Timothy Good - ABOVE TOP SECRET c. könyv fordítása

 

Timothy Good

ABOVE TOP SECRET

The Worldwide UFO cover-up

A legmagasabb titkosítás felett

Az UFO-jelenségek elhallgatása világszerte

Előszó: Lord Hill-Norton (G.C.B.) volt brit Vezérkari főnöktől

Kiadó: Quill William Morrow New York

 

ELŐSZÓ

Tim Good ebben a könyvben jelentős hozzájárulást tett az UFO-irodalomhoz. Az egyik legalaposabb és legjobban tájékozott kutatója ennek az ősi témának, és akik ismerik őt és a munkáját, azok el is várnák: könyvét szilárd tényekre és egy olyan, nagyon meggyőző bizonyítéktömegre alapozta, amilyet korábban nyomtatásban még nem láttam.

Manapság divatos — sőt, szinte kötelező —, hogy az UFO-k megvitatására irányuló bármiféle komoly kísérletet a média kigúnyoljon, a nagyközönség pedig vagy a tudományos fantasztikum egyik végleteként, vagy egy őrült munkájaként söpörje félre. Nem hiszem, hogy ami ezután következik, ilyen könnyen figyelmen kívül hagyható lenne bárki számára, aki képes mérlegelni a bizonyítékokat — én biztosan nem tudom ezt tenni.

Gyakran megkérdezték tőlem, miért érdekelnek engem ennyire az UFO-k; sokak számára különösnek tűnik, hogy valaki, aki hosszú éveken át ilyen szorosan kötődött a védelemhez, ennyire „egyszerű” legyen. Több okból is érdekel a téma. Először is olyan kutató elmével rendelkezem, amely szereti, ha a dolgok kielégítő magyarázatot nyernek, és számomra e kérdéskör egyik legszembetűnőbb aspektusa az, hogy az UFO-k nem nyertek számomra kielégítő magyarázatot. Valóban, amennyire meg tudom ítélni, az Egyesült Államok inkább a megmagyarázhatatlan kategóriát részesíti előnyben, mint az azonosítatlan-t. Másodszor, az UFO-kkal esetlegesen összefüggő, egyéb megmagyarázatlan jelenségek rendkívül széles skálájára figyeltem fel. Harmadszor pedig meg vagyok győződve arról, hogy hivatalos eltussolás folyik a kormányok részéről az UFO-k vizsgálatával kapcsolatban - az az Egyesült Államokban bizonyosan éa valószínűleg a mi országunkban is (ford. megj.: Egyesült Királyság), bár Franciaországban nem, és — legjobb tudomásom szerint — Oroszországban és más, egymástól olyan távoli országokban is, mint Argentína, Spanyolország, Ausztrália és Kína is, hogy csak néhányat említsek.

Számomra elsöprő erejűnek tűnik az a bizonyíték, hogy léteznek olyan objektumok, amelyeket légkörünkben, sőt még a földfelszínen is láttak, és amelyek sem ember alkotta tárgyakkal, sem pedig a tudósaink által ismert bármilyen fizikai erővel vagy hatással nem magyarázhatók. Elolvastam két-három tucat tekintélyes könyvet — és még sok mást is —, valamint meghallgattam egy tucatnál is több neves előadó beszámolóit, amelyekben igen nagyszámú észlelést igazoltak olyan személyek, akiknek a hitelessége megkérdőjelezhetetlennek tűnik számomra. Megdöbbentő, hogy ezek között igen sokan voltak kiképzett megfigyelők, például rendőrök, illetve polgári vagy katonai pilóták.

Ezeket a megfigyeléseket számos esetben — bár korántsem többségében — technikai eszközök, például radar, vagy még meggyőzőbb módon az észlelők állapotára vonatkozó látható bizonyítékok is alátámasztották — és ez sok eseménynél gyakori —, például valamiféle elektromos berendezés meghibásodása révén. Tim Good fejezetről fejezetre, versről versre számos példát sorol fel mindezekre, valamint nyugtalanító bizonyítékokat idéz az észlelések tanúitól, mind saját országunkból, mind az Egyesült Államokból, akik azt állítják, hogy azonosítatlan „kormányzati” tisztviselők elhallgattatták őket. Nehéz hitelt adni annak, hogy mindannyian vagy hazudtak, vagy hallucináltak volna.

A modern kori észlelések kitörésének legkorábbi napjaitól, mintegy negyven évvel ezelőttről kezdve, meglehetősen figyelemre méltó hasonlóság figyelhető meg a repülő járművek megfigyelői által adott leírások között. Még figyelemreméltóbb, hogy ezekből a jelentésekből tízezrek léteznek, olyan megfigyelőktől, akik az argentínai és spanyolországi írástudatlan parasztoktól kezdve más országok PhD-fokozattal rendelkező tudósaiig terjednek — és mindegyik beszámoló spontán módon született — ami az általános „repülő csészealj” kifejezés kialakulásához vezetett. Ennek többnek kell lennie puszta véletlennél.

Ami azokat az általam bizarrnak nevezett jelenségeket illeti, elég, ha azokra a megdöbbentő geometriai alakzatokra utalok, amelyek a dél-amerikai Altiplanón találhatók: ezek olyan óriási repülőterekhez hasonlítanak, amelyeket az őskorban alakítottak ki olyan eszközökkel, amelyek a mai technológia határait is feszegetnék. Vagy említhetném a piramisszerű képződményeket, illetve az úgynevezett navigációs jeladókat, amelyeknek csak egy olyan jármű számára lenne hasznuk, amely a Földhöz a légkörön kívülről közelít. Ezek fizikai jelenségek, amelyek léteznek, megfigyelhetők, lemérhetők; ám senki sem tudja, miként készültek, ki által, és milyen céllal.

Térjünk rá most néhány nézetre arról, amit én — és sokan mások — leplezésnek tartunk. Nem vitás, hogy az elmúlt negyven évben legalább két jelentős UFO-vizsgálat zajlott az Egyesült Államokban, és az is tény, hogy 1954 óta bevallottan volt francia kormányzati kivizsgálás is; ugyanakkor sem Nagy-Britanniában, sem máshol nem ismertek el nyilvánosan hasonló jellegű eljárásokat. Az amerikai vizsgálatokról soha semmilyen érdemi információt nem hoztak nyilvánosságra, és míg Franciaországban a kormány láthatóan igyekszik bevonni a közvéleményt, addig az Egyesült Államokra és Oroszországra épp az ellenkezője igaz, amint azt számos hivatalos nyilatkozat is hangsúlyozta. Bár nem tudom bizonyítani, hogy leplezés zajlik, úgy vélem, Tim Good könyve igenis ezt bizonyítja — legalábbis számomra. Kétséget kizáróan igazolja, hogy az Egyesült Államokban a nemrégiben elfogadott információszabadságról szóló törvény (Freedom of Information Act) ellenére léteznek titkos, sőt szigorúan titkos akták a témában, amelyeket nem hoztak nyilvánosságra, és hogy az, amit viszonylag nemrég – a Kormány elleni bírósági döntés eredményeként – nyilvánosságra hoztak, már önmagában is elég beszédes.

Számomra úgy tűnik, elsősorban legalább öt lehetséges magyarázat létezik a leplezésre, bár könnyen lehet, hogy vannak mások is. Az első lehetőség az, hogy az UFO-k emberi kéz alkotásai, az egyik vagy mindkét szuperhatalom által, és hogy nyilvánvaló fegyverként való alkalmazhatóságuk olyan fokú titkosságot követel, ami mellett a Szigorúan Titkos („Top Secret”) minősítés gyerekjátéknak tűnik. Azt kell mondanom, hogy én ezt egyszerűen nem hiszem el. Ha így lenne, biztos vagyok benne, hogy a Vezérkari Főnökként eltöltött időm alatt be kellett volna, hogy avassanak a titokba, de nem tettek, és ha megtették volna, most nem írnám ezeket a sorokat. Ráadásul az észlelésekből, sőt optikai és radarmérésekből származó bizonyítékok hatalmas és nagyon is következetes súlya számomra elég világossá teszi, hogy ezen eszközök szerkezeti és meghajtási technológiája messze meghaladja még az űrszondáinkét is, nemhogy az emberes űrrepüléseinkét. Biztos vagyok benne, hogy ha ilyen technológiát ténylegesen használnának bárhol a földön, az már felbukkant volna, akár háborúban, vagy ami még valószínűbb, az iparban. A végső érvem e hipotézis elutasítása mellett az, hogy nem látok semmilyen lehetséges okot arra, hogy amennyiben ezek az eszközök emberi alkotások, a szuperhatalmak nem mondanák el. Az utca embere aligha lehetne rémültebb, mint amennyire már most is fél az atomfegyverektől.

Másodszor, elterjedt az a nézet, hogy minden nagyhatalom arra törekszik, hogy elfogjon egy UFO-t, hogy megismerje annak titkait, és ha beismerik vagy nyilvánosságra hoznák a vizsgálataik eredményeit, a nagyközönség is beszállna a játszmába, és összekuszálná a terveiket.

Harmadszor, létezik ezen elképzelésnek egy változata, amely szerint egy vagy több hatalom ténylegesen elfogott már egy UFO-t (Tim Good a 16. fejezetben világosan állítja, hogy ez megtörtént az USA-ban), és attól tartanak, hogy a közérdeklődés kikényszeríti a tény feltárását, még mielőtt megkapnák a válaszokat. Minden bizonnyal, ha ezen valószínűtlen magyarázatok bármelyike igaz lenne, és a kétségtelen vizsgálatok eredményeit nyilvánosságra hoznák, talán lehetséges lenne a téma tájékozott kutatói számára, hogy többet fedezzenek fel, mint amit jónak látnak számukra. A magam részéről ezen magyarázatok bármelyikét kapásból elutasítom, részben azért, mert – ahogy az első lehetőségnél is – úgy gondolom, tudnom kellett volna róla (és akkor nem engedték volna, hogy ezt elmondjam), de gyakorlatilag inkább azért, mert egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a titok ne szivárgott volna ki. Gyakorlatilag minden más, fizikai és nem elvi természetű titok már széles körben ismert – bár a kormányok utálják ezt beismerni.

A listámon szereplő további két lehetőség mindegyike a félelmen alapul: a kormányok félelmén a nyilvánosság reakciójától. Az első lehetőség az, hogy a hivatalos vizsgálatok feltártak vagy felfedtek jó néhány dolgot az UFO-król, beleértve akár az eredetüket, a szerkezetüket, a meghajtásukat, és talán még a céljukat is. Ha ez így van, és ha hihetünk a hatalmas szakirodalomnak, akkor nyilvánvalóan nem létezik ellenük emberi védelem, amennyiben ellenségesek lennének. A feltételezés az, hogy a kormányok úgy vélik, ez akkora nyilvános „riadalmat és csüggedést” (ahogy a második világháborúban mondtuk) okozna, aminek még messzebb menő társadalmi és politikai hatásai lennének, mint az atomfegyverekkel szembeni jelenlegi ellenállásnak. Ezt, be kell vallanom, lehetségesnek tartom, bár én magam nem hiszek benne. Ellenkezőleg, úgy gondolom, hogy ha ez igaz lenne, a közvéleményt viszonylag hidegen hagyná. Vagy nem hinnék el, vagy fásultságból, esetleg fatalizmusból inkább csak megvonnák a vállukat, és folytatnák azt, ami 1987-ben a puszta megélhetés nehéz feladatát jelenti; a totózást, a nyaralás tervezését vagy a sztrájkolást – vagy mind a négyet egyszerre.

Ezen utolsó két lehetőség közül a második az, hogy a vizsgálatok feltárták: az UFO-k nem fizikai jelenségek, hanem paranormálisak, nincs rájuk magyarázat. Az eredmények eltitkolásának oka ekkor az a vonakodás lehet, hogy nyilvánosan beismerjék: valami nagyon furcsa dolog zajlik, és a kormányok nem tudják, mi az. Ha így van, ugyanaz az érvrendszer érvényes a közösségi félelemmel kapcsolatban, és én ugyanazokat az ellenérveket használnám, mint az előbb.

Bárhogy is hasson önre ez az 5 lehetőség, a közös nevezőnek az tűnik, hogy ezrek, talán tízezrek észlelése, találkozás és fizikai kontaktja történt, és utóbbi esetben olyan emberektől származó beszámolókkal a világ minden tájáról, akiknek a bizonyítékaitt bármely más témában kérdés nélkül elfogadnák. Jelentős, harminc vagy negyven évig tartó vizsgálatokat folytattak az USA, Oroszország és Franciaország kormányai – ez biztos –, és valószínűleg Nagy-Britannia és más országok is. Mindezen dolgok végén ma nincs semmilyen kézzelfogható, hivatalos információnk, amit szembeállíthatnánk a magánszemélyek vagy csoportok által a témában írt több száz könyvvel. Állítom, hogy a vád, miszerint eltussolás zajlik, ezáltal bizonyítást nyert. Ami beismerem, kifog rajtam, és ennek ez a hihető oka.

Ez a kiváló könyv rengeteg bizonyítékot ad hozzá ehhez a témához, és melegen ajánlom mindazoknak, akiket érdekel ez a – legalábbis számomra – lenyűgöző rejtély.

Lord Hill-Norton flottatengernagy, G.C.B. (ford. megj: Bath-rend nagykeresztje)

BEVEZETÉS

Vajon a világ kormányai visszatartanak drámai bizonyítékokat – vagy akár perdöntő bizonyítékot – arra vonatkozóan, hogy az UFO-k komoly valóságként léteznek? Ezt a kérdést ismételten feltették, amióta a „repülő csészealjak” címlapra kerültek világszerte 1947-ben. A hivatalos cáfolatok gyanút ébresztettek, miszerint kevesebbet mondanak el nekünk, mint az igazság, és hogy széles körű eltussolás van folyamatban. 1981 októberében, egy a hírszerző közösség UFO-kutatásban való részvételét firtató megkeresésre válaszul a következő választ kaptam a brit biztonsági és titkosszolgálatok jól ismert szaktekintélyétől, Chapman Pinchertől:

Semmiképpen sem tudok segíteni önnek UFO-ügyben, mert meggyőződésem, hogy azok teljesen mitikusak. Biztosíthatom önt, hogy a „világ titkosszolgálatai” a legkisebb erőforrást sem pazarolják a megfigyelésükre. Sok éven át bejárásom volt a Védelmi Hírszerzés legmagasabb szintjeire mind Nagy-Britanniában, mind az Egyesült Államokban. A legcsekélyebb bizonyíték sincs ott, amely alátámasztaná az UFO-k létezését, kivéve azokat, amelyek normális módon magyarázhatók – meteoritok, műholdak, repülőgépek stb. . . .¹

Bármennyire is tisztelem Mr. Chapman Pinchert, ebben az esetben egyértelműen félretájékoztatták, mivel az USA-ban például az információszabadságról szóló törvény (Freedom of Information Act) rendelkezései alapján hozzáférhetővé tett dokumentumok – amelyek közül sok bemutatásra kerül ebben a könyvben – döntően bizonyítják, hogy az UFO-k a második világháború óta továbbra is az amerikai hírszerző ügynökségek intenzív titkos kutatásának tárgyát képezik.

Kevés kormány tagadja az azonosítatlan repülő tárgyak létezését per se. Lord Strabolgi, aki Őfelsége Kormányát képviselte a Lordok Házának történelmi jelentőségű vitájában a témáról 1979 januárjában, a következőt mondta: „Kétségtelenül sok furcsa jelenség van az égen, és készséggel elfogadható, hogy a legtöbb UFO-jelentést nyugodt és felelősségteljes emberek teszik. Azonban általában kézenfekvő magyarázatok vannak a jelenségekre.”

Lord Strabolgi ezután felsorolta azt a sok „kézenfekvő magyarázatot”, amelyek a jelentések többségéért felelősek. Ezen a ponton kevesen vitatkoznának vele. Az UFO-kutatók egyetértenek abban, hogy az összes észlelés hetven-kilencven százaléka téves azonosításnak, hallucinációnak, téveszmének és csalásnak tulajdonítható. A megmagyarázhatatlan észlelések kérdésében, amelyek az ügy lényegét alkotják, Lord Strabolgi úgy érvelt, hogy ilyen esetekben „a leírás túl homályos, vagy a bizonyíték túl távoli, amihez talán különböző jelenségek egybeesése és kivételes körülmények társulnak.” Bizonyos esetekben ezzel kevesen vitatkoznának, mégis Lord Strabolgi kényelmesen figyelmen kívül hagyta a tényt, hogy észlelések százait, sőt talán ezreit tették magasan képzett megfigyelők, akiknek a leírásai mindenek, csak nem homályosak, a bizonyítékok pedig meggyőzőek.

Ami az eltussolás feltételezését illeti, Őlordsága hajthatatlan volt:

Felmerült, hogy Kormányunk részt vesz egy állítólagos elhallgatási összeesküvésben. Biztosíthatom Lordjaitokat, hogy a Kormány nem vesz részt semmilyen efféle összeesküvésben . . . Nincs miről elhallgatási összeesküvést szőni. . . . Nincs eltussolás és nincs biztonsági zárlat. . . . Semmi sem utal arra Őfelsége Kormánya számára, hogy az ilyen jelenségek idegen űrhajók lennének.

Egy valódi UFO azonban nem feltétlenül jelent földönkívüli űrhajót. Hipotézisek széles körét javasolták a megmagyarázhatatlan jelentések indoklására, amelyek közül a földönkívüli hipotézis csupán egy. Így a kérdés valójában ez kellene, hogy legyen: Vannak-e olyan megmagyarázhatatlan jelentések, amelyek a jelenlegi tudásunkon túlmutató dolgot képviselnek, és a kormányok eltitkolják-e azt, amit megtudtak? És ha a válasz igenlő, pontosan mit tudtak meg, és miért van szükség a titkolózásra? Ez a könyv megkísérli megválaszolni ezeket és más, a mindenütt jelenlévő UFO-jelenséggel kapcsolatos kérdéseket – egy olyan jelenséget, amely a világ számos kormányának magas szintjein súlyos aggodalmat keltett, az ellenkező értelmű nyilatkozataik dacára.

PROLÓGUS

SZELLEMREPÜLŐGÉPEK, 1933–34

Az azonosítatlan repülő tárgyak viszonylag új keletű hivatalos vizsgálatai 1933-ban kezdődtek, amikor a korabeli újsághírek szerint rejtélyes, jelzés nélküli repülőgépek tűntek fel Skandinávia, és kisebb mértékben az USA és Nagy-Britannia felett. Gyakran olyan veszélyes időjárási körülmények között látták őket repülni, amelyek a korszak hagyományos repülőgépeit a földre kényszerítették volna; a „szellemrepülőgépek” (ahogy nevezték őket) gyakran alacsonyan köröztek, erős keresőfényeket vetítve a talajra. Egy másik rejtélyes tulajdonságuk az volt, hogy bár az észleléseket motorzaj kísérte, a gépek olykor néma csendben hajtottak végre alacsony szintű manővereket.

1933. december 28-án a 4. Svéd Repülőhadtest vizsgálatot indított, és 1934. április 30-án Reuterswaerd vezérőrnagy, Felső-Norrland parancsnoka a következő nyilatkozatot adta ki a sajtónak:

E jelentések összevetése azt mutatja, hogy nem férhet kétség a titkos katonai területeink feletti illegális légi forgalomhoz. Számos jelentés érkezett megbízható emberektől, akik a rejtélyes repülő közeli megfigyelését írják le. És minden esetben ugyanaz a megjegyzés tehető: A gépeken nem voltak láthatók jelvények vagy azonosító jelek. . . . A kérdés az: Kik ők, és miért sértik meg légterünket?

Ezek a kérdések legjobb tudomásom szerint a mai napig megválaszolatlanok maradtak, bár lehetséges, hogy az észlelések egy része titkos német vagy orosz felderítő repülésekkel magyarázható. A vezérőrnagy nyilatkozatában nincs nyoma eltussolásnak: inkább egy olyan tisztviselő őszinte beismerése volt, aki kész volt megosztani tanácstalanságát a sajtóval. Az újságírók mégis hivatali vonakodásba ütköztek az ügy megvitatása során, valószínűleg azon egyszerű oknál fogva, hogy a hatóságok tanácstalanok voltak, hogyan sérthetik meg légterüket ismeretlen eredetű repülőgépek. Egy feltételezés szerint egy japán repülőgép volt eredetileg felelős az észlelésekért, amint arról ez a jelentés is tanúskodik Helsingforsból (Helsinki), Finnországból, 1934 februárjából:

Az Észak-Finnország, Svédország és Norvégia feletti folyamatos éjszakai repülések az úgynevezett „szellempilóták” által – ami már oly nagy nyugtalanságot keltett, hogy a vezérkar kiterjedt felderítés megszervezésére utasította a hadsereg repülőgépeit egész Észak-Finnország felett – továbbra is mély rejtély marad… Mivel a hatóságok rendkívül hallgatagok, az újságok repülési szakértőket interjúvoltak meg, akik állítják, hogy a rejtélyes repülők kivételes ügyességről tesznek tanúbizonyságot, amely kétségtelenül felülmúlja az észak-európai pilótákét. Egy szakértő elmélete szerint az első szellempilóta egy japán volt, aki a sarkvidéket kutatta, és akinek tevékenysége miatt a szovjetek repülőgépeket küldtek a japánok megfigyelésére. A szovjet hatóságok azonban cáfolják ezt az elméletet.

John Keel kutató katalogizálta ezen időszak „szellemrepülőgép” észleléseit, és úgy véli, hogy egyetlen nemzetnek sem voltak meg az erőforrásai egy ilyen művelet végrehajtásához abban az időben – legkevésbé Japánnak. Rámutat a Skandináviában történt észlelések és az USA-ból, valamint Nagy-Britanniából akkoriban jelentett esetek közötti hasonlóságra is. Keel idéz néhány jelentést Londonból, amelyek egyike egy 1934. február 1-jén London központja felett két órán át repülő azonosítatlan gépre vonatkozik. A The Times című lap másnap arról számolt be, hogy a motorok hangja alapján a gép nagy méretű volt, és magassága elég alacsony volt ahhoz, hogy útvonalát a fényei alapján követni lehessen. A Légügyi Minisztérium semmit sem tudott a repülőgépről, és a London környéki polgári repülőtereken végzett érdeklődések sem vezettek eredményre. Az észlelés miatt négy nappal később kérdést tettek fel az Alsóházban, amire a légügyi államtitkár, Sir Philip Sassoon a következőt válaszolta: „A repülőgép, amelyre tisztelt barátom nyilvánvalóan utal, a Királyi Légierő egyik gépe volt, amely a szárazföldi erőkkel együttműködve végzett gyakorlatot. Ilyen gyakorlórepüléseket a Királyi Légierőben a Légügyi Minisztériumhoz való fordulás nélkül szerveznek.”

Négy hónappal később, június 11-én késő éjjel két azonosítatlan repülőgépet láttak és hallottak alacsonyan körözni London felett. A The Times másnapi beszámolója szerint a Légügyi Minisztérium kijelentette, hogy „bár az éjszakai repülést a RAF gépei gyakran gyakorolják, és tegnap éjjel többen is fent voltak, a szolgálati pilótáknak a szabályzat tiltja, hogy 5000 láb [kb. 1500 méter] alatt repüljenek London felett. A kérdéses gépek kiléte hivatalosan nem ismert.”

Csábító lenne a szellemrepülőgép-jelentéseket illegális vagy titkos repüléseket végző hagyományos repülőgépekként elintézni, de ahogy John Keel hangsúlyozza, a skandináv észlelések mintegy harmincöt százaléka zord időjárási körülmények, köztük hóviharok és köd közepette történt, és a rejtélyes gépek gyakran veszélyesen alacsonyan repültek veszélyes terep felett. Tény az is, hogy Svédország, Norvégia és Finnország kormányai nagyon komolyan vették a jelentések százait, és hatalmas vizsgálatokat indítottak, amelyek soha nem vezettek kielégítő magyarázathoz.

MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ

A Los Angeles-i légitámadás, 1942

1942.     február 25-én, kevesebb mint három hónappal a Pearl Harbor elleni japán invázió után, azonosítatlan repülőgép jelent meg Los Angeles városa felett, széles körű riadalmat keltve, melyre 1430 légvédelmi lövedéket lőttek ki abban a kísérletben, hogy lelőjék a japánnak vélt gépeket. Azon a napon legalább egymillió dél-kaliforniai lakos ébredt a légvédelmi szirénák visítására, amikor Los Angeles megye városai hajnali 2:25-kor elsötétültek. Tizenkétezer légoltalmi figyelő jelentkezett kötelességtudóan a posztján, a legtöbben nem számítottak többre egy főpróbánál. Hajnali 3:16-kor azonban a 37. Parti Tüzérdandár légvédelmi ütegei 12,8 fontos [kb. 5,8 kg] lövedékekkel tüzet nyitottak a célpontokra, miközben keresőfények pásztázták az eget. Az ágyúzás megszakításokkal hajnali 4:14-ig folytatódott. Három ember meghalt, és hárman haltak meg szívrohamban, amely közvetlenül a zárótűznek volt tulajdonítható, és számos otthon és középület súlyosan megrongálódott a fel nem robbant lövedékektől. Reggel 7:21-kor feloldották az áramszünetet, és megszólaltak a szirénák, jelezve, hogy minden tiszta. De mi a történt a japán betolakodókkal?

A 4. Elfogó Parancsnokság repülőgépei bemelegített motorokkal várták a parancsot, hogy elfogják a behatolókat és harcba bocsátkozzanak velük, ám az első légiriadó és az első katonai zárótűz közötti ötvenegy perces időszak alatt nem adtak ki ilyen parancsot. Nyilvánvalóan nem vettek részt ellenséges repülőgépek az „invázióban”. Több ezer szemtanú szerint egy nagy, azonosítatlan repülő tárgy maradt mozdulatlan, miközben a légvédelmi lövedékek körülötte és nekiütközve robbantak. A Herald Express egyik munkatársa azt mondta, biztos benne, hogy sok lövedék közvetlenül a tárgy közepén robbant, és nem tudta elhinni, hogy nem lőtték le. A tárgy végül kényelmes tempóban haladt tovább a Santa Monica és Long Beach közötti tengerparti városok felett – mintegy húsz percnyi tényleges „repülési időt” véve igénybe húsz mérföld megtételéhez –, majd eltűnt a szem elől.

Egy érdekes szemtanúi beszámolót a „fantom légitámadásról” Paul T. Collins szolgáltatott, aki késő estig dolgozott a Long Beach-i Douglas Aircraft Company gyárában, és hazafelé tartott, amikor Pasadenában egy légiriadó-felügyelő megállította, és felszólította, hogy kapcsolja le autója fényszóróit, majd parkoljon le az út mentén, amíg a riadó megszűnt jelzés el nem hangzik. Collins fel-alá járkált az utca túloldalán, hogy ne fázzon, amikor hirtelen fényes vörös fényfoltokat látott alacsonyan, a déli horizonton, amelyek különös módon mozogtak.

Úgy tűnt, hogy „működnek”, illetve navigálnak, többnyire ugyanazon magasságban maradva — nem emelkedtek fel a földről ívben, nem haladtak egyenes pályán, majd zuhantak vissza, hanem mintha a semmiből bukkantak volna elő, majd cikcakkban oldalra mozogtak. Némelyik eltűnt, fényereje egyáltalán nem csökkent, egyszerűen csak beleolvadt az éjszakába. Mások nagyjából ugyanazon a szinten maradtak, és csak találgatni lehetett, hogy magasságuk körülbelül ezer láb lehetett.

Kevesebb mint öt percen belül legalább fél tucat vörös villanás hasította fel az eget a különös vörös fényfoltok között, majd körülbelül száz másodperccel később tompa, párnázott dörrenések hallatszottak a robbanó lövedékektől. A Douglas Aircraft gyár, a Dougherty Field, illetve a Signal Hill környéki légvédelmi ütegek tüzet nyitottak a mozgó vörös fényekre Collins elmondása szerint, aki körülbelül húsz mérföldre volt a repülőgépgyártól.

Figyelembe véve a Long Beach-től való távolságot, a szétszórt légvédelmi ütegek által leadott kiterjedt tűzmintát, valamint az azonosítatlan vörös objektumok mozgását a robbanó lövedékek között és körül, óvatos becsléssel is másodpercenként öt mérföldes sebességet lehetett feltételezni. Az óriási UFO-t nem láttuk közelebb a parthoz ezernyi más megfigyelőnél. Nagy valószínűséggel a látóhatárunk alatt volt, és néhány mérfölddel távolabb a parttól abban az időben.

A katonai vezetés alaposan zavarba jött az incidens miatt, de kénytelenek voltak magyarázatot adni. Washingtonban Knox amerikai haditengerészeti miniszter bejelentette, hogy valójában nem repült semmilyen repülőgép a város felett, és hogy a légvédelmi tűz egy téves riasztás, valamint a háborús feszültség következménye volt. Ez a kijelentés felkorbácsolta a sajtót, amely rámutatott az emberéletek elvesztésére, és azt sugallta, hogy a támadás kormányzati tisztviselők propagandagyakorlata volt, akik létfontosságú iparágakat akartak a szárazföld belsejébe telepíteni. A Long Beach Independent így kommentálta ezt: „Titokzatos hallgatás lengi körül az egész légiriadót, és úgy tűnik, valamiféle cenzúra próbálja megakadályozni az ügy megvitatását.”

Ez a történet, mint oly sok más UFO-jelentés, olyan, mintha egyenesen a sci-fiből lépett volna elő. Mégis megtörtént. Egy addig titkos memorandum, amelyet 1974-ben hoztak nyilvánosságra az Egyesült Államok Freedom of Information Act törvénye alapján, alig hagy kétséget afelől, hogy azon az éjszakán valami rendkívüli történt. A memorandumot George C. Marshall tábornok, vezérkari főnök írta, és Franklin Roosevelt elnöknek küldte 1942. február 26-án.

Alább találhatóak a főhadiszállástól jelenleg rendelkezésünkre álló információk a tegnap reggeli Los Angeles feletti légiriadóval kapcsolatban:

1.     Azonosítatlan repülőgépek —melyek nem az amerikai hadsereg vagy haditengerészet gépei voltak — valószínűleg Los Angeles felett repültek, és a 37. CA dandár (AA) elemei tüzet nyitottak rájuk 3:12 és 4:15 között. Ezen egységek körülbelül 1430 lövedéket lőttek ki.

2.     Akár tizenöt repülőgép is érintett lehetett, különböző sebességekkel, amelyeket hivatalosan „nagyon lassútól” akár 200 mérföld/óráig terjedőként jelentettek, 9000–18 000 láb közötti magasságban.

3.     Bombákat nem dobtak le.

4.     A csapatok között nem voltak áldozatok.

5.     Egyetlen repülőgépet sem lőttek le.

6.     Az amerikai hadsereg vagy haditengerészet repülőgépei nem vettek részt az akcióban.

A vizsgálat folytatódik. Észszerűnek tűnik arra a következtetésre jutni, hogy ha azonosítatlan repülőgépek vettek részt az eseményben, azok kereskedelmi forrásokból származhattak, és ellenséges ügynökök üzemeltették őket riadalomkeltés, a légvédelmi állások felfedése és az áramszünetek által a termelés lassítása céljából. Ezt a következtetést alátámasztja az eltérő működési sebesség, valamint az a tény, hogy bombákat nem dobtak le.

Bár Marshall tábornok arra a következtetésre jutott, hogy hagyományos repülőgépek voltak érintettek, nyilvánvalóan zavarba ejtette az a tény, hogy egyet sem lőttek le, a lövedékek intenzív záporától függetlenül.

A hivatalosan jelentett, akár 200 mérföld/órás sebesség meg sem közelíti Paul Collins becslését, amely szerint a sebesség „másodpercenként akár öt mérföld” is lehetett. Vagy Collins tévedett ekkorát, vagy a hivatalos becslések voltak súlyosan hibásak. Az is lehetséges, hogy a katonai megfigyelők egyike sem volt olyan helyzetben, hogy pontos értékelést adjon, vagy egyszerűen nem tudták rávenni magukat arra, hogy ilyen fantasztikus sebességekről és manőverekről számoljanak be.

A Marshall-memorandum nyilvánosságra hozatala előtt a Védelmi Minisztérium azt állította, hogy nincs feljegyzés az eseményről. Ezt az akkori, egymásnak ellentmondó sajtóközleményekkel együtt figyelembe véve, a bizonyítékok arra utalnak, hogy a hadseregen belül azok, akik tudhatták, mi történt valójában, elhallgatták — még akkor is, ha maguk sem tudták megmagyarázni az incidenst.

Íme a feltöltött oldalak magyar fordítása, időrendi sorrendben (a 18. oldaltól a 22. oldalig), követve a szöveg eredeti szerkezetét.

Azonosítatlan repülőgépek alakzatai, 1942

1942. augusztus 12-én reggel azonosítatlan repülőgépek alakzatait észlelte Stephen J. Brickner őrmester (az amerikai tengerészgyalogság 1. divíziójának 1. ejtőernyős dandárjából) a Salamon-szigetekhez tartozó Tulagi szigete felett. Az alábbi részlet az ő személyes beszámolójából származik:

„...hirtelen megszólalt a légiriadó. Nem volt »Vörös Riadó«... Hallottam az alakzatot, mielőtt megláttam volna. Még ekkor is zavarba ejtett a hang. Hatalmas morajlás volt, amely mintha visszhangzott volna az egekben. Egyáltalán nem hasonlított a japán alakzatok magas tónusú, »varrógépszerű« zümmögésére... Az alakzat hatalmas volt; azt mondanám, több mint 150 tárgy volt benne. A szokásos szoros, 25 gépből álló »V« alakzat helyett ez a formáció 10 vagy 12 tárgyból álló egyenes sorokban repült, egyik a másik mögött. A sebességük valamivel gyorsabb volt a japán gépekénél, és hamarosan el is tűntek a szem elől.

Néhány más dolog is zavarba ejtett: nem tudtam kivenni semmilyen szárnyat vagy vezérsíkot. Úgy tűnt, mintha kissé imbolyognának, és minden alkalommal, amikor megbillentek, fényesen megcsillantak a napfényben. A színük olyan volt, mint a polírozott ezüst. Természetesen nem dobtak le bombákat. Mindent összevetve ez volt a leglenyűgözőbb, ugyanakkor legijesztőbb látvány, amit életemben láttam.”

A szkeptikusok azzal érvelhetnek, hogy Brickner őrmester harctéri kimerültségtől szenvedett, és hogy a repülőgépek hagyományosak voltak. Mégis, a tárgyak „imbolygó” mozgására való utalás jellemző számos háború utáni azonosítatlan repülő tárgyról szóló jelentésre, és az eset láthatóan mély benyomást tett a szemtanúra.

A Foo-Fighterek, 1943–1944

A néhai újságíró, Frank Edwards szerint a britek állítólag 1943-ban létrehoztak egy kis szervezetet Massey altábornagy vezetésével, hogy kivizsgálják a szövetséges légi személyzet által jelentett kis, látszólag távirányított eszközök észleléseit. Hírek terjedtek el arról, hogy a németek vagy a japánok új fegyvert vetettek be, amelyet a bombázók gyújtásrendszerének megzavarására terveztek, de mivel a „foo-fighterek” (ahogy elnevezték őket) soha nem kezdeményeztek ellenséges akciót, sok repülőszemélyzet meggyőződésévé vált, hogy a tárgyak valamiféle pszichológiai hadviselési eszközök. A következő évben hivatalosan megszüntetett „Massey Project” (ami állítólag a vizsgálat neve volt) megállapította, hogy a foo-fighterek nem német eredetűek, és hogy maguk a németek is létrehoztak egy hasonló szervezetet a Luftwaffe pilótái által jelentett észlelések kivizsgálására. Ez a „Sonder Büro [Különleges Iroda] No. 13” nevet viselte, és az „Uránusz hadművelet” kódnevet kapta; Henry Durrant szerint Georg Kamper professzor irányította, akit repülőtisztekből, repülőmérnökökből és tudományos tanácsadókból álló csapat segített.

Az amerikai 8. Hadsereg szintén elrendelte az észlelések alapos kivizsgálását, de láthatóan képtelenek voltak kielégítő megoldásra jutni. Természetesen javasoltak magyarázatokat, beleértve a Szent Elmo tüzét, a gömbvillámot és a harctéri kimerültséget, de valószínűtlen, hogy ezek minden jelentésre magyarázatot adnának, különösen azokra, amelyekben több tucat tárgyat figyeltek meg egyszerre különböző légi személyzetek.

A foo-fighterekről szóló jelentések nem korlátozódtak az európai hadszíntérre. Érdekes észlelés történt például Szumátrán 1944. augusztus 10-én, amelynek szemtanúja egy amerikai B-29-es bombázó legénysége volt, Alvah M. Reida százados parancsnoksága alatt (468. Bombázó Csoport, 792. Század, 20. Bombázó Parancsnokság, amelynek bázisa az indiai Kharagpurban volt):

„Küldetésen voltam Ceylonból, Palembangot (Szumátra) bombáztuk... nem sokkal éjfél előtt. 50 gép vett részt a csapásban, körülbelül 2-3 perces időközönként érkeztek a célpont fölé. Az én gépem volt az utolsó a sorban, és a terv az volt, hogy bombázunk, majd ejtőernyőre rögzített fotóvillanó bombákat dobunk le; teszünk néhány kört a célterület felett lefényképezve az előző gépek által okozott károkat... A magasságunk 14 000 láb [kb. 4200 méter] volt, a jelzett sebességünk pedig körülbelül 210 mérföld/óra. Míg az általános célterületen voltunk, szórványos légvédelmi tűznek voltunk kitéve, de amint elhagytuk ezt a területet, az megszűnt.

Körülbelül 20 vagy 30 perccel később a jobb oldali lövész és a másodpilóta egy különös tárgyat jelentett, amely körülbelül 500 yardra [kb. 450 méter] a jobb szárnyunk mellett tartotta velünk a lépést. Ebből a távolságból gömb alakú tárgyként jelent meg, valószínűleg 5 vagy 6 láb [1,5-1,8 méter] átmérőjű, nagyon fényes és intenzív vörös vagy narancssárga színű volt... A lövészem jelentette, hogy 5 óra irányából közelít a mi szintünkön. Úgy tűnt, mintha folyamatosan lüktetne vagy vibrálna. Feltételezvén, hogy valamilyen rádióvezérlésű tárgyról van szó, amelyet azért küldtek, hogy kövessen minket, kitérő manőverekbe kezdtem, folyamatosan változtatva az irányt akár 90 fokkal is, és a magasságot körülbelül 2000 lábbal. Minden manőverünket követte körülbelül 8 percen keresztül, mindig tartva az 500 yardos távolságot és a géphez viszonyított 2 óra pozíciót. Amikor távozott, hirtelen 90 fokos fordulatot tett és gyorsan felgyorsult, eltűnve a felhőzetben... a küldetést követő kiértékelés és kihallgatás során részletes jelentést tettem a Hírszerzésnek, azt gondolva, hogy valami új típusú rádióvezérlésű rakéta vagy fegyver volt.”

A szellemrakéták, 1946

1946-ban több mint 2000 „szellemrakéta” és más azonosítatlan repülő tárgy észlelését jelentették szemtanúk Finnországban, Norvégiában, Svédországban és Dániában, amit Portugáliából, Tangierből [Marokkó], Olaszországból, Görögországból és Indiából. A szellemrakéták – amelyeket így neveztek, mert gyakran tüzes csóvát húzó, rakéta alakú tárgyaknak tűntek – néha fantasztikus manővereket hajtottak végre, hatalmas sebességgel szelve át az eget, zuhanórepülésbe kezdtek majd emelkedtek, máskor pedig komótosan mozogtak. Voltak jelentések leszállásokról és becsapódásokról is.

A jelentések túlnyomó többsége Svédországból érkezett, megdöbbenést okozva nemcsak az ottani hivatalos körökben, hanem a stockholmi amerikai nagykövetségen is. A nagykövetség egy eddig titkos, 1946. július 11-i távirata a Külügyminisztériumnak drámai példáját adja az akkori helyzetnek:

„Néhány hete számos jelentés érkezett furcsa, rakétaszerű lövedékekről a svéd és a finn égbolton. Az elmúlt napokban az ilyen tárgyak észleléséről szóló jelentések száma jelentősen megnövekedett. A Követség egyik tagja látott egyet kedd délután. Ugyanazon a délutánon egy leszállt a tengerparton Stockholm közelében anélkül, hogy kárt okozott volna, és a sajtó szerint a darabokat most a katonai hatóságok tanulmányozzák. Egy helyi tudós az első vizsgálat során kijelentette, hogy karbidra emlékeztető szerves anyagot tartalmaz. A védelmi vezérkar tegnap este közleményt adott ki, amelyben felsorolta azokat a helyeket, ahol rakétákat figyeltek meg, és sürgette a lakosságot, hogy jelentsenek minden rejtélyes hang- és fényjelenséget. A sajtó ma délután bejelentette, hogy egy ilyen rakéta egy stockholmi külvárosban zuhant le ma délután 2:30-kor. A Követség tagja által megfigyelt rakéta nem adott ki hangot, és úgy tűnt, hogy gyorsan zuhan a föld felé, amikor megfigyelték. Robbanás hangja azonban nem követte.

A katonai attasé svéd csatornákon keresztül vizsgálódik, és ígéretet kapott a svéd megfigyelések eredményeire. A svédek azt állítják, nem ismerik a rakéták eredetét, jellegét vagy célját, de határozottan állítják, hogy nem svédek indították őket. A szemtanúk beszámolói szerint a rakéták délkeleti irányból érkeztek és északnyugat felé haladtak. Az Atlanti Flotta hat egysége Hewitt tengernagy vezetésével ma reggel érkezett Stockholmba. Ha a rakéták szovjet eredetűek, ahogy azt általában hiszik (egyes jelentések szerint Észtországból indítják őket), a cél politikai lehet, hogy megfélemlítsék a svédeket a Svédországra gyakorolt szovjet nyomással, a jelenlegi hiteltárgyalások miatt, vagy hogy ellensúlyozzák katonai presztízsünk feltételezett növekedését Svédországban a haditengerészeti látogatás és a közelmúltbeli Bikini-szigeteki tesztek vagy mindkettő eredményeként.”

1946. augusztus 13-án a New York Times arról számolt be, hogy „a svéd vezérkar ma »rendkívül veszélyesnek« minősítette a helyzetet, és nyilvánvaló, hogy Svédország a továbbiakban nem fogja tolerálni az ilyen jogsértéseket”. A jogsértések azonban folytatódtak, és sokatmondó, hogy Svédország úgy döntött, nem torolja meg azokat a Szovjetunióval szemben.

A találgatások azon elmélet köré összpontosultak, hogy az oroszok V-2 típusú rakétákat tesztelnek elfogott német tudósok és mérnökök segítségével, és a svéd vezérkar sürgős segítséget kért az Egyesült Államokból és Nagy-Britanniából. James Doolittle altábornagy, az amerikai hadsereg légierejének hírszerzési szakértője, aki speciális ismeretekkel rendelkezett a nagy távolságú bombázási technikákról, Stockholmba érkezett David Sarnoff tábornokkal, a légi hadviselés hírszerzési szakértőjével együtt, és a két férfival konzultált C. R. Kempf ezredes, a svéd védelem főnöke. Sarnoffot később úgy idézték, hogy a jelentett tárgyak se nem mitológiaiak, se nem meteorológiai eredetűek, hanem „valódi rakéták”.

Ám ezután jött az elhallgatás. 1946. augusztus 22-én a Daily Telegraph a következőt közölte:

„A Skandinávia felett átrepülő rakétákról szóló vita szerda óta lekerült a norvég újságok napirendjéről. Aznap a Norvég Vezérkar memorandumot adott ki a sajtónak, amelyben arra kérte őket, hogy ne tegyenek említést a norvég terület felett megjelenő rakétákról, hanem minden jelentést továbbítsanak a Főparancsnokság Hírszerzési Osztályának... Svédországban a tilalom arra korlátozódik, hogy tilos megemlíteni, hol látták a rakétákat leszállni vagy felrobbanni.”

A sajtócenzúra bevezetésének okai ebben az időben teljesen érthetőek. Először is, bevett gyakorlat volt a második világháború alatti V-1 és V-2 bombázások során, hogy nem fedték fel, hová estek a rakétabombák, így az ellenség homályban maradt célzásának pontosságát illetően. Másodszor, a szellemrakéták kétségtelenül jelentős közaggodalmat, ha nem pánikot okoztak, és mivel a hatóságok nem tudtak magyarázattal előállni az észlelésekre, igyekeztek bagatellizálni a helyzetet.

1946. augusztus 23-án a Brit Külügyminisztérium kijelentette, hogy a Svédországból visszatért angol radarszakértők „titkos jelentéseket nyújtottak be a brit kormánynak a rakéták eredetéről”. A jelentéseket vizsgáló egyik tudós R. V. Jones volt, a brit légierő vezérkarának akkori hírszerzési igazgatója, valamint az MI6 (a Titkos Hírszerző Szolgálat) IV. szekciójának tudományos tanácsadója. Jones professzort nem nyűgözték le a vizsgált jelentések, azokat „két szokatlanul fényes meteor kezdeti észlelésének tulajdonította, amelyek világos nappal is jól láthatóak voltak. Ezek egyike vezetett számos, szinte egyidejű jelentéshez Svédország széles területéről.” A későbbi észlelési hullámot szerinte egyszerűen a túlzottan lelkes megfigyelők okozták az uralkodó hidegháborús légkörben. Teljesen elveti annak lehetőségét, hogy az észleléseknek bármi közük lett volna szovjet rakétákhoz:

„Az oroszok állítólag több, mint kétszer akkora távolságra utaztatták repülő bombáikat, mint amit a németek elértek, és valószínűtlen volt, hogy technikailag annyira fejlettek, hogy lényegesen nagyobb megbízhatóságot érjenek el 200 mérföldön, mint amit a németek 100 mérföldön elértek. Ezért még ha csak a svédeket próbálták is megijeszteni, aligha tehettek róla, ha néhány rakétájuk svéd területre zuhant. A Svédország feletti állítólagos észlelések száma mostanra olyan sok volt, hogy még ha a lehető legnagyobb hitelt adjuk is az oroszoknak a megbízhatóság terén, legalább 10 rakétának kellett volna lezuhannia Svédországban. Ezért csak akkor hinném el a történetet, ha valaki hozna nekem egy darabot egy rakétából.”

Bár soha nem találtak lezuhant rakétákat, egy megfigyelő azt állította, hogy látott tárgyakat kihullani az egyik szellemrakétából, és összegyűjtötte a darabokat. Ezeket a Svéd Vezérkar átadta a Légierő Vezérkarának másik hírszerzési igazgatójának, és végül a Farnborough-i Királyi Repülőgépipari Intézetben (RAE) elemezték őket. A tudósok nagy izgalommal jelentették, hogy a töredékek egyike több mint kilencvennyolc százalékban egy ismeretlen elemet tartalmazott. Jones megkérdezte a RAE vegyészeti osztályának vezetőjét, hogy vizsgálták-e a szenet. „Mintha robbanás történt volna a telefonvonal másik végén” – mondta Jones. „A szén nem mutatkozott volna meg a standard tesztek egyikében sem, de elég volt csak ránézni az anyagra, ahogy Charles Frank és én tettük, hogy lássuk: az egy darab koksz volt.”

Lehet, hogy Jones professzor szkepticizmusa indokolt volt a mintával, valamint a rakéták állítólagos eredetével kapcsolatban, de nyilvánvalóan tévedett a jelentések teljes elutasításában, amelyek továbbra is súlyos aggodalomra adtak okot. Az amerikai Külügyminisztérium Szigorúan Titkosra minősítette fel a stockholmi nagykövetséggel folytatott kommunikációját, és az alábbiakban olvasható a nagykövetség 1946. augusztus 29-i táviratának szövege:

„Bár több mint 800 jelentés érkezett, és naponta jönnek újak, a svédeknek még mindig nincs kézzelfogható bizonyítékuk. Az eddig beérkezett jelentések teljes részleteit katonai és haditengerészeti attaséink továbbították Washingtonba. Saját forrásom személyesen meg van győződve arról, hogy valamilyen idegen hatalom ténylegesen kísérleteket folytat Svédország felett, és sejtése szerint ez Oroszország.”

A Daily Telegraph 1946. szeptember 6-i számában közzétett egy fényképet az egyik rakétáról, amelyet Erik Reuterswaerd készített Stockholm közelében, aki jelentette azt a Svéd Vezérkarnak. A szövetséges szakértőkkel együtt a svéd hatóságok arra a következtetésre jutottak, hogy a „lövedék” a „lángon” vagy a csóván belül volt, nem pedig előtte. „Ez alátámasztja azt az elméletet, hogy új meghajtási módszert alkalmaznak ezekben a fegyverekben” – állította a Telegraph.

Valami példátlan dolog kísértette Skandinávia légterét, és 1946 októberében a svéd kormány bejelentette hivatalos vizsgálatának eredményeit:

A svéd katonai hatóságok ma közölték, hogy négy hónapnyi vizsgálódás után sem sikerült kideríteniük a május óta Svédország felett repülő szellemrakéták eredetét vagy természetét. Egy különleges közlemény kijelentette, hogy a rakétákról szóló 1000 jelentés 80 százaléka „égi jelenségeknek” tulajdonítható, de a radar észlelt mintegy [200] olyan tárgyat, „amelyek nem lehetnek természeti jelenségek vagy a képzelet szüleményei, és nem tekinthetők svéd repülőgépeknek sem.” A jelentés hozzátette ugyanakkor, hogy a tárgyak nem a németek által a háború utolsó napjaiban használt V-típusú bombák voltak.

Egy 1946. szeptember 5-i londoni interjúban a görög miniszterelnök, M. Tsaldaris elmondta, hogy szeptember 1-jén számos lövedéket láttak Makedónia és Szaloniki felett. A következő évben Görögország vezető tudósa, Paul Santorini professzor mellé a görög hadsereg egy mérnökcsapatot rendelt, hogy vizsgálják ki azokat a Görögország felett repülő tárgyakat, amelyekről azt hitték, orosz rakéták. Santorini érdemei közé tartozik a hirosimai atombomba közelségi gyújtója, az amerikai Nike rakétákban használt irányítórendszer két szabadalma, valamint egy centiméteres radarrendszer. Zürichben tanult, ahol fizikaprofesszora Albert Einstein volt (akivel hegedűduetteket is játszott!), és az Athéni Műszaki Egyetem Kísérleti Fizikai Laboratóriumának igazgatójaként vonult nyugdíjba 1964-ben. 1967. február 24-én előadást tartott a Görög Asztronautikai Társaságnak, amelyet az Athéni Rádió is közvetített, és amelynek során felfedte a szellem

rakétákkal kapcsolatos görög vizsgálat eredményeit: „Hamar megállapítottuk, hogy nem rakéták voltak. Ám mielőtt bármi többet tehettünk volna, a Hadsereg – miután egyeztetett külföldi tisztségviselőkkel – elrendelte a vizsgálat leállítását. Külföldi tudósok repültek Görögországba, hogy titkos megbeszéléseket folytassanak velem.”

Ezt a nyilatkozatot személyesen ellenőrizte a tekintélyes amerikai kutató, Raymond Fowler, aki írt Santorininek, hogy ellenőrizze a közvetítést követően neki tulajdonított újságidézetek pontosságát. A professzor megerősítette, hogy „a titkolózás globális leple” övezi az UFO-kérdést, többek között azért, mert a hatóságok nem voltak hajlandóak beismerni egy olyan erő létezését, amely ellen „nincs lehetőségünk a védekezésre”.

ELSŐ RÉSZ

NAGY-BRITANNIA

I

1943–54

Ha hinni lehet a néhai amerikai újságírónak, Frank Edwardsnek, a brit kormány titokzatos repülő tárgyakkal kapcsolatos kutatásai már 1943-ban megkezdődtek, amikor Massey altábornagy kis szervezete a Hadügyminisztériumban a „foo-fighterek” kivizsgálásával foglalkozott. Edwards azt állította, hogy ezt az információt 1966-ban a Védelmi Minisztérium egyik forrásától kapta, ám ezt Sir Victor Goddard légimarsall vitatta, akit 1935-ben neveztek ki először a Légügyi Minisztérium Légi Hírszerzésének helyettes igazgatójává. „Legjobb tudomásom szerint – jelenti ki – soha nem készült hivatalos tanulmány.” Ami a „Massey-projektet” illeti, a légimarsall kategorikus:

Ez kincstári jóváhagyást feltételezne; azt sugallja, hogy a Németország elleni háború közepén, amikor minden erőnkre szükségünk volt, és korántsem volt biztos, hogy túléljük, a Légügyi Minisztérium egy UFO-fenyegetés miatt aggódott volna: ez szinte biztosan nem így volt. … [Massey tábornok] nem szerepel az 1955-ös Who’s Who-ban. Tehát hacsak időközben meg nem halt, nem létezett a brit hadseregben.¹

Nem kétlem, hogy Sir Victor igazat mondott, és hogy nem tudott semmiféle titkos kutatásról abban az időben, de elképzelhető, hogy a Hadügyminisztérium elmulasztotta tájékoztatni a Légügyi Minisztériumot erről a kis kutatócsoportról, bármennyire valószínűtlennek is tűnik ez. Ami „Massey”-t illeti, valóban nincs senki ilyen névvel és rendfokozatt felsorolva a The Army List-ben vagy a Who’s Who-ban az érintett időszakból (1943–45), és nem valószínű, hogy Sir Victor, mint a Légügyi Minisztérium Légi Hírszerzésének helyettes igazgatója, ne hallott volna róla, mivel egy altábornagy a brit hadsereg harmadik legmagasabb rendfokozata, ami megfelel Goddard légimarsalli rangjának a Királyi Légierőnél. Érdekes módon azonban szerepel egy Hugh R. S. Massy altábornagy az 1945-ös Who’s Who-ban. 1884-ben született, 1938–39-ben a Hadügyminisztériumban a katonai kiképzés igazgatójává nevezték ki, majd 1939–40-ben a Birodalmi Vezérkar helyettes főnöke lett, és 1942-ben vonult nyugdíjba. Lehetséges, hogy Edwardsnek erről az emberről beszéltek? Kutatásaim eddig nem vetettek több fényt az ügyre. Ha Edwards nem hazudott, akkor elírta a nevet? Vagy a Védelmi Minisztérium félrevezette?

Edwards azt állította, hogy a „Massey-projektet” bizonyos mértékig egy kém jelentései indították el, aki valójában kettős ügynök volt, és Köln polgármesterének irányítása alatt dolgozott. Edwardsnak a forrása azt mondta, hogy a kutatási projektet 1944-ben leállították. „Talán csak véletlen egybeesés” – írta –, „hogy a kettős ügynököt leleplezték és 1944 tavaszán kivégezték.”

Ha Edwardsot félretájékoztatták is, a téves információ rendkívül részletes volt, ugyanis idéz egy jelentést, amelyet „E.R.T. Holmes őrnagy, a Légierő Összekötő Tisztje (1. Bombázó Század)” írt alá a Tájékoztatási Miniszternek (War Office, Whitehall, London) 1943. október 24-i dátummal. (A brit nyilvántartásban a 115. számú küldetés). A jelentés részletezi „számos” kis, ezüstös korong észlelését, amelyek megközelítették a 384. csoport B-17-es bombázóit anélkül, hogy kárt okoztak volna a schweinfurti ipari komplexum elleni bombázás során, 1943. október 14-én.

Annak érdekében, hogy megfelelő perspektívába helyezzük a hivatalos brit hozzáállást, elengedhetetlen megvizsgálni néhány olyan jelentést, amelyet képzett megfigyelők tettek az ötvenes évek elején – egy olyan időszakban, amikor kevesebb volt a titkolózás a téma körül. Ahol lehetséges volt, az eredeti forrásokat, valamint a hivatalos dokumentációt használtam, amely eddig nem volt elérhető.

A Védelmi Minisztérium következetesen azt állította, hogy minden, 1962 előtti UFO-jelentést megsemmisítettek. 1980-ban például azt mondták nekem: „A Védelmi Minisztérium birtokában lévő legkorábbi UFO-feljegyzések 1962-ből származnak. Az e dátum előtti összes feljegyzést néhány évvel ezelőtt megsemmisítették. Ha lett volna bármilyen bizonyíték vagy fontos irat, a feljegyzéseket megőrizték volna.” Kellemes meglepetésként ért tehát a felfedezés, hogy számos 1962 előtti UFO-jelentést megőriztek a Kew-i Állami Levéltárban (Public Record Office), és hálával tartozom John Berrynek, amiért felkutatott nekem két jelentést a Légügyi Minisztérium „Air 20” aktájából. Az elsőt annak idején titkosnak minősítették, és Cartmel ezredes (Group Captain), a Felszerelési Igazgatóság helyettes vezetőjének jelentése egy 1950. december 10-i észlelésről, amelyet a Hírszerzési Igazgatóhelyettesnek küldött:

Azonosítatlan „Légi Jármű”

Bár lehetséges, hogy van rá valamilyen jó magyarázat, szeretnék jelenteni egy szokatlan eseményt, amelynek tegnap este, december 10-én, vasárnap 19:30-kor voltam szemtanúja. Az adatokat táblázatba foglalom:

(a)   Helyszín: Wildernesse Country Club, másfél mérföldre északkeletre Sevenoakstól, Kent megye.

(b)   Észlelt Tárgy: Fényes fény az égen, amely nyugat-keleti irányban mozog, és mozgás közben nem változtatta meg a méretét vagy a fényerejét. Láng vagy navigációs fények nem voltak láthatók.

(c)    Időjárás: Esős. Az égbolt 10/10-ed részben (teljesen) borult. A felhőalap becslések szerint 3-4000 láb (900-1200 méter). A szél elhanyagolható.

(d)   Magasság és Sebesség: Bár az időjárási körülmények megnehezítették a becslést, úgy ítélem meg, hogy a tárgy állandó, körülbelül 3000 láb (900 méter) magasságot tartott, körülbelül 130-150 mérföld/óra (210-240 km/h) sebességgel. Körülbelül öt percig volt látható, amíg el nem tűnt a klub épületei mögött.

2.      A dolog, ami igazán felkeltette a figyelmemet, a hang teljes hiánya volt. Két barátom, akik velem voltak, szintén szemtanúi voltak az egész jelenségnek.

3.      Bár felszerelési tiszt vagyok, közel 1400 órát repültem 81 különböző típusú repülőgépen, és korábban rendelkeztem „A” kategóriás pilótaengedéllyel, ezért úgy vélem, hogy az általam készített becslések meglehetősen pontosnak tekinthetők. Érdekelne, hogy van-e ennek az információnak bármi értéke, és hogy van-e magyarázat az egyenes vonalú, vízszintes repülés jelenségére hang nélkül.

A Műveleti Igazgatóság helyettesének véleménye nem volt lelkes. H. Russell alezredes (Wing Commander) azt mondta, szerinte az ezredes csupán a holdat figyelte meg, bár H. L. Beards úr azzal érvelt, hogy „a Hold-elmélet nem túl jó, mert a felhők elhaladása a Hold előtt csak a sebesség illúzióját kelti. A Hold tényleges elmozdulása 5 perc alatt körülbelül 1 fok, és ez nem tehette volna lehetővé, hogy eltűnjön a klubház mögött, függetlenül attól, milyen gyorsnak tűnt. ... Nem zárom ki egy teljesen hétköznapi repülőgép lehetőségét fehér navigációs fénnyel vagy valamilyen speciális lámpával felszerelve... a hang felfelé elhajolhatott annyira, hogy áthaladjon a feje felett. ... Kétlem, hogy bármilyen további intézkedésre szükség lenne azon kívül, hogy megőrizzük ezeket a papírokat jövőbeli hivatkozás céljából.” E. Douglas Jones ezredes (Group Captain) egyetértett Beardsszel a beszámoló megőrzésével kapcsolatban: „Feltételezem, hogy az ilyen jellegű jelentések, ha megőrzik őket és hozzáadják más hasonló jelenségekről szóló jelentésekhez, egy nap hasznosak lehetnek elemzésre. Nem tudom, mi mást tehetnénk ezzel.”

SIR WINSTON CHURCHILL, 1952

Nyilvánvalóan úgy tűnt, hogy a Légügyi Minisztérium 1950-ben nem vette túl komolyan a repülő csészealjak témáját. Ám két évvel később, feltehetően a Washington D.C. feletti drámai észlelések világméretű visszhangját követően 1952 júliusában Winston Churchill miniszterelnök eléggé aggódott ahhoz, hogy a következő személyes feljegyzést írja a légügyi miniszternek és Lord Cherwellnek 1952. július 28-án: „Miről szól ez az egész repülő csészealjas dolog? Mit jelenthet? Mi az igazság? Kérek egy jelentést, amikor Önöknek megfelel.”

A válasz a Légügyi Minisztériumtól 1952. augusztus 9-én érkezett:

Az azonosítatlan repülő tárgyakról szóló különféle jelentések, amelyeket a sajtó „repülő csészealjakként” írt le, 1951-ben teljes körű hírszerzési tanulmány tárgyát képezték. A levont következtetések (Occam borotvája alapján) azt mutatták, hogy az összes jelentett incidens magyarázható az alábbi okok egyikével vagy másikával:

a)     Ismert csillagászati vagy meteorológiai jelenségek.

b)     Hagyományos repülőgépek, léggömbök, madarak stb. téves azonosítása.

c)      Optikai csalódások és pszichológiai téveszmék.

d)     Szándékos átverések.

2.      Az amerikaiak, akik 1948/49-ben hasonló vizsgálatot folytattak, hasonló következtetésre jutottak.

3.     Semmi sem történt 1951 óta, ami miatt a Légügyi Vezérkar megváltoztatta volna a véleményét, és a legutóbbi sajtónyilatkozatokból ítélve ugyanez igaz Amerikában is...

E feljegyzés másolatát elküldték Lord Cherwellnek, aki 1952. augusztus 14-én írt a miniszterelnöknek, kijelentve: „Láttam a miniszter úr Önnek írt feljegyzését a repülő csészealjakról, és teljesen egyetértek a következtetéseivel.”

Sir Winston Churchillt vagy szándékosan, vagy véletlenül félretájékoztatták. Először is, a Légügyi Vezérkar nem tudta megmagyarázni az összes incidenst. A Légügyi Minisztérium hírszerzési igazgatóhelyettese 1950 és 1953 között megerősítette, hogy a jelentések tíz százaléka jól képzett szemtanúktól származott, ahol volt megerősítés, és ahol nem találtak magyarázatot (lásd később). Másodszor, az amerikaiak nem „jutottak hasonló következtetésre”, miszerint minden incidens megmagyarázható. Egy szigorúan titkos amerikai légi hírszerzési jelentés 1948-ban arra a következtetésre jutott: „A jelentett észlelések gyakorisága, a megfigyelt tárgyaknak tulajdonított számos jellemző hasonlósága és a megfigyelők minősége összességében alátámasztja azt az állítást, hogy valamilyen típusú repülő tárgyat figyeltek meg... Az eszközök eredete nem állapítható meg.”

Már 1947-ben az USA Légi Anyagellátó Parancsnoksága titokban arra a következtetésre jutott, hogy „a jelentett jelenség valami valóságos, és nem látnoki vagy kitalált... Vannak valószínűleg korong alakot megközelítő tárgyak, amelyek olyan jelentős méretűek, hogy akkorának tűnnek, mint az ember alkotta repülőgépek.” 1952. július végére – Churchill feljegyzésének idején – az amerikai hatóságok a pánikhoz közeli állapotban voltak, és egy CIA-memorandum megerősíti, hogy „1947 óta az ATIC [Légi Műszaki Hírszerzési Központ] körülbelül 1500 hivatalos észlelési jelentést kapott... Csak 1952-ben a hivatalos jelentések száma elérte a 250-et. Az 1500 jelentésből a Légierő 20 százalékot tart nyilván megmagyarázhatatlanként, és az 1952 januárjától júliusáig beérkezett jelentéseknek a 28 százalékát tartja nyilván megmagyarázhatatlanként.” [Kiemelés az eredetiben]

Ezért azt kell feltételeznünk, hogy vagy a Légügyi Vezérkar nem kapta meg ezeket a tényeket amerikai kollégáitól, vagy úgy döntöttek, hogy visszatartják az információt a miniszterelnök elől.

RAF TOPCLIFFE, 1952

1952. szeptember 19-én, a NATO „Mainbrace hadművelet” (Exercise Mainbrace) során két RAF-tiszt és három légi személyzeti tag az RAF Topcliffe bázison megfigyelt egy UFO-t, amely látszólag egy Meteor sugárhajtású gépet követett, miközben az leszálláshoz készülődött az öt mérföldre lévő Yorkshire-i RAF Dishforth bázison. Az észlelés délelőtt 10:53-kor történt, miközben a Meteor tiszta égbolton ereszkedett – jelentette John Kilburn repülőszázados (Flight Lieutenant):

A Meteor keletről nyugatra tartott, amikor észrevettem a fehér tárgyat az égen. Ez a tárgy ezüstös volt és kör alakú, körülbelül 10 000 láb (3000 méter) magasan, mintegy öt mérfölddel a repülőgép mögött. Úgy tűnt, hogy kisebb sebességgel halad, mint a Meteor, de ugyanazon az útvonalon.

Azt mondtam: „Mi a fene az?”, és a fiúk odanéztek, ahová mutattam. Valaki azt kiáltotta, hogy talán a Meteor motorburkolata esik le az égből. Aztán azt hittük, hogy ejtőernyő. De ahogy figyeltük, a korong néhány másodpercig lassú előrehaladási sebességet tartott, mielőtt süllyedni kezdett. Süllyedés közben ingaszerűen lengett balról jobbra.

