George Adamski és Desmond Leslie - A repülő csészealjak leszálltak (1953)

 

George Adamski és Desmond Leslie

A repülő csészealjak leszálltak

1953

 

A fordítás az 1957-es kiadás alapján készült

TARTALOMJEGYZÉK

ELSŐ KÖNYV
(1) Mik nem a csészealjak
(2) A repülő csészealjak múzeuma
(3) Dr. Menzel jelenségei
(4) A „Flying Saucer Review”
(5) Repülő csészealjak és a politika
(6) Repülő csészealjak és hang
(7) A vimanák
(8) Repülő csészealjak az özönvíz előtt
(9) Csészealjak a szanszkritban
(10) Csészealjak egy dalért
(11) Csészealjak Atlantiszon
(12) A vimanák repülő csészealjak?
(13) A Naprendszer
(14) Dr. Meade Layne megállapításai
(15) Hulladékanyagok
(16) Egy, amely leszállt
(17) Csészealjak a kelta őstörténetben
(18) Egy jóslat
(19) Az erő és a Nagy Piramis
(20) Az első feljegyzett űrhajó

MÁSODIK KÖNYV
(21) George Adamski
(22) Az emlékezetes november huszadika
(23) December tizenharmadika – a visszatérő látogatás

 

(+) A REPÜLŐ CSÉSZEALJAK LESZÁLLTAK

„Ha Adamski és az a hat társa, akik eskü alatt tett nyilatkozatban erősítették meg a találkozását az Űremberrel, nem egy gigantikus csalást akarnak végrehajtani, akkor ez minden bizonnyal a valaha volt legnagyobb történet.” Ezt írta a Daily Sketch „A repülő csészealjak leszálltak” című könyvről. Ugyanis a könyv második részében Adamski megesküszik, hogy látta, amint egy űrhajó leszáll a kaliforniai sivatagban, és kapcsolatba lépett annak egyik utasával. Mi több, jelentős tanúvallomással is alátámasztja állításait. Desmond Leslie, aki a könyv első részét írta, még tovább megy: azt állítja, hogy a repülő csészealjak már évezredek óta szállnak le a Földre, és feljegyzéseket is közöl az érkezéseikről.

(++) AJÁNLÁSOK

Az Első Könyvet Shaunnak és Christopher-Marknak szeretném ajánlani, akik mire felnőnek, sokkal többet fognak tudni ezekről a dolgokról, mint az apjuk.

DESMOND LESLIE

E mű Második könyvét az Embereknek ajánlom, mindenhol és minden világban.

GEORGE ADAMSKI. 1953. július.

(*) Köszönetnyilvánítás

Szeretnék köszönetet mondani Michael Juste-nak, Robert Robertsnek (B.Sc.), Harold Chibbettnek, Oswald Frewennek és Herbert Jonesnak, akik különböző módokon nyújtottak számomra felbecsülhetetlen segítséget az Első Könyv elkészítésében. Szintén köszönetet szeretnék mondani a Time és a Life szerkesztőinek, amiért szíves engedélyüket adták a 2. fejezetben említett hét eset újraközléséhez a Life-ból; Elliott Rockmore-nak, aki kedvesen a rendelkezésemre bocsátotta a 4. fejezetben hivatkozott Flying Saucer Review-t; a Theosophical Publishing House-nak, amiért bőséges idézést engedélyeztek Besant, Leadbeater és Sinnett műveiből; a Lucis Pressnek a Tibeti mestertől vett idézetekért; az Andrew Dakers Ltd.-nek a More Things In Heaven című könyvből származó részletért, valamint a világ különböző Repülő Csészealj Kutatócsoportjainak, akik anyagot szolgáltattak. Továbbá a Hutchinson & Co. (Publishers) Ltd.-nek, amiért engedélyezték az idézést Donald Keyhoe The Flying Saucers Are Real című művéből. Semmilyen köszönetnyilvánítás nem lenne teljes anélkül, hogy a leghálásabb gondolattal ne adóznék a néhai Charles Fort szellemének, akinek kutatásai szó szerint éveken át tartó munkától kíméltek meg.

DESMOND LESLIE

Hálás szívvel mondok köszönetet mindazok őszinte együttműködéséért és fáradhatatlan erőfeszítéséért, akik segítettek e könyv megvalósításában. C.L.J. szerkesztői munkája és segítőkész bátorítása nélkül pedig ez a könyv a jelenlegi formájában és ebben az időben nem jöhetett volna létre.

GEORGE ADAMSKI

(**) Előszó

Körülbelül tizennyolcmillió évvel ezelőtt – tartják kis bolygónk különös és ősi legendái –, egy olyan időszakban, amikor a Mars, a Vénusz és a Föld szoros együttállásban volt, az így kialakult mágneses útvonalon egy hatalmas, ragyogó, káprázatos erejű és szépségű, sugárzó hajó érkezett, amely „háromszor harmincöt”, a legmagasabb eszményeinket is felülmúló tökéletességű emberi lényt hozott a Földre; inkább isteneket, mint embereket; az archaikus emlékezet isteni királyait, akiknek jóindulatú világkormányzása alatt egy csoszogó, hermafrodita szörnyeteg gondolkodó, nemi jellegekkel bíró emberré fejlődött. ¹

1/ Lásd: A Tibeti mester és A. Bailey: A Treatise on Cosmic Fire; Annie Besant: The Pedigree of Man; H. P. Blavatsky: The Secret Doctrine, I. és III. kötet; A. E. Powell: The Solar System; C. W. Leadbeater és Annie Besant: Man, Where, Whence and Whither.

Azokat a mesterségeket, amelyekkel a Napcsalád ezen idősebb tagjai hajtották hajóikat, hatalmas súlyokat emeltek fel, és uralták a természeti elemeket (legalábbis a legendák szerint), átadták korai ősatyáinknak, akik később maguk is ragyogó hajókat építettek, és kolosszális intuícióval derítették fel a felső tereket, és kutatták fel a belső mélységek titkait. Megértették és uralták az anyag olyan állapotait, amelyeknek a létezését a modern tudomány még csak alig sejti, és a kézzelfogható anyag bénító korlátain kívül eső formákat építettek. Ettől kezdve egészen a mai napig földi szerkezeteket és számtalan más világból származó szerkezeteket láttak és jegyeztek fel az egünkön.

Amikor megjelent a sajtó és a rádió, lehetővé téve az ember számára, hogy az egész világot betöltse a fecsegésével, amelyet addig a tüdeje hatótávolsága korlátozott, egy London felett látott világító test vagy egy Nyugat-Amerikában észlelt légi jelenség ugyanazon a napon találgatásokra adott okot Ausztráliában és csodálkozást váltott ki Indiában – a modern vívmányoknak köszönhetően. Ezért volt az, hogy 1947. június 24-én, amikor Kenneth Arnold tíz, ezer mérföldes óránkénti sebességgel száguldó, a washingtoni Mount Rainier csúcsai között ki-be cikázó, csillogó, kör alakú korongból álló flottát látott, a hír a fényhullámok sebességével száguldott végig a világon, és elindította azt a felbolydulást, amit repülő csészealjaknak nevezünk.

Arnold kétségtelenül elindított valamit (pontosabb lenne azt mondani: felélesztett), és ettől kezdve folyamatosan érkeztek a jelentések, főként megbízható, figyelmes polgároktól, akik észrevették, hogy a helyváltoztatásnak egy korai formája ismét aktív a levegőben. A folyamatos tagadások és a meglehetősen hihetetlen magyarázatok ellenére a világ kormányai fokozatosan rákényszerültek, hogy figyelmet fordítsanak az ügyre, és titkos osztályokat hozzanak létre a kivizsgálásukra. Ma már az amerikai kormány felhagyott eredeti hitetlenkedő hozzáállásával, és elismerte, hogy több mint ezernyolcszáz hiteles esetet tart nyilván az aktáiban. A brit Légügyi Minisztérium óvatosabb, de kelletlenül beismeri, hogy neki is van egy titkos részlege a kérdések kezelésére vagy elhárítására.

Az amerikai kormány azonban 1952. szeptember 25-én elejtett egy riasztó utalást arra vonatkozóan, hogy elfogadja ezeket a jelenségeket, de azt is sugallta, hogy nem állna közérdekében közzétenni mindazt, amit tud. Nos, egy ilyen megjegyzés nyugtalanító, nemcsak azokra az idős hölgyekre nézve, akik éjszakánként a betörőket keresve lesnek be az ágyuk alá, hanem a nagyközönség számára is, amelynek kollektív gerincén könnyen egy enyhe, fagyos borzongás futhat végig. Ennek a könyvnek tehát az a célja, hogy kiderítse, mi is lehet az a valami, amiről a hatóságok nem akarják, hogy tudjunk. Ennek a pandórai kíváncsiságnak az az eredménye, hogy egy nagy csobbanással a sztüxi vizekben kötünk ki, ahova messze nem ér le a lábunk, ahogy – megítélésünk szerint – nem ér le a lába azoknak a kormányzati és tudományos hatóságoknak sem, akik vonakodnának mérlegelni az ilyen lehetőségeket. Valójában nem is az ő dolguk ezt megtenni, mert amikor a kormányok elkezdik a Sztüx folyót szondázni, az eredmények nem mindig kedvezőek a kormányzottakra nézve.

Mindazonáltal, miután megmártóztunk a csábító vizekben, rettenthetetlenül leengedtük kis mérőónunkat, és felmérésünk során meglehetősen váratlan mélységeket mértünk, általában olyan helyeken, ahol a kevés meglévő térkép azt írja: „Nincs fenék”; másutt pedig, ahol a mélységet magabiztosan megadják, a kötél szinte kifutott a kezünkből egy kifürkészhetetlen szakadékba. A következő fejezetekben a megállapításokat úgy mutatjuk be, ahogy azok a felszínre kerültek.

Egy gyors megjegyzés és egy figyelmeztetés. Ezt a könyvet nem a statisztikusoknak szántuk, és nem is nekik ajánljuk alázattal, sem pedig azoknak, akik a számokat tényekkel keverik össze, ahogy nem is az úgynevezett Népszerű Tudomány követőinek a kedvében akar járni. Utóbbi egyik szószólója egyszer jelentős fáradságot vett magának, hogy elmagyarázza G. K. Chestertonnak, hogy a gyémánt pontosan ugyanaz, mint egy darab szén. A végén Chesterton így válaszolt: „Minden bolond láthatja, hogy nem az!”

Ennek a fajta bolondnak; a magányos eretneknek, aki szeret egyedül járni különös, járatlan utakon; annak, aki hiszi, hogy minden lehetséges, különösen azok a dolgok, amelyeket mások lehetetlennek tartanak; annak, aki minden követ megmozgat, és aki ad egy második esélyt „az építők által elvetett kőnek” – nos, nekik ajánljuk ezt a könyvet. Nekik kínálok néhány nagyon különös követ megforgatásra; egyáltalán nem vállalva felelősséget azért, amit alattuk találhatnak.

ELSŐ KÖNYV

1. Fejezet

MIK NEM A CSÉSZEALJAK

Mióta a „repülő csészealj” kliséje megszületett, korunk legnagyobb és legizgalmasabb rejtélye automatikusan egy kabarétréfa szintjére süllyedt. A varieték komikusai, valamint az Állam és a Tudomány komédiásai rendkívül sikeresen fogtak össze, hogy az emberiséget a legrégebbi és legkönnyebb menekülési módjára bátorítsák: hogy kinevesse azt, amit nem ért.

Ettől kezdve bárkit, aki azt mondta: „Láttam egy repülő csészealjat”, vagy ami még rosszabb: „Hiszek a repülő csészealjakban”, kissé szélhámosnak vagy valamiféle csodabogárnak tartottak. Az ellenkezőjét bizonyító tények ellenére (melyekből több kötet is megtelne), még mindig él az a széles körben elterjedt – a többi népszerű elképzeléshez hasonlóan homályos és rosszul definiált – nézet, hogy a repülő csészealjak valamiféle amerikai viccek, újságírói fogások, vagy valami nem túl szép dolog eredményei. Erre jön még egy ennél is homályosabb megnyugtatás, miszerint a rejtélyt már megoldották; hogy az eget megtisztították ezektől az istentelen tárgyaktól, és hogy nincs többé miért aggódni.

Ez utóbbi nézetet azoknak a féltudósoknak és önjelölt „szakértőknek” köszönhetjük, akik egyszerűen elmulasztották tanulmányozni a tényeket. Túl sok felszínes kinyilatkoztatást intéztek a Hívőkhöz olyanok, akiknek jobban kellene tudniuk. Szép sorjában adagolták a takaros kis csomagokba rejtett magyarázatokat, amelyek a tényeknek csak a töredékét fedik le. De azt állítani – ahogyan azt kiötlőik teszik –, hogy ezek az összes feljegyzett esetre magyarázatot adnak, olyan égbekiáltó hazugság, amelyet egy Felsőbb Igazságszolgáltatás vagy megbocsát nekik, vagy nem.

Engedjék meg, hogy mindjárt az elején leszögezzem: az elmúlt két és fél évet kizárólag e jelenség kutatásának szenteltem; hogy több ezer esetet tanulmányoztam át, és olvastam mind ókori, mind modern beszámolókat; hogy elfogulatlan elmével vizsgáltam meg azokat a dolgokat, amelyek lehetségesnek, és azokat is, amelyek lehetetlennek tűntek, és hogy úgy érzem, vagyok olyan felkészült a témában felszólalni, mint bármelyik „szakértő”, aki néhány hetes, vagy akár csak néhány napos kutatás után nyugodtan bejelenti az egyszer és mindenkorra érvényes megoldást, majd visszatér a megszokott tevékenységéhez.

Hadd mondjam el azt is, hogy ha a repülőcsészealj-rejtélyről könnyed vagy laza stílusban írok, az nem azért van, mert nem gondolom komolyan, amit mondok. Ellenkezőleg, a repülő csészealjakat rendkívül komolyan veszem; de elítélem a pedantériát, és – az ősi toltékokhoz hasonlóan – az élet komoly dolgaiban inkább az öröm és a derű forrását látom, semmint az ünnepélyes komorságét.

Végül pedig, bár az égi korongok esetében szívesebben használnám az olyan ősi neveket, mint a „mennyei szekerek”, „vimanák” és „tüzes szekerek”, az egyértelműség kedvéért ebben a kötetben végig a „repülő csészealjak” modern, borzalmas elnevezést fogom használni.

Kevés időt szeretnék fordítani e csodálatos repülő tárgyak valóságosságának bizonyítására vagy cáfolatára. Igazság szerint minden további nélkül egyből a lényegre térnék, de azok számára, akik csak hallomásból ismerik a csészealjakat, vagy csak a vasárnapi bulvárlapokban olvastak róluk, ez kissé kielégítetlenül hatna. Ezért a könyv első részét annak a beszámolónak szentelem, hogy mi is történt a könyv írásának pillanatáig.

Hadd mondjam el még egyszer: bár kevesebb mint kétszáz esetet idézek, ezeket közel kétezer újságkivágásból, jelentésből, cikkből, kéziratból és ősi dokumentumból válogattam össze, amelyeket a Vasfüggöny innenső oldalán élő, sok országból származó kedves segítőim bocsátottak a rendelkezésemre. Ha mindet idézni akarnám, ahhoz egy városi telefonkönyv méretű kötetre lenne szükség. Az elmúlt tizennyolc hónapban alig telt el úgy nap, hogy a világ valamely pontján ne jelentettek volna repülő csészealjakat. De még szerényen is fogalmaztam. Voltak napok, amikor akár tíz különböző észlelést is feljegyeztek különböző helyeken. És ha egy dolgot nap mint nap, hétről hétre, hónapról hónapra látnak hétköznapi emberek szabad országokban, akkor ebből az következik, hogy a szóban forgó dolognak biztosan léteznie kell.

***

Emlékeznek az első elképesztő történetre?

1947. június 21-én történt, három nappal Arnold Mount Rainier feletti élménye előtt. Egy Dahl nevű férfi kint volt a tacomai kikötői járőrhajóval a Maury-sziget közelében. Felnézett, és hat nagy korongot látott körülbelül 2000 láb [kb. 600 m] magasan maga felett. Közülük öt lassan körözött egy hatodik körül, amely úgy tűnt, bajba került. Lassan leereszkedtek mintegy 500 lábnyira a tenger felszínétől, mindenféle hang vagy neszezés nélkül. Aztán hirtelen egy hangos dörrenés hallatszott a középső korongból, és kizuhant egy világos és egy sötét fémtárgy. Darabok hullottak a vízbe a sziget közelében, hangos sziszegő hangot adva, mire az egész kötelék felemelkedett, és kilőtt a tenger felé.

Három nappal később felkeresték a Maury-szigetet, és rétegekben salakszerű anyagot találtak ott. Olyan jelentések keringtek, hogy sötét és világos színű fémkorongok is voltak a lepottyant darabok között. Bevonták a Légierő Hírszerzését, amely egy bizonyos Sanders őrnagy hangszálain keresztül ex cathedra kijelentette, hogy a fém csupán salak volt. Úgy tűnt, sem az őrnagy, sem Dahl nem vette észre, hogy az elmúlt háromszáz évben folyamatosan jegyeztek fel nagy mennyiségben a bolygónkra érkező, teljesen megmagyarázhatatlan körülmények között megjelenő salakot, parazsat, kék jeget, kocsonyás anyagot és salakkövet.

Aztán jött egy változat. Tapasztalt pilóták kezdték látni őket.

Két utasszállító pilóta, Adams és Anderson 1950. március 31-én éjjel a 130 mérföldes szakaszt repülte D.C.3-as gépével Memphisből Little Rockba, amikor egy hatalmas, izzó repülő csészealj félelmetes sebességgel leereszkedett, hogy megvizsgálja őket. A középső kupolán egy fényes, kékesfehér villogó fény volt – ez lehetett egy jelzés vagy a hajtómű mechanizmusának egy része. Az alsó felén pedig a pilóták nyolc-tíz ragyogóan kivilágított lőrés-szerű ablakot figyeltek meg. Azt hitték, lőrések, de elismerték, hogy akár nyílások is lehettek, amelyeken keresztül valamiféle hatalmas energia áramlott ki.

„Egész életemben szkeptikus voltam – írta jelentésében Adams –, de mit tehet az ember, amikor ilyesmit lát? Mindketten megdöbbentünk.” A villanás mindkét pilótát kissé elvakította. „Ez volt a legerősebb kékesfehér fény, amit valaha láttam” – mondta Adams.

Valami ugyanilyen fényeset, de felépítésében teljesen mást láttak az Eastern Airline pilótái, Chiles és Whitted 1948 júliusának elején, egy alabamai Montgomery közelében végrehajtott repülés során. Egy nagy, B.29-es méretének háromszorosát kitevő „légi tengeralattjáró” bukkant fel mellettük, és megkerülte a gépüket. Torpedó alakú volt, és mindenhol furcsa sötétkék fényben izzott. Az oldalán dupla sor nyílás vagy rés futott végig, amelyből földöntúli fehér fény áradt. Miután néhány pillanatig vizsgálgatta őket, a szerkezet hirtelen egy ötven láb hosszú lángcsóvát lövellt ki, orrát hirtelen szögben felfelé rántotta, és körülbelül 700-1000 mérföld/órás sebességgel elszáguldott, hatalmas széllökéssel megrázva a békés D.C.3-ast.

Még ennél is korábban, 1947. július 4-én E. Smith kapitány (United Airlines) látott kilenc repülő csészealjat laza formációban, mindössze nyolcpercnyi repülési időre az idahói Boise-tól. Smith és másodpilótája, Ralph Stevens sziluettként látták a korongokat a késő esti égbolt előtt, és először azt hitték, repülőgépek. Kérem, vegyék észre a „sziluettként” szót. A tűzgömbök, illúziók és fénytörések nem vetnek sötét sziluettet az esti – vagy bármilyen más – égbolton. Újabb négy csészealj csatlakozott a csoporthoz, időt hagyva a két pilótának és a stewardessnek, hogy alaposan megfigyeljék őket. „Laposak és kerekdedek voltak – mondták később –, és nagyobbak, mint egy átlagos repülőgép.”

1950. április 27-én éjjel egy hatalmas, élére állítva repülő kerek korong szegődött egy Chicago felé tartó repülőgép mellé. Adickes kapitány, a pilóta elmondta, hogy úgy nézett ki, mint egy óriási kerék. „Nagyon sima és áramvonalas volt, és egyenletes, élénkpiros színben izzott, mintha izzó rozsdamentes acél lett volna. Úgy tűnt, hogy az élén repül, mint egy országúton guruló kerék.”

Intelligensen irányították – vagy taszító mechanizmus, vagy gondolkodó lények –, mert valahányszor Adickes megpróbálta közelebb vinni a gépét, a tárgy elfordult tőle, tökéletes távolságot tartva, amíg úgy nem döntött, hogy eleget látott ebből a nevetséges földi szerkezetből, amely mindössze 200 mph sebességgel vánszorgott. Ekkor egy hirtelen sebességugrással elszaladt, 1500 láb magasságba ereszkedett, ahol elhúzott egy South Bend nevű hely felett, és eltűnt a távolban.

Aztán jött a tragédia.

Vörös ragyogás a felhőkben a kentuckyi Godman Field felett – egy Pentagon méretű korong, amely némán ólálkodik egy vadászrepülő-bázis felett – a Queen Maryt is eltörpítő konstrukció, amelyet tompa narancssárga lángok támasztanak alá, bevilágítva a felhők alját, és amely miatt Mantell kapitányt (U.S.A.A.F.) apró vadászgépében elküldik kivizsgálni az esetet. Amikor Mantell megtalálta, a hangja csupa izgatottság volt a rádióban. Hatalmas volt, azt mondta, egy kolosszális fém valami, 500-1000 láb átmérőjű, és 250 mérföld sebességgel cirkál. Megpróbálja megelőzni. Amint megpillantotta (vagy megérezte) őt, az óriás elkezdett 400 mérföld/órás sebességgel emelkedni. Gyorsabban gyorsult, mint bármelyik lökhajtásos gép, és Mantell villámgyorsan követte felfelé. A következő hír az volt Mantellről, hogy gépének roncsait apró darabokban találták meg, különös, mély barázdákkal tarkítva, mintha valami borzalmasan erős, megmagyarázhatatlan dolog záporába került volna; mintha belerepült volna abba az irdatlan hajtómű-kiáramlásba – vagy még rosszabba –, amit egyetlen földi fém sem élhet túl.

Ex cathedra megszólalt a Hatóság. Először is, Mantell a „Vénusz bolygót üldözte”. Kérem, magyarázza már meg egy jóindulatú bűvész, hogyan jelenhet meg a Vénusz bolygó egy 500 láb széles, 200 mph sebességgel haladó korongként; majd utána gyorsan emelkedve narancssárga lángokat kibocsátva? Később egy újabb hivatalos magyarázatról olvashattunk: Mantell egy „Skyhook” meteorológiai ballonnak ütközött és lezuhant.

Na és, tegyük fel, hogy így volt. Vajon ez darabokra tépné a gépét? Bárkinek, aki állja a költségeimet, nagyon szívesen keresztülvezetek egy vadászgépet egy Skyhook ballonon a nap vagy az éjszaka bármely szakában, és megfigyelem az eredményeket, anélkül, hogy túlságosan tartanék tőle, hogy megsérülök. De mikor cirkált egy Skyhook valaha is 250 mph sebességgel, vagy mikor emelkedett meredeken 400 mph-val, ráadásul narancssárga lángokkal stb., stb.?

De hivatalosan Mantell a Vénusz bolygót üldözte, amely később egy Skyhook ballonná változott át, és így, sajnos, a halálát lelte.

Következett egy másik elmélet a meleg vagy hideg levegőrétegek által okozott délibábról vagy nagyításról, vagy valamiről, amiről senki sem tud semmit. De ebben az esetben miért nem nagyítja fel néha ez a jelenség a napot, miért nem torzítja el a holdat, vagy húzza szét a csillagokat? Miért mindig szegény, öreg Vénuszt pécézik ki? Ez a Vénusz-ötlet nagyon nehezen érthetővé tesz egy észlelést az új-mexikói White Sands rakétakísérleti telepen, ahol egy repülő csészealjat radaron követtek nyomon, és megállapították, hogy rongyos 18 000 mérföld/órás sebességgel poroszkál. Holdról érkező radarvisszhangot már észleltünk, de a Vénuszról, tudomásom szerint, még nem.

Messze attól, hogy megoldotta volna a rejtélyt, a radar csak fokozta azt. Néha a „láthatatlan” repülő csészealjak olyan radarvisszhangot produkáltak, amely nagy sebességgel mozgó szilárd testet jelez. Más esetekben, amikor maga a repülő tárgy szabad szemmel látható volt, az ionizált levegőhöz vagy radioaktív felhőkhöz hasonló határozatlan képet adott a radarképernyőn. És volt, amikor a szilárdnak tűnő csészealjak tiszta „szilárd test” visszhangokat adtak, és akár 20 000 mérföld/órás sebességgel is követték őket. Az elmúlt néhány évben az amerikai lapok tele voltak ilyen jelentésekkel, a U.S.A.A.F. pedig speciális felszerelésekkel látta el a különböző egységeket, hogy megpróbálják megoldani a rejtélyt.

Angliában a R.A.F.-nek is voltak incidensei, amelyek többsége nagyszabású hivatalos hadgyakorlatok során történt. Az a kettő, amit most példaként idézek, számomra személyesen ismert tisztektől származik. Bizonyos okok miatt nem fedhetem fel a nevüket; az egyikük tudós, a másikuk egy híres londoni szerkesztő és színikritikus fia.

Az egyikük (a szerkesztő fia) elmesélte nekem, hogy 1952 novemberében szolgálatteljesítés közben egy hatalmas, felhőkben repülő tárgyat követett nyomon a yorkshire-i Humber folyótól a Temze torkolatáig; a 200 mérföldes távolságot laza két és negyed perc alatt tette meg!

A másikuk (a tudós) egy keleti parti radarállomás parancsnoka volt az „Ardent hadgyakorlat” alatt. Hajnali 3:20-kor a radarképernyőn megjelent egy „pötty”, amely arra utalt, hogy egy tíz szorosan együtt repülő gépből álló kötelék hagyja el az angol partokat, és Hollandia felé tart. Ezeknek a tárgyaknak – vagy tárgynak – a hihetetlen sebessége lehetetlenné tette a sebességük közvetlen mérését, de a kétszeresen is ellenőrzött számítások azt mutatták, hogy 21 000 mph sebességgel haladtak!

De a java még csak ezután jött. Amikor elérték – vagy elérte – a holland partokat, a képernyő elsötétült. A dolog fizikailag eltűnt, amiről még egy iskolásfiú is tudja, hogy lehetetlen.

A tudós magyarázata (amely a mi korlátozott tudásunk szerint az egyetlen lehetséges magyarázat) az, hogy a dolog „dematerializálódott”, vagy inkább átlépett az anyag egy magasabb oktávjába, ami a jelenlegi felfogóképességünket messze meghaladja.

Sajnos a legtöbb tudós és más „szakértő” nem hajlandó ilyen széleslátókörű lenni. A csészealjak sértik őket, mert nem lehet őket kényelmesen beskatulyázni az „Amit tudunk és elfogadunk” kategóriába. Mantell kapitány tragikus halálától a mai napig a „szakértők” flegmán hajtogatják egyiket a másik után – ellentmondás ellentmondást követ, amíg a fejünk, akárcsak a csészealjak, már a levegőben forog.

Azt mondják, hogy a repülő korongok csupán:

• „Apró porszemek a szemünk előtt, amelyek nagy távoli tárgyaknak látszanak” – jelenti ki egy repülőezredes.
• „Tömeghisztéria” – mondja egy amerikai pszichiáter.
• „Nem is annyira tömeghisztéria, mint inkább kollektív illúzió” – állítja az Ausztrál Alkalmazott Pszichológiai Intézet, egy jóindulatú kísérlettel tompítva az ütést. Úgy tűnik, kollektív illúzióban szenvedni kevésbé megalázó, mint tömeghisztériában.
• „Foltok a szem előtt.”
• „Vörösvérsejtek a szem belsejében.”
• „Magasan szálló pókhálók.”
• „Meteorok.”
• „Távoli fényszórók.”
• „A Vénusz.”
• „A Perseidák.”
• „Léggömbök.”
• „Ionizált levegő.”
• „Nem ionizált levegő.”
• „Bizonyos magasságokban fénytörést okozó hideg és meleg levegő.”
• „Csak meleg levegő.”
• „Baromság!” (Nuts!) – mondja Dr. Menzel a Harvard Egyetemről egy amerikai magazinnak adott exkluzív interjújában; (a szó itt inkább felkiáltás, mintsem mogyoró/dió).
• „Szex” – mondják néhányan a haladó szellemű pszichiáterek közül, akik nagyon otthon vannak a vágy-traumákban. Gondoltuk, hogy előbb-utóbb a szex is belopakodik a képbe.
• És végül Oroszországból – ahol, mivel nem Sztálin találta fel őket, „tisztán háborús uszító pszichózis esetéről van szó” a moszkvai Kukarkin professzor szerint.

Valójában a repülő csészealjak mindenek, csak nem repülő csészealjak.

Értetlenül, zavartan és cseppet sem lenyűgözve Washington D.C. felé fordulunk. Ott, a Szakértők Városában biztosan találunk majd egy olyan szakértőt, aki tényleg tudja, miről van szó?

Tonnányi papír kerül a szemünk elé; egy hatalmas és költséges emlékmű, amely „Csészealj Projekt” néven ismert, s amelyet néhány éve indítottak el azzal a céllal, hogy megtalálják a teljes és végső választ. A „Csészealj Projekt” kifulladt, vagy a polcra került, vagy szégyenszemre a Pentagon tömlöceibe száműzték, amiért nem adta meg a helyes válaszokat. Ezt követte a „Ragyogás Projekt” („Project Twinkle” – vajon egy humorista felelt ezért a névválasztásért?), és hatalmas mennyiségű papírt emésztettek fel; sok ember sok mindent csinált, hogy a Pentagon időről időre új Dogmát hirdethessen a Hívőknek.

Az így kiadott Dogmák közül néhány a következő volt:

1952. július 30.: Samford tábornok a U.S.A.A.F.-től azt nyilatkozza: „A megfigyelt tárgyak nyolcvan százaléka megmagyarázható természetes okokkal, de húsz százalékuk megmagyarázhatatlan marad.”

Pontosan egy hónappal korábban egy bizonyos Mr. Sid Eubanks sápadtan és remegve érkezett az oklahomai Enidbe; elmondta a rendőrségnek, hogyan csapott le egy hatalmas, „legalább négyszáz láb széles” repülő csészealj, amely kolosszális gázsugarával, fuvallatával vagy utószelével majdnem lefújta az autóját az útról.

Samford tábornok megnyugtat mindenkit, hiszen nincs mitől félni: „A repülő csészealjak egyáltalán nem jelentenek fenyegetést Amerikára nézve.”

Mr. Eubanks meg van nyugtatva.

A tábornok bejelentése előtti napon a Hívők megtudják, hogy a csészealjak egyáltalán nem amerikai titkos fegyverek, hanem sokkal inkább „foltok a szem előtt”.

Esetleg egy 400 láb hosszú folt Mr. Eubanks szeme előtt okozta, hogy belehajtott az árokba a kocsijával.

Szeptember 25.: a Pentagon egy „lélegzetelállító jelentést” harangoz be, kifejezve azon meggyőződését, hogy egyes repülő csészealjak bolygóközi eredetűek és a világűrből származhatnak; ezt a jelentést azonban úgy döntöttek, nem teszik közzé, nehogy túl nagy riadalmat keltsenek a nyilvánosságban. A közlemény hozzáteszi, hogy több mint 1800 észlelést vizsgáltak meg.

Ezernyolcszáz észlelés! ²

2/ A vászonkötésű kiadás első megjelenése idejére ez a szám „több mint 3000”-re emelkedett.

Ez gyakorlatilag minden egyes napra egyet jelent azóta, hogy Arnold először látta őket.

Ezernyolcszáz vagy sem, a pánikot és az esetleges riadalmat gyorsan csillapították. November 12-én megérkezett a „végső, teljes és hivatalos válasz”, amelyet egy bizonyos Watson ezredes, mint hivatalos szóvivő, gyönyörűen megfogalmazott: „Baromság!”

„Az egész egy rakás átkozott hülyeség... egyszerűen nem léteznek” – mondta az ezredes a Hívőknek. Az erudíció és a megvilágosodás általános hangulatának megfelelően talán hozzátehetett volna egy átkot is az eretnekekre: „Legyen átkozott Amerika-ellenes tevékenység miatt mindenki, aki az ellenkezőjét hiszi”, de ennek nem találom nyomát. Vagy talán elfelejtődött, amikor hat héttel később, karácsonykor a Pentagon-beliek egy eretneket találtak a soraikban, miután Samford tábornok arra utalt, hogy a repülő csészealjak leszállása „lehetséges”.

Ezen a ponton szeretnénk békén hagyni a Pentagon embereit, és nem is foglalkozni velük többet, mert úgy tűnik, kevés igazságot, koherenciát vagy útmutatást kaphatunk ebből a modern Bábel tornyából. De a kérdés az: vajon ők békén hagynak-e minket?

Ez kétséges.

Számos világhatalom, ellentmondásaik és tagadásaik dacára, hosszú ideje mindent megtesz annak érdekében, hogy megépítse a saját repülő csészealját. Ha az információim helyesek, már majdnem sikerült is megépíteniük egy elfogadható utánzatot – vagyis egy közel kör alakú légijárművet, mint amilyen az „Avro Saucer” –, amely messze felülmúlja a legtöbb létező repülőgép teljesítményét.

Nagyon helyes! És akkor mi van? Hadd csinálják csak! Miért kéne belezavarni a képbe?

Csak azért, mert biztosak lehetünk abban, hogy ha és amennyiben egy ilyen repülőgép létezését bejelentik, akkor azt fogják a rejtély mindenkori okának kikiáltani. Azt fogják nekünk mondani, hogy az összes eddig látott repülő csészealj (leszámítva persze az illúziókat, léggömböket stb., stb.) kísérleti prototípus volt, és semmi más.

Az a kár, hogy sokan el fogják hinni. Olyan meggyőzően fog hangzani. „Önök, a nyilvánosság, repülő csészealjakat láttak. Mi, a Hatalmak, repülő csészealjakat gyártottunk!” Mi lehetne ennél egyszerűbb? A két darab olyan idióta pontossággal illeszkedik egymáshoz, mint egy űrlap és annak indigós másolata. Sajnos sem én, sem sok más csészealjkutató nem fogja elhinni.

Ezért, hogy megóvjuk a Hívőket mindenféle kétszínűségtől, az ő engedelmükkel most elindulunk visszafelé az időben... vissza oda, amikor még nem létezett Szovjet-Oroszország, sem az Amerikai Egyesült Államok; vissza egy olyan korba, amikor tulajdonképpen még Nagy-Britannia sem volt; aztán még tovább vissza, amikor még nem létezett Róma, Görögország, sem az ókori Egyiptom; vissza, egyre visszább, amíg el nem veszünk az idők legkorábbi ködében.

És mit találunk ott? Egy történelem előtti repülő csészealj homályos körvonalait? Sajnos nem! Ehelyett csodálatos, gyönyörűen megépített járművek szilárd körvonalait találjuk, tele olyan energiaforrásokkal, amelyek számunkra még ma is ismeretlenek. Valójában azt találjuk, hogy az űrjárművek nem a huszadik századi képzelet szüleményei, hanem az emberi emlékezetben és feljegyzésekben azóta léteznek, amióta a mi saját emberi családunk elkezdett gondolkodni és emlékezni.

Szóval, ha a repülő csészealjak valóban a modern kormányok kísérleti repülőgépei, akkor csak annyit mondhatunk, hogy már nagyon régóta kísérleteznek.

2. Fejezet

A REPÜLŐ CSÉSZEALJAK MÚZEUMA

Először nem is megyünk vissza túl messzire. A Kr. u. 1290. év épp oly jó kezdet, mint bármelyik másik. Jobb kéz felől láthatnak, Hölgyeim és Uraim, egy 1953 januárjában, az Ampleforth apátságban felfedezett régi kéziratot, amely igen világos beszámolót ad egy repülő csészealjról, ami a yorkshire-i Byland apátság megriadt közössége felett húzott el.

„oves a Wilfredo susceptos die festo sanctissimorum Simonis atque Judae assaverunt. Cum autem Henricus abbas gratias redditurus erat, frater quidam Joannes introivit, magnam portentem foris esse referebat. Turn vero omnes ecuccurrerunt, et ecce res grandis, circumcircularis argentea, disco quodam hand dissimilis, lente e super eos volans atque maximam terrorem exitans. Quo tempore Henricus abbas exclamavit Wilfredum adulteravisse (qua) de causa impius esse de .. .”

A. X. Chumley, aki ezt az információt szolgáltatta, a következő fordítást adja: „Elvették a juhokat Wilfredtől, és megsütötték őket Szent Simon és Júdás ünnepén. De amikor Henrik apát asztali áldást készült mondani, János, az egyik testvér, bejött és azt mondta, hogy egy nagy égi csodajel van odakint. Ekkor mindannyian kifutottak, és íme! egy nagy, kerek, ezüstös, koronghoz hasonló dolog repült el lassan felettük, ami a legnagyobb rémületet keltette. Mire Henrik apát azonnal felkiáltott, hogy Wilfred házasságtörő volt, ami miatt istentelenség...” ³

3/ Ezt a hét esetet a Time and Life International szerkesztőinek szíves engedélyével közöljük újra (megjelent: 1952. május 5., copyright Time Inc.), köszönetnyilvánítással ifj. H. B. Darracknek és Robert Ginnának.

Különös hasonlóság fedezhető fel ezen jelentés és a londoni Observer szerkesztőjének 1953. március 23-án elküldött levél között, amelyet Bruce Angrave, M.S.I.A. írt, aki 1952. november 2-án szintén látott egy „nagy, kerek, ezüstös, koronghoz hasonló dolgot” lassan áthaladni a milánói dóm felett. És több száz más modern beszámoló is létezik, amely pontosan ugyanezt a kifejezést használja egy repülő csészealj megjelenésének leírására: „egy nagy, ezüstös, kerek dolog”. 1952 decemberében pedig a dél-rhodéziai Bulawayóban készült egy fénykép egy ilyenről, amely bizonyára megfelel a halálra rémült és a szexbotrányon megbotránkozott bylandi szerzetesek által 1290-ben adott leírásnak. Kár, hogy a kézirat többi része hiányzik. Nagyon szeretném tudni, miben sántikált Wilfred testvér, és mit tartott volna az apát istentelenségnek.

Valószínűleg az történt, hogy a tizenharmadik század végén egy repülő csészealj valóban elhúzott a bylandi apátság felett, a ravasz Henrik apát pedig megragadta az alkalmat, hogy megdorgálja Wilfredet a viselt dolgaiért, a közösséget pedig a jámborság hiányáért. Valahányszor valami megmagyarázhatatlan történik, minden korszak fanatikusai valamilyen égi harag jelének tekintik azt, és sietnek figyelmeztetni tévelygő testvéreiket; éppúgy, ahogy a holland lelkészek is gyorsan egyenesen isteni büntetésnek nyilvánították a közelmúltbeli katasztrófát nyájuk bűneiért. Holott, ha azt sugallták volna, hogy mindez a Földgolyó egy másik részén zajló nukleáris nekromancia elkerülhetetlen következménye lehet, talán közelebb jártak volna az igazsághoz.

Következő kiállítási tárgyunk egy régi metszet, amelyen Devon megriadt lakosai láthatók, amint az égre bámulnak egy sötét, elliptikus (leginkább ebihalakra emlékeztető), uszonyokkal vagy áramló kipufogócsóvákkal rendelkező tárgyakból álló, takaros V alakú formációra, amely 1704-ben haladt el Devon felett. Ezek a dolgok nem meteorok, nem „sarki fények”, és nem is üstökösök. Sötét, szilárd testekként ábrázolják őket, amelyek formációban repülnek, fényes nappal.

Most pedig, kérem, lépjenek be a Repülő Csészealjak Múzeumának tizenhetedik és tizennyolcadik századi galériáiba, ahol különböző formájú, színű és méretű űrhajók gyűjteménye található, amelyek közül csak keveset lehet felszínesen elintézni azzal, hogy meteorok, sarki fény vagy más természeti jelenségek.

TIZENHETEDIK ÉS TIZENNYOLCADIK SZÁZADI GALÉRIA

·        1619. Flüelen, Svájc. Christopher Schere prefektus egy hatalmas, hosszú, tüzes tárgyat látott repülni egy tó felett.

·        1661. Hatalmas, lángoló dolgokat láttak az angliai Worcester felett.

·        1704. január 8. Különös fények Anglia felett.

·    1704. november 4. Svájc. Nagy sebességgel mozgó világító felhő, amely eltűnt a horizont mögött.

·        1731. december 9. Firenze, Olaszország. Különös fénygömbök az égen.

·        1750. június. Edinburgh, Skócia. Hatalmas, lassan mozgó tűzgömb.

·        1752. április 15. Stavanger, Norvégia. Különös, fényes, nyolcszögletű tárgy.

·        1752. Augermannland. Egy hosszú, fényes, csőszerű tárgyból kiinduló tűzgömbök.

·   1755. október 15. Lisszabon, Portugália. Számos alkalommal láttak hatalmas, fényes repülő gömböket.

·        1761. november 2. „Hatalmas gömbök” vonulnak át Svájc felett.

·        1762. augusztus 9. Bázel, Svájc. Egy hatalmas, sötét, orsó alakú, izzó külső gyűrűvel körülvett tárgyat láttak lassan áthaladni a napkorong előtt a csillagászok: de Rostan Bázelben és Croste Sole-ban.

·        1777. június 17. Charles Messier francia csillagász nagyszámú sötét, kerek korongot figyel meg az égen.

·        1779. június 7. Boulogne, Franciaország. Számos izzó korongból álló raj repül el a város felett.

TIZENKILENCEDIK SZÁZADI GALÉRIA

Ez a hatalmas terem, Hölgyeim és Uraim, amely most a szemük elé tárul és ameddig a szem ellát, elnyúlik, a Tizenkilencedik Századi Galéria. Lépjenek be, ha kedvük tartja, és tekintsék meg a csészealjakat, amelyek oly nagy számban érkeztek, hogy megfigyeljék a viktoriánus kort és az ipari forradalmat. Az Első kiállítási tárgy dátuma:

·        1802. február 7. Sötét korong halad át a Nap előtt, amelyet Fritsch csillagász figyelt meg a közép-németországi Magdeburgban.

o   Október 10. Herr Fritsch egy újabb sötét korongot lát.

·        1808. október 12. Pinerolo, Piemont. Világító korongok szállnak el a város felett.

·        1813. július 31. Tottenham, Middlesex. Villódzó fények az égen.

·        1816. Lisszabon, Portugália. Földrengés után különös tárgyakat látnak az égen.

o   Ősz. Edinburgh, Skócia. Nagy, világító, félhold vagy sarok alakú légi jármű szeli át a horizontot.

·        1817. Palermo, Olaszország. Sötét repülő tárgy, amely üvöltő hangot adott ki.

·        1818. január 16. Az angliai Ipswichben Loft csillagász különös tárgyat figyelt meg a Nap közelében, amely három és fél órán át volt látható.

·        1819. tavasz. Két sötét test halad át együtt a Nap előtt, figyeli meg Gruithuisen csillagász.

·        1820. február 12. és április 27. Ismeretlen testek az égen.

o   Szeptember 7. Embrun, Délkelet-Franciaország. Repülő tárgyak csodálatosan egyenletes formációi egyenes vonalban haladnak át a város felett, kilencven fokos fordulatot tesznek, majd tökéletes alakzatukat megtartva elrepülnek.

·        1821. november 22. Világító korong szeli át a Csatornát.

·        1822. október 23. Pastorff csillagász megfigyeli, amint két ismeretlen tárgy halad el a Nap korongja előtt.

·        1823. május 22. Webb csillagász fényesen ragyogó dolgot lát a Vénusz közelében.

·        1826. április 1. Saarbrücken, Franciaország. Szürke, torpedó alakú tárgyat látnak sebesen közeledni a Föld felé.

o   Július 31. Csillagászok ismeretlen tárgyat látnak.

·        1828. május 26. Távcsövön keresztül a Nap előtt áthaladó korongot látnak.

·        1831. szeptember 6-tól november 1-ig. Genf, Svájc. Dr. Wartmann és obszervatóriumának munkatársai estéről estére különös, világító testet látnak. A Földön máshol nem észlelték.

o   November 29. Türingia, Németország. „Hold méretűnek tűnő” tüzes korongot látnak.

·        1833. Toland, Ohio. Nagyon fényes, horog alakú tárgy.

o   November 13. Niagara-vízesés, USA. Egy nagy, négyzet alakú, világító légi járművet láttak több mint egy órán át.

o   November 5. Chile. Fényes korong halad el a Nap közelében.

·        1834. Pastorff csillagász két különböző méretű kerek tárgyról számol be. 1836-ban és 1837-ben újra látja őket.

·        1835. május 11. Cociatore szicíliai csillagász világító korongot lát.

·        1836. január 12. Cherbourg, Franciaország. Nagy, világító jármű lebeg a város felett. Saját tengelye körül forog, és úgy tűnik, a közepén lyuk van, mint egy fánknak.

·        Május 15. Auber professzor számos világító tárgyat lát, amint különböző irányokba távolodnak a Naptól.

·        1837. február 16. Pastorff újabb repkedő különös dolgokat lát.

·        1838. India. Repülő korong egy hosszú, izzó narancssárga nyúlvánnyal.

·        1844. október 4. Glaisher csillagász világító korongról számol be, amely „gyorsan vibráló fényhullámokat bocsát ki”.

·        1845. március 29. London, Anglia. Egyhelyben lebegő narancssárga, világító ködhöz hasonló tárgy, amelyet négy fényes, csillagszerű fény tart.

o   Május 11. Signor Capocci a nápolyi Capodimonte Obszervatóriumból számos fénylő korongot lát keletről nyugatra repülni, egyesek csillag alakúak, másoknak világító csóvájuk van.

o   Június 18. Három világító korong emelkedik ki a tengerből, és tíz percig látható marad, fél mérföldre a Victoria nevű hajótól (É. sz. 36° 40', K. h. 13° 44'). A leírások szerint ötször akkorák voltak, mint a Hold, és úgy tűnt, valamilyen izzó szalagok kötik össze őket. Egyidejűleg számos különböző megfigyelő látta őket, egymástól akár kilencszáz mérföldnyi távolságból.

o   Július 25. Firenze, Olaszország. Hatalmas tüzes korong halad el a fejük felett, „sokszor nagyobb, mint a Hold”.

o   December 2. Lángoló fényeket látnak messze a tengeren a kínai Ryook Phyoo partjainál.

·        1846. október 26. Lowell, Mass., USA. Egy világító repülő korongból rendkívül bűzös zselédarab esett le, amelyről kiderült, hogy négyszáznegyvenkét fontot nyom, és négy láb átmérőjű.

·        1847. március 19. Holloway, London, Anglia. Lángoló, gömb alakú jármű emelkedik függőlegesen a felhők közé.

·        1848. szeptember 19. Inverness, Skócia. Két nagy, „csillagként ragyogó” tárgy, amelyek hol egyhelyben lebegnek, hol nagy sebességgel mozognak.

·        1849. Gais, Svájc. Inglis csillagász ezerszámra lát világító tárgyakat áthaladni a tiszta égen. Néhánynak szárnyszerűsége vagy koronális ragyogása volt.

o   Ősz. Deal, Anglia. „Sötét testek az égen.”

·        1850. február 5. Sandwich, Kent, Anglia. Egy „fénypötty lassan közeledik egyenes pályán, amíg el nem éri a Hold méretének egyharmadát; majd három percig egyhelyben marad”.

o   Június 6. Côte d'Azur, Franciaország. Vörös gömb szeli át az eget, szikraesőt hagyva maga után; leejt egy sötét tárgyat.

·        1851. szeptember 4. Anglia. Mintha érdekelné őket a Hyde Park-i Nagy Kiállítás, világító korongok hatalmas serege áramlik keletről és északról. A menetelés délelőtt 9:30-tól délután 3:30-ig tart, és W. Read tiszteletes távcsövén keresztül figyelik meg.

·        1852. szeptember 11. Fair Oak, Staffs, Anglia. Hajnali 4:15 és 4:45 között több korán kelő egy különös, világító, koronaköddel körülvett korongot lát a Vénusz bolygó közelében. A Vénusz ekkor van a legközelebb a Földhöz.

·        1853. május 22. Három világító tárgy a Merkúr közelében. Egy nagy és kerek, egy szivar alakú és egy kis korong; egy bizonyos Mr. R. P. Gregg beszámolója szerint.

o   Június 15. Egy Gazette nevű hadnagy arról számol be, hogy látott egy „repülőgépet” (flying machine) ötven évvel a Wright fivérek első sikeres repülése előtt.

o   Július 9. A Société Météorologique de France „nagy számú vörös pontot az égen – mint apró napokat” jelent.

o   Október 26. Ragusa, Szicília. Nagy világító korongot látnak keletről nyugatra mozogni hajnali 2 órakor; két percig látható.

·        1855. június 11. Ritter és Schmidt csillagászok távcső nélkül nagy, sötét légitestet látnak.

o   Augusztus 11. Petworth, Sussex. Egy izzó vörös korong, „mint egy vörös hold”, lassan felemelkedik, átszeli az eget, és eltűnik a távolban. Küllői vannak, mint egy keréknek; „álló sugarak” vetülnek ki belőle. Kilencven percig látható. A Vénusz ismét közel a Földhöz.

·        1856. április 6. Colmar, Franciaország. Dr. Dussort egy fekete repülő „torpedót” látott. Az egyik vége kerek volt, a másik hegyes. Ahogy elhaladt a feje felett, halk, dallamos fütyülő hangot adott ki.

·        1857. október 8. Illinois, USA. Közvetlenül egy földrengés előtt briliáns, villódzó fény halad lassan át az égen, majd hangos robbanás követi.

·        1859. szeptember 1. Richard Carrington csillagász két mozgó világító testet lát – „nem meteorokat”, mondja. Obszervatóriuma a surrey-i Redhillben volt.

·        1860. tavasz. Herrick, Buys-Ballot és de Cuppis csillagászok kis fekete korongok nagy rajait látják.

o   Július 20. Fények az égen, amelyek „megjelentek, majd kialudtak”, a dhurmsalai meteorok hullását követően.

·        1863. április 27. Zürichi Obszervatórium. Dr. Wolf keletről érkező, nagy számú, fénylő korongot lát. Néhánynak csóvája van, mások csillag alakúak.

·        1864. március 20. Dél-Anglia. „Hatalmas méretű ismeretlen tárgy.”

o   Október 10. M. Leverrier szemtanúja egy hosszú, világító, szivar alakú, mindkét végén elvékonyodó test repülésének, és erről számol be.

·        1866. november 6. A kolumbiai Cartagenában a brit konzul három percig látott egy vörösen izzó korongot, mielőtt az eltűnt a látóhatár alatt.

·        1868. Március 15-én fénysugarat látnak kilépni a Vénuszból. Valami hasonlót lát Webb április 6-án.

o   Június 8. Radcliffe Obszervatórium, Oxford. Megfigyelők világító tárgyat látnak az égen, amely mozog, megáll, nyugat felé, majd dél felé módosítja az irányt, majd négy percnyi megfigyelés után észak felé veszi az irányt és eltűnik. A Vénusz közel a Földhöz. Lángoló vörös folt látható a Vénuszon.

·        1870. március 22. Banner kapitány és a Lady of the Lake legénysége (É. sz. 50° 47', Ny. h. 27° 52') elképesztő tárgyat lát repülni a felhők alatt. Kerek. Hátsó féltekéjét vagy kilépőélét egy bolyhos vagy világító sáv veszi körül, amely négy egyenlő szektorra oszlik. Közepéből egy hosszú, ívelt farok nyúlik ki. A tárgy úgy tűnt, mintha ellenszélben repülne, és addig volt látható, amíg a szürkület vagy a felhők el nem takarták. Banner kapitány rajzot is készített róla.

·        1871. augusztus 1. Óriási vörös korong lebeg a franciaországi Marseille felett este 10:43-kor, 10:52-ig egyhelyben áll. Majd hét percig észak felé mozog, ismét megáll, aztán kelet felé tart, és 11:03-kor eltűnik. A Vénusz ismét alsó együttállás közelében.

o   Augusztus 29. Franciaország. Trouvelet csillagász rendkívül összetett tárgyakból álló formációkról számol be; némelyik háromszög alakú, van amelyik kerek, mások sokszögletűek. Némelyikük lebeg, majd elmozdul. Úgy tűnik, hogy az egyik meghibásodik, zuhanni kezd és lezuhan. Miközben zuhan, ide-oda oszcillál, mint egy vízben süllyedő korong, vagy mint egy repülő korong, amely hirtelen elvesztette hajtóerejét.

·        1873. június 17. Fantasztikusan izzó lövedék lő ki a Mars bolygóról, és a Földet elérve felrobban. Egyidejűleg látták Ausztriában, Magyarországon és Sziléziában. Galle csillagász, aki távcsővel figyelte meg, azt mondta, látták, amint „kiemelkedik és elszakad a Mars bolygó korongjától”. Dr. Sage a lengyelországi Rybnikben azt mondta, hogy valamilyen tárgy valóban kilépett a Marsból, és felrobbant a felső légkörünkben. Éppen „figyelmesen tanulmányozta” a bolygót abban az időben.

o   Augusztus 30. Fényes, csillagszerű jármű emelkedik Brüsszel felett, tíz percig folyamatosan magasságot nyer, mielőtt eltűnne.

·        1874. április 24. Schafarick professzor Prágában egy vakítóan fényes tárgyat lát, amint az gyorsan elhagyja a Holdat, és tovaszáguld az űrbe.

Most már nagyjából a Viktoriánus Galéria felénél járunk. A Nagy Kiállítás már vagy húsz éve bezárt, a Kristálypalotát pedig újra felépítették a Sydenham Hillen. Németország lerohanta Franciaországot, és nehéz csizmájával bevonult Párizsba. A gőzhajtású közlekedés a fénykorát éli. Kúszó vasútvonalak hálózzák be Európát, mint a szorgos pókok. A London–Skócia vonalon már elérték a nyolcvan mérföldes óránkénti sebességet. Beszédeket tartanak e botrányos sebesség szörnyűsége ellen; az emberi test nem arra teremtetett, hogy elviseljen ilyen tempót. Ötven évvel korábban még azt mondták, hogy a légnyomástól darabjaira hullana, ha túllépné az óránkénti húsz mérföldes sebességet. Eközben az Égben egy hatalmas lövedék, szuperrakéta, repülő korong vagy elektromos villámcsapás másodpercek alatt teszi meg az utat a Marsról a Földre. Egy lángoló valami elhagyja a Vénusz bolygót a szoros együttállás idején, és valami hatalmas, fehér és izzó dolog felszáll a Holdról, majd tovaszáguld az űrbe.

• 1874. április 10. Egy mozgó, világító tárgy felrobban a csehországi Kuttenberg felett, és a Naphoz hasonló fénnyel világítja be az eget.
• Július 6. Oaxaca, Mexikó. Egy hatalmas, trombitára emlékeztető tárgy, amelyet a megfigyelők négyszázhuszonöt láb hosszúnak becsültek, hat percig lebeg az égen, finoman ringatózva.
• A L'Année Scientifique hatalmas számú repülő testről számol be, amelyek elhaladnak a Hold előtt, illetve átszelik azt. 1874-ben nagy volt a nyüzsgés az Égben.
• 1876. április 10. Rozsnyó (Rosenau), Magyarország. Újabb heves robbanás és ragyogás az égen.
• 1877. szeptember 7. Bloomington, Indiana. Villódzó fények mozognak az égen, három-négy másodperces időközönként felvillanva.
• Március 23. Vence, Franciaország. Vakító fényességű tüzes gömbök bukkannak elő egy különös formájú felhőből, és egy órán át lassan mozognak észak felé. A lakosok egy tíz évvel korábbi, hasonló eseményre emlékeznek.
• Október 5. Towyn, Wales. Nyolc különös, világító test repül körbe Wales felett tökéletes alakzatban, egymást követő több éjszakán át. Úgy tűnik, mintha a partvonalat vizsgálnák vagy térképeznék fel. Tevékenységüket elkerülhetetlenül úgy fejezik be, hogy a tenger felé száguldanak.
• 1878. augusztus. Swift és Watson professzorok két világító gömbről számolnak be, amelyek a Merkúr és a Nap között mozognak.
• 1879. április 13. Harrison csillagász és társa egy üstökös méretű, de „üstököshöz képest túl gyors” nagy, világító testet látnak, amely hat órán át volt látható.
• Május 15. Perzsa-öböl. A H.M.S. Vulture admiralitási jelentése két kolosszális, forgó, világító kerékről szól, amelyek a vízfelszínről lassan süllyednek lefelé, amíg el nem tűnnek a mélyben.
• 1880. augusztus 20. A Francia Akadémia tagja, M. Trecul ragyogó, fehér-arany színű, hegyes végű szivart figyel meg. Később egy kisebb tárgyat is látnak elhagyni az anyahajót, amely szikraesőt hagy maga után.
• Július 30. Szentpétervár, Oroszország. Nagy, kör alakú világító jármű, amelyet két kisebb követ, amint fürgén haladnak egy szakadék mentén. Három percig láthatóak, majd némán eltűnnek.
• 1882. július 3. Lebanon, Connecticut. Két világító háromszög a Hold felső peremén. Három perccel később két sötét háromszög jelenik meg az alsó peremen; közelednek egymáshoz; találkoznak; majd eltűnnek.
• November 11. Greenwichi Obszervatórium, Anglia. „Hatalmas, zöld korong, amelyet negyven és kétszáz mérföld közötti magasságúra becsülnek, figyelemre méltó sötét foltokkal a közepén.” „Foltos megjelenés”, „határozott alakú, mint egy torpedó”, „torpedó alakú, csodálatos világító tömeg”, „sötét mag”, „határozott szerkezet”, „egyértelműen szilárd testnek tűnt”, „túl gyors egy felhőhöz, de egy meteor száguldásához sem hasonlítható” – mondják a különböző megfigyelők. Hollandiában és Belgiumban is látták.
• 1883. augusztus 12. Zacatecas Obszervatórium, Mexikó. Bonilla csillagász 143, nyúlványokkal vagy sugarakkal rendelkező kör alakú tárgyat lát a Nap pólusai felé ferdén áthaladni. Másnap ismét megnézi, és a vonulás még mindig tart. Sikerül lefényképeznie az egyiket, amint elsuhan.
• Augusztus 29. este 10:35. Noble kapitány lángoló tárgyat lát, amely „olyan, mint egy új és dicsőséges üstökös”, és a magjából fényszóróhoz hasonló fénysugár világít ki.
• Augusztus 29. délután 12:40. Liverpool. Ismét látják, úgy néz ki, mint egy nagy bolygó, amelyből egy fénysugár világít ki.
• Szeptember 12. és 13. Swift professzor látja a New York állambeli Rochesterben (USA).
• Szeptember 21. Megjelenik az angliai Yeovil felett.
• November 2. Hasonló tárgy halad el Puerto Rico felett, az USA-beli Ohio felé tartva.
• Április 15. és 25. A Nap előtt áthaladó formációk, amelyeket a franciaországi Marseille-ben láttak.
• November 5. Chile. Egy telihold méretű izzó korong halad át lassan Chile felett, fél órán át látható.
• November 12. Jelentések egy üstökösszerű tárgyról, amelynek két csóvája vagy fénysugara vetül előre és hátra. Három egymást követő éjszaka volt látható. Nincs ismert üstökös.
• 1884. február 7. Brüsszeli Obszervatórium. Rendkívül fényes fénypont a Vénusz bolygón. Kilenc nappal később eltávolodik a bolygótól.
• Július 3. Egy Hold méretű, szerkezeti jellemzőkkel bíró fényes gömböt látnak lassan mozogni a New York állambeli Norwood felett (USA). Koronagyűrű veszi körül, és két sötét vonal keresztezi a magját.
• Július 26. Ugyanaz vagy egy hasonló jármű egyhelyben lebeg a németországi Köln felett, majd függőlegesen felemelkedik, amíg el nem tűnik.
• 1885. február 24. Északi szélesség 37°, keleti hosszúság 170°. Az Innerwich hajó kapitánya hatalmas tüzes tömeget lát megjelenni közvetlenül a fejük felett, amely „teljesen elvakítja a nézőket”. „Fülsiketítő zajjal” zuhan a tengerbe a hajó mellett, hatalmas vízoszlopokat kavarva, és gyakorlatilag felborítva a hajót.
• Augusztus 22. Saigon, Kokinkína (Francia-Indokína). Élénkpiros korong mozog lassan, egyenletes sebességgel nyolc percen át, majd eltűnik egy felhő mögött.
• 1886. szeptember 30. Yloilo. Egy hatalmas, telihold méretű izzó korong lebeg békésen észak felé, amelyet szorosan követ egy kisebbekből álló formáció.
• November 3. Hamar, Norvégia. Fényes, kerek, felhőszerű tárgy halad át az égen, tűzsávokat és fényvillanásokat kibocsátva. „Végig megőrizte eredeti formáját.”
• 1887. augusztus 19. Marseille, Franciaország. A Nap pereméhez közel a Nap átmérőjének egytizedét kitevő kerek járművet figyelt meg egymástól függetlenül Codde és Payan csillagász egy napfogyatkozás idején. Más helyeken a megfigyelők nem látták, ami arra utal, hogy a tárgy közelebb volt a Földhöz, mint a Naphoz.
• Március 9. Két repülő, kerek test jelenik meg a J.P.A. holland hajó felett. Az egyik világító volt, a másik sötét. Az egyik „ordító hanggal és hatalmas csobbanással a tengerbe zuhant”.
• November 12. Hatalmas, tüzes gömb alakú korong emelkedik ki a tengerből Cape Race közelében, ellenszélben mozog a Siberian brit hajóhoz közel, majd ismét eltávolodik. Öt percig látható. A kapitány elmondása szerint nem sokkal korábban látott már hasonló jelenséget ugyanezen a helyen.
• 1888. november 3. Valami elhalad Reading és Berkshire felett, amitől a juhok pánikba esnek és elszabadulnak egy 200 négyzetmérföldes területen. A nagysebességű (magas frekvenciájú) hanghullámok hasonló hatással vannak az állatokra.
• 1889. Twickenham, Anglia. Szivar alakú tárgy ereszkedik le lassan egy viharban, majd felrobban. Semmi nyom nem maradt.
• 1890. október 27. Grahamstown, Dél-Afrika. „Üstököshöz hasonló fényességű test” halad át száz fokot negyvenöt perc alatt, Eddie csillagász megfigyelése szerint.
• 1891. szeptember 10. Hasonló tárgyat látott Copeland professzor, majd Dryer is az észak-írországi Armagh Obszervatóriumban.
• Október. Kínai-tenger. Újabb forgó fénysugarakat, avagy kerekeket láttak a tengeren.
• 1892. április 4. Muller holland csillagász nagy, fekete korongot lát, amely lassan áthalad a Hold előtt.
• 1893. március 7. Val-de-la-Haye, Franciaország. Világító, áramvonalas, hosszúkás körtéhez hasonló szerkezetet látott Raymond Coulon csillagász.
• Május 25. A H.M.S. Caroline Sanghaj és Japán között lassan észak felé repülő korongok formációját látja. A hajó és egy 6000 láb magas hegy között haladnak el. A távcsöves megfigyelés alapján vöröses színűek, és barna füstcsíkokat bocsátanak ki. Két órán át látták őket.
• Május 26. Ugyanaz a hajó ismét látja őket. Egy alkalommal a korongok alacsonyan elhaladtak egy kis sziget mögött. A H.M.S. Leander is látja őket, és irányt változtat, hogy kivizsgálja az esetet. Több mint hét órán át voltak láthatók.
• 1894. január 25. Llanthomas, Wales. Egy korong halad el a magasban, a nappali fényhez hasonló ragyogással bevilágítva a vidéket. Hangos robbanás követi. Látták és hallották Herefordban, Worcesterben és Shropshire-ban is.
• Augusztus 26. Észak-Wales. Ommanney admirális egy nagy, izzó repülő korongról számol be, amelyből egy „hosszúkás lepényhal” alakú, narancssárga lángcsóva vetült ki.
• 1895. május 6. Ismét a Vénusz. Vakító, fényes folt a bolygó korongján.
• Augusztus 13. Barnard professzor látja, hogy a folt eltávolodott a Vénusztól, és az űrben tovaszáguld.
• Augusztus 24. A Vénusz közel van a Földhöz. Világító korongot láttak az írországi Donegal felett.
• Augusztus 31. Dr. Murray Oxfordból ír egy fényes korongról, amely fényesebb és jóval nagyobb, mint a Vénusz, és amely fák koronái felett felemelkedve kelet felé repült.
• Szeptember 3. Ugyanezt a tárgyat a yorkshire-i Scarborough-ban is látják. Egyenletesen és komótosan halad.
• 1896. június 27. Hosszú, fekete torpedót láttak négy másodperc alatt áthaladni a Hold korongja előtt.
• Július 13. Egy világító test halad a Szaturnusz felé „jó tempóban”, miután több más csillag mellett is elhaladt. Egy angliai amatőr csillagász számolt be róla.
• Július 31. A Smith Obszervatórium jelentése szerint sötét, kör alakú korong haladt át a Hold előtt négy másodperc alatt.
• December 11. Világító korong halad át Worcester felett, olyannyira bevilágítva a környéket, hogy akár egy „gombostűt is fel lehetett volna venni” – számolt be Dr. Charles Davidson.
• 1897. február 10. Valami felrobban a levegőben a spanyolországi Madrid felett. Törmelék hullik, ablakok törnek be, falak repednek meg. Öt órán keresztül egy izzó törmelékfelhő lebeg a város felett, ahol a dolog felrobbant. Pánik az utcákon.
• Április. „Léghajó” Kansas City felett. Hatalmas fényszóró világít lefelé. 11-én Chicago felett látják. 16-án a texasi Bentonban látják zöld és piros hátsó lámpákkal. Más texasi városokból szivar alakúnak írják le, hatalmas nyúlványokkal, amelyeket két erős fényszóró sugara briliánsan megvilágít. A Vénusz ismét közel a Földhöz.
• Április 20. A „léghajó” a virginiai Sistersville felett repül, fényes piros, zöld és fehér fényeket villogtatva. A leírások szerint „hatalmas, kúp alakú, 180 láb hosszú hajó, mindkét oldalán uszonyokkal”. Nem tudni olyan hőlégballonról, amely ezen időpontokban vagy helyeken a levegőben lett volna.
• Július 29. Különös tárgyat fényképeztek Ohióban.
• Szeptember 12. Légi robbanás az arizonai Yarnell felett.
• 1898. június 3. Anglia. Két világító korong egyesülve vagy szorosan együtt repülve. Hat percig látható.
• 1899. március 2. Világító korong a texasi El Paso felett.
• Március 8. Az arizonai Prescottban látják, amint egész nap együtt utazik a Holddal. Korábban nagyon közel látták a Holdhoz.
• Október 28. Luzarches, Franciaország. Egy Hold méretű világító korong emelkedik a horizont fölé. Tizenöt percig figyelik, mielőtt egyetlen fényes pöttyé zsugorodna.
• November 15. Hatalmas csillag vagy korong a franciaországi Dordogne felett, amely változtatja a színét, piros, fehér, piros, majd kék lesz; fenségesen mozog, és tovaszáll.

És ezzel, Hölgyeim és Uraim, a tizenkilencedik századi galéria végére is értünk. Mielőtt belépnénk az „Eduárd-kori Csarnokba”, leülhetnek és megpihentethetik a lábukat, amíg az idegenvezető szól néhány szót. Bocsássák meg neki, ha rámutat, hogy az összes látott tárgy minden tekintetben megegyezik azokkal a dolgokkal, amelyek körül ma akkora hűhót csapunk, és amelyeket repülő csészealjaknak nevezünk.

Ami elvezet minket ahhoz a következtetéshez, hogy a csészealjak nem új keletű jelenségek. Az egyetlen újdonság a továbbfejlesztett híradási módszerünk; gyorsabban, jobb minőségű jelentéseket kapunk, és sokkal többet belőlük.

KORAI HUSZADIK SZÁZADI GALÉRIA

·        1901. április 4. Perzsa-öböl. A Kilwa nevű hajó forgó, világító kerekeket látott a vízfelszín közelében.

·        1902. május 10. Dél-Devon. Egy bizonyos Markwick ezredes nagyszámú, „kis napokhoz” hasonló, rendkívül színes tárgyról számol be.

·        1904. február 24. A Supply gőzhajó három, a Nap területénél négyszer nagyobb világító korongot pillantott meg. Pontos alakzatban repültek, először néhány felhő alatt, becslések szerint 5000 láb magasságban. Később felemelkedtek a felhőrétegbe, és eltűntek.

·        1905. szeptember 2. Llangollen, Észak-Wales. Becslések szerint két mérföld magasságban repülő, rendkívül sötét tárgy.

o   Március 29. Cardiff, Wales. Egy függőleges fénycső jelenik meg az égen; a szemtanúk szerint „olyan, mint egy narancssárgán izzó vasrúd”.

o   Április 1. Cherbourg, Franciaország. Koronával rendelkező izzó korongot láttak a város felett több egymást követő éjszaka.

o   Február 1. A Daily Mail briliáns korongról számol be Wales felett, amely egy ideig mozdulatlanul lebegett, majd eltávolodott.

·        1906. június 2. Ománi-öböl. Forgó fénysugarakat (küllőket) láttak a vízen egy hajó közelében – számol be a kenti Blackheathből származó Mr. Carnegie.

·        1907. március 14. Malakka-szoros. A P. & O. Orient gőzhajója „körülbelül háromszáz yard hosszú sugarakról” számol be, „amelyek úgy tűnt, mintha egy középpont körül mozognának, mint egy kerék küllői”.

o   Július 2. Burlington, Vermont. Hatalmas, sötét torpedó lebeg a város felett. Az oldalán lévő lyukakból lángnyelvek és szikrák csapnak ki. Először a College és a Church Street felett látták egyhelyben állni egy hangos durranást követően. Aztán a lángok felerősödtek, és a tárgy elindult. Látták, amint egy kis világító korong leválik az anyahajóról, majd eltűnik.

·        1908. május 1. Vittel, Franciaország. Hold méretű világító korong jelenik meg. Koronasáv veszi körül. Kis idő múlva egy fekete sáv jelenik meg ferdén a korongon.

·        1909. március 11. Peterborough, Anglia. Fényeket hordozó, zajos tárgy halad el a város felett. Rendőrségi jelentés.

o   Május 18. Caerphilly, Wales. Egy Lithbridge nevű cardiffi férfi elmondása szerint a hegyekben sétált, amikor egy magányos út mellett egy nagy, hengeres szerkezetre bukkant. Belsejében két különös kinézetű férfit látott, akik valamiféle bundába voltak öltözve. Meglátva őt, izgatottan, idegen nyelven kezdtek el habogni. A következő percben a gép a levegőbe emelkedett és elrepült. Nem voltak szárnyai, és alig csapott zajt. Az általa megjelölt helyen a fűben egy bemélyedést találtak – ebben a században ez az első jelentés arról, hogy egy ilyen dolgot a földön láttak.

o   Június 10. Malakka-szoros. Újabb világító, forgó kereket láttak a vízen.

o   Szeptember 8. Világító tárgy halad át Új-Anglia felett gépzajjal.

o   Október 31. Egy fényszóró sugara hasít le az égből az új-angliai Bridgewater felett, majd ismét felvillan.

o   December 20. Világító tárgyat látnak a massachusettsi Boston felett.

o   December 23. A massachusettsi Worcester felett látják; „hatalmas erejű fényszóróval pásztázza az eget”. Két órával később visszatér, és ezrek látják az utcákról. Lebeg, dél felé veszi az irányt, majd kelet felé a tenger irányába távozik.

o   December 24. Visszatér Bostonba. Számos jelentés.

o   December 24. Limerick, Írország. Világító korongot látnak az északkeleti horizont felett, amely lassan dél felé mozog, megfordul, majd az ellenkező irányba távozik. Harminckét percig látható.

o   December 31. Huntingdon, Nyugat-Virginia. Három hatalmas, azonos méretű világító korong jelenik meg a kora hajnali égen.

·        1910. augusztus 12. Dél-kínai-tenger. A Valentijn nevű holland gőzhajó: „Vízszintes izzó kerék forog sebesen közvetlenül a víz felett”.

o   Január 13. Chattanooga, Tennessee. „Ma dél körül zsinórban harmadik napja repült el egy rejtélyes fehér légi jármű Chattanooga felett. Északról érkezett, és délkelet felé tartott... szerdán dél felé haladt, csütörtökön pedig visszatért északra.” A leghosszabb irányítható léghajóval (zepelinnel) megtett repülés, amit addig feljegyeztek, St. Cyrtől az Eiffel-toronyig tartott – ami csupán néhány mérföldnyi távolság.

·        1912. január 27. Egy bizonyos Dr. Harris a Hold felett lebegő sötét, madár alakú tárgyat figyel meg, hosszát legalább 250 mérföldre becsüli.

o   Március 6. Warmley, az angliai Bristol közelében. Egy „pompásan kivilágított” tárgy halad Gloucester felé. „Hatalmas!”, „Mint egy háromfejű tűzgömb” – mondják a lélegzetvisszafojtott nézők.

o   Április 8. Tisbury, Wilts., Anglia. Gyorsan mozgó felhők. Két egyhelyben álló sötét árnyék a felhőkön. A felhők továbbvonulnak, de a két sötét folt fél órán keresztül mozdulatlan marad.

·        1913. január 4. Dover, Anglia. Ismeretlen „léghajó” fényekkel.

o   Január 11. Cardiff, Wales. Sűrű füstcsíkot húzó, hatalmas léghajót látott Glamorganshire rendőrfőkapitánya.

o   Január 24. Totterdown, Bristol közelében. Pásztázó, ragyogó fények áradnak le az égből, bevilágítva a távoli dombokat.

o   Január 31. Pásztázó fényekkel rendelkező légi cső Dél-Wales számos része felett.

o   Január 28. Kivilágított léghajót láttak Liverpool felett.

o   Február 5. Dowlais-völgy, Dél-Wales.

·        1914. augusztus 13., kilenc nappal a Nagy Háború kitörése után. Borzalmasan csoportosuló, súlyzó alakú dolgokat láttak a hertfordshire-i Elstree felett.

o   Október 10. Egy fekete torpedó halad át a Nap előtt. A jelentések szerint „rendkívül éles körvonalú”. Korona vagy dicsfény vette körül, „mint egy hajó, amely fehér habos hullámokat vet”.

·        1915. július 31. Ballinasloe, Írország. Nagy világító test északnyugat felé mozog, negyvenöt percig egyhelyben áll, majd elindul és eltűnik öt órával az első megjelenése után. A Vénusz ismét közel a Földhöz.

o   Július 19. Huntingdon, Nyugat-Virginia. Világító szivar alakú tárgy vagy alakzat.

·        1917. augusztus 20. A Hold előtt áthaladó világító korongot láttak.

·        1923. Észak-Karolina. Jelentések briliáns gömbökről vagy korongokról, amelyek időről időre megjelentek a három év során, kényelmes formációban vagy egyenként mozogva a Brown-hegység környékén. Sok a szóbeszéd. A hivatalos vizsgálat nem vezet eredményre.

·        1929. augusztus 29. 400 mérföldre a virginiai partoktól. Óránkénti 100 mérföldes sebességgel haladó világító testet látott a Coldwater gőzhajó. Akkoriban még nem voltak atlanti-óceáni repülések. „Elég, elég!”

****

„A lábunk elfáradt. A múzeumi vezető berekedt. Még meddig akarsz gyalogoltatni minket? Hány csészealjat mutatsz még nekünk? Egészen a mai napig folytatnunk kell, amíg a szemünk bele nem fájdul az ég kémlelésébe?”

Erre azt válaszolom: „Ha önök mostanra a saját megnyugvásukra (és nem az enyémre) meggyőződtek arról, hogy a repülő csészealjak az elmúlt három évszázadban látogatták bolygónkat, és csak kevés magyarázható közülük időjárási ballonnal, titkos fegyverrel, illúzióval, meteorral, ionizált levegővel vagy egyebekkel, akkor nyugodtan lapozzanak a hatodik fejezethez, és olvassák onnan tovább. De ha önök – Dr. Donald Menzelhez, a Harvard Obszervatórium munkatársához hasonlóan – úgy hiszik, hogy mindezek a dolgok könnyűszerrel megmagyarázhatóak a saját légkörünkön belüli jelenségekkel, akkor könyörtelenül továbbhajtom önöket a keserű végig.”

Egyelőre azonban nem vesződünk Dr. Menzellel, hanem inkább olyan tudósokkal foglalkozunk, akik Menzellel ellentétben nem azért írtak könyvet, hogy bebizonyítsák: a repülő csészealjak csupán az emberi tudatlanság és a hétköznapi jelenségek félreértelmezésének eredményei.

1. eset. 1951. augusztus 25-én este 9:10-kor Dr. W. I. Robinson, a Texas Technological College geológiaprofesszora a texasi Lubbockban lévő otthona hátsó udvarán állt, és két kollégájával beszélgetett. A másik két férfi Dr. A. G. Oberg vegyészmérnök-professzor és W. L. Ducker professzor, a kőolajmérnöki tanszék vezetője volt. Az éjszaka tiszta és sötét volt. Hirtelen mindhárom férfi számos fényt látott, amint zajtalanul átszáguldanak az égen a horizont egyik szélétől a másikig, mindössze néhány másodperc alatt. Körülbelül harminc világító gyöngyszem benyomását keltették, félhold alakzatba rendeződve. Néhány pillanattal később egy másik hasonló formáció villant át az éjszakán. Ezúttal a tudósoknak sikerült felbecsülniük, hogy a fények egy másodperc alatt harmincfoknyi ívet tettek meg. A másnapi ellenőrzés a légierőnél kimutatta, hogy abban az időben nem tartózkodott repülőgép a körzetben. Ez azonban csak a kezdet volt: Ducker professzor tavaly augusztus és november között a világító tárgyak tizenkét átrepülését figyelte meg. Egyes kollégái tíz ilyet is láttak. Lubbock szélesebb környékén tudományos háttérrel nem rendelkező megfigyelők százai láttak akár háromszor is ilyen rejtélyes félhold-alakzatokat egyetlen éjszaka alatt. Augusztus 30-án éjjel a tizennyolc éves ifj. Carl Hart megpróbálta lefényképezni a fényeket. Egy 35 mm-es Kodak kamerát használt, f/3.5-ös rekesszel és 1/10 másodperces záridővel. Hart gyorsan dolgozott, és öt felvételt sikerült készítenie az átrepülésekről. Az egyik kép, amelyet Hart ezen erőfeszítése eredményeként bemutatott, tizennyolc-húsz világító tárgyat mutat – fényesebbeket, mint a Vénusz –, amelyek egy vagy két félhold alakzatba rendeződtek. Több fényképen, a fő köteléktől oldalra, egy nagyobb világító test is látható – mint egy anyahajó, amely légi fészakalja közelében lebeg.

Értékelés. A megfigyelések túl számosak és túl hasonlóak ahhoz, hogy kételkedni lehessen bennük. Emellett a légierő a legalaposabb vizsgálat után sem talált semmi csalásra utaló nyomot Hart képein. A fények túl erősek ahhoz, hogy visszaverődések legyenek, ezért fényforrással rendelkező testeknek kell lenniük. Mivel Ducker, Oberg és Robinson professzorok nem tudták megmérni a formációk méretét és távolságát, nem tudtak pontos becslést adni a sebességükre. Kiszámolták azonban, hogy ha a fények 5000 láb magasságban repültek, akkor körülbelül 1800 mérföld/óra sebességgel kellett haladniuk. A professzorok más tudósokkal együtt egyetértenek abban, hogy a tárgyak némaságának magyarázatához fel kell tételezni, hogy legalább 50 000 láb magasan voltak a levegőben; ebben az esetben nem 1800-zal, hanem 18 000 mérföld/órával száguldottak. Hasonló fénysorokat láttak az ókori Perzsia egén is, általában valamilyen nemzeti katasztrófa előtt, így a csapás baljós jeleivé váltak.

2. eset. 1947. július 10-én délután 4:47-kor az Egyesült Államok egyik vezető csillagásza autózott az új-mexikói Clovisból Clines Corner felé. Felesége és tizenéves lányai is a kocsiban voltak. (Szakmai okokból kérte a Life magazint, hogy ne fedjék fel kilétét). Ragyogó napsütéses nap volt, de az ég egész nyugati fele egy „zavaros felhőtenger” volt. Egyszer csak, ahogy az autó e felhők felé tartott, „mind a négyen szinte egyszerre lettünk figyelmesek egy különös, fényes tárgyra, amely szinte mozdulatlan volt” a felhők között. Azonnal, a hivatásából adódóan az égi jelenségek kezelésében szerzett gyakorlatával, számításokat kezdett végezni a keze ügyében lévő egyszerű eszközökkel. Egy ceruzát tartott karnyújtásnyira, megmérte a tárgy méretét az autó szélvédőjéhez viszonyítva, megmérte a szeme és a szélvédő közötti távolságot stb. Felesége és két lánya is ugyanezt tette, mindannyian független számításokat végezve.

„A tárgy” – mondja a tudós – „éles és határozott szabályos körvonalat mutatott, nevezetesen egy sima elliptikus jellegűt, amely sokkal keményebb és élesebb volt, mint a felhőfoszlányok szélei... A világító tárgy árnyalata valamivel kevésbé volt fehér, mint a Jupiter fénye a sötét égen, nem alumínium- vagy ezüstszínű... A tárgy egyértelműen egyfajta imbolygó mozgást végzett... Ez az imbolygás szolgált annak bizonyítékául, hogy a tárgy merev, ha nem is szilárd test.” Harminc másodpercnyi tiszta láthatóság után az ellipszoid lassan egy felhő mögé húzódott (273° azimut, 1° magasság), „és azt hittük, szem elől tévesztettük.” De körülbelül öt másodperccel később újra megjelent (275° azimut, 2° magasság).

„Ez a rendkívül hirtelen emelkedés teljesen meggyőzött arról, hogy egy abszolút újszerű légi eszközzel van dolgunk.” Az újbóli megjelenés után a tárgy lassan mozgott délről észak felé a felhők előtt. „E sötét felhők elé vetülve a tárgy az önhidat [saját fénykibocsátás] legerősebb benyomását keltette. Körülbelül két és fél perccel a megjelenése után a dolog végleg eltűnt egy felhőpad mögött.”

Értékelés. A csillagász kezeskedik megfigyelései és számításai hozzávetőleges pontosságáért. Megállapította, hogy a tárgy nem volt kevesebb, mint húsz, és nem több, mint harminc mérföldre a nézőpontjától; hogy ellipszoid alakú és merev volt; hogy 160 láb hosszú és 65 láb vastag volt minimális távolság esetén, vagy 245 láb hosszú és 100 láb vastag maximális távolság esetén; valamint hogy vízszintes sebessége 120 és 180 mérföld/óra között mozgott, függőleges emelkedése pedig 600 és 900 mérföld/óra között volt. Azt is megfigyelte, hogy a tárgy imbolyogva, hang nélkül mozgott, és nem hagyott maga után semmilyen égésterméket vagy kondenzcsíkot. Felesége és lányai alátámasztották megfigyeléseit.

A tárgy megjelenése és viselkedése egyetlen ismert optikai vagy égi jelenségnek sem felel meg. Egyetlen ismert vagy tervezett repülőgép, rakéta vagy irányított lövedék sem képes ilyen gyors függőleges emelkedésre anélkül, hogy égésterméket vagy kondenzcsíkot hagyna maga után.

3. eset. 1949. április 24-én délelőtt 10:20-kor egy ötfős technikusi csoport J. Gordon Vaeth, a Haditengerészeti Kutatási Hivatal (Office of Naval Research) repülőmérnökének általános felügyelete alatt egy „skyhook” ballon felbocsátására készült az új-mexikói Arrey közelében. Először egy kis ballont küldtek fel az időjárás ellenőrzésére. Ifj. Charles B. Moore, a General Mills Inc. (a kozmikus sugárzás kutatásának úttörője) meteorológusa egy teodolittal követte az időjárási ballont – ez egy huszonötszörös nagyítású teleszkópos műszer, amely megadja bármely célba vett tárgy azimutját és magasságát (vízszintes és függőleges helyzetét). 10:30-kor Moore hátradőlt a teodolittól, hogy szabad szemmel is a ballonra pillantson. Hirtelen egy fehéres, elliptikus tárgyat látott, amely szemmel láthatóan sokkal magasabban volt a ballonnál, és az ellenkező irányba mozgott. Azonnal befogta a tárgyat a teodolitjával 45°-os magasságon és 210°-os azimuton, és kelet felé követte a másodpercenkénti 4°-os azimutváltozás elképesztő sebességével, miközben a tárgy gyorsan süllyedt 25°-os magasságig. A tárgy ellipszoidnak tűnt, nagyjából két és félszer olyan hosszú volt, mint amilyen széles. Hirtelen élesen felfelé kanyarodott, és néhány másodperc alatt eltűnt a szem elől. Moore összesen körülbelül hatvan másodpercig követte. Csapatának többi tagja megerősítette a jelentést. Hangot nem hallottak, kondenzcsíkot nem láttak. A tárgy Moore és kollégái durva becslése szerint körülbelül ötvenhat mérfölddel volt a föld felett, 100 láb hosszú volt, és másodpercenként hét mérföldes sebességgel haladt.

Értékelés. Egyetlen ismert optikai vagy légköri jelenség sem illik a tényekre. Soha nem láttak még másodpercenként hét mérfölddel haladó természetes tárgyat hirtelen felfelé kanyarodni. Nincs ismert vagy tervezett forrása ilyen néma, kondenzcsík nélküli meghajtásnak. Egyetlen emberi lény sem bírta volna ki azt a hatalmas nehézségi erőt („G-erőt”), amely a járműre nehezedett a hirtelen függőleges irányváltás során.

4. eset. 1951. május 29-én délután 3:48-kor a North American Aviation Downey-ban (Los Angeles mellett) lévő gyárának repülésfizikai osztályán három műszaki szakíró beszélgetett a gyár területén: Victor Black, Werner Eichler és Ed. J. Sullivan. Egyszer csak az égre meredtek. Sullivan így írja le, amit láttak: „Körülbelül harminc izzó, meteorszerű tárgy lövellt ki keletről a horizont felett körülbelül 45°-os ponton, derékszögű fordulatot tettek, és hullámzó függőleges formációban söpörtek át az égen... amely egy élére állított hangvillára emlékeztetett. Mindegyiküknek körülbelül huszonöt másodpercbe telt, amíg átszeltek 90 fokot a horizonton, mielőtt egy újabb derékszögű fordulatot tettek volna nyugat felé, Los Angeles belvárosa irányába... Átmérőjüket harminc lábra, sebességüket 1700 mérföld/órára becsültük. Mindegyik intenzív elektromoskék fényként jelent meg, kerek volt és nem volt hosszanti kiterjedése. Úgy mozogtak, mint a sima tó tükrén kacsázó lapos kövek.”

Értékelés. Nincs olyan ismert természetes vagy optikai jelenség, amely fényes nappal ilyen különös fényt bocsátana ki, amilyet Sullivan és kollégái e tárgyaknak tulajdonítanak; és egyetlen ilyen sebességgel száguldó természetes tárgy sem képes derékszögű fordulatot tenni. Ahogy a Moore-féle teodolitos észlelésnél is, egy ilyen fordulat végrehajtása bármilyen emberi legénységet elmorzsolt volna a „G-erők” hatása alatt. Végül pedig természetesen nincs olyan ismert gép, amely 1700 mérföld/órával haladna anélkül, hogy hangot adna ki, vagy égésterméket, illetve kondenzcsíkot hagyna maga után.

5. eset. 1951. január 20-án este 8:30-kor Lawrence W. Vinther kapitányt, a Mid-Continent Airlines pilótáját a sioux city-i repülőtér irányítótornya utasította, hogy vizsgáljon meg egy „nagyon erős fényt” a reptér felett. Felszállt DC-3-asával és másodpilótájával, James F. Bachmeierrel, és követték a fényt. Egyszer csak a fény szinte szemből a DC-3-asra rontott; némán és nagy sebességgel haladt el körülbelül 200 lábbal a gép orra felett. Mindkét pilóta hátrarántotta a fejét, hogy lássák, hová tűnt, ám azt fedezték fel, hogy a dolog valahogy a másodperc tört része alatt irányt váltott, és most az utasszállítóval párhuzamosan repült, körülbelül 200 lábnyira, ugyanabba az irányba tartva. Tiszta, holdfényes éjszaka volt, és mindkét férfi jól szemügyre vehette a tárgyat. Akkora volt, vagy nagyobb, mint egy B-29-es, szivar alakú törzse volt és vitorlázórepülő-szerű szárnyai, amelyek jóval előre voltak tolva, hátranyilazás nélkül, motorburkolatok vagy sugárhajtómű-gondolák nélkül. Égéstermék izzása nem látszott. A fehér fény mintha a gép aljába lett volna süllyesztve. Néhány másodperc múlva a tárgy magasságot veszített, elhaladt a DC-3-as alatt és eltűnt. A légierő hírszerzésének egyik polgári alkalmazottja is a járaton utazott, látta a tárgyat, és megerősítette a pilóták leírását.

Értékelés. A megfigyelési körülmények kiválóak voltak. Egyetlen tény – a tárgy által végrehajtott döbbenetes irányváltás – önmagában elegendő ahhoz, hogy a repüléstudomány ismert képességein messze túlmutató eszközként osztályozzuk. Bár az alakja eltérő, a tárgy hangtalansága és a látható hajtómű hiánya a csészealj-típusú jelenségek közé sorolja.

6. eset. 1952. január 29-én, közvetlenül éjfél előtt egy B-29-es teljesített szóló küldetést az észak-koreai Vonszan felett. Valamivel kevesebb mint 200 mérföld/óra sebességgel repült, 20,000 láb feletti magasságban. Egyidejűleg a faroklövész és a gép oldalában lévő tűzvezető egy fényes, kerek, narancssárga tárgyat látott az égen a gép közelében. Mindketten azt mondták, hogy körülbelül három láb átmérőjű volt, forgó mozgással haladt az övékével párhuzamos pályán, és kékes lángból álló dicsfényt viselt. Úgy tűnt, mintha lüktetne is. A tárgy körülbelül öt percig követte a B-29-est, majd elébe vágott és éles szögben elszáguldott. Ugyanezen az éjszakán egy hasonló gömböt látott egy másik B-29-es faroklövésze és oldalsó embere is, nyolcvan mérfölddel távolabb Szuncson felett, nagyjából ugyanabban a magasságban repülve. A gömb körülbelül egy percig követte a gépet, majd eltűnt.

Értékelés. A légierő teoretikusai úgy vélik, hogy a tűzgömbök nem természetes jelenségek, hanem irányított tárgyak voltak. Bizonyos hasonlóságot mutatnak az úgynevezett „tűzgömb-vadászok” vagy „foo fighter”-ek gömbjeivel, amelyek a szövetséges repülőgépek szárnyánál repültek Németország és Japán felett 1944–45-ben, és amelyekre soha nem született kielégítő magyarázat. A koreai esetekben a tűzgömbök – a gyorsulásuk, a kék fényük és a hirtelen, szögletes irányváltásuk alapján – a korábban leírt csészealjakhoz hasonlítanak.

7. eset. 1951. november 2-án éjjel egy fűzöld tűzgömb, amely nagyobb volt a Holdnál és többszörösen fényesebben izzott, száguldott át kelet felé Arizona egén. Egyenesen, mint a puskagolyó, a talajjal párhuzamosan repült, majd egy rettenetes fénykitörésben felrobbant – anélkül, hogy bármi hangot adott volna. Legalább 165 ember látta a hihetetlen jelenséget; további százak tanúi voltak számtalan más tűzgömb hasonló repülésének, amelyek 1945 decembere óta árasztják el a délnyugati dombokat holdbéli fényükkel. Az utóbbi évben már olyan távoli helyeken is látták őket, mint Pennsylvania, Maryland és Puerto Rico. 1948 folyamán olyan sűrűn és gyorsan érkeztek a jelentések, hogy 1949-ben a légierő létrehozta a „Project Twinkle”-t a kivizsgálásukra. A „Project Twinkle” egy hármas fotó-teodolit állomást állított fel az új-mexikói Vaughnban, hogy tudományos adatokat gyűjtsön a tűzgömbökről. Éjjel-nappal, hétről hétre, három hónapon keresztül tartott ügyeletet egy legénység. Ironikus módon, miközben a tűzgömbök mindenütt másutt villogtak a délnyugaton, ők semmit sem láttak, amíg a projektet át nem helyezték az alamogordói Holloman légitámaszpontra. Ott egy újabb három hónapos ostrom alatt láttak néhányat, de a tűzgömbök hatalmas sebessége miatt nem tudtak kielégítő számításokat végezni. A keresőcsapatoknak sem volt több szerencséjük. Hiába fésülték át a környéket az eltűnés pontja alatt; a földön egyetlen árulkodó anyagnyomot sem találtak.