Ahogy a Meteor fordult, hogy megkezdje a leszállást, a tárgy úgy tűnt, követi azt. De néhány másodperc múlva megállította a süllyedést, és a levegőben függött, forogva, mintha a saját tengelye körül tenné. Aztán hihetetlen sebességgel felgyorsult nyugat felé, délkeletnek fordult, majd eltűnt.

Nehéz megbecsülni a tárgy sebességét. Az incidens 15-20 másodperc alatt zajlott le. Azalatt a néhány másodperc alatt, amíg forgott, láttuk megcsillanni a napfényben. Mérete körülbelül akkorának tűnt, mint egy Vampire sugárhajtású repülőgép hasonló magasságban. Mindannyian meg vagyunk győződve arról, hogy valamilyen szilárd tárgy volt. Nagyon gyorsan rájöttünk, hogy nem lehetett törött burkolat vagy ejtőernyő. Nem volt a legcsekélyebb valószínűsége sem annak, hogy az általunk látott tárgy egy füstkarika lett volna, vagy hogy a Meteor [repülőgép] vagy bármely más sugárhajtású gép kondenzcsíkja okozta volna. Mi természetesen láttunk már ilyet, és mindannyian biztosak vagyunk benne, hogy amit láttunk, azt nem pára vagy füst okozta.

Abban is teljesen biztosak vagyunk, hogy nem meteorológiai megfigyelő ballon volt. A sebesség, amellyel távolodott, ezt teljesen kizárja. Nem egy kis tárgy volt, amely nagyobbnak tűnt a fényviszonyok miatt. Közös véleményünk az, hogy... olyasvalami volt, amit a hosszú légi megfigyelési tapasztalatunk során még soha nem láttunk.

A többi szemtanú Marian Cybulski repülő főhadnagy, Albert Thomson híradós mesterlövész, Thomas Deweys repülőmérnök őrmester, R. Paris repülő főhadnagy és George Grime tizedes volt. Annak ellenére, hogy a Védelmi Minisztérium (MoD) azt állította, hogy az 1962 előtti jelentéseket megsemmisítették, a Topcliffe-i incidensről szóló hivatalos jelentést megtalálták a Közhiteles Iratok Hivatalában (Public Record Office). Másolatokat küldtek akkoriban a Kelet-Atlanti Légierő főparancsnokának (egy NATO parancsnokság), a légügyi államtitkárnak, a légierő vezérkari főnökének, a vezérkari főnök helyettesének (Hírszerzés), a vezérkari főnök helyettesének (Hadműveletek), valamint a Védelmi Minisztérium Tudományos Hírszerzési Ágazatának. Egyértelmű, hogy a jelentést komolyan vették.

Edward Ruppelt százados, az amerikai légierő Légi Műszaki Hírszerző Központjának (ATIC) "Kék Könyv Projektjének" korábbi vezetője arról számol be, hogy a Pentagon egyik RAF (Brit Királyi Légierő) hírszerző tisztje elmondta neki: a Topcliffe-i incidens egy volt azon számos 1952-es eset közül – beleértve egy másik RAF pilóták általi jelentést a "Mainbrace hadművelet" során –, "amely arra késztette a RAF-ot, hogy hivatalosan elismerje az UFO-kat". Ruppelt azt is elmondja, hogy hivatali ideje alatt az ATIC-nál (Wright-Patterson Légitámaszpont), "két RAF hírszerző tiszt, akik egy titkos küldetésen jártak az USA-ban, hat oldalnyi, sűrűn gépelt kérdéssort hozott magával, amelyekre ők és barátaik választ vártak."

A HÍRSZERZÉSI IGAZGATÓHELYETTESI HIVATAL

Egy héttel a Topcliffe-i sztori megjelenése után a Sunday Dispatch közölt egy cikket, amely azt állította, hogy a RAF 1947 óta titokban vizsgálja a repülő csészealj jelentéseket:

Műszaki szakértők stábja – főként hivatásos tisztek egy alezredes irányítása alatt – elemzi a brit területek feletti összes repülő csészealj jelentést. Bár a repülő csészealj vizsgáló iroda – amelyet DDI [Hírszerzési Igazgatóhelyettesi Hivatal] (Műszaki) Részleg néven ismernek – pontos helye titkos, annyit elárulhatok, hogy egy épület szobáit foglalja el, amely korábban szálloda volt, és nincs öt perc sétára a Légügyi Minisztériumtól a Whitehallon. Az épületet szigorúan őrzik.

A Sunday Dispatch riportere hozzátette, hogy a RAF Topcliffe-i hírszerző tisztjei kihallgatták a két tisztet és a háromfős legénységet, akik tanúi voltak az észlelésnek. "Amíg a szakértők nem végeztek alapos vizsgálatot" – idézték a Légügyi Minisztérium szóvivőjét –, "lehetetlen többet tenni puszta találgatásnál. Szakértőink ugyanúgy megvizsgálják ezt a jelentést, mint minden hasonló jelentést olyan égi tárgyakról, amelyek nem repülőgépek, és amelyeket általában repülő csészealjakként emlegetnek." A Légügyi Minisztérium végül tizenegy hétnyi vizsgálódás után elismerte, hogy nem tudják megmagyarázni az észlelést, és egy szóvivő hozzátette: "A különleges ügyosztály, amely ezzel foglalkozik, nyitottan áll a témához, és minden beérkezett jelentést továbbra is tanulmányoznak."

A titkos nyomozóiroda részleteit a következő fejezet ismerteti, de érdemes már ezen a ponton megjegyezni, hogy Ronald R. Russell nyomozónak egy 1954-es találkozón a DDI (Műszaki) egyik tisztviselője elmondta: az igazgatóságnak 15 000 jelentése van irattárban 1947 és 1954 közötti időszakból, és ezeket három Yale-záras fiókban tárolják, amelyeket duplán biztosít egy zsanéros lemez, amit egy nagy lakattal zártak le.

Miután megállapítottam, hogy a Légügyi Minisztérium megőrzött néhány jelentést ebből az időszakból, és hogy a Védelmi Minisztérium ezt évek óta következetesen tagadja, írtam a MoD-nak, hogy hivatalos reakciót kapjak, és a következő választ kaptam:

Bizonyára megérti, hogy nem mehetek bele az aktáink selejtezésének részletes eljárásaiba. Mindazonáltal, tekintettel az eltelt időre, mióta ezeket a dokumentumokat át kellett volna adni a Légügyi Minisztérium archívumának (feltételezem, 1955 előtt), elképzelhető, hogy néhányat megőriztek a Védelmi Minisztérium létrehozása előtt, bár erről nincs feljegyzésünk.

Talán meg kellene adnunk a Minisztériumnak az ártatlanság vélelmét. Valóban nagyon kevés dokumentum érhető el a témában a Közhiteles Iratok Hivatalában, és ezeket a MoD valóban figyelmen kívül hagyhatta, de elhiggyük-e, hogy a megmagyarázhatatlan jelentések túlnyomó többségét önkényesen megsemmisítették? Ha a Ronald Russell által idézett 15 000-es szám az 1947 és 1954 közötti jelentésekről pontos, és ezek tíz százaléka volt megmagyarázhatatlan, nehezen tudom elfogadni, hogy ezeket kiselejtezték. Bár igaz, hogy a dokumentumok legalább kilencvenöt százalékát időszakosan "kigyomlálják" a MoD "felülvizsgálói", néhányat 100 évre visszatartanak, ha úgy érzik, hogy a nemzetbiztonság veszélybe kerülne, vagy a kormányt kínos helyzetbe hozná a kiadásuk. A tíz százalékos adatot a MoD félrevezető parlamenti és nyilvános nyilatkozataiban 1955 óta tévesen úgy állította be, mintha ez a kategória az "elégtelen információ miatt megmagyarázhatatlan" esetekre vonatkozna. Valójában ennek az ellenkezője igaz. A Légügyi Minisztérium Hírszerzési Igazgatóhelyettese 1950–53 között Harold B. Collins ezredes (Group Captain) volt, és Ralph Noyes korábbi védelmi minisztériumi tisztviselőhöz írt levelében így foglalta össze az akkori Légügyi Minisztériumi megállapításokat:

Úgy találtuk, hogy már a középkorban is voltak hasonló jelentések, bár akkoriban "égi gályák" és hasonlók formájában jelentek meg.

Ha emlékezetem nem csal, készítettünk egy tanulmányt, amely a közelmúltbeli jelentéseket négy kategóriába sorolta:

(1) Körülbelül 35%, amelyet azonnal el lehetett vetni.

(2) Körülbelül 25%, amelyre határozott vagy valószínű magyarázatot tudtunk találni.

(3) Körülbelül 30%, ahol nem volt megerősítés, vagy kétségek merültek fel a bejelentővel kapcsolatban, és amelyekre nem találtunk magyarázatot.

(4) Körülbelül 10%, ahol a bejelentő jól képzett volt, pl. farnborough-i tesztpilóta stb., ahol volt megerősítés, és ahol maga a jelentés meggyőző volt: de ahol nem tudtunk magyarázatot találni. [Kiemelés hozzáadva]

Sajnálatos, hogy Collins ezredes nem fejti ki bővebben a negyedik kategóriát, de érdemes hangsúlyozni, hogy a 15 000 jelentés tíz százaléka – vagy akár 1500 – jelentős számú, jól képzett tanúk általi észlelést jelent, amelyekre nem volt magyarázat. Ez teljesen ellentétes az elmúlt harminc év hivatalos nyilatkozataival.

Bár nem kapcsolódik a DDI (Műszaki)-hoz, Ralph Noyes magántitkára volt a néhai Sir Ralph Cochrane légi marsallnak, a légierő vezérkari helyettes főnökének 1950 és 1952 között, és felidéz egy alkalmat a Légügyi Minisztériumban 1952-ben, amikor Cochrane Sir Robert Cockburnnel, a Légügyi Minisztérium tudományos főtanácsadójával beszélgetett a témáról. Cochrane utalt az észlelések riasztó hullámára Washington D.C. felett azon év júliusában, és megemlítette, hogy az USA vezérkari főnöke, Hoyt Vandenberg tábornok (akit Cochrane jól ismert), "nem gondolta úgy, hogy sok minden lenne a dolog mögött". Cockburnt felkérték, hogy vizsgálja meg a repülő csészealj kérdést, mivel a washingtoni észlelések riadalmat keltettek a Légügyi Minisztériumban. Maga Cochrane nagyon hajlott arra, hogy elfogadja Vandenberg nézetét – mondta nekem Ralph Noyes.

Bár Vandenberg tábornok elutasított egy szigorúan titkos Helyzetértékelést (Estimate of the Situation), amely arra a következtetésre jutott, hogy az UFO-k bolygóközi eredetűek – a jelentést az USA Légierejének főhadiszállásán működő Légi Műszaki Hírszerző Központ adta át neki 1948. augusztus 5-én –, Vandenberg mégis elrendelte, hogy a példányt semmisítsék meg, mert attól tartott, hogy pánikot okozhat, és mert úgy érezte, nincs elegendő bizonyíték a következtetések alátámasztására.

A WEST MALLING-I INCIDENS, 1953

1953. november 3-án délelőtt 10:00 órakor a Királyi Légierő (RAF) repülőtisztje, T. S. Johnson és navigátora, G. Smythe repülőtiszt egy kétüléses Vampire sugárhajtású éjszakai vadászgéppel repült körzeti felderítésen 20 000 láb magasságban a kenti RAF West Malling-i bázisuk közelében, amikor egy tárgyat láttak, amely először egy csillagszerű, mozdulatlan fénynek tűnt. Bár a magasságát nem tudták megbecsülni, mindkét tiszt azt állította, hogy a tárgy sokkal magasabban volt az ő pozíciójuknál. Hirtelen hatalmas sebességgel elindult feléjük. Tökéletesen kör alakú volt, és úgy tűnt, hogy nagyon erős fényt bocsát ki a kerülete mentén. Az észlelés összesen harminc másodpercig tartott.

Gúnyolódásra számítva, amikor leszálláskor jelentették az incidenst állomásparancsnokuknak, P. H. Hamley ezredesnek (Group Captain), a repülősök meglepődtek, amikor jelentésüket azonnal továbbították a Vadászrepülő Parancsnokság Központjába. Később két RAF hírszerző tiszt másfél órán keresztül hallgatta ki a férfiakat.

November 11-én a Hadügyminisztérium bejelentette, hogy november 3-án délután 2:30-kor a Légvédelmi Parancsnokság Lee Green-i laktanyájában (Kent) tesztelt katonai radar egy nagy visszhangot fogott délkeleti irányban, 42 fokos szögben és tizenhét mérföldes hangtávolságban. A tárgyat radaron 14:45-től 15:10-ig követte nyomon több katonai technikus, köztük H. Waller őrmester, aki megjegyezte, hogy a tárgy semmiképpen sem lehetett léggömb. Ahhoz, hogy ilyen jelet kapjanak, a tárgynak fémből kellett lennie – mondta –, és a jel sokkal erősebb volt, mint a hagyományos repülőgépeké – "háromszor-négyszer nagyobb, mint a legnagyobb utasszállító repülőgépé". Ám november 12-én a Hadügyminisztérium, amely abban az időben a szárazföldi radarokat felügyelte, azt állította, hogy a tárgy csupán egy meteorológiai ballon volt, amit a sussexi Crawley-ból engedtek fel délután 2:00-kor, és hozzátették, hogy a Vampire legénysége által látott tárgy egy másik ballon volt, amelyet azon a reggelen engedtek fel. Egy akkori rádiószonda-ballon azonban csak 75 láb (kb. 23 méter) átmérőjű volt, míg Waller őrmester szerint az általa követett tárgy körülbelül 350-450 láb (kb. 106-137 méter) átmérőjű volt.

KÉRDÉSEK A KÉPVISELŐHÁZBAN, 1953

A West Malling-i és Lee Green-i incidensek kérdésekhez vezettek a Képviselőházban. 1953. november 24-én Nigel Birch, a Védelmi Minisztérium parlamenti államtitkára Schofield alezredes (képviselő) és Mr. Bellenger (képviselő) kérdéseire, akik az észlelésekről érdeklődtek, a következőt válaszolta: "Két kísérleti meteorológiai ballont figyeltek meg különböző időpontokban november 3-án, az egyiket egy RAF repülőgép tisztjei, a másikat pedig a Légvédelmi Parancsnokság egyik tagja. Egyik esetben sem volt semmi különös." (Nevetés) Birch a további kérdésekre válaszolva hozzátette, hogy a ballonokat egy speciális eszközzel szerelték fel, hogy akkora visszhangot adjanak a radarképernyőn, mint egy repülőgép, és hogy szokatlan időpontokban engedték fel őket. Remélte, hogy nem lesz több probléma. Ekkor Mr. Isaacs képviselő megkérdezte: "Egyetért-e a Miniszter úr azzal, hogy ez a repülő csészealj történet csupán lufi [értsd: badarság]" (harsány nevetés), amire Mr. Birch azt válaszolta, hogy Mr. Isaacs értékelése "nagyon közel áll a valósághoz". (Nevetés)

EGY RAF PILÓTA KÖZELI TALÁLKOZÁSA SOUTHEND FELETT, 1954

Közel egy évvel később egy újabb észlelést jelentett egy RAF pilóta, amelyet soha nem magyaráztak meg kielégítően, és a West Malling-i incidenshez hasonlóan ez sem érhető el a Légügyi Minisztérium aktái között a Közhiteles Iratok Hivatalában. Bár a történet jól ismert, azért veszem fel ide, mert a tanú szerint az eredeti beszámoló, ahogy az a Flying Saucer Review-ban megjelent, tartalmazott néhány pontatlanságot, amelyeket mostanáig nem javítottak ki. Úgy vélem továbbá, hogy ez az egyik legfontosabb észlelés, amelyet RAF pilóta jelentett, ezért örömmel készítettem interjút James R. Salandin repülő főhadnaggyal 1985-ben, és ellenőriztem vele a részleteket. 1954. október 14-én Salandin repülő főhadnagy, a Királyi Kiegészítő Légierő 604. (Middlesex megyei) Századának tagja délután 4:15-kor szállt fel légibázisáról, a RAF North Wealdről (Essex), egy Meteor Mk 8-assal. Az időjárás tökéletes volt:

Amikor körülbelül 16 000 láb magasan voltam, egy csomó kondenzcsíkot láttam – valószínűleg 30-40 000 láb magasságban – a North Foreland felett. A csíkok közepén három tárgyat láttam, amelyekről azt hittem, repülőgépek, de nem húztak csíkot. Leereszkedtek a kondenzcsíkok közepén Southend felé, majd felém vették az irányt.

Amikor egy bizonyos távolságra értek, ketten közülük elmentek a bal oldalamon – az egyik arany, a másik ezüst színű volt –, a harmadik tárgy pedig egyenesen felém jött, és néhány száz yardra megközelített, szinte kitöltve a szélvédőt, majd elhúzott a bal oldalam felé. Megpróbáltam megfordulni, hogy kövessem, de eltűnt.

Csészealj alakú volt, egy dudorral a tetején és egy dudorral az alján, ezüstös és fémes. Nem voltak rajta ablakok, lángok vagy ilyesmi.

A harmadik tárgy nem lehetett messze, mert majdnem átfedte a szélvédőt (az eredeti történet azt állította, hogy ténylegesen átfedte a szélvédőt). Egy Meteor 37 láb (kb. 11 méter) fesztávolsága éppen kitölti a szélvédőt 150 yardról. Salandin rádión azonnal jelentette az észlelést North Wealdnek. Leszállás után további részleteket mesélt el Derek Dempsternek, a 604. Század hírszerző tisztjének, aki szerencsés véletlen folytán a Flying Saucer Review első szerkesztője lett 1955-ben. A jelentést elküldték a Légügyi Minisztériumnak, de semmi további hír nem érkezett róla. Ha nem lett volna Derek Dempster, a történet talán soha nem lát napvilágot.

Derek elmondta nekem: teljesen meg van győződve Salandin őszinteségéről, mivel jól ismerte őt pilótatársként a 604. Században. Mielőtt Meteorokon és Vampire-ökön repült volna, "Jimmy" Salandin elmondta nekem, hogy számos más repülőgépen szerzett tapasztalatot, beleértve 100 órát egy Spitfire Mk XVI-on (ez a gép még mindig repül). Salandin csak azt sajnálja, hogy nem volt elég ideje megnyomni a géppuska-kamera gombját. De az észlelés emléke élénk maradt. "Nem találtam kielégítő magyarázatot arra, amit láttam" – mondta nekem –, "de tudom, mit láttam."

A Flying Saucer Review jelenlegi szerkesztője Gordon Creighton korábbi diplomata és hírszerző tiszt, aki egy érdekes folytatást mesél az ügyhöz. Egy előadás után, amelyet Gordon a Lordok Háza Összpárti UFO Tanulmányozó Csoportjának tartott 1983 novemberében, véletlenül felhozta a témát egy teljesen idegennek, akivel a hazafelé tartó vonatúton találkozott. A Salandin-ügy szóba került a beszélgetés során, és az idegenről kiderült, hogy a 604. Század korábbi tagja. Gordon elmondta neki, hogy az FSR [Flying Saucer Review] kivizsgálta és publikálta az esetet az első számában, és megkérdezte, hallott-e már véletlenül a magazinról. "Ó, igen!" – válaszolta. "Mindent tudtunk a Flying Saucer Review-ról. Maguk voltak azok az emberek, akikre mindig figyelmeztettek minket, hogy tartsuk magunkat távol tőlük!"

UFO-K REJTÉLYES FORMÁCIÓI ZAVARBA EJTIK A HADÜGYMINISZTÉRIUMOT, 1954

Három héttel Salandin repülő főhadnagy észlelése után a Hadügyminisztérium elismerte, hogy teljesen tanácstalan a radaron követett, keletről nyugatra mozgó "jelek" furcsa formációi miatt. Egy alapos ellenőrzés feltárta, hogy ezeket nem okozhatták repülőgépek. 1954. október végétől november elejéig hat észlelés történt az azonosítatlan célpontokról, amelyek a semmiből tűntek elő, általában délidőben, 12 000 láb magasságban repülve. Először egy civil radartudós látta őket, majd később a körzet összes radarja bemérte őket, tiszta és felhős reggeleken egyaránt. A Hadügyminisztérium szóvivője így írta le az alakzatokat:

Nem tudjuk megmondani, mik ezek. Először egy "U" vagy rosszul formált hajtű alakzatban jelennek meg. Egy idő után két párhuzamos vonalba rendeződnek, majd felvesznek egy "Z" alakzatot, mielőtt eltűnnek. Szabad szemmel láthatatlanok, de a radarképernyőn rengeteg pontként jelennek meg, amelyeket 40-50 visszhang alkot. Több mérföld hosszú és több mérföld széles területet fednek le az égen. Minden alkalommal, amikor látták őket, ugyanazt a mintát követték. Mindig dél körül történt. Ellenőriztük, és megállapítottuk, hogy a készülékeink nem hibásak. Még mindig figyeljük őket. A körzet összes készüléke fogta őket.

A radarészlelések helyszínét nem azonosították, és egy tanú azt mondta, hogy nagyon magas szintű parancsot kapott a legnagyobb titoktartásra. "És még ha tudnám is, mik azok" – tette hozzá –, "túlságosan aggódom ahhoz, hogy bármit is mondjak." A Légügyi Minisztérium igyekezett elbagatellizálni az incidenseket, rámutatva, hogy sok olyan tárgy van, mint például meteorológiai ballonok, kísérleti repülőgépek, fémgyűrűs postagalambok, és még játék sárkányok is, amelyek képet generálhatnak a radaron. De a képzett radarszakértők azt mondták, hogy ezek közül egyik sem hozna létre ilyen szabályos és ismétlődő mintákat. 1954-re a brit védelmi főnökök meg voltak győződve arról, hogy létezik egy probléma, még ha nyilvánosan nem is voltak hajlandók ezt elismerni. A következő nyilatkozatot például a korabeli védelmi miniszter, Tunisz grófja, Earl Alexander tette: „Ez a probléma már régóta foglalkoztat. Természetesen sok olyan jelenség van a világon, amelyre nincs magyarázat, és elmondható, hogy az ortodox tudós az utolsó, aki elfogadja, hogy létezhet valami új (vagy régi), ami nem magyarázható meg az általa ismert természeti törvényekkel.”

FÜLÖP HERCEG ŐFELSÉGE, EDINBURGH HERCEGE

1954 februárjában az ifjú Stephen Darbishire unokatestvérével, Adrian Myersszel két fényképet készített egy repülő csészealjról a Lancashire-i Coniston közelében. A tárgy megegyezett azokkal, amelyeket a híres UFO-kapcsolattartó, George Adamski fényképezett le. Edinburgh hercegét ez annyira lenyűgözte, hogy alig több mint egy hónappal később meghívta Stephent a Buckingham-palotába, hogy a teljes történetet elmesélhesse egyik segédtisztjének. Az interjúról készült teljes jelentést elküldték a hercegnek, aki akkor éppen Ausztráliában tartózkodott.

Edinburgh hercege megerősítette nekem ezt a történetet Sir Andrew Wigram őrnagyon keresztül, és kegyesen engedélyezte, hogy felhasználjam a következő megjegyzését George Adamski első könyvével kapcsolatban (amelyet Adamski Desmond Leslie-vel közösen írt), amelyre egy 1962-es vacsorán hivatkozott: „Sok okunk van hinni abban, hogy [az UFO-k] léteznek: rengeteg bizonyíték van megbízható tanúktól. A Flying Saucers Have Landed (Repülő csészealjak leszálltak) című könyvben sok érdekes dolog van.”

Ő királyi fensége rámutat, hogy az a korabeli történet, miszerint ő kérte volna a Légügyi Minisztériumot az UFO-jelentések továbbítására, „pletykarovat-írói pontatlanság”. Ám a herceg érdeklődése a téma iránt az 1950-es évek eleje óta megmaradt, és továbbra is járatja a Flying Saucer Review-t, a világ egyik vezető kiadványát ebben a vitatott témában. 1983-ban megtiszteltetés ért, amikor megrendelte a George Adamski – The Untold Story (George Adamski – Az el nem mondott történet) című könyvem egy példányát, amelyet Lou Zinsstaggal közösen írtam.

LORD LOUIS MOUNTBATTEN

A flotta admirálisa, Burma grófja, Mountbatten, aki a második világháború alatt a délkelet-ázsiai szövetséges erők főparancsnoka, 1958 és 1965 között pedig a vezérkar főnöke volt, éveken át óriási érdeklődést mutatott az UFO-k iránt. Életrajzírója, Philip Ziegler azt írja, hogy Mountbatten egyszer megpróbálta rávenni a Sunday Dispatch-t, hogy állítsanak rá egy csapatot az ígéretesebb esetekre és a szerkesztőnek írt magánlevelében kifejtette hipotézisét is, miszerint az UFO-k maguk más bolygók lakói, nem pedig gépek. „Tudom, hogy ez nevetségesen hangzik” – írta –, „és bízom benne, hogy nem csinál tőkét abból a tényből, hogy ilyen messzemenő magyarázattal álltam elő.”

A leszállás Broadlandsben, 1955

Az ember elgondolkodik azon, vajon Lord Mountbatten hajlamos volt-e módosítani hipotézisét, amikor 1955 februárjában állítólag egy repülő csészealj, utasaival együtt, leszállt a birtokán, a Hampshire-i Romsey melletti Broadlandsben. A történetet sok évvel ezelőtt Desmond Leslie mesélte el nekem, aki személyesen vizsgálta ki az esetet, és később, Mountbatten 1979-es tragikus meggyilkolását követően közzétett egy beszámolót a Flying Saucer Review-ban. Philip Zieglernek, Mollie Travisnek és a Broadlands Archívum kurátorainak köszönhetően az incidens után azonnal tett eredeti nyilatkozatok fénymásolatai itt jelennek meg először.

Az első nyilatkozatot a szemtanú, Frederick Briggs tette, egy mellékelt rajzzal, a másodikat pedig maga Mountbatten, Ronald Heath villanyszerelő jóváhagyásával.

Briggs nyilatkozata a következő:

Jelenleg kőművesként dolgozom Broadlandsben, és 1955. február 23-án, szerdán reggel kerékpárral mentem munkába Romseyból. Amikor körülbelül félúton jártam a Palmerston (vagy Romsey) Lodge és a ház között, éppen ott, ahol a feljáró elágazik a Middlebridge Lodge felé, hirtelen megpillantottam egy tárgyat, amely mozdulatlanul lebegett a kertek vége és a Middlebridge feljáró közötti mező felett, közvetlenül a kis patak ház felőli oldalán.

A tárgy olyan volt, mint egy hatalmas gyermekjáték, egy búgócsiga, és átmérője 20 és 30 láb (kb. 6-9 méter) között lehetett.

Színe tompa alumíniumra emlékeztetett, mint egy konyhai lábasé. Alakja megfelelt az általam készített vázlatnak, és középen körben lőrésszerű ablakai voltak, mint egy gőzhajónak.

Röviddel reggel 8:30 után volt, borús éggel, a földön vékony hóréteggel.

A villánál letértem az útról, és kevesebb mint 100 yardot (kb. 90 méter) kerekeztem a füvön. Ekkor leszálltam, és a kerékpáromat a jobb kezemben tartva figyeltem.

Miközben néztem, egy ember vastagságú oszlop ereszkedett le a csészealj közepéből, és hirtelen észrevettem rajta valamit, ami egy embernek tűnt, aki feltehetően egy kis platformon állt a végén. Úgy tűnt, nem kapaszkodik semmibe. Sötét kezeslábasnak tűnő ruhát viselt, és szorosan illeszkedő sapkát vagy sisakot.

Abban az időben a csészealj biztosan kevesebb mint 100 yardra volt tőlem, és legfeljebb 60 láb (kb. 18 méter) magasan a szint felett, ahol álltam, bár a rét azon a ponton meredek partfalú, így a csészealj körülbelül 80 lábbal (kb. 24 méter) lehetett a rét alsó szintje felett.

Ahogy ott álltam és figyeltem, hirtelen láttam, hogy egy furcsa fény gyullad ki az egyik ablakban. Kékes fény volt, mint a higanygőzlámpáé. Bár elég erős volt, nem tűnt úgy, hogy egyenesen rám irányulna, és nem is vakított el, de a fény felgyulladásával egyidejűleg hirtelen úgy éreztem, mintha fellökött volna, és a hóba estem, a kerékpárommal a tetején. Ráadásul nem tudtam felkelni. Bár a kerékpár csak néhány fontot nyom, úgy tűnt, mintha egy ismeretlen erő tartana lent.

Miközben a földön feküdtem, láttam, ahogy a csövet gyorsan visszahúzzák a csészealjba, amely aztán függőlegesen emelkedett fel, olyan gyorsan, mint a leggyorsabb sugárhajtású repülőgép, amit valaha láttam, vagy még gyorsabban.

Semmilyen zaj nem hallatszott, amíg a csészealj el nem kezdett mozogni, és még akkor sem volt hangosabb a zaj, mint egy kis rakétáé, amit egy gyerek lő fel Guy Fawkes éjszakáján.

Szinte azonnal eltűnt a felhőkben, és ahogy elment, képes voltam felkelni. Bár úgy tűnt, sokáig feküdtem a földön, a valóságban nem hiszem, hogy több volt néhány másodpercnél.

Kicsit szédültem, mintha majdnem kiütöttek volna egy állra mért ütéssel, de fizikai sérülés természetesen nem történt, csak a szédülés érzése maradt.

Felvettem a kerékpáromat, felültem rá, és egyenesen Broadlandsbe hajtottam, ahol találkoztam Heath-szel, aki a garázsnál állt.

Nagyon remegtem, és úgy éreztem, vissza kell szereznem az önbizalmamat azáltal, hogy megbeszélem a látottakat. Ezt mondtam neki: „Figyelj, Ron, ismersz elég régóta ahhoz, hogy tudd, épelméjű és józan vagyok ilyenkor reggel?” Nevetett, és valami olyasmit mondott: „Hát persze.” Ekkor elmondtam neki, mit láttam.

Heath és én visszamentünk az úton, ahol megmutattam neki a kerékpárom nyomait. Ezután visszamentem dolgozni, ahol találkoztam a művezetőmmel, Mr. Hudsonnal, és elmondtam neki, mit láttam.

Lord Mountbatten nyilatkozata így szól:

A mellékelt nyilatkozatot Mr. Briggs diktálta le Mrs. Travisnek 1955. február 23-án reggel az én kérésemre.

A saját villanyszerelőm, Heath jelentette a beszélgetésüket, majd ezt követően kikérdeztem Mr. Briggst a feleségemmel és a kisebbik lányommal együtt, és beszámolója eredményeként Heath és én elkísértük őt arra a helyre, ahonnan a repülő csészealjat látta.

A hóban nagyon könnyen követtük a kerékpárja nyomait, és pontosan azon a helyen, amelyet leírt, a nyomok véget értek, és lábnyomok jelentek meg mellette. A lábnyomok mellett egy hóba esett test nyomai látszottak, majd a kerékpár felvételének nyomai; tisztán látható volt egy 3 láb (kb. 1 méter) széles hézag aközött, ahol az első kerék nyomai eredetileg véget értek, majd újra kezdődtek. A hátsó kerék nyomai folyamatosak, de elmosódottak voltak. Innentől kezdve a kerékpárnyomok visszavezettek az útra.

A kerékpárnyomok abszolút megerősítik Mr. Briggs történetét, ami a saját mozgását illeti.

Ő, Heath és én átkutattuk a területet azon a ponton, ahol a becslések szerint a repülő csészealj volt, de őszintén szólva semmilyen szokatlan jelet nem láttunk.

A hó a rét alján sokkal jobban elolvadt, mint a tetején, és nehéz lett volna bármilyen nyomot észrevenni.

Ezt a nyilatkozatot Heath és Mr. Briggs jelenlétében diktálták, Heath és én gondosan elolvastuk Mr. Briggs nyilatkozatát, és mindketten tanúsítjuk, hogy ez pontosan az a történet, amelyet elmondott nekünk.

Mr. Briggs még mindig kába volt, amikor először láttam, és aggódott, hogy senki sem fog hinni a történetének. Sőt, hangsúlyozta, hogy korábban soha nem hitt a repülő csészealj történetekben, és teljesen megdöbbentette, amit látott.

Nem keltette bennem olyan ember benyomását, aki hajlamos lenne hallucinációkra, vagy aki bármilyen módon kitalálna egy ilyen történetet. Az őszinte előadásmódjából biztos vagyok benne, hogy ő maga teljesen meg van győződve saját állításának igazságáról.

Felajánlotta, hogy szükség esetén esküt tesz a Bibliára a nyilatkozat igazságáról, de nem láttam értelmét, hogy ezt kérjem tőle.

Mountbatten nyilatkozatának alján Ronald Heath záradéka olvasható: „Megerősítem, hogy elolvastam a fenti nyilatkozatot, és egyetértek vele.”

Philip Ziegler rövidre zárja ezt az epizódot, és megjegyzi, hogy 1957-re Mountbatten kiábrándult a témában megjelent rengeteg zagyvaság miatt. „Őszintének kell lennem, és be kell vallanom, hogy már nem tanúsítok ugyanakkora érdeklődést” – írta a téma egy lelkesebb tanulmányozójának. Ziegler hozzáteszi, hogy Mountbatten soha nem vetette el annak lehetőségét, hogy ilyen tárgyak léteznek, de ragaszkodott hozzá, hogy racionális magyarázattal kell rendelkezniük. „Kevés magas rangú tengerésztiszt lett volna kész ilyen nyugalommal szembenézni a paranormális jelenségekkel” – jegyezte meg Ziegler, és idézett egy érdekes megfigyelést, amelyet Lord Mountbatten 1950-ben tett, még mielőtt lelkesedése alábbhagyott volna: „Az a tény, hogy képesek lebegni, majd újra felgyorsulni a földi gravitációtól távolodva, sőt, még egy Amerikában lévő V2-es rakéta körül is keringeni (ahogy azt a vezető tudósuk jelentette), azt mutatja, hogy messze előttünk járnak. Ha valóban nagy tömegben érkeznek, az eldöntheti a kapitalista-kommunista háborút. Ha az emberi faj túl akar élni, lehet, hogy össze kell fogniuk.”

2. FEJEZET

801-ES SZOBA — SZIGORÚAN TITKOS (1955-59)

1955 áprilisában a Légügyi Minisztérium bejelentette, hogy a Királyi Légierő (RAF) repülő csészealjakkal kapcsolatos ötéves vizsgálatának eredményeit benyújtották a magas rangú tiszteknek, de biztonsági okokból soha nem fogják nyilvánosságra hozni. Tekintettel a Minisztérium gyakran ismételt kijelentésére, miszerint az UFO-k nem jelentenek fenyegetést a nemzet biztonságára, ez különös bejelentés volt, és arra késztette Patrick Wall őrnagyot, parlamenti képviselőt, hogy megkérdezze a légügyi államtitkárt, George Wardot, erősítse meg, hogy szándékában áll-e közzétenni egy jelentést. Ward válasza nem tért ki a kérdésre: „A repülő csészealjakról, valamint más rendellenes égi objektumokról szóló jelentéseket beérkezésükkor kivizsgálják, de hivatalos vizsgálat nem történt. A jelentések mintegy 90%-áról kiderült, hogy meteorokra, léggömbökre, jelzőfényekre és sok más tárgyra vonatkoznak. Az a tény, hogy a többi 10% megmagyarázhatatlan, nem tulajdonítható semmi baljósabbnak, mint az adatok hiányának.”

Az esetek tíz százalékára való hivatkozás, amelyeket meg lehetett volna magyarázni, ha nem lett volna „adathiány”, alaptalan, ahogyan az a Collins v.ezredes (Group Captain) által összefoglalt Légügyi Minisztériumi megállapításokból is kiderül, amelyeket az 1. fejezetben idéztünk. George Ward végül bevallotta egy barátomnak, hogy kötelessége volt elfedni az UFO-kkal kapcsolatos tényeket; ezt a leleplezést később tárgyaljuk ebben a fejezetben.

A KILGALLEN TÖRTÉNET, 1955

Május 22-én az International News Service egyik londoni szindikált jelentése, amelyet az amerikai újságíró, Dorothy Kilgallen írt, kijelentette:

A brit tudósok és repülősök, miután megvizsgálták egy titokzatos repülő hajó roncsait, meg vannak győződve arról, hogy ezek a különös légi objektumok nem optikai csalódások vagy szovjet találmányok, hanem repülő csészealjak, amelyek egy másik bolygóról származnak.

Információm forrása egy kabinet rangú brit tisztviselő, aki jobban szeretne ismeretlen maradni. „Az eddigi vizsgálataink alapján úgy véljük, hogy a csészealjak személyzetét kis emberek alkották – valószínűleg négy láb [kb. 120 cm] alattiak. Ijesztő, de tagadhatatlan, hogy a repülő csészealjak egy másik bolygóról érkeznek.”

Ez a tisztviselő tudósokat idézett, akik azt mondták, hogy egy ilyen típusú repülő hajót nem lehetett volna a Földön megépíteni. Megtudtam, hogy a brit kormány jelenleg visszatart egy hivatalos jelentést a „repülő csészealj” vizsgálatáról, valószínűleg azért, mert nem kívánja megijeszteni a nyilvánosságot.

A történetet átverésként elvetették, és számos ország kutatói soha nem tudták hitelesíteni. Az International News Service londoni hírszerkesztője például azt mondta a Flying Saucer Review-nak, hogy keményen próbált a történet végére járni, de falakba ütközött. A FSR jelenlegi szerkesztője, Gordon Creighton szerint a lezuhanás állítólag a második világháború alatt történt, és a történetet egy koktélpartin mesélték el Dorothy Kilgallennek, amelyet Lord Mountbatten adott májusban, de ezt nem tudtam alátámasztani Mollie Travisszel, Mountbatten akkori magántitkárával.

Gordon Creighton nem járt sikerrel abban, hogy választ kapjon a Kilgallennek címzett levelére, ahogyan a svéd kutató, K. Gösta Rehn sem, aki sok máshoz hasonlóan úgy érvelt, hogy a történet egyszerűen egy újságírói fogás volt, és az újságírót megdorgálták érte. A brit hatóságok állítólag éles cáfolatot adtak ki Kilgallen jelentésére. „Vajon Dorothy Kilgallen egy elegáns koktélpartin volt, ahol a kormány egyik magas rangú tagja viccből adta át neki a ’szenzációt’?” teszi fel a kérdést Gösta Rehn. „Ez a feltételezés nincs összhangban a jelentés tárgyilagos hangnemével. Miért mondta volna el neki az angol férfi, ha nem érdekelte volna mélyen a titok, és nem bízott volna [Kilgallen] titoktartásában és saját névtelenségében? És miért kockáztatná Dorothy Kilgallen az USA egyik sztárújságírójaként a hírnevét egy valótlan történet terjesztésével?” Miért is? Legjobb tudomásom szerint Dorothy Kilgallen soha nem tagadta a történetet. Továbbá számos hasonló történet bukkant fel az évek során megbízható forrásokból, amelyek közül nem mindegyiket lehet elvetni, bármilyen abszurdnak is hangzanak.

RAF BENTWATERS/LAKENHEATH, 1956

Egy lenyűgöző észlelésre került sor a RAF és az amerikai légierő személyzete által 1956. augusztus 13/14-én éjjel, amikor legalább egy UFO-t követtek egyidejűleg három különböző földi radaron a suffolki RAF/USAF Bentwaters és Lakenheath bázisokon, valamint a fedélzeti radaron, és az objektumokat a földről és a levegőből is látták. Ez a kevéssé ismert, de mérvadó beszámolója F.H.C. Wimbledonnak, a RAF vadászirányítójának, aki abban az időben a norfolki RAF Neatisheadnél volt szolgálatban:

Főirányító voltam szolgálatban a kelet-angliai fő RAF radarállomáson a kérdéses éjszakán. Feladatom volt a radarkép figyelése és a Harci Kötelék riasztása, akik a nap 24 órájában szolgálatban voltak, hogy elfogjanak minden olyan behatolót a brit légtérben, amelyet nem azonosítottak pozitívan az én felelősségi körzetemben...

Emlékszem, hogy a Lakenheath USAF bázis telefonált, hogy valami „berreg” a repülőtéri körzetükben. Riasztottam egy Venom éjszakai vadászgépet a Harci Kötelékből a Szektoron keresztül, és az Elfogó Kabinban lévő irányítóm átvette az irányítását. Az Elfogó Irányító csapat egy Vadászirányítóból (egy tiszt), egy tizedesből, egy nyomkövetőből és egy magasságolvasóból állt. Vagyis rajtam kívül négy magasan képzett személyzet láthatta most tisztán az objektumot a radarernyőinken.

Miután az Elfogó Irányítóm rávezette az objektum nyomvonalára, a pilóta azt kiáltotta: „Kontakt”, majd rövid idő múlva „Judy”, ami azt jelentette, hogy a Navigátornak a célpont tisztán és egyenesen a saját radarernyőjén volt, és nem volt szüksége további segítségre a földről. Továbbra is közeledett a célponthoz, de néhány másodperc múlva, és az ernyőink egy vagy két pásztázása alatt, az objektum megjelent a vadászgépünk mögött. A pilótánk azt kiáltotta: „Kontakt elveszett, több segítséget kérek”, és közölték vele, hogy a célpont most mögötte van, és új utasításokat kapott.

Ezután riasztottam egy második Venomot, amelyet a terület felé irányítottak, de mielőtt a helyszínre ért volna, a célpont eltűnt az ernyőinkről, és bár továbbra is gondosan figyeltük, nem láttuk.

...tény marad, hogy legalább kilenc RAF földi személyzet és két RAF légi személyzet volt tudatában egy olyan objektumnak, amely kellően „szilárd” volt ahhoz, hogy visszaverődést adjon a radaron. Természetesen mindezt jelentették, és a Légügyi Minisztérium egy magas rangú tisztje lejött és kihallgatott minket.

A Sunday Timesnak írt levelében Mr. Wimbledon felfedte, hogy a Vadászparancsnokság főhadiszállását teljes körűen tájékoztatták, és hogy a legszigorúbb titoktartást rendelték el. Az esetet 1969 januárjában vették le a titkos listáról, amikor az USAF által szponzorált, a néhai Dr. Edward Condon által vezetett tudományos UFO-tanulmány közzétette megállapításait. A vizsgálócsoport arra a következtetésre jutott, hogy „ez a legrejtélyesebb és legszokatlanabb eset a radar-vizuális aktákban. Az UFO látszólag racionális, intelligens viselkedése ismeretlen eredetű mechanikus eszközt sugall a legvalószínűbb magyarázatként.”

Egy televíziós nyilvános gyűlésen a Banbury Városházán 1972. január 26-án, a közönség egyik tagja megkérdezte a Védelmi Minisztérium szóvivőjét, Anthony Daviest, hogy mit tud mondani a Minisztérium a Bentwaters/Lakenheath-ügyről. Mr. Davies azt válaszolta, hogy semmit sem tud mondani, mert az iratokat megsemmisítették. A BBC „Horizon” csapata úgy döntött, hogy kihagyja ezt a párbeszédet a későbbi adásból. Megkérdeztem Ralph Noyest, tudott-e arról, hogy az iratokat megsemmisítették. Rámutatott, hogy a 8-as Védelmi Titkárság vezetőjeként (1969-72) csak az UFO-anyagok kis hányadát látta, mivel a jelentések nagy részét az S4, egy másik Védelmi Minisztérium osztály kezelte, de folytatta:

Azt hiszem, nagyon meglepő, ha azokat az iratokat megsemmisítették. Minden jel arra mutat, hogy az incidens idején a Légügyi Minisztérium – ahogy akkor hívták – rendkívül érdekelt volt, ha nem kifejezetten nyugtalan. Ha az iratokat megsemmisítették, ez egy teljesen helytelen lépésnek tűnik. Kétségtelen, hogy valami fontos történt Bentwaters/Lakenheath-nél, még akkor is, ha ez csak egy nagyon rendkívüli téves észlelés volt a radaroperátorok és pilóták részéről, és annak mindenképpen rögzítve kellett volna maradnia.

Ralph Noyes, aki 1977-ben államtitkár-helyettesi rangban vonult nyugdíjba a Védelmi Minisztériumból, elárulta nekem, hogy az egyik Venom pilóta fegyverkamerás felvételt készített, és hogy ezt megmutatták neki a Whitehallban, számos más, RAF légi személyzet által készített filmfelvétellel együtt. A filmeket egy eligazításon mutatták be, amelyet az S4 vezetője szervezett, és amelyen részt vett a Légvédelmi Igazgató, néhány Légügyi Vezérkari személyzet és a Meteorológiai Hivatal képviselője. „Az eligazítás célja az volt, hogy tájékoztassa azon kevesünket, akik érintettek voltak ezekben az ügyekben, arról, hogy mik lehetnek ezek a jelenségek” – mondta nekem. „A vita hangulata az volt, hogy ez meteorológiailag valami homályos dolog lehet. A filmfelvételek nagyon rövidek voltak, meglehetősen elmosódottak és nem különösebben látványosak. De léteztek!”

A WARDLE-REJTÉLY, 1957

1957. február 15-én független szemtanúk egy nagy, kör alakú objektumot láttak a Lancashire megyei Wardle-ban, ami arra késztette J. A. Leavey parlamenti képviselőt, hogy kérdést terjesszen elő az Alsóházban a légügyi államtitkárhoz, magyarázatot kérve. Röviddel ezután egy kereskedelmi típusú repülőgépet láttak átrepülni Wardle felett, amely nagy vonalakban követte az UFO által megtett útvonalat, és szokatlanul erős fényeket mutatott. Ezután felfedeztek egy kis rádióadót (Légügyi Minisztérium által kiadott), olyat, amilyet általában meteorológiai ballonokról függesztenek le. Röviddel ezután egy másik darab meteorológiai berendezést találtak egy ejtőernyőhöz rögzítve, szintén az UFO repülési útvonalának egy pontja közelében. Röviddel az észlelés után havazott mégsem lepte be egyik tárgyat sem a hó, ami arra a gyanúra adott okot, hogy szándékosan helyezték el őket azzal a céllal, hogy hiteltelenítsék az észlelést.

Mr. Leavey kérdésére március 20-án Charles Orr-Ewing, a légügyi államtitkár válaszolt az Alsóházban, aki kijelentette, hogy a Wardle-ban látott tárgy nem volt baljósabb, mint két hidrogénnel töltött játékballon, amelyet egy zseblámpaizzóval világítottak meg, és amelyet egy rochdale-i mosodai szerelő engedett fel. A nyomozók azonban egyhangúlag elutasították ezt a magyarázatot, és nyilvánvalóan maga a Légügyi Minisztérium sem volt meggyőződve róla, mert április 17-én egy vizsgálót küldtek a szemtanúk kikérdezésére, akiket utasítottak, hogy tartsák titokban a látogatást. És amikor a helyi sajtó meginterjúvolta azt a férfit, aki állítólag felengedte a ballont, ő azt mondta, fogalma sincs, hogyan kell egy ballont hidrogénnel megtölteni, sem azt, hogyan szereljen rá lámpákat: valójában semmi köze nem volt az incidenshez. Ahogy Geoffrey Norris a Royal Air Force Flying Review-ban megállapította: „Miután hivatalosan megcáfolták ezt az észlelést, a Légügyi Minisztérium megerősítette, hogy egy vizsgálót küldtek fel Wardle-ba. Kutatásai után a Légügyi Minisztérium továbbra is azt állítja, hogy ballon volt. Nem csoda, hogy a nyilvánosság egyszerre zavarodott és szórakozik az ilyen bonyolult eseményeken.”

LORD DOWDING LÉGIERŐ-FŐPARANCSNOK

Lord Dowding légierő-főparancsnok, a RAF Vadászparancsnokságának parancsnoka az 1940-es angliai csata idején, élénken érdeklődött az UFO-k témája iránt, és számos alkalommal tett bátor kijelentéseket, mint például a következő:

Több mint 10 000 észlelést jelentettek, amelyek többsége nem magyarázható semmilyen „tudományos” magyarázattal, pl. hogy hallucinációk, fénytörési hatások, meteorok, repülőgépekről leeső kerekek és hasonlók lennének. ... Nyomon követték őket radarernyőkön, és a megfigyelt sebességek elérték az óránkénti 9000 mérföldet [14.485 km/h]. Meg vagyok győződve arról, hogy ezek a tárgyak léteznek, és hogy semmilyen nemzet sem gyárthatta őket a Földön. Ezért nem látok más alternatívát, mint elfogadni azt az elméletet, hogy valamilyen földönkívüli forrásból származnak.

Úgy gondolom, ellen kell állnunk annak a hajlamnak, hogy feltételezzük: mindannyian ugyanarról a bolygóról jönnek, vagy hogy hasonló indítékok vezérlik őket. Meglehet, hogy az egyik bolygóról érkező látogatók segíteni kívántak nekünk az evolúciónkban egy magasabb szintről, amelyet ők már elértek.

Egy másik bolygó talán expedíciót küldött, hogy megbizonyosodjon arról, mik voltak ezek a szörnyű robbanások, amelyeket megfigyeltek, és hogy megakadályozzanak minket abban, hogy más népeket is zavarjunk magunkon kívül az új játékszerekkel, amelyekkel oly könnyelműen játszunk.

Más látogatók talán kizárólag a tudományos felfedezés szándékával érkeztek, és talán olyan szenvedélymentes távolságtartással tekintenek ránk, ahogyan mi tekintenénk egy felfordított kő alatt talált rovarokra. [Kiemelés tőlem]

Habozás nélkül támogatom ezeket a gondolatokat, saját, 1955 óta folytatott tanulmányaim alapján, bár a téma ennél végtelenül összetettebb.

1957 februárjában Lord Dowding levelet írt Alberto Perego olasz diplomatának, hangsúlyozva, hogy érdeklődése túlmutat a repülő csészealjak puszta észlelésén. „Ami engem érdekel” – írta –, „azok az emberi lények és a bolygóközi hajók utasai közötti értelmes kapcsolatfelvételekről szóló beszámolók.”

RAF WEST FREUGH, 1957

1957. április 4-én  a Skócia nyugati partján lévő RAF West Freugh-nál egy azonosítatlan célt követtek a radaron, és a RAF Hírszerzése utasította a nagy-britanniai radarállomásokat, hogy tartsanak huszonnégy órás megfigyelést az objektumra. Walter Whitworth alezredest (Wing Commander), a West Freugh-i parancsnokot így idézték:

A Légügyi Minisztérium utasított, hogy semmit se mondjak az objektumról. Nem fedhetem fel a helyzetét, irányát és sebességét. Attól a pillanattól kezdve, hogy észleltük, bőven a mi területünkön belül volt. Ez egy jelentős kiterjedésű objektum volt – egészen biztosan nem valami furcsaság. A berendezéseket kezelő [Ellátásügyi Minisztériumi] civilek nem tévedhettek. Ők teljes körűen képzett és tapasztalt tisztek.

Whitworth alezredes később elmondta, hogy az ügyet rendkívül komolyan vette a Légügyi Minisztérium, ahol egy szóvivő azt mondta, hogy amíg szakértőik nem kapnak teljes jelentést, nem adnak ki részletes nyilatkozatot. A Flying Saucer Review sürgette a vizsgálatot a Minisztériumnál, és arról tájékoztatták őket, hogy nem született végleges magyarázat a radarkövetésre, bár egy meteorológiai ballont engedtek fel az észak-írországi RAF Aldergrove-ból egy olyan időpontban, amely lehetővé tette volna, hogy elérje Skócia nyugati partját a radarészlelés idejére. A szóvivő azonban nem tudta határozottan kijelenteni, hogy a ballon volt a felelős a radarjelért, ami talán jobb is így, mivel az eredeti jelentés szerint a becslések szerint 60 000 láb magasságban követett objektum túl gyors, túl nagy és túl manőverezhető volt ahhoz, hogy repülőgép legyen – nemhogy egy ballon.

801-ES SZOBA — SZIGORÚAN TITKOS

Kilenc héttel a West Freugh-i jelentés után a Reynolds News azt állította, hogy a Légügyi Minisztérium szigorúan titkos kutatást végzett az UFO-jelenséggel kapcsolatban egyik irodájában, a londoni Northumberland Avenue-n. A jelentés szerint az egykori Hotel Metropole épületének kilencedik emeletén létezett egy szigorúan titkos szoba – a 801-es –, ahol az UFO-król szóló összes jelentést összegyűjtötték és szakértők tanulmányozták.

A Minisztérium szóvivőjét idézték, aki szerint abban a tíz évben, amíg a Légügyi Minisztérium elemezte a jelentéseket (1947-57), „mintegy 10 000 észlelés” volt az aktáikban, és bár sok jelentést „tisztáztak”, volt néhány, amelyet nem tudtak megmagyarázni. „A beavatottak közül senki” – ismerte el – „nem hajlandó azt mondani, hogy a rejtélyes tárgyakról szóló összes jelentés badarság.”

A 801-es szoba belsejét illetéktelenek soha nem látták. A jelentés folytatása szerint a Brit-szigetek egy nagy térképe lógott az egyik falon, és rajta szó szerint több ezer színes gombostű volt, a legsűrűbb koncentráció látszólag a Norwich környéki terület felett. Nagy-Britannia-szerte a repülőtereken vadászgépeket tartottak készenlétben, hogy elfogják vagy szükség esetén harcba bocsátkozzanak bármilyen harci hatótávolságon belüli UFO-val.

Gordon Creighton, a Flying Saucer Review fáradhatatlan szerkesztője hírszerző tiszt volt a Northumberland Avenue-n a kérdéses időszakban, ezért megkérdeztem tőle, alá tudja-e támasztani a történetet bármilyen módon, noha ő nem állt kapcsolatban a Légügyi Minisztériummal. „Azon az emeleten voltam, amely közvetlenül az UFO-kkal foglalkozó osztály alatt volt” – mondta nekem. „Csak egy emelet volt felettünk: az a DDI (Tech.) emelete volt, tehát mindenki, aki a lifttel fölénk ment, abból az osztályból való volt. Nem voltak más osztályok azon az emeleten. De én és egy-két ember az osztályomon szórakoztunk néha, amikor felfelé vagy lefelé mentünk a lifttel ezeknek a fickóknak egy csoportjával, és UFO-k ról beszélgettünk!”

Creighton megtudta, hogy a Hírszerzési Igazgatóság-helyettes (DDI Műszaki) főállású kutatókat alkalmazott az UFO-téma vizsgálatára – ezt a tényt a Védelmi Minisztérium (MoD) következetesen tagadta –, és hogy szoros kapcsolat volt az amerikaiakkal. „Amit lenyűgözőnek tartottam” – mondta nekem 1984-ben –, „hogy azokban a korai napokban jó néhány amerikai légierő hírszerzővel és CIA-ssal találkoztam, akik persze mélyen érdeklődtek a téma iránt – de mindig úgy tettek, mintha nem így lenne –, és hosszú vitákat folytattunk erről.”

UTASSZÁLLÍTÓ KOMMUNIKÁCIÓS ZAVARA, 1957

1957. május 31-én reggel 7:17-kor egy brit utasszállító repült Kent felett, éppen Rochester déli részenél, amikor a kapitány és az első tiszt is észlelt egy UFO-t, amely egyidejűleg megszakított minden rádiókommunikációt. A következő a kapitány személyes beszámolója, akinek nevét kérésre nem közöljük:

Parancsnoka voltam egy menetrend szerinti légijáratnak a Croydon repülőtérről Hollandiába. Amikor két tengeri mérföldre délre értünk Rochestertől, az első tisztem és én figyelmesek lettünk egy ragyogó objektumra, amely északtól 110°-ra (Valódi) helyezkedett el, és körülbelül 10°-kal a páraréteg fölé emelkedett. 5000 láb tengerszint feletti magasságban repültünk, 082° mágneses, 074° (Valódi) irányban. Az UFO először körülbelül egy hatpennys érme kétharmada méretűnek látszott a repülőgép ablakán keresztül. Ezután úgy tűnt, felénk jön. Amikor körülbelül akkora volt, mint egy hatpennys, az objektum ovális alakúvá vált és elfordult. Ekkor olyanná vált, mint korábban, és mérete körülbelül a hatpennys felére csökkent. Ezután legnagyobb megdöbbenésünkre az UFO teljesen eltűnt, miközben figyeltük. Nem láttuk az UFO-t elmenni, de tudatosult bennünk, hogy egy üres eget nézünk.

Képtelenek voltunk kapcsolatba lépni a londoni radarral a repülőgép teljes rádióhibája miatt, és nem tudtunk jelenteni a „London Airways”-nek, sem a „London Flight Information”-nek. A rádióhiba, különösen a teljes rádióhiba ritka manapság, és a mi esetünkben annak volt köszönhető, hogy az áramköri megszakítóink nem maradtak „Be” (In) állásban. Egy rádió áramköri megszakító „megszakítja az áramkört”, ha a rendszert túlterheli egy extra elektromos vagy hőenergia-forrás. Ez alkalommal nem használtuk az összes berendezésünket, így nem volt ok a túlterhelésre. Azonban a rádióberendezésünk teljesen működőképessé vált, miután az UFO elment, és az összes megszakító „Be” állásban maradt.

Túl nagy kérés lenne megkérdezni, hogy az UFO képes volt-e elektromos rendszerünk túlterhelésével megakadályozni, hogy jelentsük, vagy radaros megerősítést kérjünk? Amikor visszatértünk az Egyesült Királyságba, az általam elmondottakhoz hasonló jelentést tettünk mind a Közlekedési és Polgári Repülési Minisztériumnak, mind a Légügyi Minisztériumnak. [Kiemelés tőlem]

RAF GAYDON, 1957

1957. október 21-én D. W. Sweeney repülőtiszt, aki egy Meteor sugárhajtású géppel repült gyakorlaton a RAF North Luffenhamről, majdnem összeütközött egy azonosítatlan repülő tárggyal a warwickshire-i RAF Gaydon felett. Az incidens este 9:18-kor történt 28 000 láb [8.500 méter] magasságban. Miután kitérő manővert hajtott végre, Sweeney megpróbálta megközelíteni az objektumot, mire annak hat fénye kialudt és eltűnt. A pilóta jelentését a RAF langtofti radarja néhány perccel korábban megerősítette, amikor az objektumot Gaydon felett, körülbelül 28 000 láb magasságban követték nyomon. A katonai és polgári légiforgalom ellenőrzése igazolta, hogy abban az időpontban a Meteor volt az egyetlen repülőgép a térségben.

KÉRDÉSEK AZ ALSÓHÁZBAN, 1958-59

Egy észlelés a RAF Lakenheathnél 1958. április 19-én – amikor repülőgépeket riasztottak olyan azonosítatlan célpontok elfogására, amelyeket a bázis tíz mérföldes körzetében jeleztek a radaron (ezt később az amerikai légierő szeszélyes időjárási viszonyokkal magyarázta) – egy kérdéshez vezetett az Alsóházban június 10-én George Chetwynd parlamenti képviselő részéről: „Hány esetben jelentettek azonosítatlan repülő tárgyakat az Egyesült Királyság védelmi szolgálatai az elmúlt tizenkét hónapban, és milyen lépéseket tettek az ilyen megfigyelések összehangolására?”

Charles Orr-Ewing, a légügyi államtitkár így válaszolt: „Az elmúlt 12 hónapban 54 jelentés érkezett azonosítatlan repülő tárgyakról. Az ehhez szükséges koordinációt a Légügyi Minisztérium végzi. A legtöbb tárgyról kiderül, hogy meteor, ballon vagy repülőgép. A műholdak is számos közelmúltbeli jelentésért felelősek.”

Ez volt az utolsó alkalom, hogy a kormány kifejezetten katonai jelentésekről tett közzé számadatokat, és még ebben az óvatos válaszban is gondosan elkerülték az „a védelmi szolgálatok által” kifejezést. Egy kivétellel (lásd a 3. fejezetet) nem tudtam ilyen számadatokat kiszedni a Védelmi Minisztériumból. 1984-ben azt mondták nekem: „Nem lehet megmondani, hány ’UFO’ jelentést tettek katonai személyzet tagjai 1947 óta.”

1958. július 30-án George Chetwynd további kérdéseket sürgetett az Alsóházban. Azzal kezdte, hogy megkérdezte a légügyi államtitkárt, George Wardot, milyen intézkedéseket tesznek azon UFO-k azonosítására, amelyeket nem ismertek fel meteorként, ballonként, repülőgépként vagy műholdként. Ward így válaszolt: „Minden UFO-jelentést olyan teljeskörűen kivizsgálunk, amennyire a részletek lehetővé teszik, de attól tartok, mindig lesznek olyanok, amelyek megmagyarázhatatlanok maradnak, mert a jelentések nem elég pontosak.”

Mr. Chetwynd ezután megkérdezte, tud-e a Tisztelt Úr arról, hogy számos tudományos társaság kutatást folytat a repülő csészealjak létezésének bizonyítására. Meg tudná-e mondani, hogy Minisztériuma rendelkezik-e olyan információval, amely alátámasztaná ezt az állítást, és ha igen, hajlandó lenne-e átadni azt ezeknek a társaságoknak? George Ward megismételte, hogy a jelentések zömét megmagyarázták, és csak egy nagyon kis hányadát nem, hozzátéve: „Úgy gondoljuk, hogy az ok, amiért ezeket sem magyarázták meg, az az, hogy a róluk rendelkezésre álló adatok nem elegendőek.” Mr. Chetwynd kitartott: „Van bármilyen bizonyíték, amely alátámasztja azokat az állításokat, hogy vannak repülő csészealjak?” A miniszter nem válaszolt.

1958. november 5-én Roy Mason parlamenti képviselő – aki később védelmi miniszter lett – megkérdezte a légügyi minisztert, milyen mértékben vezetnek hivatalos nyilvántartást az észlelésekről; milyen osztályok léteznek a Légügyi Minisztériumon belül kizárólag e kérdésre vonatkozó információk összegyűjtésére; és milyen mértékben utalnak ezek az információk arra, hogy az azonosítatlan jelenségek némelyike esetleg nem e bolygóról származik. Írásbeli válaszában George Ward légügyi miniszter azt mondta: „Ha egy azonosítatlan repülő tárgyról szóló jelentés hatással van az ország légvédelmére, azt kivizsgálják, és az eredményeket rögzítik. Nincs olyan személyzet, akit teljes munkaidőben ezzel a feladattal foglalkoztatnának. Bár néhány objektumot adathiány miatt nem azonosítottak, semmi sem utal arra, hogy azok bármi mások lennének, mint hétköznapi dolgok.”

Ez nyilvánvalóan nem kielégítő válasz volt Roy Mason számára, és 1959. január 21-én újabb kérdést tett fel a légügyi miniszternek az Alsóházban: Milyen konkrét utasításokat küldtek a Királyi Légierő állomásparancsnokainak, hogy gyűjtsenek jelentéseket a légi személyzettől, akik állítólag azonosítatlan repülő tárgyakat észleltek; milyen vizsgálatokat tartottak az ilyen észleléseket követően; és milyen mértékű az együttműködés a Minisztérium és Kanada, illetve az Egyesült Államok megfelelő osztályai között ebben a problémában? Ward azt válaszolta, hogy a RAF egységeinek állandó utasítása van a szokatlan repülő tárgyak jelentésére, ha azokat nem lehet könnyen megmagyarázni. A légvédelemre esetlegesen hatással lévő jelentéseket kivizsgálják – tette hozzá –, és nincs szükség különleges együttműködésre Kanadával vagy az Egyesült Államokkal.

Egy hónappal később a Londoni Repülőtér tisztviselőinek észlelése további kérdésekhez vezetett az Alsóházban. A The Times 1959. február 26-i száma arról számolt be, hogy a Vadászparancsnokság Főhadiszállása az objektumot „fényes sárga fényként írta le, amelynek intenzitása változott, mintegy 200 láb magasan a földtől. Körülbelül 20 percig maradt egy helyben, majd nagy sebességgel emelkedve távozott.” Rendőrök, légiirányítók és mások távcsövön keresztül vizsgálták az UFO-t. Március 11-i írásbeli válaszában Ward légügyi miniszter kijelentette: „Halványsárga fényt láttak a Londoni Repülőtér tisztviselői az egyik kifutópálya felett február 25-én este 7:25 és 7:45 között. Nem volt megfelelő válaszjel a repülőtéri radarokon vagy a légvédelmi radarokon. A fényt nem azonosították. ... Nem volt elegendő bizonyíték annak meghatározására, hogy mi lehetett az oka ennek a fénynek.”

A LÉGÜGYI MINISZTER BEISMERI AZ ELHALLGATÁST

Desmond Leslie, a Flying Saucers Have Landed (A repülő csészealjak leszálltak) társszerzője (George Adamskivel) másodunokatestvére a néhai Sir Winston Churchillnek. Mivel a „Királyi Csészealjszakértőnek” (Saucerer Royal) becézték, mert jól ismerte a brit királyi családot és a kormány különböző VIP személyiségeit abban az időben, valamint vadászpilótaként szolgált a Királyi Légierőnél a második világháború alatt, ideális helyzetben volt ahhoz, hogy felmérje a hivatalos szervek valódi hozzáállását a témához – és különösen George Wardét.

Ward parlamenti légügyi államtitkár volt, amikor Leslie először találkozott vele 1953-ban, és átadott neki egy példányt a könyvéből. Idézek a levél egy részéből, amelyet Ward később Leslie-nek írt, 1954. január 18-i dátummal:

Kedves Királyi Csészealjszakértő!

Köszönöm szépen, hogy elküldte nekem a könyvét. ... Örömmel fogadtam. Minden szavát elolvastam a hétvégén. Még annál is lenyűgözőbb, mint vártam.

Jól megértem, miért merült el ennyire a témában. A fejem két napja tele van gondolatokkal róla. ... Csodálattal töltött el az a hatalmas mennyiségű kutatómunka, amit végzett. ...

Találkozzunk újra, amint lehetséges. Rengeteg dolgot szeretnék kérdezni Öntől, és nagyon szeretném látni Adamski papírjait. ...

A délelőttöt az öreg Handley Page-dzsel töltöttem a gyárában. Nem tudtam szabadulni attól a szörnyű gondolattól, hogy minden erőfeszítésünk, hogy magasabbra, gyorsabban és messzebbre repüljünk, egyszerűen nyers erő. Istenem, bárcsak tudnánk, hogyan kell vimanát építeni! A pokolba is, derítsük ki. ...

Nyilvánvaló, hogy George Ward nagyon érdeklődött a téma iránt, mielőtt az Alsóházban a cáfoló nyilatkozatait megtette volna. Amikor a Légügyi Minisztérium Johnson és Smythe repülőhadnagyok 1953-as, RAF West Malling közelében történt észlelését „ballonokként” „magyarázta”, Desmond Leslie felhívta a légügyi minisztert, és udvariasan célzott rá, hogy lódít. Ward nevetett, és így válaszolt: „Mit mondhatnék? Tudom, hogy nem ballon volt. Ön is tudja, hogy nem ballon volt. De amíg nincs egy csészealjam a földön a Hyde Parkban, és nem szedhetek hat pennyt a belépésért a nyilvánosságtól, addig ballonoknak kell lenniük, különben a kormány megbukna, és én elveszíteném az állásomat.”

Ward ezután elmagyarázta azt a nehéz helyzetet, amelyben találta magát Őfelsége Kormányának más tagjaival együtt, és azt mondta, hogy ha elismerné a repülő csészealjak létezését anélkül, hogy bizonyítéka lenne, amit a nagyközönség ténylegesen megérinthetne, azt gondolnák, hogy a kormány megbolondult, és elveszítenék a beléjük vetett hitüket.

Leslie kérdőre vonta George Wardot Salandin repülőhadnagy észlelésével kapcsolatban is, aki 1954-ben látott egy UFO-t a Temze torkolata felett (lásd az 1. fejezetet), amikor a RAF North Weald telefonközpontja bedugult az érdeklődésektől. Megkérdezte, miért adott ki a légügyi miniszter olyan parancsot, amely megtiltotta a pilótáknak, hogy ilyen észleléseket jelentsenek a nyilvánosságnak vagy a sajtónak. Ward így válaszolt: „Nézze, én egy légierőt próbálok vezetni. Amikor egy ilyen sztori kipattan, a szegény parancsnokot az őrületbe kergetik. A telefonja folyamatosan csörög a hívásoktól, és képtelen végezni a dolgát, egy hatékony repülőtér működtetését.”

Ezek a nyilatkozatok döntő bizonyítékai az Őfelsége Kormánya általi elhallgatásnak, teljesen legitimnek és érthetőnek tűnő okokból. Ami azonban George Ward kézzelfogható bizonyítékok hiányára hivatkozó indoklását illeti, alapos okunk van fenntartani azt a hitet, hogy ilyen bizonyíték létezik, még ha nem is mindig bocsátották azt a mindenkori kormány minisztereinek rendelkezésére.

3. FEJEZET 

NEMZETBIZTONSÁGI ÜGY (1960-1979)

Az Egyesült Királyságban a következő néhány évben az észlelések száma jelentősen csökkent, és az újságcikkek is ennek megfelelően ritkábbá váltak, ami bizonyos körökben arra a gyanúra adott okot, hogy a hivatalos szervek cenzúrázzák őket. Roger Muirfield újságíró például ezt írta 1960-ban:

„Bár nem tudom megmagyarázni, miért hallgatják el az igazságot, biztos vagyok benne, hogy ez csupán egy utóvédharc, amelyet tudatosan vagy tudat alatt azok vívnak, akik a közvélemény formálásáért felelősek. Valahol, biztos vagyok benne, már leesett a tantusz, de a nyilvánosságnak nem szabad elmondani.”

De Waveney Girvan, a Flying Saucer Review akkori szerkesztője meg volt győződve arról, hogy nincs sajtócenzúra, mint olyan; inkább a média unta meg a témát, amely sokak számára nevetségessé vált, és már nem számított hírértékűnek. Ezeket az érzéseket visszhangozta 1962-ben Robert Chapman, a Sunday Express tudományos tudósítója és az Unidentified Flying Objects (Azonosítatlan Repülő Tárgyak) című könyv szerzője. Ő biztosított arról, hogy nem talált bizonyítékot arra, hogy D-Notice-t (biztonsági figyelmeztetést) alkalmaztak volna az UFO-kkal kapcsolatban a sajtóban, és más újságírók és szerkesztők is megerősítették ezt.

A D-Notice és a Hivatali Titkokról szóló Törvény

A D-Notice egy formális kérőlevél, amelyet bizalmasan köröznek az újságszerkesztők között, figyelmeztetve őket, hogy egy hír, amely a Hivatali Titkokról szóló Törvény védelme alatt állhat, a védelmi hatóságok szerint olyan titoknak minősül, amely érinti a nemzetbiztonságot. Nincs jogi ereje, és csak tanácsadó vagy kérő levélnek tekinthető, de figyelmeztet arra, hogy „függetlenül attól, hogy a közzététel tényéhez kapcsolódna-e jogi szankció, a közzététel a nemzeti érdekekkel ellentétesnek minősül”.

A Hivatali Titkokról szóló Törvény tiltja a kémkedés minden formáját, és megtiltja a kormánytisztviselőknek a titkok kiszivárogtatását, valamint az illetéktelen személyeknek azok átvételét. A törvény elválaszthatatlanul kapcsolódik a D-Notice rendszerhez és mivel egy D-Notice figyelmezteti a szerkesztőt, hogy egy adott hír közzététele sértheti a törvényt, a hatás hasonló a cenzúrához.

Van bármilyen bizonyíték arra, hogy néhány UFO-król szóló hír tárgya volt ennek az eljárásnak? 1980-ban levelet írtam több vezető országos újság szerkesztőjének, de egyikük sem tudta ezt megerősíteni. Ezután írtam Chapman Pinchernek, a jól ismert írónak és újságírónak, aki számos könyvet írt Nagy-Britannia hírszerzési és biztonsági szolgálatairól. „Biztosíthatom Önt” – válaszolta –, „hogy az UFO-k nem minősülnek titkosnak az OSA (Hivatali Titkokról szóló Törvény) alapján, és soha nem alkalmaztak D-Notice-okat a róluk szóló jelentésekre”. Chapman Pincher azt is kijelentette, hogy a világ egyik hírszerző szolgálata sem vesz részt UFO-kutatásban, ami teljesen ellentmond a tényeknek, de azt hiszem, igaza van a D-Notice alkalmazásának hiányát illetően. Ami a Hivatali Titkokról szóló Törvényt illeti, az egy teljesen más kérdés, és van néhány bizonyíték arra, hogy használták tanúk elhallgattatására.

A D-Notice alkalmazására vonatkozó bizonyítékok hiánya nem zárja ki annak lehetőségét, hogy hivatalos nyomást gyakoroltak a médiára az UFO-k tekintetében. Tony Gray szabadúszó újságíró például elmondta nekem, hogy egy kollégáját egyszer „valaki a kormányból” lebeszélte egy sztoriról. Bár ez csak egy a számos pletyka közül, amely eljutott hozzám, és arra utal, hogy finom nyomást gyakoroltak szerkesztőkre és újságírókra, nem tudtam ezeket alátámasztani. Ha ilyen nyomást valaha is széles körben alkalmaztak volna, az önmagában is szenzációs sztori lenne, amiből a Fleet Street (a brit sajtó) kis időveszteséggel tőkét kovácsolt volna – ami kontraproduktív lépés lenne a Védelmi Minisztérium részéről, mivel véleményem szerint ők igyekeznek elkerülni az elhallgatás bármilyen gyanúját. A hiteltelenítés (debunking) sokkal hatékonyabb fegyver.

El kell azonban mondani, hogy feltűnően kevés televíziós és rádiós hír hangzik el a témában. Tekintettel arra a tényre, hogy a BBC World Service (Világszolgálat) például rendszeres külföldi hírszerzési anyagokat kap, amelyeket az MI5, az MI6 és a GCHQ (Kormányzati Kommunikációs Főhadiszállás) állít össze – ami a BBC egyes munkatársait arra a gyanúra vezette, hogy a Külügyminisztérium torzíthatja a tudósításokat azzal, hogy szelektív a saját hírszerzési adatainak bemutatásában –, az UFO-cenzúra lehetőségét a műsorszolgáltatásban nem lehet figyelmen kívül hagyni.

RAF COSFORD, 1963

A Wolverhampton melletti Cosfordban lévő Királyi Légierő Műszaki Kiképző Intézménye volt a helyszíne egy állítólagos UFO-leszállásnak 1963. december 10/11-én éjjel. Este 11:30 és éjfél között két újonc jelentette, hogy egy fényes, kupola alakú objektum tűnt fel az égen, és bement egy hangár mögé, miközben zöld fénysugarat bocsátott ki, amely pásztázta a területet. A két szemtanú körülbelül két percig figyelte, majd elszaladtak, hogy szóljanak az ügyeletes tisztnek. A fiúkat hosszan kihallgatta a parancsnok és tiszttársaik, és az észlelést ténylegesen jelentették a tábornak a saját zárt láncú rádióján keresztül.

A Flying Saucer Review felvette a kapcsolatot a RAF Cosforddal, amely azonnal tagadta, hogy bármilyen ilyen incidens történt volna. A további kérdésekre válaszolva a londoni Légügyi Minisztérium elismerte, hogy két fiatal diák, akik nem voltak teljesen józanok, karácsony előtti csínyt követett el. Amikor megszorongatták őket, a Légügyi Minisztérium azt mondta, hogy vizsgálatot fognak indítani az incidens ügyében, mivel készült néhány vázlatrajz. A FSR szerkesztője, Waveney Girvan megkérdezte, láthatná-e a vázlatokat. Nem, a RAF-nál nincsenek meg, hangzott a válasz. Akkor hogyan tudnak vizsgálatot tartani? – kérdezte Girvan. A válasz erre a kérdésre látszólag érthetetlenségbe fulladt. Néhány nappal később Girvan újra felhívta a Légügyi Minisztériumot. A „részeg diákokból” mostanra „józan tanoncok” lettek, akik átverést követtek el. Milyen átverést? – kérdezte Girvan. A fiúk megépítették a saját csészealjukat, és ez volt a magyarázat az incidensre – jött a válasz.

1964. január 9-én Wilfred Daniels nyomozó interjút készített Henry repülőhadnaggyal, a RAF Cosford lelkészével, aki megerősítette, hogy a fiúk valóban tanúi voltak egy UFO-leszállásnak, amely megrémítette őket. „Addig futottak, amíg be nem értek egy épületbe, és el nem tudták mondani valakinek. Azt mondták nekik, hogy ’józanodjanak ki’, de nem voltak részegek, és teljesen épelméjűek és értelmesek” – magyarázta a lelkész, hozzátéve, hogy szerinte biztonsági zárlatot fognak elrendelni az incidenssel kapcsolatban.

Waveney Girvan ismét kapcsolatba lépett a RAF Cosforddal, és beszélt Stevens repülőhadnaggyal, aki elismerte, hogy vizsgálatot folytattak a hangár mögött, ahol az objektumot látták. Égésnyomokat látszólag nem találtak. Girvan ezután felhívta a Légügyi Minisztériumot, és megkérdezte, hogy az ügy számos magyarázata közül melyiket kell hivatalosnak tekinteni. A szóvivő, Mr. B. E. Robson, ingadozni látszott a „semmi az egész” és a valami között, ami valójában nem is számít átverésnek.

A RAF Cosfordnál 1964. március 6-án tett látogatás egy küldöttség részéről, amelyben benne volt Hugh Fraser légügyi államtitkár, számos légi almarsall és egy parlamenti képviselő, arra a gyanúra vezette Waveney Girvant, hogy a látogatás valamilyen módon kapcsolódik a decemberi incidenshez. A szóvivő tagadta ezt, de – írta Girvan: „Tekintettel a hosszú sorozatra a Légügyi Minisztérium félrevezetéseiből az UFO-k témájában, rámutattunk Mr. Robsonnak, hogy a nyilvánosságot nem lehet hibáztatni, ha a magyarázatokat és a tagadásokat nagyfokú fenntartással fogadják. Minden bizonnyal rendkívüli véletlennek tűnik, hogy a ’nagyfőnökök’ közül oly sokan éppen abban a pillanatban szállnak le egy olyan állomásra, amely csak egy kiképzőbázis, amikor a Flying Saucer Review és mások nyomást gyakorolnak az igazság kiderítésére”.

Kétlem, hogy a látogatás bármilyen módon összefüggött volna ezzel, mivel egy ilyen vizsgálatot nem légi almarsallok végeztek volna, és a légügyi államtitkár, valamint egy parlamenti képviselő sem lett volna jelen, tekintettel a látogatás által kiváltott figyelemre.

Egy másik UFO-leszállás 1963-ban magas szintű hivatalos vizsgálatokhoz vezetett. Egy közeli barátom, akit 1952 óta ismerek, szemtanúja volt egy azonosítatlan repülő tárgy leszállásának Derbyshire-ben 1963 szeptemberében, és később kapcsolatba került annak kezelőivel. Négy évvel később két férfi jelent meg a barátom lakásán Belügyminisztériumi (Home Office) igazolvánnyal, és udvariasan feltettek számos kérdést, amelyek egyértelműen jelezték, hogy ismerik az incidens aspektusait. Amikor a barátom nem volt hajlandó válaszolni bizonyos kérdésekre, a férfiak elégedettnek tűntek, és végül távoztak. Nem volt fenyegetés; a férfiak minden tekintetben teljesen normálisnak tűntek, és nem volt folytatás. Mint a legtöbb ilyen esetben, semmit sem lehet bizonyítani, de biztos vagyok a barátom tisztességében.

Amikor egy nyilvános gyűlésen 1963-ban megkérdezték, miért próbálja a kormány „eltussolni a repülő csészealjak észlelését”, a volt védelmi miniszter (1959-62), Harold Watkinson, egy érdekes választ adott, anélkül, hogy ténylegesen válaszolt volna a kérdésre: „Mielőtt elhagytam a Minisztériumot, alá kellett írnom számos papírt, amelyben megígértem, hogy soha nem fedek fel bizonyos tényeket, amelyeket védelmi miniszterként tudtam meg. A repülő csészealjak témája is ezek közé tartozhat”.

AZ ÚJ VÉDELMI MINISZTÉRIUM, 1964

1964-ben a Légügyi Minisztériumot, az Admiralitást és a Hadügyminisztériumot egyesítették az új Védelmi Minisztériumban, nagyrészt Lord Mountbatten ösztönzésére, aki abban az időben a Védelmi Vezérkar főnöke volt. A Légügyi Minisztérium a Légierő Osztály (Air Force Department) lett, amelyen belül működött egy S4 (Air) nevű titkárság, amelynek többek között az volt a feladata, hogy kezelje a nyilvánosságtól érkező panaszokat az állítólagos alacsony repülési szabálysértésekről, valamint foglalkozzon a nyilvánosság tagjai által tett UFO-észlelésekkel. A 8-as Védelmi Titkárság (DS8) a Központi Törzsön belü hasonló feladatokat látott el ebben az időben.

Az újonnan alakult DS8 átvette a 6-os Titkárság (Secretariat 6) felelősségi körét. „A jelentős változás az volt, hogy ahelyett, hogy a Légierő Minisztériumhoz tartozott volna, most az Államtitkárhoz tartozott” – magyarázta nekem Ralph Noyes, a DS8 korábbi vezetője:

Ez adott neki egy bizonyos tekintélyt, és ez volt Denis Healey egyik eszköze arra, hogy megpróbálja az összes információt mindhárom haderőnemtől a Központi Törzshöz gyűjteni. A régi S6 és a régi S4 között ugyanaz a kényelmetlen megosztottság állt fenn a lakossági jelentésekkel kapcsolatban, mint ami az új DS8 és az új S4 (Légierő) között, és ez így is maradt. Nagyon frusztráló volt számomra és a másik osztály vezetője számára is. Néha azt mondtuk egymásnak a folyosón: „Van itt valami. Ez a tiéd? Vagy az enyém?” És ha nagyon egyértelműen alacsonyan repüléssel kapcsolatos panasznak tűnt – valami, ami hirtelen megijesztett sok birkát egy walesi völgyben, és elég egyértelműen egy Lightning [elfogó vadászgép] vagy valami hasonló volt –, akkor az az S4 feladata volt, és én megkönnyebbülten felsóhajtottam, hagytam, hogy az S4 intézze, és kiderítse az egységtől, hogy egy Lightning a kijelölt alacsony repülési területen kívül tartózkodott-e.

De elég gyakran érkeztek anyagok a DS8-hoz, mert az S4 – amely nagyon gyakran a fő belépési ponton kapta meg azokat – azt mondta: „Semmi közünk hozzá. Ez nem alacsony repülés. Ez nem gyakorlat volt. Nincs itt semmi, amiért felelősséggel tartoznánk a nyilvánosság felé. Átadjuk nektek.”

Így a DS8 hajlamos volt sok jelentést kapni, gyakran az S4-en keresztül, néha közvetlenül a lakosságtól. Az UFO-jelentések kezelésének és a lakosságnak való válaszadásnak az elsődleges feladata azonban akkoriban az S4-nél volt, ahogy azt Ralph Noyes is megerősítette. „Azt jelenti ez” – kérdeztem tőle –, „hogy nem feltétlenül ön látta a legjobb anyagokat?” „Ez bizonyosan így van” – válaszolta Noyes. „Ha a 'legjobb' anyag alatt a földön történt közeli találkozásokat érti – akkor nem.”

KÉRDÉSEK A KÉPVISELŐHÁZBAN (HOUSE OF COMMONS), 1964-66

1964 júliusában Mr. A. Henderson képviselő megkérdezte a védelmi államtitkárt, Hugh Frasert: „Milyen mértékű az együttműködés a Királyi Légierő (RAF) és az Egyesült Államok Légiereje (USAF) között a repülő csészealjakkal vagy más azonosítatlan repülő tárgyakkal kapcsolatos tények megállapítása érdekében; és milyen információk állnak most a Minisztériuma rendelkezésére ebben az ügyben?” Mr. Fraser így válaszolt: „Általában véve tisztában vagyunk az Egyesült Államok Légierejének tapasztalataival. A minisztériumom által kivizsgált észlelések mintegy 90 százalékának teljesen racionális magyarázata volt. A fennmaradó 10 százaléknyi esetben a rendelkezésre álló információ nem volt elegendő egy megfelelő vizsgálat alátámasztásához. Nem fedeztünk fel bizonyítékot az úgynevezett repülő csészealjak létezésére. A Képviselőházat ismét szándékosan vagy véletlenül félretájékoztatták az észlelések tíz százalékának valódi természetéről.

1966. július 19-én Sir John Langford-Holt képviselő megkérdezte Harold Wilson miniszterelnököt a Képviselőházban, hogy mivel a védelmi miniszter csak az azonosítatlan repülő tárgyakról szóló jelentések légvédelmi vonatkozásaiért felelős, kijelölne-e egy minisztériumot a szélesebb körű következmények értékelésére. A miniszterelnök azt válaszolta, hogy nem tenné. Sir John ezután hozzátette, hogy rengeteg jelentés érkezik a kormányhoz olyan emberektől, akik nem mind bolondok. Helyénvaló lenne – mondta –, ha valaki a kormányban komolyan érdeklődne irántuk. A miniszterelnök azt válaszolta, hogy komolyan veszik őket, amikor megfelelő információ áll rendelkezésre. Sok jelentés természeti jelenségekről szólt, és amik nem, azok léggömbök voltak, és így tovább.

1984-ben írtam Harold Wilson korábbi miniszterelnöknek (jelenleg Lord Wilson of Rievaulx), megkérdezve, mennyire volt tudatában az Egyesült Királyságban és az USA-ban a témában folytatott titkos tanulmányoknak, hivatkozva bizonyos birtokomban lévő dokumentumokra, amelyeket kész voltam elküldeni neki, ha szükséges. A következő választ kaptam: „Sajnos nincs tudomásom azokról az ügyekről, amelyekre hivatkozik, és sajnálom, hogy ezért nem tudok segítségére lenni a felvetett kérdésekkel kapcsolatban.” Hasonló hangvételű levelet írtam Edward Heath korábbi miniszterelnöknek 1982-ben, és nagyjából ugyanilyen választ kaptam. „Ami az UFO-kat illeti” – mondta –, „sajnos nem tudok nyilatkozni, mivel nincs ismeretem a témáról.” Egy Margaret Thatcher miniszterelnöknőnek 1985-ben küldött levelet továbbítottak a Védelmi Minisztériumnak, akik a hagyományos stílusban válaszoltak.

A BRIT ÉSZLELÉSI HULLÁM, 1967

Ez volt az egyik legforgalmasabb év az Egyesült Királyságban feljegyzett észlelések szempontjából, és a Védelmi Minisztériumot elárasztották a jelentések. Az egyik leglenyűgözőbb eset április 28-án délelőtt 11:30-kor történt, amikor nyolc parti őr Brixhamben (Devon) egy hatalmas, kúp alakú tárgyat jelentett, amely körülbelül 15 000 láb magasságban lebegett. A parti őrök egy állványra szerelt 25-szörös nagyítású távcsövön keresztül figyelték a tárgyat és észrevették, hogy az forogni látszott. Brian Jenkins parti őr jelentése:

Láttam, hogy a dolog kúp alakú, a hegyes végével felfelé. Fehér volt és fényesen ragyogott. Úgy tűnt, mintha üvegből vagy erősen polírozott fémből készült volna. Az alja közelében volt egy háromszög alakú nyílás vagy ajtó, fehér peremmel a tetején, amely sok napfényt vert vissza. Az alja gyűrött volt, nagyon fehér, és úgy tűnt, mintha fémcsíkok lógnának le róla.

Jenkins felhívta a plymouthi RAF Mount Batten állomást, akik azt mondták, kapcsolatba lépnek a londoni Védelmi Minisztériummal. Ezután visszatért a tárgy megfigyeléséhez, és vázlatokat készített a jegyzettömbjébe. A tárgy lassan sodródott északnyugati irányba, körülbelül 22 000 láb magasságba emelkedve és mintegy nyolc mérföld távolságra. És akkor: „12:40-kor egy vastag kondenzcsíkot húzó repülőgép közelítette meg a tárgyat ÉK felől, átrepült felette és elhaladt mellette, majd megfordult, lebukott és alulról közelítette meg a tárgyat, lelassítva, ahogy közeledett, amíg a kondenzcsíkja elhalványult, és a repülőgép eltűnt a szem elől. Néhány perccel később a tárgy eltűnt a felhőkben.”

A repülőgép olyan magasságban volt, hogy lehetetlen volt kivenni rajta bármilyen jelzést, de Jenkins feltételezte, hogy a RAF-től volt, mivel nem sokkal azelőtt telefonált nekik. Úgy gondolta, a gép egy Lightning lehetett, és ennek méretéből a tárgyhoz viszonyítva a kúp méretét 150 láb szélesnek és 200 láb magasnak becsülte.

David Smith repülőhadnagy, a plymouthi RAF vezető irányítója megerősítette, hogy megkapta a jelentést Jenkinstől, és elküldte a Védelmi Minisztériumnak. A repülőgépről kérdezve Smith így válaszolt: „Tudunk minden repülőgépről a körzetben, és nem tudunk arról, hogy egy is felment volna megnézni a kúpot... A radarunk nem követett UFO-t.” A Védelmi Minisztérium (MoD) szóvivője azt sugallta, hogy a tárgy „valami olyasmi lehetett, mint az autó fényszóróinak tükröződése vagy valamilyen meteorológiai jelenség. Nem tudok semmit a repülőgépről, amely a közelében repült. Nem kommentálhatom tovább.”

Harry Johnson, a parti őrség állomásparancsnoka nem volt lenyűgözve ezekkel a magyarázatokkal. „Ostobaság azt feltételezni, hogy jól képzett és tapasztalt megfigyelők egy autó fényszóróinak tükröződését UFO-nak hitték” – mondta. „Ne feledjék, ez dél körül volt. A központunk azt mondta, ne beszéljünk erről, de nem mondták meg, miért. Nem látom, mi kár származna belőle, és ha van is, a feletteseinknek el kellett volna mondaniuk nekünk.”

Néhány hónappal később Ronald Caswell nyomozó meglátogatta Brian Jenkinst, aki megerősítette, hogy a parti őröknek azt mondták, ne kommentálják tovább az észlelést. Jenkins erősen ellenezte ezt az irányelvet. „Ami engem illet” – mondta –, „az én munkám a partvonallal és a tengerrel kapcsolatos. Bármit is látok a levegőben, az nem feltétlenül a parti őrség ügye, és nem tartozik a szabályzata alá.”

Caswellnek sikerült felkutatnia Smith repülőhadnagyot is az otthonában, és megkérdezte a Sunday Express 1967. május 21-i számában neki tulajdonított nyilatkozatról, amely eltért a korábban idézett amerikai jelentéstől. „Minden részletet jelentettünk” – mondta. „Nem mondhatom el, honnan jött a repülőgép, és nehéz dolga lesz bárkivel is elismertetni, hogy küldtek fel egyet. Úgy tudom, az UFO-t radaron is követték.” Smith ezután megvizsgálta a Sunday Express cikket. „Ah, ez május 21-i dátumozású. Én akkor szabadságon voltam.” „Akkor ki volt az a vezető RAF irányító Plymouthban, aki ezt a nyilatkozatot tette a sajtónak?” – kérdezte Caswell. „Fogalmam sincs” – válaszolta Smith. „Fogalmunk sincs, ki lehetett ez a vezető irányító.” Az interjú során Ronald Caswell és két kollégája észrevette, hogy a repülőhadnagy kezei remegtek.

Volt egy másik eset is 1967-ben, amikor RAF sugárhajtású gépek kerültek kapcsolatba UFO-kkal, amelyet Robert Chapman, a Daily Express tudományos tudósítója vizsgált ki. Október 27-én délután a tizenhárom éves Timothy Robinsont és családját sugárhajtású repülőgépek robaja riasztotta meg a fejük felett. Timothy – aki lelkes repülőgép-megfigyelő volt – kirohant a Winchesterben (Hampshire) lévő otthonuk hátsó kertjébe. „Láttam [két] Lightningot elhúzni körülbelül a ház magasságának négyszeresén” – mondta Chapmannek. A repülőgépek előtt egy fekete, gomba alakú tárgyat látott elsuhanni az égen. „Farokkal lefelé lógott, nem forgott, de hatalmas sebességgel haladt” – mondta Timothy. „Nyugat felé tartott, majd hirtelen északnyugatra változtatta az irányt, és eltűnt egy felhőben, meredeken emelkedve. Úgy tűnt, mintha a repülőgépek bedőltek volna, hogy kövessék, de kijátszották őket.” A Védelmi Minisztérium tagadta, hogy bármilyen Lightning gépük lett volna Winchester felett abban az időben, és nem tudták megmagyarázni semmilyen más típusú repülőgép jelenlétét sem.

Arra a kérdésemre válaszolva, hogy hány észlelést jelentettek a Védelmi Minisztériumnak RAF pilóták 1967-ben, azt a tájékoztatást kaptam, hogy csak egyet. Végül a MoD (Védelmi Minisztérium) felfedte, hogy az észlelést egy RAF Victor repülőgép pilótája tette július 13-án, de nem voltak hajlandóak további részleteket közölni velem. Mindenesetre világos, hogy ez nem az itt idézett jelentésekre vonatkozik.

A MOIGNE DOWNS-I INCIDENS, 1967

Az 1967-es hullám egyik legfigyelemreméltóbb észlelése J.B.W. (Angus) Brooksé volt, aki korábban a RAF hírszerző tisztje és a British Airways repülésirányítási tisztviselője volt. Miközben 1967. október 26-án reggel kutyáit sétáltatta, és rövid pihenőt tartott egy 8-as erősségű viharban Moigne Downsnál, a dorseti Ringstead Bay közelében, Angus Brooks észrevett egy tárgyat, amely villámgyorsan ereszkedett alá, majd hirtelen lelassult, és körülbelül negyed mérföldre az ő pozíciójától, nagyjából 200-300 láb magasságban vízszintesbe állt. Saját, rendkívül részletes jelentésében Brooks leírja a jármű alakját a kisimulás előtt:

...egy központi kör alakú kamra egy elülső törzzsel az elején, és három különálló törzzsel együtt a hátulján. A „lebegő” pozícióra lassítva a két hátsó külső törzs a „jármű” oldalára mozdult, hogy négy törzset alkosson egyenlő távolságra a központi kamra körül. Nem voltak látható hajtóművek, és nem volt zaja az alkalmazott erőnek a hátrameneti tolóerőhöz, a törzsek mozgatásához vagy a „lebegéshez”. A „lebegés” elérésekor a „jármű” 90 fokkal elfordult az óramutató járásával megegyező irányba, majd mozdulatlan maradt, a nagyon erős szél hatása nélkül.

A tárgy a következő huszonkét percben mozdulatlan maradt, miközben Brooks további részleteket jegyzett fel. A jármű, úgy tűnt, átlátszó anyagból készült, a központi kamra körülbelül 25 láb átmérőjű volt, a „törzsek” vagy nyúlványok pedig körülbelül 75 láb hosszúak, ami 175 láb teljes hosszat tett ki. „11:47-kor” – írta –, „két törzs körbefordult, hogy egy vonalba kerüljön a középső harmadik törzzsel, és a 'jármű' növekvő sebességgel emelkedett, majd eltűnt.”

A tárgy egyenlő távolságra lebegett a Winfreth-i Atomerőmű, a Portlandi Admiralitás Vízalatti Fegyverek Intézete és a Ringstead Bay-i USAF Kommunikációs Egység között. Sem az USAF, sem az Atomenergia Hatóság nem tudott megerősíteni semmilyen szokatlan tevékenységet a kérdéses időpontban. Angus Brooks egyik kutyája, egy németjuhász, nagyon zaklatottnak tűnt a találkozás alatt, kétségbeesetten kaparta őt, és nem volt hajlandó engedelmeskedni az „ül” parancsnak, bár mellette maradt. Brooks ezt spekulatívan a tárgyból áradó VHF (nagyon nagy frekvenciájú) hangoknak tulajdonította, amelyek zavarhatták az állatot, de a területre tett későbbi látogatások során is idegesség jeleit mutatta. A másik kutya, egy dalmata, érzéketlen maradt a tárggyal szemben, és elkóborolt vadat űzni. Hat héttel később a tizenkét éves németjuhász elpusztult hólyaghurutban; ami talán teljesen véletlen egybeesés.

1968 februárjában Angus Brookst a Védelmi Minisztérium egy csoportja hallgatta ki, amely Dr. John Dickisonból, a farnborough-i Királyi Repülőgép Intézet tudósából, Alec Cassie-ből, a RAF pszichológusából és Leslie Akhurstból, a Védelmi Minisztérium S4-es egységének munkatársából állt. A vizsgálatukat követően Mr. Brooksnak írt hosszú levelükben a csoport azt a véleményét fejezte ki, hogy amit valójában látott, az egy „üvegtesti homály” vagy elhalt sejt volt a szemgolyó folyadékában, amely drámaibb arányokat öltött annak a valószínűségnek köszönhetően, hogy Brooks „elaludt vagy alvásközeli állapotba került”, és a többit álmodta.

Bár igaz, hogy Brooks szaruhártya-átültetésen esett át néhány évvel a Moigne Downs-i észlelés előtt, ami a szokásosnál nagyobb homályokat eredményezhetett a szemgolyó üvegtestében, a válaszlevelében azzal érvelt, hogy „a muscae volantes [üvegtesti homályok] felfelé és lefelé mozognak, és mivel a jármű a látómezőbe a 030. foknál lépett be, leereszkedett a látómező közepére, huszonkét percig lebegett, majd kilépett a látómezőből a 320. foknál, ez aligha egyezik...”. Brooksot a Védelmi Minisztérium álomelmélete sem győzte meg, rámutatva, hogy az üvöltő szélvihar és a kutyája, amely fájdalmasan karmolta őt, aligha segítette elő az „elszundítást”. Nehéz elfogadni, hogy a Minisztérium ténylegesen hitt ezekben az ostoba elméletekben.

A hatóságok által eltussolt UFO-nyomok

1967. november 6-án kora hajnalban, az A338-as (ma B3347-es) út egy szakaszán Avon és Sopley (Hampshire) között Karl Farlow sofőr azt tapasztalta, hogy dízel teherautójának lámpái hirtelen és megmagyarázhatatlanul kialudtak. Ahogy félreállt, egy izzó, tizenöt láb széles, tojás alakú UFO-t figyelt meg, amely lassan átmozgott lassan az úton jobbról balra, majd felgyorsult és eltűnt. A tárgy olyan hangot adott ki, mint egy hűtőszekrény, és olyan szagot árasztott, mint amikor fúró fúr a fába.

Mielőtt a tárgy eltűnt volna, egy Jaguar autó érkezett az ellenkező irányból, és annak lámpái és motorja leállt. „Járműveink 25-30 yardra álltak egymástól” – jelentette Farlow. „A tárgy közöttünk volt. A legszebb zöld színben izzott, amit valaha láttam. Semmihez sem hasonlított a földön. Megdermedve ültem a fülkében. Soha többé nem akarok hasonlót átélni. Ez nem hallucináció volt”.

A teherautó motorjára nem volt hatással a találkozás, és tovább járt (talán mert dízel volt). Miután a tárgy eltűnt a Jaguar sofőrje, egy állatorvos, azt javasolta Farlow-nak, hogy hívják a rendőrséget egy közeli telefonfülkéből (amelynek szintén nem égtek a lámpái). A rendőrség röviddel ezután megérkezett. „Mr. Farlow nagyon rémült volt” – mondta Roy Nineham rendőr, aki a járőrkocsiban volt. „Jelentésének legmegdöbbentőbb része az, hogy a lámpái kialudtak, majd újra kigyulladtak, amikor az általa látott tárgy eltűnt”. A szemtanúk észrevették, hogy nyomok vannak a földön az út mellett, és hogy az útfelület olvadtnak tűnt. A rendőrség Farlow-t és az állatorvost a bournemouth-i rendőrkapitányságra vitte, ahol külön-külön hallgatták ki őket hajnali 4:30-ig. Az állatorvos női utasát sokkos állapotban kórházba szállították.

Másnap mindkét férfit a christchurchi rendőrkapitányságra vitték, és a Védelmi Minisztérium egyik embere hallgatta ki őket. Később aznap Farlow-t a rendőrség visszavitte a helyszínre, hogy összeszedje a holmiját a teherautóból, és észrevette, hogy egy csoport ember műszerekkel vizsgálja a helyszínt, egy buldózer egyengeti a talajt, és egy férfi újrafesti a telefonfülkét. Egy héttel később Farlow megfigyelte, hogy az út egy 200 láb hosszú szakaszát teljesen újraaszfaltozták, mintha el akarnák tüntetni a bizonyítékok minden nyomát.

Ahogy Hilary Evans, egy vezető szaktekintély megjegyzi: „400 font értékű [elektromos] kár keletkezett a teherautóban: a Jaguart ért kárról semmit sem tudni. Ez a részletes eset bővelkedik megválaszolatlan kérdésekben. Sok minden valamilyen katonai eszközre utal, de ha így van, a hatóságok sikeresen titokban tartották további tizenhat évig! Akár ember alkotta, akár földönkívüli, az avoni UFO nyilvánvalóan képes volt néhány nagyon figyelemre méltó fizikai hatás kifejtésére”.

KÉRDÉSEK A KÉPVISELŐHÁZBAN, 1967-1968

Az 1967-es nagy-britanniai észlelési hullám októberben tetőzött, amikor több száz jelentés született, beleértve egy „repülő kereszt” híres észlelését, amelyet két rendőr üldözött Devonban október 24-én, és ami november 8-án kérdésekhez vezetett a Képviselőházban. Peter Mills, Torrington (Devon) parlamenti képviselője először a saját megyéjében történt észlelésekről kérdezett, és biztosítékokat kapott Merlyn Reestől, a védelemért felelős államtitkár-helyettestől:

A tárgyakról... a vizsgálat során bebizonyosodott, hogy vagy repülőgépek, vagy fények voltak. A fények közül a többség a Vénusz bolygó volt, de néhány fény forrását nem sikerült pozitívan azonosítani. Azt azonban elmondhatom, hogy ezen azonosítatlan fények egyike sem volt idegen tárgy. Vannak állandó intézkedések arra, hogy a RAF állomások jelentsék a szokatlan tárgyakat, és hogy az ilyen jelentéseket kivizsgálják. Nem gondolom, hogy bármilyen további intézkedés szükséges lenne.

Peter Mills további kérdéseket sürgetett, és megkérdezte Merlyn Reest, hogy tud-e biztosítékot adni arról, hogy a Védelmi Minisztérium tudósokkal konzultál tanácsért az UFO-észlelésekkel kapcsolatban. Rees így válaszolt: „Megadhatom ezt a biztosítékot. Ez nem csupán légvédelmi ügy. Hozzáférésünk van nagy hírű tudósokhoz – konzultáltunk velük mindezekről az ügyekről, és pszichológusokkal is”.

Két héttel később, november 22-én Patrick Wall őrnagy, parlamenti képviselő megkérdezte a védelmi államtitkárt, hogy milyen információcserére vagy egyéb együttműködésre kerül sor minisztériuma, valamint az UFO-k problémájával foglalkozó hivatalos amerikai és orosz vizsgálatok között. Rees így válaszolt: „Kapcsolatban állunk az amerikaiakkal ebben a témában, de az oroszokkal nem. Úgy tudom, hogy a következtetések, amelyekre az amerikaiak jutottak, egybeesnek a miénkkel”.

Bár igaz, hogy a brit kormány akkoriban nem állt kapcsolatban az oroszokkal a témában, csupán két héttel később a moszkvai brit nagykövetséget London arra utasította, hogy „tovább vizsgálja a témát az oroszokkal való együttműködés céljából az UFO-k megfigyelőcsapataiban”, egy 1985-ben nyilvánosságra hozott Védelmi Hírszerző Ügynökségi (DIA) dokumentum szerint (lásd 10. fejezet).

1968 elején Edward Taylor parlamenti képviselő megkérdezte a védelmi államtitkárt, hogy „hány jelentés érkezett azonosítatlan repülő tárgyakról 1967-ben; e jelentések közül hánynak bizonyult később természetes magyarázata; és hogy tesz-e nyilatkozatot”. Egy január 22-i írásbeli válaszban Merlyn Rees kijelentette:

Az 1967-ben beérkezett jelentések teljes száma az UFO-k iránti közérdeklődés hullámát tükrözi, amely az év vége felé érte el a csúcsot. Az alább közzétett jelentések elemzése azt mutatja, hogy az előző évekhez hasonlóan a túlnyomó többségről kiderült, hogy hétköznapi magyarázatuk van; a jelentések fennmaradó része nem tartalmazott elegendő információt a perdöntő vizsgálathoz, de semmi sem utalt arra, hogy olyan incidensekre vonatkoznának, amelyek lényegileg különböznek azoktól, amelyeket megmagyaráztak.

A MoD átadott Reesnek egy statisztikai listát 1959. január 1-től 1967. december 31-ig. Az 1967. évi 362 jelentésből mindössze 46-ot soroltak a „megmagyarázatlan” kategóriába az „elégtelen információ” miatt. Ezt a képtelenséget rendszeresen előadták a Képviselőházban, és ritkán kérdőjelezték meg. Az általam idézett jelentésekre vetett pillantás megmutatja, hogy a valóság távol állt attól, hogy hiányozna az elégséges információ és azok rendkívül részletesek és egyértelműen anomáliák, függetlenül attól, hogy mi lehet a végleges magyarázat. Az 1963-as évre a MoD-nak jelentett összesen ötvenegy jelentésből csak kettőt soroltak a megmagyarázatlan/elégtelen információ kategóriába. Valóban elégtelen volt az információ a RAF Cosford-i, brixhami, moigne downs-i és avoni incidensekben, vagy a Minisztériumot zavarba ejtették és megrémítették ezek a jelentések, és inkább azt állították, hogy „semmi sem utalt arra, hogy olyan incidensekre vonatkoznának, amelyek lényegileg különböznek azoktól, amelyeket megmagyaráztak?”

1968. június 11-én Sir John Langford-Holt megkérdezte Harold Wilson miniszterelnököt, „tudatában van-e annak, hogy a jelenlegi intézkedések szerint az azonosítatlan repülő tárgyakról szóló egyes jelentéseket a Védelmi Minisztériumnak teszik, a rendőrségi jelentéseket pedig a Kereskedelmi Tanácsnak; és elrendeli-e, hogy minden ilyen jelentést egyetlen minisztériumnak tegyenek meg”. A miniszterelnök így válaszolt: „Nem, nem vagyok ennek tudatában. A bármilyen forrásból származó jelentéseket, beleértve a Kereskedelmi Tanácshoz beérkezetteket is, továbbítják a Védelmi Minisztériumnak.” A miniszterelnököt helyesen tájékoztatták. A rendőrség által tett minden UFO-jelentést első fokon a Védelmi Minisztériumnak kell küldeni, de valószínű, hogy időről időre egyes jelentéseket más kormányzati szerveknek küldenek.

1968 májusában a RAF Fylingdales korai előrejelző állomásának egyik alezredese kijelentette, hogy a Királyi Légierő sok időt pazarol az úgynevezett UFO-jelentések kivizsgálására, amelyek mindegyike teljesen eredménytelennek bizonyult. Mégis a Védelmi Minisztérium – és különösen a RAF – továbbra is komolyan veszi az észlelési jelentéseket, és a polgári tanúknak feltett kérdéseik némelyike arra utal, hogy tisztában vannak a jelenség bizonyos mintázataival. A szabványos MoD jelentési űrlapokon szereplő kérdések között vannak az észlelés közelében lévő létesítményekre, elektromos vezetékekre és víztestekre vonatkozó kérdések (Lásd Függelék, 458. oldal).

EGYÜTTMŰKÖDÉS A VÉDELMI MINISZTÉRIUMMAL

Számos UFO-kutató közvetlenül megkereste a Védelmi Minisztériumot az együttműködés bizonyos fokának kialakítása céljából. 1967. szeptember 29-én Antony Pace és Roger Stanway, a Brit UFO Kutató Társaság (BUFORA) munkatársai meglátogatták a MoD főépületét a londoni Whitehallban, és belső telefonon felvették a kapcsolatot az illetékes hivatallal. Először azt mondták nekik, hogy bárkivel való találkozás nem szolgálna hasznos célt, mivel egy bizonyos Mr. W. F. Allen, aki látszólag ideje nagy részét... ...az UFO-problémának szentelte, a következő hétfőig távol volt. Ismételt kérések után azonban a BUFORA kutatói interjút kaptak Mr. Allen kollégájától, Mr. Cassells-től az S4-ből. Később kiderült, hogy Cassells valójában W. F. Allen közvetlen felettese volt.

Stanway és Pace részleteket meséltek el olyan észlelésekről, amelyeket személyesen vizsgáltak ki Staffordshire környékén az előző két hónapban, és amelyek később a témáról szóló könyvük alapját képezték. Cassells azzal kezdte, hogy elmagyarázta a Minisztérium álláspontját a témában, biztosítva a kutatókat arról, hogy a MoD minden UFO-jelentést komolyan kezel, de érdeklődése kizárólag a védelemmel kapcsolatos szempontokra korlátozódik; következésképpen a MoD-ban nincs olyan osztály, tudós vagy más személy, aki kizárólag az UFO-kérdéssel foglalkozna. Hozzátette, hogy a Minisztériumtól senki sem végez helyszíni érdeklődést vagy terepi vizsgálatot UFO-jelentések esetén, az emberi erőforrás és a pénzügyi források hiánya miatt.

Könyvük megjelenését követően, amelyet elküldtek Leslie Akhurstnak az S4-hez, Stanway és Pace 1968. június 20-án ismét ellátogattak a Whitehallba, ezúttal időpontra. Az interjúra egy hatodik emeleti irodában került sor, és Mr. Akhursthoz csatlakozott Dr. John Dickison és Mr. Alec Cassie. (Ez a csoport ugyanabból a csapatból állt, amely februárban kivizsgálta a Moigne Downs-i észlelést. Nyilvánvalóan a MoD emberi és pénzügyi forrásai időközben bővültek.) Stanway és Pace megkérdezték, rögzíthetik-e az interjút, de az engedélyt megtagadták, mivel a magnó felvehetne bizonyos hangokat az épület más részeiből, amelyek minősített jellegűek, magyarázták. A találkozó több mint egy órán át tartott, és „mindhárom úriember kivétel nélkül barátságos, segítőkész és olyan őszinte volt, amennyire csak lehetséges volt a körülmények között”. Roger Stanway-t különösen megdöbbentette az a tény, hogy Alec Cassie azonnal képes volt felidézni a könyv pontos oldalszámát, ahol egy bizonyos esetleírás kezdődött.

Semmi különösebben jelentős dolog nem derült ki a találkozóból. A következő hónapban Leslie Akhurst összegezte a Minisztérium hozzáállását egy Roger Stanway-nek írt levélben, amely megismételte a szokásos irányelvet, dicsérte a két kutatót a könyvükért, de hozzátette: Eddig nem találtunk bizonyítékot légvédelmi vonatkozásokra vagy földönkívüli irányítás alatt álló járművekre. Nyitottak vagyunk az új bizonyítékok lehetőségeire, és érdeklődünk az olyan komoly tanulmányok eredményei iránt, mint az önöké. Jelentésüket gondosan megvizsgáltuk, és bár sok érdekeset találtunk, nem találtunk benne új tudományos bizonyítékot.

Ritkák az olyan esetek, amikor a Védelmi Minisztérium polgári kutatók együttműködését kéri, de 1972-ben a MoD megkereste Derek Mansellt, a Contact (UK) – Nagy-Britannia egyik vezető UFO-szervezete – adatkutatási igazgatóját, és megkérdezte, hajlandó lenne-e elküldeni a legjobb eseteit az S4 (Air) részlegnek a Whitehallba. Mansell készségesen beleegyezett, és kapott 500 nyomtatott borítékot a jelentések postázásához, amelyekről azt a tanácsot kapta, hogy ne legyenek egy hónapnál régebbiek. A minisztérium emberei, Anthony Davies és Leslie Akhurst azt javasolták, hogy a Contact jelentési űrlapjait módosítani kellene, hogy jobban összhangban legyenek az ő saját űrlapjaikkal. Derek Mansell elmondta nekem, hogy a két férfi a Contact informális „átvilágítását” is elvégezte. „Soha nem titkoltunk semmit” – mondta. „Elmondtam nekik minden forrásunkat, beleértve az oroszokat és a rendőrséget is”. Mansell azóta is folyamatosan küldi a legjobb eseteit a MoD-nak.

HATÓSÁGI NYOMÁS

Számos olyan eset fordult elő, amikor a Védelmi Minisztérium munkatársai állítólag figyelmeztették a szemtanúkat és a nyomozókat, hogy ne hozzák nyilvánosságra vagy ne folytassák az ügyet, bár az esetek többségében a bizonyítékok korántsem meggyőzőek arra vonatkozóan, hogy ténylegesen a MoD volt a felelős.

Egy helyi újságban 1974 nyarának végén megjelent UFO-észlelést követően a négy szemtanú közül egyik este hármat meglátogatott „egy kormányzati ember”, aki arra kérte őket, írjanak alá egy nyomtatott űrlapot, amelyben beleegyeznek, hogy nem tárgyalják meg az incidenst az országos médiával. „A férfi egyszerűen megjelent a házamnál, felmutatta az igazolványát, és kérte, hogy bejöhessen” – mesélte nekem a fő szemtanú 1986-ban. „Hárman voltunk, akik láttuk a jelenséget, és a kislányom. A férfit a kislányom nem érdekelte – csak én, a volt feleségem és a barátom, aki sajnos már halott”. A kihallgatások összesen körülbelül két órán át tartottak:

Hosszan, külön-külön hallgattak ki minket. ...Különböző típusú UFO-k rajzait mutatták nekünk; mellékesen megjegyzem, ezek nyomtatva voltak – valójában minden papírmunka nyomtatott volt, nem írógéppel írt... a papírokon bizonyosan voltak kódok, amelyek egyikünknek sem jelentettek semmit. ...Ezután közölték velünk, hogy UFO-t láttunk, de nem szabad elmondanunk vagy tájékoztatnunk az [országos] médiát. Ekkor elővett három dokumentumot, és mi mindannyian aláírtuk, hogy nem tesszük. Ezután betette a papírjait egy fekete táskába. ...Jobb szeretném, ha a nevemet kihagynák ebből, mivel félek a megtorlástól a dokumentum aláírása után. (Kiemelés hozzáadva)

1986. november 23-án a szemtanúval interjút készítettem szülővárosában, Mark Birdsall-lal, a Yorkshire-i UFO Társaság kutatási igazgatójával, Nagy-Britannia egyik vezető nyomozójával együtt. Mindketten meg vagyunk győződve arról, hogy a tanú igazat mond.

Mit szól az incidenshez a Védelmi Minisztérium? „Ez teljes képtelenség” – mondta nekem David Ross, a MoD AS2 titkárságáról. „Kinek másnak jelentette volna az észlelést? Biztosan nem a MoD-tól jött. ... Úgy értem, mi alkalmanként meglátogatjuk [a tanúkat], és megkérjük őket, írják le, mit láttak. ... A Védelmi Minisztériumban senkinek sincs felhatalmazása arra, hogy azt mondja: 'Ne beszéljen erről senki mással'”.

„Lehetséges” – kérdeztem Mr. Rosst néhány hónappal később –, „hogy más osztályok is érintettek, amelyekről ön nem tud?” „Erre kategorikusan azt mondanám, hogy nem” – válaszolta –, „mert az Egyesült Királyságban ez az UFO-jelentések központi gyűjtőhelye, tehát ezen az irodán keresztül kellene jönnie. Ezért tudjuk mindig azt mondani, hogy nincs eltussolás, mert minden ezen az irodán keresztül jön, és mi mindenről tudunk, ami történik”. „Még akkor is, ha a biztonsági szolgálatok lennének érintettek?” – vetettem fel. „A biztonsági szolgálatok nem lennének érintettek” – válaszolta Mr. Ross. „Nincs okuk arra, hogy érintettek legyenek”.

David Ross őszintén kifejezett biztosítékai ellenére nem tudom elfogadni, hogy a MoD Titkársága mindenről tud, ami történik. Erősen kétlem, hogy az AS2 – a DS8 utódja – kapna bármilyen jelentős katonai észlelési jelentést; Ralph Noyes biztosan nem kapott, amikor az egységet vezette. Az AS2 nem feltétlenül lenne tisztában a rendőrségi Különleges Osztály (Special Branch) – amely szorosan együttműködik az MI5-tal – vagy akár a Védelmi Hírszerző Törzs által végzett titkos nyomozásokkal sem: a hírszerzés elkülönítése gondoskodna erről. Amerika Központi Hírszerző (CIA), Nemzetbiztonsági (NSA) és Védelmi Hírszerző (DIA) ügynökségeinek, valamint más hivatalos szerveknek a mostanra bebizonyított részvétele az UFO-kivizsgálásokban (amelyek mindegyike kapcsolatban áll brit megfelelőivel) arra a gyanúra vezet, hogy Nagy-Britanniában is folynak titkos vizsgálatok, amelyekről kevesen tudnak. Ha tévedek, az egyetlen alternatíva az, hogy bizonyos emberek hamis kormányzati igazolványokat és dokumentumokat használnak, hogy bejussanak a tanúk otthonaiba, elhitessék velük, hogy a kormányt képviselik, és eltántorítsák őket jelentéseik további terjesztésétől. Ez bizonyos esetekben igaz lehet.

Joyce Bowles, aki azt állítja, hogy (egy másik tanúval együtt) találkozott egy leszállt UFO-val és annak utasával Winchester (Hampshire) közelében, 1976. november 14-én, egy héttel később telefonhívást kapott valakitől, aki azt mondta neki, hogy a „kormányt” bosszantotta a történet által generált nagy nyilvánosság, hogy egy tisztviselő meg fogja látogatni, és hogy nem szabad senkivel sem tárgyalnia az ügyről. A névtelen hívó kicsivel később visszatelefonált, és figyelmeztette, hogy legközelebb „elvihetik és drótokra köthetik”. Mrs. Bowles azt mondta a hívónak Frank Wood, a BUFORA nyomozója jelenlétében: „Ez egy szabad ország, és azzal beszélek, akivel akarok, és sem ön, sem a kormány nem fog megállítani”.

Joyce Bowles a BBC „Out of This World” (Evilági) című televíziós dokumentumfilmjében mesélte el ezt az incidenst, és őszinte, valóban zavart tanúnak tűnt. Nehéz összeegyeztetni ezt a történetet bármilyen komoly kormányzati kísérlettel a hallgatásra bírására. Ráadásul soha nem látogatta meg senki a Védelmi Minisztériumtól, sem más kormányzati szervtől, bár a névtelen hívásokat követően egy ideig furcsa zavarokat észlelt a telefonján.

Maureen Hall volt rendőrnő elmesélt nekem egy esetet 1978 októberéből, amikor meglátogatta őt egy férfi a MoD-tól, aki udvariasan azt tanácsolta neki, hogy hagyjon fel egy nyomozással, amelyet akkoriban a BUFORA számára végzett. Az eset egy hatszögletű tárgy észlelését érintette Chingford (Essex) felett 1978. szeptember 20-án. A férfi középkorú volt, szemüveget viselt, és felmutatott egy igazolványt. Azt mondta, hogy Belvedere-ben, Délkelet-London környékén lakik, de sajnos Mrs. Hall, mivel akkoriban kezdő volt az UFO-nyomozásban, elkeverte a férfi nevét és címét.

Charles Bowen, a Flying Saucer Review volt szerkesztője egyszer beszélt a British Airways egyik vezető kapitányával, aki arról tájékoztatta, hogy a légi személyzet általi UFO-észleléseket csak a Védelmi Minisztériumnak szabad jelenteni, és nem szabad információt közölni a nyilvánossággal vagy a médiával. A kapitány bizalmasan elmesélte saját találkozását egy ismeretlen repülő tárggyal, és hozzátette, hogy sok kollégájának szintén voltak észlelései. Egy RAF tesztpilóta – aki Bowen szomszédja volt az 1960-as évek közepén – önként tett hasonló kinyilatkoztatást, elismerve, hogy érdeklődése a téma iránt saját tapasztalatából ered.

1981-ben interjút készítettem egy férfival, aki azt állította, hogy a Heathrow Légiforgalmi Irányításánál dolgozott 1966 szeptemberében, amikor a hajnali órákban egy UFO-t figyeltek meg. Az irányítótorony teljes személyzete látta a tárgyat alacsony magasságban lebegni a repülőtér felett, egy olyan időpontban, amikor nem volt repülőgép-mozgás. Az UFO-t radaron követték, és távozási sebességét 3000 mérföld/órában mérték. Értesítették a Védelmi Minisztériumot, és állítólag nyomozók érkeztek a helyszínre, akik azt mondták a szemtanúkna, hogy „nem láttak semmit”, és a Hivatalos Titkokról szóló Törvény (Official Secrets Act) szerinti vádemeléssel fenyegették meg őket, ha nyilvánosan felfedik az észlelést. A MoD-hoz intézett megkeresésre a következő nyilatkozatot kaptam: „Mint bizonyára tudja, a Hivatalos Titkokról szóló Törvény a hivatali kötelesség teljesítése során szerzett információk kiadására vonatkozik. Nyilvántartásunk azonban nem mutat olyan alkalmat, amikor a Hivatalos Titkokról szóló Törvényt kifejezetten az UFO-jelentések kezelésére alkalmazták volna”. Titoktartás övezte azt az esetet is, amikor a Gatwick Repülőtér légiforgalmi irányítói észleltek egy azonosítatlan tárgyat 1978. augusztus 16-án. „Az irányítók határozottan láttak valamit” – idézték a repülőtér szóvivőjét –, „de elzárkóztak attól, hogy elmondják, pontosan mi volt az”.

Az 1978-as év volt az egyik legforgalmasabb év az Egyesült Királyságban valaha feljegyzett észlelések szempontjából, amit sokan a Harmadik típusú találkozások című filmnek tulajdonítottak, amelyet először márciusban mutattak be. Hogy ez igaz-e vagy sem, vitatható marad, de bizonyára sok szemtanú érezhette magát bátorítva arra, hogy jelentkezzen, míg eddig gátolhatta őket a nevetségessé válástól való félelem. A Védelmi Minisztérium összesen 750 jelentést kapott – több mint kétszer annyit, mint 1967-ben –, és a hivatalos eltussolásra utaló jelek továbbra is fennmaradtak. Amikor egy riporter a Heathrow repülőtér közelében szeptemberben történt észlelésekről kérdezte, a Polgári Repülési Hatóság szóvivője tagadta, hogy bármilyen UFO-t követtek volna a Heathrow radarján, de hozzátette: „A nemzetbiztonság érdekében áll, hogy ne csapjanak túl nagy hűhót az ilyesmi körül”.

Talán a nemzetbiztonság is érintett volt annak a leszállt UFO-nak a jelentésében, amelyet két tizennégy éves lány látott Meanwoodban, Leeds egyik külvárosában, 1979. február 22-én. Aznap este, miközben a lányok a lakótelepüket körülvevő lejtőkön szánkóztak, megriasztotta őket egy légi tárgy, amely hangos visító hangot adott ki, miközben ereszkedni kezdett. Leszálláskor a zaj zümmögéssé változott, amely aztán elhalt, ahogy a tárgy megpihent a havon. Szürke és tojás alakú volt, két „uszonnyal” a két oldalán, a mérete pedig egy kisautóénak felelt meg. Rémülten a lányok visszakapaszkodtak a lejtőn, majd futásnak eredtek, megállva a tető közelében, hogy még egy pillantást vessenek a tárgyra. Körülbelül három percig pihent a földön, majd újra zümmögve a levegőbe emelkedett, és a lányok felé indult, majd ismét leszállt a lejtő egy meredekebb részén, körülbelül nyolcvan lábnyira. Néhány perc múlva a tárgy imbolyogni kezdett, majd felszállt.

A lányok, Lynsey Tebbs és Susan Pearson hazafutottak, ahol a jelenlévő felnőttek azonnal szétválasztották őket, és megkérték, hogy rajzolják le a tárgyat. Vázlataik gyakorlatilag azonosak voltak. Graham és Mark Birdsall, a Yorkshire-i UFO Társaság vezető kutatói három nappal később meglátogatták a leszállás helyszínét, és – két helyen is – furcsa benyomódásokat találtak a még mindig érintetlen hóban, amelyek látszólag összhangban voltak a tanúk vallomásával. A talajminták nem mutattak sugárzás jeleit.

Ugyanezt vagy egy nagyon hasonló UFO-t látták a következő reggel korai óráiban a mentősök, Michael Duke és Leslie Evans a South Kirkby mentőállomásnál, Hemsworth közelében, húsz mérföldre Meanwoodtól.

Nem sokkal azután, hogy a történet két nappal később megjelent a sajtóban, a lányokat meglátogatta „a kormány egyik tisztviselője”, akiket külön-külön, magánbeszélgetés keretében húsz percig kihallgatta, és kivizsgálta a leszállóhelyet. A férfi igazolványt mutatott fel, mondta nekem Lynsey apja, de nem tud visszaemlékezni a nevére vagy bármilyen részletre róla. „Miután befejezte a beszélgetést velük, felém fordult és azt mondta: ‘Nos, maga hisz benne?’ Én azt mondtam: ‘Nem igazán — kicsit szkeptikus vagyok.’ Erre ő azt mondta: ‘Biztosíthatom, hogy láttak valamit, ez biztos, mert az általam feltett kérdésekre nem tudtak volna válaszolni, hacsak meg nem történt volna.’ Nem mondta el, mik voltak ezek a kérdések, és a lányok sem tudtak rájuk visszaemlékezni, amikor később előjött a téma — akkoriban még fiatalok voltak” — mondta nekem Mr. Tebbs 1986-ban. „A feleségemet és engem nem engedtek be a szobába, amíg a kihallgatás zajlott.”

A tisztviselő, aki azt mondta, hogy egy olyan kormányzati osztálytól jött, amely „mindent nyilvántart” a témában, azt tanácsolta a lányoknak, hogy az esetről ne beszéljenek tovább.

A LORDOK HÁZÁNAK VITÁJA, 1979

1979. január 18-án történelmi vita zajlott az UFO-król a Lordok Házában, első alkalommal 700 éves története során, hogy ezt az ellentmondásos témát ott megvitatták. A vitát Clancarty grófja (Brinsley Le Poer Trench író, kutató) kezdeményezte. A számos főrend közül, akik támogatták azt a vádat, hogy kormányzati eltussolás történt, az egyik legvehemensebb Kimberley grófja volt, a repülőgépipar volt liberális szóvivője:

„Úgy gondolom, hogy a széles nyilvánosságot ösztönözni kell arra, hogy bizonyítékokkal álljon elő. Sokan nem teszik ezt, attól félve, hogy kinevetik őket. Legyenek nyitottak; legyenek őszinték; zaklassák képviselőiket a Parlamentben és a kormányt, hogy legyenek nyitottak velük, és hagyjanak fel azzal, amit meggyőződésem szerint eltussolásnak nevezhetünk. Nagy-Britannia népének joga van tudni mindazt, amit kormányuk tud az UFO-król, és nemcsak ennek az országnak, hanem a világ más országainak is.”

A vádat Lord Rankeillour is támogatta, aki hangsúlyozta, hogy minden évben sok UFO-észlelés történik, és hogy a tanúkra gyakorolt hatás mindig aggodalomra ad okot; ezt a nagyon fontos pontot mégis a világ legtöbb kormánya figyelmen kívül hagyja és nevetségessé teszi. Ami az Egyesült Királyságot illeti, hozzátette:

„… azokat, akik UFO-k látásáról számolnak be, tájékozatlannak, félrevezetettnek és az intelligencia szintje alatt állónak tekintik. Ha ez így van, miért kaptam az információim egy részét a Technológiai Minisztériumtól? Miért pazarolná a Minisztérium az idejét hamis információk összegyűjtésére? Természetesen nem hamis információkról van szó: ezek polgári és a légierő pilótái, rendőrök, tengerészek és a nagyközönség tagjai által jelentett adatok, akik mind személyes tapasztalatokkal rendelkeznek, amelyek megzavarták és/vagy megrémítették őket …

Gyanítom, hogy a brit kormánynak valóban van egy osztálya, amely az UFO-észleléseket tanulmányozza; ha ez így van, miért foglalkoznak azzal, hogy nyilvánosan megcáfolják a bejelentett eseteket, ha azok nem érdeklik őket? Eltekintve attól a ténytől, hogy a kormány nem ismerte el az UFO-k létezését, ezek a gépek potenciálisan veszélyesek …”

Lord Rankeillour azon kijelentése, miszerint az információinak egy részét a Technológiai Minisztériumtól kapta, valóban érdekes, és az a gyanúja, hogy a kormánynak van egy külön osztálya, amely a jelenséget tanulmányozza (a Whitehallban működő, nyilvánosan elismert titkárságon kívül), nem alaptalan, amint azt a könyv későbbi részében tárgyaljuk. Túl sok éven át a parlamenti képviselőket és a nyilvánosságot arra vezették, hogy azt higgyék, csupán egy kis iroda kezeli az UFO-jelentéseket, és hogy ez az iroda pusztán egy olyan osztályon belül található, amely többek között az alacsonyan repülő repülőgépekkel kapcsolatos panaszokat kezeli, ezzel azt a benyomást keltve, hogy a Minisztérium nagyon alacsony prioritást tulajdonít a problémának.

Lord Strabolgi, Őfelsége kormányát képviselve, a vita lezárásakor ragaszkodott ahhoz, hogy semmi sem győzte meg a kormányt arról, hogy bármely UFO-jelentés idegen űrhajók látogatására utaló bizonyítékot tartalmazna, és így folytatta: „A vita során felvetődött, hogy kormányunk egy állítólagos elhallgatási összeesküvésben vesz részt. Biztosíthatom Főrendjeiket, hogy a kormány semmiféle ilyen összeesküvésben nem vesz részt … Nincs szó semmilyen elhallgatási összeesküvésről.”

Vajon Lord Strabolgi eltussolta a dolgokat a kormány számára, vagy csupán a saját személyes véleményét fejezte ki? Állításom szerint nem kapta meg az összes, a Védelmi Minisztériumban tájékoztatást nyújtók által ismert tényt, és hogy az a kevés információ, amelyet kapott, a saját meggyőződésének alátámasztására szolgált, így a hivatalos álláspont melletti kiállása véletlenszerű volt.

Bár Clancarty grófjának indítványát leszavazták, a vita iránti óriási érdeklődést mind a főrendek, mind a nyilvánosság részéről mutatta az, hogy a vonatkozó Hansard minden példánya elfogyott. A Lordok Házának Összpárti UFO Tanulmányi Csoportját röviddel ezután Clancarty grófja hozta létre, mintegy harminc főrend részvételével, és első ülését 1979 júniusában tartotta. Azóta havi ülésein vendégelőadóként a világ minden tájáról érkezett neves ufókutatók szerepeltek, és nekem is megadatott a megtiszteltetés, hogy 1980. június 24-én felszólalhattam a csoport előtt. Sajnos már nem működik, részben alapítójának sajnálatos betegsége, részben — gyanítom — az UFO-kutatást 1983 óta sújtó általános apátia miatt, amelyet a jelentős észleléshullám hiánya okozott. A flotta nyugalmazott admirálisa, Lord Hill-Norton, a Védelmi Törzs egykori főnöke, azonban rendületlenül nyomást gyakorolt a kormányra annak elismerése érdekében, hogy valóban történt elhallgatás, amint azt még látni fogjuk.