Értékelés. A délnyugaton népszerű vélekedést, miszerint egy különös meteorraj van folyamatban, Dr. Lincoln La Paz matematikus, csillagász, az Új-mexikói Egyetem Meteoritikai Intézetének igazgatója cáfolta meg. Rámutatott, hogy a normális tűzgömbök nem zöldek; a gravitáció által rájuk kényszerített pályán hullanak, általában olyan zajosak, mint egy tehervonat, és meteoritokat hagynak ott, ahol becsapódnak. Az új-mexikói zöld fajta ezek közül egyiket sem teszi. A zöld tűzgömbök elektrosztatikus jelenségnek sem tűnnek – túl szabályosan és túl gyorsan mozognak.

Ha a tűzgömbök egy amerikai fegyverprojekt termékei, amint azt néhány délnyugati lakos hiszi, akkor az valóban rendkívül titkos: az Atomenergia Bizottság és minden más, fegyverfejlesztéssel kapcsolatos kormányzati szerv tagadta a Life-nak, hogy bármi köze lenne a tűzgömbökhöz. Lehetnének önmegsemmisítő orosz felderítő eszközök? Nem valószínű. Bár az Egyesült Államok úgy véli, hogy az oroszok rendelkeznek interkontinentális irányított rakétával, nincs olyan hírszerzési adat, amely arra utalna, hogy néma hajtóműveket vagy olyan tárgyakat fejlesztettek volna ki, amelyek képesek majdnem olyan gyorsan mozogni, mint a meteorok (másodpercenként tizenkét mérföld). Mégis – bármit is érjen ez az információ – 1945 előtt az egyetlen jelentés zöld tűzgömbökről a balti térségből érkezett.

A tűzgömbök rendkívüli zöld színe a legtöbb tanúban mély nyomot hagyott. Amikor megkérték őket, hogy jelöljék meg a hozzávetőleges színt egy spektrumtáblázaton, a legtöbben az 5200 angström körüli sávra mutattak – ez közel áll az égő réz zöldjéhez. A meteoritokban szinte soha nem található réz; a levegő súrlódása oxidálja azt röviddel azután, hogy a meteor belép a felső légkörbe. Azonban a meteorológusok egy különös tényt jegyeztek fel. Arizona és Új-Mexikó levegőjében, különösen a „tűzgömb-körzetekben”, rézrészecskék koncentrációja van jelen. Ilyennel az 1948 előtt vett levegőmintákban nem találkoztak.⁴

4/ Ezt a hét incidenst a Time and Life International szerkesztőinek szíves engedélyével közöljük (megjelent: 1952. május 5., szerzői jog: Time Inc.), köszönetet mondva ifj. H. B. Darracknak és Robert Ginnának.

1934-ben Dél-Angliában jártam iskolába, és egy novemberi estén, „takarodó” után a hálótermünket hirtelen vakító zöld fény árasztotta el. Örömujjongás közepette rohantunk az ablakokhoz, épp időben ahhoz, hogy lássunk egy hatalmas zöld tűzgömböt lassan áthaladni az égen, majd eltűnni a Sussex Downs (sussexi dombok) mögött. Olyan fényes volt, hogy az iskola egész területét bevilágította ez a földöntúli zöld ragyogás. Egy fél mérföldre lévő fehér házikó falai szinte olyan fényesen verték vissza a fényt, mint egy zöld neonreklám. Találgatásainkat azonban félbeszakította egy dühös tanár megjelenése, aki azért jött, hogy kivizsgálja a felfordulást.

Az ezekben a legutóbbi esetekben jelentett jelenségek nem újak. 1619-ben Christopher Scherer, egy svájci kanton prefektusa a következőket írta barátjának, Fr. Kirchernek:⁵

5/ De Mirville: Des Esprits, II. kötet.

„Az erkélyen maradva, hogy az égbolt tökéletes tisztaságában gyönyörködjem, láttam, amint egy tüzesen ragyogó sárkány emelkedik fel a Pilatus-hegy egyik barlangjából, és sebesen Flüelen felé, a tó másik vége irányába tart. Hatalmas méretű volt, a farka még annál is hosszabb, a nyaka pedig kinyúlt.... Útközben repülés közben számtalan szikrát szórt.... Először azt hittem, meteort látok, de hamarosan, figyelmesebben megnézve, a repülése meggyőzött arról... hogy egy valóságos sárkányt láttam.”

Valóban léteztek tüzes repülő sárkányok Svájcban a tizenhetedik században, vagy a prefektus, miközben „az égbolt tisztaságát” szemlélte, valami olyasmit látott, mint azok a tárgyak, amelyek ma is megzavarják egünket? Mi bolygónk furcsa vonzereje? Vajon egyfajta „kozmikus szépségfolt”, furcsaság vagy érdekesség – egy Naprendszerbeli Niagara-vízesés –, amely a Világegyetem minden tájáról vonzza a turistákat és a városnézőket, ráadásul nem egyesével-kettesével, hanem százezerszámra?

Rejtélyes tárgyak áradatai áramlottak az űrön át hat napon keresztül egyfolytában. Olyan menetek dugították el a bolygónk körüli „országutakat”, amelyekhez képest az ünnepi főutak üresnek tűnnének. A tizenkilencedik század rekordszezon volt a csillagközi turisták számára. Földönkívüli lények milliói látszólag fürkészték, vizsgálták, bámulták és rögzítették bolygónkat, miközben elhajóztak mellette mamutméretű kirándulásaikon.

1851 szeptemberében egy Read nevű lelkész és amatőr csillagász arról számolt be, hogy távcsövén keresztül világító testek sokaságát látta nagyon magasan elhaladni. Némelyikük gyorsan mozgott, mások lassan. A legtöbbjük keletről nyugat felé tartott, míg mások dél felé távoztak. Az egész fantasztikus zuhatag hat órán át tartott, raj raj után, ezerszámra (számításai szerint percenként több száz); mintha egy másik rendszer teljes légi flottája manőverezett volna abban a sztratoszférában, amelyet oly szívesen tekintünk a sajátunknak.

C. B. Chalmers (az F.R.A.S. tagja) megjegyzésében elmondta, hogy ő is látott már hasonló menetet, de az általa megfigyelt testek ovális alakúnak tűntek. Ez valószínűleg a megfigyelés szögének volt köszönhető. Közvetlenül alulról egy korong kör alakúnak tűnik. Hegyesszögből nézve viszont ellipszisre hasonlítanak.

1.      1863. április 27-én Henry Waldner egy hasonló vonulást látott, amit jelentett Dr. Wolfnak a Zürichi Obszervatóriumba. Dr. Wolf elmondta neki, hogy egy hasonló „előadásnak” volt tanúja Signor Capocci is, a nápolyi Capodimonte Obszervatóriumból 1845. május 11-én.

2.      1849. augusztus 8., 15:00 óra, Gais, Svájc. Egy bizonyos Mr. Inglis világító korongok ezreit látja huszonöt percen keresztül folyamatosan eláramlani. A szolgája, akinek jobb volt a látása, azt mondta, hogy koronát vagy világító elmosódottságot látott körülöttük.

o   Október 17-18., India. Herschel hadnagy a Napot figyelte meg Bangalore-ban. Látóterébe apró sötét tárgyak áradata érkezett, amelyek a Nap előtt sziluettként rajzolódtak ki. Amikor elhaladtak az égitest előtt, világító pontokként vagy korongokként jelentek meg. Herschel különböző fókuszbeállításokat próbált ki a távcsövén, amelyek arra utaltak, hogy a tárgyak nagyon magasan vannak. Úgy vélte, koronát vagy elmosódottságot lát körülöttük, de nem lehetett benne biztos. Az egyik előzékenyen megállt, hogy alaposan megvizsgálhassa. Észrevett rajta valamiféle kipufogógázt vagy vékony nyúlványt. Majd egy hirtelen sebességugrással kilőtt. Nem volt semmi különösebben furcsa ebben a maratoni áradatban, leszámítva azt, hogy két teljes napon át tartott!

3.      1883. augusztus 12., Mexikó. A zacatecasi obszervatórium. M. Bonilla teleszkópos fényképeket készít a Napról, amikor elkezdődik a műsor. Izzó testek nagy áradata kezd átkelni a Nap korongján átlósan; az áthaladás három-négy másodpercet vesz igénybe. M. Bonilla egy órán keresztül figyelte őket, mielőtt a felhők eltakarták volna a Napot. Másnap, augusztus 13-án újra felnézett, és ámulatára a vonulás még mindig tartott. A Nap előtt sötét kis oválisokként jelentek meg a tárgyak, öt sugárszerű kitüremkedéssel. Az egyik megállt és lebegett néhány másodpercig, lehetővé téve Bonilla számára, hogy készítsen egy fotót, amely valószínűleg a legelső fénykép, amit repülő csészealjról valaha is lőttek.

Végül rábukkantam ennek a fényképnek egy másolatára egy párizsi padláson, és külön elutaztam oda, hogy megnézzem. Sajnos régi volt és kifakult, a reprodukálására tett kísérletek pedig sikertelennek bizonyultak. Bonilla táviratozott a mexikóvárosi obszervatóriumnak, hogy nézzék meg ők is. Azt válaszolták, hogy látják őket, de számukra a parallaxis miatt kissé távolabb tűnnek a Naptól. Ez kétségtelenül lehetővé tette számukra, hogy háromszögeléssel kiszámítsák a magasságot, ám Bonilla kétértelműen azt mondja, hogy „viszonylag közel voltak a Földhöz”, amit azzal pontosít, hogy „kisebb távolságra, mint a Hold”. Gondolom a csillagászok számára 240 000-egynéhány mérföld viszonylag közelinek számít.

·        1880. november 30. Signor Ricco a Palermói Obszervatóriumból hasonló tárgyak egyenes vonalait látta lassan átvonulni a Nap előtt reggel 8:30-kor. A megadott adatokból és számításokból egyértelmű, hogy ezek a dolgok nagyon magasan repültek.

·        1910. szeptember 21. Az egyik leglátványosabb felvonulás ekkor történt. Három órán keresztül, szünet nélkül áramlottak kerek, fényes dolgok rajai New York City felett. A forgalom megállt, az emberek pedig az utcákon tolongva bámulták őket. Valószínűleg körülbelül egymillió ember látta őket ebből az alkalomból.

De feltesszük a kérdést: miért nem volt abban az egész seregben egyetlen egy sem, aki a többieknél vállalkozóbb szellemű lévén lejön és leszáll?

Csak arra következtethetünk, hogy bolygónknak rossz híre van a csillagközi évkönyvekben és utazási prospektusokban: olyan, mint azok a dzsungeleken átvezető utakon lévő táblák, amelyek arra figyelmeztetik a turistákat, hogy ne időzzenek, és ne hagyják el az autóik nyújtotta biztonságot.

„Vigyázat – Ne szálljon le a Földön!”

„Az őslakosok veszélyesek!”

Lapzárta utáni hír

Mióta a fentiek megíródtak, Boris de Rachewiltz rábukkant erre az ókori egyiptomi csészealjra a néhai Alberto Tulli professzor, a Vatikáni Múzeum egyiptomi részlegének egykori igazgatójának iratai között. Ez egy töredék III. Thotmesz királyi évkönyveiből (i. e. 1504–1450 körül), és a fordítása a következőképpen hangzik:

„A 22. évben, a tél harmadik hónapjában, a nap hatodik órájában... az Élet Házának írnokai azt találták, hogy egy tűzkör jön az égen. (Bár) nem volt feje, a szája szélességéből bűz (áradt). A teste egy rúd (körülbelül 150 láb) hosszú és egy rúd széles volt. Nem volt hangja.... Majd, miután néhány nap telt el ezen dolgok felett, ímé! Számosabbak voltak bárminél. Jobban ragyogtak az égen, mint a nap, egészen az... ég határáig... Hatalmas volt a tűzkörök helyzete. A király serege nézte, és Őfelsége is köztük volt. Vacsora után volt. Ezután ők (a tűzkörök) magasabbra emelkedtek, Dél felé véve az irányt.”

A szokatlan szagokra – amelyek valószínűleg ionizációból vagy a csészealjak tényleges salakanyagaiból erednek – számos esetet találunk majd a későbbi, „Salakanyagok” című 15. fejezetben. Vegyük észre azt is, hogy a köröknek „nem volt hangjuk”, azaz némák voltak.

A fentiekért köszönet illeti Tiffany Thayert, a Doubt szerkesztőjét, valamint Boris Rachewiltzet a fordításáért.

3. Fejezet

DR. MENZEL JELENSÉGEI

Dr. Donald Menzel, a Harvard Egyetem munkatársa, nemrégiben megjelent, Repülő csészealjak című könyvében megpróbált meggyőzni minket arról, hogy a repülő csészealjak egyszerű, mindennapos, természetes jelenségek. Többek között megmagyarázza, hogyan okozhatja egy mozgó korong megjelenését az égen az autók fényszóróinak egy hideg levegőrétegről visszaverődő fénye. Lehetséges, hogy így van, és okoznak is ilyet.

De mi a helyzet azokkal a napokkal, amikor még nem voltak fényszórók; amikor a legfényesebb mesterséges világítás a Földön az olajlámpa volt? Mi a helyzet például a Byland apátsági csészealjjal, amely fényes nappal jelent meg, feltehetően az apátság gyertyáinak visszatükröződéséből, amelyek teljes pompájukban égtek Szent Simon és Júdás ünnepén?

A meteorok – sugallja – a csészealjak egy másik kiváltó okai lehetnek. Talán a megfigyelések némelyike valóban meteor volt. A legtöbb meteor azonban csak egy röpke másodpercig figyelhető meg. Körülbelül hét és negyven mérföld per másodperc közötti sebességgel haladnak, és a légkörünk súrlódása általában elemészti őket, mielőtt földet érnének. A meteorok nem változtatnak hirtelen irányt; nem lebegnek, és nem poroszkálnak száz és ezer mérföld per óra közötti sebességgel.

Dr. Menzel egészen egyszerűen magyarázza meg a „lubbocki fényeket” és más formációkat. Laboratóriumában, harvardi diákjainak elragadtatott tekintete előtt, V alakú lyukakat ütött egy kartonlapba. Amikor ezen keresztül fényt vetített a vízre, olyan tükröződést kapott, amely a „lubbocki fényekre” hasonlított. Vajon nem feltételezi-e ez inkább azt, hogy a Föld különböző pontjain, stratégiai helyeken nagy kartonlapokat állítottak fel, és hogy egy kényelmes helyi vízfelületre irányítottak erős fényeket (amelyeket kétségtelenül egy szomszédos és szolgálatkész fényszóróütegtől kölcsönöztek) a rajtuk vágott lyuksorokon keresztül, és hogy ennek eredményeként kapjuk a repülő csészealj-formációinkat?

Meglehetősen elgondolkodtató, hogy még senki sem fedezte fel ezeket a kartonlapokat. Ahhoz, hogy az egész eget beborító, Robinson, Oberg és Ducker professzorokat is megtévesztő hatást keltsenek, a kartonlapoknak nagyon nagynak, a fényforrásnak pedig rendkívül erősnek kellett lennie. Biztosan észrevették volna őket, nem?

Dr. Menzel és én azonban egyetértünk abban, hogy a megfigyelt csészealjak egy része magasan szálló ballon lehetett; de csak azok, amelyek az adott magasságban uralkodó szeleknek megfelelően mozogtak. A „repülő csészealj-múzeum” napjaiban azonban nagyon kevés ballon volt szabadon; és biztosan nem volt olyan, amely elérhette volna a felső sztratoszférát. Azok, akik még mindig ragaszkodnak ahhoz, hogy minden repülő csészealj skyhook (kutató) ballon, és fordítva, egyszerűen nem vették a fáradságot a tények tanulmányozására. Dr. Menzel javára legyen mondva, ő nem tartozik közéjük.

És most a Doktor előhúzza az aduászát. Egy beavatatlanok számára olyan meggyőzően hangzó – pusztán azért, mert „tudományos” – asztrofizikai zsargon tömkelegével, egy sokatmondónak tűnő, de valójában keveset jelentő fecsegéssel elmondja nekünk, hogyan okozhatja az ionizált levegő bizonyos magasságokban világító korongok vagy gömbök megjelenését és csendes mozgását. Egy üvegharang, egy vákuumszivattyú és egyéb tudományos apróságok segítségével egy szép, működő példát is bemutattak a laboratóriumban.

Nem fogok vitatkozni vele. Sem ő, sem én nem voltunk még soha ott fent, hogy első kézből tanulmányozzuk a dolgot abban a pillanatban, amikor egy „ionizált csészealj” éppen kialakulóban volt. Több mint valószínű, hogy számos úgynevezett repülő csészealjat ilyen, vagy ehhez hasonló módon idéztek elő. De ha Dr. Menzel azt akarja sugallni, hogy minden világító csészealjat, amely nem autók vagy csillagok fénytörése, az ionizált levegő okoz, akkor csak azt mondhatom, hogy tudományosan tisztességtelen. Hogyan magyarázza azokat a repülő csészealjakat, amelyek szilárd anyagot ejtettek le? Hogyan magyarázza az ebben a könyvben említett tárgyakat, amelyek elég alacsonyan szálltak el ahhoz, hogy hallani lehessen őket? Nem is egyszer, hanem számos alkalommal írták le a korongokat úgy, mint amik „olyan zajt csapnak, mint egy hatalmas orgona”, „mint egy méhkas”, „mint egy porszívó”. Vajon az ionizált levegő zümmögő hangot ad ki?⁷

6/ Putnams, 1953.

7/ Lásd a 3. jegyzetet a 110. oldalon.

És ha az „ionizált csészealj” csak jelentős magasságban jöhet létre, akkor hogyan okozhatta azt a rengeteg csészealjat, amelyeket a fák lombkoronájának magasságában figyeltek meg?

De legyünk nagylelkűek.

Tegyük fel egy pillanatra, hogy az összes Menzel által tárgyalt tárgy valamilyen természetes jelenségnek köszönhető, amely egy ideiglenes világító objektum létrejöttét okozza; hogyan tudja a harvardi másodéves fizika nevében megmagyarázni azokat a sötétfekete repülő tárgyakat, amelyeket csillagász kollégái láttak 1762 óta, amikor is abban az évben augusztus 9-én de Rostan professzor Bázelben és Croste professzor Sole-ban egymástól függetlenül egy „hatalmas sötét orsó alakú tárgyat” figyeltek meg lassan áthaladni a Nap korongján? Nagyon is szilárd tárgynak kellett lennie ahhoz, hogy sziluettet alkosson a Nap előtt.

Kíváncsi vagyok, vajon Dr. Menzel olvasott-e Dr. Fritschről, a magdeburgi csillagászról, aki 1802. február 7-én egy nagy sötét korongot látott áthaladni a Nap előtt; vagy az üvöltő sötét dologról, amely 1817-ben repült át Palermo felett; vagy arról a két sötét testről, amelyek 1819 tavaszán párban haladtak át a Nap előtt (ahogy arról Gruthison csillagász beszámolt); vagy a sötétszürke torpedóról, amely 1826. április 1-jén a saarbrückeni égből suhant a földre; vagy arról a nagy fekete repülő dologról, amelyet Ritter és Schmidt csillagászok szabad szemmel láttak 1855. június 11-én; vagy az „egyik végén hegyes, a másikon lekerekített” fekete égi torpedóról, amely meglepte Dussort professzort, miközben halk fütyülő hangot kiadva repült át Colmar felett 1856. április 6-án; vagy arról a 143 sötét, kör alakú tárgyról (amelyek közül egyet le is fényképeztek), amelyeket Bonilla a mexikói zacatecasi obszervatórium távcsövén keresztül látott 1883. augusztus 12-én; vagy a Muller nevű holland csillagász által 1892. április 4-én látott, lassan sikló fekete korongról?

Kíváncsi vagyok, vajon tudja-e Dr. Menzel, hogy a Smith Obszervatórium jelentése szerint 1896. július 1-jén egy sötét, kör alakú tárgy négy másodperc alatt áthaladt a Hold korongján; vagy hogy 1905. szeptember 2-án egy „erősen sötét tárgy” repült el Wales felett, becslések szerint 10 000 láb magasságban; vagy a hatalmas fekete torpedóról, amely 1907. március 14-én lebegett a vermonti Burlington felett, miközben az oldalán lévő lyukakból narancssárga lángcsóvák lövelltek ki – hogy csak néhányat említsek; és ha igen, hogyan tudja megmagyarázni őket? Kíváncsi vagyok, hogyan tudja megmagyarázni mindazokat a csészealjakat, amelyek „üvöltöttek”, „zümmögtek”, „zúgtak”, „olyan hangot adtak ki, mint egy nagy orgona”, „mint egy méhkas”, vagy mint „egy porszívó” – hogy a szemtanúk beszámolóiból idézzek; mert én nem ismerek olyan természetes jelenséget, amely ilyen hangokat, vagy bármi ehhez hasonlót adna ki.

Menzel egy fénykép segítségével azt sugallja, hogy ezek a sötét szivarok délibábok. Egy olyan fényképet mutat be, amelyen a távoli hegyek csúcsai mintha leválnának, és szabálytalan szivar alakú tárgyak formáját öltenék, amelyek rendkívül hasonlítanak a délibáb által „leválasztott” hegycsúcsokra. Azt viszont nem magyarázza meg, hogy ezek egyike hogyan jelenhetne meg szilárd torpedó alakú szerkezetként, amely sziluettként rajzolódik ki a Nap előtt. Még ha a torz délibáb elég „szilárd” is lenne ahhoz, hogy feketének tűnjön a Nap előtt, vajon nem torzulna-e el a Nap is?

Arra sem hoz fel semmilyen meggyőző érvet, amit azok a tapasztalt pilóták mondanak, akik izzó fúvókákkal és ablakokkal rendelkező csészealjakat láttak a gépeik mellett repülni. Azt sem tudja elhitetni velünk, hogy a lencsefelhők és hasonlók meggyőzhetik azokat a pilótákat és legénységeket, akik fentről világító repülőcsészealj-formációkra tekintettek le, amelyek, amint a pilóták horizontja fölé emelkedtek, sötét, szilárd testek megjelenését öltötték fel, az égen sziluettként kirajzolódva.

Nem, túlságosan is könnyű előhozakodni néhány, némileg rendkívül tudományosnak hangzó halandzsába csomagolt ténnyel, hogy meggyőzzenek egy seregnyi egyszerű, kételkedni nem tudó lelket, akik számára maga a „tudományos” szó is elegendő címke ahhoz, hogy az egész ügyet a Szent Dogmák birodalmába emeljék, ahol a további vitának már nincs helye.

Sem Dr. Menzel, sem a ballonok, az illúziók, a pókhálók, a sáskák, az ionizált levegő, a szem előtti foltok, a magasan szálló pókháló-csomók, a magasan szálló libák, a magasan szálló szénakazlak, a tréfacsinálók, a titkos fegyverek, a légkör fénytörései, a visszavert fény, a hideg levegő, a meleg levegő és az egyszerű forró levegő nem adnak semmilyen szinten kielégítő magyarázatot az 1947 óta látott mintegy 3000 csészealj töredékénél többre; sem pedig arra a számtalan, alig feljegyzett megfigyelésre, amelyeket attól az időtől kezdve észleltek, amikor az ember először kezdte el észrevenni és megjegyezni a dolgokat, egészen a mai napig.

De függetlenül attól, hogy valaki egyetért-e Dr. Menzellel vagy sem, a könyve egy jó célt azért elért. Alaposan körüljárta a természetes-jelenségek-okozta-csészealjak kérdését, és hozzátett valamit a tudásunkhoz azokról a zsákutcákról, amelyekben az igazi repülő csészealjak nem találhatók meg. Bebizonyította, hogy a megfigyelések némelyike az általa kifejtett okokból is eredhetett, és hogy ezeket az okokat minden új jelentés értékelésekor mindig figyelembe kell venni. Ugyanakkor azt is bebizonyította, tudva vagy tudatlanul, hogy nagyon sok olyan repülő csészealjat is észleltek, amelyek nem illenek egyik kategóriába sem, és amelyek eredetét máshol kell keresni. Most ezekkel fogunk foglalkozni, mert a repülő csészealjakra nem egy válasz létezik, hanem sok. És a legjobb, amit minden, a témában megjelenő új könyv remélhet, az az, hogy új valószínűségeket és – ahol lehetséges – bizonyítékokat tár az éles szemű rajongók elé.

4. Fejezet

A FLYING SAUCER REVIEW (Repülő csészealj-szemle) folyóirat

Korábban már említettem, hogy nem telik el úgy nap, hogy ne látnának és ne jelentenének egy vagy több csészealjat. Engedjék meg, hogy végső bizonyítékként bemutassak egy tipikus hónapot, ez esetben 1952 áprilisát, és néhány repülő csészealjat, amelyek érdekessé tették ezt a harminc napot.

Ennek a jelentésnek az összeállítása teljes egészében a New York-i Mr. Elliot Rockmore érdeme, aki a The Flying Saucer Review-t szerkeszti. Az olvasók ahelyett, hogy fizetnének a példányokért, beküldhetik a csészealjakról szóló újságkivágásokat és információkat, amelyekből a kiadvány összeáll, ezáltal egy felbecsülhetetlen értékű referenciakönyvtárat hozva létre a jelenlegi és jövőbeli kutatók számára. Mr. Rockmore a P.O.B. 148, Wall Street Station, New York 3, New York címet használja; ide bárki küldhet kivágásokat, aki segíteni szeretne.

Ahelyett, hogy ígéretemhez híven április 1-jével kezdeném, március 30-án fogom megkezdeni. Miért? Pusztán azért, mert ezen a napon egy szokatlanul érdekes csészealjat láttak:

Március 30. 15:00. Greenfield, Massachusetts. Északi szélesség 42,5°, nyugati hosszúság 72,5°. A szél zúgásához hasonló zajt hallottak odafent. Majd egy fényes, ezüstös, a Holdnál látszólag kisebb tárgy ereszkedett le nagy sebességgel, és megállt a levegőben körülbelül 1500 láb magasságban. Egy nagy forgó gyűrűnek tűnt – látszólagos átmérője harminc láb volt –, amelynek közepén át látszott az ég. Néhány másodperc múlva az élére állt, és úgy tűnt, mintha két különálló, négy láb széles, egymástól öt láb távolságra lévő gyűrűből állna. Ezután az élén száguldott át az égen délnyugat felé, átfordult lapos helyzetbe, egy közeli hegy felé mozgott, miközben követte a földfelszín domborzatát. A hegyhez érve bedőlt, egy másodpercig lebegett, majd óriási sebességgel az égbe emelkedett és eltűnt. FORRÁS: Boston Traveller, május 5.⁸

8/ Egy azonos tárgy vagy „repülő fánk” lebegett a franciaországi Cherbourg felett 1836. január 12-én.

Április 1. 7:30. Mexikói-öböl: 200 mérföldre délre a louisianai Lake Charles City-től. Egy repülőgéphez hasonló tárgy zuhant a tengerbe; az s.s. Esso Bermuda hajó őrszeme figyelte meg. Két parti őrségi kutter (őrnaszád) és egy PBY repülőgép többórás keresése során „sehol sem találtak roncsokat”, és az összes katonai és polgári repülőtér ellenőrzése kimutatta, hogy egyetlen repülőgép sem hiányzik.

FORRÁS: New Orleans States, április 1.; Lake Charles American, április 2.

Április 1. 13:00-13:45. Stocton, Kansas. É. sz. 39,5°, ny. h. 49,25°. Egy nagyon fényes, fémes gömb vagy korong nagyon nagy magasságban, amely vagy egy helyben lebegett, vagy nagyon lassan mozgott a délnyugati égen, miközben a felhők időnként eltakarták. Egy embercsoport figyelte meg – akiket a helyi újság meglehetősen megbízhatónak írt le –, akik úgy vélték, nem áprilisi tréfa áldozatai. FORRÁS: Salinas Journal, április 5.; Rooks County Record, április 3.

Április 2. 20:40. Austin, Texas. É. sz. 30,5°, ny. h. 97,75°. Egy vöröses, világító, gömb alakú tárgy nagy magasságban, délről északra szelte át az eget egy lökhajtásos repülőgépnél nagyobb sebességgel.

Houston, Texas. É. sz. 30°, ny. h. 95°. Tüzes, gömb alakú tárgy hosszú csóvával, zajtalanul keresztezte az eget vízszintes pályán, délről észak felé, tizenöt másodperc alatt.

Fort Worth, Texas. É. sz. 33°, ny. h. 97°. Egy tüzes, gömb alakú tárgy szelte át az eget lapos pályán, tizenöt másodperc alatt. Egy amatőr csillagász figyelte meg, aki szerint nem meteor volt, és a Convair két repülőmérnöke, akik szerint nem lehetett repülőgép, mert hangtalan volt.

Wichita Falls, Texas. É. sz. 34°, ny. h. 98,5°. Egy tüzes tárgy, amelyet kékes fény követett, zajtalanul átszelte az eget.

Dallas, Texas. É. sz. 33°, ny. h. 96,75°. Egy tüzes, sárgás-narancssárga, gömb alakú tárgy haladt át az égen délnyugatról a megfigyelők felett egyenesen északkelet felé.

Longview, Texas. É. sz. 32,5°, ny. h. 94,75°. Ugyanezt a tárgyat figyelték meg.

Durant, Oklahoma. É. sz. 34°, ny. h. 96,5°. Egy tűzpiros, szikrázó csóvát húzó, gömb alakú tárgy szelte át az eget.

Kiowa közelében, Oklahoma. É. sz. 34°, ny. h. 96°. Egyetlen élénk skarlátvörös tárgy – amely úgy tűnt, mintha két, egymáshoz közel lévő különálló darabból vagy gömbből állna – keresztezte az eget, a papírsárkányénál valamivel nagyobb sebességgel. FORRÁS: Macalester News Capitol, április 2., 10., 11.; Austin Statesman, április 3.; Houston Post, április 3.; Fort Worth Star Telegram, április 3., 4.; Wichita Falls News, április 3.

Április 3. Délelőtt. Benson, Arizona. É. sz. 37°, ny. h. 110°. Nagyon tiszta, felhőtlen kék ég. Egy nagyon fényes, ezüstös, szárny nélküli, ovális vagy tojás alakú tárgy – amely látszólag ötször nagyobb volt egy B-29-es bombázónál – egy órán át mozdulatlanul lebegett. Egy repülőgép nyitott pilótafülkéjéből, 14 000 láb magasságból vizsgálva úgy tűnt, hogy 40 000 lábbal feljebb van, és nem hasonlított ballonra, sem semmilyen más légi járműre a pilóta huszonöt éves repülési tapasztalata alapján. Megfigyelte a Marana légitámaszpont egy tulajdonosa, egy kadét, egy repülésoktató és két civil repülésvezető, akik közül hárman a második világháború többéves tengerentúli repülésének veteránjai voltak. FORRÁS: Bisabee Daily Review, április 4.; Nogales Herald, április 4.; Phoenix Gazette, április 4.; San Diego Union, április 4.

Április 4. 22:30. Hammond közelében, Brit Columbia. É. sz. 49°, ny. h. 123°. Tiszta égbolt, kiváló látási viszonyok. Egy repülőgép fényére emlékeztető, csillogó, zöld fény jelent meg a déli égen, és némán észak felé tartott a megfigyelő irányába. Lassan narancs-borostyánsárgára változott a színe, és amikor majdnem a feje fölé ért, a farka mintha szikrázott volna. Ezután élesen nyugat felé fordult, hirtelen megállt, majd egyenesen visszaindult ugyanazon az útvonalon, és vörösessé, valamint ovális alakúvá vált. Amikor elérte az eredeti megfigyelés területét a déli égen, a horizont felé vette az irányt, először borostyánsárgára, majd zöldre, végül ezüstfehérre változva. FORRÁS: Vancouver Sun, május 1.

Április 5. Dél körül. Dallas, Texas. É. sz. 33°, ny. h. 96,75°. Egy rebegő tárgy nagy magasságban kevesebb mint hat másodperc alatt szelte át az ég egy részét hatalmas sebességgel. Egy haditengerészeti korvettkapitány (Lieutenant Commander) figyelte meg.

FORRÁS: Dallas Morning News, április 6., 7.; El Paso Times, április 7.

Április 7. 4:40. Racine, Wisconsin. É. sz. 42,75°, ny. h. 87,75°. Egy tüzes, gömb alakú, foszforeszkáló zöld tárgy, amelyet rövid piros és sárga lángcsóva követett, nagy sebességgel szelte át az eget, és eltűnt a délnyugati horizonton. FORRÁS: Racine Journal Times, április 7., 8.

Április 7. Este. Portland, Oregon. É. sz. 45,5°, ny. h. 122,75°. (a) Ismeretlen tárgy tűnt fel, amint felemelkedik az égre. Nem hasonlított semmilyen típusú repülőgépre. (b) Egy élénkzöld, meteorszerű tárgy keresztezte az eget, és láthatólag fehér szikrákká robbant szét a délnyugati égen. (c) Három fényes lámpa formációban (mindegyik sokkal fényesebb egy csillagnál), mindegyikük egy-egy zöld fényt hordozva, körülbelül 10 000 láb magasságban, lassan szelte át az eget délnyugat felé haladva. FORRÁS: Oregonian, április 8., 9.

Április 9. 14:35. Pensacola, Florida. É. sz. 30,5°, ny. h. 87,25°. Egy repülőgéphez hasonló, füstöt húzó tárgy keresztezte az eget, majd egy másik tárgy tűnt fel, amint az égből zuhan. Röviddel ezután egy hangos robbanás hallatszott. Egy hatalmas égi robbanás az egész várost megrázta, több ablak betört, néhány házban leszakadt a mennyezetvakolat, a boltokban az áruk leestek a polcokról, és majdnem fellökött néhány munkást a városi mólókon. Három gyerek tíz perccel később egy forró, hét hüvelyk méretű, kúp alakú fémdarabot talált egy tölgyfa közelében, és úgy gondolták, hogy az eshetett le az égből. A fa és a közeli terület vizsgálata azonban nem mutatott ki megperzselődött vagy sérült fát vagy más töredéket, a haditengerészet laboratóriumi vizsgálata pedig megállapította, hogy illesztések tömítésére szolgáló kénvegyületről van szó. Feltételezések szerint egy azt szállító teherautóról eshetett le a közeli utcán. A haditengerészet kijelentette, hogy abban az időben egyetlen lökhajtásos gép sem repült, és nem tudnak róla, hogy bármilyen repülőgép veszélyben lenne vagy eltűnt volna, a negyven mérföldre lévő Eglin légierő-kísérleti telepen pedig nem teszteltek robbanóanyagot abban az időpontban. FORRÁS: Pensacola News, április 10., 11., 12.; Pensacola Journal, április 11.

Április 9. 15:05. Pintado, Új-Mexikó. É. sz. 35°, ny. h. 105°. Egy csokornyakkendőre emlékeztető, alumínium színű tárgy, körülbelül 5000 láb magasságban, úgy tűnt, mintha bukfencezne, miközben egy sugárhajtású repülőgépnél nagyobb sebességgel keresztezte az eget, nyugat felé haladva. FORRÁS: Albuquerque Journal, április 10.; New Mexican, április 10.

Április 11. Délután. Temiskaming, Ontario. É. sz. 47,5°, ny. h. 80°. Hat korongszerű tárgy, amelyeket kondenzcsíkok követtek, hangtalanul haladt fel és le az égen. Nem hasonlítottak a hagyományos repülőgépekre. FORRÁS: North Bay Nuggett, április 19.

Április 11. 20:03. Lancaster, Pennsylvania. É. sz. 40°, ny. h. 76,25°. Csészealjhoz hasonló tárgyat láttak az égen. FORRÁS: Richmond News Leader, április 12.

Április 11. 20:00. Hammond közelében, Brit Columbia. É. sz. 49°, ny. h. 123°. Ismét láttak egy, a korábban ezen a területen megfigyeltekhez hasonló erős fényt. FORRÁS: Vancouver Sun, május 1.

Április 11. 23:30-23:45. Ithaca közelében, New York. É. sz. 42,5°, ny. h. 76,5°. Egy fényes, önálló fénnyel rendelkező, pislákoló, vöröses-narancssárgás tárgy, amely karnyújtásnyira egy radírguminak látszott, lassan felemelkedett a déli horizontról az égbolt közepére tizenöt másodperc alatt. Egyenletesen mozgott dél, majd délnyugat felé, miközben mélyvörössé vált. Egy főiskolai oktató és főiskolai hallgatók figyelték meg. FORRÁS: Ithaca Journal, április 12.

Április 12. 20:30. North Bay, Ontario. É. sz. 46,5°, ny. h. 79,5°. Egy fényes, borostyánsárga, korongszerű tárgy érkezett délnyugat felől, áthaladt a repülőtér felett, megállt a levegőben, majd megfordult, és 30 fokos szögben félelmetes sebességgel felemelkedett az égre. Egy repülős őrmester és egy tizenhárom éve a légierőnél szolgáló repülős figyelte meg. FORRÁS: Montreal Gazette, április 16.; Ottawa Journal, április 16.

Április 12. 21:30. Winchester, Virginia. É. sz. 39,25°, ny. h. 79,25°. Egy homályos narancssárga, gömb alakú tárgyat, amelynek látszólagos mérete nyolc hüvelyk volt, szikrákkal a durva, kör alakú szélén, és amelyet egy lábnyi homályos narancssárga csóva követett, figyeltek meg a déli égen. Úgy tűnt, mintha nagy sebességgel forogna, miközben a fák tetejének magasságában látszólag vízszintes pályán (nem zuhanva) keresztezte az eget. FORRÁS: Phoenix Republic; Winchester Evening Star, április 14.

Április 13. Közép-Norvégia. Egy korongszerű tárgy repült az égen harminc percen át. Három személy figyelte meg. FORRÁS: New York Sunday News, június 8.; New York Journal American, június 8.

Április 13. 21:30 - 22:00. Cleveland, Ohio. É. sz. 41,75°, ny. h. 81,75°. Egy korongszerű tárgy – a tetején ragyogó, az alján árnyékos vagy meghatározhatatlan alakú, a hátulján kékes-lila fénnyel – volt látható 3000 láb magasságban. Lassan elhalványult, mintha délnyugat felé mozogna, de nem manőverezett, csak enyhén vibrált. Egy légitársaság rádiósa és a diszpécserszobában tartózkodó kollégái figyelték meg. FORRÁS: Cleveland Press, április 18.

Április 14. Anchorage, Alaszka. É. sz. 61,5°, ny. h. 150°. Egy hatalmas, korongszerű tárgy lassan, harminc perc alatt átszelte az eget. Tucatnyi ember figyelte meg, köztük valaki távcsővel. FORRÁS: Fairbanks News Miner, április 17.

Április 15. 23:40. Phoenix, Arizona. É. sz. 33,5°, ny. h. 112°. Egy tüzes zöld, gömb alakú tárgy, amelynek látszólagos mérete megegyezett a Napéval, szelte át a délnyugati eget. FORRÁS: Arizona Republic, április 17.

Április 15. Detroit, Michigan. É. sz. 42,5°, ny. h. 83°. Vöröses fényt kibocsátó fényes tárgyak látszólag a város felett „lebegtek”.

Április 16. Délelőtt. Haliburton, Ontario, Kanada. É. sz. 45°, ny. h. 78,5°. Tiszta égbolt. Két ezüstös, csíkszerű tárgy, pontosan egymás mögött, öt percen keresztül bonyolult manővereket hajtott végre. A megfigyelő biztos volt benne, hogy az egyik vontatja a másikat, vagy hogy a második hajszálpontosan követi az elsőt. FORRÁS: Toronto Daily Star, április 17.

Április 16. 15:30. North Bay, Ontario, Kanada. É. sz. 46,25°, ny. h. 79,25°. Egy fény villant fel az égen, és egy tárgy vékony, fehér kondenzcsíkot hagyott maga után. A megfigyelő elmondása szerint volt egy lökhajtásos repülőgép is az égen, de ez a tárgy határozottan nem az volt. FORRÁS: North Bay Nugget, április 18.

Április 16. 19:00. Nome, Alaszka. É. sz. 64,5°, ny. h. 166°. Három kondenzcsík szelte át az eget, amelyeket a különböző újságverziók szerint vagy láttak a radaron, vagy nem. Áprilisban nem történt azonosítás, de egy július 14-i sajtóközleményben orosz repülőgépekként írták le őket. FORRÁS: Life Magazine, április 28.; New York Times, április 18.; Nome Nuggett, április 21.

Április 16. 19:14 - 19:30. Hamilton, Ontario, Kanada. É. sz. 43,25°, ny. h. 80°. Egy hatalmas, forgó, barnás, gyűrűszerű tárgy, amelynek közepe átlátszó vagy sötét volt (mint egy lapjára fektetett bicikligumi), négy percig tartózkodott az égen. Színe fényes, kékes-fehér gyűrűre változott, és a Niagara-vízesés felé indult. Egy másik jelentés szerint szivar alakú tárgy volt, amelynek színe megegyezett az égboltéval, barnás szélekkel, ami miatt úgy tűnt, mintha nem lenne közepe. FORRÁS: Hamilton Spectator, április 17.; Toronto Star, április 16.

Április 16. 19:48 - 19:50. Baldwin, Long Island, New York. É. sz. 43,75°, ny. h. 73,5°. Egy kis, erős fehér fény, amelyet alacsonyabb magasságban egy nagyobb vöröses fény követett, két perc alatt, vízszintesen, zajtalanul szelte át az eget északról délre. Négy gyermek figyelte meg és mérte az idejét. FORRÁS: Newsday, április 17.

Április 16. 22:00. San Jose, Kalifornia. É. sz. 37,25°, ny. h. 122°. Két izzó, gömb alakú tárgy tűnt fel, amint együtt lebegnek az égen. Egy 45-szörös nagyítású távcsövön keresztül vizsgálva két vörösen izzó gömbnek bizonyultak, mindkettő körül sötét övvel, amelyek vízszintes mozgás nélkül mozogtak fel és le az égen. A Mars és a Sarkcsillag (Polaris) között jelentek meg, de nem csillagok voltak, mivel eltakarták azokat a csillagokat, amelyek közelébe értek. Két fénykép is készült, és az egyiken egy szabálytalan ikernyom látszott az égen, amelyet talán két, egymáshoz közel mozgó világító tárgy okozott. Öt ember figyelte meg, köztük egy amatőr csillagász. FORRÁS: San Jose Mercury News, április 24.

Április 17. Délelőtt. Williamsport, Pennsylvania. É. sz. 41,25°, ny. h. 11°. Egy „nagy ezüsttömbre” emlékeztető tárgy szelte át az eget, miután az előző napon kondenzcsíkokról tettek jelentést. FORRÁS: Williamsport Sun, április 17.

Április 17. Délelőtt. Scarboro, Ontario, Kanada. É. sz. 43,75°, ny. h. 79,25°. Egy fekete füstöt húzó, tüzes, gömb alakú tárgy száguldott le az égből egy tó fölé. Röviddel ezután egy füstfelhő sodródott a tó fölött. Két torontói mentőhajó másfél órás keresése során nem találtak roncsokat, és eltűnt repülőgépről sem tudtak. Több helyi lakos is megfigyelte, köztük egy volt háborús veterán, aki égő repülőgéphez hasonlónak „ismerte fel”. Később azt feltételezték, hogy egy olyan lökhajtásos gép kondenzcsíkja volt, amely még azelőtt szállt fel, hogy meglátták volna. FORRÁS: Toronto Daily Star, április 18.; Toronto Telegram, április 17.

Április 17. Délelőtt. Coban, Guatemala. É. sz. 50,5°, ny. h. 90,5°. Egy kondenzcsíkot hagyó kis, világító tárgy szelte át az eget. FORRÁS: New York Journal American, április 17.

Április 17. 11:00. North Bay, Ontario, Kanada. É. sz. 46,25°, ny. h. 79,25°. Egy magasan szálló, fehér, kör alakú tárgy kondenzcsíkot hagyott maga után, miközben zajtalanul, nagy sebességgel szelte át az eget nyugatról keletre. FORRÁS: North Bay Nuggett, április 17.

Április 17. Dél körül. Nellis légitámaszpont, Las Vegas közelében, Nevada. É. sz. 36,25°, ny. h. 115°. Tizennyolc, szabálytalan formációban repülő, tompa fehér színű, kör alakú tárgy – megközelítőleg 40 000 láb magasságban, látszólagos 1200 mérföld/órás sebességgel – harminc másodperc alatt keresztezte az északi eget, kelet felé tartva. A formáció jobb oldalán lévő egyik tárgy úgy tűnt, mintha cikkcakkban repülne velük. A légitámaszpont illetékesei kijelentették, hogy aznap nem engedtek fel ballonokat, és nem tudtak a levegőben lévő repülőgépekről sem. A légierő egy műszaki őrmestere figyelte meg. FORRÁS: Muncie Evening Press, április 18.; Philadelphia Bulletin.

Április 17. 14:30. Muncie, Indiana. É. sz. 40,5°, ny. h. 85,25°. Felhőtlen égbolt. A keleti égen egy kis gombafelhő emelkedett felfelé. Röviddel ezután egy (irányított rakétára emlékeztető) nagy ezüstös henger lőtt ki hirtelen az égre, amit robbanás követett. Mivel a robbanás a közeli daytoni légitámaszpont közelében látszott, a megfigyelő azt hitte, hogy talán egy lökhajtásos gép robbant fel, de egyetlen repülőgép sem tűnt el, vagy sérült meg. FORRÁS: Muncie Star, április 18., 19., 21., 24.

Április 17. 22:00. North Bay, Ontario. É. sz. 46,25°, ny. h. 79,25°. Egy izzó, többszínű, gömb alakú tárgy egy ideig nagy sebességgel ereszkedett és emelkedett. Két különböző területen lévő csoport figyelte meg, akik némileg részletes jelentést adtak. FORRÁS: North Bay Nuggett, április 18.

Április 18. 04:00. Corner Brook, Új-Fundland. Egy sárgás, gömb alakú tárgy kétszer körberepülte a várost, majd északnyugat felé elszáguldott. FORRÁS: Quebec Chronicle Telegraph, április 19.

Április 18. 07:00. Montréal, Québec. É. sz. 46,75°, ny. h. 71,25°. Egy nagyon fényes, tükörszerű tárgy egyenes vonalban szelte át az eget; egyre kisebb és kisebb lett, amíg húsz másodperc után el nem tűnt. FORRÁS: Montreal Gazette, április 19.

Április 18. Nappal. Hawkesbury közelében, Ontario, Kanada. É. sz. 45,5°, ny. h. 74,5°. Két, lökhajtásos repülőgéphez hasonló, nagy magasságban alig látható tárgy kondenzcsíkot húzva szelte át az eget. Hatalmas robbanás hallatszott, és ezután már csak egy kondenzcsík volt látható. Az RCAF (Kanadai Királyi Légierő) közeli repülőtereinek tisztviselői kijelentették, hogy nem tudnak eltűnt repülőgépről. FORRÁS: Toronto Daily Star, április 18.