4. FEJEZET

DECEMBER 1980

UFO DÉLKELET-LONDON FELETT

Miközben 1980. december 15-én sétáltam vissza délkelet-londoni lakásomba, figyelmemet egy fényes, csillagszerű tárgy vonzotta a felhőtlen égen, amely mozdulatlannak tűnt körülbelül 65-75 fokos magasságban. Az időpont, mint feljegyeztem, délután 4:07 volt. Felismerve, hogy rossz pozícióban van a Vénuszhoz képest, fontolóra vettem annak lehetőségét, hogy talán egy léggömb vagy egy repülőgép lehet, amely visszaveri a Nap utolsó sugarait, de természetesen azon tűnődtem, vajon UFO lehet? A hátralévő távot rohanva tettem meg hazáig, ahol azt terveztem, hogy megfigyelem a tárgyat lencsés távcsövemmel, és fényképeket, valamint mozgófilmet készítek, ha szükséges. Kinyitottam az összes ablakot és pásztáztam az eget, de nem volt jele semminek, néhány távoli utasszállítón kívül. Az idő ekkor körülbelül délután 4:15 volt.

Másnap telefonhívást kaptam Russell Bowie-tól, a Kentish Times riporterétől, aki azt kérdezte, hogy kaptam-e bármilyen jelentést egy szokatlan tárgyról az előző napon. Elmondtam neki, hogy nem, de önként beszámoltam saját rövid észlelésemről. Mr. Bowie ezután elmondta nekem, hogy mintegy negyven szemtanú az Orpington Kórház átépítési területén másfél órán keresztül figyelt egy UFO-t, amely felváltva lebegett, lassan mozgott, átcikázott az égen, majd végül „kettévált” és függőlegesen eltűnt – délután 4:15-kor.

Felvettem a kapcsolatot Peter McSherry-vel, a Lovell (Southern) Ltd. építésvezetőjével (Clerk of Works), aki az egyik fő szemtanú volt, és további részleteket kértem. A tárgyat először délután 3:00-kor látták közvetlenül a helyszín felett, mondta nekem, és látszólag mozdulatlan volt. Nem sokkal később egy repülőgépet láttak elhaladni a tárgy alatt, és az UFO elindult az égen, majd megállt. Egy idő után egy gőzpöffenet lökődött ki a tárgyból, amely ezután lassan mozogni kezdett kelet felé, ahol ismét mozdulatlan maradt. Mr. McSherry előhozta a húszszoros nagyítású távcsövét, és ekkor képes volt látni, hogy a tárgy megnyúlt háromszög alakú volt, vöröses-narancs orral, ezüstös testtel és gyémántkék hátsó résszel, „orrával” délkelet felé mutatva. A tárgy magasságát 50 000 lábra becsülte, ami csak nagyon hozzávetőleges lehet, mivel a mérete nem volt ismert.

Az UFO ezután a tengelye körül átfordult, és orrát nyugat felé irányította. Újabb gőzpöffenet jelent meg, és másodpercek alatt átszelte az eget, és visszatért eredeti pozíciójába, közvetlenül a helyszín fölé. Délután 3:20-kor ismét átfordult a tengelye körül, és lassan haladt az égen. Ekkorra legalább negyven ember, köztük kórházi mérnökök, valamint a Lovell munkásai figyelték a tárgyat, amely mozdulatlan maradt nyugaton.

Délután 3:35-kor ismét megfordult a tengelye körül, és elképesztő sebességgel kilőtt a hold felé. Végül visszatért keletre, ahol délután 4:00-ig maradt; ekkor megfordult a tengelye körül, és „farok” részéből gőzpöffenet kibocsátása közben felgyorsult „több ezer mérföld per órás” sebességre, és visszatért eredeti helyzetébe a helyszín fölé. Délután 4:15-kor az orr nyugat felé mutatott, de aztán felfelé fordult, és úgy tűnt, két különálló tárgyra válik szét, amelyek függőlegesen felszálltak, két kondenzcsíkot hagyva maguk után egy pillanatra, mielőtt eltűntek.

Videófelvétel készült

December 17-én egy rövid kivonatot mutattak be az UFO-ról készült harmincperces videófilmből a Thames Television News híradójában. A filmet tanúk jelenlétében vették fel a Seal Chartnál, Sevenoaks közelében, Kentben, és bár csak egy fénypontot mutat a felhőtlen égen, mégis megerősítette az észlelést. Meglátogattam a családot, akik a filmet készítették, és ők kedvesen átadtak nekem egy másolatot. Bár a tárgy kivehetetlen, a tanúk rögzített megjegyzései, amint leírják a manővereket, felbecsülhetetlenek. A Sony videokamera, amit használtak, csak négyszeres nagyítású volt teljes zoomnál, így semmilyen alak nem vehető ki. A család elmondta nekem, hogy a tárgy úgy tűnt, körülbelül három részre vált szét röviddel azután, hogy délután 3:00 körül felállították a kamerát, függőlegesen eltűnt, majd feltehetően újra egyesült, és nem sokkal később egyetlen tárgyként jelent meg újra.

Néhány perccel a távozás előtt a tárgy legalább három részre vált szét (Peter McSherry csak kettőt jelentett), amelyek egymás körül mozogtak, újra eltűntek, újra egyesültek, majd szétváltak és függőlegesen eltűntek. Ez sajnos nem látszik a videófilmen, és bár vannak ellentmondások a két beszámoló között, van elég egyezés ahhoz, hogy arra következtessünk, hogy rendkívül szokatlan repülő tárgyak végeztek manővereket az égbolt nagy területén 1980. december 15-ének délutánján. Bizonyára az ilyen tárgyakat követniük kellett radaron, vagy jelenteniük kellett a zónában repülő repülőgépeknek?

A sevenoaksi szemtanúk felhívták a Biggin Hill Repülőteret, miközben filmezték a tárgyat, de nem érdekelte őket. Peter McSherry kapcsolatba lépett a londoni Meteorológiai Hivatallal, és arról tájékoztatták, hogy abban az időben nem voltak léggömbök a körzetben. Nem volt lehetséges információt kiadni arról, hogy követtek-e tárgyat a radaron vagy sem – mondták neki. Néhány nappal az észlelés után meglátogattam a Londoni Időjárási Központot, akik azt mondták nekem, hogy nem kaptak szokatlan jelentéseket. Írtam a Polgári Légiközlekedési Hatóságnak is a Heathrow Repülőtérre, és arról tájékoztattak, hogy ellenőrizték a naplóbejegyzéseket a kérdéses időszakra vonatkozóan, és nem találtak említést bármiféle szokatlan észlelésről, amelyet bármilyen forrásból jelentettek volna.

A légiforgalmi irányítóknak utasításuk van arra, hogy azonnal telefonon jelentsék az általuk kapott UFO-jelentések részleteit a Repülési Információs Szolgálatnak (Katonai), amely a Londoni Légiforgalmi Irányító Központban, West Draytonban, Middlesexben található. Egy írásos jelentést, amely a Védelmi Minisztérium kérdésein alapul, ezután a kezdeményező légiforgalmi szolgálati egység megküldi a Légierő Hadműveleti Szobájának, a MoD (Védelmi Minisztérium) főépületébe, Whitehallba (lásd Függelék, 458. o.). Bár nem tudtam megerősíteni, hogy a MoD kapott-e jelentést a december 15-i észlelésről (azon kívül, amit én küldtem nekik), bizonyíték van arra, hogy nagyon érdekelte őket, hogy többet megtudjanak az incidensről.

MoD Átverések

1981 januárjának végén Peter McSherry felhívott, hogy elmondja, egy férfi telefonált neki a munkahelyén, azt állítva, hogy a Védelmi Minisztériumtól van Fort Halsteadből, Sevenoaks közeléből (a Királyi Fegyverkutató és Fejlesztő Intézet), és interjút akar készíteni vele az észleléssel kapcsolatban. Január 30-a estjét beszélték meg, és Mr. McSherry megkérdezte, volna-e kedvem elmenni vele. Egész este vártunk, de senki sem jelent meg, és a MoD-tól sem lépett kapcsolatba senki Mr. McSherry-vel egy későbbi időpontban.

Néhány nappal később privát találkozóm volt parlamenti képviselőmmel, Sir Philip Goodharttal, aki akkoriban hadügyminiszter volt, és elmeséltem a decemberi észlelés részleteit, valamint Mr. McSherry telefonhívását a MoD-tól. Sir Philip és én alkalmanként leveleztünk egy hosszabb időszakon keresztül a témáról általánosságban, és bár soha nem talált bizonyítékot arra, hogy az UFO-kat komolyan kezelték volna a kormánynál, szerette, ha tájékoztatják a saját választókerületében történt észlelésekről. Jelentős érdeklődést mutatott az észlelés iránt, és értetlenül állt az előtt, hogy a MoD nem jelent meg Mr. McSherry házánál.

Februárban írtam a MoD-nak, megadva a decemberi észlelés teljes részleteit, és megkérdeztem, tudnak-e bármilyen fényt deríteni Mr. McSherry telefonhívására a Királyi Fegyverkutató és Fejlesztő Intézetből. Levelem másolatát elküldtem Sir Philip Goodhartnak. Két hónappal később a következő választ kaptam:

Nem tudtam megállapítani a levelében említett férfi kilétét, és csak arra tudok következtetni, hogy ez valamiféle átverés volt, mivel a MoD-nak [Védelmi Minisztérium] nem szokása nyomozókat küldeni, hogy embereket hallgassanak ki UFO-król.

Ami a mellékelt jelentését illeti, bár a Védelmi Minisztériumnak általában nem elve kommentálni az UFO-k azonosságát, a vázlat és a tárgy leírása olyan hőmérsékleti gradiensre utal, amely egy meteorithoz vagy hasonló testhez társul, amint az belép a föld légkörébe.

Egy következő levélben rámutattam, hogy egy meteorit vagy hasonló test, amely belép a föld légkörébe, mindig gyorsan mozgó tárgy. A tárgy, amelyet néhány percig láttam, mozdulatlan volt, és más tanúk arról számoltak be, hogy így is maradt bizonyos ideig, mielőtt az égbolt egy másik részére mozgott volna. Az alakja nem volt összeegyeztethető egy meteorittal, ahogy a tárgy tengelye körüli mozgása sem. A Minisztérium ésszerűen tartózkodott ezen nyilvánvaló következetlenségek kommentálásától két hónappal későbbi válaszában.

Ami engem illet, az 1980. december 15-i észlelések megmagyarázhatatlanok maradnak léggömbök, meteoritok, műholdak, rakéták, jelzőfények vagy akár távirányítású járművek (RPV-k) tekintetében. Mind a Polgári Légiközlekedési Hatóság, mind a MoD azt állítja, hogy semmilyen forrásból nem jelentettek szokatlan észleléseket, így azt kérik tőlünk, hogy higgyük el: miközben UFO-k manővereztek Délkelet-London felett másfél órán keresztül, egyetlen jelentést sem tett sem polgári, sem katonai pilóta, aki a térségben repült. A tárgyakat követniük kellett volna radaron, hacsak nem voltak képesek álcázni magukat; ami nem lehetetlen teljesítmény, tekintve a „Stealth” technológia fejlett állapotát az Egyesült Államokban (és valószínűleg Nagy-Britanniában), ahol az olyan repülőgépek, mint a szigorúan titkos F-19 Stealth vadászgép – amely a késő 1970-es évek óta repül –, képesek nagyon alacsony radarprofilt visszaverni.

RAF/USAF WOODBRIDGE

Csupán két héttel a londoni észlelés után a katonai személyzet által valaha jelentett egyik legszenzációsabb UFO-esemény állítólag a Rendlesham Forestben történt, közvetlenül a RAF/USAF [Brit Királyi Légierő/Amerikai Légierő] Woodbridge-i bázisának kerületén kívül, Ipswich közelében, Suffolkban. A későbbi ellentmondásokat félretéve, a leglenyűgözőbb bizonyítékot Lieutenant Colonel (ma ezredes) Charles Halt, az Amerikai Légierő woodbridge-i bázisparancsnok-helyettese szolgáltatta, aki akkoriban ott teljesített szolgálatot. Hivatalos jelentését (lásd Függelék, 456. o.) 1981. január 13-án küldték el a Védelmi Minisztériumnak:

Tárgy: Megmagyarázhatatlan Fények

Címzett: RAF/CC

1.      1980. dec. 27-én kora reggel (körülbelül 03:00-kor helyi idő szerint), a USAF biztonsági rendészetének két járőre szokatlan fényeket látott a RAF Woodbridge hátsó kapuján kívül. Azt gondolván, hogy egy repülőgép zuhanhatott le vagy kényszerleszállást hajtott végre, engedélyt kértek, hogy kimenjenek a kapun kívülre kivizsgálni az esetet. Az ügyeletes repülésvezető válaszolt, és engedélyezte három járőrnek, hogy gyalogosan elinduljanak. Az egyének arról számoltak be, hogy egy különös, fénylő tárgyat láttak az erdőben. A tárgy leírása szerint megjelenésében fémes és háromszög alakú volt, körülbelül két-három méter széles az alapjánál és körülbelül két méter magas. Fehér fénnyel világította meg az egész erdőt. Magán a tárgyon egy pulzáló vörös fény volt felül, és kék fények sora(i) alul. A tárgy lebegett vagy lábakon állt. Ahogy a járőrök megközelítették a tárgyat, az manőverezett a fák között és eltűnt. Ekkor egy közeli farm állatai megvadultak. A tárgyat röviden észlelték körülbelül egy órával később a hátsó kapu közelében.

2.      Másnap három, 1,5 hüvelyk mély és 7 hüvelyk átmérőjű mélyedést találtak a talajon ott, ahol a tárgyat észlelték. A következő éjszaka (1980. dec. 29.) a területet sugárzás szempontjából ellenőrizték. 0,1 milliroentgen Béta/Gamma értékeket rögzítettek, csúcsértékekkel a három mélyedésben és a mélyedések által alkotott háromszög középpontjának közelében. Egy közeli fa mérsékelt (0,05-0,07) értékeket mutatott a fának a mélyedések felé eső oldalán.

3.      Később az éjszaka folyamán egy vörös, napszerű fényt láttak a fák között. Ide-oda mozgott és pulzált. Egy ponton úgy tűnt, hogy izzó részecskéket lök ki magából, majd öt különálló fehér tárgyra tört szét, és eltűnt. Közvetlenül ezután három csillagszerű tárgyat észleltek az égen, két tárgyat északra és egyet délre, amelyek mindegyike körülbelül 10 fokkal a horizont felett volt. A tárgyak gyorsan, éles szögben mozogtak, és vörös, zöld és kék fényeket mutattak. Az északi tárgyak elliptikusnak tűntek egy 8-12-szeres nagyítású lencsén keresztül. Ezután teljes körökké váltak. Az északi tárgyak egy órán át vagy tovább maradtak az égen. A déli tárgy két vagy három órán át volt látható, és időről időre fénysugarat bocsátott le. Számos egyén, köztük az alulírott, tanúja volt a 2. és 3. bekezdésben foglalt tevékenységeknek.

A dokumentumot kiadták Robert Toddnak, az Egyesült Államokbeli Citizens Against UFO Secrecy (CAUS - Polgárok az UFO Titkolózás Ellen) csoport tagjának, az Információszabadság Törvény rendelkezései alapján. A kiadási levél szerint (június 1983): „...a Légierő aktájának példányát a Légierő szabályzatának megfelelően, szabályszerűen megsemmisítették. Szerencsére, gondos kutatás révén és Őfelsége Kormányának, a Brit Védelmi Minisztériumnak és a Királyi Légierőnek a kegyes hozzájárulásával, az Amerikai Légierő biztosított egy másolatot az Ön számára.”

Donald Moreland repülőszázados, a szomszédos RAF/USAF Bentwaters bázis brit parancsnoka volt a felelős a dokumentum megszerzéséért Halt ezredestől, és ő küldte el azt a Védelmi Minisztériumnak. Mégis, 1981 februárjában Dot Streetnek és Brenda Butlernek (akik Jenny Randlesszel közösen írták a Sky Crash című könyvet, amely az esettel foglalkozik) azt mondták egy Morelanddel folytatott privát találkozó során, hogy ő semmit sem tud az állítólagos incidensről, és a MoD nem volt hajlandó nyilatkozni egészen két évvel későbbig, amikor Mrs. Titchmarsh a DS8-tól [Defense Secretariat 8] ezt írta Jenny Randlesnek: „...rátérve most az Ön érdeklődésére a RAF Woodbridge-nél 1980 decemberében történt észleléssel kapcsolatban. Most megerősíthetem, hogy a USAF személyzete valóban látott szokatlan fényeket a határoló kerítésen kívül 1980. december 27-én kora reggel; magyarázat az eseményre soha nem született.”

Különös módon e levél minden másolata, amely kutatók és újságírók számára készült, eltűnt – jelenti Jenny –, beleértve az eredetit is, amelyet 1983 októberében a Thames Television „TV Eye” csapatánál hagyott fénymásolásra, Norman Collinson nyomozó felügyelő, Jenny egyik kollégájának tanúsága mellett. Amikor Jenny megpróbálta visszaszerezni a levelet Collinson segítségével, a Thames Television ragaszkodott ahhoz, hogy nincs náluk, és le sem fénymásolták. Beleegyeztek, hogy futárt küldenek a MoD-hoz, hogy elhozzanak egy irattári másolatot.

Halt ezredes jelentése, meg kell jegyezni, jóval többet említ, mint „megmagyarázhatatlan fényeket” a bázison kívül, így Jenny később több levelet is írt a MoD-nak további információkat kérve az esetről, de ezekre soha nem válaszoltak. Martin Bailey, az Observer munkatársa sem tudott több részletet kicsikarni a MoD-ból. Neki azt mondták, hogy nem kaptak engedélyt az üggyel kapcsolatos aktáik kiadására.

Moreland repülőszázados végül elismerte, hogy történt egy „kisebb incidens” a woodbridge-i bázison kívül, de ez csupán „néhány fény cikázását jelentette a fák között”. Közlékenyebb volt egy Keith Beabey újságíróval folytatott interjúban 1983 szeptemberében: „Az eseményeket, amelyeket az ezredes elmesélt nekem, megmagyarázhatatlan jelenségnek tulajdonítottam. Bármi is volt az, képes volt olyan légi mutatványokat végrehajtani, amire egyetlen ismert repülőgép sem képes.” Ezek a mutatványok magukban foglalták a tárgy azon képességét, hogy öt részre váljon szét, ahogy azt Halt ezredes látta december 29-én. Érdemes felidézni, hogy a London felett látott UFO is szétvált legalább három különálló részre bizonyos alkalmakkor.

Hírek a woodbridge-i incidensről először 1981 januárjában szivárogtak ki, amikor Brenda Butlert megkereste az Amerikai Légierő egy biztonsági tisztje, aki a múltban megbízható információforrásnak bizonyult. A Sky Crash szerzői által „Steve Roberts” álnévvel illetett személy bizalmasan elárulta, hogy egy UFO kényszerleszállást hajtott végre a Rendlesham Forestben december 27-e éjjelén, és hogy ő maga látta annak három kis, ezüstruhás utasát, amint javításokat végeztek, miközben egy fénysugárban függeszkedtek. A jármű több órán át a földön maradt – állította –, ez idő alatt Gordon Williams tábornok, az akkori fő bázisparancsnok kommunikált az „idegenekkel”! Sok katonai személyzet volt jelen, és filmek és fotók készültek, amelyeket a rangidős tisztek azonnal elkoboztak, amikor a jármű felszállt.

A történet képtelenségnek tűnik, és mégis néhány héttel később egy másik kutatónak, Paul Beggnek, teljesen függetlenül elmondta a RAF Watton (Norfolk) egyik radaroperátora, hogy egy „korrelálatlan célpontot” észleltek a radarernyőiken december 27-e éjjelén, de elvesztették azt körülbelül ötven mérföldre délre – a Rendlesham Forest közelében. A Légvédelmi Radar Központot West Draytonban, Middlesexben értesítették az incidensről, és kiderült, hogy a tárgyat máshol is követték, beleértve a RAF/USAF Bentwaterst, amely szomszédos a woodbridge-i bázissal. Néhány nappal később USAF hírszerző tisztek (valószínűleg a Légierő Különleges Nyomozó Hivatalától) megjelentek Wattonban, és azt mondták a radarosoknak, hogy lehetséges, hogy egy ismeretlen strukturált tárgyat követtek, amely kényszerleszállást hajtott végre egy erdőben Ipswich közelében. A katonai személyzet, amely kivizsgálásra ment, azt tapasztalta, hogy dzsipjük motorja és lámpái elromlottak, ahogy megközelítették a leszállási helyet, és gyalog kellett továbbmenniük. Állítólag egy azonosítatlan tárggyal találkoztak a földön, és Williams tábornokról azt mondták, hogy kommunikált annak utasaival.

Függetlenül attól, hogy a történet utóbbi része kitaláció-e, ezt az indokot adták a USAF hírszerző tisztjei a RAF Watton radarszalagjainak elkobzására! Az idegenek jelenlétére vonatkozó állítást Williams tábornok megcáfolta, de megerősíti, hogy a Halt emlékeztetőjében szereplő részletek lényegében helytállóak. Ha ez így van, akkor valaminek le kellett szállnia Woodbridge-nél december 27-e hajnalán.

Mind Brenda Butler, mind Dot Street később beszélt egy másik biztonsági tiszttel, aki azt állította, hogy jelen volt a leszállás éjszakáján, és bár beszámolója drasztikusan eltér Steve Robertsétől, megerősíti Halt jelentésének egyes részeit. Az informátor, aki a „James Archer” álnevet kapta, azt állítja, hogy hajnali 2:00 körül az őrök a woodbridge-i kapunál fényeket láttak, amelyek látszólag leereszkedtek a látómezőből a Rendlesham Forestbe. Az őrök rádión engedélyt kértek a kivizsgálásra, de azt mondták nekik, hogy várjanak, amíg váltóőröket tudnak küldeni a helyükre. Így Archert és egy másik biztonsági tisztet, John Burroughs repülőst (valódi név) arra utasították, hogy hajtsanak ki a területre egy dzsippel, hátrahagyva fegyvereiket. Mivel a kaputól vezető út tele volt keréknyomokkal és kátyúkkal, a két férfi kénytelen volt gyalogosan továbbhaladni.

Rövid idő múlva rádióik hirtelen elhallgattak. Ekkor bukkantak rá a tárgyra. Archer háromszög alakúnak írta le, három leszállótalppal. Körülbelül tíz-tizenkét láb átmérőjű és nyolc láb magas volt, tetején kék fénnyel, középen vörös és fehér fényekkel, valamint az aljából sugárzó erősebb fehér fénnyel. A fények elrendezését és az érintett biztonsági rendőrök számát leszámítva Archer leírása bizonyos tekintetben megegyezik Halt jelentésével. Ez fontos, mivel Archer történetét 1981 októberében adta át Brendának és Dotnak: Halt emlékeztetőjét csak 1983 júniusában hozták nyilvánosságra.

Archer határozottan állította, hogy nem voltak érintettek idegen utasok, bár biztos volt benne, hogy valami volt a tárgy belsejében. „Nem tudom, mi,” mondta a lányoknak, „de az alakok nem tűntek emberinek. Talán olyanok voltak, mint a robotok.”. A két férfi követte a tárgyat, amint az hangtalanul manőverezett az erdő körül, és egy szakaszban néhány lábnyi távolságra kerültek tőle. Követték a járművet, ahogy az egy kis mezőre mozgott, ahol pánikot okozott a tehenek között. Végül a tárgy intenzív fehér fénykitörést bocsátott ki, körülbelül 200 láb magasra emelkedett, majd nagy sebességgel elszáguldott.

Warren őrmester története

Még egy USAF biztonsági tiszt jelentkezett később azzal a történettel, hogy szemtanúja volt a leszállt UFO-nak. A Sky Crash-ben „Art Wallace” álnevet kapta, később azonban kiderült, hogy ő Larry Warren őrmester, aki akkoriban a Bentwatersnél állomásozott. Bár kezdetben féltette az életét, Warren elkezdett interjúkat adni a médiának, beleértve a BBC TV-t, a Nippon TV-t és a washingtoni Cable News Networköt.

Larry Warren története sok tekintetben eltér Archer, Roberts és Halt történetétől, de mivel még nem tudjuk, pontosan mi történt a Rendlesham Forestben december 27. és 30. között, nem vethetjük el beszámolóját azonnal. Halt ezredes dokumentuma, bár hivatalos emlékeztetőként íródott a Védelmi Minisztérium számára, nem feltétlenül végleges, de ésszerűnek tűnik pillanatnyilag alapvetően igaznak tekinteni, még ha hiányoznak is belőle bizonyos döntő részletek.

Warren azt állítja, hogy a tényleges leszállás dátuma december 30. volt, nem a 27.. Azt mondja, hogy a dzsip, amelyben ő és más biztonsági tisztek utaztak a leszállóhely felé, folyamatosan meghibásodott. Ám a legnagyobb ellentmondások a leszállt jármű leírásában és az utána kibontakozó eseményekben rejlenek. Amikor megérkeztek egy tisztásra az erdőben, más katonai személyzeti csoportokkal találkozott, köztük RAF tisztekkel, és helikoptereket hallott a feje felett. Egy filmfelvevő kamera egy olyan dologra irányult, amely úgy nézett ki, mint egy „átlátszó aszpirin tabletta”, közvetlenül a föld felett lebegve, körülbelül ötven láb átmérővel, biztonsági tisztekkel körülvéve. Egy fényes vörös fény közeledett a fák mögül, hangtalanul leereszkedett az „aszpirin” fölé, majd egy sokszínű fénykitörésben felrobbant. Mind az „aszpirin”, mind a fény eltűnt, helyükön egy nagy, kupolás korongot hagyva, felületén bonyolult mintákkal. Warren és néhány kollégája megközelítette, de a következő dolog, amire emlékszik, hogy visszakerült az ágyába a bentwatersi bázison.

Más tanúkkal együtt arra utasították, hogy jelenjen meg a bázisparancsnoknál, aki elmondta mindannyiuknak, hogy nem beszélhetnek arról, ami történt, mivel az „magas biztonsági szintű”. Warren azt is állítja, hogy ruháit ellenőrizték sugárzás szempontjából. Más tanúktól megtudta, hogy azok, akik a tárgy túlsó oldalán voltak (azaz az ő pozíciójával szemben), kis idegen lényeket láttak. Azt is mondták neki, hogy hamis nyomokat fektettek le az erdőben, és hogy az idegen kapcsolatfelvételről szóló történeteket azért találták ki, hogy hiteltelenítsék az egész sztorit.

Warren, aki akkor tizenkilenc éves volt, később elmondta családjának az incidenst, aminek következtében – állítása szerint – tiszteletteljes leszereléssel elbocsátották a Légierőtől. Tekintettel arra, hogy megszegte a „magas biztonsági szintet”, ezt nehezen tudom elhinni. Bár a Sky Crash szerzői azt állítják, hogy történetének alapvető részletei következetesek voltak, Warren úgy tűnik, alkalmanként kiszínezte a dolgokat, és Jenny és Dot elmondták nekem, hogy korántsem elégedettek az eseményekről szóló verziójával.

Bustinza őrmester története

A Sky Crash első kiadásának megjelenése óta további tanúk jelentkeztek, akik közül kétségtelenül a legfontosabb Adrian Bustinza őrmester, a Biztonsági Rendőrség megbízott parancsnoka Woodbridge-nél. Ő 1984. április 15-én mesélte el az eseményekről szóló verzióját Ray Boeche és Scott Colborn kutatóknak, és Ray kedvesen rendelkezésemre bocsátotta az interjú másolatát.

Ray azzal kezdte, hogy felolvasta Halt ezredes emlékeztetőjét Bustinzának, megkérdezve tőle, hogy az pontos-e: „Ez nagyjából helyes, mert nagyon tisztán emlékszem az állatokra, mivel én magam ütköztem bele az állatokba... Egy ideig ott valahogy megpróbáltunk elfelejteni mindent, és viccelődtünk az állatokkal... de én tulajdonképpen örültem, hogy beleütköztem az állatokba!”.

Amikor megkérdezték, hogy teherautóval vették-e fel, és később találkozott-e egy konvojjal, ahogy azt Larry Warren állította, Bustinza tagadta, de értékes vallomása némi megerősítést ad Warren történetének:

A riasztási területen voltunk, és éppen a RAF Woodbridge bázis felé tartottam éjfél [körül] [a dátum nincs meghatározva]. Amíg ott voltunk, az egyik járőröm észlelt valamilyen tárgyat – nem írta le, csak annyit mondott, olyan, mint egy tűz az erdőterületen. Értesítettem megbízott parancsnokomat, aki Englund hadnagy volt, és ő felhívta az aznap esti parancsnokot, aki Halt ezredes volt, és ő azt mondta Englund hadnagynak, hogy ellenőrizze a helyzetet. Elindultunk ellenőrizni a helyzetet; magam, Englund hadnagy és Ball őrmester. Amire tisztán emlékszem, hogy amikor odaértünk, [Halt ezredes] rámutatott azokra az egyénekre, akiket akart, hogy vele tartsanak. Így visszamentünk a Bentwaters bázisra, magunkhoz vettünk két mobil reflektort (light-all), és egy járőrrel feltöltettük őket üzemanyaggal, és miután feltöltöttük, kivittük őket oda, hogy lássuk, meg tudjuk-e világítani a területet, hogy lássuk, van-e ott valami. A reflektorok ellenőrzésének folyamata során minden meghibásodott. Amikor az A ponthoz értünk – a tárgy észlelésének helyére –, gondunk volt a reflektorok bekapcsolásával. A teherautónk sem indult. Olyan volt, mintha az összes energiát kiszívták volna mindkét reflektor egységből.

Elkezdtünk keresni. Egy egyén azt mondta, kiszúrta a tárgyat – mintha a földön ülne. Tovább kerestünk, és a folyamat során találtunk valamiféle háromszögletű állványokat [nyomokat] a [földbe] égve, három különböző állásponton. Olyan volt, mintha nehéz tárgy lett volna. Sugárzásméréseket végeztek a lyukaknál, és kaptak sugárzási értéket, ahogy emlékszem.

Aztán emlékszem, sétáltunk az erdőben, és ismét rábukkantunk a fényekre. És ekkor láttam meg először a tárgyat.  Azt hiszem a szolgálatvezető [Ball őrmester] volt, és egy másik tiszt. Folytattuk a terület átkutatását, mintha próbáltuk volna követni a tárgyat. És az mozgott a fák között. És a folyamat során egy sárga ködbe ütköztünk, körülbelül két vagy három lábbal a föld felett. Olyan volt, mint a harmat, de sárga volt... semmihez sem fogható, amit valaha láttam.... Valahogy úgy tettünk, mintha nem vennénk tudomást róla. Aggódtunk a [másik] tárgy miatt... hogy lássuk, meg tudjuk-e találni újra, vagy utolérjük-e újra.

Valóban láttuk a tárgyat újra. Alacsonyan lebegett, mintha fel-le mozogna bárhol 10-től 20 lábnyira, vissza fel, vissza le, vissza fel. Volt egy vörös fény a tetején, és volt több kék fény az alján, de volt olyan is, mint egy [prizma]... szivárványos fények a tetején [és] számos más színű fény. Hatalmas méretű volt. Még engem is meglepett, hogy képes volt beférni a tisztásra – hatalmas méret, és a hatalmas szót óvatosan használom. Kerek, kör alakú volt; utálom azt mondani, hogy mint egy tányér, de vastagabb volt a közepén, mint a szélén.

Bustinzát és a többi tanút arra utasították, hogy alkossanak egy védőgyűrűt (kordont) a tárgy körül körülbelül tizenöt lábnyi távolságra egymástól. Miután a tárgyat körülbelül harminc percig figyelték, Bustinza azt mondja, hirtelen felszállt. „Egy villanás alatt eltűnt,” mondta, „szinte mintha csak köddé vált volna. Amikor elment, egy hideg széllökés csapott meg minket, amely 5 vagy 10 másodpercig fújt felénk. Igazán ijesztő érzés volt.... Először csak földbe gyökerezett a lábam: az életem valósággal lepergett a szemeim előtt.”.

Bustinza nem tagadja, de nem is erősíti meg idegen lények állítólagos jelenlétét. De azt megerősíti, hogy valamelyik szakaszban Gordon Williams bázisparancsnok megérkezett a helyszínre. Azt is állítja, hogy fényképeket és filmet készítettek mind amerikai, mind brit személyzet tagjai:

Volt ott két rendőr (bobbi). Halt ezredes odalépett hozzám és Larryhez [Warren]. .. Larry volt az?. Próbálok visszaemlékezni – nem vagyok túl biztos a másik srác nevében. [Halt] azt mondta nekünk, hogy közelítsük meg az egyéneket, akik akkor a füves területen álltak .. volt valami nagyon kifinomult kamerafelszerelésük, ami nem volt szokatlan a briteknél. [Halt] azt mondta nekünk, hogy kobozzuk el az anyagot a brit állampolgároktól. Nos, elkoboztuk a filmet és átadtuk Halt ezredesnek, és [ő] beletette egy műanyag zacskóba, és Halt ezredes azt mondta, hogy ezzel magasabb parancsnoki szinten fognak foglalkozni. Nem mondta meg pontosan, milyen szinten vagy ilyesmi. Feltételezem, hogy a bázis fényképészeti osztályára került akkor. Könnyen kerülhetett a hírszerzési osztályra is.

Bustinza azt állítja, hogy két amerikai rendészeti tiszt is készített fényképeket, de nem tudja felidézni a nevüket. Ezen állítás alátámasztására Ray Boeche-nek azt mondta egy magas rangú USAF iratkezelési tisztviselő a Pentagonban 1985 márciusában, hogy fotók készültek, „és hogy némelyikük, de nem mind, elhomályosodott. A nyilvántartásaink itt azonban nem mutatják semmilyen fénykép létezését.”. Ezenkívül Halt ezredes megerősítette Ray Boeche-nek, hogy filmfelvétel készült, amelyet azonnal a USAF Európai Főparancsnokságára repítettek a Ramstein Légibázisra, Nyugat-Németországba.

Hivatalos és nem hivatalos cáfolatok

A woodbridge-i vagy rendlesham forest-i történetet először röviden a Flying Saucer Review-ban publikálták 1981-ben, és egy bővebb beszámoló jelent meg ugyanabban a folyóiratban a következő évben, de a média elhanyagolható érdeklődést mutatott. Aztán 1983 októberében, a Halt-emlékeztető kiadását követően, a történet címlapsztori lett Keith Beabey cikkében a News of the World-ben. Részben mivel a történet egy olyan újságban jelent meg, amely a szenzációhajhász (és szaftos) hírek publikálásáról híres, a komolyabb lapok, mint a The Times, nem vesztegették az időt a megcáfolására. Adrian Berry, a Daily Telegraph tudományos tudósítója így kommentálta: „Mindössze annyi történt, hogy az Egyesült Államok Légierőjének egy ezredese a RAF Woodbridge-nél egy megmagyarázhatatlan fényt látott a környező erdőkben. Ez volt minden. Az újság lehozta nevetséges történetét, és két nappal később az Erdészeti Bizottság egyik erdésze megmutatta, hogyan lehetett a különös fény csupán az öt mérföldre lévő Orford Ness világítótorony forgó sugara.”. Adrian Berry nyilvánvalóan eldöntötte, hogy a történetet minden áron meg kell cáfolni, figyelmen kívül hagyva gyakorlatilag minden állítást, amelyet Halt emlékeztetője tartalmazott, különösen a leszállt, fémes, háromszög alakú tárgy leírását. Berrynek írt levelemet, amelyben rámutattam erre a szégyenletes félremagyarázásra, válaszra sem méltatták.

1983. október 24-én Major Sir Patrick Wall parlamenti képviselő intézett néhány kérdést az incidensről John Stanley védelmi miniszterhez az Alsóházban, megkérdezve, „hogy látta-e az Egyesült Államok Légierőjének 1981. január 13-i keltezésű emlékeztetőjét a RAF Woodbridge közelében észlelt megmagyarázhatatlan fényekről”, és „hogy tekintettel arra a tényre, hogy az incidensről szóló [emlékeztetőt] kiadták az Információszabadság Törvény alapján, most kiadja-e a jelentéseket és dokumentumokat, amelyek hasonló megmagyarázhatatlan incidensekre vonatkoznak az Egyesült Királyságban”, és végül, „hány megmagyarázhatatlan észlelés vagy radarelfogás történt 1980 óta.”. A védelmi miniszter így válaszolt:

Láttam az 1981. január 13-i emlékeztetőt, amelyre tisztelt barátom hivatkozik. 1980 óta a Minisztérium 1400 jelentést kapott repülő tárgyak észleléséről, amelyeket a megfigyelők nem tudtak azonosítani.

Nem voltak megfelelő radarkapcsolatok. A szokásos biztonsági korlátozások mellett kész vagyok tájékoztatást adni minden olyan jelentett észlelésről, amely védelmi szempontból aggodalomra ad okot, de ilyenek eddig nem voltak.

A woodbridge-i esetet így egyetlen mondattal elintézték. Sajnálatos, hogy Sir Patrick elmulasztott további kérdéseket feltenni, de a képviselők érthető módon vonakodnak túlságosan belefolyni egy ilyen vitatott és nevetség tárgyát képező témába, különösen a választópolgárok felhatalmazása nélkül. Csupán körülbelül száz ember írt valaha is a képviselőjének az UFO-k miatt. A téma a polgárok túlnyomó többsége számára csekély vagy semmilyen jelentőséggel nem bír, és amíg azok, akik érdeklődnek vagy észleléseik voltak, nem kezdenek el lobbizni képviselőiknél, kevés előrelépés fog történni. És az UFO-mozgalom, mivel Nagy-Britanniában nem rendelkezik hatékonyan koordinált lobbival, nem segített a dolgon.

Ralph Noyes, a 8-as Védelmi Titkárság (DS8) korábbi vezetője 1983 novemberében írt a DS8 akkori vezetőjének, Brian Websternek, további információkat kérve az esetről. Közel négy hónappal később, több emlékeztetőt követően, kapott egy választ, amely részben a következőket tartalmazta:

A Minisztérium akkoriban meggyőződött arról, hogy nincs ok feltételezni, hogy az állítólagos észlelésnek bármilyen védelmi jelentősége lenne. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Halt ezredes és a jelentésben említett többi személy, ahogy Ön sugallja, hallucinációktól szenvedett volna. Hogy mi a valódi magyarázat, nem tudom... Biztosíthatom azonban arról, hogy nincs bizonyíték arra, hogy bármi is behatolt volna a brit légtérbe és „leszállt” volna az RAF Woodbridge közelében.

Tehát mire utalt Halt ezredes, amikor egy látszólag leszállt, fémes, azonosítatlan repülő tárgyról írt, amely nyilvánvalóan behatolt a brit légtérbe? A Minisztérium egyszerűen elkerüli ennek a kérdésnek a közvetlen megválaszolását. 1985 februárjában Ralph Noyes ismét írt Brian Websternek, hét konkrét kérdést feltéve az incidenssel kapcsolatban, amelyekből hármat idézek: „Tudomása van-e a MoD-nak (Védelmi Minisztérium) arról a hangfelvételről, amelyet Halt ezredes állítása szerint 1980. december 29-én készített (és amelynek állítólagos másolatai most már több magánszemély birtokában vannak)? Tudomása van-e a MoD-nak a helyszínen állítólag december 29-én készített filmfelvételről? E kérdésekre adott válaszok fényében a MoD továbbra is kitart-e azon álláspontja mellett, hogy semmi ismeretlen vagy kellemetlen dolog nem merészkedett be a brit légtérbe?”

Közel három hónappal később érkezett válasz Peter M. Huckertől, az újonnan alakult 2a Védelmi Titkárságtól (Légierő Törzs), amely 1985 januárjában váltotta fel a DS8-at, rámutatva, hogy Brian Webster már nem a vezetője. A Noyes által feltett kérdésekre a következő válaszok érkeztek: „Biztosíthatom Önt, hogy a kérdéses időszakban semmilyen azonosítatlan repülő tárgyat nem láttak a radarfelvételeken, és hogy a Védelmi Minisztériumnak nincs tudomása az Ön által említett hangfelvételről vagy filmfelvételről... semmi sem változtatta meg azt a nézetet, hogy az incidensnek nem volt védelmi jelentősége.”

A Halt-szalag

Annak ellenére, hogy a Minisztérium tagadta, hogy tudomása lenne a Halt ezredes által készített hangfelvételről, Sam Morgan ezredes, Woodbridge korábbi bázisparancsnoka 1984-ben átadott egy szerkesztett másolatot Harry Harris ügyvédnek. A szalag leírja azokat az eseményeket, amelyek december 29-éről 30-ára virradó éjszaka történtek, amikor Halt és mások a leszállási területet vizsgálták és sugárzási méréseket végeztek. Ian Ridpath tudományos újságíró és Harry Harris készített egy leiratot, amelyből a vonatkozó részeket idézem:

Hang: ... 1:48. Nagyon furcsa hangokat hallunk a gazda istállójából, az állatoktól. Nagyon, nagyon aktívak, rengeteg zajt csapnak... Épp most láttál egy fényt? [érthetetlen] Lassíts. Hol?

Hang: Pont ebben a pozícióban. Itt, egyenesen előre a fák között – ott van újra. Figyeljen – egyenesen előre a zseblámpámtól, uram. Ott van.

Halt: Én is látom. Mi ez?

Hang: Nem tudjuk, uram.

Halt: Ez egy furcsa, kis vörös fény. Úgy tűnik, talán negyed vagy fél mérföldre lehet, talán távolabb. Lekapcsolom. A fény most eltűnt. Körülbelül 120 fokra volt a helyzetünktől. Visszajött?

Hang: Igen, uram.

Hang: Akkor oltsák el a zseblámpákat. Menjünk vissza a tisztás szélére, hogy jobban szemügyre vehessük. Nézze meg, rá tudja-e irányítani a csillagfény-távcsövet (starscope). A fény még mindig ott van, és az összes istállói állat elcsendesedett mostanra. Körülbelül 110, 120 fokos irányba tartunk a helyszíntől kifelé a tisztásra, még mindig kapunk jelzést a mérőn.... Körülbelül 150 vagy 200 yardra vagyunk a helyszíntől. Mindenhol máshol síri csend van. Semmi kétség felőle – van valamilyen furcsa villogó vörös fény előttünk.

Hang: Uram, ez sárga.

Halt: Én is láttam benne egy sárgás árnyalatot. Hátborzongató. Úgy tűnik, mintha talán egy kicsit erre mozogna? Fényesebb, mint volt.

...felénk tart. Határozottan felénk tart! Darabok válnak le róla. Ehhez kétség sem fér! Ez hátborzongató!

Hang: Két fény! Egy jobbra és egy fény balra!

Halt: Tartsák kikapcsolva a zseblámpákat. Van itt valami nagyon, nagyon furcsa. Tartsa rajta a fejhallgatót; lássa, vesz-e valamit... Megint darabok hullanak le róla!

Hang: Épp most mozdult jobbra.

Hang: Igen! ... Furcsa! ... Menjünk oda az erdő széléhez ott fenn... Oké, a dolgot nézzük. Valószínűleg körülbelül két-háromszáz yardra vagyunk. Úgy néz ki, mint egy szem, amely rád kacsint. Még mindig oldalra mozog. És amikor ráirányítod a csillagfény-távcsövet, olyan, mintha ennek a dolognak üreges közepe lenne, egy sötét közép, mint egy szem pupillája, ami rád néz és kacsint. És olyan fényesen villan a csillagfény-távcsőben, hogy szinte égeti a szemet... Elhaladtunk a gazda háza mellett, át a következő mezőre, és most több észlelésünk van, legalább öt, hasonló alakú fény is, amik, úgy tűnik, folyamatosak, nem pulzálnak, sem nem villannak vörösen. Épp most keltünk át egy patakon, és milyen értékeket kapunk most? Három jó kattanást kapunk a mérőn, és furcsa fényeket látunk az égen.

Halt: 2:44. A második gazda földjének túlsó oldalán vagyunk, és ismét észleltük körülbelül 110 foknál. Ez úgy néz ki, mintha egészen a partnál lenne. Pont a horizonton van. Kicsit mozog és időnként felvillan. Még mindig folyamatos vagy vörös színű. Továbbá, miután a mező közepén negatív értékeket mértünk, most enyhe értékeket fogunk – négy vagy öt kattanás a mérőn.

Halt: 3:05. Furcsa stroboszkópszerű villanásokat látunk az ööö... nos, szórványosak, de határozottan van valamilyen jelenség. 3:05. Körülbelül tíz fokkal a horizont felett, közvetlenül északra, van két furcsa tárgyunk, ööö, félhold alakúak, táncolnak körbe, színes fényekkel rajtuk. Az, ööö, becslésem szerint körülbelül öt-tíz mérföldre lehet, talán kevesebb. A félholdak most teljes körökké válnak, mintha napfogyatkozás vagy valami hasonló lenne ott, egy-két percig.... 03:15. Most van egy tárgyunk körülbelül tíz fokra közvetlenül délre, tíz fokkal a horizont felett. És az északiak mozognak. Az egyik távolodik tőlünk.

Hang: Gyorsan kifelé mozog!

Hang: Ez a jobb oldali is távolodik!

Hang: Mindkettő észak felé tart. Oké, itt jön egyik délről; most felénk tart. Most azt figyeljük meg, amelyik úgy tűnik, mintha egy sugár jönne le a földre. Ez valószerűtlen!

Halt: 03:30. És a tárgyak még mindig az égen vannak, bár a déli úgy tűnik, mintha veszítene egy kicsit a magasságából. Megfordulunk és visszaindulunk a ház felé. A déli tárgy még mindig fényeket sugároz le a földre.

Halt: 04:00 óra. Egy tárgy még mindig lebeg a woodbridge-i bázis felett körülbelül öt-tíz fokkal a horizont felett. Még mindig kiszámíthatatlanul mozog, hasonló fényekkel, és lesugároz, mint korábban...

A teljes szalag időtartama közel tizennyolc perc, bár az idézett részletekből nyilvánvaló, hogy több mint két óra telt el. Kihagytam a szalag első felét, amely a leszállási helyszínen végzett sugárzási mérésekre vonatkozik. Több hang is részt vesz a kommentálásban, köztük Bruce Englund hadnagy (most már százados), akit már említettünk Bustinza őrmesterrel kapcsolatban, Malcolm Zickler (vagy Ziegler) őrnagy, a bázis biztonsági főnöke, és Nevells őrmester, a Katasztrófavédelmi Műveletekhez beosztott tiszthelyettes, aki Morgan ezredes szerint a Geiger-számlálót kezelte.

De vajon hamisítvány a szalag? John Grant újságíró felkutatta Morgan ezredest a coloradói Peterson USAF bázishoz kapcsolódó Űrparancsnokságon, és telefonon feltette neki ezt a kérdést. Az ezredes így válaszolt:

Nem hiszem, hogy ez átverés. Úgy gondolom, hogy az emberek tényleg kint voltak azon az éjszakán, és láttak valamit, ami megijesztette őket. Hallani lehet az izgatott beszélgetéseiket és az ijesztő, furcsa fényekre való utalásokat. Az egyetlen véleményem az, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján azok a fiúk határozottan láttak valamit, ami nem magyarázható meg. Ami pedig azt illeti, hogy mindezt kitalálták és megjátszották, nem hiszem, hogy képesek lettek volna megcsinálni.

A tanú, James Archer azt állítja, hogy a Halt-szalag egy szerkesztett változat volt, amelyet „úgy terveztek, hogy egy bizonyos benyomást keltsen”. Ian Ridpath rámutatott, hogy a horizonton 110°-os irányban látott villogó vörös fényre való hivatkozás az Orford Ness világítótorony irányába helyezné azt. Tehát talán ez volt a szándékolt benyomás, de ez csak egy a sok egyéb UFO-ra való utalás közül a szalagon, és ezért aligha valószínű, hogy hiteltelenítené a teljes felvételt, még ha az USAF tisztjei izgalmukban pillanatnyilag össze is tévesztették a világítótornyot egy UFO-val.

Zűrzavar a dátumok körül

A woodbridge-i ügy nem legkevésbé zavarba ejtő aspektusa az a tény, hogy a tanúk különböző dátumokkal állnak elő. A zűrzavart fokozva, Chuck de Carónak a Cable News Networktől megmutatták a woodbridge-i rendőrőrs naplóját, amely azt mutatja, hogy december 25/26-án éjszaka Armald közlegény a woodbridge-i bázis rendvédelmi pultjától felhívta a woodbridge-i rendőrséget „az erdőben lévő fények” miatt. Úgy tűnik, hogy december 26-án reggel a rendőrség visszatért a helyszínre, és „leszállási nyomokat” mutattak meg nekik a Légierő munkatársai, akik elmesélték nekik, hogyan szállt le ott egy tárgy. Tehát ez volt a fő esemény tényleges dátuma? Egyszerűen nem tudjuk. Lehet, hogy a brit rendőrség helytelen dátumot jegyzett be a jegyzetfüzetébe, vagy a tanúk, akik úgy tűnik, legalább két különálló incidenst láttak, összezavarodtak a dátumokat illetően. Fennáll annak a határozott lehetősége is, hogy hamis dátumokat adtak meg annak érdekében, hogy félretájékoztatást terjesszenek a nyomozók sorai között. Véleményem szerint hiba lenne az egész epizódot pusztán ezen okok miatt elvetni.

A Pentagon válasza

1984-ben Chuck de Caro a Pentagonban átadott az Amerikai Légierőnek egy kérdéslistát a woodbridge-i/bentwaters-i incidensekkel kapcsolatban, amelyekből idézek, a kapott írásos válaszokkal együtt:

K: Hány USAF személyzet volt szemtanúja az észleléseknek?

V: Az állítólagos észlelések szemtanúinak száma ismeretlen.

K: Szemtanúja volt-e Zeigler [sic] biztonsági rendőrségi őrnagy az incidens(ek)nek?

V: Ismeretlen.

K: Szemtanúja volt-e Burroughs őrmester az incidens(ek)nek?

V: Ismeretlen.

K: Volt-e egy England [sic] hadnagy a bentwaters-i biztonsági rendőrségi egységnél? Szemtanúja volt az incidens(ek)nek?

V: Ismeretlen.

K: Melyek a jelenlegi egységei és szolgálati helyei Williamsnek, Haltnak, Burroughsnak, Zeiglernek és Englandnek?

V: Williams jelenleg a Légierő Ellenőrzési és Biztonsági Központjához van beosztva a kaliforniai Norton Légibázisra. Halt ezredes jelenleg az Oklahoma City Légi Logisztikai Központhoz van beosztva az oklahomai Tinker Légibázisra. Burroughs őrmester jelenleg a Luke Légibázishoz [Arizona] van beosztva. A többiek tartózkodási helye ismeretlen.

K: Melyik egység vagy személyzet végezte a Halt ezredes jelentésében említett radioaktivitás-méréseket? Melyik egység vagy személyzet állapította meg a talajon lévő benyomódások geometriáját? Hol vannak a hivatalos mérések és jelentések?

V: Ismeretlen.

K: Kirendeltek-e USAF OSI [Különleges Vizsgálati Hivatal] munkatársakat az incidens helyszínére? Kihallgatták-e az OSI munkatársai Halt alezredest, Larry Warren őrmestert, Steven La Plume közlegényt, Williams tábornokot, Zeigler őrnagyot, England hadnagyot vagy Burroughs őrmestert?

V: Bármilyen ilyen vizsgálatra a brit Védelmi Minisztériumnak lenne joghatósága. Az OSI-t nem tájékoztatták az állítólagos incidensről, és nem vizsgálódtak, illetve nem állítottak össze jelentést.

K: Ad-e az USAF (Amerikai Légierő) listát azokról az USAF személyzetről, akik tanúi voltak az incidens(ek)nek?

V: Nem, mert ismeretlen, hogy ki volt tanúja az állítólagos incidensnek.

K: Milyen indokokat adott Williams tábornok, Halt ezredes és Burroughs őrmester arra, hogy nem adnak hivatalos interjút?

V: Az egyének személyes okokból utasították el az interjúkat.

K: Vannak-e fényképek, hangfelvételek, videokazetták, rajzok vagy bármilyen leírás az USAF aktáiban? Ha nincsenek, milyen ügynökséghez vagy ügynökségekhez lettek áthelyezve az akták?

V: Nem készült audiovizuális dokumentáció.

Elhallgatás

A Cable News Network kérdéseire adott válaszokból nyilvánvaló, hogy az Amerikai Légierő mellébeszéléssel vádolható a woodbridge-i ügyet illetően. 1985 októberében találkoztam Ray Boeche amerikai UFÓ-kutatóval, aki többet kutatta az ügyet az Egyesült Államokban, mint bárki más. Elmondta, hogy számos megbeszélést folytatott az ügyben Exon szenátorral (demokrata, Nebraska), aki a Szenátus Fegyveres Szolgálatok Bizottságának tagja, és aki Ray szerint sok időt töltött a woodbridge-i ügy vizsgálatával. Az eredmények eltussolásra utalnak.

Ray felhívta Halt ezredest, hogy megkérdezze, hajlandó lenne-e megvitatni a rendleshami incidenseket a szenátorral, és megerősítő bizonyítékokat szolgáltatni. Halt beleegyezett, mondván: „Van itt egy talajmintám, és gipszöntvényeket is tudok szerezni.” Halt azt is kijelentette, hogy kész lenne megerősíteni, hogy egy bizonyos százados elvitte Gordon Williams tábornokot, az akkori fő bázisparancsnokot a rendleshami leszállási helyszínről egy vadászgéphez Bentwatersbe, azzal a tárggyal, amiről Williams azt mondta a századosnak, hogy az UFO-ról készült filmtekercs. A filmet gyorsan az USAF európai főhadiszállására repítették a nyugat-németországi Ramstein Légibázisra, és azóta nem hallottak róla. A Légierő kifejezetten tagadja, hogy bármilyen fénykép vagy film készült volna az eseményről.

A szenátor védelmi segédje szerint Exon valóban beszélt Halttal, de Ray semmilyen információt nem tudott szerezni a találkozóról a „nincs kommentár”-on kívül, és amikor végül sikerült közvetlenül beszélnie a szenátorral, rendkívül kitérő válaszokat kapott. „Megtudott valamit, ami felzaklatta?” – mondta nekem Ray –, „vagy azt mondták neki, hogy álljon le?”

A woodbridge-i üggyel kapcsolatos számos beszélgetés és levélváltás során a Védelmi Minisztérium volt tisztviselője, Ralph Noyes nem hagyott kétséget bennem afelől, hogy hivatalos eltussolás történt. Tekintettel hosszú karrierjére a MoD-nál, ahová a második világháborús szolgálata után csatlakozott – ahol navigátorként szolgált bevetéseken Beaufighter repülőgépeken a Közel-Keleten és Délkelet-Ázsiában –, a véleményét nem lehet könnyelműen elvetni. 1977-es nyugdíjba vonulása óta regényírói karriert folytat, és az UFO-król szóló tudományos-fantasztikus könyvének utószavában így összegzi érzéseit a woodbridge-i üggyel kapcsolatban:

A Védelmi Minisztériumnak jó oka lehet arra, hogy visszatartson információkat a rendleshami incidensekről. Korábbi védelmi tisztviselőként nem kívánnék kérdéseket forszírozni semmilyen nemzetbiztonságot érintő ügyben; és ilyen körülmények között nem lepődnék meg, ha mások által forszírozott kérdésekre a válasz megtagadása lenne a reakció. De nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy egy kormányzati hivataltól a szokásos normáktól való eltérésnek számít egy közvetlen valótlan állítás kiadása. Az eltitkolás egy dolog (és gyakran indokolt), a hamis tagadás egy másik. Az 1980. decemberi RAF Woodbridge-i eset számomra az elmúlt évek egyik legérdekesebb és legfontosabb esetének tűnik, legalábbis ebben az országban.

A flotta tengernagya, Lord Hill-Norton, a vezérkar korábbi főnöke 1971 és 1973 között, szintén személyesen megerősítette nekem, hogy eltussolás történt ebben a rendkívüli ügyben. 1985 májusában levelet írt a védelmi államtitkárnak (akkor Michael Heseltine), amelyben releváns kérdéseket tett fel. Közel két hónap telt el, mire választ kapott Lord Trefgarne-tól, a védelmi miniszter nevében:

Ön 1985. május 1-jén írt Michael Heseltine-nak egy azonosítatlan repülő tárgy észleléséről az RAF Woodbridge közelében, 1980 decemberében. Michael engem kért meg a válaszadásra, mivel az UFO-kérdések az én hatáskörömbe tartoznak.

Megértem aggodalmát, és hálás vagyok Önnek, amiért vette a fáradságot, hogy írjon. Nem hiszem azonban, hogy bármilyen alapja lenne annak, hogy megváltoztassuk az akkor kialakított nézetünket, miszerint az Ön által hivatkozott eseményeknek nem volt védelmi jelentőségük.

Lord Trefgarne akkoriban a fegyveres erőkért felelős parlamenti államtitkár volt, és Lord Hill-Norton a következőképpen válaszolt levelére:

...Megdöbbentem, hogy egy Lordok Háza tagjától egy miniszterhez írt komoly levelet hét hétig válasz nélkül hagytak. Sajnálom, hogy azon a véleményen van, hogy az a fajta felfordulás, amely 1980 decemberében Suffolkban történt, annak „nincs védelmi jelentősége”, mert a meglehetősen hosszabb tapasztalatom alapján nincs kétségem afelől, hogy Ön téved.

Hacsak Halt alezredes nem volt magánkívül, a jelentésében egyértelmű bizonyíték van arra, hogy a brit légtérbe – és valószínűleg a területre – abban a hónapban behatolt egy azonosítatlan jármű, és hogy az ilyen behatolás ellen semmilyen akadály nem volt hatékony. Ha nem hisznek Halt jelentésének, akkor ugyanilyen egyértelmű bizonyíték van az események súlyos félreítélésére az USAF tagjai részéről egy fontos egyesült királyságbeli bázison. Akárhogy is, az események aligha lehetnek védelmi jelentőség nélküliek.

Lord Trefgarne válasza ezúttal békülékenyebb volt, biztosítva az admirálist arról, hogy a Minisztérium „komolyan veszi a témát”, és meghívta Lord Hill-Nortont egy privát találkozóra. 1985 szeptemberére egyeztettek időpontot, de időközben Lord Trefgarne-t előléptették védelmi államtitkárrá, és a hivatalos teendők szükségessé tették a találkozó október 9-re halasztását.

Ralph Noyes és jómagam is tájékoztattuk Lord Hill-Nortont a témáról általánosságban, és Woodbridgeről konkrétan. Trefgarne személyesen repült le Hampshire-be a találkozóra magángépével, a Minisztérium 2. Védelmi Titkárságának (Légierő Törzs) képviselőjével együtt. A miniszter segítőkész és udvarias volt, mondta nekünk Lord Hill-Norton, de nem keltette azt a benyomást, hogy mélyrehatóan tájékoztatták volna a woodbridge-i ügyről. Tudatában volt, mondta, hogy jelentések születtek azonosítatlan eseményekről a brit légtérben, és hogy néhány megmagyarázatlan maradt, de meg volt győződve arról, hogy egyikről sem bizonyosodott be soha, hogy védelmi jelentőséggel bírna, beleértve a védelmi létesítményekből abban az évben érkezett két jelentést is.

További kérdésekre válaszolva Lord Trefgarne elismerte, hogy azonosítatlan események nyomai bizonyosan előfordultak időről időre a radaron, és rögzítették őket radarszalagokon. Megfelelő tanulmányozás után egyiket sem tekintették soha védelmi szempontból fontosnak, és egyiket sem őrizték meg sokáig: költségesek voltak, és a gyakorlat az volt, hogy rövid idő után újrahasznosították őket operatív használatra. Hasonlóképpen, Lord Trefgarne azt mondta, hogy nem lát védelmi jelentőséget a woodbridge-i ügyben, és csak az admirális kitartó kérdezősködése után értett egyet azzal, hogy lehet védelmi jelentősége, ha felelős amerikaiaknak súlyos téves észleléseik voltak egy fontos NATO-bázison brit területen.

Következtetés

Kétlem, hogy lesz bármilyen további előrelépés a woodbridge-i incidenssel kapcsolatos igazság megállapítása felé mindaddig, amíg az összes fő tanú nyilvánosan nem vall, de a katonai szabályzatok nyilvánvalóan megfélemlítették a többséget. Ray Boeche úgy véli, hogy idézésre lenne szükség, amely megkövetelné az aktív amerikai légierő személyzetétől, valamint a szolgálaton kívüliektől, hogy tanúskodjanak egy nyilvános szenátusi meghallgatáson, vagy ennek hiányában egy polgári perben a Légierő ellen. De a katonai törvények szerint, magyarázza Ray, nem lennének kötelesek válaszolni az idézésre, hacsak maga a Kongresszus nem rendelné el, hogy tanúskodjanak. Mivel a könyv írásának idején csekély vagy semmilyen médiaérdeklődés nincs e téma iránt, kevés esélyt látok arra, hogy ez megtörténjen.

1986 októberében beszéltem Charles Halt ezredessel, aki jelenleg a 485. Taktikai Rakétaezrednél állomásozik. Első kérdésem a Védelmi Minisztériumnak küldött dokumentumának hitelességére és pontosságára vonatkozott. „Ami Önt illeti, Halt ezredes, a feljegyzése legitim?” – kérdeztem. „Határozottan az” – erősítette meg.

Tagadta, hogy bármilyen filmfelvétel készült volna az UFO-ról, vagy hogy utasította volna Adrian Bustinzát a brit rendőrök által készített fényképek elkobzására. „Ez nem igaz” – mondta. „Gyanítom, hogy az idő elhomályosította az emlékezetét. Nem koboztam el semmit senkitől – nem volt rá felhatalmazásom. Vendégek voltunk az Önök országában. Mondhatom, hogy a rendőreik valószínűleg nem adták volna oda nekem, ha kértem volna.”

Ezután megkérdeztem Halt ezredest, hogy a RAF Wattonnál lévő radarszalagokat elkobozták-e az USAF hírszerző tisztjei. „Nos, nem tudom, hogy elkobozták-e őket” – válaszolta. „Azt tudom, hogy egy későbbi időpontban felhasználták őket, mert kifejezetten kikérdeztek az időpontokról, az égbolt területeiről és így tovább... Ez az Önök kormányának az ügye, nem az enyém!”

És az idegenek története? Azért dobták be, hogy összezavarják az ügyet? Tudni akartam. „Csak egyetlen egyén beszél erről, és én nem beszélhetek a nevében” – mondta az ezredes. „Nem tudom megcáfolni, amit mond, de megerősíteni sem tudom... Sok dolog van, ami nincs benne a feljegyzésemben, de nem érkezett válasz a Védelmi Minisztériumtól, így nem foglalkoztam velük tovább.”

5. FEZEJET

PER ARDUA AD ASTRA*

1981-es és azutáni események

* Rögös úton a csillagokig – a RAF jelmondata

A hatalmas áramkimaradásokat már régóta összefüggésbe hozzák az UFO-tevékenységgel, és bár nincs bizonyíték erre a riasztó elméletre, jelentős tény, hogy sok ilyen kimaradás akkor történt, amikor megugrott az UFO-észlelések száma. 1981 ilyen év volt. A Védelmi Minisztérium összesen 600 jelentést kapott, bár az észlelések tényleges száma valószínűleg sokkal magasabb volt, mivel a Minisztérium saját bevallása szerint nem kapja meg mindet.

Augusztus 5-én az elmúlt közel húsz év legnagyobb áramkimaradása súlyos zavarokat okozott Dél-Anglia és Wales nagy részén. Két távvezeték hibásodott meg egymástól percekre különálló incidensekben, és a Központi Villamosenergia-termelő Testület vezető villamosmérnökei teljesen értetlenül álltak az eset előtt. Ahogy egy tisztviselő elismerte: „Soha nem tapasztaltunk még ehhez hasonlót. Hogy egy távvezeték látszólag ok nélkül leálljon, önmagában is furcsa lenne, de hogy kettő külön-külön menjen tönkre, az hihetetlen. ... Fogalmunk sincs, mi okozta a hibát.”

Az első vezeték, amely délelőtt 9:08-kor állt le, a Feckenham-vezeték volt West Midlandsből Bristolba, egy olyan időszakban, amikor jóval a kapacitása alatt működött, mivel sok gyár zárva volt a nyári szabadságok miatt, és a lakossági fogyasztás is alacsony volt a meleg időjárás következtében. Két perccel később a Dungeness és Canterbury közötti vezeték hibásodott meg, és a két vezeték kiesése miatt egy harmadik is leállt a hirtelen megnövekedett igénybevétel következtében. Majdnem egész Kent, Surrey, Berkshire, Hampshire, Gloucestershire egy része, a teljes West Country és Dél-Wales nagy része áram nélkül maradt, és két órába telt, mire az áramszolgáltatás a legtöbb területen helyreállt.

Az előző éjszakán (augusztus 4-én) két távvezeték hibásodott meg Hollandiában, sötétségbe borítva az ország nagy részét. Nincs bizonyíték arra, hogy UFO-k voltak felelősek ezért a rejtélyes áramszünetért, de talán nem jelentőség nélküli, hogy az 1981. augusztus 2. és 9. között jelentett észlelések mind Dél-Angliában történtek, ha hihetek az abból az időszakból származó sajtókivágásaimnak. A kapcsolat lehet, hogy gyenge lábakon áll, de nem szabad figyelmen kívül hagynunk. A Képviselőház Tudományos és Űrhajózási Bizottsága előtti, UFO-kkal kapcsolatos kongresszusi meghallgatások során 1968. júliusában Dr. James McDonald, a néhai légkörfizikus kötelességének érezte jelenteni, hogy az 1965. november 9-i nagy északkelet-amerikai áramszünetet talán UFO-tevékenység okozta:

„Jelentések érkeztek egész New Englandből az áramszünet közepette. Meglehetősen rejtélyes, hogy azt az áramimpulzust, amely kioldotta a relét az Ontario Hydro Commission erőművében, soha nem azonosították... . Hogy pontosan hogyan tudna egy UFO kiváltani egy leállást egy nagy villamosenergia-hálózatban, az azonban nem világos. De ez az egybeeséseknek egy olyan nyugtalanító sorozata, amely szerintem sokkal több figyelmet érdemel, mint amennyit eddig kapott.”

DENISE BISHOP ESETE, 1981

1981. szeptember 11-én hajnali 3:00-kor Bob Boyd, a Plymouthi (Devon) UFO Kutatócsoport (PUFORG) elnöke telefonhívást kapott John Greenwelltől, aki épp akkor fejezte be a munkát lemezlovasként egy helyi rádióállomáson, és elment a barátnőjéért az anyja házához. Érkezésekor elmondták neki, hogy a barátnője húga, Denise Bishop, három és háromnegyed órával korábban UFO-találkozást élt át Weston Millben, Plymouthban. Greenwell azonnal felhívta a legközelebbi rendőrőrsöt, ahol közölték vele, hogy nincs eljárásrendjük az UFO-jelentések kezelésére, de megadták neki a helyi nyomozó, Bob Boyd telefonszámát. Bob, aki történetesen az állítólagos találkozás közelében lakott, úgy döntött, hogy ott és akkor kivizsgálja az esetet, a késői óra ellenére.

Denise Bishop, aki akkor huszonhárom éves könyvelőnő volt, addig semmilyen figyelmet nem fordított az UFO-kérdésre, és könyveket sem olvasott a témában. Nyilvánvalóan valamikor olvashatott és magába szívhatott újság- vagy folyóirat-beszámolókat, és ezt a tényezőt figyelembe kell venni. Ez az ő története, ahogyan Bob Boydnak elmesélte csupán órákkal a találkozás után, 1981. szeptember 10-én:

„Körülbelül 23:15-kor mentem be a házamba, és ahogy a bungalló sarka felé közeledtem, úgy véltem, fényeket látok a ház mögött. Ahogy a hátsó ajtóhoz értem, és fel tudtam nézni a házunk mögötti dombra, egy hatalmas UFO-t láttam lebegni a házak felett a domb tetején.

A tárgy kivilágítatlan volt és sötét fémes szürke, de a tárgy alól hat vagy hét széles fénysugár jött ki, és világított le az alatta lévő háztetőkre. Ezek a rózsaszín és a lila, valamint a fehér szép pasztell árnyalatai voltak. Mindezt egy pillanat alatt láttam, és megrémültem.”

Sietve nyúltam az ajtó felé, de amikor a kezemet a kilincsre tettem, a hajó egységoldala felől egy vékony, zöld ceruzavonal-szerű fénysugár futott végig a kézfejemen. Amint eltalálta a kezem, nem tudtam megmozdulni. Teljesen megdermedtem. A sugár legalább harminc másodpercig a kezemen maradt, ezalatt csak állni tudtam és figyelni az UFO-t. Nagyon meg voltam ijedve, bár az UFO lenyűgöző látvány volt. Hatalmas és néma volt. Valójában az egész terület szokatlanul csendesnek tűnt. A zöld sugár, amely nem adott le fényt, inkább egyfajta fénypálcára hasonlított, majd kikapcsolt, én pedig tovább folytattam az ajtó kinyitását. Olyan volt, mintha egy filmben lettem volna megállítva: fél mozdulatban lefagytam, majd amikor a sugár kikapcsolt, ugyanaz a mozdulat folytatódott. Kinyitottam az ajtót, berohantam a házba, és eközben az UFO kissé felemelkedett az égbe, majd eltávolodott a látómezőmből.

Dörzsöltem a kezemet, berohantam, és elmondtam a nővéremnek. Visszamentünk a szabadba, de ott semmi nem volt látható. Amikor ismét bejöttünk, a nővérem megvizsgálta a kezemet, de akkor semmi nem látszott rajta. Lefeküdtem, és néhány perccel később a nővérem kutyája megszaglászta a kezemet, és nyüszített. Amikor ránéztem, vérfoltokat vettem észre, és miután megmostam, láttam, hogy égési sérülésről van szó. Hajnali 2:30-kor a nővérem barátja megérkezett, és azt mondta, jelentenünk kell az ügyet a rendőrségen. Fel is hívta őket, de nem tudtak segíteni, csak Bob Boyd számát adták meg.

Amikor Denise házához érkeztek, Bob készített néhány fekete-fehér fényképet az égési sérülésről, amely egy fényes bőrfoltnak tűnt, vérfoltokkal és zúzódásokkal. „Úgy nézett ki, mintha egy bőrdarab hiányzott volna, és alatta a fényes, új bőr látszott volna” – számolt be Bob. Megpróbálta rábeszélni Denise-t, hogy menjen el a helyi kórház sürgősségi osztályára, de ő ezt elutasította. Mivel a seb fájt, Bob azt javasolta, hogy hideg vízbe áztassa a kezét, de ez csak rontott a helyzeten. Az antiszeptikus krém azonban némi enyhülést hozott.

A következő napon Bob Boyd, Des Weeks, a PUFORG titkára és egy nővér kíséretében meglátogatta Denise-t, aki ekkorra sokkos állapotban lévőnek tűnt. Az égési sérülés rosszabb lett. A nővér megvizsgálta, és sikertelenül próbálta rábeszélni Denise-t, hogy forduljon orvoshoz.

RAF Mount Batten

Szeptember 14-én Bob Boyd felhívta az RAF Mount Battent, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a Honvédelmi Minisztériumot értesítették az esetről. Később aznap Denise telefonhívást kapott egy férfitól, aki amerikai akcentussal beszélt, és Chris Bloomfieldként, a CBS Radio munkatársaként mutatkozott be. Azt mondta, hallott az esetről, és szeretne többet megtudni róla. Denise gyanakvó volt, és csak az észlelésről beszélt neki, az égési sérülésről nem.

Bob azon tűnődött, hogy ez nem lehetett-e az RAF titkos próbája az ügy hitelességének ellenőrzésére, ezért másnap ismét felhívta Mount Battent, hogy hangsúlyozza az eset ritkaságát és fontosságát. J. S. Fosh parancsnok további részleteket kért, és elmagyarázta, hogy bár az RAF Mount Batten nem vizsgál UFO-észleléseket, biztos benne, hogy a jelentést továbbították a londoni Honvédelmi Minisztériumnak, ahol valószínűleg szeretnék majd meghallgatni a tanút. A mai napig nem került sor interjúra.

Ki adhatta le a „Chris Bloomfield” tippet? Mivel a Westward Televisiont John Greenway már szeptember 11-én értesítette az esetről, Bob felvetette annak lehetőségét, hogy Bloomfieldet ők riasztották, de egy westwardos kapcsolat tagadta, hogy ilyesmit tettek volna. Így a hívás átverés lehetett, talán valaki a PUFORG-ból, aki tudta, hol dolgozik Denise. Bob úgy vélte, valószínűtlen, hogy az RAF ilyen rövid idő alatt kiderítette volna, hol dolgozik. Bloomfield soha többé nem jelentkezett, és az amerikai CBS-nél, valamint a Canadian Broadcasting Systemnél tett megkeresések sem vezettek eredményre.

Meggyőző tanú

Szeptember 15-én Denise részt vett a Plymouthi UFO Kutatócsoport kéthetenkénti találkozóján, amelynek során a tizenöt tag alaposan kikérdezte. A csoportot lenyűgözte Denise nyugodt, tárgyilagos hozzáállása, ahogyan engem is, amikor 1982 júliusában találkoztam vele. Teljesen meggyőzőnek és higgadtnak találtam, és nem látok okot arra, miért talált volna ki egy ilyen történetet. Kerülte a nyilvánosságot, visszautasított egy interjút a Westward Televíziónál, bár végül beleegyezett, hogy Roger Malone helyi riporter megírja a történetét 1981 októberében.

Derek Mansell a Contact UK-től érdeklődni kezdett az ügy iránt, és felajánlotta segítségét. 1981 decemberében írt Bob Boydnak, mellékelve egy vezető londoni kórház ortopéd sebész szakorvosának jelentését (aki sajnos, de érthető módon, névtelen kíván maradni). A sebész kifejtette véleményét, miszerint az égésnyom lézeres égés jellemzőivel bír, és hogy általában „48 órás késés tapasztalható a gyógyulási folyamat kezdetében”. Ezt megerősítette Bob és csoportja, akik szeptember 15-én varasodás képződését figyelték meg. Ez végül eltűnt, egy sebhelyet hagyva Denise-en, amely fokozatosan elhalványult bár hideg időben feltűnővé vált. Bár halvány volt, a sebhely még mindig látható volt, amikor tíz hónappal az incidens után meglátogattam Denise-t.

Az átmeneti bénulást okozó ceruzavékony fénysugarat más tanúk is jelentették, és nem tartozik a lehetetlenség birodalmába, hogy Denise valamikor olvashatott erről egy újság- vagy folyóiratcikkben, és aztán elraktározta a tudatalattijában. Úgy tűnik, Denise-ben nincs előzetes hit sem az UFO-kban, sem a paranormális jelenségekben, ami előfeltétele lenne annak, ha azt feltételeznénk, hogy egy erős „hinni akarás” pszichoszomatikusan idézte elő a sebhelyet (ezt az elméletet szokták felhozni például a stigmák magyarázatára).

Sajnálatos, hogy tudomásunk szerint senki más nem látta a tárgyat, bár a plymouthi csoportnak sikerült olyan embereket felkutatnia, akiknek háziállatai furcsán viselkedtek pontosan azon a helyen, amely felett a tárgy lebegett.

Jelent-e ez az incidens fenyegetést az Egyesült Királyság védelmére? Vagy potenciális fenyegetést? Ha igen, a Védelmi Minisztérium kibújt a felelőssége alól azzal, hogy nem vizsgálódott tovább? Vagy lehetséges, ahogy Bob Boyd hiszi, hogy a MoD (Védelmi Minisztérium) meg van győződve arról, hogy az UFO-k nem ellenségesek, és ezért nem látták értelmét az ügy további folytatásának?

LORDOK HÁZA, 1982

1982. március 4-én Clancarty grófja a következő kérdést tette fel a Lordok Házában: „Hány jelentés érkezett a Védelmi Minisztériumhoz azonosítatlan repülő tárgyakról az elmúlt négy év mindegyikében, és milyen intézkedéseket tettek az egyes esetekben?” Long vikomt, a kormány képviseletében, így válaszolt: „Lordjaim, 1978-ban 750 észlelés volt; 1979-ben 550 észlelés; 1980-ban 350 észlelés; és 1981-ben 600 észlelés. Minden UFO-jelentést továbbítanak az operatív személyzetnek, akik kizárólag a lehetséges védelmi vonatkozások szempontjából vizsgálják meg őket.”

Clancarty grófja nem volt elégedett ezekkel a számokkal, és kijelentette, hogy szerinte a szám sokkal magasabb, de Long vikomt elmagyarázta, hogy nem minden jelentés jut el a MoD-hoz: „Ha a nemes gróf arra gyanakszik, hogy a Védelmi Minisztérium bármilyen módon eltussol valamit, biztosíthatom őt, hogy nincs okunk eltussolni az általa említett számokat, ha azok igazak” – mondta.

Kimberley grófja, a Liberálisok korábbi repülőgép-ipari szóvivője és a Lordok Háza UFO Tanulmányozó Csoportjának tagja ezután megkérdezte Long vikomtot, hogy az 1981-ben a MoD-nak jelentett 600 észlelés közül hány „maradt továbbra is azonosítatlan, és nem esett biztonsági korlátozás alá, vagy nem orosz repülőgépek voltak, vagy bármi hasonló. ”Long válasza éppoly mulatságos volt, mint amennyire nem meggyőző: „Lordjaim, nem rendelkezem ezekkel a számokkal. Eltűntek az ismeretlenben, mielőtt megkaptuk volna őket.”

Lord Strabolgi kérdésére válaszolva, aki az 1979-es Lordok Háza vitában a kormányt képviselte, Long vikomt hangsúlyozta, hogy a legtöbb észlelésre „így vagy úgy magyarázatot lehet adni, de senkinek sincs igazán konstruktív válasza mindegyikre.”

A Lordok UFO Csoportjának egy másik tagja, a flotta tengernagya, Lord Hill-Norton ezután megkérdezte, „igaz-e, hogy az 1962 előtt a Védelmi Minisztériumhoz érkezett összes észlelési jelentést megsemmisítették, mert úgy ítélték meg, hogy »nincs védelmi érdekük«. És ha ez igaz, ki döntötte el, hogy nincs érdekük?”

Long így válaszolt: „Lordjaim, a válaszom a nemes és gáláns Lordnak – azon tűnődtem, vajon azt fogja-e mondani, hogy a Királyi Haditengerészet sokszor látta a Loch Ness-i szörnyet – az, hogy 1967 óta minden UFO-jelentést megőriztek. Azelőtt általában megsemmisítették őket.”

A tengernagy úgy döntött, nem veszi fel a kesztyűt, de bizonyára azon tűnődött, miért csak az első kérdésének egy részét válaszolták meg, a másodikat pedig miért hagyták figyelmen kívül.

A BBC Televízióban a Lordok vitája után egy héttel sugárzott interjú során Lord Hill-Nortont megkérdezték: „Mint korábbi vezérkari főnök [1971-73], nem kellett volna tudnia, ha volt olyan információ, amelyet nem hoztak nyilvánosságra?” Így válaszolt:

Azt hiszem, tudnom kellett volna, de biztosan nem tudtam, és ha tudtam volna, természetesen nem lett volna szabad elmondanom egy ilyen interjúban. Tehát ez önmagában is jelentősnek tűnik. Amit hiszek, az az, hogy olyan információk érkeztek a Védelmi Minisztériumhoz – valószínűleg egy húszéves vagy még hosszabb időszak alatt –, amelyek nem hozzáférhetők a nyilvánosság számára, és számomra sem voltak hozzáférhetők, amíg hivatalban voltam.

1982. április 7-én egy újabb kérdés merült fel a Lordok Házában, és abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy részt vehettem a vitán. Cork és Orrery grófja megkérdezte: „A Védelmi Minisztériumnak az 1978-1981-es években jelentett 2250 UFO-észlelés közül hány volt, és hány van még mindig biztonsági okokból titkosítva?”

Long vikomt, aki ismét a Kormány nevében válaszolt, felugrott és lelkesen kijelentette: „Egy sem, Lordjaim.”

A gróf ezután két kiegészítő kérdést tett fel, amelyek közül az egyik arra vonatkozott, hogy lehetséges-e a Védelmi Minisztérium jelentéseinek kiadása érdeklődő magánszemélyek és szervezetek számára. Long azt mondta, hogy „nincs oka annak, miért ne jöhetne el és nézhetné meg a jelentéseket. Nem sok érkezik be, mert valójában nem sok ember jelent be észleléseket. Ebben a tekintetben nincs eltussolás.

Kimberley grófja kérdőre vonta Long vikomtot az előző vitán feltett kiegészítő kérdésére adott válasza miatt. „Miért” – kérdezte – „mondta azt, hogy a számok elvesztek a Minisztériumba vezető úton, miközben ma azt mondja, hogy ott vannak, és bárki számára megtekinthetők? El tudná tehát helyezni őket a Könyvtárban, hogy mindannyian láthassuk?”

Long azt válaszolta, hogy megvizsgálja a lehetőségét, és hozzátette: „Szeretném, ha minden Lordjuk láthatná őket a Könyvtárban, ha lehetséges.” (Erre azóta sem került sor.)

Lord Shinwell megkérdezte, lehetséges-e, „hogy minden információ jól ismert a Védelmi Minisztérium számára, de diplomáciai és egyéb okokból nem állnak készen arra, hogy bejelentést tegyenek.” Long azt válaszolta, hogy a Minisztérium nem áll készen erre, „mert nincsenek birtokában azoknak a tényeknek, amelyekkel egy bejelentést tekintéllyel támaszthatnának alá.”

Lord Beswick rámutatott, hogy a napirendi pontban szereplő kérdés 2250 észlelésre vonatkozott, mégis „a nemes vikomt azt mondja, hogy nagyon kevés észlelést jelentenek a Védelmi Minisztériumnak. Ez azt jelenti, hogy a kérdésben szereplő szám helytelen?” Long elmagyarázta, hogy ez azon az eredeti feltételezésen alapult, hogy valószínűleg sok észlelés volt, amelyet nem jelentettek a Minisztériumnak, de Lord Beswick újabb kérdése után megerősítette, hogy a 2250 észlelésről szóló adat helyes.

Egy mulatságos szóváltás következett:

St. Davids vikomt: Lordjaim, talált már valaki üres sörösdobozt „Készült a Kentauron” felirattal, vagy bármilyen hasonló tárgyat? Amíg nem találnak, kezelné a Minisztérium ezeket az ügyeket nagyon jelentős szkepticizmussal, kérem?

Long vikomt: Lordjaim, nem vagyok természetvédelmi miniszter, ha sörösdobozokról van szó.

Lord Morris: Lordjaim, ha valamiről azt mondják, hogy azonosítatlan, hogyan lehetne azt mondani róla, hogy létezik?

Long vikomt: Nagyon jó kérdés, Lordjaim.

Lord Leatherland: Lordjaim, meg tudná mondani a Miniszter, hogy az azonosítatlan repülő tárgyak közül bármelyik olyan Miniszter-e, aki éppen most menekül a Kormányból?

Long vikomt: Nem, Lordjaim.

Végül Clancarty grófja egy 1978-ban megjelent állítólagos MoD (Védelmi Minisztérium) dokumentumról kérdezett, amelyben a „Kapcsolatok” címszó alatt tizennyolc név van felsorolva, és minden név mellett fel van tüntetve a tanú lakhelye, valamint dátumok és időpontok. A dokumentumot állítólag más kormányzati szerveknek, valamint az Észak-Amerikai Légtérvédelmi Parancsnokságnak (NORAD) és a CIA-nak is terjesztették. Long vikomt így válaszolt: „Igen, Lordjaim, itt van nálam a dokumentum, és semmi köze a Védelmi Minisztériumhoz. Úgy van összeállítva, hogy inkább egy karácsonyi menüre hasonlítson. Létezését a Védelmi Minisztériumban a televízióban tagadták. Valaki más találta ki.”

És véleményem szerint valóban valaki más találta ki: a dokumentum egy hamisítvány, amelyet a téma hiteltelenítésére terveztek. A dokumentumban felsorolt tizennyolc név közül háromról azt állítják, hogy Londonból való. Ebből a háromból kettő nem szerepel a jelenlegi telefonkönyvben, a harmadiknak pedig – D. M. Smith, London (SW) – nem kevesebb, mint tizenkét bejegyzése van csak Délnyugat-Londonban: valóban kényelmes névválasztás. Hasonlóképpen, egy másik nagyon gyakori névnek – S.D.D. Patel, Southall, Middlesex – legalább tizenkét bejegyzése van csak „S. D. Patel” alatt.

RAF/USAF UPPER HEYFORD, 1983

1983. március 15-én egy azonosítatlan tárgyat, amelyet az Egyesült Államok Légierejének egy légiforgalmi irányítója az oxfordshire-i Upper Heyfordnál „elsődleges célpontként” írt le, követtek nyomon körülbelül délután 5:00 órától este 9:15-ig, és számos civil látta Berkshire-ben. A légiforgalmi irányítót, Byrd Cormier őrmestert így idézték: „Ez egy elsődleges célpont, de nem tudtuk azonosítani, és nincs vele rádiónk.”

Azonban Candellin tizedes, a RAF Brize Norton légiforgalmi irányítója szerint a RAF radarja nem tudta fogni a tárgyat. Hayes repülőszázados a RAF Bensontól azt mondta, ők sem léptek kapcsolatba vele.

Úgy gondoltam, a jelentés elég érdekes ahhoz, hogy utánajárást érdemeljen, és azzal kezdtem, hogy írtam a Polgári Légiközlekedési Hatóságnak (CAA) a Heathrow repülőtérre és a Védelmi Minisztériumnak. A CAA-nak írt levelemet a Nemzeti Légi Szolgálatok (egy közös CAA/MOD szolgálat) Légtérhasznosítási Osztályához irányították a middlesexi Uxbridge-be, akik arról tájékoztattak, hogy a MoD fog foglalkozni a megkeresésemmel. Kellő időben megkaptam a válaszukat:

„Arról tájékoztattak, hogy az Upper Heyford-i radar nem követett nyomon azonosítatlan célpontot azon a napon. A március 15-i események a következők voltak:

Közvetlenül szürkület után a Reading Evening Post egyik helyi riportere felhívta az Upper Heyford-i tornyot, és megkérdezte, látnak-e „fényeket” a repülőtér túlsó oldalán. Az irányító asszisztense, miután ellenőrizte, azt mondta a riporternek, hogy az ügyeletes személyzet valóban láthatja a „fényeket”, és hogy ők nem tudták, mik azok, de lehettek repülőtéri fények, forgalom a repülőtéren belül vagy forgalom a repülőtéren kívül. A beszélgetés ekkor véget ért.”

Azonnal felvettem a kapcsolatot a Reading Evening Post riporterével, Kevin Connollyval, és elmondtam neki, mit mondott a MoD. Ragaszkodott hozzá, hogy a történet, ahogyan az újságban megjelent, pontos volt, és bosszús volt, hogy a MoD hamis színben tüntette fel a jelentését.

A Hayes repülőszázadosnak a RAF Bensonhoz és a Candellin tizedesnek a RAF Brize Nortonhoz küldött leveleimet az emlékeztetők ellenére figyelmen kívül hagyták. A Cormier őrmesternek Upper Heyfordba küldött három levelem válasz nélkül maradt, de a másodikat az oxfordi főpostáról visszaküldték nekem „Címzett ismeretlen – Vissza a feladónak” jelzéssel. Egy telefonhívás az USAF Upper Heyford-i Légiforgalmi Irányításához hamar tisztázta, hogy Cormier őrmestert ott alkalmazzák, de akkor éppen nem volt szolgálatban. Ezért a visszaküldött levelet visszaküldtem Oxfordba, és kértem, hogy a címzésnek megfelelően kézbesítsék. 1983. júliusában végül választ kaptam Upper Heyfordból, nem Cormier őrmestertől, hanem a Közkapcsolati Főnöktől:

„Arra kértek fel, hogy válaszoljak a május 2-i levelére, amely egy azonosítatlan célpont állítólagos észlelésére vonatkozik a radarunkon.

Nem tettünk további lépéseket az Ön által hivatkozott célpont azonosítására. Légiforgalmi irányítóink gyakran kapnak radarvisszaverődéseket (vagy célpontokat) a földön lévő járművekről és időjárási frontokról. Remélem, ez tisztázza a helyzetet.”

Mondanom sem kell, ez nem tisztázta a helyzetet. Először is, a MoD levele kifejezetten azt állítja, hogy Upper Heyford nem követett nyomon azonosítatlan célpontot, míg az USAF elismeri, hogy valamit követtek, de az nem volt rendellenes. Másodszor, Hungerfordban láttak egy UFO-t, amelyet a tanú lassan mozgó, ragyogó fehér fényként írt le, amely elhalványult és eltűnt este 9:15 körül, és Upper Heyford megerősítette a Reading Evening Postnak, hogy követtek egy ismeretlen tárgyat Berkshire felett körülbelül délután 5:00 órától este 9:30-ig a harci radarjukon.

ALFRED BURTOO KÖZELI TALÁLKOZÁSÁNAK ESETE, 1983

Alfred Burtoo állítólagos közeli találkozásának figyelemre méltó története a Basingstoke-csatorna mellett a hampshire-i Aldershotban, 1983. augusztus 12-ének hajnalán, egy olyan horgászmese, amely különbözik a többitől: az, amelyik elmenekült, egy repülő csészealj volt – kiegészülve kis „zöld” emberekkel. Ha a tanú nem hazudott – és én például meg vagyok győződve arról, hogy nem –, akkor egy fontos és rendkívül részletes beszámolóval állunk szemben, amely sokat taníthat nekünk az UFO-jelenségről, függetlenül attól, hogy milyen értelmezést választunk. Talán többet megérthetünk azokból az okokból is, amiért a hatóságok igyekeznek elbagatellizálni a témát.

Háttér

Számos katonai létesítménye miatt Aldershotot a „Brit Hadsereg Otthonaként” ismerik, és maga Alfred Burtoo is katonai múlttal rendelkezett, szolgált a Queen's Royal Regimentben 1924-ben és a Hampshire Regimentben a második világháború alatt. Jól ismert helytörténészként, dolgozott gazdálkodóként és kertészként is, és amikor a kanadai vadonban élt, medvére vadászott és farkasokkal küzdött. Mr. Burtoo elmondta nekem, hogy semmitől sem fél, és a találkozásával kapcsolatban, amely a legtöbb embert megrémítette volna, azt mondta: „Mitől kellett volna félnem? Hetvennyolc éves vagyok, és nincs sok vesztenivalóm.” Élménye előtt nem olvasott könyveket vagy magazinokat az UFO-k témájában, ami nem érdekelte őt, mégis sok mindent, amit állított, más tanúk megerősítettek.

Alfred Burtoo lelkes és tapasztalt horgász volt, és mivel az augusztus 11/12-i időjárás-jelentés meleg, szép éjszakát jósolt, éjfél után 12:15-kor indult el otthonából az aldershoti North Townból, Tiny nevű kutyája kíséretében. A Government Roadhoz érve találkozott egy járőröző védelmi minisztériumi rendőrrel, és egy rövid beszélgetés után a kiválasztott horgászhelye felé vette az irányt, amely körülbelül 115 yardra volt északra a Government Roadon lévő Gázgyári hídtól. Kinyitotta horgászbot-tartóját, kivette a horgászernyője alsó tagját, belenyomta a földbe, és hozzákötötte a kutyát. Miközben kicsomagolta a szerelékes dobozát, hallotta, ahogy a Buller laktanya gongja elüti az egy órát. Felállította a bottartókat, bedobta a szerelékét, majd leült, és figyelte a halak mozgását a vízben.

A Találkozás

„Körülbelül tizenöt perc elteltével” – mesélte nekem Mr. Burtoo – „úgy döntöttem, iszom egy csésze teát, amit kiöntöttem a termoszból. Felálltam, hogy kinyújtóztassam a lábaimat, és épp a számhoz emeltem a csészét, amikor láttam, hogy egy élénk fény közeledik felém délről, ami North Town felett van. Imbolygott a vasútvonal felett, majd újra elindult, aztán leereszkedett. Az élénk fény kialudt, bár a fák ágain keresztül még mindig láttam egy fényt. Azt gondoltam, nos, ez nem lehet repülőgép; túl alacsonyan van, mert körülbelül 300 láb [90 méter] magasan volt.”

„Ez idő alatt letettem a csészét a szerelékes dobozra, és rágyújtottam egy cigarettára, és miközben szívtam, a kutyám morogni kezdett. Ekkor láttam, hogy két 'alak' közeledik felém, és amikor öt lábon [1,5 méter] belülre értek hozzám, egyszerűen megálltak és rám néztek, én pedig rájuk, jó tíz vagy tizenöt másodpercig.”

Tiny, az engedelmes kutya, gazdája parancsára ekkorra már abbahagyta a morgást.

„Körülbelül négy láb [1,2 méter] magasak voltak, tetőtől talpig halványzöld kezeslábasba öltözve, és ugyanolyan színű sisakot viseltek, amelynek a szemellenzője el volt sötétítve” – mondta Mr. Burtoo. „Aztán a jobb oldali intett nekem a jobb alkarjával, és elfordult, miközben még mindig integetett a karjával. Úgy vettem, azt akarja, hogy kövessem, amit meg is tettem. Ő elindult, én beálltam mögé, és a bal oldali fickó beállt mögém. A vontatóhajóvontató-ösvényen sétáltunk, amíg el nem értünk a csatornahíd melletti korlátokhoz. Az előttem lévő 'alak' átment a korláton, míg én átmásztam a tetején, és átkeltünk a Government Roadon, majd lementünk a gyalogúton.”

A Jármű

„Egy enyhe bal kanyart bevéve megláttam egy nagy tárgyat, körülbelül 40-45 láb [12-14 méter] átmérőjűt, amely a hajóvontató-ösvényen állt, és körülbelül 10-15 [3-4,5 méter] lábnyira lógott túl a partoldalon, az ösvény bal oldalán. És azt gondoltam, Krisztusom, mi a fene ez? Akkor nem gondoltam UFO-kra. Amikor leértünk oda, ez az előttem lévő 'alak' felment a lépcsőn, és én követtem. A lépcsők nem estek egy vonalba a hajóvontató-ösvénnyel, és a fűre kellett lépnünk, hogy felmenjünk rajtuk.”

A hajótestben lőrésablakok voltak, és a tárgy két sítalp-szerű futóművön nyugodott.

„Az ajtón bemenve, a sarkok nem voltak élesek, le voltak kerekítve. Bementünk ebbe a nyolcszögletű szobába. Az előttem lévő 'alak' átment a szobán, és olyan hangot hallottam, mintha egy tolóajtót nyitottak és csuktak volna be. A szobában álltam, az ajtótól jobbra, és az 'alak' amely mögöttem jött, megállt közvetlenül belül, köztem és az ajtó között. Nem tudom, hogy azért-e, hogy megakadályozza a kimenetelemet vagy sem.

„Jó tíz percig álltam ott, mindent szemügyre véve, amit csak láttam. A falak, a padló és a mennyezet mind feketék voltak, és számomra megmunkálatlan fémnek tűntek, míg a külseje polírozott alumíniumnak látszott. Nem láttam semmilyen anyát vagy csavart, és nem láttam semmilyen illesztést sem, ahol a tárgyat összerakták volna. Ami leginkább érdekelt, az egy tengely volt, amely a padlótól a mennyezetig emelkedett. A tengely kerülete körülbelül négy láb [1,2 méter] volt, és a jobb oldalán volt egy Z alakú fogantyú. Annak mindkét oldalán állt két 'alak', hasonlók azokhoz, amelyek a hajóvontató-ösvényen velem jöttek.”

„Hirtelen egy hang azt mondta nekem: ’Gyere és állj a borostyánsárga fény alá.’ Nem láttam semmilyen borostyánsárga fényt, amíg nem léptem egyet jobbra, és ott volt magasan a falon, éppen a mennyezet alatt. Álltam ott körülbelül öt percig, aztán egy hang azt mondta: ’Hány éves vagy?’ Azt mondtam: ’Hetvennyolc leszek a következő születésnapomon.’ És egy idő után megkértek, hogy forduljak meg, amit meg is tettem, arccal a fal felé. Körülbelül öt perc múlva azt mondta nekem: ’Elmehetsz. Túl öreg és gyenge vagy a céljainkhoz.’”

„Elhagytam a tárgyat, és miközben lefelé mentem a lépcsőn, használtam a korlátot, és úgy találtam, hogy két csatlakozás van benne, így arra a következtetésre jutottam, hogy teleszkópos. Végigsétáltam a hajóvontató-ösvényen körülbelül félútig a tárgy és a csatornahíd között, megálltam, visszanéztem, és észrevettem, hogy a tárgy kupolája nagyon hasonlított egy túlméretezett kéményfedélre, és az óramutató járásával ellentétes irányban forgott.”

„Aztán továbbmentem arra a helyre, ahol a kutyámat és a horgászfelszerelésemet hagytam, és az első dolgom, amikor odaértem, az volt, hogy felvettem a kihűlt teámat és megittam. És akkor hallottam ezt a visító hangot, mintha egy elektromos generátor indult volna be, és ez a dolog felemelkedett, és a fényes lámpa újra kigyulladt. Olyan fényes volt, hogy láttam a horgászúszómat a vízben 6 lábnyira a csatorna túlsó partjától, és a vékony vasrácsokat a csatornahídon. A tárgy nagyon nagy sebességgel szállt fel, kifelé a nyugati katonai temető fölé, majd kicsit később láttam a fényt elhaladni a Hog's Back felett, és eltűnt a szemem elől. Ez hajnali 2 óra körül volt.”

Mr. Burtoo leült várni a hajnalt, ami 3:30-kor jött el, és aztán – mondta nekem – „Belevágtam abba, amiért kijöttem – a horgászásba!”

Bármilyen hihetetlennek is tűnik, akkor nem érezte szükségét, hogy bárkinek is jelentse az élményét. Ott ült és horgászott reggel 10 óráig, amikor két lovas rendőr a Védelmi Minisztériumtól odalovagolt hozzá. „Van kapás, haver?” – kérdezte egyikük. „Igen” – válaszolta Burtoo úr: „Fogtam három vörösszárnyút, öt bodorkát, egy két és fél fontos dévért, és elvesztettem egy nagy pontyot, amely bevitt a hínárba.” Ezután mesélni kezdett nekik az UFO-ról, amelyet látott, mire az egyikük azt mondta: „Igen, merem állítani, hogy látta azt az UFO-t. Arra számítok, hogy a katonai létesítményeinket ellenőrizték.”

Vajon ez egy nyelvbe harapó megjegyzés volt az öreg megnyugtatására? Abban a pillanatban mindenesetre egy férfi jött a csatornazsilip udvarából, és közölte a védelmi minisztérium rendőreivel, hogy lovak nem engedélyezettek a hajóvontató-ösvényen, így a beszélgetés megszakadt. Burtoo úr 12:30-ig tovább horgászott, majd 13:00-kor hazatért. Elmondta feleségének és egyik barátnőjének, hogy UFO-t látott, de tartózkodott attól, hogy elmondja nekik, hogy fedélzetre vitték. „Tudtam, hogy a feleség azt mondaná: »Nincs több horgászat számodra, öregem!«”

Nincsenek tanúk

Alfred Burtoo csak két nappal később tért vissza a leszállási helyszínre, amikor észrevette, hogy a csatorna és a hajóvontató-ösvény közötti növényzet fel van dúlva. Sajnos nem készültek fényképek vagy talajminták. Burtoo úr úgy érzi, hogy valaki a közeli Királyi Elektromos és Gépészeti Mérnökök műhelyeinek őrházában bizonyára látott vagy hallott valamit, de Omar Fowler vizsgálatai nem vezettek eredményre. Nem tudta nyomon követni a két lovon közlekedő rendőrt. A Gasworks Bridge melletti csatornazsilipnél lévő bungaló lakói akkoriban távol voltak.

Horgásztapasztalata révén Burtoo úr abban reménykedett, hogy egy vonat áthalad a vasúti hídon (az Aldershot–Waterloo fővonalon), amely körülbelül 100 yardra van a leszállási helytől délre, de nem jött vonat, legalábbis amíg ő a járművön kívül volt. De még ha el is ment volna egy vonat, kétséges, hogy bárki észrevette volna a tárgyat, kivéve azokat az időszakokat, amikor az a legfényesebb volt, azaz leszállás és felszállás közben. Egyetlen autót sem láttak sem a Government Roadon, sem a Camp Farm Roadon, amely a Basingstoke-csatorna mellett fut azon a ponton, ahol Burtoo úr horgászott, és azóta sem jelentkezett egyetlen tanú sem.

Nyilvánosság

Alfred Burtoo találkozásának története két hónappal később címlaphír lett a helyi újságban, annak eredményeként, hogy írt az Aldershot News-nak, kezdetben azt tudakolva, jelentett-e bárki szokatlan fényt az eset idején. Az újság ezután értesítette Omar Fowlert, a Surrey-i Légijelenségek Vizsgálati Csoportjának (SIGAP) elnökét és vizsgálati koordinátorát, aki ezt követően 1983 októberében interjút készített Burtoo úrral. Az első interjúm a tanúval a következő hónapban zajlott, Debbie Collins helyi újságíró jelenlétében. Az Aldershot News közzétette pozitív megállapításainkat, és ez felkeltette Amerika legnagyobb példányszámú bulvárlapja, a National Enquirer figyelmét, amely 1984-ben cikket közölt az esetről.

A jármű részletei

Burtoo úr elmondta nekem, hogy a központi helyiség alakja nyolcszögletű volt, és a mennyezet nagyon alacsony. A padló úgy tűnt, hogy valamilyen puha anyaggal van borítva, mivel nem hallotta a saját lépteit. A belső világítás nem tűnt úgy, mintha bármilyen meghatározott forrásból származna, kivéve a borostyánszínű fénysugarat, amely alatt arra kérték, hogy álljon. A világítás általában meglehetősen halvány volt. Nem voltak tárcsák, kezelőszervek, ülések vagy egyéb tárgyak láthatók, a központi oszlopot leszámítva, amelyen egy Z alakú fogantyú volt.

Burtoo úr azt mondta, hogy a jármű belsejében a hőmérséklet valamivel melegebb volt, mint kint, ami körülbelül 65 °F-ot [18 C fok] jelentene. Enyhe szagot észlelt, amely a „bomló húséhoz” volt hasonló. Ha van bármi igazság az UFO-kezelők indítékairól szóló merészebb feltételezésekben, akkor akár az is lehet, hogy Burtoo urat túl idősnek és gyengének találták a céljukhoz!

A lények

Az utasok emberi lények módjára mozogtak, bár meglehetősen merev járással közlekedtek – magyarázta nekem Burtoo úr. Arcjellegzetességeket nem lehetett észlelni, mivel ezeket a napellenzők elfedték. A halványzöld, egyrészes ruhák szintén lefedték a kezüket és a lábukat, és úgy tűntek, mintha a testükre lennének öntve – „mint a műanyag”. Burtoo úr nem vette észre, hogy a kesztyűvel fedett ujjakon volt-e több ízület. Nem voltak övek, cipzárak, gombok vagy kapcsok. Mind a négy lény azonos méretű és szokatlanul vékony alkatú volt. Ha nőstények is jelen lettek volna, Burtoo úr biztos volt benne, hogy nem mulasztotta volna el észrevenni!

A lények egyfajta „éneklő” akcentussal beszéltek, amely „a kínai és az orosz keverékére” hasonlított. Burtoo úr valójában meg volt győződve arról, hogy a Földről származtak. „Én magam nem gondolom, hogy a világűrből jönnek” – mondta –, „hiszen a tudósok azt mondják nekünk, hogy ez az egyetlen bolygó, amelyen víz van. Ha ez így van, hogyan élhetnének túl?”

Megkérdeztem Burtoo urat, miért tartózkodott attól, hogy bármilyen kérdést feltegyen: hiszen az lett volna az első dolog egy ilyen helyzetben? Azt válaszolta, hogy egyszerűen nem érezte helyesnek ezt tenni, mivel igyekezett elkerülni a sértést. Ami az „elutasítást” illeti, amelyet enyhén csalódást keltőnek talált, ezt hörgő- és artériás problémáira vezette vissza, és úgy gondolta, hogy a borostyánszínű szkennelő eszköz (ha valóban az volt) érzékelte a műanyag pótlás(oka)t egy érelmeszesedés miatti műtétet követően.

Alfred Burtoo elszenvedett néhány, közeli találkozások tanúi által időnként jelentett mellékhatást, mint például átmeneti bénulás, hányinger, hasmenés, bőrproblémák, szemirritáció és így tovább; emellett nem tud semmiféle amnéziáról vagy időkihagyásról. De elmondta, hogy az élmény után egy ideig „másnak” érezte magát. Kevesebbet evett egy darabig, ami némi fogyást eredményezett, és kevésbé volt hajlamos kimozdulni. Alvási nehézségei is voltak, mivel folyamatosan újra és újra végiggondolta az eseményeket. De kevés megbánást érzett rendkívüli élménye miatt, amely – véleményem szerint – az általam vizsgált legmeggyőzőbb közeli találkozásos esetek egyikének számít.

„Amíg nem történt meg velem ez a találkozás az UFO-val” – mondta nekem –, „mindig egy fenntartással kezeltem a róluk szóló beszédet, de most már tudom, hogy tények. Amíg velük voltam, sem félelmet, csak kíváncsiságot nem éreztem, és nem voltak ellenségesek sem velem, sem én velük. Az egész ügyben az egyetlen sajnálatom az, hogy nem volt velem még egy ember, aki látta volna és átélte volna azt, amit én, és valami olyasmit tapasztalt, amit addig nem hitt el, amíg meg nem történt vele, és szerencsésnek tartom magam, hogy ma itt vagyok, és beszélhetek róla, mert biztos vagyok benne, hogy nem azért voltak kint, hogy elraboljanak valakit, aki én is lehettem volna. De ugyanakkor azt is mondom, hogy ez életem legnagyobb élménye volt.”

Alfred Burtoo 1986. augusztus 31-én halt meg, nyolcvanéves korában. Tekintettel arra a lehetőségre, hogy végül bevallotta volna, hogy a történet átverés volt, levelet írtam feleségének, Marjorie-nak, és megkérdeztem, így volt-e. „Ez nem volt átverés” – válaszolta –, „amit Alf elmondott önnek, az abszolút igazság. Az a barátnőm, aki velem volt, amikor Alf hazajött, igazolni tudja, amit mondott. Teljesen megrendültnek tűnt, és elmesélte nekünk ezt az élményt, amelyben az UFO-val volt része… épp olyan volt, mint egy ember, aki csodát látott megtörténni, és tudtuk, hogy igazat mond, mert senki sem hihette volna el másként, ha nem hallotta volna tőle és nem látta volna őt aznap reggel… A férjem nem volt olyan ember, aki fantáziákban élt volna, vagy hallucinációi lettek volna.”

A Védelmi Minisztérium azonban továbbra sem volt meggyőzve. „Érdekelt Burtoo úr állítólagos találkozásáról szóló jelentés” – írta Peter Hucker, az államtitkár (Légügyi Személyzet) helyettese. „Nincs nyilvántartásunk olyan, hozzánk beérkezett jelentésekről, amelyek alátámaszthatnák ezt a történetet. Bizonyosan nem érkezett jelentés a Védelmi Minisztérium rendőrségétől az incidenssel kapcsolatban. … A Minisztérium érdeklődése a tárgy iránt azokra az észlelésekre korlátozódik, amelyek közvetlenül relevánsak az Egyesült Királyság légvédelme szempontjából. … Az itt beérkező jelentések többsége … gyakran hetekkel későbbi, és egyszerűen nem tudunk közpénzeket fordítani ilyen észlelések részletes kivizsgálására, amikor nem mutatható ki a nemzetvédelemre leselkedő fenyegetés.”

A Védelmi Minisztérium nyilvánosságra hoz néhány UFO-jelentést

1984-ben a Védelmi Minisztérium tizenhat, UFO-észlelésekről szóló jelentését hozta nyilvánosságra a Brit UFO Kutatási Szövetség (BUFORA) számára, nagyrészt a mára megszűnt Lordok Háza UFO Tanulmányi Csoport kezdeményezésére. Bár ez biztató lépés volt előre, a jelentések (melyek mind Walesben történt észlelésekre vonatkoztak) nélkülözték az alapvető információkat, és a Minisztérium vizsgálatainak eredményeit kivágták. A Védelmi Minisztérium korábban még csonkított formában is megtagadta az ilyen jelentések közzétételét: „… a publikálás jelentős szerkesztői munkát igényelne mind az osztályhoz író személyek anonimitásának és magánéletének megőrzése érdekében, mind pedig az esetleges minősített tárgyakra való hivatkozások törlése miatt. … A Védelmi Minisztériumnak jelenleg nincsenek meg az erőforrásai ennek az átszerkesztésnek az elvégzéséhez, és nincs garancia arra sem, hogy erre a jövőben sor kerül.”

A Védelmi Minisztérium szóvivője azonban elmondta Martin Bailey-nek, az Observer újságírójának, hogy mostantól „fontolóra veszik konkrét incidensekről szóló jelentések kiadását komoly érdeklődők számára”. Azóta még néhány ártalmatlanabb jelentést nyilvánosságra hoztak, például olyanokat, amelyeket Nagy-Britannia egyik vezető csoportja, a Yorkshire UFO Society szerzett meg. Kevés bizonyíték van azonban arra, hogy ezeket (csakúgy, mint a walesi jelentéseket) alaposan kivizsgálták volna, azon túlmenően, hogy megbizonyosodtak arról: nem merül fel védelmi vonatkozás. Hiszen végső soron itt húzódik a Minisztérium elsődleges felelőssége, amiről ismételten emlékeztettek engem.

A Minisztérium hozzáállása különösen kétértelmű. Úgy tűnik, azt állítják, hogy fő aggodalmuk az azonosítatlan repülő tárgyak, amelyek egyértelműen földönkívüli eredetűek, mivel az anomális UFO-k nem jelentenek fenyegetést. Egy Bognor fölött észlelt szovjet MiG–25-ös vadászgép például minden bizonnyal jelentős érdeklődésre – nem is szólva a kínosságról – tarthatna számot a Védelmi Minisztérium számára. De vajon ezért figyelik továbbra is az UFO-jelenséget? Aligha. Országunk védelme siralmas állapotban lenne, ha a potenciális ellenséges repülőgépek észlelésében a civilekre kellene hagyatkoznia. Ez talán segített a legutóbbi háborúban, de ma már kevés haszna lenne. Radarrendszereink ma már annyira kifinomultak, hogy képesek követni a beérkező repülőgépeket a horizonton túlról, akár 600 mérföldes távolságból is – egy olyan képesség, amelyet jelenleg továbbfejlesztenek oly módon, hogy a partjainktól több ezer mérföldre felszálló repülőgépeket azonnal észleljék. Emellett a radar az egész országban mikrohullámú kapcsolaton keresztül egy nagy számítógéphez van kötve, amely képes „kiszűrni” a nem kívánt jeleket, például a „földi zajt” és az időjárást, a kiválasztott magassági sáv felett vagy alatt. Továbbá rendelkezünk a Ballisztikus Rakéta Korai Előrejelző Rendszerrel (BMEWS), amely a yorkshire-i Fylingdales-ben található, és amelyet a RAF és az Egyesült Államok Stratégiai Légi Parancsnokságának egy alakulata közösen üzemeltet; légi korai előrejelző radarokkal (AWACS); valamint számos amerikai műholddal, amelyek egy közelgő invázióra figyelmeztetnek minket.

Ezért nyilvánvalónak tűnik, hogy a Védelmi Minisztériumnak nincs szüksége a lakosságtól származó, anomális UFO-észlelések jelentéseire, amelyeknek védelmi jelentősége lehetne. Akkor hogyan határozzuk meg ebben az összefüggésben a „védelmi fenyegetést”? Már most is rengeteg jelentésünk van, amelyek kommunikációs és energiaellátó rendszerek megzavarását, átmeneti bénulást és testi károsodást (mint például a Denbighshire-eset), valamint elrablásokat (például Alfred Burtoo) érintenek. Ezek nem minősülnek védelmi fenyegetésnek?

További kérdések az alsóházban

1984. március 9-én Sir Patrick Wall képviselő megkérdezte a védelmi államtitkárt: „Hány állítólagos leszállást hajtottak végre azonosítatlan repülő tárgyak 1980-ban, 1981-ben, 1982-ben és 1983-ban; ezek közül hányat vizsgált ki a minisztérium személyzete; hány megmagyarázatlan észlelés történt ugyanezekben az években; és ezek közül melyeket követte radar, illetve milyen eredménnyel?” John Lee, a beszerzésekért felelős védelmi államtitkár-helyettes öt nappal később az alsóházban így válaszolt:

„Az említett években a Védelmi Minisztérium az alábbi számú, az észlelő által azonosítani nem tudott repülő tárgyakról szóló jelentést kapta: 350, 600, 250 és 390. Az állítólagos leszállásokról szóló jelentéseket nem tartjuk nyilván külön. A Minisztérium meggyőződött arról, hogy ezen jelentések egyike sem bírt védelmi jelentőséggel, és ilyen esetekben nem vezet nyilvántartást vizsgálatai mértékéről.”

John Lee teljes mértékben figyelmen kívül hagyta a radarészlelések kérdését, de hat héttel később Sir Patrick Wall ismét erre összpontosított, amikor megkérdezte a védelmi államtitkárt, történt-e bármilyen szokatlan radarészlelés légi járművekről a Rossendale-völgy (Lancashire) térségében. „Nem, uram” – érkezett az írásos válasz. David Mitchell, a közlekedési tárca ifjabb minisztere még ennél is nyersebb volt. Sir Patrick írásos információkérésére, amely arra vonatkozott, hogy érkeztek-e jelentések engedély nélküli, levegőből történő leszállásokról a Rossendale-völgy térségében, mindössze egy „Nem”-mel válaszolt.

Több tanú által észlelt rendőrségi megfigyelés

Amikor 1984. április 26-án UFO-észlelés történt Stanmore-ben, Middlesex megyében, a rendőrség nem vesztegette az időt a helyszínre érkezéssel, talán azért, mert a közelben lévő RAF Bentley Priory-ben működött a No. 11 Csoport, a Csapásmérő Parancsnokság főhadiszállása.

Terri West este 9:45-kor látta először a tárgyat belmont lane-i otthonából. Fél órával később csatlakozott szomszédaihoz, Ruth és Bruno Novellihez. „Kimentünk, és azt láttuk, ami csillagnak tűnt, de aztán folyamatosan változtatta a színeit – kékről zöldre, rózsaszínre –, és ide-oda mozgott. Távcsövön keresztül néztük, és egyértelműen mozgott, miközben lebegett” – mondta Novelli asszony.

A csillagokat gyakran tévesen UFO-nak észlelik a képzetlen megfigyelők, mivel a légköri fénytörés színek sorozatát hozhatja létre – vöröset, kéket és zöldet, ahogyan azt a jelentések többségében említik. A fénytörés mozgás illúzióját is keltheti, ezt nevezik autokinézisnek: ha egy csillagot bámulunk referenciakeret nélkül (például egy közeli épület nélkül), akkor az a szem apró, akaratlan mozgásai miatt kissé mozogni látszik.

Minden tekintetben a stanmore-i objektum eddig ezekkel a jelenségekkel magyarázható lett volna, ám ekkor egy nagy fénygömböt bocsátott ki, amely a föld felé lőtt, és az addig csatlakozó, immár riadt tanúk (köztük egy másik szomszéd, Gerri Ashworth) 22:22-kor telefonáltak a rendőrségnek. Novelli asszony elmondta nekem, hogy egy rendőrcsapat ezután felment a házába, és együtt figyelték a tárgyat körülbelül két órán át. „Az egyik rendőr egy nagyon részletes rajzot készített arról, amit látott” – mondta.

Richard Milthorpe rendőrőrmester jelentette, hogy a tárgyat kezdetben körülbelül 45°-os emelkedési szögben figyelte meg, de mintegy tizenöt perc elteltével jobbra mozdult, és kissé magasabbra emelkedett. Ő készítette a tárgy vázlatát is, amelyet középen kör alakúnak, felül és alul egy-egy kupolával írt le. „A felső kupolán kék és fehér villogó fények voltak, míg az alsó kupola kék, zöld, fehér és rózsaszín színben világított” – mondta.

„Szabálytalanul mozgott fel-le, valamint ide-oda.” Összesen nyolc rendőr volt szemtanúja a rejtélyes tárgynak.

A Scotland Yard sajtóirodájának szóvivője megerősítette nekem, hogy az észlelést este 10:22-kor jelentették a rendőrségen, és hogy egy „kör alakú, fénylő tárgy” volt látható Elstree és Wealdstone térsége felett. „Nem voltak repülőgépek a környéken” – mondta nekem. Teljes jelentést küldtek a Védelmi Minisztériumnak és a Polgári Légiközlekedési Hatóságnak. Ronald Poole főfelügyelő a harrow-i rendőrörsről kijelentette, hogy teljesen elégedett a Richard Milthorp és Paul Isles rendőrök által benyújtott jelentés hitelességével. „Két normális, józan gondolkodású emberről van szó, akik biztosak abban, hogy UFO-t láttak” – erősítette meg.

Az egyik rendőrtiszt fényképeket készített, de azok egyáltalán nem sikerültek, Tim Mahoney, a rendőrségi körzet sajtóreferense szerint. Mr. Mahoney azt is elmondta nekem, hogy a rendőrök egy része autóval üldözte az UFO-t egy rövid távolságon, de a tárgy addigra már halványulni kezdett a látómezőből. Megkérdeztem, hogy kiadják-e Milthorp rendőr vázlatának másolatát. „Először a Védelmi Minisztériumnak nyújtják be” – mondta. „Nem hiszem, hogy a mi dolgunk lenne kiadni efféle dolgokat.”

Írtam a Védelmi Minisztériumnak (MoD), és kértem egy másolatot a vázlatról, emlékeztetve őket, hogy aligha lehet bármi kifogásuk, mivel az UFO-k nem fenyegetik a nemzetbiztonságot. „Kezdeti optimizmusom ellenére” – írta Peter Hucker az AS2-től – „nem áll módomban ezt rendelkezésére bocsátani. Bár nekünk a Védelmi Minisztériumban nem lenne kifogásunk a kiadása ellen, ez alapvetően a Fővárosi Rendőrség ügye. Ezért felvettem a kapcsolatot a területi sajtóirodával, akik megerősítették az Önnek adott korábbi tájékoztatásukat, miszerint a vázlat nem adható ki. Úgy tudom, hogy az illetékes rendőrt megkeresték, és azt kérte, hogy ne kapjon további nyilvánosságot ez a jelentés.”

Rendőrök által jelentett közeli találkozások

Míg a stanmore-i észlelés lenyűgöző a szemtanúk száma szempontjából, mindig maradnak majd kételyek afelől, hogy a tárgy nem egy hagyományos helikopter vagy repülőgép volt-e, amelyet szokatlan körülmények között láttak. Nem merülhetnek fel ilyen kételyek azon rendőrtisztek jelentéseivel kapcsolatban, amikor furcsa tárgyakat látnak közvetlen közelről. A tanúk vagy hazudnak, vagy egy valódi UFO-t láttak. Az évek során tucatnyi esetet jelentettek, és bemutatok néhányat, amelyek különösen nagy hatást tettek rám.

Patricia Grant, egy független és alapos kutató, interjút készített egy rendőrnővel, aki azt állítja, hogy látott egy UFO-t Isfieldben, Lewes közelében, Sussexben, egy verőfényes napon, 1977 kora őszén. A tanú névtelenséget kér, részben a hivatali nyomás miatt. Körülbelül délután 5:20-kor a kérdéses napon a rendőrnő észrevett egy különös, néma tárgyat, amely becslése szerint akkora volt, mint egy karnyújtásnyira tartott négyhüvelykes tányér, és legfeljebb 300 láb magasságban volt. A tanú, aki a Királyi Megfigyelő Hadtestnél (Royal Observer Corps) teljes körű kiképzést kapott repülőgép-felismerésből, azonnal kizárta a hagyományos repülőgép lehetőségét. Nem érzett félelmet, és hirtelen ösztönzéstől vezérelve intett a tárgynak, amely erre közelebb jött. Úgy tűnt, mintha világos zöldesszürke fémből készült volna, mérsékelten tükröződő felülettel. A kupola tetején egy kékeszöld fény állt ki, és a tárgy alatt egy nagyon sűrű, fekete kör alakú rész volt látható (lásd Függelék, 457. o.). Legközelebbi megközelítésekor a tárgy becslések szerint nem volt messzebb ötven lábnál.

A tanú egy buszmegállóban várakozott a találkozás alatt, és amikor a busz végül megérkezett, zsibbadást, merevséget és koordinációs hiányt tapasztalt a végtagjaiban, miközben az aprópénzzel babrált a viteldíjhoz. Felbotorkálva a felső szintre, ahonnan remélte, hogy jobb kilátást kap, felfedezte, hogy a tárgy sehol sem látható. Szinte közvetlenül azután, hogy elfoglalta a helyét, éles fejfájás alakult ki nála, amely másnap reggelig tartott. Más tünetek is jelentkeztek, beleértve a szomjúságot és a kötőhártya-gyulladást: a szeme égett és könnyezett egy hétig azután, és visszatérő gyomorpanaszoktól szenvedett. (Egy említésre méltó pont itt, hogy a tanú szakképzett ápolónő is, Általános Ápolói Bizonyítvánnyal rendelkezik.) Még különösebb volt az „időtlenség” érzése, amelyet a rendőrnő tapasztalt a találkozás során: úgy tűnik, mintegy húsz percnyi idővel nem tudott elszámolni, miközben a buszmegállóban várakozott.

Patricia Grant, akivel hosszan tárgyaltam az esetet, teljesen meg van győződve a tanú őszinteségéről. Sajnálatos módon úgy tűnik, senki más nem látta a tárgyat, és akárcsak Alfred Burtoo esetében, ez volt az incidens legfrusztrálóbb aspektusa a tanú számára. Talán a legpozitívabb fejlemény az a tény, hogy most már ritkán válik zaklatottá vagy dühössé, miközben beismerte, hogy az incidens előtt hirtelen haragú volt.

Strukturált UFO-val találkozott három rendőrtiszt

Egy januári éjszakán 1978-ban, Tony Dodd őrmester és Alan Dale rendőrjárőr szolgálati kötelességük teljesítése közben autóztak Cononley környékén, Skipton közelében, Yorkshire-ben, amikor egy különös légi szerkezet tűnt fel a látómezőben. „Egy vidéki úton haladtunk lefelé” – mondta nekem Dodd őrmester, „és tudja milyen ott fent – sötét volt –, és az egyetlen fény, amije van, az a fényszórója. Hirtelen az út előttünk kivilágosodott. Természetesen az azonnali reakció az: honnan jön a fény? De fentről jött. Megállítottuk az autót, felnéztünk, és ott volt ez a dolog, ami jobbról balra tartott.”

A tárgy körülbelül 100 láb távolságra volt, és kevesebb mint 40 mérföld/óra sebességgel haladt. „Izzott; mint egy fényes, fehér, izzó ragyogás, és közvetlenül a fejünk felett jött át” – emlékezett vissza a rendőrőrmester. „Az egész egység izzott. Olyan volt, mintha a fém, amiből ez a dolog készült, fehéren izzott volna. És volt alatta ez a három nagy gömb, mint hatalmas golyóscsapágyak – három darab belőlük egyenlően elhelyezve körülötte. Volt egy üreges terület alul, és mint egy szegély az alján, de ezek a dolgok kilógtak ez alá.

Abszolút lenyűgöző látvány volt. Nem tudom, hogyan magyarázzam meg magának – olyan gyönyörű kinézetű dolog volt. Úgy tűnt, lőrései vannak a kupola körül – egy hosszúkás kupolás terület. És ami mindennél jobban feltűnt, azok a színes fények voltak, amelyek az alján lévő szegély külső részén táncoltak körbe. ...ami azt a vizuális benyomást keltette, hogy forog. Most, hogy a dolog forgott-e, vagy csak a fények forogtak körbe és keltették ezt a benyomást, nem tudom. Azt mondanám, hogy a fények forogtak körbe, mert amikor a lőréseket nézte az ember, azok nem tűntek úgy, mintha körbe-körbe forogtak volna, ahogy azt várta volna.” A tárgy teljesen hangtalan volt.

„Amikor a dolog elhaladt a fejünk felett, valahogy elment a távolba, majd hirtelen úgy tűnt, hogy leereszkedik: van egy nagy erdő tőlünk balra, pont egy távoli domboldalon, és úgy tűnt, leereszkedik abba az erdőbe” – mondta Dodd őrmester, aki hozzátette, hogy egy harmadik rendőrtiszt is látta a tárgyat.

„Továbbmentünk ezen az úton, és ahogy a falu felé értünk, láttuk ezeket a fényeket felénk jönni a másik irányból – egy másik rendőrautó volt. Megálltunk, és ő azt mondta: ’Épp ezt az átkozott nagy UFO-t figyeltem, és úgy tűnik, valahol itt jött le, ezen a környéken!’”

A szerkezet alatt látott három gömböt számos esetben megfigyelték, legnevezetesebben a sokat ócsárolt George Adamski, akinek fényképeit és filmfelvételeit erről a típusú szerkezetről, melyek 1952-ben és 1965-ben készültek, nevetségesnek tartották és hamisítványnak bélyegezték (lásd 15. fejezet). Elegendő időt töltöttem Tony Dodd-dal ahhoz, hogy tudjam, teljesen őszinte, és az a tény, hogy egy rendkívül szokatlan és néma szerkezetet három rendőrtiszt is látott, minden bizonnyal kényszerítő erejű bizonyítéknak számít az UFO-k valóságának bizonyítására irányuló kutatásban.

Rendőrtisztet rabolt el egy UFO?

Egy másik közeli találkozás eset, amely kedvező benyomást tett rám, Alan Godfrey rendőrjárőré, akivel 1986 szeptemberében találkoztam egy Central Television műsor után, amelyben mindketten szerepeltünk. Godfrey élménye 1980. november 29-én történt, nem sokkal hajnali 5:00 óra után a Yorkshire-i Todmorden városában, és számos más tanú, köztük rendőrtisztek, jelentettek UFO-t a környéken nagyjából ugyanabban az időben. Így írta le Godfrey a találkozását a televízióban:

„Egy rendőrautót vezettem akkor, és a kora reggeli órákban rábukkantam valamire, amiről akkor azt hittem, hogy egy busz, amely oldalazva csúszott keresztbe az úton. És amikor megközelítettem a tárgyat – körülbelül húsz yardra kerültem tőle, és azonnal rájöttem, hogy amit látok, azt most UFO-ként írnám le.

Körülbelül húsz láb széles volt és tizennégy láb magas [és] gyémánt alakú volt. Volt benne egy sor ablak, és az alsó fele forgott. A rendőrségi kék villogó fénye visszaverődött róla, ahogy a fényszóróim is. Körülbelül öt láb magasan lebegett a föld felett. És nagyon ijesztő volt – nagyon ijesztő.”

Jenny Randles nagy részletességgel írja le a találkozást a The Pennine UFO Mystery (A Pennine UFO-rejtély) című könyvben, és arról számol be, hogy Godfrey észrevette, hogy az út menti bokrok és fák remegnek, amiről feltételezte, hogy a tárgy okozza. A bázissal való kapcsolatfelvételi kísérletek rádión, mind VHF, mind UHF sávon, kudarcot vallottak, ezért a rendőr úgy döntött, hogy lerajzolja a tárgyat a jegyzettömbjére. Aztán furcsa dolog történt: a következő percben 100 yarddal lejjebb találta magát az úton, és az UFO-nak nyoma sem volt.

Godfrey rendőr visszahajtott a városközpontba, ahol felvette egy kollégáját, adott neki néhány rövid részletet, majd elvitte a helyszínre, ahol mindkét rendőr észrevette, hogy az út, amely felett a tárgy lebegett, foltokban száraz volt, bár máshol áztatta az eső. Visszatérve a rendőrörsre, Godfrey látta, hogy az idő 5:30. Ezt zavarba ejtőnek találta, mivel úgy tűnt számára, hogy kevesebb idő telt el. Később kiderült, hogy különös időkiesést tapasztalt, és számos hipnotikus regressziós ülés során előállt egy bizarr történettel arról, hogy felvitték a jármű fedélzetére. Láttam a videofelvételeket ezekről az ülésekről, és bár elrablásának története tudatalattijából származó fantáziaelemekkel is átszőtt lehet (maga Alan is elmondta nekem, hogy bizonytalan abban, mi történt vele valójában a kiesett idő alatt), nem fér kétség ahhoz a nagyon is valós félelemhez, amelyet újra átélt, amikor visszavitték a találkozás idejére.

Alan Godfrey-t megkérdezték a televízióban, hogy mi történt a rendőrségen annak következtében, hogy a történet ismertté vált. „Körülbelül tizenkét hónapig semmi sem történt az állományon belül” – mondta. „Aztán, az ügy körül abban az időben kialakult nyilvánosság miatt, nagy nyomást gyakoroltak rám, hogy ne mondjak semmit. Aláírattak velem dokumentumokat, meg kellett látogatnom bizonyos helyeket... El kellett határolódnom minden olyan személytől, aki érdeklődött az UFO-k iránt.”

„Úgy érezte, hogy talán valamiféle eltussolás áldozata lett?” – kérdezték Godfrey-t. „Nos...” – kezdte óvatosan –, „ez egy 22-es csapdája!” „Nos, igen vagy nem?” – erősködött a riporter. „Ööö... igen” – ismerte el vonakodva az egykori rendőr.

BELÜGYMINISZTÉRIUMI IRÁNYELV AZ UFO-KRÓL

1982-ben interjút készítettem egy nyugalmazott rendőrfelügyelővel, aki kérte, hogy ne nevezzem meg, annak érdekében, hogy kiderítsem, milyen hivatalos utasításai vannak a rendőrségnek az UFO-észlelések jelentésére vonatkozóan. „Amit elmondhatok önnek” – ajánlotta fel informátorom –, „az az, hogy maga a téma egy belügyminisztériumi irányelv tárgyát képezte. A Belügyminisztérium irányelveket küld ki a rendőrfőkapitányoknak, vagy küldenek egy levelet, amelyben lefektetnek bizonyos eljárásokat, amelyeket UFO-k észlelése esetén követni kell.”

Ezeket az irányelveket aztán beépítik a Rendőrségi Szabályzatba – magyarázta. „Láttam egyet ezek közül az irányelvek közül... voltak benne bizonyos megadott telefonszámok... megfigyelő állomások a légi járművekkel kapcsolatban [az Egyesült Királyság Riasztási és Megfigyelési Szolgálata, amely a brit polgári védelem része]... Volt egy meghatározott eljárásrendünk, mert volt egy időtényező azzal kapcsolatban, hogy mikor jelenthetünk, mivel a nyomon követő állomás hatótávolságán kívül eshet... ezek légierő bázisok voltak, amelyeket akkor is értesíteni kellett volna, ha mondjuk egy bajba jutott repülőgépet látunk. Tehát nyilvánvalóan a radarra támaszkodtak ott, és valakire, aki irányítása alatt tartotta a körzet légi járműveit.”