Április 18. Délután. Brooks-hegység, Alaszka. 67. szélességi fok. Több kondenzcsíkot is megfigyeltek az égen. A légierő megmagyarázhatatlannak nevezte őket, és nem adott további információt. FORRÁS: Fairbanks News Miner, április 19.

Április 18. Dél-Jütland, Dánia. 55. szélességi fok. Több csészealjszerű tárgyat láttak. FORRÁS: New York News from Copenhagen. Aftenbladet.

Április 19. 11:30. Hammond közelében, Brit Columbia. É. sz. 49°, ny. h. 123°. Tiszta, felhőtlen ég. Egy kékes, gömb alakú tárgy látszólag csillogott, miközben az égen lebegett. FORRÁS: Vancouver Sun, május 1.

Április 19. Éjjel. San Diego, Kalifornia. É. sz. 37,25°, ny. h. 122°. Erős robbanások sorozatát lehetett hallani és érezni az egész városban. A rendőrségi kutatás sem roncsot, sem kárt nem talált, és azt feltételezték, hogy a hangfalat áttörő lökhajtásos repülőgépek szuperszonikus lökéshulláma okozta azokat. FORRÁS: San Diego Union, április 20.

Április 19. 22:30. Toronto, Ontario. É. sz. 43,5°, ny. h. 79,5°. Ötven-hatvan önálló fénnyel rendelkező, halvány narancssárga, V alakzatban repülő tárgy szelte át az égbolt harminc fokát (1/6 részét) hatalmas magasságban és sebességgel, zajtalanul, hat másodperc alatt. FORRÁS: Toronto Globe and Mail, április 20.

Április 20. 10:00. London, Ontario, Kanada. É. sz. 43°, ny. h. 81,25°. Egy sötét, hengeres, kondenzcsíkot hagyó tárgy, nagyjából 40 000 láb magasságban, elképesztő sebességgel szelte át az eget északról délre. Két P-51 Mustang vadászgép megpróbálta elfogni, de nem tudták elérni a magasságát, sem utolérni. A századparancsnok kijelentette, hogy nem lehetett repülőgép, sebességét pedig 1000 és 2000 mérföld/óra közé becsülte. Később azt feltételezték, hogy egy Canberra sugárhajtású bombázó volt, amely tisztviselőket szállított a nebraskai Omahába, bár egy Canberra maximális sebessége a legjobb körülmények között is csak 600-650 mérföld/óra. Több ezer ember figyelte meg.

10:12. Detroit, Michigan. É. sz. 42,5°, ny. h. 83°. Tizenkét perccel később egy kondenzcsíkot figyeltek meg az égen. FORRÁS: Toronto Globe and Mail, április 21.; Toronto Daily Star, április 21.

Április 20. Wingham, Ontario, Kanada. É. sz. 44°, ny. h. 81,25°. Tűzgömböt a farkában húzó tárgyat figyeltek meg az égen. FORRÁS: Toronto Star, április 21.

Április 20. 18:40 - 19:00. Los Angeles, Kalifornia. É. sz. 34°, ny. h. 118,25°. Furcsa tárgyat láttak az északnyugati égen. Távcsövön keresztül vizsgálva egy izzó, szárnyszerű tárgy volt, amely egy hegyes csillagra hasonlított, és oldalról nézve egy hegyes kormánylapáttal rendelkezett. Húsz percen keresztül zuhant, emelkedett, lebegett és manőverezett zajtalanul, mielőtt eltűnt volna a horizonton. Egy repülési műszertervező és légierő-veterán, valamint két másik személy figyelte meg.

Április 21. 10:00. Hammond, Brit Columbia. É. sz. 49°, ny. h. 123°. Egy tüzes, gömb alakú tárgy délről északra szelte át az eget. FORRÁS: Vancouver Sun, május 1.

Április 21. Éjjel. Molson, Manitoba. É. sz. 50°, ny. h. 96,25°. Egy fényes, szikrázó, korongszerű tárgy gyorsan változtatta a színét az égen. FORRÁS: Toronto Daily Star

Április 23. 20:26. Tuxedo, Manitoba, Kanada. Egy kis, saját fénnyel rendelkező, kör alakú tárgy sárgáról narancssárgára változtatta a színét, miközben nagy sebességgel szelte át az eget.

22:05. Winnipeg, Manitoba, Ontario. É. sz. 50°, ny. h. 97,25°. Egy saját fénnyel rendelkező zöld fény, alacsony magasságban, lassan vörössé, majd sárgává vált, miközben átszelte az eget.

22:15. Winnipeg. Egy fényes, csillagszerű, látszólag nagy magasságban lévő tárgy lassan szelte át az eget észak felé tartva, majd hirtelen megállt, és majdnem pontosan a korábbi útvonalán visszafelé indult el. FORRÁS: Winnipeg Free Press, április 23.; Toronto Daily Star, április 23.

Április 23. 17:00. Fort Worth, Texas. É. sz. 32,75°, ny. h. 91,5°. Körülbelül ötven rózsaszínes vagy barnásan izzó, szárnyas tárgy szelte át az eget formációban. Egy újságíró figyelte meg. FORRÁS: San Antonio Evening News, április 24.

Április 23. 22:10. Bradford, Pennsylvania. É. sz. 42,5°, ny. h. 79,75°. Egy élénkpiros tárgy vagy fényvillanás, amelyet lángcsóva követett, szelte át az eget. FORRÁS: Bradford Era, április 25.

Április 23. 20:02. Austin, Texas. É. sz. 30,5°, ny. h. 97,75°. Körülbelül ötven rózsaszínes tárgy három formációban, elejükön fényes folttal, hátul pedig szikrázó hatással, egy madárrajnál látszólag nagyobb sebességgel szelte át az eget. Egy főiskolai hallgató és tíz másik személy figyelte meg, köztük egy hírközlési mérnök, aki megállapította, hogy a megfigyelés idején a Nap körülbelül ezer mérfölddel a horizont alatt volt; tehát ha a tárgyak a napfényt verték vissza, akkor 40 000 láb magasan kellett lenniük, és 5000 mérföld/órás sebességgel kellett haladniuk. Egy őrmester viszont azt állította, hogy 100 láb magasan repülő sirályoknak tűntek, amelyek a város neonfényeit verték vissza. FORRÁS: Oklahoma City Times, április 25.

Április 23. 22:00. Reno, Nevada. É. sz. 39,5°, ny. h. 119,75°. Egy tüzes zöld, gömb alakú tárgy, amelyet egy kevésbé fényes, kis zöld csóva követett, látszólag egyenesen a föld felé tartott délen. FORRÁS: Reno Evening Gazette, április 24.

Április 24. 20:20. Austin, Texas. É. sz. 30,5°, ny. h. 91,75°. Egy narancssárga, izzó, kör alakú tárgy száguldott át az égen, pontosan nyugat felé haladva. FORRÁS: Austin American, április 25.

Április 24. 21:00. Austin, Texas. É. sz. 30,5°, ny. h. 97,75°. Egy ezüstös tárgy szelte át az eget nagy sebességgel délnyugat felé tartva. FORRÁS: Austin American, április 25.

Április 24. Éjjel. Austin. É. sz. 30,5°, ny. h. 97,75°. Egy vöröses tárgy nagy magasságban szelte át az eget egy repülőgépnél nagyobb sebességgel, délről észak felé. Egy volt tengeralattjárós őrszem és egy légtérfigyelő figyelte meg. FORRÁS: Austin American, április 25.

Április 24. Éjjel. Austin. É. sz. 30,5°, ny. h. 97,75°. Több vöröses, izzó tárgy haladt formációban, nagy sebességgel, és délről északra szelte át az eget. Egy második, kékes tárgyakból álló csoport, szintén formációban, nagy sebességgel haladva, szintén átszelte az eget délről északra. Hat személy figyelte meg. FORRÁS: Austin American, április 25.; Austin Statesman, április 25.

Április 24. 19:30. Vancouver közelében, Brit Columbia. É. sz. 49°, ny. h. 123°. Narancssárga tárgyak V alakzata – hátuljukon kékes izzással –, mögöttük és rajtuk belül egy második V alakzattal, délről érkezett „félelmetes” sebességgel, majd felfelé lőtt ki és eltűnt. FORRÁS: Vancouver Sun, május 1.; Toronto Daily Star, május 1.

Április 24. 21:30. Spokane közelében, Washington. É. sz. 47,5°, ny. h. 117,5°. Egy fényes, rakétaszerű tárgy, amely élénkpiros, zöld és sárga lángokat bocsátott ki (vagy ilyenek követték), megvilágította az eget, miközben Spokane felé száguldott, majd eltűnt. A légierő egy rendésze és három másik repülős figyelte meg. FORRÁS: Spokane Chronicle, április 25.

Április 24. Éjjel. Regina, Saskatchewan. É. sz. 50,5°, ny. h. 104,5°. Egy korongszerű tárgyat – amelynek olyan farka volt, mint egy papírsárkánynak – figyeltek meg az égen. Néhány másodpercig lebegett, majd lángcsóvákat lövellt ki magából, és délnyugat felé haladva átszelte az eget. FORRÁS: Toronto Daily Star, április 26.

Április 24. Ottawa, Ontario. É. sz. 45,5°, ny. h. 75,75°. Egy kőműveskanál alakú, sötét csóvát húzó tárgy haladt nagy sebességgel, és szelte át az északkeleti eget. FORRÁS: Toronto Daily Star, április 25.

Április 25. Moorhead, Minnesota. É. sz. 47°, ny. h. 96,75°. Öt narancssárga és vörös korongszerű tárgy V alakzatban szelte át az eget, északnyugat felé haladva. Kilenc gyermek figyelte meg. FORRÁS: New York World Telegram and Sun, április 25.

Április 26. Nappal. A Wilcox-tó közelében, Ontario. Egy fényes, homályos, kör alakú tárgy lebegett az égen, majd hirtelen nagy sebességgel átszelte az eget délről északra hat másodperc alatt. Repülés közben az oldalára fordult, és laposnak tűnt. FORRÁS: Toronto Daily Star, április 26.

Április 26. Milwaukee, Wisconsin. É. sz. 43°, ny. h. 88°. Öt korongszerű tárgyat láttak. FORRÁS: Frank Edwards rádióműsora 22:00 órakor, W.O.R., április 29.

Április 26. Éjjel. Moorhead, Minnesota. É. sz. 47°, ny. h. 96,75°. Öt izzó, kör alakú tárgy V alakzatban szelte át az eget, északnyugat felé haladva. Egy rendőr és öt másik felnőtt figyelte meg. FORRÁS: Minneapolis Tribune, április 29.

Április 26. 23:30. Brockton, Massachusetts. É. sz. 42°, ny. h. 71°. Robbanás hallatszott, majd egy jelzőfényhez hasonló erős fény zuhant a föld felé délen. Hét személy figyelte meg. FORRÁS: Egy massachusettsi újság.

Április 27. 21:30. Manchester közelében, Michigan. É. sz. 42,25°, ny. h. 84°. Egy fényes, foszforeszkáló zöld, korongszerű tárgy farokkal, nagyon nagy magasságban, egy lökhajtásos repülőgép látszólagos sebességének kétszeresével, vízszintes repüléssel átszelte az eget, majd a horizont alá bukott. Egy mérnöki végzettségű üzletkötő és a felesége figyelte meg. FORRÁS: Ann Arbor News, április 28.

Április 27. 22:00. Ann Arbor, Michigan. É. sz. 42,25°, ny. h. 83,75°. Egy ragyogó kékeszöld tárgy – amelyet a belőle hulló zöldes szikrák csóvája követett – nagy sebességgel szelte át az eget északról délre. FORRÁS: Ann Arbor News, április 29.

Április 27. Éjjel. North Auckland, Új-Zéland. D. sz. 38°, k. h. 177°. Csészealjszerű tárgyat figyeltek meg. FORRÁS: Sydney Sun and Guardian (Ausztrália), május 4.

Április 28. 04:20. Vancouver, Brit Columbia. É. sz. 49°, ny. h. 123°. Egy borostyánsárga gömb látszólag ugrált, vagy emelkedett és süllyedt az égen, majd kelet felé mozdult el. Ugyanazon az útvonalon visszatért, majd eltűnt. Harmadszor is visszatért, némileg világosabbnak tűnve, majd délnyugat felé távolodott. FORRÁS: Vancouver Sun, május 2.

Április 28. 18:05. A Tanwax-tó felett, Pierce megye, Washington. É. sz. 47°, ny. h. 122°. Hangos zümmögő zajt lehetett hallani az égen. Ezután körülbelül tíz sötét, korongszerű tárgy keresztezte az ég egy részét nyugatról keletre, majd hirtelen észak felé fordultak, és három másodpercen belül eltűntek. FORRÁS: Seattle Port Intelligence, április 30.

Április 28. 23:00 - 23:05. San Jose, Kalifornia. É. sz. 37,25°, ny. h. 122°. Egy világító tárgy öt percig lebegett az égen. FORRÁS: San Jose Mercury News, április 30.

Április 29. Délelőtt. Vancouver, Brit Columbia. É. sz. 49°, ny. h. 123°. Ugyanazt a borostyánsárga gömböt látták. FORRÁS: Vancouver Sun, május 1.

Április 29. Délelőtt. Szingapúr, Maláj Államok. É. sz. 2°, k. h. 104°. Egy ezüstös, rakétára emlékeztető szivar alakú tárgy, amely időnként fehér füstöt fújt ki, átszelte az eget, majd a legnagyobb füstfelhője után eltűnt. Abban az időben nem repült sugárhajtású repülőgép, és meteorológiai ballonok sem voltak a levegőben.

Délelőtt. Johore Bohore Bahru, Maláj Államok (20 mérföldre északra). Egy szivar alakú tárgyat láttak. FORRÁS: Toronto Daily Star, április 30.; Oklahoman, április 30.

Április 29. 20:00. Ann Arbor, Michigan. É. sz. 42,25°, ny. h. 88,75°. Két vöröses-ezüstös csíkot figyeltek meg az égen. A feltételezések szerint ezek egy rutinrepülést végző P-84-es sugárhajtású repülőgép kondenzcsíkjai voltak, amelyeket a lemenő nap festett vörösre.

20:00. Ypsilanti, Michigan. É. sz. 42,25°, ny. h. 83,5°. Ugyanezeket a vöröses csíkokat figyelték meg.

20:00. Toledo, Ohio. É. sz. 42,25°, ny. h. 83,5°. Ugyanezeket a vöröses csíkokat figyelték meg. FORRÁS: Ann Arbor News, április 30.; Ypsilanti Daily Press, április 30.

Április 29. 21:55. Albuquerque közelében. É. sz. 35°, ny. h. 106,5°. Egy élénkzöld, gömb alakú tárgy élénk narancssárgává változott, miközben néhány másodperc alatt átszelte az északi eget, északnyugat felé haladva. FORRÁS: Albuquerque Journal, április 30.

Április 30. 02:00. Rouyn, Québec. É. sz. 46°, ny. h. 79°. Egy vöröses tárgyat figyeltek meg az égen, amelynek az egyik fele félhold, a másik fele körte alakú volt. Két percen belül eltűnt. FORRÁS: Rouyn Norand Press, május 1.

Április 30. Délelőtt. Hudson folyó, North Bergen közelében, New Jersey. É. sz. 45°, ny. h. 74°. Egy repülőgéphez hasonló tárgy látszólag a folyóba zuhant. A rendőrségi helikopteres kutatás nem talált roncsot, így a keresést délután feladták. FORRÁS: New York Times, május 1.

Április 30. 08:32. Tijeras Canyon, Albuquerque közelében, Új-Mexikó. É. sz. 35°, ny. h. 106,5°. Egy kis, ezüstös, korongszerű tárgy két percig lebegett az égen, vízszintes helyzetben egy felhő alatt. Lassan függőleges irányba dőlt, majd lassan elindult észak felé, és látszólag eltűnt egy felhőben. Nem világított, de visszaverte a napfényt, amikor megdőlt. Az Új-Mexikói Egyetem újságírás docense figyelte meg, aki elmondása szerint körülbelül ugyanabban az időben és ugyanazon a környéken jelent meg, mint egy hasonló tárgy, amelyet 1948 nyarán látott. FORRÁS: Albuquerque Tribune, április 30.

Április 30. 22:20. Vancouver, Brit Columbia. É. sz. 49°, ny. h. 123°. Egy kékes, kör alakú tárgy, amely látszólag kétszer akkora volt, mint egy fényes csillag, kúpszerű tárggyá változott, miközben eltűnt délnyugaton. FORRÁS: Vancouver Sun, 1952. május 2.

Május 1. 21:15. Toronto, Ontario, Kanada. É. sz. 43,5°, ny. h. 79,5°. Három kékeszöld tárgyat figyeltek meg az égen. FORRÁS: CKRN kanadai rádióállomás, újságokban nem jelent meg.

Május 1. 21:22. Ottawa, Kanada. É. sz. 45,5°, ny. h. 75,75°. Egy hatalmas, korongszerű tárgy, amelyet ezüstöskék vagy halványzöld glória vett körül, és ezüstös vagy fehér fény követett, kevesebb mint hatvan másodperc alatt zajtalanul, elképesztő sebességgel ívelt át az égen délkeletről északnyugat felé. A város két különböző részén lévő két személy figyelte meg, akik felhívtak egy újságot, és egymástól független, de nagyon hasonló beszámolót adtak.

21:22. Alfred közelében, Ontario, Kanada. É. sz. 45,5°, ny. h. 75°. Egy ragyogó, halványzöld, szinte négyzet alakú tárgy zuhant a föld felé húsz másodpercig, majd nagyon élesen felfelé ívelt, miközben délkeletről északnyugatra szelte át az eget, körülbelül 1000 mérföld/órás sebességgel. Az Ottawai Egyetem egyik diplomás pszichológusa figyelte meg, aki elmondása szerint oldalnézetből látta, és (a) a fordulóköre túl kicsi volt egy lökhajtásos repülőgéphez képest, (b) nem lehetett egy autó fényszórója, mivel az egész vidék sötét volt, és (c) határozottan nem hallucináció volt, hanem egy valós esemény. FORRÁS: Ottawa Journal, 1952. május 2., 10.

Május 1. 21:40. Portland, Maine. É. sz. 43,75°, ny. h. 70,25°. Egy rendkívül fényes csillaghoz hasonló tárgy forgott a délkeleti égen, miközben időközönként fehér, majd zöld, aztán pedig piros fényt mutatott. Távcsövön keresztül vizsgálva vízszintesen is mozgott, végül pedig eltűnt egy ház mögött. Az égbolt átvizsgálása során további öt hasonló, forgó „szélkerék” (pinwheel) tárgyat találtak, amelyek szintén forogni látszottak, de ezek nem mozogtak vízszintesen. Egy háromtagú család figyelte meg. A családfő egy nyugdíjas időjárás-előrejelző volt. FORRÁS: Portland Evening Express, május 2.

Így most már talán megérti az olvasó, miért nem tudjuk megadni a repülő csészealjak minden egyes feljegyzett esetét 1947 júniusa óta. Egyszerűen nincs rá hely.

5. Fejezet

REPÜLŐ CSÉSZEALJAK ÉS A POLITIKA

Szinte teljesen eltekintettem volna a statisztikáktól, ha a Pentagon emberei nem mutatták volna meg, hogyan lehet egy maréknyi tényt és adatot kényük-kedvük szerint eltorzítva bebizonyítani velük, hogy azok csupán foltok, léggömbök, meteorok, pókhálók, hallucinációk, vagy bármi más, amit csak akarnak.

Ez az egyetlen mentségem és okom arra, hogy az Első Részt ennyi repülő csészealj-megfigyeléssel zsúfoltam tele. Hiszen a hivatalos (a felduzzadt bürokrácia segítségével oly könnyen előállított) füstfüggöny eloszlatására nem volt más lehetőségem, mint a lehető legtöbb tényt felsorakoztatni; táblázatba foglalni őket; valamilyen időrendi sorrendbe állítani, és a tisztánlátó és nyitott gondolkodású közönség elé tárni, hogy maguk ítéljék meg azokat.

Remélem, mostanra már nem lesz szükség további hosszú megfigyelési listák (mind ókori, mind modern) előhúzására, mert a Harvard Obszervatóriumot kivéve mindenki számára bizonyára nyilvánvaló, hogy a repülő csészealjak valódiak, és nem sokukat lehet megmagyarázni azzal a hasznos kis kifejezéssel, hogy „természeti jelenség”.

De egy bizonyos kétely ismét ott motoszkál az emberben.

Tegyük fel egy pillanatra, hogy megválasztják egy nyugati állam vezetőjének, és nem túl nagy többséggel tölti be hivatalát; meggondolná kétszer is, mielőtt egy ilyen megdöbbentő jellegű bejelentést tesz. Lehet, hogy jelen volt, amikor leszállt egy űrhajó, társalgott és tanácskozott más világokból származó emberekkel, de mégis hallgatna róla. Képzelje el, mi lenne, ha az angol miniszterelnök vagy az amerikai elnök mesélne nekünk arról, hogy kormánya űrlényekkel találkozott. Még ha igaz is lenne, és sok szemtanú is alátámasztaná, a pártja egy hétig sem maradna hivatalban. A szavazók izgatottak lennének; lenyűgözné őket; néhányan talán még el is lennének ragadtatva; de meg is lennének döbbenve. Azt akarják, hogy megbízható, nem szenzációhajhász vezetők irányítsák őket. Elvárják a kormányuktól, hogy alapvetően tiszteletre méltó legyen, akár egy bank.

Szóval, ha ön lenne az államfő, és mindent tudna a repülő csészealjakról, miért kockáztatná a székét egy ilyen kijelentés megtételével, amíg egyáltalán nem lenne rákényszerítve?

Bőven van, amit a kormány nem mond el az embereknek – néha kevesebbet mondanak, mint ami szigorúan véve etikus.

És ha ön egy rabszolgaállam vezetője lenne, és egy szörnyű napon megtudná, hogy vannak nagyobb istenek is az égen, mint a pártplakátokon lévő csúnya arcok, mindent megtenne, hogy a nép meg ne tudja. Hiszen egy kis tóban a nagy hal csak addig maradhat nagy hal, amíg a kishalak semmit sem tudnak a gigantikus disznódelfinről és az óceáni bálnáról. Egy hatalmas hal alkalmatlan érkezése a túlsó nagy vizekből lecsökkentené önt a megfelelő méretére. A helyes arányaitól már nem megijedve, a rabszolgák nevetnének – először. Később talán valami sokkal kellemetlenebbet is tehetnének. Tehát mindenképpen tartson ki a történet mellett, miszerint a csészealjak „a nyugati háborús pszichózis termékei”.

És mi a helyzet a tudósokkal?

Sokan vannak, és beszéltem is néhányukkal, akik úgy vélik: gyenge lábakon áll az a feltételezésünk, hogy a Föld nevű kis bolygón az emberi élet a világegyetem legmagasabb rendű életformája. Egy igazi tudós egyben filozófus is, egy filozófus pedig abban hisz, hogy az élet nem egyedülálló és elszigetelt torzszülött, hanem átjárja az egész Kozmoszt.

Nem a filozófus-tudós, hanem a technikus-tudós, a kisember, aki nem tud hinni Istenben, mert nem tudja megmérni a testhőmérsékletét, sem pedig áttanulmányozni a spektroszkópiai elemzését, ő az, aki számára visszataszító a gondolat, hogy létezik nála nagyobb lény. Mert ha egy másik világból származó ember tud annyit, hogy képes az űrön át utazni, akkor több tudománnyal kell rendelkeznie, mint nekünk. Még az is lehet, hogy a tudomány egy másik típusát ismeri. Talán még az elfogadott elméleteinket is megcáfolná, megdöntené kedvenc elképzeléseinket, trónfosztaná személyes bálványainkat. Olyan szívesen fogadná őt a kis technikus-tudós, mint Einsteint fogadták volna a Kopernikusz előtti időkben a középkorban. Ezért tehát nem létezhet. Elviselhetetlen lenne, ha egy űrember kedvesen rámutatna az asztrofizika hallgatóinak, hogy teljesen elrontották a fényéveket, összekeverték a méréseiket, és hogy a többi bolygó viszonyai egészen mások, mint amit oly büszkén hirdettek, hála a műszereik esendőségének és pontatlanságának. Szóval, az isten szerelmére, ne legyenek űremberek, legfeljebb a képregényekben; a repülő csészealjakat pedig el kell hessegetni bármilyen jöttment dologként, amit csak akarunk.

A politikusoknak van érvényes mentségük. A nép őrzőiként kötelességük, hogy addig ne tegyenek felkavaró kijelentéseket, amíg rá nem kényszerülnek.

De a kis technikus-tudósnak, aki felületesen képzett a kémia és a fizika alapjaiban, nincsenek ilyen mentségei, amelyek megváltanák. El kellene vetnie minden olyan igényét, ami a „tudós” címre vonatkozik, amely azt sugallja, hogy „aki tud” és „aki gondolkodik”. Ő ugyanis egyiket sem teszi.

6. Fejezet

REPÜLŐ CSÉSZEALJAK ÉS A HANG

A repülő csészealjak talán legrejtélyesebb jellemzője, hogy a legtöbbjük (néhány zajos kivételtől eltekintve, amelyeket később tárgyalunk) teljes és süket csendben suhan át az egünkön.

Jó példa arra, hogy ez miként hat az emberekre, Saul Pett úr esete, egy tizenkét éves riporteri tapasztalattal rendelkező újságíróé, aki 1952. július 18-án egy gyönyörű, világító, nagyjából egy penny méretűnek tűnő gömböt látott siklani az éjszakai égbolton néhány mérföldre délkeletre a New Jersey állambeli River Edge-i otthonától. Ezt mondta: „A repülők zajt csapnak. Ez a tárgy olyan néma volt, mint a sír. Túl gyorsan és túl egyenletesen mozgott ahhoz, hogy léggömb legyen. De egyáltalán nem ijedtem meg, mert a dolog olyan békésnek és nyugodtnak tűnt. Semmi fenyegető nem volt a megjelenésében.”⁹

9/ Evening Star, Washington, B.C., 1952. július 22.

Sok más szemtanú is pontosan így írta le az érzéseit. Lenyűgözte őket a szépség, a nyugalom és a csend.

De hogyan – könyörgöm, hogyan – képesek ezek a tárgyak a levegőben mozogni, a könnyed sétatempótól a hangsebesség huszonháromszorosáig terjedő sebességgel anélkül, hogy valamiféle felzúdulást keltenének – egy olyan zajt, amelynek a szabályok szerint mérföldes körzetben minden dobhártyát meg kellene viselnie? Ez a nyugtalanító, elgondolkodtató dolog ezekben a csészealjakban. Egy régi autó sebességétől kezdve a Föld forgásánál is sokkal nagyobb sebességig haladnak, mindenféle morajlás nélkül.

Mindenki, aki hallott már repülés közben sugárhajtású repülőgépet, fájdalmas tapasztalatból tudja, hogy ezer sikoltozó, késéles szilánkra zúzzák a békés levegőt. A lökhajtásos gép zajos dolog; durva, harsány valami; a puszta nyers erő megtestesülése, semmi más; nyers erő a fizikai teherbírás határáig koncentrálva. És a nyers erő, éppen brutalitása miatt, arra a sebességre korlátozódik, amellyel át tudja tolni a dolgokat a fizikai légkörön.

Csakhogy láttak már csészealjakat ezen a határon túl is hangtalanul haladni – és ebből mi következik? Az, hogy a bennük rejlő erők nem durvák; fizikai értelemben nem is anyagiak; nem ismernek akadályokat, mint ahogy a rádióhullám sem ismer akadályokat, hanem a levegőn és a szilárd falon is képes áthatolni csekély energiaveszteséggel.

A rádióhullámok felfedezéséig komoly eretnekségnek számított azt feltételezni, hogy az anyag a gázneműnél magasabb állapotokban is létezik. Ma pedig, ha valaki azt sugallja, hogy az anyag a ma ismert sugárzásoknál is megfoghatatlanabb állapotokban létezik, az megkockáztat egy kiadós fejmosást a Fizika Szószékéről, amely, középkori megfelelőjéhez hasonlóan, a legjobban tudja, mit higgyenek az emberek, és haranggal, könyvvel és gyertyával gyorsan megjelenik a színen minden ellen, ami fenyegeti az Éppen Aktuális Világképet.

„Nincsenek ismeretlen erők” – biztosít minket a kedves technikus-fizikus a kémcsövek és műszerek erődítménye mögül. Erre az ember alázatosan megkérdezi, akkor hogyan értek el az egyiptomiak, a perzsák, a káldeaiak, az árják és más ősi népek olyan magas szintű tudást, és hogyan tartották fenn nagyszerű civilizációjukat nemcsak évszázadokig, hanem évezredekig, ha az egész alap, amelyre építkeztek, ostoba babona volt? Hogyan vihettek véghez ilyen építészeti és tudományos bravúrokat – amelyek közül néhányat ma sem lehet megismételni –, ha a finom erők, amelyeket ismertek, irányítottak és terjedelmes feljegyzéseikben leírtak, sohasem léteztek?

„Nincsenek finom erők” – mondja a jól képzett szakértő.

Akkor, kérem, mondja el nekünk, milyen varázslattal működik a rádiója, a televíziókészüléke; milyen szilárd, kézzelfogható, nyilvánvalóan ismert anyagi erő teszi lehetővé, hogy egy humorista, aki az egyik helyen a stúdió személyzetét szórakoztatja, egyidejűleg untasson egy családot egy másik helyen? Milyen varázslat révén jön létre ez a csoda?

„Elektromosság, rádióhullámok révén” – érkezik a válasz, ha nem is ilyen egyszerű szavakkal, hanem magas szintű műszaki szókincset visszhangzó kifejezésekben, olyan bonyolult ábrákkal alátámasztva, amelyek állítólag megmutatják, miért működik mindez. Messze attól, hogy az okot mutatnák, ezek csupán néhány járulékos hatást szemléltetnek. De... „Elektromossággal működik.”

A Mindenszentek Halandzsája nevében, megmondaná valaki, hogy mi is az az elektromosság? Ez valami olyan dolog, amiből bemehet az ember a boltba, és kérhet belőle fél fonttal; vagy csak az egyik kimutatható hatása egy további erőnek, amely a mögött rejlik, amit elektromosságnak nevezünk? Az ősi tudósok (akiket olyannyira megvetnek a modernek, akik sosem vették a fáradtságot a tanulmányozásukra) úgy találták, hogy ez utóbbiról van szó; és ezt az elektromosság mögött rejlő erőt FOHAT-nak nevezték el, amelyet a Tüzes Kígyóval, az Örökkévaló Sárkánnyal jelképeztek; az alegységeit pedig a Hétfejű Kígyóval. Ami (meditációval) többet mond az intuitív ember számára, mint a rezgő atomokról, az éterben lévő rezdülésekről, vagy a megfoghatatlan valami biliárdgolyóként pattogó apró részecskéiről szóló beszéd. „Mi?” – „Mi az elektromosság?”

Azt, aki azt állítja, hogy tudja, nevezzék „hazugnak”, és állítsák pellengérre intő példaként a fantázia minden terjesztője számára.

Vajon az elektromosság önmagában véve valami, vagy csupán az egyik okozat – akárcsak a mágnesesség – olyan okokból fakadóan, amelyek még mindig meghaladják az ismereteinket? Az űrön átrepülő első „világító testek” építői azt állították, hogy ismerték és irányítani is tudták a Tüzes Sárkányt, és a „vademberek”, akik Ohio nagy kígyóhalmait építették, a maguk idejében bölcsebbek voltak, mint a modern kutatók fehér köpenyes tömege, akik azt hiszik, hogy fizikai érzékszerveikkel végül áttörik a fátylat. Mert nézzünk szembe a józan igazsággal – minden figyelemre méltó haladásunk ellenére ma sem vagyunk közelebb a válaszhoz, hogy mi is ez valójában, mint amikor először fedeztük fel, hogy egy üvegben lévő bizonyos fémek és vegyi anyagok gyenge elektromos áramot gerjesztenek. Sok csodát véghezvittünk már; megmértük és katalogizáltuk az eredeti elektromos palack megszámlálhatatlanul sok változatát és továbbfejlesztését; ezerféle módot találtunk ennek az erőnek a felhasználására és szabályozására, de nem jutottunk közelebb a válaszhoz egészen addig, amíg Madame Curie fel nem fedezte a rádiumot, és ezzel kaput nem nyitott a Hétfejű Kígyó második aspektusára, az Alkímista Misztikus Tüzére, amelynek az otthonainkat megvilágító áram, valamint az atombomba ereje két megnyilvánuló eredménye.

A fizikai tudomány a „hogyanok” és „mik” tudománya – hogyan okozza ez azt; mi mit tesz mivel. A titkos tudományt kevéssé érdeklik a részletek és a mellékes apróságok, hanem mindig arra törekszik, hogy felfelé haladjon a végső, abszolút MIÉRT felé. Amikor ezt megértjük – bármilyen tökéletlenül is –, a részletek maguktól a helyükre kerülnek. Találja meg a körvonalakat, mielőtt kitöltené a sallangokat. A Kozmosz titkait csak úgy ismerhetjük meg, ha a szívéhez nyúlunk, nem pedig úgy, hogy a legkülső bőrének apró darabkáit vizsgáljuk nagy teljesítményű mikroszkópok alatt, amiből, képletesen szólva, az egész laboratóriumi tevékenységünk áll.

A fizikusok azt hiszik (azok, akik valóban gondolkodnak), hogy végül el kell jönnie annak az időnek, amikor teljes valójukban megmérik a megfigyelhető világok mélységeit, magasságait és szélességét.¹⁰ Lehet, hogy egy világméretű könyvtárra lesz szükségük mindennek a befogadásához, de lassan és elkerülhetetlenül nekimennek egy fal kíméletlen szilárdságának; egy „Át nem léphető” nevű gyűrűnek, amelyen túl a gondolat, ha jelenlegi korlátai közé van szorítva, nem tud továbbmenni. Hiába keresik majd a válasz jeleit a fal hajthatatlan felszínén, nem fogják ott leírva megtalálni.

10/ Az a hozzáállás, mely szerint mindent tudunk, ma már nem olyan elterjedt, mint a század elején, amikor még az olyan emberek is, mint Rutherford, nyugodtan megjegyezték, hogy „a Tudomány szinte minden nagyobb felfedezését megtettük már”. Azóta sok bálvány ledőlt.

Öngyilkosság a laboratóriumokban? Bukás a magasból? Üresen álló egyetemi katedrák? Nem hiszem. Soha semmi nem taszította még le a „Szakértőt” a trónjáról, és nem rázta meg az ortodoxiát a szószékén. Egymás után képesek bebizonyítani, hogy a fekete az fehér, és a fehér az zöld, de nyájuk sosem fogja elhagyni őket. Egymás után emelkednek a Bábel tornyai, mindegyik teljesen ellenkező irányba mutat az ég felé, amíg a vicc már túl messzire nem megy. Aztán jön egy Isteni Kuncogás – olümposzi kacaj gördül lefelé a magasból, porig rombolva az építményeket. Meddig fog ez még tartani, hányszor kell megismételni, amíg Isten istent nem csinál az emberből annak saját akarata ellenére?

De van remény.

Minden évben friss bizonyítékokat tolnak a tudósok rövidlátó szemüvege alá. Minden évben egyre tágabbra kényszerítik a kaput az anyagon túli állapotok ismerete felé, míg végül a fehérköpenyes hordákat akarva-akaratlanul is áttuszkolják rajta nagy siránkozások közepette, miközben elvetett elméleteik elegánsan landolnak a papírkosárban. Addig is hadd koncentráljanak nagyobb és jobb hidrogénbombák gyártására, és érjék el a puszta nyers erő legfelső határát, szemben a finom hatalommal.

Nos, ahhoz, hogy a fizikust a tévedhetetlenség ezen a trónján tartsuk, meg kell őriznünk bizonyos illúziókat. Ezek közül talán a legszándékosabb az, hogy a fiatal elméket arra nevelik, hogy habozás és gyanakvás nélkül elhiggyék: abban a kiváltságban van részünk, hogy a legvilágosabb és leghaladóbb emberiség tagjai lehetünk, amely valaha is díszítette ezt a sokat szenvedett bolygót. Ezért meglehetősen fájdalmas sokk éri mindazokat, akik elhamarkodottan áttanulmányozzák a tízezer évekkel ezelőtt elpusztult fajok ősibb irodalmát, és erős utalásokat találnak arra, hogy korábban nem is egy, hanem több olyan emberiség létezett, amely nagyobb, bölcsebb, erkölcsösebb és a természettudományok bizonyos szempontjaiból fejlettebb volt nálunk. Épületeik, akárcsak gondolataik, dacoltak az idővel. Könyveik – legalábbis azok, amelyek túlélték a fordítást – megállásra és csodálkozásra késztetik az embert.

Egy pillantás Manu Törvényeire is elég ahhoz, hogy a mi civilizációnk egy gépies dzsungelnek tűnjön. A káldeus csillagászati könyvek mellett Hoyle és Jeans régimódinak hatnak. És Dzyan¹¹ hömpölygő Stanzáiban (amelyeket szanszkritra és ős-kínaira fordítottak egy még korábbi nyelvről) az ember felfoghatja – már amennyire a kakofóniához szokott modern fül képes felfogni bármit, ami ennyire mély –, a Szférák Zenéjének visszhangját, amely a földig rombolja az ember intellektuális büszkeségét, amint megérzi az óriások jelenlétét – szellemi és elmebeli óriásokét. Mi a miénket a „Fény Korának” hívjuk. A „történelem előtti” India „Visnu Puránája” szerint a miénk a „Kali Juga”, azaz a „Sötétség Kora”; és néhány metszően találó próféciát tesznek vele kapcsolatban, melyek mindegyike keserűen be is igazolódott.

11/ Egy nemrég felfedezett, ősi kabbalisztikus kéziratról, amelyet Scholem professzor fordított le Jeruzsálemben, kiderült, hogy a „Dzyan” korai héber változata.

Na de mi a csudának – ennek a Sötétség és Babona Korának nevében – van köze mindennek a repülő csészealjakhoz? És hogyan fogja az archaikus nyelvekbe való elmélyülés megoldani és megvilágítani finom hatalmuk problémáját?

Azt hiszem, nagyon is sok köze van hozzá.

Amikor a szabadban áll, hallja a fénysebességgel süvítő rádióhullámokat? Nem hiszem, hogy bárki hallotta volna már őket. És mégis, a szobámban egy gomb elfordításával boldogan foghatok műsorokat és beszédeket a világ különböző részeiről, és – ami még áldásosabb – újra kikapcsolhatom őket. Soha semmit nem láttam vagy hallottam a stúdió és a rádióvevőm között. Mégis lennie kell valaminek, ami összeköti a kettőt, különben a vevőkészülékem képtelen lenne a vételre. Csodálom a készítő ügyességét, amellyel összerakta ezt a csodálatos eszközt, és csodálom őt azért, hogy nem őrült meg, amikor a szörnyű, mindenütt jelenlévő „miért” csúnyán felkavarodott az elméjében.

De talán nem kavarodott fel. Tudta, mi történik, ha melyik csöveket milyen vezetékekhez csatlakoztatja. És minden úgy történt, ahogy a könyv megírta. Így boldogan hazament lefeküdni, és zavartalanul aludt ezektől a csodálatos szorongásoktól. Bárcsak én is osztozhatnék az ő ártatlan lelki békéjében! Sajnos nem tudok. A rádió számomra teljes rejtély. Kérdeztem már szakértőket arról, hogyan működik, és el is mondták, miféle mechanikai folyamatok zajlanak a dobozban, de egyikük sem mondta el, hogy „miért”. Csak én próbálhatom megmondani magamnak. Én pedig újra és újra azt mondom magamnak, ismételgetve suttogva a szavakat: „finom erők”.

Így természetesen alázatos gyermeki vonzalmat éreztem az archaikus dokumentumok szerzői iránt, amikor hasonló, de sokkal nyíltabban és meggyőzőbben kifejtett gondolatokra bukkantam.

1951-ben néhány figyelemre méltó fotó jelent meg az Illustrated című hetilapban, amelyeken asztalok, székek és bútorok repülnek a levegőben, és egy teljesen kivilágított szobában röpködnek – a bentlévők látható veszélyeztetése mellett, akik a lehető leggyorsabban ugrottak félre az útból, nehogy megsebesítse őket egy lebegő heverő. Nem volt kétség a képek eredetiségét illetően; számos ilyen jelenséget feljegyeztek. Az a tény, hogy személyesen sosem voltam tanúja ilyen előadásnak, nem ad okot a tagadására. Hasonlóképpen oktalanság lenne elvetni minden olyan bizonyítékot a (mind élő, mind élettelen) tárgyakról, amelyek időről időre látszólag dacoltak a gravitáció törvényeivel, és felvitorláztak a levegőbe.

Különösen a gravitációt illetően, amiről keveset tudunk, kivéve azt, hogy ami felmegy, annak általában le is kell jönnie. Newton ezt világosabban fogalmazta meg, de e földi mágneses erő természetére nem derített fényt, ahogy a mai Newtonok sem tudnak fényt deríteni a mágnesességre általánosságban. Mivel olyan figyelemre méltóan keveset tudunk a mágneses áramokról, legyenek azok indukáltak vagy bolygóméretűek, nyugodtan feltételezhetjük, hogy vannak – nem feltétlenül kivételek –, hanem olyan feltételek, amelyek mellett a szabályok áthágásra kerülnek, legalábbis amennyire korlátozott tudásunk érti ezeket a szabályokat.¹²

12/ Még mindig nem tudjuk megmagyarázni egy iskolásfiúnak, aki selyemmel dörzsöli az üveget, hogyan lehetséges, hogy az üveg pozitív, a selyem pedig negatív töltésűvé válik. Azt hisszük, hogy negatív elektromosságot (bármi is legyen az) vittünk át a selyemre; de ugyanolyan jól átvihettünk volna pozitív elektromosságot is az üvegre. Bármi is történjen, az alapvető kérdés, hogy miért következik ez be, teljesen megválaszolatlan marad.

A magyarázatok, amelyeket más kísérletek kapcsán adnak, amikor nehéz bútorok kézzelfogható támaszték nélkül emelkednek a levegőbe, az, hogy „szellemkezek” dolgoznak. Nevezze őket „szellemkezeknek”, ha úgy tetszik, de nem lenne biztonságosabb azt mondani, hogy a földi mágneses vonzással ellentétes második erőt hozták átmenetileg működésbe?

És mi hozza ezeket a másik erőket működésbe?

Mindabból, ami látható, úgy tűnik, hogy az a kevéssé ismert erő aktiválja őket, amit Emberi Akaratnak hívnak. Érzékeny műszerekkel végzett kísérletek bizonyították azt, amit a szanszkrit és a senzar írók mindig is tudtak, hogy az emberi agy elektromos áramot bocsát ki, hogy a gondolat egy elektromos impulzus, vagy azt okoz. Az ókori írók azonban továbbmennek. Úgy tűnik, azt gondolják, hogy ez az agyi áram nagyon-nagyon erős. Ha nem is maga az agy által kibocsátott tényleges áram, az az áramlat, amelyet a környező tárgyakban képes indukálni, elég erős ahhoz, hogy hatalmas sziklákat emeljen a levegőbe. A gomb, amely elindít egy nagyszerű gépet, nyomásában elég gyenge (pontosabban egyujjnyi erejű), de nézzük csak meg, mire képes. A hatalmas felnyíló hidak, az óceánt átszelő óceánjárók, a felhőkarcolók nagysebességű liftjei – mindegyiket egyetlen kis ujj indítja el egy apró gomb megnyomásával. Tegyük fel most, hogy az agyban lévő apró impulzusok, ha megfelelően irányítják őket, harmonizálhatnának (megkaphatnák a megfelelő hullámhosszt) sokkal nagyobb erőkkel. Mi lenne az eredmény? Az elme finom irányítása az anyag felett. Nem olyan nyers erő, mint a gőzcsigák, vagy a nukleáris robbanások, hanem ezerszer hatalmasabb és hatékonyabb finom irányítás.

A Nagy Piramis központi kamrájának egyenként hetven tonnás és több száz mérföldről idehozott kövei, Stonehenge, a dél-amerikai romok kolosszális kövei, Tiahuanaco hatalmas monolitikus kapuja – miért használtak ilyen kolosszális, mozdíthatatlan köveket, amikor a kisebbek is ugyanúgy megfeleltek volna? Hogyan illesztették a Nagy Piramis tizenöt tonnás, csiszolt burkolóköveit a hüvelykujj századrészének pontosságával modern gépek nélkül? És egyáltalán, hogyan illesztették be őket?

Ne kezdjünk el még itt túl mélyre ásni, nehogy elménket annak a szörnyű lehetőségnek az irányába vonzzuk, miszerint egy olyan faj, amelynek civilizációja a miénket olyannak mutathatja, mint egy elmaradott gyermekeknek fenntartott nyomornegyed. Hagyjuk a Nagy Piramist Egyiptomban, ahol már tízezer évek óta áll, és ahol még tízezer évekig fog állni azután is, hogy New York és London utolsó nyomai is porrá omlottak, és térjünk vissza azon dolgok kérdéséhez, amelyek látszólag dacolnak a gravitációval.

Avilai Szent Terézről, Miss V. Sackville-West érdekes életrajza alapjá ¹³ (amely értékes, mivel egy nem katolikus és pártatlan forrásból származik) megtudhatjuk, hogy gyakran felemelkedett a levegőbe, és a legkellemetlenebb pillanatokban lebegett. Egy alkalommal ez egy szomszédos apátnő látogatása során történt, és Szent Terézt meghallották, amint a mennyezet közeléből, meglehetősen egyértelmű szavakkal dorgálta a Mindenhatót, amiért látványosságot csinált belőle. Ebben igazságtalan volt Teremtőjét hibáztatni egy olyan jelenségért, amely pusztán saját kolosszális intellektusának irányítatlan erejéből fakadt. Véletlenül eltalálta azt a „hullámhosszt”, amely a földi mágnesességnek ellentétes erők működésbe lépését okozza, és az eredmény – teljesen jogosan, ama fenséges logika szerint, amelyre a hatalmas Univerzum épül – az lett, hogy felfelé vitorlázott, amíg a mennyezet meg nem állította a további haladást. Szent Terézt idézem ezen esemény egy esetleg jobban ismert változataként, bár sok más példa is fel van jegyezve. Esetleg a legérdekesebb Copertinói Szent József esete, egy tizenhetedik századi olasz szerzetesé, aki nem csak tetszése szerint tudott lebegni, hanem ráadásul olykor utasokat és rakományt is szállított. Egy alkalommal látták, amint a barát felvesz egy nehéz, fából készült monumentális keresztet, amellyel tíz munkás nem bírt megbirkózni, és elrepült vele több yardnyi távolságra a kijelölt nyughelyére. A Szentek Naptára érdekes olvasmány a szárnyak nélküli repülés történetében, mivel majdnem kétszáz olyan szentet sorol fel, akik többé-kevésbé jártasak voltak a közlekedés ezen elképesztő formájában.