BRITANNIA HÍRSZERZŐ KÖZÖSSÉGE

A brit hírszerző közösség elsősorban a Titkos Hírszerző Szolgálatból (SIS vagy MI6), a Biztonsági Szolgálatból (MI5), a Védelmi Minisztérium Védelmi Hírszerző Törzskarából (DIS) és a Kormányzati Kommunikációs Főközpontból (GCHQ) áll, amely szorosan együttműködik Amerika Nemzetbiztonsági Ügynökségével (NSA). A három különálló haderőnemi hírszerző ágat (Szárazföldi Hadsereg, Haditengerészet és Légierő) 1964-ben felváltotta a Haderőnemi Hírszerzési Igazgatóság, bár minden haderőnem fenntartja a felelősséget a saját hírszerzési adatgyűjtéséért és biztonságáért. A Védelmi Hírszerző Törzskarnak, amelyet a hírszerzési főigazgató vezet, kilencven osztálya van, amelyek négy fő ágra oszlanak: (1) Haderőnemi Hírszerzés; (2) Hírszerzés Irányítása és Támogatása; (3) Tudományos és Műszaki Hírszerzés; és (4) Gazdasági Hírszerzés.

A Whitehallban széles körben a világ minden tájáról érkező hírszerzési jelentések összegyűjtéséért és elemzéséért felelős fő szervként számon tartott Egyesített Hírszerző Szervezet, amely tájékoztatja az Egyesített Hírszerző Bizottságot (JIC), baráti külföldi hírszerző szolgálatoktól, valamint brit ügynököktől kap hírszerzési információkat. A JIC munkáját Aktuális Hírszerző Csoportok (CIGS) segítik a napi elemzésekkel, valamint egy Értékelő Törzskar a hosszú távú hírszerzési becslésekkel. A JIC tagjai közé tartozik az SIS vezetője; az MI5 főigazgatója; a GCHQ igazgatója; a Védelmi Hírszerző Törzskar helyettes vezetője, valamint a hírszerzési és biztonsági koordinátor, aki jelentést tesz a JIC értékeléseiről a Kabinet legtitkosabb hírszerzési bizottságának, a Tengerentúli és Védelmi Bizottságnak, amelynek elnöke a miniszterelnök.

Az SIS egy korábbi igazgatója és helyettes vezetője arról tájékoztatott, hogy az MI6 – a CIA brit megfelelője, amellyel szorosan együttműködik – hivatali ideje alatt nem érdeklődött az UFO téma iránt. „Ez egyszerűen nem volt az, amit mi ’célpont lehetőségnek’ nevezünk” – magyarázta, és azt javasolta, hogy „talán ezt az amerikaiakra hagyjuk”. Azt, hogy az MI6 nem vesz részt UFO-ügyekben, más hírszerzési szakértők is megerősítették számomra, köztük Donald McCormick és Nigel West. Eddig nem találtam bizonyítékot az MI5 vagy a GCHQ érintettségére, bár nehéz figyelmen kívül hagyni annak valószínűségét, hogy a GCHQ érintett, tekintettel elválaszthatatlan kapcsolatára Amerika NSA-jével, egy olyan ügynökséggel, amely megalakulása, 1952 óta élénken érdeklődik az UFO-k iránt, amint azt látni fogjuk. 

A GCHQ-nak, amelynek központja két helyszínen van Cheltenhamben, de világszerte rendelkezik lehallgató állomásokkal, négy igazgatósága van: (1) Szervezés és Létesítmények, (2) SIGINT (Jelhírszerzés) Tervek, és két műveleti igazgatóság, amelyek közül a legnagyobb a (3) SIGINT Műveletek és Követelmények (feldolgozás és elemzés) és a (4) Kommunikációs Biztonság (COMSEC). Az NSA-hez hasonlóan a GCHQ is a kommunikáció világszintű lehallgatására és dekódolására szakosodott, különösen a diplomáciai forgalom, a katonai kommunikáció, a radarhírszerzés (RADINT) és a rádióadások terén. A kereskedelmi Telex, valamint a polgári telefonhívások sem kerülik el a figyelmet. James Rusbridger (volt MI6) szerint a Külügyminisztérium, a közös GCHQ/NSA megállapodás révén, lehallgat és megfigyel minden Nagy-Britanniába bejövő vagy onnan kimenő telefonhívást. Ezeket automatikusan figyelik – állítja –, „mert a rendszert működtető számítógépek úgy vannak programozva, hogy minden nemzetközi áramkört átkutassanak különösen érzékeny nevek és számok után.”

De most a Királyi Légierő (RAF) és annak hírszerző ágai felé kell fordítanunk figyelmünket, ahol halvány, de érdekes bizonyítékokat fedeztem fel az azonosítatlan repülő tárgyakkal kapcsolatos titkos kutatásokra.

PER ARDUA AD ASTRA

A Védelmi Minisztérium titkos UFO-kutatásairól szóló pletykák alkalmanként felbukkantak az évek során, de semmi érdemleges nem derült ki 1957 óta, amikor is megbízható források arról számoltak be, hogy szigorúan titkos tanulmányokat folytat a Légügyi Minisztérium a londoni Northumberland Avenue-n (ahol a Védelmi Hírszerző Törzskar a mai napig végzi a hírszerzési értékeléseket). Ezt megerősítette Gordon Creighton, egy korábbi hírszerző tiszt, aki többek között az Egyesített Hírszerző Irodánál szolgált, és aki elmondta nekem, hogy a RAF hírszerző tisztjei rendszeresen tartották a kapcsolatot amerikai kollégáikkal, valamint a CIA-val az UFO-problémát illetően.

1985-ben tudomásomra jutott, hogy egy birminghami szemtanút, aki felhívta a Védelmi Minisztériumot a Whitehallban egy éjszaka, hogy jelentsen egy UFO-incidenst, átirányítottak egy másik telefonszámra. A tanú, George Dyer elmondta nekem, hogy 1984 nyarán este 8 óra körül telefonált a Védelmi Minisztériumnak, és azt tanácsolták neki, hogy hívjon egy másik számot „a nyugati országrészben” (amelyet azóta elfelejtett). „Nos, nem telefonálok ma este; nem lesz ott senki” – mondta Mr. Dyer a Védelmi Minisztériumnak. „Épp ellenkezőleg” – jött a válasz. „Az állandóan személyzettel van ellátva.”

Felvettem a kapcsolatot a Védelmi Minisztériummal, és érdeklődtem erről a számról. „Az egyetlen huszonnégy órás szám az itteni szám [a Whitehallban]” – mondták nekem –, „bár az emberek gyakran jelentenek észleléseket a RAF állomásoknak vagy a rendőrségnek...Nem tudok semmilyen hivatalos kutatóközpontról.” Tehát George Dyert félretájékoztatták. Vagy mégsem?

Röviddel ezután két teljesen független forrásból megtudtam, hogy a RAF szigorúan titkos kutatást végzett UFO-kkal kapcsolatban egy bizonyos Wiltshire-i létesítményben. Ennek a létesítménynek a neve RAF Rudloe Manor. A Londontól pontosan 100 mérföldre, a vidékies Wiltshire-ben található Rudloe Manor hivatalosan a RAF Támogató Parancsnokságának egyik főhadiszállásaként van nyilvántartva (a fő parancsnokság RAF Bramptonban, Cambridgeshire-ben található), valamint itt található a Katonai Rendészet és Biztonsági Szolgálatok (UK) központja is, külön létesítményekben. A Katonai Rendészet és Biztonsági Szolgálatok a RAF azon ága, amely a biztonsági kihágásokat vizsgálja a szokásos rendészeti feladatok mellett. Rudloe Manor egy kevésbé ismert funkciója a Védelmi Kommunikációs Hálózat (Defense Concepts Staff).

Talán Rudloe Manor legrelevánsabb funkciója az UFO-kontextusban a Repülési Panaszok Osztálya (Flying Complaints Flight), amely korábban a Whitehallban működött a régi S4 egység részeként, de most a Katonai Rendészet és Biztonsági Szolgálat parancsnokságán kapott helyet. Ahogy a volt védelmi minisztériumi tisztviselő, Ralph Noyes megerősítette, az S4 kezelte az alacsony repüléssel kapcsolatos panaszokat, valamint foglalkozott a lakosság által tett UFO-észlelési jelentésekkel. Ezért arra a következtetésre jutottam, hogy a Repülési Panaszok Osztályát fedőcégként használják a „bérlő egység” számára, ahol az UFO-kkal kapcsolatos titkos kutatások zajlanak. Az alacsony repüléssel kapcsolatos panaszok és az UFO-jelentések közötti különbségtétel akadémikusnak tűnik.

Úgy tudom, az UFO-kutató központ személyzete legfeljebb harminc főből áll, és állandóan üzemel. Egyik informátorom azt mondta, hogy Rudloe Manor nyomon követő állomásként is szolgál (vagy szolgált) az UFO-k számára. 1971 körül például egy ott dolgozó radarszakértő két napon át követett egy ismeretlen légi tárgyat, és általános volt az egyetértés abban, hogy a Földön semmi sem magyarázhatja a tárgy fantasztikus manőverező képességét.

További bizonyítékokat találni Rudloe Manor titkos kutatásaira frusztráló, sőt kockázatos volt. 1985 áprilisában a Védelmi Minisztérium éber rendőrei igazoltattak, miközben a bázis kerülete mentén sétáltam. Mivel nyilvánvalóan nem voltak megelégedve a kevésbé sem őszinte válaszaimmal, nem is beszélve a hamis személyazonosságról, amit felmutattam, a két rendőr néhány órával később eljött a Rudloe Park Hotelbe (ahol megszálltam), miközben éppen ebédeltem. Ezután elkísértem a tiszteket további kihallgatásra Copenacre-be, a Királyi Haditengerészet egyik létesítményébe a környéken. Mivel ekkorra már világos volt, hogy nagy bajban vagyok, kénytelen voltam elmondani látogatásom valódi okait a rákövetkező félórás kihallgatás során.

Nyilvánvaló volt, hogy a HM [Honvédelmi Minisztérium] személyzete korántsem volt meggyőződve az UFO-kutatás bizonyítékai utáni nyomozásomról, és teljesen ésszerűen azt gyanították, hogy a Nukleáris Leszerelési Kampány tagja vagyok (ami nem vagyok), vagy még rosszabb.

Visszavittek a szállodába, és miután a bárban némi lelki vigaszra leltem, visszavonultam a szobámba. Éjfél körül kopogtak az ajtón. Ezúttal a polgári rendőrség volt az. További kérdezősködés és a holmijaim alapos átkutatása után a chippenhami rendőrkapitányságra vittek, ahol egy repülő csészealjakról folytatott felettébb élvezetes beszélgetést követően a megzavarodott tisztekkel, kihallgatott egy nyomozó őrmester, aki Swindonból érkezett. Miután a számítógépes ellenőrzések megállapították, hogy nincs rendőrségi priuszom, és miután biztosítottak arról, hogy valójában semmilyen szabálysértést nem követtem el, egy baráti figyelmeztetéssel elengedtek, hogy a jövőben legyek óvatosabb, amikor katonai bázisok körül sétálok. Önként átadtam a filmeket a fényképezőgépeimből, amelyeket előhívtak, lenagyítottak, és néhány hónappal később a rendőrség díjmentesen visszajuttatott az ajtómhoz, mivel semmi érzékeny dolgot nem találtak rajtuk. Mire visszaértem a szállodába, hajnali 3:30 volt. Tanulságos élmény volt.

Ralph Noyes teljesen szkeptikus volt, amikor először meséltem neki a Rudloe Manor-ról és az ott folyó állítólagos titkos UFO-kutatásokról. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen szóbeszéd felmerült, ami őt illeti: amíg a DS8 vezetője volt a Whitehallban, egyszer sem hallotta a helyet UFO-kkal kapcsolatban említeni. De feltételezhetjük, hogy a [titkos] egységet csak 1972-ben telepítették oda, abban az évben, amikor Ralph elhagyta a HM-et? Vagy egyszerűen csak nem avatták be? Az informátoraim világossá tették, hogy végül is nagyon kevés ember volt beavatva. Úgy döntöttünk, megpróbálunk többet megtudni.

Egy éjszaka későn, 1985 májusában, a jelenlétemben Ralph felhívta a Rudloe Manort, megadva a nevét és néhány részletet a HM-ben szerzett hátteréről az ügyeletes tisztnek. Ezután elmagyarázta, hogy egy zavarba ejtő UFO-észlelést szeretne jelenteni, amely aznap éjjel történt Hertfordshire-ben (valójában hetekkel korábban történt Londonban), de mielőtt folytatná, teljesen biztosnak kell lennie abban, hogy a megfelelő helyet hívja. „Bizonyára a Whitehallt kellene hívnom?” – kérdezte. „Nem, uram” – válaszolta az ügyeletes tiszt –, „jó helyet hívott.” Amikor Ralph befejezte az észlelése elmesélését és letette a telefont, megdöbbenése kézzelfogható volt. Talán mégiscsak tanulmányozzák az UFO-jelentéseket a Rudloe Manorban, tűnődött.

Lord Hill-Norton ugyanilyen tanácstalan volt. Neki biztosan soha senki nem mondott semmit a Rudloe Manorban folyó titkos UFO-kutatásról, amikor a Védelmi Vezérkar Főnöke volt. Kérdőre vonta Lord Trefgarne-t, a védelmi államtitkárt az ügyben, de arról tájékoztatták, hogy a Repülési Panaszok Osztálya kizárólag az alacsony repüléssel kapcsolatos lakossági panaszokkal foglalkozik, és semmi köze az azonosítatlan légi események tanulmányozásához, amelyek kezeléséért egyedül az AS2 felelős a Whitehallban. A HM következetesen tagadta, hogy bármely más egység részt venne az UFO-kivizsgálásokban, bár 1986 végén elismerték nekem, hogy a DI55 (feltételezhetően a Védelmi Hírszerzési Törzs egyik osztálya) együttműködött az AS2-vel. A DI55 funkcióinak részletei a jelen írás idején nem állnak rendelkezésre.

Ralph Noyes rámutatott nekem, hogy ha létezik egy titkos egység, amely UFO-jelentéseket figyel a Rudloe Manorban (vagy bármely más létesítményben), az ott szolgáló személyzetnek és felszerelésnek gyakorlatilag megkülönböztethetetlennek kellene lennie az anyaintézményben használtaktól; „háztartási” szempontból a nagyobb létesítményhez kellene tartoznia, hogy segítsen elrejteni a költségeit; műveletileg a saját helyi igazgatója irányítaná, aki valamilyen felsőbb hatóságnak jelentene; és ez a különálló hatóság parancsolna neki, amely szigorúan el lenne zárva attól, hogy elszámolással tartozzon akár a szülő intézménynek, akár annak parancsnoki láncolatának. Bár vannak előzményei az ilyen típusú elrendezésnek (a radarral kapcsolatos kutatás az 1930-as évek végén például ilyen volt), Ralph Noyes rámutat:

Nem lehet csak úgy becsempészni egy speciális feladatokkal ellátott egységet egy meglévő létesítménybe anélkül, hogy világos utasításokat adnának ki a parancsnoki láncolatokon keresztül. Ez néhány dokumentum kiadását jelenti (bár ezek lehetnek rövidek, rejtélyesek és szigorúan titkosak), és szükség van világos megállapodásokra legalább néhány magas rangú tiszt között (pl. legalább a Légierő Vezérkari Főnöke, a Légierő Vezérkari Főnökének helyettese és a Csapásmérő Parancsnokság vagy a Támogató Parancsnokság főparancsnoka), hogy az elkerülhetetlen adminisztratív problémákat gyorsan, a biztonság megsértésének minimális kockázatával lehessen rendezni.

Hogy a Rudloe Manor bizonyos mértékig részt vesz az UFO-kutatásban, azt alátámasztani látszik az a tény, hogy 24 órás fogadóállomásként működik a lakosságtól érkező jelentések számára, bár ezt a HM tagadja. Hogy a Repülési Panaszok Osztálya a fogadópont, azt számomra részben bizonyítja az a tény, hogy a Rudloe Manor ügyeletes tisztje azt tanácsolta Ralph Noyesnak, hogy az észlelésének további részleteit tartalmazó levelét a Repülési Panaszok Osztályának címezze. Amit nem tudok bizonyítani, az az, hogy a RAF Rudloe Manor 24 órás szigorúan titkos UFO-figyelő és -kutató állomásként működik (a Daytoni, ohiói Wright-Patterson Légitámaszpont mintájára), ahogyan azt az informátoraim feltárták. A legtöbb, amit Lord Hill-Nortonnak eddig sikerült kiderítenie az ügyről, az az, hogy a Whitehallhoz beérkező jelentéseket máshová irányítják.

A Légiforgalmi Szolgálatok Kézikönyve pontos utasításokat ad a légiirányítóknak az Egyesült Királyságban az UFO-k jelentésére vonatkozóan (lásd Függelék, 458. o.), és kijelenti: „A részleteket azonnal telefonon kell jelenteni az AIS [Légi Információs Szolgálat] (Katonai), LATCC [Londoni Légiforgalmi Irányító Központ] részére. A kitöltött űrlapot a kezdeményező légiforgalmi szolgálati egységnek kell elküldenie a Védelmi Minisztériumnak” a Whitehallba. Az AIS egység a RAF West Draytonban található, amely fogadja az összes katonai és polgári radar bemenetét, valamint az összes katonai és polgári repülési tervet (néhány kivétellel), így folyamatos és teljes képet tartanak fenn a brit légtér minden tevékenységéről. A polgári rendőrséget is arra kérik, hogy az UFO-jelentéseket West Draytonba küldjék. Hogy e jelentések némelyikét vagy mindegyikét továbbítják-e a Rudloe Manorba, azt nem tudom.

Egy olyan egység, amely hasznos fogadópontként szolgálna a katonaság által készített UFO-fényképek és -filmek számára, a Közös Légi Felderítő Hírszerző Központ (JARIC) lenne Huntingdonban, egy egyesített szolgálati egység, amely előhívatlan filmeket fogad katonai forrásokból – különösen a RAF-tól. Erre nincs bizonyíték, de érdemes megemlíteni, hogy az Egyesült Államokban azok a pilóták, akik fedélzeti fegyverkamerás felvételeket készítenek UFO-król, arról számoltak be, hogy az előhívatlan filmeket általában eltüntetik egy olyan bázisra, mint a Wright-Patterson AFB. Ésszerű feltételezni, hogy hasonló megállapodások léteznek Nagy-Britanniában is, és hogy szoros együttműködés van az amerikai légierővel, a CIA-val, a Védelmi Hírszerző Ügynökséggel és a Nemzetbiztonsági Ügynökséggel, amelyek mindegyike hosszú múltra tekint vissza az UFO-kutatásban való részvétel terén. Hacsak, esetleg, az amerikaiak nem avatták bizalmukba Nagy-Britanniát. Forrásaim azonban másról tájékoztatnak, bár az, hogy Lord Hill-Norton, mint a Védelmi Vezérkar korábbi főnöke, hogyan maradhatott tudatlan erről az együttműködésről, továbbra is mindkettőnket zavarba ejt.

Dr. Robert Creegan, a New York-i Állami Egyetem filozófiaprofesszora számos kutatóutat tett Nagy-Britanniába, és informális alapon vitatta meg a hivatalos eltussolás kérdését különböző érintett felekkel. „Valóban az volt a benyomásom,” – mondta nekem – „hogy az Egyesült Államok tisztviselői által gyakorolt ’nyomás’ volt az oka (vagy az egyik oka) annak a brit politikának, hogy olyan kevés információt adnak ki az UFO-problémával kapcsolatban.” Dr. Creegan azt is kijelentette: „Nyilvánvalóvá tették számomra, hogy a britek abban az időben [1970-es évek] az amerikai establishment kedvében akartak járni. És erősen céloztak arra, hogy az amerikai tisztviselők meglehetősen izgatottnak tűntek az UFO-problémák miatt, és kétségbeesett erőfeszítéseket tettek arra, hogy elnyomják a közérdeklődést... jelezték, hogy a pánikszerű amerikai hozzáállás volt az oka a brit hallgatásnak… a Minisztériumnak meg kellett békítenie az amerikai hadiipari komplexumot, és így nem segíthetett senkinek az igazság keresésében.” [Kiemelés tőlem] Így zárta:

Az UFO-k riadalmat keltenek az establishmentben, mert bármelyik elmélet is helyes, az ellenőrzés jelentős elvesztésétől tartanak, olyan objektumokról szóló jelentésekkel összefüggésben, amelyek befolyásolják az irányítási mechanizmusokat, és amelyek mélyen zavarba ejtik és összezavarják mind a nyilvánosságot, mind sok leendő vezetőjét. Londontól Palo Altóig számos olyan jelet regisztráltam, amelyek arra látszanak utalni, hogy a jelen valóban a pánik korának hajnala. A szabad és egyetemes hozzáférés a még rejtélyesebb igazságokhoz az egyetlen dolog, amire szükség van, ha az emberek valaha is újra megdöbbenés nélkül akarnak élni.

 

MÁSODIK RÉSZ

UFÓ ÉSZLELÉSEK A VILÁG MINDEN TÁJÁN

6. FEJEZET

FRANCIAORSZÁG, OLASZORSZÁG, PORTUGÁLIA ÉS SPANYOLORSZÁG

Azt kell mondanom, hogy ha a hallgatóik saját szemükkel látnák a légi csendőrségtől, a mobil csendőrségtől és a vizsgálatok lefolytatásával megbízott csendőrségtől beérkező jelentések tömegét, amelyeket mind továbbítunk a CNES-nek [Nemzeti Űrkutatási Központ], akkor látnák, hogy ez az egész elég nyugtalanító.

Így beszélt Franciaország védelmi minisztere, Monsieur Robert Galley egy Jean-Claude Bourret-val készült interjúban, amelyet a France-Inter sugárzott 1974. február 21-én, az 1973 végi és 1974 eleji észlelési hullámot követően. Franciaország, független védelmi politikájával, ugyanolyan független politikát folytat az Objets Volants Non Identifies – OVNI – ügyében az 1950-es évek eleje óta. 1952 júliusában létrehoztak egy kormányzati kutatóbizottságot, amelyet 1954-ben egy vezérkari bizottság váltott fel. M. M. Catroux francia légügyi államtitkárt M. Jean Nocher francia parlamenti képviselő kérte fel, hogy állítson fel egy bizottságot „a jelenség objektív tanulmányozására, az igazság elkülönítésével a tévedések és lehetséges átverések közül.”

Robert Galley az 1974-es adásban kijelentette, hogy a Ministere des Armees-n (Védelmi Minisztérium) belül létrehoztak egy osztályt azzal a céllal, hogy összegyűjtsék és tanulmányozzák a számos jelentést, amelyek elárasztották őket az 1954-es nagy globális észlelési hullám során. Ez az osztály a Francia Légierő Kutatási Osztályának központjában kapott helyet. Galley megerősítette, hogy voltak „észlelési jelentések pilótáktól, a különböző légierő-központok parancsnoki állományától, meglehetősen sok részlettel, amelyek mindegyike meglehetősen nyugtalanító módon egyezik – mindez az 1954-es év során.”

A francia miniszter interjújának különös utóélete volt, hogy a sorozat részeként sugárzásra szánt, neves ufológusokkal (köztük Gordon Creightonnal) készült interjúk szalagjait ellopták Jean-Claude Bourret irodájából. Vajon a miniszter pozitív kijelentései túl messzire mentek?

A RENDŐRSÉGET ÉS A BIZTONSÁGI SZOLGÁLATOKAT IS RIASZTOTTÁK A LESZÁLLÁS MIATT, 1954-BEN

Az 1954-es UFO-hullám során számos jelentés érkezett leszállt járművekről, utasaikkal együtt, és az egyik leglenyűgözőbb eset Marius Dewilde esete, amelynek csak rövid részleteit ismertetem, ahogy azt a nagy úttörő, Aime Michel elbeszélte. Szeptember 10-én este fél 11 körül Dewilde-et a kutyája vonyítása riasztotta, amely megpróbált bejutni a Quarouble közelében lévő házába. Fogta az elemlámpáját, és kint a következőt látta:

Két lény, amilyet még soha nem láttam, nem volt messzebb tőlem három vagy négy yardnál. ... Az elöl lévő felém fordult. A lámpám fénye megcsillant az üvegen vagy fémen, ahol az arcának kellett volna lennie. Az volt a határozott benyomásom, hogy a feje egy búvársisakba volt zárva. Valójában mindkét lény egyrészes ruhát viselt, mint amilyet a búvárok hordanak. Nagyon alacsonyak voltak, valószínűleg kevesebb mint három és fél láb [kb. 1,1 méter] magasak, de nagyon szélesek a válluknál, és a „fejüket” védő sisakok hatalmasnak tűntek. Láttam a lábaikat, amelyek a magasságukhoz képest kicsinek tűntek, de másrészt nem láttam karokat. Nem tudom, hogy voltak-e nekik.

Dewilde megpróbálta elkapni a lényeket, de amikor hat láb [kb. 2 méter] távolságra volt, elvakította egy rendkívül erős fény, amely egyfajta négyzet alakú nyílásból sugárzott egy sötét tárgyon, amely a közeli vasúti síneken nyugodott. „Becsuktam a szemem és próbáltam kiabálni, de nem tudtam” – jelentette. „Pontosan olyan volt, mintha megbénultam volna. Próbáltam mozdulni, de a lábaim nem engedelmeskedtek.” Végül a fénysugár kialudt, és Dewilde újra képes volt mozogni, és a vasúti sínek felé futott. A tárgy felemelkedett a földről és lebegett, és „sűrű sötét gőz jött ki az aljából halk fütyülő hanggal”. A jármű függőlegesen emelkedett fel, és végül eltűnt.

Miután felébresztette a feleségét és egy szomszédját, Dewilde a legközelebbi rendőrőrsre futott, amely körülbelül egy mérföldre volt. Ahogy Michel beszámol róla, a szemtanú olyan zaklatott állapotban volt, hogy a rendőrség őrültnek nézte és elküldte. Ezután a rendőrfőkapitány irodájába futott, ahol a jelentését komolyabban vették.

A vizsgálatba, amely ezt követte, bevonták a légi csendőrséget, a mobil csendőrséget és a Direction de la Surveillance du Territoire-t – vagyis a DST-t –, amely Franciaország megfelelője a brit MI5-nak vagy az amerikai FBI-nak. Sok évvel később Aime Michel felfedte Gordon Creightonnak, hogy a DST kiszámította: a tárgy által okozott benyomódások azt jelezték, hogy legalább harmincöt tonnát kellett nyomnia.

HATALMAS UFO-T ÉSZLELTEK ÉS KÖVETTEK PÁRIZS FELETT, 1956

1956. február 19-én este 10:50-kor a párizsi Orly repülőtér légiforgalmi irányítói megdöbbenve látták, hogy egy „jel” jelenik meg a radarernyőiken, amely kétszer akkora volt, mint egy hagyományos repülőgép. Úgy tűnt, köröz, lebeg, majd fantasztikus sebességre gyorsul, és összesen négy órán keresztül követték nyomon. Nem sokkal azután, hogy először feltűnt a radaron, az ismeretlen tárgy közvetlenül Gometz-le-Chatel (Seine et Oise) felett volt, majd harminc másodperccel később már harminc kilométerrel arrébb járt, 3600 km/h (közel 2500 mérföld/óra) sebességgel haladva.

Ekkor egy második, de kisebb jel is megjelent, amelyet egy Air France DC-3 Dakotaként azonosítottak, amely a Les Mureaux-i katonai bázis felett repült 4500 láb magasságban – 800 lábbal az UFO alatt. Orly azonnal rádiózott a pilótának, és figyelmeztette, hogy azonosítatlan forgalom van a hozzávetőleges útvonalán. Beaupertuis rádióstiszt megpillantotta a tárgyat egy ablakon keresztül. A jobb oldalon volt – hatalmas méretű, eléggé elmosódott körvonalú, és egyes részein vörös fénnyel világított. Később jelentést téve a Francia Polgári Repülési Minisztériumnak, Desavoi kapitány megerősítette az észlelést, és további részletekkel szolgált:

Teljes harminc másodpercig figyeltük a tárgyat anélkül, hogy el tudtuk volna dönteni a pontos méretét vagy alakját. Repülés közben gyakorlatilag lehetetlen megbecsülni a távolságokat és méreteket. De egy dologban biztosak vagyunk. Nem polgári utasszállító volt. Mert nem viselte azokat a navigációs fényeket, amelyeket az előírások kötelezővé tesznek. Ezután Orly figyelmeztetett, hogy a tárgy a bal oldalamra került, ezért felé fordultam. De hívtak, hogy elhagyott minket, és Le Bourget felé száguld. Körülbelül 10 perccel később az irányítás újra hívott, hogy a tárgy több mérfölddel felettünk van. De nem láttuk, és nem is láttuk többé.

A FRANCIA LÉGIERŐ TÁBORNOKA MEGERŐSÍTI AZ UFO-K VALÓSÁGÁT

Tudomásom szerint sem a DST, sem a DGSE (Direction General de Securite Exterieur) nem hozott nyilvánosságra semmilyen dokumentumot az UFO-kutatásaikról, mivel Franciaország, akárcsak Nagy-Britannia és sok más ország, semmivel sem rendelkezik, ami az amerikai Információszabadság Törvényhez hasonlítható lenne. De néhány aggódó katonatiszt nyilatkozata súlyt adott az UFO-k valósága mellett szóló tanúvallomások növekvő tömegének.

Lionel Max Chassin tábornok (1902-1970), aki a Francia Légierő vezető tábornoki rangig jutott, és a Szövetséges Légierők Közép-Európai (NATO) légvédelmi koordinátoraként szolgált, először 1949-ben kezdett érdeklődni az UFO-k iránt, amikor jelentéseket kezdett kapni pilótáktól. 1964-től 1970-ben bekövetkezett haláláig a Groupement d’ Etude de Phenomenes Aeriens (GEPA) elnökeként tevékenykedett. 1958-ban fontos előszót írt Aime Michel második könyvéhez, a Flying Saucers and the Straight-Line Mystery-hez, amely a rendkívüli jelenségekre adott emberi reakciók különböző típusaival kezdődött. A szkeptikusokról Chassin ezt írja:

A saját mindentudásának gondolatától megszállva dühíti őt, ha olyan jelenségekkel szembesül, amelyek nem egyeznek ezzel a meggyőződéssel. Mivel korlátozott eszköztárában nem talál olyan magyarázatot, amely kielégítené, inkább a kételkedést választja, mintsem önmagát, és elutasítja a legnyilvánvalóbb tényeket, hogy elkerülje hite próbára tételét. A téves büszkeség és az antropocentrizmus, amely állítólag Kopernikusszal és Galileivel kiment a divatból, veszélyt jelent a tudományra, ahogy azt a történelem bőségesen bizonyítja. ... Hogy furcsa dolgokat láttak, az ma már nem kérdéses, és a „pszichológiai” magyarázatok úgy tűnik, csődöt mondtak. Azoknak az átgondolt, intelligens, képzett, szellemi képességeik teljes birtokában lévő embereknek a száma, akik „láttak valamit” és leírták azt, napról napra nő. A kételkedő Tamások a csillagászok, mérnökök és tisztviselők között, akik korábban nevettek a „csészealjakon”, láttak és megbánták bűneiket. Az övékhez hasonló tanúvallomások élből történő elutasítása egyre inkább elbizakodottsággá válik.

Máshol már utaltam arra a rémálomszerű forgatókönyvre, hogy nukleáris háború törhet ki annak következtében, hogy az UFO-kat tévesen ellenséges rakétáknak nézik, amit Chassin tábornok is felvetett: „Ha továbbra is elutasítjuk ezen azonosítatlan tárgyak létezésének elismerését, egy szép napon ott fogunk kikötni, hogy egy ellenség irányított rakétáinak nézzük őket; és a legrosszabb fog ránk szakadni.

Abban biztos vagyok, hogy a világ védelmi erői 1958 óta (és egyes országokban már korábban is) intézkedéseket tettek e lehetőség kezelésére, amikor Chassin ezeket a szavakat írta. És mindenesetre a légi radarfedezet a radar által észlelt elektromágneses jelek automatikus elemzésén alapul, minden „jelet” egy központi számítógép dolgoz fel és továbbít több légvédelmi szervezethez, ezáltal hatékonyan kiküszöbölve a szubjektív értelmezés veszélyét.

EGY TITKOSSZOLGÁLATI TISZT MEGERŐSÍTI A VILÁGMÉRETŰ EGYÜTTMŰKÖDÉST

1965-ben George Langelaan, regényíró, újságíró és volt titkosszolgálati tiszt, akit a II. világháború alatt plasztikai sebészettel kapott új arccal dobtak le Franciaországba, előadást tartott Mourenx-ben, Landes-ban, amely során felmerült az UFO-k témája. Langelaan kijelentette, hogy az orosz és az amerikai titkosszolgálatok együttműködtek a problémán, és arra a következtetésre jutottak: „A repülő csészealjak léteznek, forrásuk földönkívüli, és a jövő – viszonylag hamarosan – lehetővé teszi majd ezen állítás megerősítését.” Hivatalos szinten nem érkezett ilyen megerősítés, bár a későbbi fejezetekben idézni fogok halvány bizonyítékokat az 1955-ig visszanyúló nemzetközi együttműködésre.

A VALENSOLE-I ESET, 1965

A francia helyzet egyetlen összefoglalója sem lehet teljes, bármilyen rövid is legyen (amilyennek az enyémnek szükségszerűen lennie kell), anélkül, hogy ne említenénk az egyik legalaposabban kivizsgált közeli találkozást a feljegyzésekben – a híres 1965-ös valensole-i esetet.

Július 1-jén reggel 5:45 körül Maurice Masse gazdálkodó a levendulaföldjén volt Valensole közelében, Basses Alpes-ban, amikor furcsa fütyülő hangot hallott. Egy kőhalom mögül kilépve látott egy rögbi labda alakú tárgyat, a tetején egy kupolával, amely körülbelül akkora volt, mint egy Renault Dauphine autó. Hat lábon állt, egy központi tengellyel. Egy nyitott ajtón keresztül két ülést látott, háttal egymásnak.

Masse először azt hitte, hogy a tárgy egy helikopter vagy kísérleti jármű, de aztán meglepődve vette észre, amit két nyolcéves fiúnak vélt, akik a levendulatöveit lopják (amelyekből néhány hiányzott). A „fiúk” kevesebb mint négy láb [1,2 méter] magasak voltak, és meglehetősen sötét szürkészöld egyrészes ruhát viseltek. Amikor látták, hogy Masse feléjük közeledik, felegyenesedtek, és egyikük egy „csövet” szegezett a gazdára, amely mozgásképtelenné tette.

Masse észrevette, hogy a két humanoidnak nagy szőrtelen feje, sima fehér bőre, magas húsos arccsontja, nagy, ferde szeme, hegyes álla és ajkak nélküli szája volt. Furcsa gurgulázó („gargouillement”) hangot adtak ki mélyen a torkukból, miközben egymással kommunikáltak. „Engem néztek, és biztosan gúnyolódtak rajtam” – mondta Masse egy nem hivatalos nyilatkozatban Maitre Chautard-nak, egy helyi bírónak. „Ennek ellenére az arckifejezésük nem volt rosszindulatú, sőt, éppen ellenkezőleg.” Masse azt mondta, hogy valójában nagy békességet érzett áradni a lényekből.

Röviddel ezután a humanoidok visszatértek a járművükbe egy tolóajtón keresztül. A lábak forogtak és visszahúzódtak, és a gép felszállt. Negyed órába telt, mire Masse visszanyerte a mozgásképességét. A talaj, ahol a jármű állt, át volt ázva a nedvességtől, bár nem esett az eső, és a nyomozók furcsa, geometrikusan elrendezett benyomódásokat találtak. Még figyelemreméltóbb volt az a tény, hogy a leszállás helyén tíz évig nem nőtt levendula.

Négy nappal az incidens után Masse hirtelen összeesett, ellenállhatatlan alvási kényszer fogta el, és huszonnégy órán át aludt volna, ha a felesége és az apja fel nem ébresztik. A szokásos öt-hat óra alvás helyett. Masse úgy találta, hogy legalább tíz vagy tizenkét órára van szüksége, több hónapon keresztül.

Mindazok, akik kivizsgálták az esetet, beleértve a Valnet alezredes vezette csendőrséget, Maitre Chautard-t, valamint Valensole polgármesterét és plébánosát, egyhangúlag arra a következtetésre jutottak, hogy Maurice Masse igazat mondott.

UFO-K ÉS A GENDARMERIE NATIONALE

Ahogy Dr. Jean Gilles rámutat, a francia csendőrség a francia fegyveres erők része, és mint ilyen, kizárólag az erősen központosított végrehajtó hatalomnak tartozik elszámolással: a legfőbb ügyésznek vagy (bizonyos esetekben) az elnöknek. Egy belső folyóiratban, amely a nyilvánosság számára nem hozzáférhető, Kervendal csendőrkapitány és az újságíró/kutató Charles Garreau összefoglalót adnak a jelenségről, beleértve a következő jelentős nyilatkozatot:

Mit tehetünk mi, a csendőrség ezzel az üggyel kapcsolatban? A csendőrség jelenlétének köszönhetően Franciaország egész nemzeti területén, a helyek és mindenekelőtt az emberek ismeretének köszönhetően; a személyzetére jellemző feddhetetlenségnek és intellektuális becsületességnek köszönhetően, valamint annak a gyorsaságnak köszönhetően, amellyel a csendőrség a helyszínen lehet, valóban jó helyzetben vannak ahhoz, hogy értékes segéderőként szolgáljanak az igazság keresésében az UFO-kkal kapcsolatban. ... Valami történik az égen ... valami, amit nem értünk. Ha mindazok a légitársasági pilóták és légierő pilóták, akik UFO-kat láttak – és néha üldöztek –, hallucinációk áldozatai lettek, akkor borzasztóan sok pilótát kellene levenni és eltiltani a repüléstől. [Kiemelés tőlem]

A kérdőív II. szakaszában, amely azt jelzi, hogy a jelenség mely aspektusaira kell a csendőrségnek összpontosítania, a szerzők hangsúlyozzák, hogy nagy figyelmet kell fordítani az UFO-k alakjára, a tanúk által átélt hatásokra (mint például bizsergő érzések), valamint a környéken élő állatok viselkedésére. Azokban az esetekben, amikor egy állat egy észlelést követően szokatlan körülmények között pusztult el, boncolást és vérvizsgálatot kell végezni, valamint sugárzás nyomaira irányuló vizsgálatokat is.

A leszállási eseteket részletesen tárgyalja a III. szakasz: a jármű által hagyott nyomokat alaposan meg kell vizsgálni, és talaj-, növényzet- és gyökérmintákat kell beküldeni a legközelebbi mezőgazdasági kutatóközpontba. A radioaktivitás szintjét a leszállási helyen meg kell mérni és rögzíteni, majd össze kell hasonlítani a 100 méterrel távolabb mért értékekkel. Nagy jelentőséget tulajdonítanak a helyszín helikopterről végzett légi fényképezésének, infravörös film használatával.¹¹

Teljesen nyilvánvaló, hogy a Gendarmerie Nationale rendkívül komolyan veszi az UFO-kat.

GEPAN

1977-ben a Groupe d’Études Phénomènes Aérospatiaux Non Identifiés (GEPAN) a Centre National d’Études Spatiales (CNES) égisze alatt jött létre — ez Franciaország megfelelője az amerikai űrügynökségnek, a NASA-nak. A GEPAN-nak hét tudósból álló bizottsága volt, élén Dr. Claude Poherrel, a CNES Hangrakéták Osztályának igazgatójával. A csoport együttműködött a csendőrséggel, és hozzáférést kapott Franciaország-szerte laboratóriumokhoz és tudományos központokhoz, valamint más országok hasonló intézményeihez is. Giscard d’Estaing elnök személyesen is nagy érdeklődést tanúsított a projekt iránt.

Kezdetben mindez nagyon ígéretesnek tűnt. Például az 1978-ban vizsgált tizenegy eset elemzése során a GEPAN arra a következtetésre jutott, hogy akár kilenc esetben is létezett egy fizikai jelenség, amelynek eredete, meghajtása és működési módja meghaladta az emberi tudást. Ám később ugyanabban az évben Dr. Gilles, a Centre National de la Recherche Scientifique (CNRS) kutatásért felelős munkatársa részt vett egy GEPAN-ülésen a CNES toulouse-i központjában, amelyet magánkutató csoportok számára tartottak. Ott, a hétórás találkozón azt mondták neki, hogy a GEPAN tudományos munkatársai idejüknek csupán 10 százalékát fordíthatják azokra az esetekre, amelyeket a csendőrség továbbított számukra. Még jelentősebb volt, hogy Dr. Gilles felfedezte: azokat az eseteket, amelyeket a GEPAN mégis megkapott, a Gendarmerie Nationale legmagasabb szintű hatósága előzetesen megszűrte.

„Azok, amelyek a legmagasabb ’különösség/valószínűség’ indexszel rendelkeznek” — tudta meg — „egyáltalán nem kerülnek a GEPAN-hoz, hanem bizonyos más szervezetekhez irányítják őket, amelyek — ahogyan ő fogalmazott — sokkal kevésbé feltűnő jellegűek, mint a GEPAN.” Röviden: Dr. Gilles úgy vélte, hogy a GEPAN nem volt több, mint egy államilag felügyelt közkapcsolati ügynökség. Az UFO-kkal kapcsolatos valódi, alapvető kutatás máshol folyt.

Dr. Gilles meg van győződve arról, hogy ez a találkozó megelőlegezte a GEPAN hatékony csoportként való megszűnését. Gordon Creighton így kommentálta: „Úgy tűnik, Franciaország szocio-kommunistái most épp megpróbálták megölni a GEPAN-t, mivel — lévén józan fickók — mindannyian tudják, hogy az UFO-k úgysem léteznek, és valóban meg vannak győződve arról, hogy az egész Központ gondolata nem volt más, mint Giscard d’Estaing ostoba rögeszméje.” Creighton úgy véli, hogy a GEPAN „túl közel jutott az igazsághoz, és megállították”. De kik által? „Ki hatalmasabb Franciaországban, mint a jelenlegi szocialista kormány és az elnök?” — teszi fel a kérdést. „Válasz: a francia hadsereg és a francia titkos- és biztonsági szolgálatok!” Ezek tehát azok az emberek, akik biztosították a GEPAN újjáéledését, hiszen valójában ők azok, akik számára eredetileg létrehozták.¹³

A GEPAN több alkalommal is az összeomlás szélén állónak tűnt: például azon az ülésen, amelyen Dr. Gilles is részt vett, Dr. Poher bejelentette lemondását, és hosszú világkörüli hajóútra indult. Helyét azonban Alain Esterle vette át, és a katonai szervek által a GEPAN-hoz továbbított ügyek vizsgálata folytatódott.

A CSEND MESTEREI

Fernand Lagarde úr, Franciaország egyik legkiválóbb kutatója (és a Lumières Dans la Nuit szerkesztője) szintén komoly aggályait fejezte ki a hivatalos kutatás állapotával kapcsolatban, úgy vélekedve, hogy a GEPAN létrehozásával kezdetét vevő „Nyitott Ajtók Politikája” végéhez érkezett. Lagarde megállapította, hogy az információ- és dokumentumkéréseit a hivatalos források minden szinten akadályozták, ahogyan a világ más részein is. „Szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy egy… jelöletlen titok ereszkedett rá minden hivatalos kutatásra” — írta 1981-ben. „Az észlelési jelentések valószínűleg már nem érdekelnek bennünket, és nem is jutnak el hozzánk.” „A Csend Mesterei” — ahogyan ő nevezte őket — átvették az irányítást.

Ezt a nézetet osztja egy másik neves francia kutató is, Dr. Pierre Guérin, a Francia Asztrofizikai Intézet asztrofizikusa és a CNRS vezető kutatója. 1984 novemberében volt szerencsém találkozni Dr. Guérinnel Párizsban, és ebéd közben a leplezésről beszélgettünk. A GEPAN megszűnése — vagy látszólagos megszűnése — elsőként került napirendre. „Most már mindössze két emberre korlátozódik” — mondta Dr. Guérin. „Velasco úr, a vezető — ő nem is tudós, hanem mérnök — és a titkárnője. Ennyi az egész!” A GEPAN — erősítette meg — a CNES égisze alatt működik, amely viszont egy tudományos bizottság irányítása alatt áll, amely nem kifejezetten jóindulatú a témával szemben.

Dr. Guérin szerint az egyik fő probléma az, hogy a tudósok többsége elutasítja az UFO-kat, mivel azok egyszerűen nem illeszkednek a jelenlegi tudományos keretrendszerbe. „A tudományban nincs bizonyíték egy jelenségre, ha nincs tudományos modell, amelyben létezhet. A tények megfigyelése nem maga a tényleges tény; megvan a tanúvallomás, de nincs tudományos bizonyítás. A tudósokat nemcsak zavarba hozzák az UFO-k: dühösek is, mert nem értik őket. Nincs lehetőség arra, hogy háromdimenziós tér-idő fizikában megmagyarázzuk őket.”

De mi a helyzet az állítólag ténylegesen megszerzett UFO-król szóló, megbízhatóbb jelentésekkel? — kérdeztem, tudva, hogy Dr. Guérin publikált már néhány pozitív állásfoglalást a jelenség ezen vitatott aspektusáról. „Még ha lennének is roncsok” — válaszolta óvatosan — „a tudósok nem értenék a meghajtórendszerüket. Az az elképzelés, hogy létezik egy tudományos titok, hamis, ebben biztos vagyok. Nem hiszem, hogy egy kis csoport rendelkezne anyagi bizonyítékkal, de vannak jelek. Ha bizonyítékuk lenne, más országok már tudomást szereztek volna róla. Teljesen meg vagyok győződve arról, hogy senki sem rendelkezik alapvető magyarázattal.”

Ezután megkérdeztem tőle, hogy az UFO-k eredetére vonatkozó mely hipotézis magyarázza legjobban a tényeket. Azt felelte, hogy a földönkívüli hipotézis — bár nem bizonyított — a legkézenfekvőbb magyarázat, tekintettel arra, hogy az élet fejlődése az univerzumban más fejlett életformák kialakulásához vezethet.

Miközben Dr. Guérin belevágta a villáját a steakjébe, felhoztam a kérdést az Egyesült Államokban és másutt (Franciaországot is beleértve) 1967 óta elszaporodott borzalmas állatcsonkításokról. Ezekben a nyugtalanító esetekben — és több ezer volt belőlük — állattetemeket, többnyire szarvasmarhákat találtak elhagyatott területeken, létfontosságú szervek nélkül: szemek, nyelvek, tőgyek, ivarszervek és végbéltáji területek hiányoztak, sebészi pontossággal eltávolítva. Sok esetben az állatokból teljesen eltűnt a vér, anélkül hogy a környező talajon nyoma lett volna. Míg sátánista szekták és természetes ragadozók felelősek voltak néhány csonkításért, számos alkalommal titokzatos helikoptereket, fényeket és UFO-kat figyeltek meg a helyszínen, amelyeknek eredetét soha nem azonosították. „A tanúvallomások mindig kétségesek” — válaszolta Dr. Guérin — „de az anyagi tények, a tanúktól függetlenül — a némák esetében — magasabb rendű bizonyítéknak számítanak, mint a tanúvallomások.”

Dr. Guérin némileg tartózkodó volt a kérdéseimre adott válaszaiban. A tudósok ügyelnek a hírnevükre, különösen amikor az UFO-k témája kerül szóba, és biztos vagyok benne, hogy zavarta a félreidézés lehetősége. Publikált cikkeiben azonban nyíltabban fogalmazott — bátran, mondhatni.

„Hacsak nincs az ember bennfentes helyzetben” - írta 1982-ben - , „és nem rendelkezik a legfelsőbb szinten hozzáféréssel a katonai hírszerző szolgálatok titkaihoz, vagy azon államfők titkaihoz, akiknek ezek a katonai hírszerzések jelentést tesznek (?)… senki sem képes bizonyossággal tudni, hogy tényleg léteznek-e valóban anyagi, konkrét
(és ezért megcáfolhatatlan) bizonyítékai az UFO-knak mint olyanoknak.”

Dr. Guérin ezután elismerte, hogy a visszaszerzett UFO-król szóló történetek „az igazság érzetét keltik. … Ám az állítólagosan létező anyagi bizonyítékok továbbra is rejtve maradnak a hatóságok által, akik egyedüli birtokosai ezeknek.”

Az UFO-k anyagi bizonyítékait illetően Dr. Guérin biztos abban, hogy az állatcsonkítási esetek ilyen bizonyítékot szolgáltatnak. Elutasítva a hivatalos magyarázatokat, és rámutatva az események világméretű jellegére, Dr. Guérin megjegyzi, hogy az állattetemeken végrehajtott bemetszések és szerveltávolítások egy rendkívül kifinomult sebészeti jártasság létezését bizonyítják, amely meghaladja a jelenlegi képességeinket; ezt a tényt azok a magánállatorvosok is megerősítik, akik megvizsgálták a tetemeket.

Így vonja le következtetését:

Ahelyett, hogy nem tudom miféle képzelt és önkényes „paranormális” megnyilvánulást hívnék segítségül ezen tények magyarázatára (ahogyan azt bizonyára túl sok „Új Hullámos” ufológus szeretné tenni, vagy akár nem tudom miféle titkos, beavatottakból álló világméretű szervezetet feltételeznék, amely titokban köztünk él), én a magam részéről inkább Occam törvényét alkalmazom arra, amit megfigyelünk, és ennek megfelelően arra a következtetésre jutok, hogy az állatcsonkítások - mivel együtt járnak az égen áthaladó, hangtalan gépek repüléseivel, és mivel a sebészeti technikáink jelenlegi állása szerint számunkra kivitelezhetetlenek - nem lehetnek mások, mint földönkívüli látogatók tevékenységének megnyilvánulásai.

A csillagász, utalva az FBI hivatalos jelentésére, amely az összes csonkítást természetes ragadozóknak (például prérifarkasoknak) tulajdonítja, egyértelmű vádat fogalmaz meg: „Itt … megkérdőjelezhetetlen bizonyítékát látjuk az amerikai hatóságok szándékos és tudatos törekvésének arra, hogy megtévesszék a közvéleményt az UFO-jelenségekkel kapcsolatban” - jelenti ki. „Az amerikai kormány ügynökei, akik prérifarkasharapásokról beszélnek az állatcsonkítások magyarázataként, hazudnak, és tudatosan hazudnak, nyilvánvalóan a felülről kapott utasításoknak engedelmeskedve.”

Az eltussolás okainak tárgyalásakor Dr. Guérin a következő hipotézist kínálja:

Amennyiben egy hiper-kifinomult, nem emberi technológiai tevékenység jelenlétének felfedezése a Földi Terünkön belül nem tekinthető közömbösnek azok számára, akiknek feladata a világ kormányzása, ez utóbbiak megpróbálják majd kihasználni, minden fél a maga javára, a birtokukban lévő bármely adatot, miközben ezzel egyidejűleg nyilvánosan tagadják, hogy rendelkeznek ilyen adatokkal, [és] nyilvánosan megfojtják az összes ufológiai kutatást a "pszichológiai" értelmezések ködében! Ez nem jelenti azt, hogy a "Megszállók" maguk ne vennének részt a téma egy csinos kis elfojtásában. [Eredeti kiemelés]

A GEPAN ÚJJÁÉLEDT?

A GEPAN megszűnéséről szóló pletykák ellenére a szervezet tovább működik, bár korlátozott mértékben. 1983-ban a védelmi miniszter, Monsieur Charles Hernu úgy döntött, hogy a GEPAN kutatásainak folytatódniuk kell, a Nemzeti Űrkutatási Központ két mérnökének irányítása alatt. Az eredmények némelyike rendkívül jelentős volt, ahogy azt Dr. Guérin is elismeri.

Egy hatvanhat oldalas belső feljegyzés, amelyet a GEPAN nyújtott be a CNES-nek 1983 márciusában, egy leszállási esettel foglalkozik, amely Nizza közelében történt (1981. január 8-án). Különböző laboratóriumok függetlenül elemezték a helyszínről vett mintákat, és anomáliákat fedeztek fel a talajban; ezek az anomáliák egyenes arányban csökkentek a tárgy leszállási helyétől való távolsággal.

Egy másik, a GEPAN által kivizsgált eset még lenyűgözőbb eredményeket hozott. Egy mezőgazdasági munkás a dél-franciaországi Gard megyében halk fütyülő hangot hallott, felnézett, és látta, hogy "egy különös gép ereszkedik lefelé nagyon gyorsan. Nem forgott, és nem voltak lángok vagy füst." A tárgy körülbelül tizenhárom láb átmérőjű, nyolc láb magas volt, és két, nem egyforma méretű, fordított levesestányér alakját formázta, amelyeket egy kiálló perem kötött össze. Miután rövid időre földet ért, a jármű fantasztikus sebességgel felszállt.

A GEPAN megállapította, hogy a növényzet rejtélyes módon megváltozott a helyszínen. Bár nyár volt, amikor az incidens történt, olyan volt, mintha egyik napról a másikra megérkezett volna az ősz. Négy különálló laboratórium által végzett elemzés meglepő eredményeket hozott: a növényekben lévő klorofill és más anyagok harminc és ötven százalék közötti mértékben csökkentek. Továbbá a talajminták elemzése azt mutatta, hogy egy rendkívül nehéz tárgy súrolta a talajt, hátrahagyva mind hő-, mind mechanikai hatások bizonyítékait, valamint lehetséges "égési" maradványokat.

A GEPAN munkatársa, Alain Esterle így következtetett: "Olyan nyomok jelenlétében vagyunk, amelyekre nincs kielégítő magyarázat, és nem találunk okot arra, hogy azt gyanítsuk, a szemtanú szándékosan hazudik. Most először találtunk olyan tényezők kombinációját, amely arra késztet minket, hogy elfogadjuk, valami hasonló, mint amit a szemtanú leírt, ténylegesen megtörtént.”

E biztató fejlemények ellenére továbbra is kétségek merültek fel a GEPAN valódi funkciójával kapcsolatban. 1983-ban Dr. Jean-Pierre Petitnek, a Nemzeti Tudományos Kutatási Központ munkatársának a GEPAN vezetője, Jean-Jacques Velasco azt mondta: "Gyűjtjük az UFO-jelentéseket, de nem tudjuk, mit kezdjünk velük. Amint egy esetet kivizsgáltunk, közzéteszünk róla egy jegyzetet, és ennyi. Nincs tudományos struktúránk a GEPAN mögött." Dr. Petit folytatja azzal, hogy egy párizsi találkozón, amelyet a France-Inter szervezett 1984. június 12-én, ahol a GEPAN képviselői, valamint ötvenöt újságíró volt jelen, a CNES PR-tisztviselője, Monsieur Metzle különös beismerést tett. "1977-ben" – állítólag ezt mondta – "szükség volt a közvélemény megnyugtatására az UFO- jelenséggel kapcsolatban. És ebben a szellemben hozták létre a GEPAN-t.

A közelmúltban Jean-Jacques Velasco bejelentette, hogy a GEPAN szorosan együttműködött a csendőrséggel, hogy körülbelül 1600 UFO-jelentést naplózzanak (1985-ig). Bár a többséget természeti jelenségként vagy repülőgépként magyarázták, Velasco hangsúlyozta, hogy nem kevesebb, mint harmincnyolc százalék nem tartozik ebbe a kategóriába – ami az ismeretlen esetek magas aránya bármely mérce szerint.

Mi Franciaország hivatalos álláspontja ezekkel a megmagyarázhatatlan észlelésekkel kapcsolatban, és van-e bizonyíték arra, hogy egyes UFO-k földönkívüli eredetűek? Ezekre a kérdésekre a londoni francia nagykövetség légügyi attaséja adott nekem választ 1986-ban. "Annak ellenére, [hogy] az UFO-repülések továbbra is tilosak Franciaország felett" – magyarázta –, "a birtokháborítókat általában jelentik a csendőrségnek. Amint azt Mr. Galley, korábbi védelmi miniszterünk említette, minden vizsgálatot a Centre Nationale d'Études Spatiales egyik osztályán központosítanak tanulmányozás céljából.

De mi a helyzet a megmagyarázhatatlan észlelésekkel? – erősködtem. Hisz-e a Légierő – mint néhány kisebb ország, például Zimbabwe légiereje –, hogy ezek földönkívüli civilizációkkal kapcsolatosak? A légügyi attasét ez nem hatotta meg. "Eddig" – mondta nekem – "a Francia Légierőt nem foglalkoztatja ez a probléma, és nincsenek Légierő Vezérkari tábornokok megnevezve, hogy nyilatkozzanak róla. Talán a francia égbolt felhősebb, mint Zimbabwéé.

Nyilvánvalóan a légügyi attasé nem volt tudatában annak, hogy Chassin tábornok, a Francia Légierő korábbi parancsnok tábornoka tett néhány pozitív nyilatkozatot a témában még az 1950-es években. És a már idézettekhez szeretném zárásként hozzátenni a következőt, amely 1961-ben hangzott el:

Elkötelezettnek kell lennünk tehát buzgalmunkban, hogy a hallgatás összeesküvése ne nyomhassa el a legnagyobb jelentőségű jelenségekről szóló híreket, amelyek következményei felmérhetetlenek lehetnek az egész emberi faj számára. Kétségtelenül eljön a nap, bármit is teszünk, amikor az igazság ránk tör. De azt kockáztatjuk, hogy meglepetésként ér minket. A józan ész nagy keresztes hadjáratát kellene elindítanunk, hogy elkerüljük azt, ami nagyon veszélyes lehet. Hívunk minden földlakót, hogy csatlakozzon ehhez, aki nem hagyja magát elvakítani az ortodoxia által, és aki mindennél jobban vágyik arra, hogy lássa az igazság győzedelmeskedését.

UFO FLOTTÁK RÓMA FELETT, 1954

Azok a kritikusok, akik azon tűnődnek, miért nem jelennek meg soha az UFO-k nagyvárosok felett, több ezer szemtanú teljes látkörében, jól tennék, ha megfontolnák azokat az eseményeket, amelyek Róma felett zajlottak 1954 novemberében, egy olaszországi észlelési hullámot követően. Dr. Alberto Perego olasz diplomata egy körülbelül százfős tömegben volt a Santa Maria Maggiore-templom közelében október 30-án, akik álltak és megdöbbenve bámultak felfelé, ahogy két "fehér pont" mozgott az égen teljes csendben, körülbelül 2000 méteres magasságban. Valamilyen új típusú repülőgép volt ez? – tűnődött Dr. Perego.

A kritikust nem fogja lenyűgözni ez az észlelés – és jó oka van rá –, de az 1954. novemberi eseményeket nehezebb hagyományos kifejezésekkel megmagyarázni. Dr. Perego ismét szemtanúja volt egy sor légi bemutatónak, amelyek őt és több ezer más embert sem hagytak kétségben afelől, hogy valami egészen rendkívüli dolog történik az égen Róma felett. November 6-án Dr. Perego a Tuscolano negyedben volt, amikor a "fehér pontok" megjelentek, de ezúttal több tucat volt belőlük. "Ma, délelőtt 11:00 és délután 1:00 között" – jegyezte fel akkoriban –, "Róma egét több tucat repülő szerkezet szelte át, amelyek körülbelül 7000 vagy 8000 méteres magasságban haladtak. Változó sebességgel mozogtak, amely időnként elérte az 1200 vagy 1400 km/órát is. A szerkezetek 'fehér pontoknak' tűntek, néha rövid fehér csíkkal.

"Először úgy számoltam, hogy körülbelül ötvenen vannak, de később rájöttem, hogy legalább százan voltak. Néha elszigeteltek voltak, néha párosával, vagy hármasával, négyesével, hetesével vagy tizenkettesével. Gyakran négyes gyémánt vagy 'rombusz' alakzatban, vagy hetes 'V' alakzatban repültek."

Délben, jelentette Dr. Perego, húsz objektumból álló nagy kötelék tűnt fel keletről, amelyet további húsz követett az ellenkező irányból. "A két 'V' alakú század gyorsan közeledett egymáshoz, amíg a két 'V' csúcsa találkozott, így egy tökéletes, negyven gépből álló 'András-keresztet' alkotva, száranként tízzel." A találkozás úgy tűnt, hogy körülbelül 7000 vagy 8000 méteres magasságban történt Róma Trastevere-Monte Mario negyede felett – közvetlenül a Vatikánváros felett. Az egész "kereszt" ezután háromnegyed fordulatot tett a tengelye körül, inkább "X" alakot öltve, majd két különálló ívre vált szét, amelyek ellentétes irányba távoztak. Az előadás körülbelül három percig tartott, jegyezte meg Dr. Perego. De a műsornak nem volt vége.

"Ahogy figyeltem, láttam, hogy tíz perccel később egy nagy kékes árnyékhoz hasonló valami formálódik az égen, és rájöttem, hogy ez egy új koncentráció, amely felépül, ahogy négyes, hetes és tizenkettes kötelékekben és századokban kezdtek újra megjelenni. Ezúttal jobban meg tudtam számolni őket, és láttam, hogy összesen legalább százan vannak. Ezúttal a koncentráció az égbolt egy másik részén volt, és nem közvetlenül a Vatikán felett."

Dr. Perego ekkor észrevette, hogy úgy tűnik, fénylő, szál-szerű anyag hullik az égből, az az anyag, amelyet később "angyalhajnak" neveztek el, és amelyet szemtanúk jelentettek világszerte. "Sikerült megmarkolnom egy marékkal belőle" – mondta. "Úgy nézett ki, mint a karácsonyfa finom ágai és szálai, de vékonyabb, és nagyon hosszú. Nem olyan volt, mint a szálak [fóliacsíkok], amelyeket az amerikai bombázók használtak az utolsó háborúban az ellenséges radar zavarására [chaff]. Nem sztaniol volt, hanem inkább egy 'üveges' fajta anyag, amely néhány óra alatt teljesen elpárolgott."

Másnap, november 7-én egy szó sem jelent meg az újságokban. Dr. Perego érdeklődése a Külügyminisztériumban süket fülekre talált: semmit sem tudtak az észlelésekről. Délelőtt 11:30-kor, visszatérve a Tuscolano negyedbe, Perego megdöbbenve látta az objektumok további kötelékeit, összesen körülbelül ötvenet, amelyek két és fél órán át maradtak az égen. "A századok mindig különböző irányokból érkeztek" – emlékezett vissza –, "és mindig szabályos alakzatokban... Elrepültek a Róma körüli vidék fölé, és tíz perccel később alakzatban tértek vissza a következő 'koncentrációra'." "

Ismét a furcsa "angyalhaj" hullott Róma felett, amelyet több ezer embernek kellett látnia. De a sajtó részéről még mindig nem volt hír, eltekintve az Il Messagero jelentésétől, miszerint Angliában a RAF radarjai titokzatos objektumok századait észlelték november 6-án. "A Brit Hadügyminisztériumban aggódnak" – zárta a jelentést. De úgy tűnik, az Olasz Hadügyminisztériumban nem.

Másnap Dr. Perego felkereste Pezzi légierő tábornokot, a Védelmi Minisztérium kabinetfőnökét. "Nagyon udvariasan fogadott" – mondta Perego –, "de azt mondta, hogy semmit sem tud az általam leírt eseményekről. Felolvastam neki a jegyzeteimet, és megkértem, hogy jelentse az ügyet a védelmi miniszternek."

November 10-én Dr. Peregot fogadta a Külügyminisztérium főtitkára, de ismét süket fülekre talált. Semmit sem tudott az ügyről, és meglepődött, hogy a katonai hatóságok nem tettek jelentést neki. Az ok másnap vált nyilvánvalóvá, amikor Perego meglátogatta de Vincenti tábornokot, az Olasz Légierő parancsnokát, aki elmagyarázta, hogy mivel a radar csak bizonyos rögzített zónák felett, bizonyos időpontokban és csak 6-7000 méterig működött, semmit sem követtek nyomon.

Amikor a titokzatos objektumok ismét megjelentek Róma felett, november 12-én (ismét reggel), Dr. Perego azonnal kapcsolatba lépett de Vincenti tábornokkal a Légvédelmi Parancsnokságon, aki azt mondta, hogy parancsot adtak ki a megfigyelések elvégzésére. Bár katonai forrásokból nem érkezett hivatalos megerősítés, Perego ellátogatott a Róma melletti Castel Gandolfóban lévő Vatikáni Obszervatóriumba, és megtudta, hogy egy szolgálatban lévő brazil pap délelőtt 11:00 körül látta, amint néhány furcsa objektum kétszer elhalad az Obszervatórium felett, nagyon alacsonyan és iszonyatos sebességgel, teljes csendben.

Két év telt el, mire Dr. Perego elfogadta a tényt, hogy amit ő és több ezren láttak Róma felett, az csakis egy földönkívüli intelligencia megnyilvánulása lehetett, egy olyan felismerés, amely arra inspirálta, hogy a Dischi Volanti (Repülő Csészealjak) vezető szószólójává váljon.

LESZÁLLÁS AZ ISTRANA LÉGI BÁZISON?

Az Istrana Légi Bázis, Velencétől harminc kilométerre északnyugatra, állítólag egy UFO-leszállás helyszíne volt – utasaival együtt – egy estén, 1973 novemberének közepén. Egy újságbeszámoló szerint két őr a bázis kerületén lévő egyik őrhelyen két fehérbe öltözött lényt látott, akik körülbelül 1,5 méter magasak voltak. Kicsit távolabb egy azonosítatlan jármű volt látható.