13/ „A sas és a galamb.”

W. J. Crawford professzor mintegy hatvanhét, szigorú laboratóriumi körülmények között végzett levitációs kísérlet eredményeit és megállapításait publikálta, amelyek során asztalok, székek, könyvespolcok és élő emberi lények emelkedtek a levegőbe, és mozogtak némán a szobában.¹⁴ Mr. Leon Isaacs pedig néhány jó fényképet készített, amelyek a bútorok levitációját mutatják be a Mr. Harry Edwards által leírt kísérletek során.¹⁵ De mi köze van Szent Teréznek a repülő csészealjakhoz?

Szent Teréz és a bútorok némán, a látható vagy hallható erő minden jele nélkül mozogtak.

14/ W. J. Crawford, D.SC, The Reality of Psychic Phenomena.

15/ H. Edwards, The Mediumship of Jack W. Webber.

Azt sugallom tehát, hogy a repülő csészealjakat feltalálóik és építőik kolosszális akarata mozgatja némán az űrön át? Nem feltétlenül. De hiszem, hogy lehetséges lenne. Azért mondom, hogy nem feltétlenül, mert az önkéntes levitáció azok szerint, akiknek sikerült, nagyon megerőltető művelet. Így egy űrhajó 18 000 mérföld/órás sebességgel a White Sands kísérleti telep feletti hajtásához szükséges mentális erő még a leghatalmasabb lényeknek is fejfájást okozna. És mégis azt mondom, hogy lehetséges lenne, de nem számunkra, halandók számára.

Az egyiptomi mágusok között élt egy olyan hagyomány, mely szerint az igazi pap jele az volt, hogy képes volt akaratából repülni a levegőben, vagyis levitálni. Egyedül erről a tettről lehetett felismerni és elismerni őt az Ősi Bölcsesség igazi tudósaként.

Dél-Amerikából furcsán egybevágó legendák származnak; nem a jelenlegi bennszülöttektől származó legendák, hanem korábbi, nagyszerűbb fajok által rájuk hagyott történetek, akik magyarázat vagy bocsánatkérés nélkül tűntek el, hátrahagyva azokat a pompás műemlékeket.

A legendák szerint:

„A régi időkben mindenki tudott repülni... Minden olyan könnyű volt, nagy köveket lehetett megmozgatni...”

„A régi időkben az emberek úgy tudtak repülni, hogy egy dalt énekeltek és megütöttek egy fémlapot.¹⁶

16/ Harold T. Wilkins, Secret Cities of South America, 1940, és Mysteries of

Ancient South America, 1950.

Vajon az első kettő utal valamire a levitációval kapcsolatban? Nem egy elfeledett fajt sejtetnek, amely uralta a gravitációt?

És mi a helyzet a harmadikkal?

Egy megfelelően eltalált hangmagasságú hang képes összetörni egy tükröt. Vajon túlmutat a lehetőségek határán, hogy ha a hangot mind a hét aspektusában tökéletesen megértenénk, akkor harmonizálni lehetne azokkal az elektromágneses erőkkel, amelyek a levitációt hozzák létre? Végül is már sikerült „harmonizálnunk” a rádióhullámokkal, és elértük, hogy a fény sebességével utazzon egy sugárhajtású repülőgép nehézkes sebessége helyett, a nagyapáink pedig elmegyógyintézetbe zárattak volna minket, ha csak utalást is teszünk ennek lehetőségére. Akkor miért ne lehetne a hangot igába hajtani, vagy további ismeretlen erőkké alakítani?

Mi ez a „Hatalom Szava”, amellyel folyamatosan találkozunk az ősi írásokban, ez a hatalmas „hang”, amelyet csak a Beavatottak és Adeptusok ismernek, és amely előtt minden anyag fejet hajtott; egy „hang”, amely misztikus csúcspontját a „Fiat Lux”-ban éri el: „Legyen világosság, és lőn világosság.”¹⁷ Isten Szava, amely létrehozza a dolgokat? Minden ősi fajnál és szentírásban megtaláljuk. A Popol Vuh, a dél-amerikai kicse „biblia” ezt mondja: „Aztán eljött a szó (ige)... Teljen meg az üresség, húzódjanak vissza a vizek (az ősanyag), és alkossanak űrt. Jelenjen meg a Föld és váljon szilárddá... Legyen világosság...! Föld! – mondták, és az azonnal létrejött.”¹⁸

17/ Teremtés könyve 1.

18/ Goetz és Morley, Popol Vuh.

Egyes Mexikóban talált ősi táblákon ez áll: „Az első szellemi parancs így hangzott: »Gyűljenek egybe a térben szétszórt gázok, és formálódjanak belőlük világok!« Aztán a gázok örvénylő, keringő tömegekké (ködökké) álltak össze.”

„A második szellemi parancs így hangzott: »Váljanak el a külső gázok, hogy megalkossák a légkört és a vizet.«”¹⁹

19/ Jas. Churchward, The Cosmic Forces of Mu.

Mindkettőben a SZÓT, parancsot vagy kozmikus rezgést látjuk minden egyes új megnyilvánulás okaként; összesen hetet, ami megfelel a Teremtés könyve hét „napjának”.

A Dzyan szent stanzái, ²⁰ amelyekről azt mondják, hogy atlantiszi eredetűek, ugyanezt a gondolatot tartalmazzák a 3. stanza elején.

20/ Dzyan stanzái, ahogyan az a Titkos Tanítás (The Sacred Doctrine) 1. kötetében szerepel (Adyar kiadás).

„A hetedik Örökkévalóság utolsó rezgése végigborzong a Végtelenségen.... A rezgés végigsöpör, sebes szárnyával érintve az egész Univerzumot.... A sötétség fényt sugároz, és a fény egyetlen, magányos sugarat ejt a vizekbe, az Anya-Mélységbe (az Űrbe).”

„... A fénylő tojás... megalvad, és tejfehér alvadékként (ködként) szétterjed a mélységekben.”

Ebben a rövid, absztrakt formulában világos utalást látunk arra, hogyan jön létre egy új csillagköd, egy magasabb síkon kiejtett rezgéstől kezdve egészen a „tejfehér alvadékokig”, amelyeket ma látunk az űrben az erős teleszkópjainkon keresztül.²¹

21/ „Minden, amit »anyagnak« nevezünk, egyáltalán nem anyagi szubsztancia, hanem sugárzó energia.” (Sir James Jeans.)

Honnan tudtak a régiek a csillagködökről, a naprendszerekről és a többiről? És mi közük van ezeknek a repülő csészealjakhoz? A Popol Vuh azt írja: „Ők (az emberek első faja) mindent tudtak, és megvizsgálták az égbolt ívének négy sarkát, négy pontját és a föld kerek arcát.” Szent János a Teremtőt a megnyilvánuló univerzum kezdetén egy „hangként” írja le.

„Kezdetben volt az IGE, és az IGE Istennél volt.”²²

22/ János 1.

Az „Igének” – az egyiptomiak „Tau”-jának, India „Aum”-jának és a kabbalisták „J.H.V.H.”-jának – ez a fenséges, de mára elveszett ismerete mostanra olyan pantomimokká silányult, mint a „Szezám, tárulj!” és a parti bűvész „Abrakadabrája”. De még lealacsonyodásukban is emlékei annak a hangbéli erőnek, amely az isteni vagy megfelelően fejlett emberi elmékben kiejtve képes volt szilárd atomokat formálni, és világokat előhívni az őskáoszból.

Mennyire zavaros és elveszett ez most. És a civilizációnk zajában és csörömpölésében valószínűleg még inkább azzá válik. Mert ezt a misztikus IGÉT az elme csendjében mondják ki. Az embernek befelé nagyon csendesnek kell lennie ahhoz, hogy egyáltalán megérezze a leghalványabb visszhangját. És hiszem, hogy egy fejlett elme tökéletesen uralt csendjében kiejtve sok furcsa dolgot fog tenni – asztalokat mozgat a levegőben a fotósok kedvéért –, tizenöt tonnás blokkokat helyez el mikro-pontossággal a piramisokon.

Repülő csészealjakat mozgat? Talán.

El tud képzelni egy fejlett lényt az űrjárművében, amint kiejti a megfelelő rezgést, amely engedelmességre bírja a hajtóerőket, és a semmin keresztül a mi légkörünk felé taszítja őt? Aztán, amikor belép ebbe a mi légóceánunkba, amelynek természetét tökéletesen érti, kibocsát egy második rezgést, amely kisimítja és teljesen semlegesíti a puszta nyers erővel áttolt szilárd test minden darabos, hasító diszharmóniáját? De ő nem használ nyers erőt. Érti a levegőt és annak minden rejtett tulajdonságát. Ennek eredményeként tiszteli azt. Gyengéd, harmonikus erőket használ, amelyek nem lökdösnek, taszítanak, emelnek és szakítanak, hanem simán, udvariasan és tudományos jómodorral választják szét azt. És amikor már mi is szert teszünk egy kicsivel több igaz tudásra, talán mi is képesek leszünk erre; jelenleg még csak azt tanultuk meg, hogyan rúgjuk el a dolgokat az útból. 

7. Fejezet

A VIMANÁK

Még mindig a lehetséges energiaforrásokon tűnődtem, amikor egy igen különös dokumentum²³ került a kezembe – egy könyv, amelyet majdnem tíz évvel azelőtt írtak, hogy a Wright testvérek végrehajtották volna első repülésüket. Meglehetősen részletesen leírt egyfajta repülő korongot vagy légi hajót, amelyet az a faj használt, amelynek leszármazottai maguk után hagyták Mexikó és Egyiptom hatalmas piramisait, Tiahuanaco és Sacsayhuamán hatalmas köveit, a baalbeki 1800 tonnás kőtömböket, Nacaal szent tábláit és Ázsia fenséges Titkos Stanzáit. Ebben a könyvben olyan fogalmak és kifejezések szerepeltek, amelyekről korábban soha nem hallottam, mint például az „éterikus erő” és az „akasa”. Érdekfeszítő könyv volt, és olvasás közben valami ismerőst éreztem. Olyan jellemzőket írt le, amelyek szinte teljesen megegyeztek az Egyesült Államok hadseregének mai, repülő csészealjakról szóló jelentéseivel. Elkezdtem gondolkodni – és csodálkozni. Íme a jelentős szakasz. A szerző, Scott Elliott ezt írja: „Az atlantiszi²⁴ helyváltoztatási módszereket még csodálatosabbnak kell elismernünk, hiszen a léghajó vagy repülőgép, amelyet Keely Amerikában és Maxim ebben az országban most [1895] megpróbál előállítani, akkoriban már befejezett tény volt.... Sohasem számítottak mindennapos közlekedési eszköznek. A rabszolgáknak, a szolgáknak és a kétkezi munkát végző tömegeknek az országutakon kellett vánszorogniuk, vagy goromba állatok által vontatott, tömör kerekű, durva szekereken utazniuk. A légi hajókat az akkori idők magánhintóinak, vagy inkább magánjachtjainak tekinthetjük, ha a tulajdonosok viszonylagos számát nézzük, hiszen előállításuk bizonyára mindig is nehéz és költséges volt. Általában nem sok személy befogadására építették őket. Sokat csak kettő, néhányat pedig hat vagy nyolc utas számára építettek. A későbbi időkben, amikor a háborúskodás és a viszályok véget vetettek az Aranykornak, a levegőben navigálni képes csatahajók nagyrészt felváltották a tengeri csatahajókat – mivel természetesen sokkal erőteljesebb pusztító gépezeteknek bizonyultak. Ezeket úgy építették, hogy akár ötven, sőt egyes esetekben akár száz harcost is elbírjanak.”

23/ W. Scott Elliott, The Story of Atlantis.

24/ Már túl sok mindent leírtak a híres elveszett kontinensről ahhoz, hogy itt vitassuk létezésének „mellette és ellene” szóló érveit. Ahogy a geológia is tudja, Atlantisz pusztán egy olyan név, amelyet a korábbi földtömegek hosszú sorának egyikére – ebben az esetben a miénket közvetlenül megelőzőre – adtak. Ésszerűnek tűnik feltételezni, hogy ami most a Csendes-óceán feneke, az évezredek múlva a jövőbeli fajok otthona lesz, akik sok történetet tudnak majd mesélni az elveszett Árjá-ról (vagy Eurázsiáról). Földünk rétegei egyértelműen mutatják, hogy a föld, amelyen élünk, nem egyszer, hanem sokszor volt már óceánfenék. Aki önmagáért érdeklődik Atlantisz iránt, olvassa el Donnelly, Lewis Spence, Scott Elliott ezen a címen megjelent műveit, történelmét pedig az ókori India, Dél-Amerika és Egyiptom ezoterikus műveiben; továbbá Wilkins: Secret Cities of South America, Built Before the Flood, és különösen a „XXIIIB számú levelet” a The Mahatma Letters to A.P. Sinnett című műben, hogy csak néhányat említsünk.

„A vimanák ²⁵ (légi hajók) anyagát tekintve fából vagy fémből készültek. A korábbiak fából épültek, a felhasznált deszkák rendkívül vékonyak voltak, de egy olyan anyag befecskendezése, amely nem növelte jelentősen a súlyt, ugyanakkor bőrszerű szívósságot kölcsönzött, biztosította a könnyűség és az erősség szükséges kombinációját. Ha fémet használtak, az általában ötvözet volt – az összetételébe két fehér és egy vörös színű fém került. ²⁶ Az eredmény alumíniumhoz hasonló fehér színű lett, és annál is könnyebb. A légi hajó durva váza fölé egy nagy lemezt feszítettek ki ebből a fémből, amelyet aztán formára kalapáltak, és szükség esetén elektromosan hegesztettek. De akár fémből, akár fából épültek, a külső felületük látszólag varratmentes és tökéletesen sima volt, a sötétben pedig úgy világítottak, mintha világító festékkel lennének bevonva.”

25/ Vimana (szanszkrit) Vimanam (páli). Szó szerint: kimérni vagy bejárni egy pályát; Égi Szekér; repülő, önjáró és önmagát mozgató hintó; repülő palota.

26/ Valószínűleg réz, magnézium, alumínium, az ősi atlantiszi városok romjainál feltárt és elemzett ötvözetek alapján.

„Alakjukra nézve csónakszerűek voltak, de kivétel nélkül fedélzettel rendelkeztek, mivel teljes sebességnél a felső fedélzeten maradni egyik utas számára sem lehetett volna kényelmes, még ha biztonságos lett volna is. Hajtó- és kormányművüket mindkét végükön használatba lehetett venni. De a legérdekesebb kérdés azzal az erővel kapcsolatos, amely hajtotta őket. A korábbi időkben úgy tűnik, a személyes »vril« ²⁷ szolgáltatta a hajtóerőt – az nem sokat számít, hogy ezt valamilyen mechanikus szerkezettel együtt használták-e –, de a későbbi időkben ezt felváltotta egy olyan erő, amely bár számunkra ismeretlen módon keletkezett, mégis meghatározott mechanikai elrendezéseken keresztül működött. Ez az erő, bár a tudomány még nem fedezte fel, sokkal jobban megközelítette azt, amit Keely kezelt Amerikában, mint a Maxim által használt elektromos áramot. Valójában éterikus természetű volt. Bár nem vagyunk közelebb a probléma megoldásához, működési módja leírható. A mechanikai elrendezések kétségtelenül némileg eltértek a különböző hajóknál.”

27/ A „Vril”, vagy a személyes rezgések kellő mértékű megemelése ahhoz, hogy legyőzzék a Föld mágneses vonzását, a levitáció elve.

„A következő leírás egy olyan légi hajóból származik, amellyel egy alkalommal a Poszeidónisz északi részén uralkodó király három nagykövete a Déli Királyság udvarába utazott. Egy erős, nehéz fémláda, amely a hajó közepén feküdt, volt a generátor. Innen az erő két nagy, rugalmas csövön áramlott a hajó mindkét végébe, valamint nyolc mellékcsövön keresztül, amelyeket elöl és hátul a mellvédekhez rögzítettek. Ezeknek dupla nyílásai voltak, amelyek függőlegesen fel- és lefelé is mutattak. ²⁸ Amikor az utazás megkezdődött, a mellvéd lefelé mutató nyolc csövének szelepét kinyitották – az összes többi szelepet zárva tartva. Az ezeken átrohanó áramlat olyan erővel csapódott a földbe, hogy az felfelé hajtotta a hajót, miközben maga a levegő továbbra is biztosította a szükséges alátámasztást. Amikor elértek egy kellő magasságot, a hajó azon a végén lévő rugalmas csövet hozták működésbe, amely a kívánt célállomással ellentétes irányba mutatott, miközben a szelepek részleges lezárásával a nyolc függőleges csövön átáramló áramlatot arra a kis mennyiségre csökkentették, amely az elért magasság fenntartásához volt szükséges. A hatalmas mennyiségű áramlat, amelyet most a tatból nagyjából negyvenöt fokos szögben lefelé mutató nagy csövön keresztül irányítottak, miközben segített a magasság fenntartásában, a jármű levegőben történő meghajtásához szükséges nagy hajtóerőt is biztosította. Az irányítás az áramlat ezen a csövön történő kibocsátásával történt, mert az irányának legkisebb megváltozása is azonnal módosította a jármű útvonalát.”²⁹

28/ A 15. oldalon szereplő torpedónak vagy repülő tengeralattjárónak dupla sornyi különös kék fénye volt. A Németországban leszállt, a 142. oldalon leírt járműnek is dupla sornyi kipufogófúvókája volt.

29/ Más szóval, egy univerzális rögzítésű „fúvóka” (jet).

„Állandó felügyeletre azonban nem volt szükség. Ha hosszú utat kellett megtenni, a csövet úgy lehetett rögzíteni, hogy egészen a célállomás megközelítéséig nem igényelt beavatkozást. Az elért maximális sebesség körülbelül 100 mérföld/óra volt, a repülés útvonala sosem egyenes vonalú volt, hanem mindig hosszú hullámokat formált, hol megközelítve a Földet, hol távolodva attól. Amikor a célhoz értek, a jármű megállításának módja – amit a levegőben éppoly jól meg lehetett tenni – az volt, hogy kiengedték az áramlás erejének egy részét a csőből a hajó célállomás felé mutató végén, miközben a hátsó hajtóerőt a szelepek elzárásával fokozatosan csökkentették. Még meg kell magyaráznunk a mellvédtől felfelé mutató nyolc cső okát. Ez különösen a légi hadviselést érintette, hiszen egy ilyen hatalmas erő birtokában a hadihajók természetesen egymás ellen irányították az áramlatot. Ez képes volt megbontani a meglőtt hajó egyensúlyát és a feje tetejére állítani azt. Ezt a helyzetet az ellenséges hajó biztosan kihasználta, hogy döngölőkosával támadást intézzen. Fennállt a földre zuhanás veszélye is, hacsak nem gondoskodtak gyorsan a szükséges szelepek elzárásáról és megnyitásáról. Bármilyen helyzetben is legyen a jármű, a Föld felé mutató csöveken kellett természetesen az áramlatnak kiáramlania, miközben a felfelé mutató csöveket el kellett zárni.”

Donald Keyhoe A repülő csészealjak léteznek (The Flying Saucers are Real, Hutchinson, 1950) című könyvében beszélgetést folytat az „N.A.C.A. egyik vezető mérnökével”, aki szinte szóról szóra ugyanazt mondja neki, mint amit Scott Elliott mondott a vimanákról:

„Meg lehetne építeni (a csészealjat) változtatható irányú sugár- vagy rakétafúvókákkal. A fúvókákat a perem körül helyeznék el, és irányuk megváltoztatásával a korong függőleges emelkedésre és süllyedésre lenne képes. Repülhetne azonban egyenesen előre is, és éles fordulatokat tehetne. Irányát és sebességét a működő fúvókák száma, az alkalmazott teljesítmény és a dőlésszögük határozná meg. Irányíthatók lennének a föld felé, hátrafelé, oldalirányba, vagy ezek különböző kombinációiban. Egy vízszintesen, egyenesen repülő korongot gyorsan balra vagy jobbra lehetne fordítani a fúvókák szögének megváltoztatásával, vagy a csoport egy részének lekapcsolásával. Ez... a Föld légkörében... és... a szabad űrben is működne.”

Pontosan ez az az elv, amely alapján az atlantiszi vimanák állítólag működtek. Így a repülő csészealjak inkább a vimanák továbbfejlesztésének tűnnek, mintsem a Wright testvérek által alkalmazott, és ma általunk is használt, hihetetlenül erős, zajos és viszonylag nem hatékony belső égésű motorok elvének kiterjesztésének.

Bizonyos egyéb jellemzők miatt a csészealj csak az ősi vimana bolygóközi, fejlettebb modelljének tűnik, így egy kifejezetten félelmetes következtetés jut az ember eszébe – nem a következményként minket érő fizikai sérülések miatt félelmetes, hanem azért a megsemmisítő csapásért, amit (ha igaz lenne) a büszkeségünkre mérne. Ugyanis ez azzal járna, hogy el kellene ismernünk: több tízezer évvel ezelőtt létezett a Földön egy technikailag nálunk fejlettebb nemzet. Amely akár arra is képes volt, hogy egy másik bolygóra utazzon.

Úgy tűnhet, hogy Scott Elliott egyfajta repülő csészealjat írt le, de honnan vette az információit? Úgy tűnt, senki sem tudja. A könyv ritka volt, és már régen nem nyomtatták. Elliott meghalt. Valaki, aki ismerte, elmondta nekem, hogy az anyagát India és Ázsia ősi feljegyzéseiben találta, és hogy nekem is a múzeumokban és a keleti könyvtárakban kellene próbálkoznom.

Nos, akkor irány a múzeumok.

De ahogy az a furcsa dolgoknál lenni szokott, a kutatás olyan, mint a hógolyó; elindítjuk, és először ezt, aztán azt szedi fel, amíg – mielőtt észbe kapnánk – váratlan méreteket nem ölt. Mielőtt még elértem volna a British Museumot (száz yardnyira voltam tőle), figyelmemet felkeltette egy kis könyvesbolt a Museum utcában, amely ritka és szokatlan könyvekre specializálódott. Hirtelen ötlettől vezérelve bementem, és böngészni kezdtem. Hamarosan odajött hozzám a tulajdonos, és azt mondta: „Van egy könyvem, azt hiszem, érdekelni fogja.”

Különös ember volt, a legáthatóbb tekintettel, amit valaha láttam; olyan szemekkel, amelyek mintha behatoltak volna az emberbe, megvizsgálva a legbelső gondolatait, és mosolyogva azon, amit láttak. Nem emlékeztem, hogy elmondtam volna neki, mit keresek; magam is alig tudtam. Mindenesetre elvettem a könyvet, amit kínált, és mentem a dolgomra.

Kiderült, hogy James Churchward egyik, az elveszett kontinensről szóló művéről van szó, a címe Mu gyermekei (The Children of Mu) volt. A 188. oldalon a következő részt találtam, amely elhitette velem, hogy jó nyomon járok. A szerző elmeséli, hogyan mutattak meg neki indiai utazásai során, a múlt század vége felé néhány ősi hindu kéziratot, amelyekről a papok azt mondták, hogy egy olyan anyacivilizáció ősi templomi feljegyzéseinek másolatai, amely még az indiainál is régebbi. Ezek között látta a következőket:

„A léghajó, a gépezete, az energia, a motorok stb. építésének rajzát és utasításait. Az energiát nagyon egyszerű, olcsó módon nyerik a légkörből. A motor olyasmi, mint a mi mai turbinánk abban a tekintetben, hogy az egyik kamrából a másikba dolgozik, amíg végül ki nem merül. Ha a motort egyszer beindítják, sosem áll le, amíg ki nem kapcsolják. Ha hagyják, addig megy, amíg a csapágyak el nem kopnak.... Ezek a hajók örökké körözhettek volna a Föld körül anélkül, hogy egyszer is leereszkedtek volna, egészen addig, amíg a gépezet el nem használódik. Az energia korlátlan, vagyis csak az korlátozza, amit a fémek kibírnak. Olyan repülésekről beszélek, amelyek a mi térképeink szerint ezer és háromezer mérföld közötti távolságot tettek ki. Minden, ezekre a léghajókra vonatkozó feljegyzés egyértelműen kijelenti, hogy önjárók voltak, magukat hajtották; más szóval saját maguk állították elő a repüléshez szükséges energiát... üzemanyagtól függetlenül. Úgy tűnik számomra... körülbelül 15-20 ezer évvel vagyunk lemaradva a korhoz képest.”

Szinte szóról szóra megegyezik Scott Elliott vimanákról szóló leírásával. A motor a perpetuum mobile, vagyis az örökmozgó valamilyen egyszerű formájának tűnik.

Churchward szerint levegőt használtak hajtóanyagként, valamiféle sugárhajtóműhöz hasonló dologban. Elliott szerint „éterikus erő” volt; de a levegő ősi szavai inkább annak éterikus és rejtett tulajdonságait jelentik, mintsem a megszokott gázokat, amelyekről tudjuk, hogy a légkört alkotják, így nincs szükség terminológiai vitára.

Ezen felbuzdulva elkezdtem kutatni az ősi feljegyzések között, hogy megpróbáljam bizonyítani vagy megcáfolni a megérzésemet, miszerint a repülő csészealjak nem jelentenek újdonságot. Minden várakozásomat felülmúlóan meg is kaptam a jutalmamat. A Rámájana és a Mahábhárata tele vannak mindenféle méretű és formájú óriási, történelem előtti repülőgépekről szóló beszámolókkal – némelyikük nagy volt, némelyik kicsi, néhány sugárhajtású, másokat egy felfogóképességünket meghaladó energiaforrás hajtott, egy olyan energia, amely első látásra nagyon hasonlít magára az emberi akaratra, amint azt az előző fejezetben is említettem.

A Rámájanában található egy remek leírás egy felszálló nagy vimanáról:

„Amikor megvirradt, Ráma beszállt a Puspakába, a Mennyei Szekérbe (vimana), amelyet Vivpisan küldött neki, és készen állt az indulásra. Az a szekér önjáró volt. Nagy volt és szépen kifestett. Két emelete volt, számos ablakos kamrával, valamint zászlókkal és lobogókkal volt feldíszítve. Dallamos hangot adott ki, miközben a levegőben suhant.”³⁰ Egy másik fordításban ezt találtam:

30/ Ahogy a „Mu gyermekei”-ben fordították.

„A napra emlékeztető, testvéremhez tartozó Puspaka Szekeret a hatalmas Rávana hozta el; az a légi és kiváló szekér, amely tetszés szerint bárhová eljut, készen áll számodra. Az a szekér, amely egy fényes felhőhöz hasonlít az égen, Lanka városában van.” ³¹ A hős Ráma pedig így válaszol:

31/ A Rámájanában, Manatha Nath Dutt M.A. 1891-es fordítása szerint a költő, „Válmíki” a „Rámájanát” több mint háromezer évvel ezelőtt fejezte be, de a régi feljegyzések, amelyekre ezt a nagyszerű történelmi sagát alapozta, bizonyára sokszorta régebbiek.

„Hozd el nekem gyorsan a légi szekeret.” Ekkor meg is érkezett a szekér, csupa arannyal díszítve, szép felső szobákkal, zászlókkal, ékköves ablakokkal, dallamos hangot adva ki, hatalmas termekkel és kiváló ülésekkel.”

„Látván a szekeret puszta akarattal közeledni, Ráma végtelenül elcsodálkozott. A király (Ráma) beszállt, és a kiváló szekér Raghira parancsára felemelkedett a magasabb légkörbe. És abban a szekérben, tetszése szerint haladva, Ráma nagy örömét lelte.”

Elmondják nekünk, hogy egy hosszú repülés után a gép leszállt, majd maga Ráma vette át az irányítást.

„Aztán Ráma parancsára az a kiváló szekér hatalmas zajjal felemelkedett a Mennyboltra. És mindenfelé lenézve, Ráma így szólt Szítához.” (Ugyanott)

Innentől kezdve Ráma megmutatja a szép helyeket és a látnivalókat a szárazföldön és a tengeren egyaránt, egészen Ceylonig. Amikor a város fölé érnek, nagy az izgalom, és minden utas feláll az ülésekből, hogy jobban lássanak.

Korábban a nagy eposzban Rávana egy erdőben rátalál Ráma gyönyörű feleségére, a „karcsú derekú Szítára”, és ravaszsággal, cselszövéssel elcsalja őt oda, ahol léghajója parkol. Ezután következik a tragédia élénk leírása. Rávana megragadja Szítát, bevonszolja vimanájába, és olyan gyorsan indul el, ahogy csak tud. Romesh Dutt fordításában ez áll:³²

32/ Romesh Dutt, Rámájana.

„... Emeld fel a szegény és gyámoltalan asszonyt. Ültesd be az ő mennyei szekerébe, melyet hatalom fog be, és sebesség szárnyal. Alakja és ragyogása aranyló, sebes, mint Indra mennyei paripája.... Aztán felemelkedett a Mennyei Szekér a domb és az erdős völgy fölé.”

Szegény Szítá szánalmasan zokog, és könyörög Rávanának, hogy engedje el. A férfi ügyet sem vet sírására, és kárörvendően figyeli a lány szorult helyzetét, így ahogy a levegőbe emelkednek, a szegény lány a Természethez kiált segítségért:

„Homályosan és szédülve, gyengén és akadozva, mégis hallatta átható sikolyát. Mely visszhangzott a végtelen erdőségeken át, és felzengett a felső egekbe.”

Ahogy az erdők fölé emelkedik, segítségért kiált hozzájuk:

„Pancsavati sötétlő erdői, Dzsanaszthána mosolygó völgye, Hajladozó fák és kúszónövények, suttogjátok el uramnak ezt a történetet. Mondjátok el Rámának, hogy az ő Szítáját a könyörtelen Rávana ragadja el.”

Egyre feljebb és feljebb szállnak; a hatalmas hegyvonulatok kezdenek kibontakozni alatta. Hiába kiált hozzájuk:

„Tornyosuló csúcsok és magasztos hegyek, fenséges és magasba törő erdős dombok. Messzire nyúló, komor hegyhátak, melyek az azúrkék égbe emelkednek.”

A segítség egy Dzsatáju nevű hűséges, öreg baráttól érkezik, aki egy hatalmas madár formájában (vagy valami hatalmas madárra emlékeztető dologban) felrepül, és légi harc veszi kezdetét. Dzsatáju azonban nem ellenfele a hatalmas vimanának. Néhány hősies frontális támadás után vérzőn és legyőzötten zuhan a földre.

Úgy tűnik, Rávana aljas viselkedésének nincs határa. Képtelen megvárni, amíg leszállnak Lankán, szegény Szítát az ölébe húzza, és útközben, a pilótaülésben megbecsteleníti. Ez inkább arra enged következtetni, hogy a vimana kivételesen jól ki volt egyensúlyozva, vagy valamiféle robotpilótával rendelkezett. „Lanka városa felé irányította az útját, magával vive Szítát. A gyönyörök magaslatait átélve Rávana magáévá tette őt, ölébe vonva egy halálos mérgű kígyón.”³²

32/ Romesh Dutt, Rámájana.

Miután ettől jobban érzi magát, rákapcsol a sebességre. „Mint egy íjból kilőtt nyíl, úgy hasította az Égboltot, maga mögött hagyva az erdőket, fákat és vizeket, és a végtelen óceánhoz érve átkelt rajta Lanka felé.”³²

32/ Romesh Dutt, Rámájana.

Minden jóra fordul. Ráma végül utoléri a gonosztevőt, és egy légi csata veszi kezdetét. Rávanát lelövik, Szítát pedig visszakapja a férje. Ezért egy érdekes, „Indra Nyila” nevű fegyver a felelős.

Füstbe és lángoló villanásokba burkolózva, a Kerek Íjból kirepülve Átdöfte Rávana vasszívét, és a földre terítette az élettelen hőst.³²

32/ Romesh Dutt, Rámájana.

Az ősi könyvek számos jelentős leírást tartalmaznak a repülő vimanákról. „Lángolva, mint egy karmazsinvörös tűz, Rávana szárnyas paripái menekülnek.” Később pedig, amikor Ráma megtámadja Rávanát, így írja le: „Rávana hatalmas vimanája egyenesen felém tart, lángolva, mint a tűz.” ³²

32/ Romesh Dutt, Rámájana.

Más beszámolókban is gyakran megemlítik szépségüket és ragyogásukat:

„A sugárzó vimana vad izzást bocsátott ki.” „A teljesen felszerelt vimana ragyogóan tündökölt.” „Amikor útnak indult, zúgása betöltötte az iránytű mind a négy irányát.” „A gyönyörű mennyei szekér a tűz ragyogásával bírt.” „Bhíma napszerűen ragyogó vimanáján lovagolt, melynek zaja a viharfelhők dörgéséhez hasonlított.” „Olyan volt, mintha két nap lenne a mennybolton. Az egész ég lángba borult, amikor felemelkedett rá.” „Hatalmas ragyogással lángolt, mint a láng egy nyári éjszakán.” „Mint egy üstökös az égen.” „Mint egy meteor, amelyet hatalmas felhő övez.” „Napsugár paripák vontatták.” „Szárnyas villám hajtotta.” ³³

33/ Protap Chandra Roy, Mahábhárata (1889).

Karmazsinvörös tűz, ragyogó tűz, napszerű tündöklés, mint egy második nap, mint egy üstökös, mint egy meteor, amelyet hatalmas felhő vagy korona övez – ha olvasták a repülő csészealjakról szóló jelentéseket, nem hangzanak ezek meglehetősen ismerősen?

Bármennyire is költőinek tűnhet a leírásuk e földhözragadt kor számára, nincs semmi allegorikus vagy szimbolikus az ősi vimanákban. Az írók kivétel nélkül szigorú különbséget tesznek a szárazföldi és a légi utazás között, vagyis: „Csukra gyalog ment Milithába, bár képes lett volna átrepülni az egész Föld egén és a tengerek felett.” ³⁴

34/ P. Chandra Roy. Samszaptakabadha.

Később ez a hős elképesztő légi repülést hajt végre.

„Felszállva a Kailásza-hegység kebeléről, a magasba szárnyalt. Képes lévén átszelni a magasabb légkört, azonosult a széllel (azzá vált). Ahogy a szél vagy a gondolat sebességével szelte át az eget, minden teremtmény rászegezte a tekintetét. Ahogy haladt előre, úgy tűnt, egy mindent átható hanggal tölti be az egész felső légkört. Látva ilyetén jövetelét, az összes lent lévő törzset ámulat töltötte el, és csodálkozva tágra nyitották szemüket. Csukra ezután a Malaja-hegység felé vette az irányt. (Hosszú repülés) A mennybolt azon régióján haladt keresztül, amely a szelek régiója felett van” ³⁴ (a felsőbb sztratoszférán, ha szó szerint vesszük).

34/ P. Chandra Roy. Samszaptakabadha.

A mennyei szekereket vagy vimanákat nem szabad összetéveszteni a közönséges harci szekerekkel vagy a lovak vontatta kocsikkal sem. A köztük lévő különbség a szanszkrit nyelvben pontosan olyan nagy, mint amilyet a saját irodalmunk tesz a szekerek és a repülőgépek között. Jó példa erre a „Samszaptakabadha”, amelyben egy harci szekeret és egy vimanát említenek, és összehasonlítják közös szépségüket:

„Amikor azok a fehér lovak csatába vontatták, ez a harci szekér felettébb tündöklőnek tűnt, akár egy égen tovaszálló mennyei szekér. És akárcsak Csukra mennyei szekere, ez a harci szekér is képes volt körpályán mozogni, vagy előre, hátra haladni, és különféle egyéb mozgásokat végezni.” ³⁴

34/ P. Chandra Roy. Samszaptakabadha.

Ennek a szakasznak a jelentését nem lehet félreérteni. Az író éppúgy tudta a különbséget a vimanák és a harci szekerek között, mint ahogy mi tudjuk a repülőgépek és a tankok közötti különbséget.

8. Fejezet

REPÜLŐ CSÉSZEALJAK AZ ÖZÖNVÍZ ELŐTT

Mielőtt még a Vimanák kapcsán kísértést érezne felkiáltani: „Ilyen állat pedig nincs!”, most részletesebb bizonyítékokkal szolgálok ezeknek a történelem előtti repülő csészealjaknak a létezésére. Azért mondok „csészealjakat”, és nem „repülőgépeket”, mert annak az elvnek, amely a magasban tartotta őket, semmi köze nem volt a szárnyakhoz. Kizárólag az általuk kibocsátott erő tartotta fenn őket; egy repülési irányhoz képest négy fokos szögben beállított áramvonalas sík nem játszott szerepet benne. Valódi szárny nélküli repülőgépek voltak. Ahogy a repülő csészealjak is.

Mindannyian nagyon hajlamosak vagyunk arra, hogy kimérjük annak a hosszát, szélességét és mélységét, amit hajlandóak vagyunk elhinni, és körülhatároljuk egy bűvös körrel, amely számos heves (és gyakran egyáltalán nem udvarias) varázsigét tartalmaz, megtiltva minden olyan idegen gondolat, gonosz szellem vagy rosszindulatú dzsinn közeledését, aki dédelgetett elképzeléseink kis nyájának biztonságát fenyegeti. Abban a körben, a miheztartás végett, felállítjuk Bacon Három Bálványát, amelyeket ő találóan a Barlang Bálványának, a Piac Bálványának és a Színház Bálványának nevezett, egy olyan szentségtelen hármast, amelynek gyűjtőneve a Személyes Előítélet. Ezek a bálványok mindig is hármas istenséget alkottak az emberiség számára, és valószínűleg addig fogják alkotni, amíg ez a bolygó vissza nem tér a modern tudomány számára teljesen ismeretlen anyagállapotba, melynek képviselői szentélyükben való túlzott imádatuk révén véletlenül a Földünket az eredetileg szándékozottnál több milliárd évvel korábban vissza is redukálhatják abba a kezdeti állapotba.

Könnyű a repülő csészealjakról szóló összes ősi szanszkrit leírást puszta mítoszként elvetni, egészen addig, amíg el nem olvassuk őket. Ám az ókori írók gondos különbséget tettek a mítosz, amelyet „Daiva”-nak, és a tényszerű feljegyzés között, amelyet „Manusa”-nak neveztek.

A „Manusa” beszámolókban a legkidolgozottabb részleteket rögzítik a vimanák építéséről. A Samarangana Sutradhara (Szamarángana Szútradhára) szerint könnyű anyagból készültek, erős, formás testtel. Építésükhöz vasat, rezet és ólmot használtak. Nagy távolságokat tudtak megtenni, és levegő hajtotta őket. Aztán egy utalást kapunk a meghajtásra vonatkozóan, azzal az állítással, hogy „tűz és higany volt az aljukon”.

A Samarangana Sutradhara 230 stanzát szentel a vimanák építési elveinek, valamint béke- és háborús felhasználásuknak. Nagyon jól manőverezhetők voltak, és bármit megtámadhattak a levegőben vagy a földön. A szerző, Scott Elliotthoz hasonlóan, három fő mozgásformát tulajdonít nekik: a függőleges felemelkedést, a több ezer mérföldes cirkálást, és végül a megállást és leereszkedést. Olyan gyorsan mozogtak, hogy a földről alig lehetett hallani őket.

A védikus bráhmanákban leírják az Agnihotra vimanát a két hajtótüzével, az Ahavaniyával és a Garhapatyával. Ezután egy különös kijelentés hangzik el, miszerint a pilóta tejet áldoz a három Agninak, avagy tűznek. Ez nyilvánvalóan egy „vakítás”, mert hatalmuk titkait féltékenyen őrizték arra az esetre, ha rosszul használnák fel azokat.

A szanszkrit Samarangana Sutradhara így fogalmaz:

„A vimanák gyártási részleteit a titoktartás miatt tartják vissza, nem pedig tudatlanságból. A konstrukció részleteit nem említjük, mert tudni kell, hogy... ha nyilvánosságra hoznák, a gépeket rosszul használnák fel.” Ez megerősíti Scott Elliott állítását, miszerint sosem gyártották őket sorozatban, mint a modern repülőgépeinket. Egy másik helyen, ugyanebben a műben ezt olvashatjuk:

„Erősnek és tartósnak kell elkészíteni a testet könnyű anyagból, mint egy hatalmas repülő madárét. Belsejében el kell helyezni a higanymotort az alatta lévő vas fűtőberendezéssel. A higanyban rejlő hatalom révén, amely mozgásba hozza a hajtó forgószelet, egy bent ülő ember rendkívül csodálatos módon, nagy távolságot tehet meg az égen.

Hasonlóképpen, az előírt eljárásokat követve akkora vimanát lehet építeni, mint a mozgásban lévő Isten temploma. Négy erős higanytartályt kell beépíteni a belső szerkezetbe. Amikor ezeket a vastartályokból jövő szabályozott tűzzel felhevítik, a vimana vihar-erőt fejleszt a higany révén. És egyszerre olyan lesz az égen, mint egy igazgyöngy.”

A tibeti könyvek, a Tantjua és a Kantjua is számos utalást tartalmaznak csodálatos történelem előtti repülőgépekre, amelyeket gyakran „az ég gyöngyeinek” neveznek. Nemrég kaptam egy levelet Kaliforniából néhány barátomtól, akik körülbelül hat percig figyeltek meg egy repülő csészealjat. Ezt írták: „Olyan színe és fénye volt, mint a gyöngyháznak. Valójában úgy nézett ki, mint egy hatalmas ovális gyöngyszem, amely némán repül az égen.” Azt válaszoltam, megkérve őket, hogy próbáljanak meg szerezni egy példányt a Tantjuából, hogy maguk is összehasonlíthassák.

A Samar beszámolója tökéletesen világossá teszi, hogy a teljes részleteket vissza kell tartani „a biztonság érdekében”, hogy egy modern ember által kedvelt kifejezéssel éljek. A régiek azonban kevésbé önző és valamivel erkölcsösebb nézetet vallottak. Megőrizték titkaikat, mert előre látták azokat a szörnyű módokat, ahogyan a vimanákat háborúban fel lehetne használni: a félelmeik teljesen jogosak voltak a Dajtán Háborúk idején, amikor egész városokat töröltek el, és hadseregeket pusztítottak el a levegőből indított Astra és Brahma fegyverek. ³⁵

35/ Az ősi árják nagyon is jól tudták, hogyan lehet a Tűz Elemét háborúban használni, ahogy az „astra fegyvereikből” is látható, amelyek – a lövedékek vagy a Szóposzamhára (szó szerint kilövő fegyverek) listája szerint – a következőket foglalják magukba: Sikharasztra (egy lángot okádó lövedék); Avidyastra (illuzórikus erejű lövedék); és a Praszvapána, amely alvást okozott, valamint az „Alvás Nyila” (valamiféle gázlövedék); Gandharvasztra (Visnu, a Pusztító fegyvere); Szamvarta (füstfüggöny- vagy ködképző); Száura (a Napisten lövedéke); négyféle Agni Astra, vagyis tüzes lövedék, amelyek lángcsóvában utaznak és dörgést keltenek. Végül Indra rettenetes Nyila, amely villámcsapásával tízezer embert volt képes megölni. Ezt egy „kör-íjból” lőtték ki, amely úgy hangzik, mint egy tüzérségi löveg.

Aztán jöttek a „mágikus” fegyverek, amelyeket akarattal és hanggal irányítottak: A Szatjakírti; a Kámarúpaka (amely akarat szerint ölt formát); a Kámarucsi (kívánság szerint cselekvő); a Vadzsara, a Villám, amelynek működtetéséhez mantrák vagy hang volt szükséges; és a Virucsi (egy tüzes fegyver).

Lásd: Warfare in Ancient India, pp. 277-30, by V. R. Ramachandra Dikshitar, Macmillan & Co. Ltd.. 1948.

A Samar elegendő ahhoz, hogy eloszlasson minden megmaradt kételyt azzal kapcsolatban, hogy a vimanák a költői képzelet szüleményei lennének, vagy istenségek és bizonyos kozmikus erők allegorikus beszámolói. Ez a „higanymotor” leírás érdekfeszítő. Mit jelent pontosan „a higanyban rejlő hatalom”? Vajon tudhatták-e, hogyan lehet felszabadítani a nehézfémekben rejlő alapvető energiát, és ezt a sugárhajtás egy rendkívül hatékony formájaként használni? Dr. Meade Layne San Diegóból (Kalifornia) még sosem hallott az ősi vimanákról, amíg fel nem hívtam rájuk a figyelmét. De jóval korábban azt írta, úgy hiszi, hogy egy bizonyos típusú repülő csészealj (egy „nagyon ősi típus”) a levegő, az űrben pedig a fém atombontásával hajtja magát.

Egy kicsit később bizonyítékokat is bemutatok arra vonatkozóan, hogy a régiek többet tudtak ezen a téren, mint képzelnénk; talán nem a maghasadásról, de az atomenergia bizonyos más aspektusairól, amelyeket pusztító eredménnyel békés vagy harci célokra lehetett fordítani.

A Samar azt írja, hogy szabályozott tüzet alkalmaztak a higanyon: majd ezután vihar-erő keletkezett. Később azt írja: „Továbbá, ha ezt a megfelelően hegesztett illesztésekkel rendelkező vasmotort higannyal töltik meg, és a tüzet a felső részébe vezetik, akkor oroszlánüvöltéssel fejleszt erőt.”

Nos, a tűz az ősi művekben nem mindig az égés tüzét jelenti. Az ezoterikus könyvek negyvenkilenc tüzet sorolnak fel, amelyek többsége úgy tűnik, különféle elektromos és mágneses jelenségekre utal. A „szabályozott tűz” ebben az esetben esetleg egy közönséges kemencére is utalhat, bár nehéz belátni, hogy a higany-oxid képződése hogyan biztosítana sugárhajtást. Valószínűbb, hogy a szóban forgó „tűz” egyike azoknak az elektromos „tüzeknek”, amelyek ma már többé-kevésbé ismerősek a tudomány számára.

A Samar ezt követően egy mérnöki szintű, egyenes beszámolót ad a vimanák sokoldalúságáról, és olyan teljesítményadatokat közöl, amelyeket a repülőgéptervezőink is megirigyelhetnének.

„A vimanák mozgásának alkategóriái: Döntött; Függőleges emelkedés; Függőleges süllyedés; Előre; Hátra; Normál emelkedés; Normál süllyedés; Haladás nagy távolságokon keresztül a működő alkatrészek megfelelő beállításával, ami folyamatos mozgást biztosít.”

„Ezeknek a gépeknek az erőssége és tartóssága a felhasznált anyagtól függ. A légi szekér főbb tulajdonságai a következők: Lehet láthatatlan; Szállíthat utasokat; Kicsire és kompaktra is készíthető; Képes csendben mozogni; Ha hangot akarnak használni, minden mozgó alkatrésznek nagy rugalmassággal kell rendelkeznie, és kifogástalan kivitelezésűnek kell lennie; Hosszú ideig kell tartania; Jól be kell burkolni; Nem szabad túl melegnek, túl merevnek, vagy túl lágynak lennie; Dallamokkal és ritmusokkal is mozgatható.”