Miután az utasok eltűntek a járművükben, az őrök azonnal jelentették az incidenst. Nyomokat találtak a leszállás helyén, állította a Veneto Notte, és megjegyezte: "Az Istrana katonai légi bázis illetékes hatóságai szigorúan titkosnak minősítették az ügyet, és jelenleg senki sem hajlandó elismerni, hogy megtörtént.

A történetből hiányoznak a részletek, de azért vettem bele, mert oly sok hasonló incidens történt katonai bázisokon világszerte; olyan incidensek, amelyeket közvetlenül utánuk kivétel nélkül a titoktartás köpenyébe burkolnak.

UFO OKOZOTT ÁRAMSZÜNETET AZ AVIANO-I NATO BÁZISON, 1977

A fontos NATO-bázis Avianóban, Északkelet-Olaszországban, egy drámai UFO-észlelés helyszíne volt 1977. július 1-jének hajnalán. Hajnali 3:00-kor egy amerikai katona, James Blake, egy különös, nagy, fényes fényt vett észre, amely körülbelül 100 méteres magasságban lebegett a "Victor Riasztási Zóna" felett, ahol két katonai repülőgépet tartottak. Antonio Chiumiento szerint, aki több forrásból szerzett tudomást az incidensről, beleértve egy olasz légierő altisztet is, az objektumot sok katonai személyzet látta. A körülbelül ötven méter átmérőjű objektum egy saját tengelye körül forgó búgócsigára hasonlított, tetején kupolával, amelynek színe fehérről zöldre, majd vörösre változott. Olyan zajt lehetett hallani, mint amilyet egy repülő méhraj ad ki. Az objektum körülbelül egy órán át maradt a bázis felett, hatalmas áramszünetet okozva.

Az egyik független szemtanú Signor Benito Manfré volt, egy éjjeliőr, aki a másfél kilométerre lévő Castello d'Avianóban lakott. Kutyája szüntelen ugatására riadva az éjszaka közepén, kiment a verandára, és észrevette, hogy a NATO-bázis teljes sötétségben van, amit még soha nem látott korábban. "Ami különösen felkeltette a figyelmemet" – mondta –, "az egy álló fénytömeg jelenléte volt, alacsonyan a bázis egy bizonyos pontja felett."

Signor Manfré megpróbálta rávenni a feleségét, hogy jöjjön és csatlakozzon hozzá, de ő túl fáradt volt, így egyedül maradt, megbabonázva az objektumtól, amelyet "izzó korongként" írt le. Vagy úgy öt perc múlva az objektum lassan eltávolodott a "Victor Riasztási Zónától", majd zajtalanul felemelkedett és eltűnt az Aviano melletti hegyek mögött. "Körülbelül tíz másodperccel azután, hogy a titokzatos objektum elhagyta a bázist" – mondta az éjjeliőr –, "a bázis fényei újra kigyulladtak. Hozzá kell tennem, hogy a kutyám csak akkor hagyta abba az ugatást, amikor a világító 'korong' elhagyta a területet... körülbelül fél órával később észleltem bizonyos mértékű mozgást az amerikai katonai rendőrség járművei részéről."

Bár az epizódról semmit sem hoztak nyilvánosságra, Avianóban heves találgatások tárgya volt. Ahogy az várható volt, a történetet a katonaság megcáfolta, és a hivatalos magyarázat az volt, hogy "a jelenséget a hold visszatükröződésének kell tulajdonítani néhány alacsony felhőn". Hogy pontosan hogyan ereszkedhetett le a hold 100 méteres magasságba, hogyan tűnhetett 50 méter átmérőjűnek, és hogyan okozhatott jelentős biztonsági riasztást (a NATO brüsszeli központját értesítették), miközben elsötétítette az egész bázist, azt természetesen megmagyarázatlanul hagyták. És ahogy Antonio Chiumiento hangsúlyozza, a minimális hőmérséklet az adott területen túl magas volt a páratartalomhoz képest ahhoz, hogy felhőképződést tegyen lehetővé abban a magasságban – és a hold sem volt a megfelelő helyen.

A VÉDELMI MINISZTÉRIUM AKTÁKAT HOZ NYILVÁNOSSÁGRA

1978 márciusában az Olasz Védelmi Minisztérium nyilvánosságra hozott egy aktát, amely hat, katonai személyzet által készített, nem minősített jelentés részleteit tartalmazta 1977-ből. Az egyik eset két pilóta észlelését érintette, akik egy "világító kört" láttak október 27-én a szardíniai Cagliari katonai repülőtere felett, amelyet más szemtanúk is követtek, köztük az Elmas-i irányítótorony személyzete. Egy sugárhajtású gépet küldtek fel a kivizsgálásra, de nem tudta elfogni az objektumot.

A fő szemtanúk Francesco Zoppi őrnagy, az Olasz Hadsereg Könnyű Repülőgép Hadtest (ALE) 21. Helikopter Csoportjának Orsa Maggiore Századának főpilótája, valamint másodpilótája, Riccardelli hadnagy voltak. Egy nyilatkozatban, amelyet még azelőtt tettek közzé, hogy a Minisztérium kiadta volna az aktát az esetről, a pilóták így írták le élményeiket:

Normál gyakorlórepülésre szálltunk fel a helikopterekkel, amikor körülbelül 300 méteres távolságban, magam előtt, egy rendkívül fényes, narancssárga színű kört láttam. ...azonnal kapcsolatba léptünk az irányítótoronnyal, [akik] azt válaszolták, hogy a földről semmi sem látható. Eközben a tüzes kör továbbra is ott volt, pont előttünk, és a miénkkel szinte azonos sebességgel haladt. Ekkor megkérdeztem a századunk másik két helikopterét, hogy látják-e. Az egyik azt mondta, hogy látják, és hogy ugyanazt látják, amit mi, míg a harmadik helikopter, amelyet Romolo Romani százados vezetett, azt válaszolta, hogy ők nem látnak semmit.

A világító kör ezután olyan sebességgel tűnt el, amellyel e világ egyetlen repülőgépe sem érhet fel. Újra hívtam az irányítótornyot, és tájékoztattak, hogy időközben más emberek is látták, és távcsővel követték. De a radar semmit sem észlelt.

1978. január 5-én a Védelmi Minisztérium azt a magyarázatot adta, hogy amit láttak, az nem volt más, mint "egy Szardíniáról operáló repülőgép egy szokásos repülési küldetés során", amelyet a pilóták nem ismertek fel "a szürkület alatti különleges időjárási körülmények miatt".

Egy másik eset, amelyet a Minisztérium nyilvánosságra hozott – és amely korábban nem kapott semmilyen nyilvánosságot –, szintén az Elmas légi bázis közelében történt. 1977. november 2-án az Olasz Légierő pilótái és a Német Légierő két F-104G Starfighterének pilótái, valamint az Elmas-i irányítótorony személyzete egy hasonló kör vagy ellipszis alakú "tűzgolyót" figyeltek meg, amely hatalmas sebességgel repült. Ezeket a jelentéseket belefoglalták abba az aktába, amelyet kiadtak az Olasz Nemzeti UFO Kutatóközpontnak és egy másik csoportnak, de véletlenül egy példányt elküldtek egy két tinédzserből álló csoportnak is, akik azonnal és felelőtlenül átadták a sajtónak, jelentős zavart okozva a Minisztériumnak, amely kénytelen volt ismét hitelteleníteni az Elmas-i észleléseket.

KÖZELI TALÁLKOZÁS AZ ETNA VULKÁN KÖZELÉBEN, 1978

Az olyan közeli találkozásos esetek, amelyekben UFO-utasokról szóló jelentések nem egyetlen tanútól, hanem egy embercsoporttól származnak, viszonylag ritkák, és bár ez nem zárja ki automatikusan a csalás vagy a tömeges téveszme lehetőségét, az ilyen esetek nyilvánvalóan nagyobb súllyal bírnak. 1978. július 4-én éjjel, körülbelül 22:30-kor két olasz légierős őrmester, Franco Padellero és Attilio di Salvatore, valamint Maurizio Esposito, az olasz haditengerészet egyik tisztje, továbbá Signora Antonina di Pietro, szolgálaton kívül voltak Szicíliában, az Etna közelében, amikor az égen három élénkvörös fényből álló háromszöget vettek észre, amely lüktetni látszott. Hirtelen az egyik fény levált, a csoport felé tartott, majd eltűnt egy lejtőn lefelé, körülbelül 1 000 lábnyi távolságban.

A csoport úgy döntött, hogy utánajár a dolognak, és di Salvatore autójával oda hajtottak, ahol a fény látszólag földet ért. Amikor befordultak egy kanyarba, egy vakító fényt vettek észre, amely az út szélén lévő mélyedésből áradt. Megállították az autót, majd odamentek, és lenéztek a peremről.

A lejtőn lefelé, egy sziklás szakadék közelében egy körülbelül negyven láb átmérőjű, csészealj alakú tárgy pihent, ragyogó sárga (megvilágított) kupolával. A tárgy többi része vöröses árnyalatú volt, a tetején kék és vörös fényekkel. Az eszköz mellett a jelentés szerint öt vagy hat rendkívül magas lény állt, fekete, overall jellegű, testhez simuló ruhában és szőke hajjal. Vonásaikat emberinek és „szépnek” írták le.

Két lény elkezdett felmászni a lejtőn a szemtanúk felé, akik ekkorra egy ismeretlen erő által mozgásképtelenné váltak. A lények mosolyogtak, ahogy a csoporttól körülbelül tizenöt lábnyira értek, majd egyikük biccentett a csészealj felé, és mindketten visszamásztak a lejtőn.

A csészealj ekkor apró, sokszínű fénypontokkal kezdett izzani; a sárga, a vörös és a kék dominált, de amikor egy autó elhaladt mellette, az összes fény kialudt, és csak akkor fényesedett fel újra, amikor az autó elhaladt. A szemtanúk nem sokkal ezután visszanyerték mozgásképességűket, majd elhajtottak anélkül, hogy megvárták volna az objektum távozását. Az incidens után mind a négyen energiátlannak érezték magukat egy ideig.

Az ilyen történetek nem szolgáltatnak bizonyítékot a földönkívüli látogatókra, mégis vannak az esetnek érdekes aspektusai, amelyeket máshol is megerősítettek, és a tanúknak nem sok nyereségük származik az átverésből – különösen, ha a katonaságnál szolgálnak.

A PORTUGÁL LÉGIERŐ SUGÁRHAJTÁSÚ GÉPEI NEGYVEN PERCES UFO TALÁLKOZÁSBAN, 1957

1957. szeptember 4-én éjjel négy amerikai gyártmányú F-84 Thunderjetből álló kötelék szállt fel a portugáliai Ota légibázisról rutin navigációs gyakorló küldetésre. Tiszta éjszaka volt, majdnem teliholddal, és a repülés közben jelentett levegő-föld látótávolság jóval meghaladta az ötven mérföldet. A pilóták José Lemos Ferreira százados, a repülés parancsnoka, Alberto Gomes Covas őrmester, Manuel Neves Marcelino őrmester és Salvador Alberto Oliveira őrmester voltak. Ferreira százados így kezdi a történetet:

Miután elértük Granadát, 20:06-kor, és balfordulót kezdtünk, hogy irányt váltsunk Portalegre felé, a bal oldalamon és a horizont felett egy nagyon szokatlan fényforrást vettem észre... három vagy négy perc múlva úgy döntöttem, hogy jelentem a többi pilótának. Ekkor a jobb szárnyamon repülő pilóta azt mondta nekem, hogy ő már észrevette. A bal szárnyamon repülő másik két pilóta még nem látta. Együtt elkezdtünk megjegyzéseket váltani a rádión a felfedezésünkről, és több megoldást is megpróbáltunk, de egyik sem tűnt ésszerű magyarázatnak arra a dologra, amit abban a pillanatban figyeltünk meg. A dolog egy nagyon fényes csillagnak tűnt, szokatlanul nagynak és szikrázónak, színes maggal, amely folyamatosan változtatta a színét, mélyzöldből kékbe, sárgás és vöröses árnyalatokon keresztül.

A pilóták elvetették annak lehetőségét, hogy az objektum akár a Vénusz, akár más bolygó vagy csillag, léggömb vagy repülőgép lehetne. Ferreira százados így folytatta:

Hirtelen a dolog nagyon gyorsan megnőtt, felvéve kezdeti térfogatának öt-hatszorosát, és egészen látványos látványt nyújtott [majd] amilyen gyorsan megnőtt, [úgy] döntött, hogy összezsugorodik, szinte eltűnve a horizonton, egy éppen csak látható, kis, sárga ponttá válva. Ezek a tágulások és összehúzódások többször is megtörténtek, de anélkül, hogy periodikussá váltak volna, és mindig volt egy hosszabb vagy rövidebb szünet a térfogat módosítása előtt. A relatív helyzet köztünk és a dolog között továbbra is ugyanaz volt, azaz körülbelül 40 fokkal a bal oldalunkon, és nem tudtuk megállapítani, hogy a változó méretek az ugyanazon vektoron történő nagyon gyors közeledéseknek és távolodásoknak köszönhetők-e, vagy a módosulás álló helyzetben történt. Körülbelül hét vagy nyolc perc ilyen esemény után a dolog fokozatosan a horizont alá került, és elmozdult egy tőlünk 90 fokkal balra lévő pozícióba. 20:38-kor úgy döntöttem, hogy megszakítom a küldetést, és balfordulót teszek Coruche általános irányába, mivel senki sem figyelt a gyakorlatra. Körülbelül 50 fokot fordultunk balra, de a dolog még mindig tartotta a tőlünk 90 fokos pozícióját a bal oldalon, ami nem lett volna lehetséges egy álló objektum esetében.

A jelenség ekkorra már jóval a 25 000 lábas szintünk alatt volt, és látszólag egészen közel, élénkvörös színben, és úgy nézett ki, mint egy ívelt babszem karnyújtásnyira. Néhány percnyi repülés után az új irányunkon felfedeztünk egy kis sárga fénykört, amely látszólag a dologból jött ki, és mielőtt meglepetésünk elmúlt volna, három másik azonos kört észleltünk a dolog jobb oldalán. Az egész mozgott, relatív helyzetük folyamatosan és néha nagyon gyorsan változott. Még mindig nem tudtuk megbecsülni a távolságot köztünk és köztük, bár alattunk voltak és látszólag nagyon közel. Mindenesetre a nagy "dolog" tíz-tizenötször nagyobbnak tűnt, mint a sárga körök, és látszólag ő volt a műveletek irányítója, mivel a többiek körülötte mozogtak.

Ahogy Coruche közelébe értünk, a "nagy dolog" hirtelen és nagyon gyorsan olyat tett, ami zuhanásnak tűnt, majd egy felénk irányuló emelkedés követte. Ekkor mindenki megvadult, és majdnem felbontottuk az alakzatot az UFO feletti és előtti áthaladás során. Mindannyian nagyon izgatottak voltunk, és nehezemre esett lecsillapítani magamat. Amint áthaladtunk felette, minden eltűnt néhány másodperc alatt és később további incidens nélkül leszálltunk. Az UFO észlelésének első pillanatától a végső show-ig negyven perc regisztrált idő telt el, és ezalatt bőséges lehetőségünk volt ellenőrizni a jelenség minden lehetséges magyarázatát. Nem jutottunk következtetésre, kivéve azt, hogy ezután ne jöjjenek nekünk a régi dumával a Vénuszról, léggömbökről, repülőgépekről és hasonlókról, amelyeket általános csodaszerként adnak be szinte minden UFO-esetre. [Kiemelés tőlem]

Ugyanabban az időben, amikor a pilótáknak találkozásuk volt, a Coimbrai Meteorológiai Obszervatórium rendkívüli helyi ingadozásokat regisztrált a föld mágneses mezejében, ahogyan azt az intézmény diagramjai bizonyítják. 

SPANYOL VADÁSZGÉPEK UFÓKKAL TALÁLKOZNAK, 1967

1967. június 9-én a Spanyol Légierő egyik Lockheed T–33-as repülőgépe az Extremadura tartomány felett egy azonosítatlan objektummal találkozott, miközben 1200 méteres magasságban repült. Az objektummal való kapcsolatfelvételi kísérletek sikertelenek voltak; valójában, amikor közvetlenül az objektum fölé vagy alá kerültek, a repülőgép rádiói működésképtelenné váltak, és nem adtak mást, csak statikus zajt.

Az objektum végül eltávolodott a sugárhajtású repülőgéptől, mintha arra várt volna, hogy az utolérje, majd ismét eltávolodott. A pilóták értesítették a talaverai–badajozi bázist, és két gyorsabb repülőgépet indítottak a torrejón-i bázisról. Európa egyik vezető kutatója, Antonio Ribera szerint ezek a repülőgépek is ugyanazt a rádiózavarást tapasztalták az objektum közelében, amely ismét hasonló manővereket hajtott végre, mielőtt fantasztikus sebességgel függőlegesen eltűnt.

AZ UFÓ KIKERÜLI A VADÁSZGÉPET, 1968

Az első UFO-észlelésem 1963. augusztus 1-jén este történt, amikor más tanúkkal együtt egy fényes, csillagszerű objektumot figyeltem meg Beckenham felett.
Távcsövön keresztül a mozdulatlan objektum tetraéder alakúnak tűnt, áttetsző vagy üvegszerű megjelenéssel. Megtudtam, hogy emberek ezrei látták az objektumot Londonban és a környező megyékben; hogy az RAF/USAF Bentwatersből felszálló amerikai légierő F–100 Super Sabre repülőgépe, valamint a De Havilland Aircraft Company egy másik repülőgépe is kivonult kivizsgálásra, de nagy magassága miatt (legalább 90 000 láb) nem tudtak a közelébe kerülni; valamint hogy egy bushey-i (Hertfordshire) amatőr csillagász tiszta fényképet készített róla.

Az a hivatalos magyarázat, miszerint az objektum egy léggömb volt, nem elégített ki, nem utolsósorban azért, mert az Európa más részein az 1960-as években látott és lefényképezett azonos objektumokat soha nem azonosították pozitívan. Egy ilyen „léggömböt” ezrek láttak Madrid felett 1968. szeptember 5-én, amint azt Barry James másnapi drámai jelentése leírja:

Madrid (UPI) — A Spanyol Légierő pénteken közölte, hogy egy „azonosítatlan repülő objektum” túljárt szuperszonikus vadászbombázói eszén, miközben repülő csészealj-jelentések árasztották el Latin-Amerikától Európáig a térséget.

A csütörtök éjszakai fényes objektum észlelése Madrid felett hatalmas forgalmi dugót okozott, és az amerikai gyártmányú F–104-es sugárhajtású vadászgépet riasztották, hogy kiderítsék, mi is volt az.

A Légierő hivatalos közleménye szerint a pilóta több mint 50 000 láb magasságig emelkedett, és azt jelentette, hogy az objektum még mindig felette volt, amikor vissza kellett térnie a bázisra üzemanyagért.
Egy másik repülőgép pilótája, amely 36 000 lábon repült, szintén arról számolt be, hogy látta ugyanazt az objektumot.

A Légierő radarernyői követték az UFO-t, és azt mutatták, hogy 90 000 lábon repült, lassan haladva.

Spanyolok ezrei lepték el Madrid utcáit, hogy lássák az objektumot, és a forgalom mérföldeken át feltorlódott.

Egy riporter elment a Madridi Csillagászati Obszervatóriumba, hogy annak nagy teljesítményű távcsövén keresztül megfigyelje, és az objektum „vakító fényt” bocsátott ki.
A távcsővel készült fénykép egy háromszög alakú objektumot mutatott, amely egyik oldalán szilárdnak tűnt, más részein pedig áttetsző volt.

A Légierő hivatalos közleménye szerint nem volt tudományos magyarázat a jelenségre, de azt feltételezték, hogy az objektum egy meteorológiai léggömb lehetett.

A Madridi Meteorológiai Hivatal közölte, hogy nem vesztettek el léggömböt, és azt az elméletet vetették fel, hogy az objektum egy Földre visszatérő űrműhold része lehetett.

Lehetett volna léggömb? Philip Klass, az Aviation Week & Space Technology volt vezető repüléstechnikai szerkesztője és Amerika vezető UFO-szkeptikusa, azt mondta nekem, hogy véleménye szerint a tetraéder alakú objektumok inkább francia, mint földönkívüli eredetűek voltak, Toulouse-ban készültek a Nemzeti Űrkutatási Központ (CNES) számára, bár ezt nem tudta megerősíteni. Klass elmagyarázta, hogy ezek a léggömbök rádióvezérelt ballasztszabályozással akár ötven mérföldes körzeten belül is képesek voltak napokig maradni.
Némelyik képes volt „állomásozni” (mint a London és Madrid felett látott objektumok), véleménye szerint, de csak „néhány tíz mérföldes körzetben néhány órán át.”

Ez hihető hipotézisnek hangzik, és jól magyarázhatja e jelentések többségét. De továbbra is maradnak kérdőjelek. Például soha nem láttam ilyen típusú léggömbről hivatalos fényképet, amely pontosan úgy nézne ki, mint a tetraéderes „UFO-k”. Elküldtem az 1963-as fénykép egy példányát a németországi Max Planck Aeronómiai Intézetnek, amely az 1960-as években kozmikus sugárzási kutatásokhoz indított néhány ilyen léggömböt.
„Intézetünk indított néhányat Göttingen közeléből” - érkezett a válasz -, „de nem tudom megerősíteni, hogy az Ön által megfigyelt léggömböt valóban innen indították.”

Abban az időben sok léggömb volt tetraéder alakú. Ezeket egy francia gyár építette.
E léggömbök térfogata körülbelül 4 000–10 000 köbméter volt. Az Ön fényképe … valószínűleg egy léggömböt mutat, ha 180 fokkal elfordítjuk. Ezután felismerhető a tetraéder alak, a lapos oldallal felül. Ezek a léggömbök nagy magasságú szélben sodródnak (augusztusban 10–30 km/h).

Az az objektum azonban, amelyet 1963-ban láttam, nem rendelkezett lapos felső oldallal.

Jan Willemstyn, az amatőr csillagász és volt pilóta, aki a legjobb fényképet készítette az objektumról, elmondta nekem, hogy az alap három háromszögből állt közös csúccsal, a háromszögek alapjai pedig nagyjából egyenlő oldalú háromszög alakú peremet alkottak.
A felső csúcson egy rúdhoz hasonló nyúlványt figyelt meg több keresztirányú merevítővel - ezt a részletet John Bingham zongoraművész is megerősítette, aki akkoriban a közelemben lakott - reflektoros távcsövén keresztül. Jan Willemstyn elmondta, hogy az objektum több mint két órán át mozdulatlanul maradt a négyhüvelykes refraktor távcsöve látómezejében — ez lehetetlen teljesítmény lenne egy léggömb számára.

Az 1968-as madridi „léggömb” nagy magasságba tudott emelkedni, amikor az F–104 Starfighter üldözte, majd nagy sebességgel eltűnt, a Légierő hivatalos jelentése, valamint a londoni Daily Telegraph szerint. Egyetlen léggömb sem képes erre. A Légierő sem indított volna vadászgépet egy azonosítatlan objektum üldözésére, hacsak nem voltak ésszerűen biztosak abban, hogy az nem léggömb, bár voltak olyan esetek, amikor a légvédelmi központok léggömböket néztek UFO-nak.

UFÓK A LÉGIERŐ CÉLKERESZTJÉBEN, 1975

1975. január 2-án éjjel hat katonai személy a Las Bardenas Reales-i légierő bombázó- és lőterén, a Zaragoza légibázis közelében, két azonosítatlan objektumot látott, amelyek közül az egyik látszólag leszállt, vagy huszonöt percen át a föld felett lebegett, 23:00 és 23:25 között.

A hivatalos jelentés szerint (lásd Függelék, 459. o.) a fő tanú (név törölve) távcsövön keresztül figyelte meg a második objektumot, és azt „fordított csésze alakúnak” írta le, fehér fényekkel a felső és alsó részeken, valamint szakaszos fehér és borostyánsárga fényekkel az oldalakon.
Nem tudta pontosan megbecsülni a méretét, de úgy gondolta, körülbelül egy teherautó nagyságú volt. Amikor felszállt, egy erőteljes fény az alsó részén megvilágította az egész területet. Hang nem volt hallható.

A Harmadik Légierő Körzet spanyol katonai hatóságai vizsgálóbírót neveztek ki az eset kivizsgálására. Az akkori hivatalos magyarázat az volt, hogy a leszállást jelentő katonák optikai illúziót tapasztaltak, de a következő évben a Légügyi Minisztérium nyilvánosságra hozott néhány dokumentumot az esetről, amelyek ezt a magyarázatot hamisnak bizonyítják.

A Légierő következtetése a következő volt: „Az összes tanút külön-külön hallgatták ki, és nem találtak ellentmondásokat; a leírásaik pontosan egybeestek. Jelentéseikből megállapítható volt az a tény, hogy … azonosítatlan repülő tárgyak repültek ... alacsony magasságban és sebességgel a föld felett ... [majd] gyorsan felemelkedtek, és nagy sebességre felgyorsulva, északnyugati irányban eltűntek.”

A LÉGIERŐ TÁBORNOKA MEGERŐSÍTI AZ UFO-K VALÓDISÁGÁT, 1976

1976 júniusában Castro tábornok, aki akkoriban a Kanári-szigetek légi körzetének parancsnoka volt, interjút adott a La Gaceta del Norte-nak, amelyben bejelentette, hogy az UFO-kat rendkívül komolyan veszik magas szinten. „Mint tábornok, a véleményem megegyezik a Légügyi Minisztériuméval” – mondta –, „de mint magánember, mint Carlos Castro Cavero, már egy ideje azon az állásponton vagyok, hogy az UFO-k földönkívüli járművek.”

A tábornok elmondta, hogy személyesen is szemtanúja volt egy UFO-nak több mint egy órán keresztül Sadaba városa felett, Zaragoza közelében. „Egy rendkívül fényes tárgy volt” – emlékezett vissza –, „amely ennyi ideig ott maradt mozdulatlanul, majd kilőtt Egea de los Caballeros felé, kevesebb mint két másodperc alatt téve meg a húsz kilométeres távolságot. Egyetlen emberi eszköz sem képes ilyen sebességre.”

Castro tábornok felfedte, hogy a Spanyol Légügyi Minisztérium mintegy húsz olyan esettel rendelkezik, amelyeket szakértők alaposan kivizsgáltak, és hagyományos fogalmakkal teljesen megmagyarázhatatlannak találtak. Hozzátette, hogy pilóták repültek UFO-k mellett repülőgépekkel, de amikor megpróbálták megközelíteni őket, a tárgyak az ember által készített bármely eszköznél jóval nagyobb sebességgel távoztak. Sok ország működött együtt a téma kutatásában – mondta –, és ha majd végleges következtetésekre jutnak, talán lehetséges lesz tájékoztatni a világot.

A SPANYOL LÉGÜGYI MINISZTÉRIUM KIADJA AZ UFO-AKTÁKAT

1976 októberében Señor Juan Jose Benitez, a La Gaceta del Norte riportere meghívást kapott a madridi Légügyi Minisztériumba, ahol egy vezérkari altábornagy irodájában átadtak neki egy aktát, amely a spanyol kormány dokumentációját tartalmazta tizenkét legkiemelkedőbb esetükről. A dokumentumokat fényképészeti bizonyítékokkal támasztották alá, beleértve a légierő pilótái által készített fedélzeti kamerás felvételeket is.

Bár világossá tették Señor Benitez számára, hogy a dokumentumok kiadása nem hivatalos alapon történt, mégis engedélyt kapott a jelentések közzétételére. „Az első tizenkét aktát személyesen adták át nekem 1976. október 20-án, a régi Légügyi Minisztérium épületében, Madridban” – mondta Benitez. „A másik két akta 1978 utolsó heteiben jutott el hozzám, szintén egy magas rangú tábornok kezéből.” Benitez rámutatott: „Ha elolvassák és elemzik ezeket az aktákat, amelyek összesen majdnem 300 fóliányi oldalt tesznek ki, véglegesen és kategorikusan világossá válik, hogy az UFÓ-k léteznek, és teljesen nyilvánvalóan az egész bolygó kormányainak legmélyebb aggodalmára adnak okot.” [Kiemelés hozzáadva]

A Légügyi Minisztérium aktáinak egyik legszokatlanabb esete egy orvosról és két másik tanúról szól, akik egy UFÓ-val és a benne lévő lényekkel találkoztak a Nagy-Kanári-szigeten. Az időpont 1976. június 22. volt, az idő 21:27. Dr. Padron Leon taxival utazott Santiago del Pinóval, egy beteg asszony fiával, akit éppen kezelni indult. Tiszta, csillagos éjszaka volt. Hirtelen, egy kanyart bevéve, a tanúk megdöbbenve láttak egy tökéletes gömböt mintegy hatvan méterrel előttük, amely néhány méterre a föld felett lebegett.

„Szörnyű hideget éreztünk” – mondta Dr. Leon a Légügyi Minisztériumnak tett vallomásában. „A sofőr még remegni is kezdett – különösen akkor, amikor a taxi rádiója, amely be volt kapcsolva, hirtelen elhallgatott.” A gömb átlátszó volt, „mint egy gigantikus szappanbuborék”, átmérője akkora volt, mint egy kétemeletes házé. Belül egy platform, néhány panel és két nagy lény volt látható (lásd a Függeléket, 460. o.).

„Megdöbbentünk a lények hatalmas méretén; talán 2,80 méter vagy 3 méter magasak lehettek” – mondta Dr. Leon. „Fekete ’búvársisakot’ viseltek, és a ruházatuk, amely nagyon szorosan illeszkedett, olyan vörös árnyalatú volt, amilyet még soha életemben nem láttam.... Kezeik mintha ’kúpokba’ lettek volna zárva, amelyek szintén feketék voltak. ... A két lény egymással szemben állt, kezeiket mozgatták és karokat működtettek. Profilból láttuk őket.” Ami különösen meglepte az orvost, az a fejük hátsó részének aránytalan mérete volt (talán a sisak miatt?) és a viszonylag rövid lábaik.

Amikor a taxisofőr felkapcsolta a fényszóróit, a gömb emelkedni kezdett. A tanúk ekkor észrevették, hogy egy kékes „gáz” áramlik ki egy átlátszó csőből, amely „felfújta” a gömböt, amíg az el nem érte egy húszemeletes épület méretét! A lények, a panelek és a platform azonban megőrizték eredeti méretüket.

„Halálra rémültünk” – mondta Dr. Leon, „megfordítottuk az autót, és elmentünk néhány közeli házhoz, és bementünk az egyikbe. Az ottani emberek elmondták, hogy a tévéjük éppen elsötétült.” Dr. Leon és a többiek a házban maradtak, és egy ablakon keresztül tovább figyelték a tárgyat. Amikor a gömb befejezte a tágulást, a „gáz” vagy „folyadék”, amely addig belül mozgott, hirtelen mozdulatlanná vált, egy magas hangú fütty hallatszott, és a tárgy kilőtt Tenerife felé, miközben alakja látszólag orsó alakúvá változott, amelyet egy nagy fehér fényudvar vett körül.

Az esetet kommentálva – és másokat is, beleértve egy jelentést ugyanazon az éjszakán a Kanári-szigetekről egy spanyol hadihajótól – a légierő jelentéstevő bírója nem ment el odáig, hogy földönkívüli magyarázatot kínáljon, de mindazonáltal arra a következtetésre jutott: „Ha együttesen vizsgáljuk az eddig kiadott 1/75, 1/76 és 2/76 számú jelentéseket, komolyan szembe kell néznünk annak szükségességével, hogy fontolóra vegyük és elfogadjuk azt a hipotézist, miszerint egy ismeretlen eredetű és szintén ismeretlen energia által hajtott jármű szabadon működik a Kanári-szigetek feletti égbolton.”

UFÓ ÉSZLELÉSEK REPÜLŐGÉPEKRŐL, 1976-1980

1976. szeptember 19-én a portugál TAP légitársaság egyik Boeing 707-ese majdnem összeütközött egy azonosítatlan tárggyal röviddel a Lisszabonból való felszállás után, egy újságjelentés szerint. A tárgyat, amelyet oválisnak és fényesnek írtak le, és amely kéken izzott, vízszintes sorban elhelyezkedő vörös és fehér fényekkel, egy légiforgalmi irányító is látta, aki elmondta, hogy az nem jelent meg a radaron.

Két hónappal később az Iberia Airlines egy Boeing 727-esének pilótája, aki az északnyugat-spanyolországi Santiago de Compostelából Madridba tartott, jelentette, hogy egy ismeretlen tárgy húsz percen keresztül kísérte a gépét. Az észlelés egyike volt azoknak, amelyek 1976. november 19-én történtek, és ebben az esetben az is lehetséges, hogy egy rakéta által a felső légkörbe juttatott báriumfelhő-kísérlet okozta, bár Parreno parancsnok azt mondta, hogy a jelenség semmihez sem hasonlított, amit huszonöt éves repülési tapasztalata során látott.

A Portugál Légierő pilótájának riasztó találkozása, 1977

1977. június 17-én Jose Francisco Rodrigues, a Portugál Légierő Tancosban állomásozó 31. századának huszonhárom éves pilótája nyugtalanító találkozásban részesült egy UFO-val Dornier 27-es könnyű repülőgépében. Az erre a fontos történetre vonatkozó eredeti információkat Joaquim Fernandes, a Journal de Noticias újságírója szolgáltatta, aki viszont továbbította azt a Center for UFO Studies (UFO Tanulmányok Központja) részére, akiknek hálás vagyok a következő jelentésért.

A kérdéses napon az időjárás rossz volt, időszakos esővel és 3000 láb alatti felhőalappal. A látótávolság körülbelül öt mérföld volt. Rodrigues őrmester a Castelo de Bode gát felett repült dél körül, amikor hirtelen, a felhőkből előbukkanva, egy sötét tárgyat látott a fehér réteg-gomolyfelhők hátterében, kissé a gépe jobb oldalán. Azt gondolván, hogy a tárgy talán egy teherszállító repülőgép, balra döntötte a gépet, és azonnal rádiózott, hogy megkérdezze, van-e forgalom a közelben. A válasz nemleges volt.

Ahogy a fiatal pilóta befejezte a balra fordulást, az ismeretlen tárgy hirtelen megjelent a 11 órás pozíciójában, „legfeljebb hat méterre”. Határozottan nem teherszállító repülőgép volt. A felső része, amelyet részben eltakart a felhő, fekete volt, és az alsó részén négy vagy öt „panel” látszott. A tárgy körülbelül tizenhárom-tizenöt méter átmérőjű volt. Hirtelen felgyorsult és eltűnt abból a helyzetből, amely a pilóta hite szerint kezdetben mozdulatlan volt.

A Dornier hevesen rázkódni kezdett, és irányíthatatlan zuhanásba kezdett. Miközben az irányítás visszanyeréséért küzdött, Rodrigues őrmester előretolta a botkormányt. A sebesség 140 csomóra, majd 180 csomóra nőtt, ahogy a föld közeledett. Szerencsére sikerült visszanyerni az irányítást, amikor már majdnem „súrolta a fák tetejét”, és a gépet épségben letette – egy erősen megrendült pilótával. A találkozás során az irányjelző elektromos pörgettyű (amely egy mágneses iránytűhöz kapcsolódott) vadul forgott, és mire a gép leszállt, 180 fokkal eltért a mágneses iránytűhöz képest.

Jose Vicente Saldanha őrmester, az aznapi ügyeletes irányító megerősítette Rodrigues rádióhívását, és azt, hogy körülbelül egy perccel később hangos kiáltást hallott. A bázis körülbelül öt kilométerre van a gáttól, amely felett az incidens történt, de a dombok és a rossz látási viszonyok miatt semmit sem láttak a toronyból. A pilóta azonban beszélt két tanúval (feltehetően a bázis egy másik területéről), akik látták a gépet „hulló falevél” mintában zuhanni, majd eltűnni a szemük elől. Hallották a motor zúgását is, ahogy a pilóta visszanyerte az irányítást.

Rodrigues őrmester olyan sokkos állapotban volt leszálláskor, hogy nehezen tudott beszélni. A bázis orvosa által végzett vizsgálat nem tárt fel semmilyen kedvezőtlen egészségügyi okot, amely magyarázhatta volna az állapotát, és az ügyeletes irányító biztos volt benne, hogy egy egyszerű motorhiba nem zaklatta volna fel a pilótát ilyen mértékben. A motorban sem találtak semmilyen hibát.

A Portugál Légierő vezérkari főnöke végül (és vonakodva) engedélyezte Jose Garrido és Vitor Santos veterán kutatóknak, hogy interjút készítsenek mind a pilótával, mind az irányítóval. Következtetéseik a következők voltak:

Amint Rodrigues őrmester befejezte a 315 fokos fordulóját... nagy sugárral, a tárgy újra megjelent tőle balra „11 óránál” és nagyon közel. Nehéz eldönteni... hogy a tárgy mozgott-e vagy sem azalatt a 40 másodperc alatt, amíg a gép befejezte a fordulót, bár az eredeti [jelentés] ezt a gondolatot közvetíti. Mindenesetre, a második megpillantáskor Rodrigues őrmester úgy vélte, hogy a tárgy mozdulatlan volt, vagy gyakorlatilag az, majd felgyorsult és távozott. Bármelyik esetben ez a tárgy manővereinek sorozatát feltételezi, beleértve egy rendellenes gyorsulást, amely... ... kizárja... a léggömböt vagy a hagyományos gépezetet.

A Légierő nem kínált hivatalos magyarázatot az incidensre.

Ütközéshez közel, Spanyolország felett, 1979

Spanyolország legdrámaiabb légitársasági UFO-találkozása 1979. november 11-én történt, amikor Francisco Lerdo de Tejada parancsnok, aki a TAE társaság Super Caravelle gépével repült az ausztriai Salzburgból Tenerifére, kénytelen volt kitérő manővert tenni, hogy elkerülje az ütközést egy ismeretlen tárggyal. A repülőgépen 109 utas tartózkodott, akiknek többsége német és osztrák turista volt. Tejada kapitány a Juan Jose Beniteznek adott interjúban kijelentette:

Néhány perccel 23:00 óra előtt hívást kaptunk a barcelonai légi irányítástól. Arra kértek minket, hogy kapcsoljunk át a 121,5 megahertzre, ami egy vészhelyzeti frekvencia. ... Így átkapcsoltunk arra a frekvenciára, és azt képzeltük, hogy talán egy hajó vagy repülőgép van bajban. De aztán, amikor kapcsolatba léptünk, csak egy adó zaját hallottuk, bár nem tudtuk azonosítani, miről is van szó. Ebben a pillanatban, vagy néhány másodperccel később láttuk meg a vörös fényeket... Két nagyon vörös, erős fényt.

Felénk tartottak, a pozíciónkhoz képest 9 óránál... A két fény úgy tűnt, mintha a két végponton lenne. A két fény minden mozgása tökéletesen összehangolt volt, mintha egyetlen eszközzel lenne dolgunk. ... A sebesség, amellyel felénk jöttek, megdöbbentő volt. Soha nem láttam még ilyen sebességet... A két fény, egy vonalban, 250 fokos irányból közeledett hozzánk... Amikor először láttuk őket, körülbelül 10 mérföldre voltak. Aztán felénk vették az irányt, és aztán szó szerint „játszadoztak velünk”, nem sokkal kevesebb, mint fél mérföldön belül vagy olyasmi. ...

A tárgy tetszés szerint mozgott fel és le, körülöttünk, és olyan mozdulatokat hajtott végre, amelyeket egyetlen hagyományos gép számára is teljesen lehetetlen lenne végrehajtani... Milyen repülőgép repül ilyen sebességgel? Milyen repülőgép vesz fel pozíciót kevesebb mint fél mérföldre a lökhajtásos utasszállítómtól, majd kezd el „játszadozni” velem?

Tejada kapitány elmondta, hogy a tárgy mérete „körülbelül akkora volt, mint egy jumbo jeté”, és hogy a megközelítési sebessége olyan volt, hogy kénytelen volt „kitörni” – élesen elfordítani a repülőgépet, hogy elkerülje az ütközést. Egy hírjelentés szerint egy idős férfi utas összeesett, amikor látta a tárgyakat cikázni az éjszakai égen a gép felé.

„A helyzet végül annyira komollyá vált” – mondta a légitársaság pilótája –, „hogy úgy döntöttünk, hívjuk Manisest, és engedélyt kérünk kényszerleszállásra.”

A gép nem sokkal éjfél előtt szállt le Valenciában, miközben az UFO még mindig látható volt a repülőtéri épületek felett, amit a repülőtér igazgatója, Señor Morlan, valamint légiirányítója és számos földi személyzet is látott.

Señor Benitez szerint a Spanyol Légierő Védelmi Parancsnoki Központja Madridban azonnal reagált. A radar számos visszhangot észlelt pontosan azon a területen, ahol az utasszállító repült abban az időben, és a Légvédelem Főparancsnoksága elrendelte két Mirage F1-es sugárhajtású gép felszállását elfogó küldetésre a Los Llanos-i légibázisról, Albacete közelében, öt perccel azután, hogy az utasszállító leszállt. Bár Señor Benitez nem tudott hivatalos megerősítést szerezni, megtudta, hogy a Mirage pilóták vizuális kapcsolatot létesítettek az UFO-val, és hogy az egyik repülőgépet számos hirtelen megközelítésnek vetette alá az ismeretlen tárgy – vagy tárgyak.

Tejada kapitányt és repülőszemélyzetét a leszállás után röviddel kihallgatta a Légierő. „Ahogy az minden ilyen esetben szokásos” – jelentette Benitez –, „a Spanyol Légierő... kiterjedt vizsgálatot indít, és kinevez egy tisztviselőt Juez-Informador [vizsgáló bíró/tiszt] címmel, hogy elnököljön felette. Ő általában egy magas rangú légierő-tiszt.”

Évfordulós észlelések?

Pontosan egy évvel a TAE Super Caravelle észlelése után legalább hat spanyol utasszállító jelentette UFO-k – vagy esetleg ugyanazon tárgy – észlelését Északkelet-Spanyolországban. Ismét Juan Jose Benitez ufó-kutató és újságíró tárt fel fontos részleteket ezekről az észlelésekről, amelyek mind 1980. november 11-én este történtek.

Az utasszállítók között volt az Iberia 350-es, 810-es, 1800-as és 1831-es járata, a Transeuropa 1474-es járata, valamint egy légitaxi járat, amely a Baleár-szigetekről Marseille-be tartott. A Señor Beniteznek adott interjúban Ramos parancsnok – az egyik Iberia pilóta – így írta le észlelését:

Este 6:40 volt. Körülbelül 10 000 méteren repültünk, és azt hiszem, ha az emlékezetem nem csal, Maella közelében jártunk. A másodpilóta volt a kormánynál abban az időben... amikor körülbelül 108 mérföldre voltunk a barcelonai VOR-tól [VHF Omnirange], „az” megjelent. ... Először egy másik repülőgépnek néztük. Láttunk egy zöld fényt, és azt gondoltuk, hogy bizonyára a repülőgépek jobb szárnyán lévő zöld fény az. De ez a feltételezett repülőgép egyenesen felénk tartott. ... A másodpilóta azt mondta: „Nézd!” 230 fokos szögben közeledett felénk... szinte ütközési pályán.

Olyan volt, mint egy gömb. Vagy inkább, mint egy hatalmas szappanbuborék. Amikor megláttam, szinte egy szintben volt velünk, és egyenesen a 727-esünk felé tartott. Azonnali reflexmozdulatot tettem. A másodpilóta kikapcsolta a robotpilótát, én pedig előretoltam a kormányt, és... 300 vagy 400 lábnyit süllyedtem. ... Az egész dolog mindössze egy perc alatt vagy kevesebb idő alatt történt. A gömb vagy „szappanbuborék”, amelynek felülete nagyon élénk zöld színű volt, keresztezte az útvonalunkat, és amikor süllyedtünk, dél felé távozott. Ekkor láttuk meg, hogy más fényeket is bocsát ki. ... Amikor közel haladt el mellettünk, láttunk egy második golyót – vagy bármi is volt az – a nagy közelében, de sokkal kisebb méretűt. ...

Megkérdeztem a barcelonai légi irányítást, hogy van-e más forgalom a térségben. Azt válaszolták, hogy csak egy angol gép [Monarch 148-as járat] van, amely Alicante felé tart. Röviddel ezután egy másik gép jelentkezett a rádión. Azt hiszem, ha az emlékezetem nem csal, egy Transeuropa [1474-es járat] volt. És ő is megkérdezte Barcelonát, hogy van-e „zöld forgalom” a repülési útvonalán. Ekkor beszéltem a Transeuropa géppel, és elmondtam neki, mi történt éppen velem.

Az Iberia 1831-es járatának személyzete akkor észlelte az UFO-t, amikor Boeing 727-esük még a földön volt, és amikor a kapitány a leszállófényeinek felvillantásával jelzett neki, a tárgy fénye azonnal „kialudt” és eltűnt. Más tanúk a barcelonai repülőtéren azt mondták, hogy az UFO „megzizzentette” (alacsonyan áthúzott felette) a kifutópályát, majd fellőtt az égbe.

Van-e logikus magyarázat ezekre a több tanú által történt észlelésekre? Ahogy a Señor Benitez által meginterjúvolt pilóták megjegyezték: „Teljesen lehetetlen, hogy egy gép, amely vízszintes repülésben halad, majd irányt vált, amikor egy repülőgép kitérő süllyedést hajt végre, aztán lejön és ’megzizzenti’ a barcelonai repülőtér kifutópályáit, majd lekapcsolja a fényét, amikor egy másik gép fényjeleket villant neki – teljesen lehetetlen, hogy egy gép, amely mindezeket a dolgokat teszi, bármi más legyen, mint valamilyen típusú intelligencia által irányított eszköz.”

„Hiszek az UFO-k létezésében” – mondta Castro spanyol légierő-tábornok 1976-ban, majd kifejtette saját, gondosan megindokolt gondolatait arról, miért nehéz a kormányoknak nyíltan előállniuk. „A helyzet az, hogy a hivatalos körök számára ugyanolyan nehéz beismerni, hogy valami létezik, mint az Egyház számára megerősíteni, hogy ez vagy az csoda” – magyarázta.

Castro tábornok úgy véli, hogy az ok, amiért a kormányok nem ismerik el nyilvánosan ezt a valóságot, nem a részükről való félelemnek tudható be, hanem sokkal inkább egyfajta aggodalomnak egy megfoghatatlan ténnyel szemben, amelyről véleményt kellene formálniuk.

A tábornok őszinte saját kormányáról, és az ember elgondolkodik azon, vajon részben ő volt-e a felelős azért, hogy a Légügyi Minisztérium öt hónappal ezen nyilatkozatok után kiadta aktáit Señor Beniteznek. Az UFO-k – felsőbbrendű képességeikkel – valóban „csodásnak” tűnhetnek számunkra összehasonlításképpen. Ám bőséges bizonyíték áll rendelkezésre arra, hogy egyes azonosítatlan repülő tárgyak távolról sem megfoghatatlanok; hogy számosat közülük épségben visszaszereztek, és hogy az elhallgatás egyik oka az, hogy a szuperhatalmak elszántak a technológiájuk lemásolására, amint azt e könyv III. része majd bemutatja.

7. FEJEZET

AUSZTRÁLIA

Az Azonosítatlan vagy Szokatlan Légi Észlelések (UAS) megfigyeléséért – ahogyan hivatalosan nevezik őket Ausztráliában – a felelősség kizárólag az Ausztrál Királyi Légierőt (RAAF) terheli, amint arról a Védelmi Minisztérium 1982-ben tájékoztatott. Minden RAAF bázison külön tiszteket jelölnek ki az észlelések kivizsgálására, a vizsgálat azokra az esetekre korlátozódik, amelyeket hivatalosan jelentenek az RAAF-nek. Szükség esetén segítséget kérnek más kormányzati részlegektől, mint például a Repülésügy, Meteorológia, Tudomány és Technológia (műholdas előrejelzésekhez), valamint obszervatóriumoktól.

„Semmilyen Ausztrál Titkosszolgálat nem vesz részt a vizsgálatokban” – biztosítottak engem.

A Védelmi Minisztérium Légierő Hivatala elküldte nekem a Szokatlan Légi Észlelések Összefoglalóinak másolatát is az 1976–1980-as évekre vonatkozóan. Rámutattak, hogy az RAAF vizsgálatok százalékos megoszlása szorosan megegyezik a Királyi Légierő és az Amerikai Légierő vizsgálataival, és a jelentéseknek csupán mintegy három százaléka tulajdonítható „ismeretlen okoknak”. Az eddigi összes vizsgálatuk során, amelyek átlaga évi 100 körül mozog, az RAAF „nem talált kézzelfogható bizonyítékot más bolygókról származó életre”.

KORAI HIVATALOS VIZSGÁLATOK

Paul Norman kutató szerint az azonosítatlan repülő tárgyak hivatalos ausztrál vizsgálata egészen 1920-ig nyúlik vissza, amikor az SS Amelia J. hajó eltűnt egy olyan időszakban, amikor furcsa, megmagyarázhatatlan fényeket jelentettek a Bass-szoros bejárata körül. A fények kivizsgálására küldött kereső repülőgép szintén eltűnt és soha nem tért vissza. A Bass-szoros térsége számos rejtélyes esetben szerepelt, legnevezetesebb Frederick Valentich fiatal pilóta eltűnése 1978-ban (amelyet később tárgyalunk ebben a fejezetben).

1930-ban az RAAF kiküldött egy repülőszázad-parancsnokot Warrnamboolba (Victoria állam), a Bass-szoros északi partjára, ahol szemtanúk azonosítatlan „légijárművek” észlelését jelentették. Nem találtak bizonyítékot arra, hogy a légijárművek akár ausztrálok, akár külföldiek lettek volna; és nem tudták őket pozitívan normál repülőgépként sem azonosítani.

A vizsgálatot lefolytató repülőszázad-parancsnok később Sir George Jones légimarsall lett, a légierő vezérkari főnöke 1942–1952 között. Sir George-nak saját UFO-észlelése volt mentone-i otthonából, Melbourne-ben, 1957. október 16-án, amikor Lady Jonesszal együtt egy léggömbszerű tárgyat figyeltek meg, amely egy Sabre sugárhajtású gép sebességével haladt körülbelül 1000–1500 láb magasságban. Fenntartotta komoly érdeklődését a téma iránt, és nyugdíjba vonulása után a Victoriai UFO Kutató Társaság tagja lett.

Bill Chalker (az Ausztrál UFO Tanulmányok Központjából) két érdekes RAAF-jelentést tárt fel, amelyek a második világháborúig nyúlnak vissza. Az első 1942 nyarán történt, amikor egy RAAF pilóta repülős járőrszolgálatot teljesített a Tasman-félszigetnél késő délután, miután halászok furcsa fényeket jelentettek a tengeren éjszaka a Bass-szorosban. 5:50-kor egy azonosítatlan tárgy bukkant elő egy felhőpadból, amelyet a pilóta „csillogó bronzszínű, különös szárnyprofilként” írt le, körülbelül 150 láb hosszúnak és 50 láb átmérőjűnek, a tetején egy kupolával, amely visszaverte a napfényt. Az UFO néhány percig a repülőgép mellett repült, majd hirtelen „pokoli sebességgel” elfordult. Tett még egy fordulatot, majd egyenesen az óceánba merült, „szabályos hullámörvényt” csapva fel.

A második észlelés 1944 februárjának egyik éjjelén történt, amikor hajnali 2:30 körül a Bass-szoros felett 4500 láb magasságban repülő Beaufort bombázóhoz csatlakozott egy azonosítatlan tárgy, amelyet „sötét árnyékként” írtak le, villódzó fénnyel és lánggal a hátuljából. A tárgy úgy tűnt, csak 100–150 láb távolságra van, és 18–20 percig maradt a géppel, ez idő alatt mind a rádió, mind az iránymérő műszerek felmondták a szolgálatot. Végül a tárgy egy bombázó sebességének (akkoriban 235 mérföld/óra) körülbelül háromszorosával elszáguldott.

Bill Chalker arról számol be, hogy ellenséges tevékenységet soha nem erősítettek meg a Bass-szorosban, bár összesen tizenhét repülőgép tűnt el azon a területen a második világháború alatt.

1952-ben a Polgári Repülési Hivatal tisztviselői megpróbáltak létrehozni egy különleges irodát az UFO-kal kapcsolatos tények összegyűjtésére. Magától a Kabinettől azonban olyan utasítások érkeztek, hogy a téma helyesebben a biztonsági szolgálatok vizsgálati hatáskörébe tartozik, és ennek megfelelően egy biztonsági szóvivő röviddel ezután megerősítette, hogy nyomozóik dolgoznak a jelentéseken a Nemzetközösségi Tudományos és Ipari Kutatási Szervezet (CSIRO) rádiófizikai részlegének tudósai segítségével.

Bár az UFO-aktákat kezdetben titkosnak minősítették, egy 1954-es észlelést szigorúan titkosnak soroltak be, és részletei sok éven át soha nem váltak volna ismertté, ha a történet nem szivárgott volna ki a médiához az eseményt követő öt hónapon belül. 1954. augusztus 31-én egy haditengerészeti Hawker Sea Fury repülőgépet két különös fény közelített meg, homályos alakzatokkal alattuk, 5 000 méterrel Goulburn, Új-Dél-Wales felett. A pilóta rádión értesítette a Nowra Haditengerészeti Repülőállomást, és azt a tájékoztatást kapta, hogy az objektumokat radar követi. A fények elszáguldottak a Sea Fury mellett, „fantasztikus sebességgel forogva”. Olyannyira érzékeny volt az incidens biztonsági besorolása, hogy akkoriban még a haditengerészet miniszterét sem tájékoztatták róla. Ugyanabban az évben a légügyi miniszter, William McMahon, hivatalosan megbízta a RAAF-et az UFO-jelentések kivizsgálásával.

HIÁNYZÓ FILMEK

1953. augusztus 23-án az új-guineai Polgári Repülési Hivatal helyettes igazgatója, Tom Drury, egy 8 mm-es mozgófilmet készített (teleobjektív használatával) egy UFO-ról Port Moresby felett. Az objektum megnyúlt volt, mint egy lövedék, és kilőtt egy felhőből, olyan sebességgel haladva, amelyet legalább ötször gyorsabbnak becsültek, mint egy sugárhajtású repülőgép sebessége a hangsebességnél. „Soha nem lassított, és nem változtatott irányt” — mondta Drury —, „hanem egyszerűen eltűnt a kék égben, miközben a kondenzcsíkja elhalványult utána. A kondenzcsík nagyon tisztán kivehető volt. … Ez látható a film megmaradt részén, amely a birtokomban van. … Teljes mértékben biztos voltam annak valóságában. Le lett filmezve, a feleségem és a gyermekeim látták. Ha bárkinek a Területen megvoltak a képesítései egy ismeretlen repülőgép azonosítására, az én voltam. Ez az én dolgom, hogy tudjam, mi van a levegőben. Minden típusú repülőgépet ismerek, és harminckettőt magam is vezettem.”

Tom Drury a film „megmaradt részére” hivatkozik, amely az ő birtokában volt. Mi történt a többivel? Az eredeti filmet, amely kilencvennégy kockából állt, elküldte a légügyi miniszternek (William McMahonnak), aki továbbította azt az Egyesült Államok Légierejének a Pentagonba. A filmet körülbelül kilenc hónappal később küldték vissza — a tényleges objektumot bemutató legfontosabb kockák nélkül.

Bill Chalker később felfedezett öt negatívot a film egyes kockáiról egy 1973-as Légierő Hírszerzési Igazgatósági aktában, de magát az UFO-t bemutató filmet soha nem szolgáltatták vissza a tulajdonosának. Chalker megerősítette, hogy a filmet a Maryland állambeli Haditengerészeti Fénykép-értelmező Központ elemezte, majd nyilvánvalóan a CIA égisze alá került, és a Nemzetbiztonsági Ügynökség egyik volt alkalmazottja, Todd Zechel azzal vádolja a CIA Tudományos Hírszerzési Hivatalát, hogy megtartotta a filmet.

1954 tavaszán mintegy 200 fényképet, valamint mozgófilmet készítettek egy azonosítatlan repülő objektumról, amely három fiatalembert kísért, akik az ausztrál belső területeken autóztak Nyugat-Ausztrália és Dél-Ausztrália határa közelében. Röviddel ezután, miközben még vezettek, egy RAAF könnyű repülőgép hirtelen megjelent és nem messze tőlük leszállt.
A férfiakat megállásra utasították, és a személyzet egyik tagja arra kérte őket, hogy adják át a filmjeiket, mondván, hogy kölcsön szeretnék kérni azokat. A fényképeket és a filmet azóta sem látta senki.

A történetről röviden beszámolt Stan Seers és William Lasich az FSR-ben (Flying Saucers Review), majd tizennégy évvel később Gordon Creighton további részleteket tett hozzá egy újranyomásban, beleértve azt a tényt is, hogy a beszámolót Colin McCarthy adta át neki, egy ausztrál elektronikai mérnök és UFO-kutató. Ausztráliai megkereséseim 1987-ben feltárták, hogy az esettel kapcsolatos tények az idők során eltorzultak, és ezért nehéz bármilyen következtetést levonni. Bill Chalkertől azonban megtudtam, hogy a „fényes repülőgép” egy helikopter volt, és hogy a tanúk már az érkezése előtt jelentették az esetet.

A MARALINGA ESET, 1957

Egy rendkívüli szemtanúi beszámolót egy Maralinga felett lebegő UFO-ról — az egykori brit nukleáris kísérleti terület fölött Dél-Ausztráliában — egy ott állomásozó királyi légierős tizedes adott át a brit kutatónak, Jenny Randlesnek. Az 1957. szeptemberi és októberi nukleáris robbantásokat követően egy azonosítatlan objektumot láttak lebegni a repülőtér felett a tizedes és néhány kollégája. „Fenséges látványként” írták le; a jármű ezüstkék színű volt, fémes csillogással. A tizedes elmondta, hogy az objektum pereme mentén „ablakok” vagy „lőrések” sora húzódott, és olyan tisztán volt látható, hogy fémes borítás is kivehető volt a felszínén.

Egy légiforgalmi irányító tiszt is állította, hogy látta az objektumot, és az Alice Springs-i és Edinburgh-i repülőterekkel végzett ellenőrzések feltárták, hogy akkoriban nem volt repülőgép a környéken. Fényképek nem készültek — mondta az RAF tizedes —, mert a bázis területének szigorúan titkos besorolása miatt minden fényképezőgépet el kellett zárni. Az UFO gyorsan és hangtalanul távozott körülbelül tizenöt perc elteltével. „Esküszöm Önnek, gyakorló keresztényként, hogy ez nem álom volt, nem illúzió, nem tündérmese — hanem egy szilárd, fémes szerkezetű jármű” — mondta a tanú Jenny Randlesnek.

Az Ausztrál Biztonsági és Hírszerzési Szervezet

Az Ausztrál Biztonsági és Hírszerzési Szervezet (ASIO), amely a britekkel együttműködő Szövetséges Hírszerző Irodából fejlődött ki 1948-ban, két fő ágra oszlik: az egyik a hírszerzési információgyűjtésért, a másik a kémelhárításért felel. A RAAF egy hozzám intézett levelében kijelentette, hogy sem az ASIO, sem az ASIS (Ausztrál Titkosszolgálat) nem vett részt UFO-vizsgálatokban, jóllehet van némi bizonyíték az előbbi érintettségére.

1959-ben Stan Seers, a Queenslandi Repülő Csészealj Kutató Iroda akkori elnöke (ma UFO Research Queensland), telefonhívást kapott egy férfitól, aki egy nagy brisbane-i parkolóban tartandó találkozót kért, utalva arra, hogy Seers talán hasznára lehet az UFO-kkal kapcsolatban.
Csalásra gyanakodva Seers hagyta, hogy a férfi még két vagy három alkalommal telefonáljon, mielőtt beleegyezett volna a találkozóba. A hívó fél egyetlen alkalommal sem azonosította magát vagy a foglalkozását, amíg Seers meg nem jelent a megbeszélt találkozón — ahol előállított egy igazolványt, és bemutatkozott mint D. D., az Ausztrál Biztonsági és Hírszerzési Szervezet munkatársa.

D. úr ragaszkodott ahhoz, hogy a beszélgetés a saját autójában történjen (valószínűleg azért, mert az be volt poloskázva), és mivel udvariasnak és őszintének tűnt, Seers beleegyezett.

D. úr a beszélgetést egy összefoglalóval kezdte, amely több évet felölelve ismertette nemcsak Seers, hanem két közeli barátja, a Queenslandi Repülő Csészealj Kutató Iroda titkárának és sajtókapcsolati tisztjének hátterét is. Ezután „bedobta a kommunista mumust”, amely akkoriban nagyon is a felszínen volt — mondta Seers. „Azonnal emlékeztettem rá, hogy a QFSRB szigorúan nem politikai, valamint nem vallásos, és elnökként szigorúan betartattam a szabályokat.”

Ezután irányt váltott „a nemzetbiztonság” felé, de gyorsan rájöttem, hogy gyorsan hallani akarja az „okokat”, és végül rátért a „lényegre”, amely a következő volt:

Megkérdezte, hajlandó lennék-e személyesen „labdába rúgni” (az ő kiefejezésével élve) az osztályával, cserébe azért, hogy ők segítenének bennünket az UFO-kutatás területén, bárhol és bármikor, amikor csak tudnának — mindezt szigorúan kettőnk között. A javasolt megállapodás lényege az volt, hogy amennyiben bármilyen valóban „forró” UFO-információ — leszállások, kapcsolatfelvételek stb. — merülne fel, szükség esetén ő közvetlen telefonkapcsolatot biztosítana Bob Menzies miniszterelnökkel.

Stan Seersnek érthető módon nehezére esett elhinni ebből bármit is, de mindazonáltal beleegyezett, hogy egy későbbi időpontban találkozzon D. úrral. A férfi hitelességének és hatásköre mértékének tesztelésére Seers megkérdezte tőle, hogy vissza tudná-e szerezni a QFSRB (Queensland Flying Saucer Research Bureau) egyik levelét, amely kölcsönben volt az RAAF-nál (Ausztrál Királyi Légierő). A levelet negyvennyolc órán belül visszaküldték. „D. úr nyilvánvalóan valamilyen ranggal bírt a saját osztályán” – meséli Seers. „Ennek további bizonyítéka volt az a nem listázott telefonszám, amelyet csak sürgős esetekre adott meg nekem: emlékszem, milyen könnyű volt megjegyezni – 22222”.

Miután egyeztetett a QFSRB bizottságának többi tagjával, Seers felhívta a számot, és azonnal egy művelt női hang válaszolt, aki „miután megkérdezte a nevemet és az ügyemet (mindezt anélkül, hogy válaszolt volna a kérdésemre az általa képviselt ’céggel’ kapcsolatban), gyorsan kapcsolta D. barátunkat”. Egy újabb találkozót szerveztek, amelyen Seers tájékoztatta D. urat, hogy a bizottság egyhangúlag úgy döntött, együttműködik az ASIO-val. Ez dühös reakciót váltott ki D. úrból, aki őrjöngött, amiért a többi bizottsági tagot is beavatták, de amint Seers rámutatott, ő soha nem egyezett bele a titoktartási kérelembe, csupán jelezte, hogy időre van szüksége a javaslat megfontolásához.

Seers tájékoztatta D. urat, hogy minden UFO-információt kölcsönös alapon bocsátanak majd az osztálya rendelkezésére, és beleegyezett, hogy tartózkodik a nyilvánosságtól. „Mondanom sem kell” – mondta Seers – „hogy soha, egyetlen pillanatig sem gondoltuk, hogy ez más lenne, mint egyirányú megállapodás – kizárólag az ő irányukba”.

A következő hetekben D. úr személyesen elbeszélgetett a QFSRB bizottságának mind a tizenkét tagjával, tájékoztatva őket, hogy az első találkozóval kapcsolatban Stan Seers „kiforgatta az igazságot”. D. úr gondosan ápolta a barátságot legalább két bizottsági taggal, és minden szempontból úgy tűnt, ő maga is lelkes UFO-rajongóvá vált. Ám Seers aggályai ezzel a csellel kapcsolatban beigazolódtak, amikor körülbelül egy évvel később a bizottsági tagok között mindig is létező szoros barátság romlásnak indult. „Ennek oka véleményem szerint soha nem volt kétséges” – mondta –, „de sajnos rájöttem, hogy semmit sem tehetek ellene, és végül undorodva lemondtam”.

Két évvel később Seerst rábeszélték, hogy csatlakozzon újra, és segítsen a mára gyakorlatilag megszűnt csoport átszervezésében, de még mindig képtelen volt lerázni a kitartó D. urat. „Két alkalommal is meghívatta magát, egy tag cinkosságával, a bizottsági ülésekre, holott még csak nem is volt rendes csoporttag. A második alkalommal a titkár határozott hangnemben közölte vele, hogy ez volt az utolsó megjelenése. Örömmel számolhatok be arról, hogy így is lett. Ugyanakkor szoros kapcsolatban maradt a csoporttal összesen tizenegy éven át, mielőtt 1970-ben távozott az élők sorából”.

Seers azt állítja, hogy legalább egy másik állami UFO-csoport tagjaitól származó bizonyítéka van arra, hogy az ASIO hasonló megfigyeléseket és destabilizációs kísérleteket hajtott végre, bár rejtettebb módon.