Valójában úgy tűnik, nincs olyan dolog, amire ne lennének képesek. Manőverezhetőség terén felülmúlják a helikoptert. Képesek csendben mozogni a helikopter hasító ricsaja nélkül. Olyannyira manőverezhetők, hogy hajszálpontosan néhány kimért hüvelyknyire képesek a föld felett lebegni. „Yudhishthiva vimanája négyujjnyi szélességű magasságban maradt a föld felszínétől.” ³⁶ Alternatív meghajtási módként kizárólag a hang, a „dallamok és ritmusok” ereje hajthatja őket. Valamint úgy tűnik, képesek akarat szerint megjelenni és eltűnni, bizonyos különösen ügyes optikai csalódásoknak köszönhetően.

36/ Drona Parva.

Mindezen dolgokra a repülő csészealjak is képesek.

Rendben! Tegyük fel, hogy egy elfeledett civilizáció valamikor régen tudta, hogyan kell felépíteni a repülő csészealjak egy primitív formáját itt a Földön, csak nem akarod azt mondani nekünk, reméljük, hogy képesek voltak eljutni más bolygókra vagy onnan érkezni? Van határa annak, amit el tudunk hinni!

Személy szerint én nem teszek ilyet. De a Samar megteszi; és a Samar sajnos egyike azoknak a dokumentumoknak, amelyeket „manusa”-nak, vagyis „szigorúan tényszerűnek” minősítettek. Szigorúan és tényszerűen kijelenti az egyszerű állítást: „Ezen gépek révén az emberi lények repülhetnek a levegőben, a mennyei lények pedig lejöhetnek a Földre.”

Más szóval, a régiek teljesen hozzászoktak ahhoz, hogy még azokban az időkben is embereket fogadjanak más bolygókról.

Egy másik rész kerek perec kijelenti, hogy bizonyos vimanák képesek voltak felemelkedni a Naprégiókba (Surjamandala), és onnan ki és tovább a Csillagok Régióiba (Naksatramandala), ami azt jelenti, hogy néhány vimanát a Naprendszer, vagy akár maga a Galaxis átszelésére építettek.

9. Fejezet

CSÉSZEALJAK A SZANSZKRITBAN

Olyan megnyugtató lenne, ha mindezeket a beszámolókat puszta mesének minősítve elvethetnénk, de minél mélyebbre ásunk az ősi művekben, annál több beszámolóra bukkanunk légijárművekről, energiaforrásokról és szuperfegyverekről. Ezek a tizenkilencedik századi szanszkrit fordítók számára keveset jelentettek, számunkra viszont ma már rendkívül vészjósló és komoly jelentőséggel bírnak.

Nem akarom bebizonyítani, hogy az Özönvíz előttieknek atombombájuk volt vagy valami hasonló; teljesen elégedett leszek, ha meg tudom mutatni, hogy tudták, hogyan kell egyfajta repülő csészealjat építeni. De szeretnék idézni néhány szakaszt a több mint 3000 évvel ezelőtt írt Mahábháratából, ami meggyőzően bizonyítja, hogy bizonyos hatalmas kozmikus erők és azok manipulálása nem volt ismeretlen számukra. Ezeket nem egyfajta érdekes kitérőként idézem, hanem pusztán azért, hogy megmutassam: ha egy elpusztult civilizáció valaha értette az atomenergia, valamint egy számunkra még ismeretlen sugárzó energia működését, akkor annál is több okunk van elhinni a beszámolóikat, miszerint elképesztő erejű és képességű repülőgépeik is voltak.

Az első részlet egy szemtanú beszámolója arról, hogyan sújtott le az Agnéja nevű fegyver az alant elterülő, szerencsétlen sorsú hadseregre. A tábornokoknak érdemes lenne tanulmányozniuk.

„Kilőttek egy lángoló lövedéket, mely a füst nélküli tűz ragyogásával bírt. A seregeket hirtelen sűrű homály vette körül. Az iránytű minden pontja hirtelen sötétségbe burkolózott. Gonoszt hozó szelek kezdtek fújni. Felhők ordítottak a magasabb levegőbe, vért záporozva. Maguk az elemek is összezavarodottnak tűntek. A nap mintha körbe-körbe forgott volna. A világ, melyet megperzselt e fegyver hője, úgy tűnt, lázban ég. Az elefántok, e fegyver energiájától megperzselve, rémülten rohantak, védelmet keresve borzalmas erejétől. Még a víz is felforrósodott, a vízben élő teremtmények mintha égtek volna. Az ellenség úgy hullott, mint a dühöngő tűzben leégett fák. Hatalmas elefántok, e fegyver által megégve, hullottak mindenfelé. Mások, megperzselve, ide-oda rohantak, és félelmetesen ordítottak a lángoló erdő közepén. A paripák és a harci szekerek, e fegyver energiája által elégetve, úgy festettek, mint egy erdőtűzben elpusztult fák csonkjai. Harci szekerek ezrei hullottak alá minden oldalról. Ezután sötétség rejtette el az egész sereget...” ³⁷

„Hűvös szelek kezdtek fújni. Az iránytű minden pontja világossá és fényessé vált. Aztán megdöbbentő látványban volt részünk. E fegyver szörnyű ereje által elégetve, a halottak alakját még csak megkülönböztetni sem lehetett. Soha korábban nem hallottunk, és nem is láttunk ehhez hasonló fegyvert.” ³⁵

37/ P. Chandra Roy, 1889, Drona Parva.

A megégett fákhoz hasonlóan csonkká szenesedett harci szekerek és az a több ezer, a felismerhetetlenségig összeégett ember ezen szörnyű leírását valószínűleg 10 000 évvel Nagaszaki előtt vetették először papírra. A Mauszala Parvában van egy fegyver, amelyet egy „vasnyílhoz” (vas lövedékhez) hasonlítanak, amelyen keresztül a Vrisnik és az Andhakák fajának minden tagja hamuvá égett. Valóban, az ő elpusztításukra. Csandra „létrehozott egy ádáz vasvillámot, amely úgy nézett ki, mint a halál gigantikus hírnöke.”

Oly borzalmas volt ez a fegyver, hogy: „nagy lelki gyötrelemben a király a villámot finom porrá zúzatta”. De még ekkor is rendelkezett valamilyen szörnyű, mérgező erővel, mert: „embereket alkalmazott, hogy ezt a port a tengerbe vessék.” ³⁷

37/ P. Chandra Roy, 1889, Drona Parva.

De mindezen óvintézkedések ellenére valamilyen láthatatlan vagy radioaktív eszköz hatalmas kárt okozott. Az emberek haja és körme egyik napról a másikra kihullott. Egész nap viharos szelek fújtak. Az agyagedények minden látható ok nélkül megrepedtek. A madarak kifehéredtek, a lábuk pedig skarlátvörös és hólyagos lett. Az élelmiszer pedig néhány órán belül megromlott.

Az Agnéja Fegyver mellett létezik a Brahma Fegyver is, amelyről azt tartották, hogy magának az Istennek az erejét tartalmazza, és amelynek még a halhatatlanok sem tudtak ellenállni. Ez a fegyver azért érdekes, mert semmi ma ismert dologhoz nem hasonlít. Indrá Nyilának is nevezik, és egy kör alakú, tükröződő mechanizmus működteti. Nem kilövik, hanem bekapcsolják, mint egy fényszórót. A mechanizmusból azonnal ragyogás árad ki: egy fénysugár, amely egyre erősebbé válik, amíg a célpont teljesen el nem pusztul. Ereje jelentős, mert egy tökéletesen szép napon is azonnal hatalmas zavart okoz a természetben. Szelek fújnak, a víz felforr, az állatok ámokfutásba kezdenek. Az egyetlen dolog, ami ellensúlyozhatja, az egy másik Brahma Fegyver. Kettő ilyen, ha egymással szemben működik, teljesen semlegesíti egymást, ami erősen arra utal, hogy rezgési elven működtek, amit ellentétes hullámok gondos ráirányításával lehetett semlegesíteni.

Számos korlátozást írtak elő e fegyverek válogatás nélküli használata ellen. Soha nem szabad bevetni őket, kivéve a legvégső szükség esetén, amikor már minden más fegyvert kipróbáltak és csődöt mondtak. Nem használhatók civilek vagy visszavonuló katonák ellen.

Dronát kemény megrovásban részesítik e szabályok megszegéséért, és figyelmeztetik, hogy megvonják tőle a hatalmat, ha valaha is újra megteszi: „A Brahma Fegyverrel elégetted a Föld azon embereit, akik nem járatosak a fegyverforgatásban (civileket). Ez a cselekedet nem igazságos. Ne kövess el még egyszer ilyen bűnös tettet.” ³⁷

37/ P. Chandra Roy, 1889, Drona Parva.

A Brahma Fegyverek használata előtt a kezelő kivétel nélkül „vizet érint”, ami számunkra egy elektromos érintkezés létrehozására, vagy egy jó „földelésre” utalna. A hatásokat sok helyen leírják.

„Drona fia vizet érintett, és kilőtte a »Nárájanát«. Heves szelek kezdtek fújni, esőzáporok hullottak. Mennydörgés hallatszott, bár az ég felhőtlen volt. A föld megremegett. A tengerek háborgásukban megduzzadtak. Hegycsúcsok hasadtak ketté. Sötétség ereszkedett le.” ³⁷

„A Brahma Fegyver lesújtott Parthára és minden élőlényre. A föld minden hegyével együtt megremegett. Borzalmas szelek kezdtek fújni. A tengerek háborgásukban megduzzadtak.” ³⁷

37/ P. Chandra Roy, 1889, Drona Parva.

Ezt a pusztítást követő menekülés során egy különös dolog történik. A rohamozó, sikoltozó elefántok, az elszabadult harci szekerek és a lángoló pusztulás közepette a menekülő katonák a legközelebbi vízhez rohannak, ahol levetkőznek, és lemossák magukat meg a fegyvereiket/páncéljaikat, miközben a fejvesztett menekülés még mindig tart.

Nos, miért állnának meg fürödni, és miért mosnák le a páncéljukat vízben (ami a legjobb esetben sem tesz jót neki) egy ilyen pillanatban, hacsak nem féltek attól, hogy megfertőződtek valamivel – hacsak a robbanás nem ruházta fel valamilyen különös tulajdonsággal a páncéljukat, amiről tudták, hogy végzetes lesz, ha nem hatástalanítják gyorsan?

Azt mondják nekünk, hogy a Brahma Fegyver csak azokban tesz kárt, akik fémet viselnek vagy fémtárgyakat fognak. Azokat, akik eldobják fegyvereiket és elhagyják harci szekereiket, nem öli meg. „De azok, akik csak rágondolnak is arra, hogy harcoljanak ellene, elpusztulnak, még ha a föld mélyén rejtőznek is.”³⁷

37/ P. Chandra Roy, 1889, Drona Parva.

Gyakran hangsúlyozzák a fém elkerülésének fontosságát, amikor a fegyver aktív. Az egyik csatában Bhímaszénát az utolsó pillanatban rántják ki a harci szekeréből, így éppen hogy csak megmenekül a biztos haláltól.

„Drona Fiának fegyverétől beburkolva Bhímára, az ő paripáira, hajtójára és szekerére képtelenség volt ránézni. Mint a lángoló lángok tüze, egy másik tűz közepén, minden ádáz sugár Bhíma szekere felé kezdett haladni. Ahogy az Univerzumot elemésztő Juga Tűz végül eljön, és belép a Teremtő szájába, úgy kezdett e fegyver behatolni Bhíma testébe.” ³⁸

38/ A szuperfegyverek robbanása sokszor fényesebb volt a napnál. Hogy megfelelően leírhassák, az ókori írók gyakran hasonlítják ezt a naprendszerünk végső felbomlásához, amikor a nap hirtelen szupernóvává lángol fel, kitágul, és egyenként felfalja a bolygókat; egy elv, amelyet a modern tudomány a közelmúltban dolgozott ki, de az ősi könyvek gyakran említik, pl.: „Ardzsuna fegyvereinek hőjével úgy égette el az összes Kurut, mint az a nap, amely a Juga (korszak) végén jelenik meg, és elemészt minden teremtményt”. (Drona Parva.)

Ezt látva Krisna és Ardzsuna rákiáltanak, hogy dobja el a fegyvereit, és minél gyorsabban meneküljön el a szekerétől. A lángoló elektromos tűztől elborított Bhíma kábultan áll, és az ellenséget szidja. Erre két barátja, akik már megtették az óvintézkedéseket, leugrik a saját szekeréről, és odarohan hozzá, árnyékolva a szemüket a vakító fénytől, miközben „Drona Fiának ezen fegyvere, melyet Bhíma ellen irányítottak, egyre növekedett energiában és erőben.”

Megragadják a karjánál fogva, leráncigálják az emelvényről, a földre lökik, és gyorsan lefegyverzik. Mire a fegyver „elcsendesedik”, a szelek elállnak, és újra láthatóvá válik a kék ég. De Bhíma dühöng, és úgy érzi, szégyenletes vereséget szenvedett az ellenség szemében.

A következő összecsapásnál a két fél kiegyenlítettebb erőkkel bír. Bhíma a szekerén támadásra indul, és ismét a szuperfegyver vakító sugarainak célpontjává válik. Ezúttal azonban semlegesítik azt.

„Látva, hogy Bhímát elborítja az a fegyver, Dhahadzsaja [Ardzsuna] semlegesítette az energiáját azáltal, hogy beborította a »Varuna Fegyverrel«. Senki sem láthatta, hogy így beborította őt a »Varuna Fegyver«, az őt beburkoló tüzes erő miatt.

„Drona Fiának fegyvere kezdett behatolni Bhíma testébe. Ahogy nem lehet érzékelni a tüzet, ha behatol a napba, sem a napot, ha behatol egy tűzbe, éppígy senki sem érzékelhette azt az energiát, amely Bhíma testébe hatolt.” ³⁷ Ahogy egy korábbi küzdelemben is, amikor Partha a saját Brahma Fegyverével ellensúlyozta Dronáét, úgy most is: „a Természet minden háborgása sebesen lecsillapodott.”

37/ P. Chandra Roy, 1889, Drona Parva.

Eddig a repülő csészealjak kivételesen békések voltak. Az évszázadok során, amióta az egünkön vannak, egyetlen ellenséges akciót sem találtam. A történelem előtti földi készítésű csészealj, vagyis a vimana, azonban félelmetes fegyver volt a háborúban. Hadd mondjak néhány példát arra, hogyan használták őket városok és hadseregek támadására, és az ebből fakadó megdöbbentő pusztításra. „Csukra, abban a kiváló vimanában utazva – melyet Mennyei Erők hajtottak – a Hármas Város elpusztítására indult.” Ehhez a konkrét művelethez korábban már elhatározták: „egy hatalmas erejű vimanát kell építeni.”

A város olyan erős, hogy csak egy olyan fegyvert tartottak célravezetőnek, amely képes egyszerre elpusztítani a három részét: „Ezt a három részt egyetlen lövedékkel kell átdöfni, pusztulásukat semmilyen más eszközzel nem lehet véghezvinni.”

Először is egy általános bombázás veszi kezdetét: „Csukra, a Marutoktól körülvéve, elkezdte szórni mennydörgését a Hármas Városra minden oldalról.”

Ezután bevetik a szörnyű „egyetlen lövedéket”: „Kilő egy lövedéket, amely az Univerzum Erejét tartalmazza, a Hármas Városra... a város égni kezdett.... Tízezer naphoz hasonló füst lángolt fel pompájában.”

Olyan szörnyű ez a fegyver, hogy még az istenek is félnek: „Látva az Univerzum Erőit egy helyen egyesülve, az isteneket ámulat töltötte el.” Sőt, be kell avatkozniuk és el kell oltaniuk a tüzet, mondván: „Ne égesd hamuvá az egész világot.”

Nem akarom ezen a ponton megzavarni a témát, mert igyekszünk a tárgyat többé-kevésbé a vimanákra korlátozni. De vajon 1945-ben nem sikerült-e az amerikai kormánynak előállítania egy olyan fegyvert, amely szintén az Univerzum alapvető Erejét tartalmazta?

Vimanákat hadseregek ellen is használtak: „Egy hatalmas és rettenetes vimana fekete vasból, mely 400 jodzsan magas volt és ugyanolyan széles, a megfelelő helyekre beépített motorokkal felszerelve. Nem lovak, sem elefántok hajtották. Ehelyett [akkora méretű] gépek hajtották, amelyek elefántokhoz hasonlítottak.” ³⁹

39/ Ghatotrachabadma.

Egy földi szemtanú mesél a rákshaszák által a hadseregükre mért légibombázásról: „Megláttuk az égen azt, ami számunkra egy skarlátvörös felhőtömegnek tűnt, és egy lángoló tűz ádáz lángjaira hasonlított. Ebből a tömegből sok lángoló lövedék villant ki, és hatalmas morajlás hallatszott, mintha ezer dobot vertek volna egyszerre. És belőle sok arannyal szárnyalt fegyver és ezernyi villámcsapás hullott, hangos robbanásokkal, és sok száz tüzes kerék. Hangossá vált az ezen lövedékek által megölt, hulló lovak, és a robbanásoktól sújtott hatalmas elefántok zűrzavara. Az »Óh« és »Jaj« kiáltásokkal bolyongó hadsereg úgy tűnt, a megsemmisülés szélén áll. Azok a szörnyű rákshaszák az égen állomásozó nagy halmok alakját öltötték.” ⁴⁰

40/ Karan Parva.

Minden elveszett volna, ha Karna nem hoz elő egy titkos fegyvert, amely kiütötte az égből a rákshaszák bombázóflottáját: „Karna felvette azt a szörnyű fegyvert, a Pusztító nyelvét, a Halál Nővérét, egy rettenetes és sugárzó fegyvert. Amikor a rákshaszák meglátták ezt a kiváló és lángoló fegyvert maguk felé irányítva, megijedtek.... A tündöklő lövedék a magasba szállt az éjszakai égbolton, és belépett a csillagszerű formációba... és hamuvá égette a rákshaszák vimanáját. Az ellenséges jármű szörnyű zajjal zuhant le az égből.”

De az egyik bosszúálló rákshasza még az irányítás nélküli Földre zuhanása közben is elhatározta, hogy a lehető legnagyobb kárt okozza, ezért alkalmazta a közelmúltbeli japán „Kamakasi” (Kamikaze) technikát, és rávezette szörnyű gépét az alatta lévő csapatokra, így „a hadsereg egy része összezúzódott és a földbe préselődött.”

Emlékezzünk—

„Az égen állomásozó nagy halmok alakja.”

„Mint egy azúrkék felhőtömeg az égen, szivárvánnyal övezve.”

„A szabályok szerint díszített és felszerelt vimanák úgy néztek ki, mint mennyei építmények az égen... ahogy tovaszálltak, úgy néztek ki, mint a madarak rendkívül gyönyörű röptei.” ⁴¹

41/ Nem mindegyik épült az eredeti, hatékonyabb kör alakban. A „Rámájana” változó szeszély és divat szerinti légi szekereket ír le; ló, sas és elefánt alakúakat. De ismételten lehetséges, hogy ezek csupán a vimanák különböző méreteinek vagy osztályainak adott nevek voltak, akárcsak mi is olyan neveket adunk a saját „légi szekereinknek”, mint Darázs, Moly, Szitakötő, Albatrosz, Sirály stb., aszerint, hogy éppen milyen madár vagy állat nyeri el a készítő tetszését. A „Puspaka Vimana” valószínűleg az „Elefánt” osztályba tartozott berendezéseivel, ablakaival, számos apartmanjával és azzal a képességével, hogy „az összes vanarát, valamint Rámát, Szítát és Laksmanát” is szállítani tudta. Alkalmanként hallunk történeteket óriási Vimanákról, amelyek már a „daiva” (mítosz) ízét hordozzák a „Mahábháratában”, amikor is Aszúra Maja egy hatalmas, pompás arany, kör alakú szerkezettel indul útnak, amelynek négy erőműve és tizenkétezer könyöknyi kerülete volt – körülbelül négyszer akkora, mint az a szörnyeteg, amely elpusztította Mantell kapitány vadászgépét a Godman Field felett.

Nem mondható el ugyanez a repülő csészealjakról is?

A Ghatotrachabadma egy még megdöbbentőbb kijelentést tesz: „Nagy energiával megáldva a rákshasza arany vimanájában ismét leereszkedett a Földre.. amikor földet ért, úgy nézett ki, mint egy gyönyörű formájú antimonhalom a föld felszínén.”

A nemrégiben bemutatott Ahol a Föld megállt (The Day the Earth Stood Still) című filmben egy repülő csészealj Washington egyik nyilvános parkjában történő leszállását ügyesen ábrázolták. Ott ült a füvön, egy formás, ezüstös, csillogó fémhalom; amire nem tudok jobb leírást elképzelni, mint ezt: „egy gyönyörű formájú antimonhalom a föld felszínén.”

10. Fejezet

CSÉSZEALJAK EGY DALÉRT

Bármennyi Vimana is kerüljön elő a hindu, bráhmin, szanszkrit és páli irodalomból, annak az erőnek a titka, amely némán, dallamosan vagy hatalmas ordítással mozgatta őket, még mindig rejtve marad előttünk. Hol kereshetünk olyan erőt, amely egy hatalmas légi szerkezetet mérhetetlen távolságokba és hatalmas magasságokba repít üzemanyag használata nélkül?

Ki hallott már arról, hogy valamit vagy valamilyen erőt a semmiért kapjunk – veszteség vagy ráfordítás nélkül? Néhány hónappal ezelőttig egy ilyen gondolat ellentmondott az energia és annak megmaradásának minden ismert törvényével, és bármely fizikus udvariasan, de határozottan közölte volna, hogy ez lehetetlen, éppúgy, ahogy egy kiváló professzor mondta egyszer Edisonnak, amikor részt vett az első beszélő gép tényleges bemutatóján. A tudós professzor mélyen megsértődött, és ragaszkodott ahhoz, hogy Edison valamiféle hasbeszélő trükköt alkalmaz, mert mindenki tudta, hogy a hangot nem lehet megőrizni – pláne nem kis viaszhengereken. A professzor tévedett, és szellemi örökösei most ugyanezen az üdvös tapasztalaton esnek át, mióta eljutottak a magfizika magasabb birodalmaiba, ahol bizonyos munkák – különösen a hidrogénbombával kapcsolatosak – az anyag energiából történő tényleges „teremtését” vonják maguk után. Az energiamegmaradásra vonatkozó törvények most jelentős módosuláson mennek keresztül, de valószínűleg csak 1986 körül fogják megérteni teljes jelentőségüket.

De elég furcsa módon ez a titokzatos Erő rövid időre újra felbukkant, pont New Yorkban, az 1890-es években. A Haladás útját kísérő nagy sürgés-forgásban és nyüzsgésben elfeledve, egy magányos feltaláló, John Worrell Keely (Philadelphia, Pennsylvania) újra felfedezte ezt az elveszett erőt, és a „Dinaszférikus Erő” (Dynaspheric Force) nevet adta neki.

Keely kísérletei jelentős érdeklődést váltottak ki annak idején, és a gazdag Barnato fivérek elküldték képviselőjüket, Ricardo Seavert az Atlanti-óceánon túlra, hogy kivizsgálja a munkáját. Ez jóval azelőtt történt, hogy bárki is televíziót készített volna, felfedezte volna a kozmikus sugarakat, vagy elgondolkodott volna az akkoriban elfogadott „Anyag Negyedik Állapota” felett uralkodó feltételeken.

Keely kijelentette, hogy a Föld két pólusa között áramló mágneses erők vizsgálata során felfedezte, hogy „az anyagi részecskéket rezgéssel fel lehet osztani” ⁴², és hogy ezt az elvet motor hajtására is tudná alkalmazni. A Seavernek tartott bemutatón Keely a New York-i laboratóriuma egyik végében állt; a motor a másik végén volt felszerelve. Aztán egy bizonyos hangot játszott egy hegedűn, mire a 25 lóerős motor forogni kezdett, és egyre gyorsult, amíg gyakorlatilag le nem ugrott az állványáról. Ezen a nagy sebességen járt, mialatt a feltaláló semmi mást nem csinált. Végül, hogy megállítsa, ismét elővette a hegedűt, és egy disszonáns hangot játszott, mire az Erő mintha visszahúzódott volna, és a motor megállt. A meglepett látogatót ezután arra kérték, hogy ugyanazzal a hegedűvel próbálja meg maga beindítani a gépet. Először nem járt sikerrel, de amikor Keely megérintette, képes volt elindítani és leállítani a motort.

42/ Figyeljük meg a hasonlóságot Keely „az anyagi részecskéket rezgéssel fel lehet osztani” kijelentése mögött rejlő gondolat és a modern felfedezések között, miszerint az atomokat ultra-magas frekvenciákkal szét lehet zúzni. Alacsonyabb rendű energiával van dolgunk, de az új elképzelés összhangban van Keely feltevésével.

Miért lenne ez így? A fennmaradt Keely-iratokból egy későbbi motorral kapcsolatban a következőket olvashatjuk: „Egy alkalommal a Keely Motor Company részvényesei egy embert küldtek a műhelyébe kifejezetten azzal a céllal, hogy megfejtse a titkát. Hat hónapnyi szoros megfigyelés után egy nap azt mondta J. W. Keelynek: »Most már tudom, hogyan csinálja.« Együtt állították fel a gépet, és Keely kezelte a csapot, amely be- és kikapcsolta az erőt. »Akkor próbálja meg« – hangzott a válasz. A férfi elfordította a csapot, de nem történt semmi.

»Hadd lássam, ahogy újra megcsinálja« – mondta a férfi Keelynek. Utóbbi engedelmeskedett, és a gép azonnal működésbe lépett. A másik ismét megpróbálta, de sikertelenül. Aztán Keely a vállára tette a kezét, és azt mondta, próbálja meg még egyszer. Így tett, és az eredmény azonnali áramtermelés lett.”

Látjuk tehát, hogy a szükséges rezgés létrehozásához szükség volt Keely személyes rezgésére. Az egyetlen probléma, amit sosem sikerült megoldania, az volt, hogy olyan gépet alkosson, amely a kezelő személyes „rezgése” vagy „akarata” nélkül működne.

Ezt kommentálva a Titkos Tanítás szerzője így fogalmaz:

„Éppen azért, mert Keely felfedezése az egyik legokkultabb titok megismeréséhez vezetne, egy olyan titokéhoz, amely sosem kerülhet a tömegek kezébe, az Okkultisták számára biztosnak tűnik, hogy nem sikerül felfedezését a logikus következtetésig vinnie … az Éteri vagy Asztrális Erő ötödik és hatodik síkjáról nyert eredmények sosem szolgálhatnak majd kereskedelmi és közlekedési célokat.” A Titkos Tanítás a továbbiakban megerősíti, amit már amúgy is sejtettem – ami egy könnyű tipp volt:

„Ha felmerül a kérdés, miért nem engedték Mr. Keelynek, hogy átlépjen egy bizonyos határt, a válasz egyszerű; azért, mert amit felfedezett, az a szörnyű sziderikus Erő volt, amelyet az atlantisziak is ismertek és Mash-Maknak neveztek, az árja risik pedig az Astra Vidyájukban egy olyan néven illették, amelyet mi nem kívánunk megadni. Ez Bulwer Lytton Az eljövendő faj (The Coming Race) című művének és az emberiségünk eljövendő fajainak a Vril-je. A Vril név lehet fikció; de maga az Erő tény, hiszen az összes titkos könyv megemlíti.” ⁴³

43/ The Secret Doctrine, II. kötet, Adyar Kiadás.

Ez az a rezgési Erő, amely – egy repülő járműre rögzített Agnirathából (Tűzszekérből) egy hadseregre irányítva az Astra Vidyában található utasítások szerint – olyan könnyen hamvasztana el százezer embert és elemet, mint egy döglött patkányt.

„Ez van allegorizálva a Visnu Puránában, a Rámájanában és más művekben, a Kapila bölcsről szóló mesékben, akinek »pillantása hamuheggyé változtatta Szagara király 60 000 fiát«, és amelyet az Ezoterikus Művek is elmagyaráznak, és »Kapiláksaként« – Kapila Szemeként – hivatkoznak rá. És vajon ez a Sátáni Erő – amely, ha egyszer egy modern Attila kezébe kerülne, néhány nap alatt Európát primitív, kaotikus állapotába taszítaná úgy, hogy egyetlen ember sem maradna életben, aki elmesélhetné a történetet – vajon ez az Erő az, amelyik minden ember közös tulajdonává fog válni?” ⁴³

43/ The Secret Doctrine, II. kötet, Adyar Kiadás.

A válasz erre a körülbelül nyolcvan évvel ezelőtt feltett kérdésre úgy tűnik: „Igen”. De mielőtt mindannyian hamuvá égnénk, vessünk egy pillantást Keely következő kísérletére. Készített egy körülbelül 8 font súlyú fém léghajó modellt, és egy vékony platina dróthoz erősítette. A drót másik vége a „szimpatikus transzformátorához” csatlakozott, és ismét a titokzatos hangelvet alkalmazta. Ezzel képes volt arra, hogy a léghajót a levegőbe emelje, lebegtesse, leereszkedésre késztesse, és tetszés szerint mozgassa.

Most pedig tegyünk egy összehasonlítást: 1950. augusztus 12. A helyszín egy kis hegyi falu, Campello, a svájci Szent Gotthárd-hágó közelében. Sokan, köztük egy fizikaprofesszor is, nyolcvan-száz repülő csészealj áthaladását jelentették a fejük felett. „Ahogy elhaladtak, olyan hangot adtak ki, mint egy orgona” – mondta a professzor. Mások hatalmas zenei akkord hangjaként jellemezték – „egy mennyei szimfóniaként”.

„Dallamos hangot adott ki, miközben átszelte légi útját.”

1947. május 22-én pedig repülő csészealjak csoportjai száguldottak át Dánia felett, fák magasságában, mély, dallamos, zümmögő hangot adva ki – mint a hatalmas méhek, vagy „mint a porszívók”, ahogy egy műszaki beállítottságú dán fogalmazott. ⁴⁴

„A vimanát dallamokkal és ritmusokkal is lehet mozgatni.” – Samar.

„Néhányat pusztán a zene hajtott.” – Oahspe Könyve.

„A nagyon régi időkben az emberek nem lépcsőztek le és fel” – tartják a karib-szigeteki legendák. „Ráütöttek egy tányérra és énekeltek egy dalt, és a dal mondta meg, hová akarnak menni – és így is tettek...”

„Bárki táncolhatott a levegőben, mint a levelek a viharban. Minden olyan könnyű volt.” ⁴⁴

44/ Ezen a ponton A. C. B. Lovell professzor (Manchesteri Egyetem) Menzel védelmére kel (The Listener, 1953. július 2.), rámutatva, hogy a meteorok néha doboló vagy zümmögő hangot adnak ki a becsapódás pontjánál. Esetleg így van; de a szóban forgó téma történetesen nem a doboló vagy zümmögő meteorok, hanem a zenei hajlamú repülő csészealjak. Egyetlen ilyen zajos csészealj sem zuhant le a földre, még akkor sem, ha bizonyos esetekben a szemtanúk háztetőitől néhány lábnyira haladt el (lásd a 10. fejezetet), és meteorokat sem találtak több száz mérföldes körzetben ilyen események után. Egy kis biztatással talán segíthetek Lovell professzornak bebizonyítani, hogy a londoni buszok is csupán ionizált légzsebek, amelyek a hőmérséklet-inverzió révén a Piccadilly Circus piros neonfeliratait tükrözik, amiért kétségtelenül kiérdemelnék egy Emeritus Katedrát.

Az Atlanti-óceán túloldalán fekvő írországi Galway folklórja szerint: „A régi időkben mindenki úgy táncolt a levegőben, mint a levelek az őszi szélben... az emberek énekeltek egy tányérnak.” A nyugat-indiai St. Vincent szigetéről pedig ez a legenda származik: „A régi bölcsek egész könnyen tudtak repülni. Nem voltak szárnyaik. Aranytányérokra csaptak, zenéltek rajtuk és repültek.” ⁴⁵

45/ Wilkins: Titkos városok Dél-Amerikában (Secret Cities of South America).

Azon ajándékok között, amelyeket Montezuma, az utolsó azték császár adott Corteznek (aki kínzással és halállal jutalmazta őt ezért nemes módon), volt két nagy, lapos aranykorong is, körülbelül gramofonlemez méretűek. Azt mondták róluk, hogy királyi jelvények voltak, és V. Károly spanyol királynak és királynéjának szánták őket. A király korongja körülbelül negyed hüvelyk vastag volt; a királynéé jóval vékonyabb. Montezuma tudta, mire valók a korongok, de úgy tűnik, Cortez nagyon is esetlen és nehéz viselendő holminak tartotta őket, és kétséges, hogy valaha is eljutottak Spanyolországba, mert egyetlen kincseshajó leltárában sem szerepelnek. Ezeket a korongokat pontosan annak a személynek a méretéhez és vastagságához szabták, akinek szánták őket. A megfelelő méretűnek kellett lenniük, hogy illeszkedjenek a személyes rezgéseinek hullámhosszaihoz. Így csakis maga a tulajdonos használhatta őket.

Keely gépe csak akkor működött, ha ő is jelen volt, és tudatosan irányította rezgéseit feléjük.

Nyilvánvalóan a spanyol király sosem kapta meg, vagy sosem próbálta ki a repülő korongjait; ha megtette volna, az Inkvizíció legszentebb feljegyzéseiben bizonyára lenne egy bejegyzés, amely arról panaszkodik, hogy: „Őfelségét, miután megütött egy hitvány pogány cintányért, a Sátán magához ragadta, és a levegőbe taszította.”

Hol a kapcsolat a repülő csészealjakkal? Még nem tudom. Csak sok olyan töredéket látok, amelyeket tér és idő választ el egymástól, mégis különös módon hasonlítanak. Mintha egy kirakóst szórtak volna szét egy mezőn. Nincs közvetlen kapcsolat, mégis van valamiféle egység az összes darabban.

Az azték korongokat gondosan a használójukra méretezték. Lehetséges, hogy a tudományos levitáció nagy titka egészen a tizenhatodik századig fennmaradt az inkák királyi kiváltságaként? Vajon még mindig őrzik? Valahol, titokban, nemzedékről nemzedékre örökítve félelmetes eskük terhe alatt, nehogy a fehér ember pusztító kezébe kerüljön?

A mennyei szekér dallamos zümmögő hangot hallatott. Egy az aztékoknál civilizáltabb nép által építve, valószínűleg ugyanezen elv továbbfejlesztését használta. Talán „két emeletén és sok kamrájában” többrendbeli korong-akkumulátort vagy egyetlen hatalmas rezonáló lemezt tartalmazott, amely a pilóta rezgéseihez hangolva nemcsak egyetlen embert, hanem az egész hatalmas gépezetet a magasba emelte.

Mi a helyzet a Maury-szigetre hullott sötét és világos fémekkel?

Vessünk még egy pillantást Keely motorjára. Megütött egy hangot, és a motor járt, amíg egy disszonancia meg nem állította. Megütött egy másikat, és egy léghajó modell felemelkedett a földről. Akár hangot használtak arra, hogy megadják az első impulzust Elliott „Éteri Erejének”, akár a pilóta mentális sugárzása volt az, az elképzelés ugyanaz – egy rezgés. A hang- és a mentális hullámok egyaránt rezgések. Éppúgy, ahogy a rádióba érkező hangtalan hullámok egy alacsonyabb síkon és oktávban fizikai hangot hoznak létre.

A felhangok tudományát és energiaforrásként való alkalmazásukat jól megértették, amíg a katasztrófa utol nem érte a civilizációt, és a hatalmas anyaország a pusztulás szakadékába nem süllyedt, túlélő gyermekeit pedig szétszórta az egyik oldalon Brazíliába, a Yucatán-félszigetre és Peruba, a másikon pedig Egyiptomba, Indiába és Káldeába.

A Drona Parva egy gyönyörű, bár burkolt leírást ad arról, hogyan biztosította a kezelők akaratához hangolt hang a valaha épített egyik legnagyobb vimana, a Csukra vimana hajtóerejét:

„Építeni fogunk egy nagy erejű vimanát. Az ELME lett az alap, amely ezt a vimanát tartotta. A BESZÉD lett a sínpár, amelyen haladnia kellett. Minden beszédet és tudományt egybegyűjtöttek benne, minden himnuszt, és a VASAT (Vashat) védikus hangot is. És a kocsi elé helyezett OM szótag rendkívül széppé tette azt. Amikor útnak indult, zúgása betöltötte az iránytű minden pontját.”

Ez egy kis elemzést igényel. A mentális erő, bizonyos mágneses erőkhöz hangolva, biztosította a felhajtóerőt. A fokozatos felhangok vezették a kívánt úton. Az akkori időkben ismert teljes ősi tudományt bevetették ezen égi navigációs mestermű létrehozásához. A „Vasat” védikus „Hatalom Szavát” a felhangok használatának jelzésére és hangsúlyozására használják. Az „OM” hindu „Hatalom Szava” (a „Kifejezhetetlen Név” ötödik szótagja) szintén azért van megadva, hogy megmutassa, az egész projekt milyen tökéletesen volt összehangolva a természetes kozmikus erőkkel, ami „rendkívül széppé tette”.

Más feljegyzéseim is vannak az aktáimban olyan repülő csészealjakról, amelyek furcsa zenei hangot adtak ki, amelyet a megfigyelők úgy írtak le, hogy semmilyen általuk korábban hallott hanghoz nem hasonlított. Például: 1952. szeptember 27-én délután 5:50-kor George H. Williamson, a tudományok doktora (Prescott, Arizona) hallott és látott egy kolosszális csészealjat elhaladni a háza felett, amelynek zaját egy sugárhajtású gépétől eltérőnek és annál is erősebbnek írt le, ami inkább zenei, leginkább egy hatalmas méhraj zümmögésére hasonlított.

A megfelelően szabályozott rezgésekben rejlő kolosszális erőket a modern tudomány már régóta sejti, és azt hiszem, igazat mondok, amikor kijelentem: a közelmúltban elképesztő felfedezéseket tettek ezen a téren, amelyek hamarosan teljesen forradalmasíthatják a világunkat – jó vagy rossz irányba.

De mi történt Keely-vel?

A találmánya megelőzte a korát. Szegénységben és összetört szívvel halt meg; kiábrándultságában elpusztította a modelljeit és a legtöbb iratát. Csak pártfogója, Mrs. Bloomfield-Moore által kiadott néhány füzet maradt fenn, hogy bizonyítsa: ő vagy a „dinaszférikus erő” valaha is egy rövid időre újra felbukkant ezen a bolygón. ⁴⁶

46/ Hiszem, hogy ezt az Erőt, vagy valami nagyon hasonlót, újra felfedezte a pennsylvaniai Pittsburgből származó Lester Henderson 1928-ban, aki egy olyan motort készített, amelyről azt mondták, hogy energiáját tisztán a Föld mágneses mezejéből nyeri. Henderson készített egy kis modellt, amely elég erős volt ahhoz, hogy két 110 voltos lámpát világítson. Az Ortodox Szabályok ilyetén felháborító semmibe vétele gyors megtorlást hozott Herr Doktor Hochstetter (az ugyanilyen nevű pittsburgi kutatólaboratórium vezetője) részéről, aki fáradságot nem kímélve próbálta meg Hendersont aljas, tiszteletlen csalóként leleplezni. Herr Doktor – „hogy a tiszta tudomány makulátlanul ragyoghasson” – még a költségeket is vállalta, hogy béreljen egy előadótermet, ahonnan elítélhette Hendersont és minden munkáját, a motor pontos modelljének bemutatásával, amely, ahogy az várható volt, nem működött. Hochstetter tajtékzott, mondván, hogy néhány évvel korábban Henderson egy apró elemet rejtett a motorba. Azt nem mondta el, hogy ennek pontosan hogyan is kellett volna két 110 voltos lámpát működtetnie. Henderson elismerte az elemet, mint ami „vakításként” szolgált, hogy a kíváncsi szaglászókat tévútra vezesse, mielőtt szabadalmaztatta volna az eljárását. A jó Doktornak az is elkerülte a figyelmét, hogy Henderson abban az időben éppen kórházban volt, és egy 2000 voltos áramütésből lábadozott, amely hirtelen csapott ki a motorjából egy bemutató során. De ahogy az az ilyen esetekben lenni szokott, Hochstetter a nyilvános elítéléssel sikerrel járt, Henderson pedig elcsüggedve feledésbe merült.

Eközben mi hősiesen küzdünk azzal a szinte megoldhatatlan problémával, hogy egy elég nagy rakétát építsünk, amely képes magában foglalni olyan üzemanyagot, aminek a kipufogási sebessége elegendő ahhoz, hogy egy gépet kiemeljen a Föld gravitációjából. Tonnányi drága üzemanyagra lenne szükség, amely másodpercenként hét mérföldes sebességgel lökődik ki, és fontmilliókat kellene költeni kutatásra és bonyolult berendezésekre: mindezt csak azért, hogy egy másik szerencsétlen bolygó is élvezhesse a földi módszerek és a földi politika áldásait; hogy viszályok almájává, egyfajta Kozmikus Koreává váljon, amelyért hangyabolyunk két ellentétes fele harcolhat.

Milyen vicces lenne, ha mindvégig kiderülne, hogy a választ szó szerint „egy dalért” meg lehetett volna venni.

11. Fejezet

CSÉSZEALJAK ATLANTISZON

Egy nagy acélgolyó a levegőbe emelkedik, ha a Föld gravitációs vonzását egy ellentétes irányba ható mágneses erő semlegesíti. Úgy tűnik, semmi sem tartja meg azt a golyót. Semmi sem látható, semmi sem kézzelfogható, semmi sem hallható. Ha a Föld hideg mágneses áramát tanulmányozni, mérni és elemezni lehetne, előbb-utóbb talán találnának módot azonos és ellentétes erők létrehozására, amelyek súlytalansági állapotot idéznének elő bármely szilárd testben, amelyre alkalmazzák őket. Ha ezeket megnöveljük, meghaladnák a Föld mágnesességének vonzását, és a testet a világűrbe mozgatnák.

Vajon a test személyes rezgését fel lehetne-e emelni annyira, hogy ez az eredmény létrejöjjön? A levitáció szemtanúk által megerősített esetei mintha azt mondanák: „Igen”. Ez megtörténhet véletlenül, ahogy az Ávilai Szent Teréz és más szentek esetében is történt, akiket a földről felemelkedni láttak, amikor áhítatuk intenzitása a megfelelő szintre emelte rezgésüket. De megtörténhet parancsra is, ha az akaratot megfelelően ráhangolják. James Churchward abban a szerencsében részesült, hogy megvitathatta ezt egy öreg indiai risivel, aki nagyon megkedvelte őt, és olyan dolgokról mesélt neki, amikről általában nem beszélnek fehér emberekkel. „Az embernek hatalma van afölött, amit ti gravitációnak hívtok” – mondta a risi. „Képes a Föld hideg mágneses ereje fölé emelni a rezgéseit, és semmissé tenni annak hatásait. Csak ez az erő az, ami a földhöz húzza és horgonyozza őt. Amikor a mágneses erő semmissé válik, az emberi test – lévén anyag, és az anyagnak önmagában nincs súlya – képessé válik arra, hogy felemelkedjen és a levegőben lebegjen. Képes a vízen járni vagy lebegni, akárcsak a szárazföldön. A súly csupán annak a vonzásnak és húzóerőnek a mértékét jelzi, amelyet a mágneses erő képes kifejteni rá. Mágneses vonzás nélkül nincs súly. A legnagyobb égitestnek, csillagnak vagy napnak sincs súlya az űrben. Jézus, a legnagyobb Mester, aki valaha a Földön élt, gyakorlati bemutatót tartott erről, amikor a vízen járt, ahogy azt a ti Bibliátok is elbeszéli. Egyszerűen csak egy – számára – jól ismert tudományt alkalmazott, amelyet a Föld első civilizációjának nagy ősatyái is ismertek és gyakoroltak sok évvel ezelőtt. Fiam, ezeket az ősi kozmikus erőket mind vissza kell szereznünk, és vissza kell hoznunk magunkhoz, mielőtt ez a világ a végéhez érne, mert nélkülük az ember nem lehet tökéletes. Úgy van megírva, hogy az embernek tökéletessé kell válnia a vég előtt.” ⁴⁷

47/ James Churchward: Mu kozmikus erői (The Cosmic Forces of Mu).

Álljunk meg egy pillanatra és gondoljuk végig: hatalmas kövek, amelyeket több száz mérföldről hoztak ősi műemlékek építéséhez; több tonnás ír druida kövek, amelyekről a geológusok azt állítják, hogy természetes állapotukban csak Afrikában fordulnak elő; egy közel 200 láb hosszú egyiptomi obeliszk, amely abban a kőfejtőben fekszik, ahonnan semmilyen mennyiségű rabszolgamunka nem tudta volna kiemelni, ha elkészül; a Baalbekben heverő hatalmas, 1800 tonnás faragott kőtömbök, amelyeket ugyanazzal a módszerrel fejtettek ki, mint a földgolyó túlsó felén, a Húsvét-szigeten található befejezetlen, hetven láb magas monolitot; fűrésznyomok egyiptomi kőtömbökön, amelyek a számítások szerint több tonnás nyomást kifejtő fűrészt igényelnének a létrehozásukhoz.

Az arabok körében él egy régi legenda a nagy egyiptomi kövek szállításáról: „Papiruszlapokat tettek a kövek alá, amelyekre sok titkos dolgot írtak, majd megütötték őket egy pálcával, mire a levegőben egy nyíllövésnyi távolságot mozdultak előre. Így érték el végül a piramist.” ⁴⁸

48/ Kingsland: A Nagy Piramis tényekben és elméletben (The Great Pyramid in Fact and Theory).

A „papirusz” valamilyen szigetelőanyag lehetett a Föld mágneses vonzásának csökkentésére. A kövek pálcával történő megütése a megzavarodott és rémült őslakosok elmosódott emléke lehet, akik látták, amint a „személyes rezgést” vagy szónikus erőt valamilyen vezetőpálcán – talán egy a kezelő adottságaihoz méretezett réz vonalzón – keresztül a kövekre alkalmazzák.

Akkor miért – kérdezhetjük –, ha ennyivel többet tudtak nálunk, miért tűntek el olyan teljesen, és velük együtt minden csodálatos művészet és tudás, amit elsajátítottak? Ugyanezt a kérdést nyugodtan fel lehetne tenni tízezer év múlva a saját civilizációnk romjaival kapcsolatban is, és a válasz ugyanaz lesz. Az Ősi Civilizáció elpusztult, ahogy minden embernek el kell pusztulnia, akinek személyes hatalma túlszárnyalja a bölcsességét. Az ember sokat tanult a kifinomult tudományokból, és arra használta őket, hogy saját kényelmét és nagyságát növelje, ahelyett, hogy önmagát és az egész emberiség bölcsességét gyarapította volna. Az eredmény: világkatasztrófák sorozata, amelyek közül az egyik valószínűleg a bibliai Özönvíz története.

A másik féltekéről pedig dél-amerikai legendák szólnak az első civilizáció – amely talán a mesés Atlantisz lehetett – pusztulásáról. A legendák szerint létezett a misztériumok egy temploma, a „Láng Háza”, amelyben a pap-tudósok a kozmikus hatalom titkait őrizték. A Beavatottakon kívül senki sem közelíthette meg a „Láng Házát” anélkül, hogy azonnali halált ne halt volna.

A történet szerint azonban egy ifjú herceg bemerészkedett a tiltott területre, és mint egy gyermek, aki olyan dolgokkal játszik, amikkel nem lenne szabad, kísérletezni kezdett a hatalmas földalatti boltozatokban és alagutakban rejlő rettenetes erőkkel. Ennek következtében kozmikus erő szabadult el, lángok törtek elő a földből, és elpusztították majdnem az egész országot, amely aztán 60 000 000 lakosával együtt a tenger alá süllyedt.

Ádámnak a Teremtés könyvében megparancsolják, hogy ne egyen a Tudás fájának gyümölcséből. Ő mégis megteszi, és az Édenkert, a dicsőséges első civilizáció, elpusztul. Egy „lángpallosos” kerub űzi ki őt. A görög Pandorának megmondták, hogy ne nyisson ki egy bizonyos szelencét. Ő megtette, és gonoszság meg nyomorúság szabadult a világra. Van-e kapcsolat ezen szimbolikus mesék között? Pandora szelencéje, a tiltott tudás gyümölcse, a tiltott „Láng Háza” titkai mintha csak allegorikusan, különböző módokon mondanák el ugyanazt: hogy a világ korábbi tudományos civilizációja a túl sok tudás és a túl kevés bölcsesség miatt pusztult el.

A Popol Vuhban az istenek aggódnak, hogy az ember mindent tud és mindent lát, akár ők maguk, ezért ködöt fújnak a szemébe, hogy ne lásson egyszerre messzire és közelre. Más szóval, az ember titkos tudományokkal kapcsolatos tudását lecsökkentik – a saját érdekében, és általában az egész naprendszer egészsége érdekében.

Dzyan Könyve így szól: „Aztán a Negyedik Faj (az atlantisziak) felfuvalkodott a büszkeségtől. Mi vagyunk a királyok, mondták, mi vagyunk az istenek. Templomokat építettek az emberi testnek. Férfit és nőt imádtak (fallicizmus). Aztán a Harmadik Szem nem működött többé (az ember tudása csökkent, a pszichikai szervek megszűntek működni)...

Eljöttek az első nagy vizek. Elnyelték a Hét Nagy Szigetet. Minden szent megmenekült, a szentségtelenek elpusztultak. Velük együtt a legtöbb hatalmas állat (szauruszok) is, amelyek a Föld verejtékéből születtek.”

A légi közlekedés meglehetősen fejlett volt azokban a napokban. Egy másik ősi kommentár szerint – amely különös, megható nyelvezettel meséli el, hogyan hagyták el Atlantisz jó uralkodói a halálra ítélt kontinenst légi úton, miután előzőleg eltávolították a gonosztevők repülőgépeit, akiket hipnotikus transzba ejtettek. Amikor felébredtek, már túl késő volt. A Nagy Özönvíz rájuk tört; a szörnyű tisztogatás megkezdődött.

„A Ragyogó Arcú Nagy Király szomorú volt, látván a Sötét Arcúak (gonosztevők) bűneit. Elküldte vimanáit jámbor emberekkel az összes testvérkirályához, mondván: »Készüljetek. Keljetek fel, Jó Törvény emberei, és keljetek át a földeken, amíg még szárazak. A Vihar Urai közelednek. Már csak egy éjszakát és két napot fognak élni a Sötét Arc Urai (a varázslók) ezen a türelmes földön. Ő [a föld] halálra van ítélve, és nekik vele együtt kell alászállniuk. A Tüzek alvilági Urai készítik tüzes fegyvereiket. De a Sötét Szem Urai erősebbek náluk. Ők a legmagasabb mágikus tudás birtokában vannak. Gyertek, használjátok a sajátotokat. Minden Adeptus tegye rá a kezét a Sötét Arc minden Urának vimanájára, nehogy e varázslók bármelyike is ezen az úton meneküljön meg a vizektől, elkerülve a Karma Vesszejét, és megmentve gonosz népét.«” A bánattól legyőzve a nagy Király sír. De még ő is azt kívánja, hogy a gonosztevők megmeneküljenek a fájdalomtól.

„Ezután a Nagy Király Ragyogó Arcára borult és sírt. Amikor a Királyok összegyűltek, a vizek már megmozdultak. De a nemzetek mostanra átkeltek a szárazföldeken. Túl voltak a vízhatáron. A Királyok elérték őket a vimanáikban, és a tűz és fém földjeire vezették őket.... Amikor a Sötét Arc Urai felébredtek, és a vimanáikat keresték, hogy elmeneküljenek a vizek elől, látták, hogy eltűntek.” ⁴⁹

49/ The Secret Doctrine (Titkos Tanítás), III. kötet, Adyar Kiadás.

Aztán bekövetkezett a katasztrófa. Az indiai Puránák és a dél-amerikai Popol Vuh szerint több éven át a csillagokat, a napot és az eget vulkáni felhők és heves viharok takarták el. Úgy tűnt, eljött a világvége. És a hatalmas Adeptus uralkodók kétségbeesésükben távoztak. Van egy mondat a Régi Kommentárban, amely úgy cseng, mint annak a nagy civilizációnak a fagyos lélekharangja:

„Az Azúrkék trónusok üresek. A Ragyogó Arc Urai haraggal távoztak.”

Távozásuk egy korszak végét jelezte, és bolygónk ciklusának azon fordulópontját hirdette meg, ahonnan kezdve a háború, a küzdelem és a káosz lesz a napirenden egészen egy (a hindu számítások szerint) 300 000 év múlva bekövetkező időpontig, amikor a spirituális és magasabb mentális erők újra teljes uralmat nyernek az anyag felett.

Addig azok az Azúrkék Trónusok üresek maradnak. Soha többé nem fogunk látni a lehető legmagasabb Rendbe tartozó emberi lényt törzset vagy nemzetet uralni, és nem tekinthetünk Nap-aurájára vagy Ragyogó Arcára sem, amely a leleplezett Adeptus látható, félreismerhetetlen jele. Az Urak távoztak, egyesek népükkel és a „Jó Törvények őrzőivel” együtt. Másokról azt tartják, örökre elhagyták a Föld bolygót.

Hová mentek?

A vimanák a Nap Régiójába (Szúrjamandala), majd onnan a Csillagok Régiójába (Naksatra) tudtak utazni, felfoghatatlan erők által hatjva. Ha azt hisszük, hogy egy másodpercenként hét mérföldes kipufogási sebességet biztosító, kezdetleges égés segítségével hamarosan képesek leszünk elhagyni bolygónkat és az űrben cirkálni, nagyon rosszul tesszük, ha kinevetjük azokat, akik ugyanezt az ősi könyvekben leírt, jóval hatalmasabb kozmikus erők segítségével tudták elérni. És ha felteszik a kérdést: hová mentek a korábbi űrutazók? A Vénusz lenne a kézenfekvő válasz. Rendszerünk egyetlen más bolygója sem vonzza ennyire a tökéletességre törekvő földlakókat.

12. Fejezet

A VIMANÁK REPÜLŐ CSÉSZEALJAK?

Még három közös jellemzőt találok a vimanák és a repülő csészealjak között. A vimanákról évezredekkel ezelőtt írt dolgok kísérteties hasonlóságot mutatnak azokkal a dolgokkal, amiket ma írnak a csészealjakról. A vimanák kerekek voltak, néha csónak alakúak. Sötétben világítottak. Az oldaluk mentén dupla sorban fúvókák helyezkedtek el, amelyeken keresztül az Erőt ki lehetett bocsátani a manővereik irányítására.

1950. március 22-én két amerikai légitársasági pilóta, Adams és Anderson, egy különös tárgyat látott a pilótafülke ablakából. Könnyedén körberepülte a gépüket, és elég közel jött ahhoz, hogy hatalmas hosszúsága mentén megfigyelhessenek egy dupla sornyi kékes fényt – a legfurcsább, legerősebb fényt, amit valaha láttak. A fényeket ragyogóan kivilágított kabinablakoknak hitték, és meglepődtek, hogy nem láttak arcokat kinézni rajtuk. Az is furcsának tűnt számukra, hogy ennek a szörnyetegnek a kabinja ilyen fényesen volt kivilágítva, ami megnehezítette, vagy egyenesen lehetetlenné tette a belülről történő kilátást. Megdöbbenésükre hamar magyarázatot találunk, ha amit hajóablakoknak néztek, a valóságban az a dupla „fúvókasor” volt, amelyről ismert, hogy az atlantiszi vimanák egy típusánál használták.

A vimanák éjszaka világítottak, de nem dekorációs célból. A színek és a színváltozások elválaszthatatlanok a magasabb éteri erők működésétől. A csészealjakat általában úgy látják, hogy földöntúli zöld, lila vagy kékes fényt bocsátanak ki, amely gyorsuláskor élénkvörösre vagy narancssárgára változik. A nyilvánvaló következtetésen túl az Okkultizmus haladóbb tanulmányozói számára érdemes lehet ezeket a színeket gondosan megfigyelni, és a különböző síkokon lévő megfelelőikkel összekapcsolni, amiből érdekes eredményeket kaphatnak. Azok, akik komolyan tanulmányozták a színeket, most olyan területeket fedeznek fel, amelyek a következő évszázadban már általános tudományos ismeretekké válnak. A rezgés, amely hangként és színként nyilvánul meg, és bármelyikkel együtt alkalmazzák, hamarosan hatékonyabb erőnek bizonyulhat, mint a legnagyobb, még csak a tervezőasztalon létező rakéta.

A reményt, hogy e finom erő újrafelfedezésének küszöbén állunk, az a Beavatott adja, akit a tanítványok „A Tibeti” néven ismernek, és aki 1920-ban ezt írta:

„Először is, a fizikai sík tudósai tekintélyként fognak tudni beszélni a negyedik éterről, még akkor is, ha esetleg nem ismerik fel, mint az anyag négy éteri fokozata közül a legalacsonyabbat; hatásköre és felhasználása érthetővé válik, és az »Erő«, mint az anyag egyik tényezője, vagy az energia meghatározatlan határokkal rendelkező elektromos megnyilvánulása, éppúgy megérthető lesz, mint manapság a hidrogén. Ennek jelei már láthatók a rádium felfedezésében, valamint a radioaktív anyagok és az elektronikus jelenségek tanulmányozásában. Ez a tudás forradalmasítani fogja az ember életét; a kezébe adja azt, amit az okkultisták »negyedrendű erőnek« neveznek (a fizikai síkon). Lehetővé teszi számára, hogy az elektromos energiát a mindennapi életének szabályozására egyelőre még felfoghatatlan módon használja fel; új módszereket hoz létre a világításra és a világ fűtésére, kis költséggel és gyakorlatilag minden kezdeti ráfordítás nélkül. A tengeri és szárazföldi közlekedést nagyrészt felváltja a légi útvonalak használata, és a jelenlegi módszerek helyébe nagy testek levegőben történő szállítása lép, magában az éterben rejlő erő vagy energia azonnali felhasználása révén.”

„Ez a naprendszernek az egyetemes egészben elfoglalt helyének és bizonyos csillagképek rá gyakorolt hatásának tanulmányozásával fog bekövetkezni... Ez a Föld sarkvidéki viszonyainak, a bolygó- és mágneses áramlatoknak, valamint a Földünk és a vénuszi meg a marsi bolygórendszerek közötti elektromos kapcsolatnak a beható vizsgálatához vezet. Amikor ez megvalósul, a csillagászat és az ezoterikus asztrológia megreformáláshoz fog vezetni. Ez a század végén következik be, egy az atom természeténél is fontosabb tudományos felfedezés után.” ⁵⁰

50/ A. Bailey: Értekezés a Kozmikus Tűzről (A Treatise on Cosmic Fire).

Az Adams és Anderson által látott „földöntúli fény” megelőzte a korát. Az unokáik számára olyan mindennapos lesz, mint számunkra a villanyfény. Nagyapáink egy neonfeliratot e világból kiszakadt dolognak, valószínűleg a gonosz megnyilvánulásának tartottak volna.

A vimanák némelyike hatalmas hullámokban utazott, közeledve a Földhöz, majd távolodva attól. Ez talán annak volt köszönhető, hogy bizonyos meghatározott mágneses útvonalakat követtek, amelyekről ma már tudjuk, hogy körülveszik és áthatják a bolygót. Ezek a mágneses erők ismertek voltak az atlantisziak számára, amint azt a Dzyan XI. stanzájából megtudjuk: „A Fohat anyaga kering... a meg nem pillantható kerék sebes forgással mozog a lassabb külső burok (bolygónk kérge) belsejében.”

Gyakran elgondolkodtam azon, vajon most valóban bepillantást nyerünk-e a „meg nem pillantható kerékbe” azokban a „hóviharokban” vagy csíkokban, amelyek átsuhannak a televízió képernyőjén, és amelyek az okkultizmus negyedik éteréhez és a tudomány negyedik halmazállapotához kapcsolódnak.

Néhány vimana fel-le irányuló mozgásával kapcsolatban olvassák el, mit írt Donald Keyhoe érdekes, A repülő csészealjak valódiak (The Flying Saucers are Real) című könyvében: „Ugyanazon a napon, körülbelül két órával később több megfigyelő egy égi jelenséget észlelt az ohio-i Columbia, Lockbourne légitámaszpont felett. Kereknek vagy oválisnak írták le, nagyobbnak egy C47-esnél, és... több mint 500 mérföld/óra sebességgel haladt. Fehéresről narancssárgára változott a fénye... olyan mozgásokat végzett, mint egy lift, és egy alkalommal úgy tűnt, hogy érinti a földet.” (21. oldal)

Egy másik alkalommal két amerikai tiszt számolt be arról, hogy egy csészealj repül végig egy völgyön „liftező” mozgással. „1951. május 29-én délután 3:48-kor a North American Aviation aerofizikai részlegének három műszaki írója a Los Angeles melletti Downey-ban lévő gyár területén beszélgetett. Név szerint Victor Black, Werner Eichler és Ed. J. Sullivan. Egyszerre csak felbámultak az égre. Sullivan így írja le, mit láttak:

»Körülbelül harminc izzó, meteorszerű tárgy lövellt ki keletről a horizont felett nagyjából negyvenöt fokos magasságban, derékszögű fordulatot vettek, és hullámzó, függőleges formációban söpörtek végig az égen... Úgy mozogtak, mint a lapos kavicsok, amelyek a sima tavon kacsáznak.«” ⁵¹

51/ Life, International kiadás. 1952. május 23.

A vimanák által kibocsátott erő elegendő volt ahhoz, hogy felfordítson egy ellenséges járművet, vagy meghajlítsa a fákat, miközben elhaladtak a hatalmas őskori erdők felett. Keyhoe ezt írja: „1947. június 24. Egy Fred Johnson nevű portlandi aranyásó, aki a Cascade-hegységben dolgozott, öt vagy hat korongot vett észre, amint a napfényben manővereztek... majd megfigyelte, hogy különleges óráján az iránytű mutatója vadul kilengett ide-oda.” (24. oldal)

Az idahói Twin Fallsban pedig két megfigyelő meglehetősen alacsonyan látott egy korongot egy erdő felett. Bár tökéletesen szélcsendes nap volt, a fák alatta úgy hajladoztak, mintha egy őrjöngő vihar tépázta volna őket. Ugyanakkor úgy gondolták, hogy túl magasan volt ahhoz, hogy egy átlagos sugárhajtómű szele ekkora zavart okozzon. Több más jelentést is hallottam már ilyen esetekről.

A vimanák néha fémből készültek, máskor vékony fadarabok rétegeiből, amelyeket egy olyan kémiai eljárással ragasztottak össze, ami olyan keménnyé tette őket, mint a fém. Vajon a De Havilland Repülőgépgyár nem pont egy olyan eljárást hozott létre a legutóbbi háború alatt, amelyet „falaminálásnak” neveztek, és amely abból állt, hogy vékony rétegelt lemezeket nagy nyomás alatt ragasztottak össze, hogy valami fémből készültnél könnyebb, de ugyanolyan erős anyagot hozzanak létre, amellyel aztán azokat a rendkívül sikeres, teljesen fából készült harci repülőgépeket, a Hornetet és a Mosquitót gyártották? Ha igen, úgy tűnik, Sir Geoffrey de Havilland az első, aki újra bevezetett egy olyan eljárást, amelyet Atlantiszban már ismertek és használtak.

1. kép George Adamski által készített felvétel egy vénuszi repülő csészealjról, hat hüvelykes távcsövén keresztül. Palomar Gardens, Kalifornia. 1952. december 13., délelőtt 9:10.

2. kép Részletes felvétel az Adamski-féle repülő csészealj három leszállógömbjének egyikéről.

 

3. kép A vénuszi csészealj gyorsan halad az alacsony fák fölött. Közönséges fényképezőgéppel készítette Jerrold E. Baker őrmester, 1952. december 13-án.

 

4. kép Egy másik fénykép, amelyet Adamski készített 1952. december 13-án, és amely a vénuszi csészealj alsó részét mutatja.

 

5. kép Egy hasonló űreszköz, amelyet Adamski távcsövén keresztül látott elhaladni a Föld és a Hold között. 1950. június 6., hajnali 2:30.

 

6. kép Űrhajók formációja, amelyek látszólag a Holdról emelkednek fel. 1950. május 29.

 

7. kép 1951. március 5. Szivar alakú űrhajó repülő csészealjakat bocsát ki.

8. kép 1952. május 1., reggel 7:58. Egy óriási anyahajó, amelyet körülbelül harminc mérföld távolságban lebegni láttak.

 

13. Fejezet

A NAPRENDSZER

Nehezemre esik elhinni, hogy a kozmikus rend valaha is létrehozott vagy létre fog hozni egy bolygót anélkül a szándék nélkül, hogy az pályafutása során valamikor az érző és intelligens élet valamilyen formáját hordozza. Műszereink és az azok alapján elvégzett számítások szerint a Naprendszer egy igen nagy hely. Több millió mérföld a távolság az egyik bolygótól a másikig; míg innen addig a rendszerig, amelynek a legközelebbi csillagunk a központi napja, fénysebességgel is több évnyi utazásra lenne szükség.

Mindez azon a feltételezésen alapul, hogy a fény mindig 186 000 mérföld másodpercenkénti sebességgel halad, és hogy a szomszédos rendszer több „fényévnyire” ⁵² van. De mi van, ha a fény egyáltalán nem is utazik; mi van, ha a fény egyszerűen csak van? Mi van, ha a legközelebbi csillag lényegesen közelebb van, mint gondoltuk; vagy ha léteznek olyan módok a távolság áthidalására, amelyekbe az általunk ismert időtényező nem játszik szerepet?

52/ A világűrben, ahol a méretek meghaladják a felfogóképességünket, a távolságokat „fényévekben” mérik, vagyis abban a távolságban, amelyet a fény egy év alatt megtesz, azaz 186 000 x 60 x 60 x 24 x 365,25 mérföld.

Amíg mi magunk nem teszünk meg egy ilyen utazást, nem látom, hogyan tehetnénk határozott kijelentést pro vagy kontra. Pusztán azért, mert bizonyos dolgok látszólag beleillenek egy takaros kis mintába itt a Föld felszínén, még nem következik belőle egyenesen, hogy ugyanilyen takarosan fognak illeszkedni abban a titokzatos térbeli óceánban is, amelybe közülünk, földi halandók közül még senki sem hatolt be. Minden, amit más égitestekről tudunk – vagy tudni vélünk –, az űrön és a saját légkörünkön keresztül jutott el hozzánk, és mindkettő elképzelhető, hogy olyannyira tele van kevéssé ismert torzító tényezőkkel, hogy az érvényteleníti az információink nagy részét.

A halaknak a külvilágról alkotott elképzelését bizonyára furcsán torzítja a vizes közeg, amelyben élnek. Mi egy hasonló (de sokkal mélyebb) vizes közeg fenekén élünk, amelyet „levegőnek” nevezünk; tehát amíg nem tudunk kimerészkedni és túllépni rajta, hogy mi magunk is alaposan körülnézzünk, a csillagászok magasztos számításait enyhén szólva is fenntartásokkal kell kezelnünk. ⁵³

53/ Mióta ez íródott, a Mt. Palomar Obszervatórium beismerte, hogy 100-200 százalékos tévedés volt a korábbi, univerzális méretekre vonatkozó számításaiban. Például a mi saját galaxisunk ma legalább 60 000 fényévvel nagyobb, mint korábban képzelték. Nem is olyan kis különbség!

A rakéták hívei kifogásokat emelnek a minket meglátogató más világok esélyeivel szemben. Arra panaszkodnak, hogy a súly- és üzemanyag-ráfordítás ezt szinte kivitelezhetetlenné tenné. Egyetértek. Ugyanígy azzá tenné James Watt eredeti gőzgépének alkalmazása is egy modern bombázó meghajtására.

A rakéták a földi elképzelések netovábbjai a nagysebességű utazásról. Száz évvel ezelőtt a gőz töltötte be ezt a szerepet. Egy évszázaddal azelőtt pedig a jó lófajta és a jól megkötött vitorla jelentette a meghajtás csúcsát. Tehát vajon nem várható-e el, hogy egy nép, amely akár csak néhány száz évvel is megelőz minket – vagy egy nép, amely képes olyan gépeket alkotni, amelyek gyönyörű zenei hang kíséretében, vagy éppen teljes és titokzatos csendben tudnak átsuhanni a légkörön –, a saját rakétakorszakára már csak érdekes múzeumi anyagként tekintsen vissza?

Nagyapám még emlékezett azokra az időkre, amikor úgy tartották, hogy ha egy emberi test gyorsabban utazna egy vágtató lónál, azonnal darabjaira hullana. A vonatok bebizonyították az ellenkezőjét. Néhány évvel ezelőtt még emlékezhetünk rá, hogy azt mondták: semmi sem lépheti túl a hangsebességet. Egy szuperszonikus repülőgép darabjaira hullana. Megépítettek egy szuperszonikus repülőgépet, és egy újabb korlátozó elméletet temettek el siránkozás nélkül. Ma úgy hisszük, hogy a fénysebesség az a maximális sebesség, amellyel egy test utazhat anélkül, hogy tiszta energiává bomlana. Unokáink talán megérik, hogy meglássák: egy fénynél gyorsabb test messze nem bomlik szét, hanem megtartja anyagi lényegét, és ehelyett az idő-anyag azon rendkívül érdekes állapotába lép, amelyet (mivel nincs rá jobb szavunk) „Negyedik Dimenzióként” ismerünk, ahol az idő megsemmisül, és a közel végtelen távolságok átszelése lehetővé válik.

Ha ez igaznak bizonyul, akkor az intergalaktikus és a bolygóközi utazás is valósággá válhat, még számunkra is.

Tegyük fel most a további érvelés kedvéért, hogy az a csodálatos erő, amely az atomok alkotóelemeit a központi magok körül pörgeti, a holdakat a bolygók, a bolygókat a napok, a napokat a galaxisok körül forgatja, és esetleg a galaxisokat fenséges négyesben valami végtelenül nagyobb dolog körül keringeti; tegyük fel, hogy ezt a pompás és kolosszális ős-erőt (a Régiek Kozmikus Kígyóját) arra is fel lehetne használni, hogy a repülő csészealjakat egyik rendszerből a másikba „csúsztassák” a legvadabb elképzeléseinket is felülmúló sebességgel?

Ahogy ezt írom, én is egy hatalmas, zölden világító űrhajón utazom, amely mintegy 8000 mérföld átmérőjű, és amely percenként sok ezer mérföldes sebességgel száguld át az Űr Óceánján. Ez a hatalmas hajó az elmúlt kétmilliárd évben csendesen és simán, teljesítményveszteség nélkül haladt át az Óceánon, és ezt fogja tenni egészen addig, amíg vissza nem tér eredeti állapotába. Ahelyett, hogy rakétákkal, sugárhajtóművekkel és más extravagáns üzemanyag-pazarló eszközökkel vacakolnánk, haszonnal tanulmányozhatnánk ezt a hatalmas űrhajót (hiszen itt van a lábunk alatt), és megpróbálhatnánk rájönni, mi az, ami „lebegteti”, és mi az, ami mozgatja.

Aztán meg kellene próbálnunk magunkat lebegtetni. Ezt követően ki kellene találnunk, hogyan mozogjunk, és hogyan maradjunk mozgásban. Ha ezt megtettük, megoldottuk az űrrepülés titkát. Ennyire egyszerű az egész.

Nem fogom ezt a témát kvázi-tudományos „mágnesességi” zsargonnal továbbfejleszteni, és bízom benne, hogy senki sem próbálja majd ugyanezzel lekicsinyelni; mert mi, halandók közül senki sem tud eleget erről pro vagy kontra ahhoz, hogy érdemes legyen vele fáradni. De ha valaki mégis elég vakmerőnek érezné magát ahhoz, hogy írjon egy tanulmányt, amelyben kerek perec tagadja ezt a nyilvánvaló lehetőséget, szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy egy hasonló tanulmányt készített egy eminens tudós a Wright fivérek okulására 1902-ben, amelyben a felvilágosításukra és kijavításukra bebizonyította, hogy a levegőnél nehezebb géppel történő repülés „mechanikailag lehetetlen”.

1903-ban a Wright fivérek repültek.

Sok dolog mechanikailag lehetetlen. A méh repülése ellentmond az aerodinamika minden ismert törvényének. A szárnyfelülete reménytelenül elégtelen; a szárnyterhelése túl magas ahhoz, hogy a szükséges felhajtóerőt biztosítsa. És mégis repül.

Kolumbusz volt olyan vakmerő, hogy felfedezte Amerikát, amikor a legkiválóbb emberek is tudták (mert a Bölcsek megmondták nekik), hogy az Atlanti-óceánon túl nincs más, csak a „Világ Pereme” – egy hatalmas szakadék, amelybe ő és a hajója belezuhannának, ha túl messzire merészkednének. Kolumbusz mégis talált, méghozzá nemcsak egy új világot, hanem embereket – hozzánk hasonló embereket –, jobb embereket, ha a kapzsi konkvisztádorokhoz viszonyítjuk őket –, olyan embereket, akiknek az arany csupán szép dísz volt, a Nagy Nap-Atya pedig a testvéri szeretet Istene, nem pedig a féltékenység és a gyűlölet Totemje.

Azok részéről is felmerült kifogás, akik úgy érzik, minden embernek úgy kellene gondolkodnia, ahogy ők, miszerint ha az űrlények fel akarták volna venni velünk a kapcsolatot, már évekkel ezelőtt leszálltak volna. Ezzel a leghatározottabban nem értek egyet!

Mert ha mi, a Nyugat emberei arra panaszkodunk, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk megérteni az orosz vagy a kínai mentalitást, hogyan is merészelhetnénk a miénktől még távolabb eső emberiségek elméjét fürkészni? Kétségbe vonjuk a kintről érkező leszállásokat, pusztán azért, mert ezeket a leszállásokat nem azzal a lendületes virtussal hajtották végre, amit mi tanúsítanánk, ha valaha is sikerülne elérnünk egy másik bolygót. Mivel az űrlények nem úgy szálltak le, hogy üveggyöngyöket hoztak a bennszülötteknek és cilinderes kalapokat a helyi varázslóknak, úgy érezzük, sajnos, hogy soha nem fognak leszállni, vagy – egy lépéssel tovább menve –, hogy egyáltalán nem is létezhetnek. Arthur Clark és Willy Ley urak mára már megállapították a más világokon való landolás helyes etikettjét. Mivel látogatóink nem követték ezt az eljárást, a lencse alakú felhők, pókhálók, fénytörések és egyebek kétes kategóriájába kell lefokozni őket. Fájlaljuk, hogy nem lendületesen, fanfárok és a nyomukban járó rámenős PR-ügynökök flottája kíséretében csaptak le. Úgy érezzük, irántunk való tiszteletből rohanniuk kellene, és bolondként odalépniük, ahová az angyalok is félnek belépni. Miért tennék?

Képzeljük magunkat – ha lehetséges – az ő helyükbe. Tudnak egyet s mást a Földünkről. A régi Nap-Archívumokban több olyan neve is van, amely még a legvakmerőbbet is kétszer is meggondoltatná, mielőtt felfedné magát közöttünk. ⁵⁴

54/ Lásd „Értekezés a Kozmikus Tűzről” (A Treatise on Cosmic Fire), 1178. oldal (Lucis Press).

Egyébként sincs szükségük arra, hogy leszálljanak információszerzés céljából. Azok a kis irányított korongok, ⁵⁵ azok a „Foo Fighterek” – az anyahajóikról kiküldött „Repülő Szemek” – közeli képeket sugároznak vissza nekik bármiről, amit csak látni akarnak. Már most is ellátták őket a belső égésű repülőgépeinkre vonatkozó részletekkel. Olyan sugarakkal rendelkeznek, amelyek áthatolnak a bolygó kérgén, és információkat küldenek vissza a forró magmamedencék alatti mélységek állapotáról, egészen a központi és legsűrűbb hetedik rétegig. Talán némileg fáradtan hallgatták már a rádiónk ömlengéseit is, hogy megpróbálják kideríteni, hogyan gondolkodunk; és ha ez lenne az egyetlen rendelkezésükre álló eszköz, mára már arra a következtetésre jutottak volna, hogy valószínűleg egyáltalán nem is gondolkodunk. Megvannak a módszereik arra, hogy felfogják az elménkből kiáramló gondolatáramlatokat. Képesek egyének egy csoportjára fókuszálni, hogy megismerjék a legféltettebb titkaikat. Valójában, miközben ezt a reménytelenül hiányos beszámolót írom a képességeikről, lehet, hogy értetlen toleranciával figyelnek.

55/ Például 1953. január 27-én néhány, Japán felett repülő amerikai sugárhajtású repülőgép piros, fehér és zöld „Foo Fighter” csoportokat vett üldözőbe; apró korongokat, amelyek óriási sebességgel haladtak, és amelyeket a radar is észlelt. Az egyik kis tárgy egy irányított, elsöprő elhúzást hajtott végre az egyik repülőgép mellett. Világos, felhőtlen nap volt, és a pilóta jól szemügyre tudta venni a dolgot. Egy kis fémkorong volt, körülbelül nyolc hüvelyk átmérőjű, nagyon vékony, kerek és fényes. Ez az eddigi legjobb és legközelebbi nappali megfigyelés, amelyet a kis korongokról tettek. Írországból pedig arról érkezett jelentés, hogy egy tíz hüvelykes, vörösen izzó korong landolt Dublin közelében 1952 novemberében, és megégetett egy gyermeket; ezt jelenleg vizsgálom, hogy kiderítsem, találhatók-e és elemezhetők-e a korong darabjai.

Miért is kockáztatnának tehát egy nyilvános leszállást? Látták, mit tesz a tömeg azzal, amitől fél, és mit tesz azzal, amit imád. Hajójukat elkoboznák a vám megfizetésének elkerülése miatt. Ruháikat letépnék róluk, és szuvenírként árulnák. Szabotőröknek, Antikrisztusoknak, a béke megzavaróinak, a Sátán küldötteinek és egyebeknek bélyegeznék őket, ahogy az a Nagy Károly uralkodása alatt Franciaországban tett meggondolatlan kísérlet során is történt. ⁵⁶

De Gabalis gróf elmondja nekünk, hogy ezen az alkalmon a híres kabbalista Zedekias megpróbált javítani a földi állapotokon azáltal, hogy azt javasolta a „légi népeknek”, hogy tartsanak egy „nagy és csodálatos bemutatót”.

„Fényűzően meg is tették” – mondja de Gabalis. „Ezeket a lényeket látni lehetett a levegőben... néha csodálatos felépítésű légi hajókon, amelyek repülő századai kényük-kedvük szerint portyáztak.” ⁵⁶ Az elismerés kivívására tett kísérlet eredménye nem volt sikeresebb, mint manapság, feltételezve, hogy az egünkön látott jelenések ugyanerre az okra vezethetők vissza. Az emberek ragaszkodtak hozzá, hogy varázslók és démonok vették birtokba a levegőt (ma „titkos fegyverekről” beszélnek; ez is éppolyan rossz). Még a királyok is elhitték. Nagy Károly és utódja, Jámbor Lajos szörnyű büntetéseket szabtak ki a „levegő ezen zsarnokaira”.

56/ Ezek a megjegyzések azóta beigazolódtak. 1953. július 20-án egy tömeg gyűlt össze a kaliforniai mágnesvasérc-vidéken (lodestone country), hogy szemtanúi legyenek valaminek, amiről azt remélték, hogy csészealj-leszállás lesz. Köztük voltak a bevándorlási hivatalnokok is, akik gumibélyegzőkkel és a McCarren-törvénnyel (McCarren Act) voltak kellőképpen felfegyverkezve, hogy „letartóztassák a látogatókat”, amennyiben a papírjaik nincsenek rendben. Természetesen semmilyen nyilvános leszállásra nem került sor, és nem is fog, amíg a hatóságok és a tömeg általában fel nem vesz valamiféle felnőtt hozzáállást.

A Császár Kapituláréinak első fejezete kimondja, hogy a Légbelieket annyira felzaklatta, hogy az embereket ellenük hangolták, hogy hatalmas repülő járműveikben leereszkedtek a Földre, és férfiakat meg nőket ragadtak magukkal, hogy jobban kioktassák őket, „elhatározván, hogy eloszlatják azt a rossz véleményt, amelyet az emberek ártatlan flottájukról alkottak, azáltal, hogy minden helységből elvisznek embereket... és a világ különböző pontjain teszik le őket újra.” De az ezen hajókról leszállni látott szerencsétlen halandókat szabotőröknek, kommandósoknak és „olyan varázslóknak nézték, akik azért jöttek, hogy mérget szórjanak a gyümölcsökre és a forrásokba”, és azonnal afelé a szörnyű sors felé siettették őket, amely az ilyen cselekedetek elkövetőire vár.

„A királyságban tűz és víz által halálra ítéltek nagy száma hihetetlen. Egy nap... Lyonban látták, amint három férfi és egy nő ereszkedik le ezekből a légi hajókból. Az egész város köréjük gyűlt, és azt kiáltozták, hogy varázslók, akiket Grimaldus, Beneventum hercege küldött, hogy elpusztítsák a francia termést. Ezek az ártatlanok hiába próbálták megvédeni magukat azzal, hogy ők is az ő honfitársaik, és nemrégiben csodálatos emberek rabolták el őket, akik soha nem hallott csodákat mutattak nekik, és arra kérték őket, számoljanak be a látottakról.” ⁵⁷

57/ Compte de Gabalis: Discourses

Így amikor 1952-ben arról számoltak be, hogy egy ezüstös embereket szállító, különös légi jármű szállt le Németország keleti zónájában, az első félelmünk az volt, hogy az ellenség küldte – Grimaldus, Sztálin, vagy akárhogy is hívták éppen.

Jelenleg az a célunk, hogy kiderítsük, melyik másik égitestről származnak az igazi bolygóközi csészealjak. A szomszédos bolygók kínálják a legegyszerűbb választ – a Mars és a Vénusz. Ha a Mars és a Vénusz, miért ne lehetne a Szaturnusz, a Jupiter, az Uránusz, a Neptunusz, a Plútó és bármelyik felfedezetlen bolygó messze-messze túl rajtuk? Az ellenvetés az szokott lenni, hogy a Mars pályáján túli bolygók felszíne túl hideg lenne a számunkra ismert élet fenntartásához, a Vénusz és a Merkúr (a Nap felé befelé haladva) pedig túl forró lenne; de túlságosan is arra a feltételezésre építünk, hogy a hő önmagában a Napból árad. Az ősi könyvek azt tanítják nekünk, hogy a Nap sugárzó energiát termel, de hőt (ahogy mi ismerjük) nem, és a hő csupán egy melléktermék, amely abból keletkezik, hogy ez az energia leküzdi a légkörünk ellenállását. Ha ez így van, az mindenképpen megmagyarázná a nemrég felfedezett forró levegőövezetet, mintegy hatvan kilométerrel a Föld felszíne felett, amelynek 170°-os hőmérsékletében az életet elviselhetetlennek találnánk. Az ősi tanítások szerint a bolygók légköre kettős célt szolgál: energia-átalakítóként és szűrőként is funkcionál, hogy szabályozza az így keletkező hő mennyiségét. Az átalakító és szűrő arányok úgy vannak beállítva, hogy rendszerünk összes bolygójának a miénkhez hasonló felszíni hőmérséklete lehessen. Ugyanis, ha műszereinket a Marsra vinnénk és visszanéznénk a Földre, az a 60 kilométer magasan lévő, majdnem forráspontú levegőöv a bolygónknak 170°-os látszólagos felszíni hőmérsékletet kölcsönözne. És ha a marslakóknak nem lennének jobb műszereik a mieinknél, megbocsátható lenne nekik, ha kijelentenék, hogy a földi emberi élet teljesen elképzelhetetlen. Tehát amíg nem jártunk ténylegesen más világokban, és nem győződtünk meg róla a saját szemünkkel, oktalanság határozottan kinyilatkoztatni bármit is pró vagy kontra.

Talán nem is találnánk más bolygók élőlényeit olyan nagyon különbözőnek a mieinktől; kivéve, hogy némelyikük végtelenül barátságosabb lehet. És ha ennyivel kedvesebbek, biztosan éreznének egyfajta kötelességet a Napcsalád lemaradt tagja iránt: vágyat a baráti kapcsolatok újraépítésére – amelyek a ciklus egy pontján olyan drasztikusan megszakadtak –, és arra, hogy visszasegítsenek minket az emberi civilizáció egy elfogadhatóbb formájához.

Számos csészealjkutató csoport, akikkel kapcsolatban állok, egymástól teljesen függetlenül ugyanarra a következtetésre jutott. Az egyik ilyen csoportot a kaliforniai San Diegó-i Dr. Meade Layne vezeti, és tudósokból, mérnökökből, valamint az ősi bölcsesség tanulmányozóiból áll, akik az elmúlt öt évben fáradhatatlanul dolgoztak ezen a problémán. Remélem, egy jövőbeli könyvben hosszasan is kitérhetek kísérleteikre és kutatási módszereikre. Egyelőre csak egy összefoglalót adok az eredményeikről, a magyarázatot pedig máskorra hagyom. Azért vagyok hajlandó ezeket az eredményeket önmagukban, segítség vagy kommentár nélkül közzétenni, mert amióta ezeket először leírták és bizalmasan köröztették Dr. Layne munkatársai között, történt egy figyelemre méltó esemény, amely úgy tűnik, az első konkrét bizonyíték arra, hogy alapvetően igazuk van – vagy legalábbis nagyon közel állnak az igazsághoz. Ugyanis 1952. november 20-án, egyetlen fantasztikus óra leforgása alatt hasonló információkat osztott meg maga egy repülő csészealj pilótája is.

14. Fejezet

DR. MEADE LAYNE MEGÁLLAPÍTÁSAI

Az égen látható objektumok többsége két szomszédunktól, a Marstól és a Vénusztól érkezik – különösen a Vénuszról. Dr. Layne és tudóstársai hosszan foglalkoznak azzal a valószínűséggel, hogy a Vénuszon az élet az anyag egy magasabb oktávján zajlik, mint a Földön; más szóval egy magasabb rezgésszámon, és hogy ezt a rezgést a földi gázok, folyadékok és szilárd anyagok sebességére csökkentve a vénuszi lakók képesek itt szilárd vagy félszilárd formában megjelenni, ahogy csak akarnak. Ennek a hipotézisnek a teljes megvitatása több mint egy kötetet igényelne, és amúgy sincs még elegendő adatunk mellette vagy ellene ahhoz, hogy ez a vita gyümölcsöző legyen. Mindenesetre nem hiszem, hogy sokat számítana, hogy más világok emberei „szilárdnak” vagy „nem szilárdnak” tűnnek. Ami számunkra fontos, az az, hogy „léteznek-e?”

Dr. Layne szerint „igen”; és azon kívül, hogy szomszédos bolygóinkról jönnek, a galaxisunkat alkotó több millió másik rendszer valamelyikéből induló hosszú utazásaik során is elhaladnak mellettünk.

Elegendő mértékben legyőzték a tér-idő problémát ahhoz, hogy a csillagközi utazások praktikussá váljanak. Lehet, hogy az idő csak mi gondoljuk annak, ami. Dédapáink egy Föld körüli utazást olyan projektnek tekintettek volna, amely egy élet nagy részét felemészti. Mi ezt egy kellemes kis kiruccanásnak tartjuk egy sugárhajtású utasszállítóval. Jelenleg úgy tekintünk a legközelebbi csillaghoz vezető rakétautakra, ahogyan dédapáink a Föld körüli utazásra. Néhány száz év múlva talán mi is úgy fogunk tekinteni a csillagközi utazásra, mint egy érdekes nyaralási élményre, és semmi többre.

Dr. Layne olyan részleteket közöl a vénuszi űrhajókról, amelyek bizonyára egybecsengenek sok megfigyelt ténnyel, és nagyrészt olyan tanúk is megerősítik, akik eskü alatt tettek vallomást. Ezért úgy érzem, érdemes megfontolni őket, talán mint egy előzetes információt arról, ami néhány év múlva már nem tűnik majd fantasztikusabbnak, mint a rádió és a televízió csodája.

Dr. Layne úgy véli, hogy a Holdat, bár egy lakatlan, halott bolygó, az űrutazók gyakran használják kényelmes megállóhelyként; és hogy az első odaérkező földi expedíció meglepetésére csodálatos létesítményeket és felszereléseket fog ott találni, amelyeket minden jóhiszemű utazó – tehát olyan utazók, akik nem csupán pusztításra és bolygórablásra törekszenek – számára hoztak létre. Vettem a fáradságot, és utánanéztem néhány csillagászati feljegyzésnek a Holddal kapcsolatban, és bőséges bizonyítékot találtam arra, hogy bizonyos időszakokban valóban nagy aktivitás zajlik a felszínén; különösen a Plato-kráterben és környékén, amely minden jel szerint valamiféle holdbéli főhadiszállásnak tűnik.

George Adamski volt az első csillagász, aki fényképeket készített a Holdon vagy annak közelében zajló tevékenységről, de egyáltalán nem ő volt az első, aki olyan fényeket, mozgó testeket és jelzéseket figyelt meg, amelyek a legjobb bizonyítékok arra, hogy a kísérőnket gyakran használják ismeretlen személy vagy személyek. Néhány feljegyzést átnézve számos ilyen esetet fedeztem fel, de biztos vagyok benne, hogy sok más is lapul még a poros csillagászati archívumokban, amelyekről örömmel hallanék, ha valaki tudna róluk. A következő jegyzetek abból az időből származnak, amikor a nagy távcsövek először jelentek meg a Földön, és a különböző obszervatóriumok feljegyzéseiből valók.

·        1824. október 20. Egy villogó fény volt látható a Hold sötét részén; megszakításokkal villogott hajnali 5-től 5:30-ig.

·        1832. július 4. Villogó pontokból és vonalakból álló jelzéseket láttak a Mare Crisiumban, amikor az a sötét részen volt.

·        1835. december 25. Valami, ami egy fényes csillagra hasonlított, az Aristarchus-kráterben.

·        1836. február 13. Két egyenes fénysáv, közöttük szimmetrikusan elhelyezkedő világító pontokkal.

·        1847. március 18. és 19. Világító pontok jelennek meg a sötét részen.

·        1847. december 11. és 12. Egy fényesen villogó fény a sötét részen.

·        1866. május 4. A Linné-kráter feketéről fehérre változik. Ezután kis, jól kivehető pontok jelennek meg a közepén.

·        1867. április 9. Apró fénylő pont a sötét részen.

·        1867. május 7. Egy másik fényes pont az Aristarchusban.

·        1867. június 10. Három határozott fekete folt a Sulpicius Gallus közelében, amelyek június 13-ig ott maradtak, majd hirtelen eltűntek.

·        1867. augusztus 6. – október 1. Furcsa mozgások a Linné-kráterben.

·        1869. augusztus 16-tól 1870 áprilisáig. Furcsa mozgó fényeket és változó mintázatokat figyeltek meg a Plato-kráterben.

·        1873. Nagyszámú világító test halad át a Holdon.

·        1874. április 24. Káprázatosan fényes objektum hagyja el a Holdat és száguld ki az űrbe.

·        1875. július 13. Fényszóró nyalábjához hasonló fényes kiemelkedés szúr ki a Hold felső pereméről.

·        1877. február 20. Fénysáv húzódik keresztül az Eudoxus-kráteren.

·        1877. március 21. Fénysáv a Proclus-kráteren keresztül.

·        1887. november 23. Hatalmas, kivilágított egyenlő oldalú háromszög a Plato-kráterben. Apró fénypontok jelennek meg a Hold egész területén, különböző kráterekből indulva a Plato felé tartanak, áthaladnak a magas falain, és láthatóan egyesülnek a hatalmas, kivilágított háromszögben. (Ha egy Titkos Rend gyűlt össze aznap éjjel a Platóban, egyáltalán nem törekedtek a tevékenységük elrejtésére.)

·        1893. április 1. Egy fénysugár világít a Hold oldaláról, mint egy óriási fényszóróból.

·        1893. szeptember 25. Megismétlődik.

·        1903. március 3. Villogó fény az Aristarchusban.

·        1915. január 13. Hét fehér folt jelenik meg a Littrowban, a görög 'Gamma' betűhöz hasonlóan elrendezve.

·        1915. december 11. Nagyon fényes folt a Mare Crisium északi partján. Néhány nappal később egy fekete vonal vetül át az Aristillus-kráteren.

·        1916. október 10. Vörös izzás a Platóban.

·        1917. augusztus 29. Világító, mozgó folt (a pontos hely nincs megadva).

·        1919. február 21. Egy rendkívül sötét vonal nyúlik ki messzire a Lexallból.

·        1919. május 19. Marconi rádiójeleket fog be a 150 000–130 méteres sávban, amelyek tízszer hosszabbak a Földön használtaknál. A jelek szabályosak voltak, és valamiféle kódnak tűntek – soha nem fejtették meg.

·        1920. november 23. Ragyogó fénysugár vetül ki a Funeriusból.