E történet egyes aspektusait megerősítette Colin Phillips, a QFSRB akkori bizottsági tagja, de ő kevésbé baljósan ítéli meg a dolgot, mint Stan Seers. Elmondta nekem például, hogy bár D. úr hivatalos minőségében vett részt az üléseken, „emlékezni kell arra, hogy az ausztrál kormány 1950-1960 között nagyon érzékeny volt a kommunistákra, és az új és eltérő eszméket valló emberek, akik békéről stb. beszéltek, gyanúsak voltak. Ezért teljesen természetes volt, hogy az ASIO küldött valakit az üléseinkre, hogy szemmel tartson minket – nem lennék túl jó véleménnyel az ASIO működéséről, ha nem így tettek volna”. Valóban. De az ASIO-nak érdekében állt volna megfigyelni azokat az UFO-jelentéseket is, amelyek nem hivatalos csatornákon keresztül jutottak el hozzá -, éppúgy, ahogy a CIA nyilvánvalóan célpontnak tekintette az amerikai Országos Légijelenség-vizsgáló Bizottságot (NICAP) az 1950-es és 1960-as években, olyannyira, hogy nagy mértékben beépültek a szervezetbe (lásd a 14. fejezetet).

Nem az ASIO az egyetlen ausztrál hírszerző ügynökség, amelyről azt beszélik, hogy részt vett az UFO-probléma tanulmányozásában. Bill Chalker – egy alapos és megbízható ufó-kutató – megerősíti, hogy a Tudományos és Műszaki Hírszerzési Igazgatóság (amely a Közös Hírszerzési Hivatal, a JIB része volt, ma Közös Hírszerzési Szervezet) egyik tudósa együttműködött más védelmi hírszerző tudósokkal 1968-1969-ben egy javaslat megszervezésében egy „gyors beavatkozású csoport” létrehozására, amely azokat az UFO-incidenseket vizsgálná, amelyek „fizikai bizonyítékokkal” járnak. Mivel azonban bírálta, ahogyan a Légierő kezeli az UFO-jelentéseket, megtagadták tőle a hozzáférést, és a „gyors beavatkozású csoport” terveit félretették. A volt JIB-tudós megerősíti, hogy bár a Légierő Hírszerzési Igazgatóságának UFO-aktái a legjelentősebbek, vannak más, a Védelmi Minisztérium által őrzött akták is, amelyek valószínűleg soha nem látnak napvilágot -. Ez azonban inkább a jelentések beérkezésének érzékeny módszereinek köszönhető, mintsem a tényleges tartalomnak.

USAF PILÓTA ÉSZLELÉSE, 1960

Bill Chalker számos érdekes jelentést talált a Légierő Hírszerzési Igazgatósága (RAAF) által nyilvánosságra hozott akták között. 1960. november 15-én, körülbelül ötven kilométerre a tasmániai Cressytől, egy amerikai légierőhöz tartozó RB-57-es repülőgép, amely az RAAF East Sale bázisáról működött, találkozott egy UFO-val, és a következő a pilóta hivatalos jelentése:

Körülbelül 10:40-kor (helyi idő szerint), miközben küldetésen repültünk egy útvonalon 15 mérföldre északra Launcestontól, a navigátorom felkiáltott, hogy egy repülőgép közeledik balról és kissé alacsonyabban. A magasságunk ekkor 40 000 láb volt, a TAS (tényleges sebesség) 350 csomó, az irány 340 fok.

Észrevettem a tárgyat, és azonnal megjegyeztem a [navigátornak], hogy ez nem repülőgép, hanem inkább egy léggömbre hasonlít. A magasságát körülbelül 35 000 lábra becsültük, iránya 140 fok volt, a sebessége pedig rendkívül nagy. Egy korábbi tapasztalat alapján azt mondanám, hogy a közeledési sebessége meghaladta a 800 csomót. Öt vagy hét másodpercig figyeltük ezt a tárgyat, mielőtt eltűnt a bal szárny alatt. Mivel szokatlan volt a megjelenése, azonnal balra dőltem, hogy még egyszer megnézzem, de egyikünk sem találta.

A tárgy színe majdnem áttetsző volt, olyasmi, mint egy „buggyantott tojás”. Nem voltak éles szélei, inkább elmosódott és határozatlan volt. A mérete körülbelül 70 láb átmérőjű volt, és úgy tűnt, nincs semmilyen mélysége.

HIVATALOS VITA

1963-ban J. L. Cavanagh szenátor kérte, hogy a szövetségi kormány UFO-dossziéját hozzák nyilvánosságra, de a légügyi miniszter ezt elutasította, kijelentve, hogy nem áll rendelkezésre egyetlen dosszié sem, amely az összes tényt tartalmazná, és bár az észlelések három-négy százaléka megmagyarázhatatlan marad, a jelentések túlnyomó többsége megmagyarázható léggömbökkel, repülőgépekkel és csillagászati objektumokkal. De mások meg voltak győződve arról, hogy eltussolás folyik, köztük Dr. Harry Messel, a Sydney-i Egyetem fizikaprofesszora, aki 1965-ben kijelentette: „A csészealjakkal kapcsolatos tényeket már rég felkutatták, és az eredmények régóta ismertek több ország szigorúan titkos védelmi köreiben is. Bármi is az igazság, talán nem tartják tanácsosnak, hogy az embereknek széles körben bármilyen támpontot adjanak ezeknek a dolgoknak a valódi természetéről”.

De vajon az eltussolás inkább a magas helyeken uralkodó zűrzavarnak köszönhető, mintsem a szenzációs információk visszatartására irányuló szándékos politikának? Két, 1966-ból származó jegyzőkönyv bizonyítékot szolgáltat az eltussolás ellen. Az első a Légügyi Minisztérium Public Relations Igazgatóságának a Légierő Hírszerzési Igazgatóságához benyújtott előterjesztésének része volt, és az RAAF politikájának megváltoztatása mellett érvel: „...azzal, hogy folytatjuk a régi politikát, miszerint titkolózunk az UFO-kártyáinkkal” – áll az emlékeztetőben –, „csak azt a helytelen (de mindazonáltal széles körben elterjedt) hitet erősítjük, hogy sok létfontosságú rejtegetnivaló információnk van” -. A másik emlékeztető irat a következőképpen kommentálja a jelenlegi RAAF-aktákat: „Úgy tűnik... szükség van aktáink ésszerűsítésére ebben a témában. Legalább négy különböző akta van, amely a politika, a jelentett észlelések és az információkérések zűrzavarát tartalmazza. Ezen akták közül három minősített, kettő közülük titkos, bár úgy tűnik, az aktákban semmi sincs, ami indokolná ezt a minősítést”.

Ezek az emlékeztetők a szándékos eltussolási politika ellen szólnak, mégis szem előtt kell tartanunk, hogy azok, akik az előterjesztéseket írták, valószínűleg nem rendelkeztek hozzáféréssel a szigorúan titkos vagy annál magasabb minősítésű UFO-információkhoz. A brit Védelmi Minisztérium UFO-vizsgálataival kapcsolatos saját kutatásaimból tudom, hogy csak viszonylag kevés ember rendelkezik engedéllyel a legmagasabb biztonsági minősítésű információkhoz való hozzáféréshez, így nem látok okot arra, hogy azt higgyem, a hivatalos álláspont Ausztráliában bármiben is különbözne.

Egy példa arra a jelentésre, amely valószínűleg soha nem került be az RAAF aktáiba, de minden bizonnyal a CIA-nál (ha nem az ASIO-nál) kötött ki, Budd Hopkinstól származik. Egy Hopkins által ismert, szigorúan titkos minősítéssel rendelkező amerikai légierős őrmester állítja, hogy 1967-ben egy CIA-vetítésen Texasban mutattak neki egy UFO-ról készült filmet, amelyet egy átalakított RAAF repülőgépről vettek fel egy fotótérképészeti repülés során Közép-Ausztrália felett, 1965 körül. A rövid filmrészlet egy „hatalmas, lebegő, ablakos járművet” mutatott, amelyhez három kisebb UFO kapcsolódott „egyfajta farokként”. A legnagyobb objektumon kinyílt egy ajtó – két függőleges panel és két vízszintesen elhelyezett panel szétcsúszott –, és a három kisebb UFO berepült a belsejébe. A panelek bezárultak, a nagy objektum megdőlt, majd másodpercek alatt eltűnt. Budd Hopkins informátora szerint az UFO-k filmre vett képe rendkívül nagy és tiszta volt, kitöltve az egész mozivásznat. Ha a hatóságoknak nincs takargatnivalójuk, miért tagadják meg tőlünk a hozzáférést az ehhez hasonló filmekhez?

ANSETT-ANA ÉSZLELÉS, 1965

1965. május 28-án hajnali 3:25 körül egy Ansett-ANA DC-6b utasszállító repülőgépet (lajstromjele VH-INH) kísért egy azonosítatlan repülő tárgy a Brisbane-ből Port Moresbybe (Új-Guinea) tartó repülés során. John Barker kapitány a tárgyat lapított gömb alakúnak írta le, amelyből kipufogógázok áradtak, és elmondta, hogy tíz-tizenöt percig kísérte az utasszállítót, aminek a másodpilóta és egy légiutas-kísérő is szemtanúja volt.

Az észlelés a Bougainville-zátony közelében történt, a Queenslandi partoknál, és Barker kapitány rádión jelentette a részleteket a Townsville-i földi irányításnak, hozzátéve, hogy fényképeket készít a tárgyról. A Port Moresbyben való leszálláskor Barkert tájékoztatták, hogy nem hívathatja elő a filmet Új-Guineában, hanem vissza kell térnie vele Ausztráliába. Amikor végül megérkezett Brisbane-be, Barker kapitányt közvetlenül Canberrába repítették, ahol mind a filmet, mind a repülési adatrögzítőt elkobozták.

A történet forrása William Orr, a Polgári Légiközlekedési Minisztérium (DCA) ügyeletes tisztje Townsville-ben, aki rádiókapcsolatban állt Barker kapitánnyal, amikor az közvetítette az észlelés részleteit. Orr átadta az információt John Meskellnek, a Bűnügyi Nyomozó Osztály detektívjének, aki abban az időben a Townsville-i irányítótoronyban volt szolgálatban. Meskell kijelentette, hogy Orrnak megtiltották, hogy beszéljen az incidensről, de hozzátette: „Ez az utóbbi rész csak hallomás, és Orrtól származik, [aki] ezután elmondta nekem, hogy a DCA főnöke Townsville-be jött, és elvitte a tizenkét órás szalagokat a DCA irányítótornyából az Orr és a pilóta közötti teljes beszélgetéssel, és Orrnak azt mondták, hogy ’fogja be a száját’ az egész üggyel kapcsolatban, különben elveszíti az állását.”

A Légierő Hírszerzési Igazgatósága Canberrában egy Peter Norrisnak írt levélben tagadta, hogy bármilyen ilyen incidens történt volna: „Ez az első információ, amit a jelentett észlelésről kaptunk, és ezért nincs feljegyzésünk az incidensről. Talán megpróbálhat utánajárni az ügynek a Polgári Légiközlekedési Minisztériumnál, de mivel az a Minisztérium szokásos gyakorlata, hogy minden észlelést továbbít az RAAF-nek, nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy jelentették volna.”

Peter Norris ennek megfelelően írt a DCA-nak, és a következő választ kapta:

...megkértük a brisbane-i irodánkat, ellenőrizzék, hogy a Townsville-i Légiforgalmi Irányítás személyzetének van-e bármilyen tudomása a május 28-án jelentett észlelésekről. Aznap szolgálatban lévő személyek közül senki sem emlékszik szokatlan kommunikációra, és nem kaptunk semmilyen hivatalos incidensjelentést egyetlen légitársasági kapitánytól sem, aki Townsville közelében működött azon a napon. Sajnos a kommunikációs rögzítőszalagjainkat 90 napos megőrzési idő után újra felhasználják, ezért nem használhatjuk ezt a forrást annak megerősítésére, hogy volt-e szokatlan kommunikáció a Minisztériumi létesítményeken keresztül.

De Stan Seers szerint a kiváló kutató, Dr. J. Allen Hynek szerzett egy másolatot Barker kapitány hivatalos nyilatkozatából az ausztrál hatóságoknak, az Amerikai Légierőtől, az Ausztrál Légügyi Minisztériumon keresztül, amely részben így szól: „Mindig gúnyolódtam ezeken a jelentéseken, de láttam. Mindannyian láttuk. Intelligens irányítás alatt állt, és biztosan nem ismert repülőgép volt.” Nincs utalás erre a figyelemre méltó észlelésre az RAAF A Légügyi Minisztériumnak jelentett azonosítatlan légi észlelések összefoglalójában (1960-1965) – ami valóban sokatmondó mulasztás.

EGY MÁSIK ELTŰNT FILM, 1968

1968-ban a Queenslandi Repülő Csészealj Kutató Iroda tagjai két mágneses megfigyelő eszközt állítottak fel önműködő filmkamerákkal összekötve olyan helyszíneken, ahol korábban UFO-tevékenységet jelentettek. Az egyik helyszín a Horseshoe Lagoonnál volt, Tullyban, Queenslandben, ahol 1966 januárjában George Pedley azt állította, hogy látott egy csészealj alakú tárgyat felszállni, ami miatt a traktorja motorja leállt, és egy körkörös örvénylő lenyomatot hagyott a nádasban, ahonnan felszállt. Később további észleléseket és csészealj-„fészkeket” jelentettek a környéken.

Március 2-án az Észak-Queenslandi 4KZ rádióállomás rendkívüli hírt sugárzott, amely bejelentette, hogy egy Cairnsből Iron Range-be tartó utasszállítót 6000 láb magasságban rövid ideig kísért egy azonosítatlan repülő tárgy mintegy 2000 lábbal felettük, amely aztán becslések szerint 1500 mérföld/órás sebességgel elszáguldott. A Horseshoe Lagoonnál lévő megfigyelő eszköz ellenőrzésekor kiderült, hogy az működésbe lépett, és az Eumig 8mm-es filmkamerát még mindig lassan járva találták; az ötven lábnyi film egyik oldala elhasználódott. Az elemeket kicserélték, a filmtekercset megfordították, és a kamerát ezután úgy állították be, hogy a lagúna szélesebb területét fedje le.

Március 4-én számos helyi tanú jelentett UFO-észlelést, és a kamerát ismét működésbe lépve találták. Valamilyen oknál fogva sajnos csak tizenöt vagy tizenhat kocka volt exponálva, és az elemek teljesen lemerültek, jelentette Stan Seers. „A film maradékát kézzel tekerték át, kivették a kamerából, lezárták a szokásos tartóba, és a melbourne-i Kodaknak címezték, mindezt két megbízható tanú jelenlétében” – jelentette. „Ezután a Tully posta pultjánál adták fel, lemérték, egy tizennégy centes bélyeget ragasztottak rá, majd a postai tisztviselő közvetlenül a zsákba helyezte. Én személyesen ellenőriztem az ügynek ezt a részét, és kétség sem fér hozzá, hogy Vincent Mele, a film tulajdonosa, nem nyúlt hozzá többet, miután átadta a pulton a mérlegeléshez.”

Tizennégy nappal később Mele egy csomagot kapott a Kodaktól. Belül egy üres tartó volt, a csomagolással és a tizennégy centes bélyeggel együtt, valamint egy kísérőlevél, amelyben azt kérdezték, Mele elfelejtette-e mellékelni a filmet. Valóban lefoglalták, vagy csupán elkeveredett? Stan Seers később megtudta, hogy a film feladását a QFSRB több tagja is megvitatta az ASIO-s D. úr jelenlétében. Gyanítva, hogy az ASIO ügynököt építhetett be a Kodak előhívó részlegébe (amit később két független forrás is megerősített), Seers felhívta D. urat, és közvetlen vádat fogalmazott meg, követelve a film azonnali visszajuttatását a tulajdonosának:

„Amennyiben nem kerül visszaküldésre, világossá tettem, hogy panaszt teszek a Parlamenten keresztül. Túl dörzsölt volt ahhoz, hogy azonnal tagadjon, csupán annyit mondott, hogy érdeklődni fog, és visszahív. Egy órával később így is tett, és azt mondta: »Rossz osztálynál kopogtatsz, Stan.« De a modorából éreztem, elég biztos lehetek benne, hogy tudja, hol van. Ekkorra már teljesen dühös voltam, és felhívtam Colin Bennettet, a jól ismert ügyvédet és parlamenti képviselőt, és panaszt tettem, de tartózkodtam az ASIO említésétől, mivel abban a szakaszban nem volt elfogadható bizonyítékom. Mindig is fontoltam annak valószínűségét, hogy a film nem tartalmazott mást, csak a lagúna látképét. De a tény megmaradt, hogy valószínűleg ellopta egy kormányzati szerv.”

Miután Colin Bennett megvizsgálta a rendelkezésre álló bizonyítékokat, beleegyezett, hogy vállalja az ügyet a QFSRB nevében, de az eredmény nem volt biztató. Gordon Freeth légügyi miniszter 1968 augusztusában Bennettnek írt levelében tagadta, hogy bármit is tudna az eltűnt filmről: „Biztosíthatom Önt, hogy a Minisztériumom semmilyen módon nem kísérelte meg befolyásolni ezen filmek előhívását vagy visszaküldését. Valójában Minisztériumomnak nincs tudomása arról, hogy bármilyen ilyen filmet küldtek volna a Kodaknak előhívásra.”

Vincent Mele panaszt tett a helyi rendőrségen, de néhány héttel később félrevonta egy civil ruhás nyomozó (egy személyes barát), aki azt tanácsolta neki, hogy ejtse az ügyet. „Semmi reményed, hogy visszakapd” – mondta.

1968. március 13. körül, röviddel a film elvesztése után, két RAAF helikoptert láttak hosszabb ideig a Horseshoe Lagoon felett, aminek a föld tulajdonosa is szemtanúja volt. Hogy ez csak véletlen egybeesés volt-e, természetesen nem tudni, de tekintettel arra a tényre, hogy körkörös „fészkek” keletkeztek a környéken, ahonnan UFO-kat láttak felszállni, van valószínűsége annak, hogy az RAAF-nek légi felvételekre volt szüksége a helyszínekről.

Stan Deyo, az Amerikai Légierő egykori pilótája azt állítja, hogy 1972-ben, egy Dr. Tom Keeble-lel, a Védelmi Minisztérium Melbourne-i Repüléstechnikai Kutatólaboratóriuma Gépészmérnöki Osztályának igazgatójával folytatott találkozó során Keeble felfedte, hogy az RAAF kiterjedt UFO-filmkönyvtárakkal rendelkezik. Deyo azt állítja, hogy ezeket a filmeket és más minősített UFO-anyagokat az RAAF East Sale-en, Victoriában őrzik. Írtam Dr. Keeble-nek, hogy ellenőrizzem ennek a történetnek a hitelességét, de nem kaptam választ. Természetesen, ha léteznek ilyen filmek az RAAF archívumaiban – és biztos vagyok benne, hogy igen –, az East Sale lenne a logikus tárolóhely, mivel ez a katonai fényképészeti kiértékelés egyik központja.

LÉGIJÁRMŰ-KOMMUNIKÁCIÓS ZAVAROK TÖBB UFO-ÉSZLELÉS SORÁN, 1968

Walter Gardin és Gordon Smith kapitányok észlelése egy Adelaide-ből Perthbe tartó repülés során, 1968. augusztus 22-én, amely a repülőgépük és a földi irányítás közötti kommunikáció átmeneti elvesztésével járt, néhány megdöbbentő párhuzamot tartalmaz James Howard kapitány és legénysége híres megfigyelésével Labrador (Új-Fundland) felett 1954-ben (lásd a 8. fejezetet). A következő jelentést a másodpilóta tette. Gordon W. Smith kapitány, a Murchison Air Services/Western Australia Southern Airlines munkatársa. A repülőgép, egy nyolcüléses Piper Navajo, lajstromjele VH-RTO, üresen tért vissza Adelaide-ből, és 8000 láb magasságban utazott, 190-195 csomós légsebességgel és 270 fokos mágneses irányon, Smith pedig az utastérben aludt, amikor az észlelés először történt:

9:40-kor (17:40 WST) Walter hirtelen, nagy izgalommal felébresztett, és megkért, hogy gyorsan jöjjek a pilótafülkébe. Megtettem, és megkérdezte, látom-e, amit ő néz. Először nem láttam, mert még az alvás hatása alatt álltam. Azonban körülbelül harminc másodperc múlva láttam, mi miatt volt izgatott.

Valamekkora távolságra előttünk, ugyanazon a szinten, és körülbelül 50 fokkal jobbra tőlem (a jobb oldali ülésben ültem), egy repülőgép-köteléket láttam. Középen egy nagy repülőgép volt, és tőle jobbra és balra, valamint felette négy vagy öt kisebb repülőgép repült kötelékben. 270 fokos irányon voltunk, és ezek a repülőgépek úgy tűnt, tartják velünk a pozíciót.

Mivel nem értesítettek minket erről a forgalomról, rádióztam a Kalgoorlie DCA [Polgári Légiközlekedési Minisztérium] kommunikációs központnak, kérdezve őket, milyen forgalma van nekik vagy az RAAF-nek a körzetünkben. A válasz az volt, hogy semmilyen. Így hát értesítettük Kalgoorlie-t, hogy látjuk ezt a köteléket, ők pedig értesítették a kelet felé tartó forgalmat az ismeretlen forgalom veszélyéről, 130 tengeri mérföldre keletre Kalgoorlie-tól.

Körülbelül ebben az időben minden frekvencián elveszítettük a kapcsolatot Kalgoorlie-val. Vettük a Kalgoorlie vivőhullámot hangterjedés nélkül, csak zagyvaságot és statikus zajt. A következő tíz percben én körülbelül hétszer, Walter pedig körülbelül ötször próbált rádiókapcsolatot teremteni, eredménytelenül.

Szintén körülbelül ebben az időben észrevettük, hogy a fő hajó két részre vált szét, továbbra is tartva ugyanazt a szintet, és a kisebb repülőgépek ekkor kirepültek balra és jobbra, de ugyanazon a szinten maradva, és visszatértek a nagyobb hajó két fő feléhez. Ekkor úgy tűnt, hogy körülbelül hat kisebb repülőgép váltja egymást abban, hogy kimegy, visszajön és alakzatba rendeződik a két félen.

Néha a két fél egyesült és szétvált, és az egész ciklus tíz percig folytatódott. A fő hajó alakja úgy tűnt, képes változni, nem drasztikusan, hanem mondjuk szferoidból egy kissé megnyúlt formává, miközben a színe állandó sötétszürke és fekete maradt.

A kisebb járműveknek azonban állandó szivar alakjuk volt, és nagyon sötét színűek voltak. A ki- és visszautazásuknak volt egy olyan sajátossága, amely nem társítható a normál repülőgépekhez, mégpedig az, hogy úgy tűnt, kimennek és visszajönnek anélkül, hogy ténylegesen megfordulnának, ahogy azt egy normál repülőgépnek tennie kellene.

09:50 GMT-kor az egész kötelék egyesült, mintha egyetlen parancsra történt volna, majd hatalmas sebességgel távozott. Nem tűnt el úgy, mint mondjuk a gáz tenné, hanem körülbelül három vagy négy másodperc alatt távozott, méretben csökkenve, amíg szem elől tévesztettük.

Smith kapitány jelentette, hogy a rádiókapcsolat azonnal helyreállt az UFO-k távozását követően. A tárgyak távolságát lehetetlen volt megbecsülni, mivel méretük ismeretlen volt, de összehasonlításképpen a fő jármű mérete egy Boeing 707-eséhez hasonlított, tíz mérföld távolságból nézve. „Sem Gardinnak, sem Smithnek nem volt lélekjelenléte ellenőrizni, hogy volt-e bármilyen eltérés a mágneses iránytűnkben vagy az Automatikus Iránymérőnkben (ADF), miközben az UFO-k jelenlétében voltunk” – mondták. A léggömbökkel, hagyományos repülőgépekkel, fényjátékkal, gázokkal stb. kapcsolatos magyarázatokat a pilóták kizárták. „Arra a következtetésre jutottunk, hogy az UFO-k valójában repülőgépek voltak, a repülőgépek szilárdságával, kivéve talán azt a tényt, hogy a nagyobb UFO képes volt szétválni és kissé megváltoztatni az alakját.”

Amikor a kiváló amerikai légkörfizikus és UFO-kutató, Dr. James McDonald megkísérelt további érdeklődést folytatni az incidenssel kapcsolatban, a pilóták nem voltak hajlandók válaszolni. Évekkel később a Victorian UFO Research Society egy pilóta tagja, aki személyesen ismerte Gardint és Smith-t, megerősítette, hogy a kapitányoknak parancsba adták, hogy ne beszéljenek többet a találkozásról.

RAAF, 1969

1969. augusztus 31-én egy RAAF Canberra bombázó üldözőbe vett, de nem tudott elkapni egy UFO-t Új-Dél-Wales északi része felett. A repülőgépet az RAAF Amberley-ből küldték, amikor emberek százai Kyogle-ben és a Darling Downs mentén jelentették a tárgyat, amelynek alakja egy alumínium Zeppelinre hasonlított. Egyes tanúk több mint három órán át figyelték az UFO-t, amint alacsonyan lebegett városok és farmok felett. A tárgy végül eltűnt, amikor a Canberra megpróbált közeledni hozzá.

1969. október 20-án a légügyi miniszter, a tiszteletreméltó F. M. Osborne nyilatkozatot tett a Parlamentben, összefoglalva a Védelmi Minisztérium addigi, szokatlan légi észlelésekkel kapcsolatos elemzését. Így zárta: „Semmi, ami ebből a 3 vagy 4 százaléknyi megmagyarázhatatlan esetből felmerült, nem ad határozott támpontot arra a hitre, hogy e világ más helyeiről vagy azon kívülről származó betolakodók látogattak volna meg minket.” Úgy tűnik, Ausztráliában a legalacsonyabb a megmagyarázhatatlan észlelések aránya a világon, ha a légügyi miniszternek és osztályának szavát vesszük alapul. De bármekkora is az arány, az ebben a fejezetben leírt, képzett megfigyelőktől származó, rendkívül részletes és meggyőző jelentések teljesen érvénytelenné teszik a hivatalos magyarázatokat. Mindenki számára nyilvánvalónak kellene lennie, kivéve a legcsökönyösebb szkeptikusokat, hogy intelligensen irányított tárgyak hatolnak be a légterünkbe, még akkor is, ha eredetük és céljuk ebben a szakaszban meghatározatlan marad.

INCIDENS A NORTH WEST CAPE-NÉL, 1973

1973. október 25-én az amerikai haditengerészet két munkatársa megfigyelt egy UFO-t lebegni a korlátozott hozzáférésű Tengerészeti Kommunikációs Állomás közelében a North West Cape-nél, Nyugat-Ausztráliában, amelyet a Nemzetbiztonsági Ügynökség (az ausztrál Védelmi Jeladási Igazgatósággal együttműködve) használ. Az incidenssel kapcsolatos Védelmi Minisztériumi (RAAF) jelentést néhány évvel később Bill Chalker szerezte meg, aki meglepődött, hogy egy ilyen jelentést egy civil kutató rendelkezésére bocsátottak. Aznap körülbelül 19:15-kor M. korvettkapitány (USN) megpillantott egy „nagy, fekete, légi tárgyat” körülbelül nyolc kilométerre nyugatra, becsült 600 méteres magasságban. „Körülbelül 20-25 másodperc múlva a jármű hihetetlen sebességre gyorsult, és északi irányban eltűnt” – jelentette. Nem volt zaj vagy kipufogógáz. A második tanú, Bill L. tűzoltó százados (USN) a következőképpen írta le az észlelést:

19:20-kor a POW hívott, hogy zárjam be a tiszti klubot. A tűzoltósági felhajtó felé indultam, 488-as pick-upommal, amikor a figyelmemet egy nagy fekete tárgy vonta magára, amelyet először egy kis felhőképződménynek hittem, az „A” terület nyugati részén található nagyfrekvenciás adó helyzete miatt. A 488-as pick-up megvilágításában néhány percig álltam, és figyeltem ezt a fekete gömböt lebegni. Az ég tiszta és halvány zöldeskék volt. Felhők egyáltalán nem voltak. A tárgy teljesen mozdulatlan volt, kivéve egy glóriát a közepe körül, amely forgónak vagy pulzálónak tűnt. Miután körülbelül 4 percig álltam és figyeltem, hirtelen hatalmas sebességgel elindult, és néhány másodperc alatt eltűnt északi irányban. Úgy vélem, ez a tárgy körülbelül 10 méter átmérőjű lehetett, 300 méterrel a bázistól nyugatra fekvő dombok felett lebegett. Fekete volt, talán annak köszönhetően, hogy a lenyugvó nap irányába néztem. Egyetlen fény sem jelent meg rajta semmikor.

Ugyanezen a napon, amikor az UFO-t látták, Bill Chalker jelentése szerint a North West Cape létesítmény teljes nukleáris riadót közvetített a térség felé, a Nemzetbiztonsági Ügynökség kommunikációs hírszerzési (COMINT) lehallgatásai alapján! A nukleáris riasztás eredetileg az NSA egy szíriai üzenete félreolvasásából fakadt, amely a Szovjetuniónak szólt, és amely miatt az amerikaiak azt hitték, hogy szovjet csapatokat küldhetnek a Közel-Keletre (a jom kippuri háború 1973. október 11-én tört ki).

A Delta Sierra Juliet (VH-DSJ) eltűnése, 1978

Az ausztráliai észlelések közül egyik sem keltett akkora világszintű figyelmet és aggodalmat, mint Frederick Valentich esete, annak a huszonegy éves repülésoktatónak az eltűnése, aki egy Cessna 182-es repülőgépen tűnt el röviddel azután, hogy UFO-észlelést jelentett a Bass-szoros felett, Cape Otway közelében, egy Moorabbinból (Victoria) King Islandre (Tasmania) tartó repülés során, 1978. október 21-én.

Negyvenhét perccel a Melbourne melletti Moorabbin repülőtérről történt felszállás után, 18:19-kor Valentich jelentette egy azonosítatlan repülőgép észlelését a Melbourne-i Repülési Szolgálati Egység (FSU) irányítójának, Steve Robey-nek. A rögzített rádióforgalmazás hivatalos átiratát a Cessna (VH-DSJ lajstromjel) és a Melbourne-i FSU között Bill Chalker bocsátotta a rendelkezésemre. Az alábbi kommunikációkat 19:06 órától rögzítették. A szögletes zárójelben szereplő szavak/szókapcsolatok más értelmezésre is lehetőséget adnak:

Időpont  Küldő   Beszélgetés

19:06:14 VH-DSJ MELBOURNE ez itt DELTA SIERRA JULIET van-e bármilyen ismert forgalom ötezer alatt

:23 FSU DELTA SIERRA JULIET nincs ismert forgalom
:26 VH-DSJ DELTA SIERRA JULIET úgy tűnik számomra, hogy egy nagy repülőgép van ötezer alatt
:46 FSU D D D DELTA SIERRA JULIET milyen típusú repülőgép az
:50 VH-DSJ DELTA SIERRA JULIET nem tudom megerősíteni négy fényes fénynek tűnik számomra, mintha leszállófények lennének

19:07:04 FSU DELTA SIERRA JULIET
:32 VH-DSJ MELBOURNE ez (is) DELTA SIERRA JULIET a repülőgép épp most haladt el felettem legalább ezer lábbal
:43 FSU DELTA SIERRA JULIET értettem és ez egy nagy repülőgép? Erősítsd meg
:47 VH-DSJ ismeretlen a sebesség miatt, amellyel halad. A légierőnek van-e bármilyen gépe a közelben?
:57 FSU DELTA SIERRA JULIET nincs ismert repülőgép a környéken

19:08:18 VH-DSJ MELBOURNE most felém közeledik keletről
:28 FSU  DELTA SIERRA JULIET
:42 VH-DSJ // nyitott mikrofon két másodpercig //
:49 VH-DSJ DELTA SIERRA JULIET úgy tűnik, mintha fölöttem játszana valamiféle játékot két-három alkalommal, egy-egy alkalommal olyan sebességgel, amelyet nem tudtam azonosítani

19:09:02 FSU DELTA SIERRA JULIET értettem, mi az aktuális magasságod?
:06 VH-DSJ a magasságom négyezer-ötszáz láb négy öt nulla nulla
:11 FSU DELTA SIERRA JULIET és megerősíted, hogy nem tudod azonosítani a repülőgépet
:14 VH-DSJ igen
:18 FSU DELTA SIERRA JULIET értetem, készenlét
:28 VH-DSJ MELBOURNE DELTA SIERRA JULIET ez nem repülőgép ez // nyitott mikrofon két másodpercig //
:46 FSU DELTA SIERRA JULIET le tudod írni a repülőgépet?
:52 VH-DSJ DELTA SIERRA JULIET elrepül mellettem, hosszúkás alakú // nyitott mikrofon három másodpercig // (nem tudok többet azonosítani, mint hogy ilyen sebességgel halad) // nyitott mikrofon három másodpercig // előttem most Melbourne

19:10:07 FSU DELTA SIERRA JULIET értettem és mekkora lenne a tárgy?
:20 VH-DSJ DELTA SIERRA JULIET MELBOURNE úgy tűnik, mintha mozdulatlan lenne, amit most csinálok, az keringés és a dolog csak köröz felettem, rajtam felül is van egy zöld fénye és valahogy fémes (szerű), teljesen fényes (kívül)

:43 FSU DELTA SIERRA JULIET
:48 VH-DSJ DELTA SIERRA JULIET // nyitott mikrofon öt másodpercig // eltűnt
:57 FSU DELTA SIERRA JULIET

1911:03 VH-DSJ MELBOURNE tudod, milyen típusú repülőgép ez vagy milyen katonai típusú repülőgép ez?
:08 FSU DELTA SIERRA JULIET erősítsd meg, hogy a repülőgép most eltűnt
:14 VH-DSJ mondd újra
:17 FSU DELTA SIERRA JULIET a repülőgép még veled van?
:23 VH-DSJ DELTA SIERRA JULIET (az is ah) // nyitott mikrofon két másodpercig // (most) délnyugatról közeledik

:37 FSU DELTA SIERRA JULIET
:52 VH-DSJ DELTA SIERRA JULIET a motor durván alapjáraton jár és beállítottam huszonhárom, huszonnégyre és a dolog (köhög)

19:12:04 FSU DELTA SIERRA JULIET értem, mik a szándékaid?
:09 VH-DSJ a szándékom az, hogy King Islandre menjek ah Melbourne az a furcsa repülőgép ismét felettem lebeg // két másodperc nyitott mikrofon // lebeg és nem repülőgép
:22 FSU DELTA SIERRA JULIET
:28 VH-DSJ DELTA SIERRA JULIET MELBOURNE // 17 másodperc nyitott mikrofon //
:49 FSU DELTA SIERRA JULIET MELBOURNE

Nincs feljegyzés további rádióadásokra a repülőgéptől. Az időjárás Cape Otway térségében tiszta volt, nyoma sem volt rétegfelhőnek, 5000–7000 láb között szórványos pehelyfelhőkkel, 30 000 lábon kiváló látási viszonyokkal és gyenge széllel. A nappali világosság vége Cape Otway-nél 19:18 órakor volt.

A keresési és mentési (SAR) eljárások riasztási fázisát 19:12-kor hirdették ki, és 19:33-kor, amikor a repülőgép nem érkezett meg King Islandre, vészhelyzeti fázist rendeltek el, és megkezdődött a kutatás. Intenzív légi, tengeri és szárazföldi keresést folytattak 1978. október 25-ig, de a repülőgépnek semmilyen nyomát nem találták.

A kutatási és mentési műveletet egy RAAF Orion tengeri felderítő repülőgép vezette, néhány könnyű repülőgép támogatásával. Bár október 22-én King Islandtől mintegy tizennyolc mérföldre északra egy olajfoltot találtak, nem sikerült megállapítani, hogy annak bármilyen kapcsolata lett volna Valentich repülőgépével. A Cessna repülőgép rádiós túlélő jeladóval volt felszerelve, de semmit sem észleltek tőle.

Paul Norman megtudta, hogy a repülőgép-pilótákat arra kérték, jelentsék az UFO-k és az égen látható fények észlelését, és azokat, akik ugyanabban az időben repültek és ugyanazt a rádiófrekvenciát használták, arra utasították, hogy ne hozzanak nyilvánosságra semmilyen részletet a kommunikációjukról. Kísérleteket tettek arra, hogy úgy tűnjön, mintha Valentich repülőgépe nem azon a helyen lett volna, amelyet jelentett.

Egy hónappal később állítólag egy víz alá merült repülőgép körvonalát észlelte körülbelül negyvennyolc mérföldre King Islandtől északra egy, a Hawk Flying Service-hez tartozó Cessna 337 pilótája, aki azonban nem tudta megerősíteni a megfigyelést egy második átrepülés során a terület felett. A légügyi hatóságok láthatóan elutasították az észlelést, mivel a tenger túl durva volt, és a víz túl mély ahhoz, hogy bármit is látni lehessen a tengerfenéken a levegőből.

Steve Robey, a Melbourne-i Repülési Szolgálati Egység irányítója, teljes mértékben meg volt győződve arról, hogy Valentich nem hajtott végre megtévesztést. „A vége felé szerintem határozottan aggódott a saját biztonságáért” – mondta. „Úgy gondoltam, nagyon jó színésznek kellett volna lennie ahhoz, hogy mindezt ilyen módon összerakja…Ez egyfajta kapkodó kommunikáció volt… mintha megijedt volna.”

A felvétel

Frederick Valentich apja, Guido, elmondta nekem, hogy a Közlekedési Minisztériumtól megkapta fia rögzített kommunikációinak egy másolatát, Robey hangjának törlésével. Bill Chalker azonban hallotta a teljes felvétel egy részét, amely Dr. Richard Haines, a NASA kutató tudósának birtokában van. Haines előzetes megállapításai arra a következtetésre jutottak, hogy Valentich utolsó adását követő különös, tizenhét másodperces fémes zajkitörés „36 különálló kitörést tartalmazott, mindegyiket meglehetősen állandó indítási és leállítási impulzusok határolták: időben vagy frekvenciában nem voltak felismerhető minták.” A hatás – mondta Dr. Haines – hasonló volt a mikrofon gyors kapcsolgatásához, de a kontrolltesztek hangja észrevehetően különbözött az eredetitől.

Ami az eredeti felvételt illeti, Bill Chalker elmondta nekem, hogy a Légügyi Minisztérium törölte azt, vagy legalábbis erről tájékoztatta őt a minisztérium helyettes államtitkára a Légibiztonsági Vizsgálattól, A. R. Woodward, aki szintén azt állította, hogy nem léteznek további példányok.

A Hivatalos Verdikt

1982 májusában a Légibiztonsági Vizsgáló Hivatal (Ausztrál Légügyi Minisztérium) kiadta hivatalos megállapításait "az eseményben jóhiszeműen érdekelt felek számára". A Repülőgép-baleset Vizsgálati Összefoglaló Jelentés a következőkre jut:

"Az esemény helyszíne: Nem ismert"

"Idő: Nem ismert"

"Sérülés foka: Feltételezhetően halálos"

"Vélemény az okról: A repülőgép eltűnésének okát nem sikerült megállapítani."

Bill Chalker rendkívül elégedetlen volt ezzel a következtetéssel, és megpróbált további információkat kiszedni G. V. Hughes-ból, a Légibiztonsági Vizsgálat akkori helyettes államtitkárából. Chalker megkérdezte, hogy történt-e bármilyen további hivatalos vizsgálat az eltűnéssel kapcsolatos lehetséges UFO-kapcsolatot illetően. Hughes így válaszolt: "Az 'UFO' észlelésekről szóló jelentések kivizsgálásáért a RAAF [Ausztrál Királyi Légierő] felelős, és a vizsgálat ezen aspektusai tekintetében kapcsolatot létesítettünk a RAAF-fal. A döntés arról, hogy az 'UFO' jelentést ki kell-e vizsgálni vagy sem, a RAAF-nál van, és nem ennél a Minisztériumnál."

1982-ben Bill Chalker hivatalosan jóváhagyott, közvetlen hozzáférést kapott a RAAF UFO-aktáihoz, amelyeket a Légierő Hírszerzési Igazgatósága őrzött Canberrában, de a Valentich-ügy aktája feltűnő volt a hiányával. "A Hírszerzési Kapcsolattartó Tiszt elmagyarázta nekem, hogy a RAAF nem vizsgálta ki az ügyet, mert a Légügyi Minisztérium nem kérte fel őket erre!" – mondta Chalker. A RAAF úgy látta, hogy a jelentés inkább egy légi baleseti/biztonsági vizsgálat hatáskörébe tartozik – mondták neki.

1982 novemberében Chalker végül engedélyt kapott arra, hogy megvizsgálja a Légügyi Minisztérium UFO-aktáit Melbourne-ben, de kifejezetten megtagadták tőle a hozzáférést a Valentich-aktához, arra hivatkozva, hogy azok Légibiztonsági Vizsgálati akták, nem pedig UFO-akták. Mr. G. V. Hughes elmagyarázta ennek az okát:

Az ezzel az eseménnyel kapcsolatos akta nem kevésbé és nem jobban korlátozott, mint bármely más baleseti vizsgálati akta. A Nemzetközi Polgári Repülési Egyezmény aláírójaként elfogadjuk az Egyezmény 13. Függelékében foglalt Szabványokat és Ajánlásokat kifejezetten a repülőgép-balesetek kivizsgálása tekintetében, amikor úgy ítélik meg, hogy a nyilvántartások közzététele – a baleset-megelőzésen kívüli célokra – hátrányosan befolyásolhatja az információk rendelkezésre állását abban vagy bármely jövőbeli vizsgálatban, az ilyen nyilvántartások védettnek [privilegizáltnak] minősülnek.

Megtalálták a Cessnát?

1982 decemberében Ron Cameron, egy független filmproducer, aki a Valentich-ügyről készített dokumentumfilmet, elmondta Bill Chalkernek, hogy két búvár azt állította neki: megtalálták az eltűnt Cessnát a tengerfenéken, a Cape Otway-foknál. A búvárok azt állították, hogy tizenhat fényképet készítettek a repülőgépről, és felajánlották azokat Cameronnak (a gép pozíciójának adataival együtt) 10 000 dollárért. Cameron érthető módon visszautasította az ajánlatot a hitelesítés hiányában, de a búvárok mutattak neki öt fényképet, amelyek állítólag a Cessnát ábrázolták – nagyrészt épségben, és a megfelelő lajstromjelekkel. Azt mondták neki, hogy nem volt holttest a repülőgépben.

Fontolóra vettek egy mentési műveletet a Légügyi Minisztérium bevonásával, de utóbbi elvetette az ötletet arra hivatkozva, hogy az nemkívánatos nyilvánossághoz vezetne. Cameron ezután elvesztette a kapcsolatot a búvárokkal, akik közül az egyik állítólag csatlakozott a Parti Őrséghez Kaliforniában. 1983-ban még mindig fontolgatta a mentési művelet lehetőségét, de úgy tűnik, semmi további nem történt, és a történetet széles körben átverésnek tekintik.

Mi történt Valentich-csel?

Számos elmélet született a Delta Sierra Juliet és fiatal pilótája rejtélyes eltűnésének magyarázatára, némelyik valószerű, mások bizarrak. Vajon Valentich megrendezte az egész incidenst, például? Erre egyáltalán nincs bizonyíték, leszámítva egy megalapozatlan pletykát, miszerint élve és egészségesen látták dolgozni egy benzinkúton Tasmaniában. De Valentichnek jó okai voltak a repülés befejezésére: hogy több éjszakai repülési tapasztalatot gyűjtsön, hogy felvegyen némi folyami rákot Tasmaniában a Légi Kiképző Hadtest tisztjei számára (amelynek oktatója volt), és hogy csatlakozzon családjához és barátaihoz egy összejövetelre Melbourne-ben aznap este 10:00-kor. Továbbá rendelkezésünkre áll Steve Robey, a Repülésirányító Egység Irányítójának vallomása, aki Valentich hanghordozása alapján meggyőződött arról, hogy a pilóta valóban megrémült.

Guido Valentich elmondta nekem, hogy a fia 15 éves korától kezdve nagyon lelkes tanulmányozója volt az UFO témának. "Ahogy idősebb lett, és csatlakozott a Légi Kiképző Hadtesthez, és különböző RAAF bázisokra járt, egyre inkább meggyőződött az UFO-k létezéséről, és más szavakkal minket is meggyőzött, nem félelemmel, hanem barátságos módon, olyan kifejezéssel, hogy talán szeretne egy közeli találkozást." Guido hozzátette, hogy fia sokat tanult a témáról a RAAF-tól. "Megtudtam, hogy találkozott néhány légierős pilótával, különösen legutóbb, amikor 1978 augusztus-szeptemberében tizenöt napig volt az egyik bázison, ahonnan az UFO-k létezését illetően pozitívabban tért haza, mint valaha." Adott-e a RAAF vagy a kormány bármilyen magyarázatot Guidónak arra, hogy mi történt valójában a fiával? – kérdeztem. "Nem. A Közlekedési Minisztérium tájékoztatást adott nekem a keresésről és annak lefolytatásáról négy nappal azután, hogy a fiam eltűnt, és ez volt minden" – mondta. "Kértem a szalag (levegő-föld kommunikáció) elemzésének eredményét, de nem tudtak semmilyen kielégítő választ adni."

Nem hivatalosan a kutató-mentő csapat főkoordinátora, Mr. Eddie azt mondta Guido Valentichnek, hogy szerinte a Cessna egyszerűen a vízbe csapódott és egy percen belül eltűnt, magával víve a pilótát is. De ahogy Guido rámutatott, a Cessna 182 moduláris egységekből épül fel, amelyeknek lebegniük kellene az ütközésnél. Másodszor, a VHF rádió nem lenne képes 1000 láb magasság alatt sugározni a repülőgép Melbourne-től kilencven mérföldre lévő pozíciójából, és Valentich kommunikációja a Repülésirányító Egységgel az utolsó szóig hangos és tiszta volt, akárcsak az azt követő tizenhét másodperces "fémes" zaj. Ez megerősíti, hogy még mindig 1000 láb felett volt, és Guido meg van győződve arról, hogy fia még mindig 4500 láb magasan volt, amikor a kapcsolat megszakadt.

Észlelések ugyanazon a napon

Sok ember jelentette, hogy UFO-kat látott Valentich eltűnésének napján és éjszakáján, amelyek közül tizenöt jelentés állta ki a szigorú vizsgálatot Bill Chalker szerint. Ezek az észlelések mind dél és este 9:00 óra között történtek, hat Victoriában, egy a King-szigeten, a többi pedig távolabb. Roy Manifold, aki a Crayfish Bay-en, a Cape Otway-foknál nyaralt, véletlenül készített két fényképet különös tárgyakról, mindössze húsz perccel azelőtt, hogy Valentich jelentette volna az észlelését. Manifold naplementéről készült hat fotója közül a negyedik egy "sűrű fekete tömböt" mutat, amely látszólag felkavarja a tengert, míg a hatodik egy furcsa tömeget ábrázol az égen, közvetlenül a negyedik képen látható anomália felett (amely mintegy negyven másodperccel korábban készült), és amely úgy tűnik, egy tárgyat mutat, kis, élénk kék alakzatok kíséretében.

A filmhibákat és előhívási hibákat a Kodak kizárta. A RAAF elutasította a hatodik fotót, mint ami nem mutat mást, mint egy feloszló gomolyfelhőt, de ahogy Bill Chalker érvel, ehhez a felhőnek több mint 200 mérföld/órás sebességgel kellett volna hirtelen a látómezőbe kerülnie, mivel a többi képkockán nem jelenik meg.

Lehet, hogy soha nem tudjuk meg pontosan, mi történt Frederick Valentich-csel, de a bizonyítékok erősen arra utalnak, hogy egy azonosítatlan légi objektummal találkozott, amely valamilyen módon felelős volt az eltűnéséért. Ha így van, az ausztrál kormánynak jó oka lenne az incidens és általában az UFO-téma elbagatellizálására.

1984. május 2-án a RAAF korlátozta hosszú nyilvános kapcsolatát az UFO-vitával, amikor Gordon Scholes védelmi miniszter kijelentette: "A nyilvánosság által benyújtott jelentések túlnyomó többsége nem bizonyult nemzetbiztonsági jelentőségűnek." Ez valószínűleg helyes, de mi a helyzet a nyilvánosság által észlelt megmagyarázhatatlan észlelések kis maradékával, nem is beszélve a katonai jelentésekről? Magától értetődő, hogy ezek óriási jelentőséggel bírnak, és egyértelműen érintik a nemzetbiztonságot. A nyilvánosságnak mégsem szabad megtudnia az igazságot.

8. FEJEZET

KANADA

Az egyik legfontosabb, UFO-król szóló dokumentum, amelyet Kanadában valaha közzétettek, egy eddig szigorúan titkos emlékeztető Wilbert B. Smith-től, aki abban az időben a kanadai kormány Közlekedési Minisztériumának vezető rádiómérnöke volt, és egy nagy tiszteletnek örvendő tudós, aki mesterfokozattal rendelkezett villamosmérnöki területen, és több szabadalommal is bírt. Az 1950. november 21-i keltezésű emlékeztetőt a Távközlési Ellenőrnek küldték, és azt javasolta, hogy hozzanak létre egy kutatási projektet a téma tanulmányozására.

"Úgy véljük, hogy valami olyasminek vagyunk a nyomában, ami minden bizonnyal egy új technológia bevezetésének bizonyulhat" – írta Smith. "Egy eltérő technológia létezését támasztják alá azok a vizsgálatok, amelyek jelenleg folynak a repülő csészealjakkal kapcsolatban." Smith folytatta azzal, hogy a washingtoni kanadai nagykövetségen végzett diszkrét puhatolózások révén megtudta (Dr. Robert Sarbachertől), hogy:

a. Az ügy a legszigorúbban titkosított téma az Egyesült Államok kormányában, még a hidrogénbombánál is magasabb besorolású.

b. Repülő csészealjak léteznek.

c. Működési elvük ismeretlen, de koncentrált erőfeszítéseket tesz egy kis csoport Dr. Vannevar Bush vezetésével.

d. Az egész ügyet az Egyesült Államok hatóságai óriási jelentőségűnek tartják.

Itt megdönthetetlen bizonyítékunk van a témához rendelt magas biztonsági minősítésre. A Dr. Vannevar Bush által vezetett "kis csoportra" való hivatkozás ugyanolyen jelentős, mivel 1947-ben, miután egy UFO alkatrészeit begyűjtötték az új-mexikói Roswell közelében, létrehoztak egy kis, válogatott csoportot Majestic-12 kódnéven, hogy tájékoztassa az elnököt az UFO-fejleményekről, és ezt Dr. Bush vezette. (Lásd a 11. fejezetet.)

PROJECT MAGNET (MÁGNES PROJEKT), 1950-1954

A Közlekedési Minisztérium nem késlekedett Smith ajánlásának elfogadásával, és 1950. december 2-án létrehozták a Project Magnetet C. P. Edwards parancsnok, az akkori közlekedési miniszterhelyettes által a Légi Szolgálatok számára. Smith-t nevezték ki a felelős mérnöknek, további két mérnökkel és két technikussal, akik részmunkaidőben dolgoztak. A Távközlési Osztály műsorszórási és mérési részlege utasítást kapott a projekt végrehajtására, bármilyen segítséggel, amelyet olyan forrásokból szerezhetnek be, mint a Védelmi Kutatási Tanács és a Nemzeti Kutatási Tanács. Dr. O. M. Solandt, a Védelmi Kutatási Tanács elnöke felajánlotta teljes együttműködését.

A kanadai kormány folyamatosan megpróbálta elbagatellizálni Wilbert Smith és a Project Magnet munkáját. 1964-ben például a Közlekedési Minisztérium arról tájékoztatott egy érdeklődőt:

"...szeretnénk megismételni, hogy ez a Minisztérium soha nem végzett kutatást az azonosítatlan repülő tárgyak területén. Ahogy azt Mr. Depuis kijelentette a Hansardban 1963. december 4-én, a geomágnesesség területén egy kis vizsgálati programot hajtott végre e Minisztérium Távközlési Osztálya 1950 és 1954 között. Ez a kisebb vizsgálat mágneses jelenségek tanulmányozására irányult, különösen azon jelenségekre, amelyek az alapvető elektromágneses elmélet szokatlan határfeltételeiből erednek. Ez a személyes projekt nem járt költséggel a Minisztérium számára, és nem rendelkezett semmilyen minisztériumi szponzorációval sem."

Hogy a kormány hazudott, most már bebizonyosodott a hivatalos Project Magnet dokumentumok nyilvánosságra hozatalával, amelyeket Arthur Bray szerzett meg. Ezek egyike az "Észlelések Összefoglalója, jelentve a Közlekedési Minisztériumnak általa elemezve 1952-ben", amely huszonöt UFO-jelentést tartalmaz, amelyekből két, képzett megfigyelők által tett észlelést szeretnék idézni. Az első a skóciai Halifaxban történt:

Június 15-én, 8:32-kor (atlanti idő szerint), egy meteorológiai asszisztens, aki tartalékos hadgyakorlaton vett részt, észrevett valamit, ami egy nagy ezüst korongnak tűnt az égen Halifax-tól délkeletre. Körülbelül 30 másodpercig mozgott délnyugat felé becsült 5000-8000 láb magasságban, majd függőlegesen emelkedett, és 2-5 másodperc alatt beleolvadt az altocumulus felhőkbe 11 000-12 000 láb magasságban. Ha a magasságbecslések helyesek, az ettől a megfigyelőtől kapott irányszög és magassági adatok alapján a korong átmérője körülbelül 100 lábra jön ki. Egy nagy szabványos repülőgép volt az égen abban az időben, és a tárgy sokkal gyorsabban mozgottnak tűnt, mint a gép. A tárgy sebességét legalább 800 mérföld/órára becsülték.

A második észlelés a MacDonald Repülőtéren, Manitobában történt 1952. augusztus 27-én:

Egy korong alakú tárgyat, rajta árnyékokkal, mintha egyenetlen felülete lenne, látott két meteorológiai tiszt 4:45-kor (központi idő szerint) a MacDonald Repülőtéren. A tárgy két fordulatot tett a mező körül, és amikor a forgó jelzőfény fénye megvilágította, északkelet felé távozott, és egy másodpercen belül eltűnt a szem elől. Semmilyen hang nem volt hallható. A tárgy úgy csillant meg, mint a fényes alumínium, amikor a jelzőfény fénye rávetült.

A Project Magnetről szóló, 1952. június 25-i időközi jelentésben Wilbert Smith kijelentette:

Ha, ahogy az nyilvánvalónak tűnik, a repülőcsészealjak egy másik civilizáció küldöttei, és ténylegesen mágneses elveken működnek, akkor előttünk áll a Tény, hogy elmulasztottunk valamit a mágneses elméletben, de jó indikációnk van arra vonatkozóan, hogy milyen irányban keressük a hiányzó mennyiségeket. Ezért erősen ajánlott, hogy a Project Magnet munkáját folytassák és terjesszék ki, hogy szakértőket vonjanak be az ezen tanulmányokban érintett különböző területek mindegyikébe.

1953. augusztus 10-én Smith újabb jelentést nyújtott be a Project Magnetről, amely néhány megdöbbentő következtetést tartalmazott:

Akkor tehát úgy tűnik, hogy a földönkívüli járművek valós létezésének jelentős valószínűségével állunk szemben, függetlenül attól, hogy beleillenek-e a dolgokról alkotott sémánkba. Ilyen járműveknek szükségszerűen olyan technológiát kell használniuk, amely jelentősen meghaladja azt, amivel mi rendelkezünk. Ezért azt javasoljuk, hogy a következő lépésnek ebben a vizsgálatban egy jelentős erőfeszítésnek kell lennie ezen technológia minél nagyobb részének megszerzésére, amely kétségtelenül nagy értékkel bírna számunkra.

A kanadai kormány tagadta, hogy Smith következtetései bármilyen módon a "hivatalos álláspontot" képviselnék, és Smith maga is elhárította a hivatalos státuszt a jelentésről, hangsúlyozva, hogy az egyszerűen az ő saját és kis kutatócsoportjának nézeteit képviseli. A kormány nem hagyta jóvá, de nem is utasította el, mégis Smith megbízólevele és integritása vitathatatlan, és évekkel később is folytatta minisztériumának képviseletét a Képviselőház Műsorszolgáltatási Bizottsága előtt.

1953. decemberében Smith felállított egy UFO-észlelő állomást a Shirleys Bay-nél, Ottawa mellett, olyan rögzítőeszközökkel, mint a gamma-sugárzás számláló, magnetométer, rádióvevő és egy regisztráló graviméter. De a kormányzati tudósok annyira el akarták kerülni, hogy kapcsolatba hozzák őket egy ilyen vitatott projekttel, hogy még azon a napon is, amikor az állomás működésbe lépett, Dr. Solandtot úgy idézték, hogy a létesítéséről szóló jelentések teljesen valótlanok. Valójában az érzékelő berendezéseket befogadó épületet a Védelmi Kutatási Tanács adta kölcsön Smith-nek, amelynek Dr. Solandt volt az elnöke!

Egy határozottan rendellenes zavart rögzítettek 1954. augusztus 8-án, de a sűrű köd megakadályozta Smith-t és munkatársait abban, hogy bármit is lássanak az égen. Talán véletlenül, a Közlekedési Minisztérium két nappal később bejelentette, hogy bezárja az állomást, bár a tényleges döntés erről már azon év júniusában megszületett. Smith elmagyarázta, hogy a Project Magnet megszüntetésének oka az volt, hogy kínossá vált a kormány számára a nemkívánatos nyilvánosság miatt. De Smith maga engedélyt kapott arra, hogy nem hivatalos alapon, saját szabadidejében folytassa a projektet. Ahogy Arthur Bray kutató megjegyzi, eltussolásra utal az a tény, hogy a nyilvánossággal elhitették, hogy a kormányt többé nem érdeklik a repülő csészealjak.

PROJECT SECOND STORY [MÁSODIK TÖRTÉNET PROJEKT], 1952-1954

1952 áprilisában egy másik titkos kormányzati bizottságot, amely elkülönült a Project Magnettől, de amelyben szintén részt vett Wilbert Smith, hozott létre Dr. O. M. Solandt, a Védelmi Kutatási Tanács elnöke. A Project Second Story kódnévvel a bizottság a következő tagokból állt: V. L. Bradley repülőhadnagy, Védelmi Kutatási Tanács; D. M. Edwards ezredes (Group Captain), Légi Hírszerzési Igazgatóság; Dr. Peter Millman (Elnök), Domíniumi Obszervatórium; H. C. Oatway (Titkár), Védelmi Kutatási Tanács; J. C. Pratt parancsnok, Haditengerészeti Hírszerzési Igazgatóság; Wilbert B. Smith, Közlekedési Minisztérium.

A jegyzőkönyvek szerint, amelyeket a Nemzeti Kutatási Tanács bocsátott Arthur Bray rendelkezésére, mindössze öt ülés zajlott, bár köztudott, hogy több is volt. Az első, 1952. április 21-i ülés jegyzőkönyve hivatkozik a Kanadai Királyi Légierő (RCAF) jelentésére, amely az amerikai légierő Project Blue Book UFO-vizsgálatával kapcsolatos. Ezt a jelentést nem tették elérhetővé, de Bray végül képes volt megszerezni egy példányt magánforrásból. Az eddig titkosnak minősített RCAF dokumentum megjegyezte, hogy bizonyos észlelési mintázatok voltak a főbb amerikai kikötői területek és atomenergetikai létesítmények felett, és hogy a jelentések öt százaléka a White Sands-i (rakéta) Kísérleti Telep tudósaitól származott, Új-Mexikóból. A jelentés azzal a reménnyel zárult, hogy hivatalos adatcsere jöhet létre Kanada és az Egyesült Államok között.

Az ötödik ülésen, 1953. március 9-én, rámutattak arra, hogy bár az eddigi bizonyítékok nem indokoltak teljes körű vizsgálatot a kanadai fegyveres erők részéről, a jelentéseket továbbra is egy központi helyen kell gyűjteni, nevezetesen a Tudományos Hírszerzési Igazgatóságon, a Védelmi Kutatási Tanácsnál. A jegyzőkönyvek világossá teszik, hogy a Project Second Story-nak folytatnia kell az üléseket az elnök belátása szerint, mégsem tettek hivatalosan elérhetővé további jegyzőkönyveket, mivel azok valószínűleg még mindig titkosítottak. Köztük van szinte biztosan annak az ülésnek a jegyzőkönyve, amelyen megvitatták Wilbert Smith rendkívüli Project Magnet jelentését, amely 1953. augusztus 10-i keltezésű, és amelyben arra a következtetésre jutott, hogy "a földönkívüli járművek létezésének jelentős valószínűségével állunk szemben". Arthur Bray-t egy megbízható forrás arról tájékoztatta, hogy ez a jelentés egészen Louis St. Laurent miniszterelnökig jutott, aki három hónapig tartotta magánál.

Dr. Allen McNamara a Nemzeti Kutatási Tanácstól elismerte egy Arthur Bray-nek írt levelében, hogy a Project Magnet jelentést benyújtották a Project Second Story Bizottságnak 1953-ban, de "Mr. Smith következtetéseit nem támogatta a saját minisztériuma vagy a Second Story Bizottság." Miért vannak akkor ennek és más üléseknek a jegyzőkönyvei még mindig titkosítva? A fokozott érzékenységhez kapcsolódó nyom az UFO-projektekkel kapcsolatban egy birtokomban lévő kanadai kormányzati emlékeztetőben található, amely 1969. szeptember 15-i keltezésű, és részben a következőket állítja:

Dr. P. M. Millman, Nemzeti Kutatás-i tanácsos, azt tanácsolta nekem, hogy a "Magnet" projektben a Second Story tanulmányok eredményeit jelentő dokumentumokat minősítsék vissza [oldják fel a titkosítást]. Mivel a repülő csészealjak kérdése még mindig vonzza a nyilvánosság figyelmét, és mivel ez az akta a "Magnet" projekt mögötti tanulmányokkal kapcsolatos dokumentumokat tartalmaz, sőt, rögzíti a Közlekedési Minisztériumban a "Magnet" projekt körül zajló vita nagy részét, amely bizalmas jellegű, javasolt, hogy ezt az aktát minősítsék le legalább a bizalmas szintre. Soha nem tehető hozzáférhetővé a nyilvánosság számára. [Kiemelés hozzáadva]

Végül, ahogy láttuk, bizonyos Project Magnet és Second Story dokumentumokat kiadtak jóhiszemű kutatóknak, de kétségtelen, hogy az anyag egy része még mindig titkosított. Arthur Bray később megszerezte egy másik Project Second Story ülés jegyzőkönyvének másolatát egy magánforrásból. A kormányzati továbbító cédula 1954. március 15-i keltezésű, és feltételezhető, hogy az ülést legkorábban néhány héttel e dátum előtt tartották. A jegyzőkönyvek azonban nem tartalmaznak semmi igazán érdekeset, eltekintve Wilbert Smith néhány megjegyzésétől a Shirleys Bay-i észlelő állomáson zajló kísérletekre vonatkozóan:

Akár természetes mágneses okoknak, akár idegen járműveknek köszönhetők a jelenségek, egy észleléshez valószínűleg társulna valamilyen mágneses vagy rádiózaj-zavar. Szintén fennáll a lehetősége annak, hogy gamma-sugárzás társul ilyen jelenségekhez. Néhány matematikus azt javasolta, hogy gravitációs hullámok létezhetnek a valóságban... Bár gyakorlatilag semmit sem tudunk ilyen hullámokról a természetben, mindazonáltal, ha a lehetőség fennáll, a repülő csészealj jelenségek, lévén nagyrészt ismeretlen terület, jó helyet jelenthetnek az ilyen hullámok keresésére.

Fizikai Bizonyíték

Egy C. W. Fitch-csel és George Popovitch-csal készült rögzített interjú során 1961 novemberében Wilbert Smith elismerte, hogy számos UFO-töredéket szerzett meg és elemzett a kutatócsoportja, köztük egyet, amelyet egy UFO-ról lőttek le Washington D.C. közelében 1952 júliusában. Smith azt mondta:

Azt az információt kaptam, hogy a korong izzott és körülbelül két láb átmérőjű volt. Egy izzó darab repült lefelé, és a pilóta látta, ahogy izzik egészen a földig. Rádión jelentette az észlelését, és egy földi csapat sietett a helyszínre. A dolog még mindig izzott, amikor egy órával később megtalálták. Az egész darab körülbelül egy fontot nyomott. A darabka, amelyet nekem kölcsönöztek, ennek körülbelül egyharmada volt. Le volt fűrészelve. Vasrozsda volt... a dolog a valóságban magnézium-ortoszilikát mátrixa volt. A mátrixban nagy számban... ezrével voltak 15 mikronos gömbök szétszórva.

Smith-t megkérdezték, hogy visszaküldte-e a darabot az amerikai légierőnek, amikor befejezte az elemzését. "Nem a Légierőnek. Sokkal magasabbra annál" – válaszolta. "A Központi Hírszerző Ügynökségnek [CIA]?" – kérdezték az interjúkészítők. "Sajnálom, uraim, de nem kívánok ezen a ponton túlmenni" – mondta Smith, de hozzátette: "Annyit mondhatok önöknek, hogy egy szigorúan titkosított csoport kezébe került. Ezt a problémát – a kilétüket – önöknek kell megoldaniuk maguknak." Véleményem szerint az a csoport a Majestic-12 volt, amelyre korábban hivatkoztam ebben a fejezetben és máshol.

Wilbert Smith azt is megerősítette, hogy egy azonosítatlan fémtömeget szerzett meg csoportja 1960 júliusában Kanadában. "Körülbelül háromezer font van belőle" – mondta Fitch-nek és Popovitch-nak ugyanazon interjú során.

(folytatása következik ... )