1871-ben Birt csillagász a Királyi Csillagászati Társaság (Royal Astronomical Society) könyvtárában helyezte el mintegy ezerhatszáz megfigyelésének feljegyzését a Plato-kráterben történt fényváltozásokról, mozgó testekről, geometriai mintázatokról és villogó jelzésekről. Úgy tűnik, soha senki nem próbálta meg elemezni ezeket, különben ma már talán értenénk egy a Sensarnál is ősibb nyelvet, valamint a rendszerek közötti utazók azonosító jelzéseit és kódjait: ez hasznos juttatás lenne Clark és Ley urak számára a Holdra tett első nehézkes rakétaútjuk során, amire olyannyira vágynak.

Végezetül itt vannak Adamski lenyűgöző képei a Holdról vagy annak közeléből elinduló járművekről; ezeket a képeket több száz sikertelen kísérlet csúcspontjaként sikerült elkészítenie. 1953. március 9-én Shapely professzor a Harvard Obszervatóriumból bejelentette, hogy egy vékony, de belélegezhető légkört fedezett fel a Holdon. Adamski azonban már 1949-ben, Pioneers of Space című könyvében feltételezte, hogy a Holdnak belélegezhető légköre van.

Meade Layne a következő típusú, pusztán a Vénuszról származó járműveket sorolja fel:

„(1) Félhold vagy gumisarok alakú jármű, körülbelül 45 láb (kb. 13,7 méter) széles és 18 láb (kb. 5,5 méter) magas. A „sugárhajtás” egy formáját használja; a „fúvókák” a félhold mindkét csúcsánál univerzális felfüggesztésben találhatók. Az irányítás e „fúvókák” irányának megváltoztatásával történik; külső vezérlőfelületeket nem használnak. Ez a repülőgépek egy nagyon ősi típusa, de kiválóan megfelel a jelenlegi követelményeknek. A kisméretű repülők többféle hajtóművet használnak. Egyfajta „sugárhajtást”, amely bár eredetét tekintve nagyon ősi, még mindig széles körben alkalmazzák. Egy nagyon kicsi „dis” sugár játszik az üzemanyag áramlásán egy zárt kamrában, és automatikusan szétbontja azt. A szokásos üzemanyag a levegő, amelyet a jármű előrehaladása során nyílásokon keresztül gyűjtenek be, és automatikusan a befecskendezési nyomásra sűrítenek. Más üzemanyagok, köztük fémek is használhatók a levegő nélküli helyeken.”

Dr. Layne soha nem olvasta Scott Elliottot, sem a vimanák leírását az ősi könyvekben, és azt sem tudta, hogy a Samarangana Sutradhara egy hasonló, higanyt üzemanyagként használó hajtóművet is tárgyal. Amikor elküldtem neki a 93-94. oldalon található stanzák fordítását, elámult. Az ő információi mindenképpen erősítik azt az elméletet, hogy a vimana a repülő csészealjak egy korai típusa volt, és hogy ezt a meghajtási módszert évezredek óta ismerik.

„(2) Fánk alakú jármű, mintegy 125 láb (kb. 38 méter) külső átmérővel és 36 láb (kb. 11 méter) vastagsággal. A korong közepén egy körülbelül 25 láb (kb. 7,6 méter) széles lyuk található. Ezeket a járműveket gyakran „repülő laboratóriumoknak” is nevezik, mivel nagy mennyiségű vizsgálóberendezést szállítanak. Ezek megfigyelő járművek, amelyeket csak akkor használnak, ha nagyon bonyolult műszaki megfigyelésekre van szükség. Normál személyzet: ötven fő. Meghajtás: „Elektromágneses hajtómű”.”

Figyeljük meg a hasonlóságot az Amerikában jelenleg tervezett „Földi Műholddal”, amely szintén fánk alakú, és minden bizonnyal egy repülő laboratórium lesz. Az első feljegyzett objektum, amely megfelelt ennek a leírásnak, Cherbourg felett jelent meg 1836. január 12-től kezdve három egymást követő éjszakán.

„(3) Szivar alakú jármű, körülbelül 100 láb (kb. 30 méter) hosszú és a maximális átmérőjénél 25 láb (kb. 7,6 méter) széles. Elsősorban kísérő és vadászgép. Csak akkor használják, ha a körülmények más járművek védelmét igénylik. Normál személyzet: húsz fő. A légkörben a „sugárhajtást”, míg az űrben az „Elsődleges Hajtóművet” használja.”

Ez úgy tűnik, megfelel annak az ezüstös, szivar alakú járműnek, amelyet tizenhat repülő csészealj társaságában láttak a franciaországi Gaillac felett 1952 novemberében. Az a véleményem, hogy a csészealjak kísérték őt. Dr. Layne szerint ő kísérte a csészealjakat. Azt a hatalmas világító „légi tengeralattjárót”, amely 1948 júliusának elején repült egy amerikai utasszállító mellett, Chiles és Whitted pilóták úgy írták le, mint ami legalább 100 láb hosszú volt, az oldalán pedig különös kék fények voltak. Felvetettem, hogy ezek talán a fúvókák kipufogói lehettek. Bizonyára elvárható, hogy egy ilyen hajó a „sugárhajtást” a légkör alsóbb rétegeiben használja, ahol az „elsődleges” vagy „űrhajtómű” nem lenne praktikus. A meghajtás egyéb típusait mindjárt megtárgyalom.

„(4) Gömb alakú jármű, mintegy 100 láb (kb. 30 méter) átmérővel. Szállítóhajó, amelyet utasok és rakomány szállítására használnak. Normál személyzet: huszonöt-harminc fő. Meghajtás: „Elektromágneses hajtómű”.”

A feljegyzések tele vannak jelentésekkel az ilyen típusú járművekről. Sajnos, a „Skyhook” (nagy magasságú meteorológiai ballon) hasonlósága miatt ezt a legnehezebb pontosan azonosítani. Biztonságosabb lenne, ha a Repülő Csészealj Múzeum „Skyhook előtti” korszakára szorítkoznánk, és megvizsgálnánk a meteorokhoz képest túl lassan haladó „nagy, fénylő gömbökről” szóló jelentéseket; vagy azokat a modern beszámolókat, ahol ilyen objektumokat láttak a széllel szemben haladni, a léggömbök számára túlságosan nagy sebességgel. Az az objektum, amelyet August Roberts fotózott le New York felett, nagyon is lehetett egy ilyen jármű.

„(5) A sarok alakú jármű egy kisebb változata. Csak mintegy 14 láb (kb. 4,2 méter) széles. Egyszemélyes, de szükség esetén két embert is elbír.”

Scott Elliott szerint a korai vimanák kétülésesek voltak. Talán ez egy múzeumi modell!

„(6) Gömb alakú jármű, 5-6 láb (1,5-1,8 méter) átmérőjű. Robot, vagy valamilyen más járműről távirányított. Vizuális megfigyelésre használják ott, ahol a nagyobb járművek túl nagy feltűnést keltenének. Meghajtás: „Elektromágneses hajtómű”.”

„(7) Az előbbi jármű kisebb, sokkal gyakrabban használt változata. Csupán egy láb (kb. 30 cm) átmérőjű. Ezeket használat után olykor megsemmisítik, és eldobhatónak tekintik.”

Lehetséges, hogy egy ilyen (7-es) típusú jármű fogócskázott Gorman hadnaggyal 1948. október 1-jén az észak-dakotai Fargo felett. Gerald Heard a The Riddle of the Flying Saucers című könyvében ezeket az objektumokat „Gondolkodó Fényeknek” nevezi, és hasonló felvetéseket tesz. Más szerzők, abban a hitben, hogy mindennek, ami repül, kell benne lennie pilótának, azt mondták, hogy apró, hat hüvelyk (kb. 15 cm) magas lényeket szállítanak. Gerald Heard megpróbált meggyőzni minket arról, hogy intelligens rovarok hajtják őket a Marsról. Egy tudós pedig – akinek illett volna jobban tudnia – olyan elmélettel is előállt, amely apró, intelligens zöldségeket vizionált!

Ezek a járművek nagy számban bukkantak fel a második világháború utolsó napjaiban, némi riadalmat keltve a szövetséges pilóták körében, akik azt hitték, hogy valamilyen új német fegyverről van szó, és a „Foo Fighters” (tűzharcosok) becenevet adták nekik. Csatlakoztak a bombázó kötelékekhez, zuhantak, köröztek és játszottak körülöttük, egyáltalán nem tartva a lövészeinktől. Csak a háború után fedeztük fel az ellenséges feljegyzésekből, hogy a németeket is ugyanúgy megriasztotta és megzavarta a megjelenésük, és hozzánk hasonlóan ők is valami új titkos fegyvernek tulajdonították azokat. Az amerikai légierő aktáiban található egy bombázó személyzetének beszámolója, akik azt állították, hogy egy ilyen objektum behatolt a gépükbe, lassan fel-alá repült a belsejében, majd a farokrészen keresztül eltűnt. Remélem, mielőtt távozott, pontos képet közvetített a legénység arckifejezéséről a magasan szálló anyahajónak.

Meade Layne szerint ezek a kis járművek egyszerűen elkészíthetők, és fogyóeszköznek számítanak. A „televíziós” eszközök egy egyszerű formáját tartalmazzák, amely teljes képet küld vissza az anyahajónak. Küldetésük végén ártalmatlanul megsemmisíthetők. Ez magyarázatot adhat néhány olyan dologra, amely az égből hullott alá, és sok olyan „tűzgömbre”, amely a levegőben roppant fel, furcsa töredékeket szórva a földre, amelyeket semmilyen meteorit kategóriába nem lehet besorolni. Számos alkalommal láttak kis korongokat vagy gömböket leszállni, majd szikraeső kíséretében megsemmisülni, és a létezésük bizonyítékaként nem maradt más, csak felperzselt fű.

Úgy tűnik, minden esetben nagy gondot fordítanak arra, hogy ne okozzanak sérülést vagy kárt.

„(8) A zöld tűzgömbök. Ezek olyan eszközök, amelyeket azért küldtek ki, hogy ellensúlyozzák a légkörben lévő radioaktivitást, amelyet az atomenergia véletlenszerű felszabadulása okozott.”

Meade Layne szerint az elmúlt néhány év árvizei és időjárási zavarai sokkal nagyobbak lettek volna, ha nem élveztük volna ezeknek a különös szerkezeteknek az időszerű segítségét, amelyek általában röviddel egy atomkísérlet után jelennek meg. Pontosan semmit sem tudunk a maghasadás világunkra gyakorolt hosszú távú hatásairól. Tudósaink abban a reményben haladnak előre, hogy mivel nem tudják, így nincs is mit tudni. A gyermek azért játszik a tűzzel, mert nem tudja, hogy megégetheti magát, vagy felgyújthatja a házát; így, mivel felrobbantottunk néhány tucat atombombát, aminek az éveken át tartó leghevesebb időjáráson, valamint Kelet-Anglia és Hollandia nagy részét elpusztító árvizeken kívül nem volt rosszabb következménye, boldogan reménykedünk abban (mindenféle bizonyíték nélkül), hogy ezeknek a katasztrófáknak semmi közük nem volt az atomrobbanásokhoz.

Remélem, igazunk van.

De ha nincs igazunk, akkor őszintén remélem, hogy Dr. Layne információi pontosak, és ez a zöld tűzgömbökkel történő barátságos beavatkozás folytatódni fog. Érdemes megjegyezni, hogy a csészealj-észlelések legmagasabb koncentrációja általában azokon a területeken van, ahol atomkísérletek zajlanak, vagy ahol atomenergia-termelő üzemek találhatók.

Egyiptom, Görögország, Dél-Amerika misztikus iskoláiban, valamint néhány nyugati misztikus rendben él egy nagyon régi hagyomány, mely szerint a rendszerünkben egy bolygót egykor elpusztított az atom alapvető erejének helytelenül alkalmazott felfedezése. A modern csillagászat kiszámította, hogy az égi mechanika szabályai szerint lennie kellene egy másik – a miénkhez hasonló méretű – bolygónak a Mars és a Jupiter pályája között. Bolygó helyett azonban kozmikus porból, kövekből és törmelékből álló gyűrű található itt, amelyet „Aszteroidaövnek” neveznek.

Ha valóban létezett egy ilyen bolygó, és hirtelen elpusztult, a Naprendszer többi részére gyakorolt hatások katasztrofálisak lehettek, különösen a Marsra és a Jupiterre nézve. Lehetséges, hogy a mi egyetemes özönvíz-legendáink és azok a beszámolók, amelyek egy szörnyű katasztrófáról szólnak, amelyben „a csillagok lehullottak a helyükről és rázúdultak a Földre”, ugyanezzel az okkal hozhatók összefüggésbe. És ennek az elpusztult bolygónak a neve az a név, amelyet a Sátán viselt a „mennyből való bukása” előtt.

Ez mindenképpen megmagyarázná azt a hatalmas érdeklődést, amelyet a repülő csészealjak mutatnak a Földünk iránt az atomenergia felfedezése óta, hiszen a Naprendszer az ő otthonuk is, nem csak a miénk.

Végezetül Meade Layne csoportja röviden beszámol egy hatalmas, torpedó alakú hordozójárműről, vagyis anyahajóról, egyfajta bolygóközi repülőgép-hordozóról, amely a kisebb csészealjakat átszállítja az űrön, és a légkörbe érve szabadon engedi őket. Hosszát körülbelül 7000 lábban (kb. 2100 méter) határozzák meg, 2000 fős legénységgel; ezek az adatok meglehetősen fantasztikusnak hangzanak. És mégis, a hatalmas „orsókat” és „torpedókat”, amelyeket a csillagászok láttak és jelentettek, több száz mérföldnyi távolságra becsülték, és ilyen magasságban óriásinak kell lenniük ahhoz, hogy egyáltalán látni lehessen őket. De amint a hatékony űrmeghajtás problémája megoldódik, nem hiszem, hogy a tényleges fizikai méret túl fontos lenne.

Meghajtás: „Az elektromágneses hajtómű egy bolygótest által létrehozott természetes mágneses erővonalak metszésével működik, és csak viszonylag közel használható valamely bolygó vagy égitest felszínéhez. Kis magasságban használva az a hatása, hogy »kioltja« a rádiókészülékeket, és ingadozásokat okoz a mágneses iránytűkben és más mágneses berendezésekben a közelben.” Több olyan esetet is feljegyeztek, amikor a rádióadás megszakadt azokban az időpontokban, amikor csészealjakat láttak a térségben. Olykor olyan hatásuk volt, hogy lekapcsolták a repülőgépek elektromos alkatrészeit, amelyeknek a motorjai leálltak, amíg a csészealjak el nem repültek. Talán ez történhetett Mantell századossal is, amikor túl közel repült a Godman Field-i fémszörnyhöz.

„Az Elsődleges Hajtómű egy igazi űrhajtómű, és bár bolygón is használható, általában csak akkor alkalmazzák, ha nagyon nagy sebességgel, nagy távolságra akarnak utazni. A jármű vezérlőmechanizmusát szinkronfrekvenciába állítják a térben létező univerzális energiaáramlatokkal, de kissé fáziseltolódásban azokhoz képest. Akár »késleltető«, akár »siető« fázis is használható, attól függően, hogy az áramlatokkal vagy azokkal szemben kívánnak haladni. A sebesség a fázisszög mértékétől függ, ami pedig attól a »leárnyékoló erőtől« függ, amelyet a vezérlőberendezés ki tud fejteni. A felsorolt három típusú meghajtás mellett minden jármű képes arra, hogy mozdulatlanul lebegjen, ha szükséges.”

Egy szerkezet kúp alakú elektromos mezőt hoz létre, amely eltéríti a „gravitációt” a jármű körül, hasonlóan ahhoz, ahogy: „egy esernyő eltéríti az esőt, ezzel megszüntetve a »súly« nagy részét. Repülés közben meglehetősen gyakori ennek a terelőmezőnek a használata a jármű tényleges tömegének csökkentésére, ezáltal rendkívül manőverezhetővé téve azt, és csökkentve a repülés fenntartásához szükséges energia mennyiségét. Ez a mező bizonyos körülmények között koronakisülést hoz létre, amely olyan látszatot kelt, mintha a járművet egy világító vagy tüzes burok venné körül. Hasonló korona szintén meglehetősen gyakori az elektromágneses meghajtást használó járműveknél.”

Már sok olyan esetet felsoroltam, amikor egy csészealjat változó alakú és színű glória vagy korona vett körül. Meggyőződésem, hogy az égbolton mozdulatlanul lebegő, hatalmas, izzó, körte alakú objektumokról szóló beszámolók – mint amilyet Mrs. Gladys Keevil látott a hampshire-i Christchurchben, Purewellben 1952. január 28-án – kapcsolatban állhatnak ezzel. Ezeket a tárgyakat mindig „körtének” vagy „kúpnak” írják le, amelyeknek a „hegyes vége” van legfelül. Nem mozognak; egyszerűen csak elhalványulnak. Maga a csészealj láthatatlanul lebeg a sötét égen közvetlenül az izzó csúcs felett, a „körte” pedig csupán sarki fény-effektus, vagy a levegő ionizációja az erőkúpon belül. Amikor a járművek elmozdulnak, ezek a kúpok nem mozognak velük, hanem a szemtanúk szerint lassan elhalványulnak. ⁵⁸

58/ „Kikeltem az ágyból, hogy megnézzem, mi az. Az égen egy körte alakú tárgy lebegett, a szélesebb végével lefelé. Vörös, tűzszerű fénnyel izzott, és úgy tűnt, mintha egyhelyben lebegne... Egy negyedórán át figyeltük, míg fokozatosan el nem halványult.” — Sunday Dispatch, 1952. április 20.

Minden bizonnyal, ha egy jármű súlyát gyakorlatilag nullára lehetne csökkenteni, a hirtelen irányváltásokkal és a szinte lehetetlen fordulási sebességgel kapcsolatos problémák nagy része megoldódna. Egy nulla tömegű objektumnak olyan kis nehézséget okozna irányt váltani 2000 mérföld/órás sebességnél, mint egy fényszóró sugarának, amelyet ide-oda lóbálnak az égen.

Amióta levelezek vele, Dr. Layne több száz oldalnyi gépelt szöveget küldött nekem, nemcsak a repülő csészealjakról, hanem a fizika nagyon fejlett és titokzatos területein folyó kísérletekről is – olyan területekről, ahol az ismerős útjelző táblákat maguk mögött hagyják és ahol bármi megtörténhet – és meg is történik. Bármennyire is szeretném itt megvitatni őket, egyszerűen nincs rá sem idő, sem hely, mert némelyik ilyen kísérlet önmagában több kötetre való anyagot biztosítana, amelyeket remélem egy napon meg is írnak majd.

Így egyelőre az űrjárművekkel kapcsolatos megjegyzéseit az olvasóra kell bíznom, hogy tetszése szerint elfogadja vagy elutasítsa őket. Ezek jelenleg nem többek előzetes információmorzsáknál, bepillantásoknál a jövőbe, vagy ha úgy tetszik, tippek arra vonatkozóan, hogy milyen irányt vehetnek a jövőbeli repülő csészealjakkal foglalkozó könyvek. Mint több éves komoly tanulmányokat folytató csészealj-kutató, úgy gondolom, hogy Dr. Layne-t szorosan figyelemmel kell kísérni, és az információit nem szabad könnyelműen figyelmen kívül hagyni. Ugyanis amióta megszólalt, első kézből származó, konkrét bizonyítékokat kaptam arról, hogy sok minden, amit a kis csészealjakról; a hatalmas hordozójárművekről; a meghajtási módszereikről (különösen a mágneses lebegtető eszközeikről) mond, nagyon is közel áll az igazsághoz.

15. Fejezet

HULLADÉKANYAGOK

A tizenhetedik század óta számos különös formájú és anyagú dolog zuhant az égből, felkavarva a helyiek kedélyeit. Azonosították ezeket zselatinszerű és vérszerű anyagként, gombaként, kokszként, salakként, antracitként, hamuként, sárga olajként, kiváló minőségű acélként, kohászati termékekként, sőt, még tárolóedényekként is. Előfordult, hogy ezek az anyagok szépen formált, jól lezárt fém edényekben ereszkedtek le; – mindennek ellenére azonban általában borzalmasan bűzlöttek.

Az 1800-as évektől kezdve, amikor felvirradt a „Szakértők Kora”, hozzáértő tudósokat hívtak a helyszínre, hogy megvizsgálják, megbökdössék, elemezzék és azonosítsák ezeket az anyagokat. Amikor kettő vagy több szakértőt is bevontak, mindegyikük habozás nélkül, és ugyanolyan magabiztossággal állt elő teljesen ellentétes megállapításokkal; és amikor kétség merült fel, visszatértek a régi, bevált barátjukhoz, a „gombához”, amivel kapcsolatban senki sem mert nekik ellentmondani.

A Maury-szigetnél úgy tűnt, egy csészealj bajba került. Ledobott valamit a part közelében, amit egy hangos, dörgő robaj előzött meg. A később begyűjtött darabokat vulkáni anyagként, salakként, bazaltként, kemence-maradványként, ismeretlen fémként stb. azonosították. Az 1900 előtti hasonló anyagzáporokat szintén gyakran kísérték hangos robbanások, tompa dörrenések vagy „szokatlan természetű” mennydörgések. Mivel ezek az anyagok nagy magasságból estek le, a robbanást az okozhatta, hogy áttörték a ma már „hangfalnak” nevezett jelenséget.

A Maury-szigeti eset az első a huszadik században, ahol a hulló anyag forrása elég alacsonyan volt ahhoz, hogy látható legyen. Vannak-e más esetek is, amikor ténylegesen megfigyelték, amint anyag, zselé, hulladék és a gépházból származó szennyvíz elhagy egy repülő csészealjat és a földre hullik?

Igen, 1952 őszén a floridai West Palm Beachből egy cserkészvezető két cserkésszel volt kint az erdőben, amikor fényvillanásokat láttak. Amikor közelebb mentek, hogy kivizsgálják a dolgot, egy körülbelül 30 láb (kb. 9 méter) átmérőjű, sarok alakú csészealj alatt találták magukat. A gép sziszegett és mintegy 10 lábnyira (kb. 3 méter) a föld felett lebegett. Szilárd volt, félkör alakú, és egy korona, vagy külső perem vette körül, amely foszforeszkáló fénnyel izzott. A következő percben a gép kilőtt, vagy hagyott leesni egy tűzgolyót, amely épphogy csak elkerülte a cserkészvezetőt, aki vagy elájult, vagy a bűztől esett össze. Elmondása szerint az anyagból álló golyó ködös fénnyel lobbant fel, egyenesen felé lebegett, és kisebb égési sérüléseket okozott neki. A vele lévő két cserkész megerősítette a vallomását, és az esetről az amerikai sajtó széles körben beszámolt.

De valami nagyon hasonló történt már jóval korábban, 1846. október 26-án, amikor egy repülő objektum átsuhant a massachusettsi Lowell felett, köhögött egyet, pöfékelt, és kilökött magából egy nagy, bűzös, 4 láb (kb. 1,2 méter) átmérőjű, 442 font (kb. 200 kg) súlyú zselédarabot. Megvizsgálták, megbökdösték és szemügyre vették, bár nem túl nagy lelkesedéssel, mivel „rendkívül büdös” volt. A helyi újságokban különféle beszámolók jelentek meg, és az elmaradhatatlan szakértők végül „szagos zseléként” azonosították.

Az Annals of Philosophy arról számolt be, hogy 1652 májusában Róma közelében egy ragacsos zselémassza hullott le egy nagy, világító test megjelenésével egy időben. 1796 márciusában pedig egy újabb nagy zselédarab esett le Lusatiában egy légi „tűzgömbből”. Egy hatalmas, ragacsos anyagdarab hullott le közvetlenül azután, hogy egy hatalmas repülő objektum felrobbant (vagy légköri robbanást okozott) Heidelberg közelében 1811 júliusában. Az American Scientific Journal pedig arról ír, hogy 1718-ban egy újabb „zselatinszerű anyag” darabja hullott le az indiai Lethy szigetén egy „tűzgömbből” az égből.

Kár, hogy ezen jelentések egyike sem említi, mi történt a zselével; hogy elolvadt-e, elpárolgott, elemezték, vagy csak hagyták bűzölögni. Ugyanis ha készültek volna feljegyzések, most lenne mihez hasonlítanunk azt a rendkívüli eseményt, amely 1952. október 29-én történt a délnyugat-franciaországi Gaillac felett, ahol egy hatalmas „repülő szivart” kísérő, tizenhat csészealjból álló osztagból kihulló anyagot szedtek össze az alattuk álló emberek, amely sajnos „szétesett”, mielőtt laboratóriumba vihették volna elemzésre. Ennek az eltűnésnek az okait később, ebben a fejezetben még tárgyaljuk. De salak, hamu, vérszerű eső, zselédarabok, alvadt „vér” és gyújtóhatású fémtárgyak (nem meteorok), valamint jégtömbök – olykor kék jég is – gyakran hullanak és hullottak is alá a vakító kék égből. 1951-ben hatalmas jégeső volt, és a sörösüveg nagyságú jégdarabok több autó tetejét is kilyukasztották. A szakértők a felső légkör furcsa viszonyait okolták (azt nem részletezték, mik ezek a furcsa viszonyok), míg a repülési szakemberek ugyanilyen magabiztossággal állították, hogy a magasan szálló repülőgépek szárnyairól levált jégdarabokról volt szó. Még kék jég is hullott!

Több ezer oda nem illő objektum hullott már a Földünkre, és nem azért oda nem illők, mert bármi pajzánság vagy illetlenség lenne bennük, hanem azért, mert helytelenül meteorokként vagy gömbvillámokként próbálták őket megmagyarázni, miközben az is bizonyított volt, hogy nem meteoritikus anyagból állnak; és azért is, mert soha senki nem tett még értelmes kísérletet a „gömbvillám” természetének megfejtésére. 1903-ban Braintree-ben olvadt vas hullott az égből. A Jóreménység fokánál egy „puha, széntartalmú anyag” esett le, és a földet éréskor olyan hevesen robbant fel, hogy a hangját 70 mérföldre (kb. 110 km) is hallani lehetett. „Meteoritok” érkeztek, amelyekről kiderült, hogy különféle kemencei salakokhoz, selejtekhez és olvasztott ötvözetekhez hasonlítanak. Megmagyarázhatatlan „hamuzáporok” hullottak, amelyek napokra elsötétítettek egész körzeteket anélkül, hogy a világon bárhol aktív vulkán lett volna ismert. Még különös, csiszolt „márványhengerek” is zuhantak le és fúródtak be a rémült külvárosi lakosok kertjeibe olyan időszakokban, amikor a Meteorológiai Intézetek semmit sem tudtak a közeledő márványhenger-viharokról. Egyetlen időjárás-jelentés sem mondta be előre, hogy a holnapi nap „túlnyomóan derült lesz, helyenként esővel, estefelé elszórtan márványhengerek várhatók, a további kilátások pedig hamusak, salakosak, esetleg fémesek”.

Valószínűleg addig nem is fogják összefüggésbe hozni az égen látott oda nem illő objektumokat a földre hulló oda nem illő csapadékkal, amíg valaki rá nem jön a megoldásra, és ki nem ad egy átfogó listát az éteri, mágneses és hanghullám-hajtóművek hulladék-melléktermékeiről, hogy azt majd dédunokáink beletehessék a „Jane Repülő Csészealjainak Könyvébe”.

1952. október 29-én a London Evening News szerint a délnyugat-franciaországi Gaillac mintegy 100 lakosa látta, amint 16 csészealjból (kerek, a jól ismert, megemelt középső résszel) álló kötelék kísért egy torpedó vagy „repülő szivar” típusú „csészealjat”, amilyen Chile kapitány utasszállítója mellett is elhúzott (lásd előbb). A peremük kékes fényt bocsátott ki magából, akárcsak a vimanák; a középen haladó „repülő szivarok” pedig „fényes, fehéres, üveggyapotszerű szálakat” kezdtek kidobálni vagy kibocsátani magukból. Ez az első alkalom, hogy egy torpedó típusú csészealjat kerek korongok társaságában láttak. Így tehát két újabb mozaikdarab került a helyére. Ha egy torpedó korongokkal együtt repül, akkor mindkét járműtípus (amelyeket eddig csak külön-külön láttak) készítőinek baráti viszonyban kell lenniük egymással. Továbbgondolva, feltehetjük, hogy a korongok és a torpedók készítői ugyanazok a személyek. Ebből következik, hogy a korongok és a „repülő szivarok” ugyanarról a helyről származnak.

A gaillaci észlelés még ennél is fontosabb, mivel „ennek a fényes, üvegszálas anyagnak a darabjai a fák tetejére és a távíróvezetékekre hullottak le, és sok szemtanú egész csomókat gyűjtött össze belőle”.

„Sajnos szétesett és eltűnt, mielőtt elemzés céljából laboratóriumba vihették volna.” ⁵⁹

59/ Evening News (London), 1952. október 29.

Hallottam már ilyet egy hasonló titokzatos anyagról – egy fényes, rostos, leginkább üveggyapotra emlékeztető fonalról –, amely egy médium testéből bukkanhat elő transzállapotban, a szeánszszobában. Nem, az „ektoplazmának” nevezett furcsa anyagban nincsen semmi kísérteties. Megszerezték, megérintették, lefotózták, mikroszkóp alatt vizsgálták, és az analitikai tesztek teljes skálájának alávetették. Úgy tűnik, hogy amíg tart, addig fizikai jellegű.

Sajnos az is szétesik és eltűnik, „nyomot sem hagyva maga után”, akár hét napon belül – többnyire azonban perceken belül. Az ektoplazmáról úgy tartják, hogy éteri természetű. Csak ideiglenesen válik fizikaivá, olyan biomágneses folyamatok révén, amelyeket még nem értünk.

De bármi is volt a célja ennek a Franciaország őszi egén áthaladó furcsa menetnek, a tény az marad, hogy valami ektoplazmához nagyon is hasonló dolog lebegett lefelé, belegabalyodott a távíróvezetékekbe, és nem élte túl a laboratóriumi padokig vezető utat; ami nagy kár. Ha eljutott volna a mikroszkópig, valaki mindenki megelégedésére kijelenthette volna, hogy gomba/sejt/növényi/állati/salak/gyanta és a többi, és mindenki sokkal boldogabb lett volna. Így viszont egy olyan anyag maradt a nyakunkon, amely az ektoplazma minden jellemzőjének megfelel.

Azonban a repülő csészealjak előállítására képes elméknek aligha lenne sok hasznuk a jelenség negatív aspektusából; inkább megoldották és feltárták volna annak pozitív, kreatív lehetőségeit, és arra használták volna, hogy tudományos csodákat hozzanak létre – amiket a gaillaciak talán akaratlanul is megpillantottak, amikor az a fényes, rostos anyag a telefonvezetékekre sodródott, majd egyszerűen szétesett, mielőtt megfelelően megvizsgálhatták, katalogizálhatták és azonosíthatták volna.

Mielőtt továbblépnék erről a furcsa témáról, szeretnék megemlíteni egy nagyon különös esetet, amiről a Sunday Express számolt be 1951. október 1-jén. Két philadelphiai rendőr, John Collins és Joseph Keenan láttak egy nagy, gömb alakú, fényes tárgyat leszállni egy mezőn. Hívtak egy másik járőrt, James Caspart, és egy őrmestert, Joseph Cookot. Óvatosan megközelítették a földet ért, néma szörnyeteget, amely ott ült, ahol landolt, és zseblámpáik fényében csillogott. Végül, miután néhány pillanatig vizsgálták, Collins járőr összeszedte a bátorságát, és megbökte. A tapasztalat kellemetlen volt számára.

„Megérintettem,” – mesélte, „és egyszerűen feloldódott, az ujjaim ragacsosak lettek. Nem volt semmi szaga, sem semmi, csak ragacsos volt.” A következő húsz perc során a dolog egyre kevésbé tűnt valóságosnak. Akárcsak a gaillaci szálak, ez is lassan eltűnt a szemük láttára – nem elolvadt, nem elpárolgott, egyszerűen csak eltűnt, megszűnt létezni. Fél óra múlva már teljesen nyoma veszett – még csak egy horpadás sem maradt a földön, a fű sem lett nedves. Egyszerűen nem volt ott többé. Megjelent, mint az ektoplazma, aztán eltűnt, mintha csak „ideiglenes anyagból” készült volna.

Visszatérve a szilárd anyagokhoz és a számunkra ismerősebb dolgokhoz: robaj, puffanás, és egy közel egytonnás jégtömb csapódik a földbe Magyarországon, ijedt menekülésre késztetve a nyulakat és a parasztokat. Bizony, a legkülönfélébb színű és méretű jégdarabok már jóval azelőtt potyogtak az égből, hogy léteztek volna a belépőéllel rendelkező, benzinüzemű repülőgépek, amikről lepottyanhattak volna. A londoni Times 1847. augusztus 4-én arról számolt be, hogy egy 25 font (kb. 11 kg) súlyú, tiszta jégtömb hullott le egy rétre Cricklewoodban.

Egy 3 láb (kb. 90 cm) hosszú, 3 láb széles és 2 láb (kb. 60 cm) mély – majdhogynem egy köbméteres – jégtömb esett le Magyarországon 1802. május 8-án; a kansasi Salinában pedig 1882-ben egy 80 fontos (kb. 36 kg) darab landolt, amit egy helyi kereskedő büszkén fűrészporba is csomagolt. 1828-ban köbméteres jégdarabok sújtottak le Indiára. De mindezek tetőpontja a skóciai Ord településen történt 1849 augusztusában: robbanás, vagy „rendkívüli mennydörgés” hallatszott a levegőben, majd egy 20 láb (kb. 6 méter) kerületű, jeges aszteroida csapódott a földbe.

Létezhettek-e valahol a légkör felső rétegeiben olyan hatalmas járművek, amelyek belépőélein egytonnásnál is nehezebb jégtömbök halmozódhattak fel? Vagy ezek csupán újabb rejtélyek, amiket az időjárás-szakértők képtelenek megmagyarázni? És mégis, ha a hivatalos álláspont szerint az 1951-ben Croydont és Dél-Londont sújtó kisebb jégdarabok a magasan szálló repülőgépek szárnyairól váltak le, akkor mi a helyzet az egy évszázaddal korábban lezuhant méteres jégtömbbel – vajon egy százszor vagy ezerszer nagyobb szárnyról hullott alá?

A Godman Field-i szörnyeteget 500-1000 láb (150-300 méter) átmérőjűre becsülték. Tud valaki arról, hogy akkortájt a világon bárhol máshol köbméteres jégtömbök hullottak volna? Vagy talán beszámoltak róluk egy helyi újságban anélkül, hogy bárki felfedezte volna az összefüggést?

Ha elfogadjuk az 1000 láb méretet, miért ne létezhetnének 10 000 láb (kb. 3000 méter) nagyságú szuperjárművek is? Az Asura Maya vimana a Samarangana Sutradhara szerint 12 000 könyöknyi kerületű volt. Miért ne lehetne akár tíz mérföld is? Ha mi, földi törpék úgy gondoljuk, hogy hamarosan képesek leszünk mesterséges műholdat készíteni, miért szabnánk határt a méretének, miután a Föld mágneses terét már legyőztük? Szóval miért ne lehetne tíz mérföld?

A Phobos körülbelül tíz mérföld átmérőjű.

A Phobos és a Deimos a Mars két aprócska „holdja”, amelyeknek az átmérőjét tíz, illetve öt mérföldre (kb. 16, illetve 8 km) becsülik (bár a legerősebb teleszkópok alatt is csak apró, fényes pontokként megjelenő objektumok esetében nehéz pontosnak lenni). Furcsa dolgokat suttogtak róluk. Intuitív dolgokat, amiket a szabályok szerint nem lenne szabad – tilos lenne – kimondani. Dean Swift több mint 100 évvel a felfedezésük előtt írta le, hogy a Marsnak két apró holdja van. Találgatás? Véletlen? Megérzés? Honnan vette Swift az információit?

Denis Wheatley a Star of Ill Omen című könyvében felvetette, hogy ezen apró „holdak” egyike egy mesterséges építmény, a jelenleg az amerikai kormány által is fontolóra vett „űrállomásokhoz” hasonló, és Gerald Heard is hasonló következtetésekre jutott korábban a The Riddle of the Flying Saucers-ben. Hivatalos felfedezésük idején azonban Mahatma Kuthuami Lal Singh így írt A. P. Sinnett-nek 1882-ben: „A belső hold, a Phobos, egyáltalán nem is hold. Túl rövid a keringési ideje.” ⁶⁰

60/ Mahatma Letters to A. P. Sinnett.

Ha a mi világunk is egy elsötétedési folyamat felé közeledne, ahol a víz olyan ritka lenne, mint az arany, és drasztikus takarékoskodásra lenne szükség, mit tenne egy fejlett, tudományos alapokon nyugvó emberiség? Megpróbálná irányítani az időjárást. Sokkal könnyebb lenne ezt az űrben, néhány ezer mérföld távolságból megtenni – ahonnan az egész bolygó meteorológiai viszonyait egyszerre lehetne megfigyelni –, mint a földi állomásokról. Először is, mi az az időjárás? Számos választ nem ismerünk, de ha feltételezzük, hogy egyszer végre rászánjuk az időt a sarkvidéki és a földi mágnesesség, valamint a felső légkör titokzatos mágneses rétegeinek a megfelelő tanulmányozására, sokkal közelebb jutunk a válaszhoz, mint most, amikor makacsul ragaszkodunk ahhoz, hogy a ciklonokat, anticiklonokat, depressziókat és egyebeket a Földet érő napsugárzás mennyiségének változásaira fogjuk.

Régi, lenézett és primitívnek tartott mondások szerint a Földnek ugyanúgy vannak hangulatai, mint nekünk. Amikor felkavart, viharok tombolnak; amikor békés, az idő is szép. Ha egyszer sikerül feltárni a megfelelő kapcsolatot az időjárás és a Föld mágnesessége között, ez a régi mítosz már nem fog olyan abszurdnak hangzani, mint ma, ha mondjuk az angol Légügyi Minisztérium (Air Ministry) olyan következetesen sikertelen időjárás-jelentéseit író szakembereinek vetnénk fel.

Tehát, ha évezredek múlva megtanulnánk, hogyan keressük meg és irányítsuk az időjárásunk okait a felső légkörben, vajon nem építenénk-e egy hatalmas, mesterséges műholdas meteorológiai állomást kint az űrben, amely a bolygó körül keringve befolyásolhatná annak „hangulatait”? Pontosan ezt tehette egy eltűnőben lévő marsi civilizáció. Egy mesterséges műhold sok más célra is használható, nem csak egy egyszerű, kényelmes platformként, ahonnan az emberiség másik felét gyorsan és gazdaságosan meg lehet semmisíteni – ilyen például az időjárás szabályozása, az égbolt feltérképezése a légköri torzulásoktól mentesen, vagy éppen egy köztes állomás biztosítása a bolygóközi járművek számára. Sőt, egy apró, mesterséges bolygó megépítése kiváló gyakorlat is lehet egy sokkal összetettebb feladathoz, amit az Istenek az Embernek szánnak, miután befejezte földi tanulmányait.

Egy ragyogó, fénylő, az űrben repülő város. Egy kerek dolog, egy gyönyörű dolog; az ősi anyagból egykor kiemelkedő, sodródó, értelem nélküli lény teljesítményének a csúcsa, aki addig növekedett tudatosságban és bölcsességben, amíg végül képessé nem vált arra, hogy egy saját, sugárzó, miniatűr világot építsen magának.

16. Fejezet

EGY, AMELY LESZÁLLT

1952 tavaszán a németországi orosz zóna belsejében, a határtól mintegy négy mérföldre egy olyan esemény történt, amely komoly riadalmat keltett a felsőbb körökben. Egy negyvennyolc éves volt polgármester, név szerint Linke, éppen a Meiningen melletti Hasselbach közeli erdőn keresztül pöfögött motorkerékpárjával, amikor a hátsó gumiabroncsa kidurrant. Ő és tizenegy éves lánya, Gabrielle leugrottak a gépről, és elkezdték a faluba tolni a motort. Tolás közben Gabrielle a szürkületben egy tőlük 150 yardnyira (kb. 135 méter) lévő dologra mutatott, amiről Linke azt hitte, egy fiatal őz lehet. Óvatosan odalopózott, hogy utánajárjon, a motorját pedig egy fának támasztotta.

60 yard távolságból (a szürkület furcsa trükköket tud játszani) az őz két különös, ezüstös emberalakká változott, akik túlságosan is hasonlítottak az Amikor megállt a Föld („The Day the Earth Stood Still”) című filmben látható férfira. Vagy a bőrük, vagy a ruházatuk fémként csillogott, és az egyik lény mellkasán egy fény villogott, mintha jelezne.

Aztán Linke megdörzsölte a szemét. A lények mögött az erdei tisztáson egy hatalmas, kör alakú tárgy magasodott, „mint egy óriási ágy melegítő serpenyő”. Ötven-hatvan láb (kb. 15–18 méter) átmérőjű volt, és ott ült, zömök és hatalmas tömegével a fogyatkozó esti fényben. Ám a szuper-melegítőserpenyők normális, civilizált közösségekben nem szoktak erdei tisztásokon ácsorogni. Linke az orosz zónában volt, ahol bármi megtörténhetett; ahol minden szokatlan dolog félelmetes volt; ahol nem volt szerencsés szokatlan tárgyakat látni; és ahol az olyan emberek, akik ilyesmit láttak – és ez ki is tudódott –, általában eltűntek. Nagyon csendben maradt, és azt kívánta, bárcsak soha ne jött volna erre.

Ebben a pillanatban a lánya odakiáltott neki, mire a két ezüstös alak felpattant onnan, amit éppen vizsgáltak, a csészealjhoz rohantak, felmásztak egy sötét, középső irányítótoronyba (parancsnoki híd), és eltűntek benne.

A külső perem azonnal izzani kezdett. Linke észrevett egy kettős sort, amely lábnyi szélességű lyukakból állt, egymástól tizennyolc hüvelykre (kb. 45 cm). Az izzás kékeszöldről vörösre váltott, és halk zümmögés hallatszott. Linke leírása szerint ez az izzás, a kavargó kipufogógázokkal együtt azt a benyomást keltette, mintha az egész szerkezet forogna körbe-körbe, mint egy búgócsiga. Úgy tűnik, nem volt egészen biztos benne, hogy a nyílásokból távozó gázok, az izzó fém vagy a csészealj tényleges forgása keltette-e ezt a hatást.

Ekkor a sötét irányítótorony eltűnt. Ez egy egyszerű és zseniális megoldás volt; pontosan az, amit az ember válaszként várna arra a kérdésre, hogyan képes egy forgó korong felszállni a földről. A csészealj felemelkedett a saját irányítótornyán, amíg úgy nem nézett ki, mint egy lapos gomba a szárán. Ez lehetővé tette számára a pörgést, amíg el nem érte a repüléshez szükséges fordulatszámot. Először lassan emelkedett a levegőbe, majd sebességet gyűjtött. Azonnal visszahúzódott az irányítótorony is a tetején lévő normál pozíciójába, ahol Linke megfigyelte azt, miközben a csészealj magasságot és sebességet nyert, halk, „zuhanó bombához hasonló” fütyülő hang kíséretében.

Linke nem tűnik teljesen biztosnak abban, hogy a csészealj ténylegesen forgott-e, vagy csak a külső pereme pörgött. Az sem biztos, hogy valóban füstöt és lángokat látott-e a peremnél, vagy csak a fényerő hirtelen növekedését. Én az utóbbira hajlok, mert egy sor forgó fúvókából távozó gázok bizonyára jelentős zajt csaptak volna. És lehetséges, hogy a sötét központi irányítótornyon felfelé kúszó külső perem látványa is illúzió volt, ami a rossz fényviszonyok között könnyen érthető, különösen, ha tanulmányozzuk Adamski csészealjának két fotóját (1. és 3. tábla), amelyek egyikén az alsó sötét „irányítótorony” szinte a perem alá nyúlni látszik, de amikor a szerkezet magasabban volt a levegőben, ez a központi objektum visszahúzódottnak tűnt.

E sorok írásakor Adamski fotóit még nem küldték el Herr Linkének, de később, ha ez megtörténik, érdekes lesz látni, hogy ugyanolyan járműként azonosítja-e, mint amit ő látott, vagy másmilyennek tartja, mint az akkori rajzokon. Mindenesetre kevés bizonyíték utal arra, hogy minden csészealj azonos alakú, meghajtású vagy származási helyű lenne. Más megfigyelők is voltak – egy fűrésztelepi őr azt mondta, látta, amint valami üstökösszerűség villan el a domb felől, ahol Linke volt, egy fél mérföldnyire lévő juhász pedig úgy vélte, „egy üstökös pattan el a földről”.

Nagy volt a riadalom, amikor Linke végül átmenekült a szövetséges területre, és egy bíró előtt tett eskütételi nyilatkozatban feltárta gondosan őrzött titkát. Kellemetlen hideg érzés futott végig az emberek hátán. Vajon ez – vajon ők – oroszok?

Ha ez egy titkos szovjet fegyver, bizonyára nem szerepelt a tervben, hogy a dekadens tőkés plutokrácia határától négy mérföldre szálljon le, kockáztatva a lelepleződést. Az biztos, hogy a bázisától távol volt. Figyeljük meg a tiltott zónák, a szögesdrót, az őrök és a titkos kísérleti területek minden egyéb jelének hiányát. És ha nyíltan nekik szegeznék a kérdést, az oroszok biztosan tipikus orosz választ adnának, hiszen érdekükben állna elhitetni velünk, hogy ők vezetnek a légi meglepetések terén.

Ha ez a szerkezet és különös, ezüstös legénysége egy másik bolygóról vagy az „égi seregekből” származott, csak a véletlenen múlt, hogy azon az oldalon szálltak le a mi oldalunk vagy az amerikai zóna helyett, ahol több a fényképezni vágyó ujj. Akkor talán lenne egy másik közeli fotónk egy földön álló csészealjról ebben a könyvben. Ám az orosz területeken az alkalmi fényképezés egyirányú jegy Szibériába, ezért Linke hallgatásra kötelezte a lányát, amíg el nem hagyták a zónát. Később azt mondta, el tudná hitetni magával, hogy mindketten csak képzelték az egészet, ha nem lenne az a kör alakú bemélyedés a fűben, amelyet később talált ott, ahol az irányítótorony állt.

Linke tehát az első a mi fajunkból, aki nyilvánosan bejelentette, hogy szemtől szemben látta a repülő csészealjak leggyakoribb kategóriáját – a központi kabinnal rendelkező korongot – vezető embereket. Hogy titokban mit láttak mások, az a későbbi fejezetek témája. Hasonlítsa össze a címlapképet Linke történetével. Esküszik, hogy meneküléséig soha nem hallott a csészealjakról, és mindvégig azt hitte, hogy egy új orosz fegyver leszállását látta négy mérföldnyire a keleti zóna belsejében.

De vajon az a négy mérföld annyira fontos? Egy titkos orosz fegyver kényszerleszállást hajthat végre tévedésből négy mérföldnyire a szovjet zónán belül, vagy kényszerleszállhat négy mérföldnyire az amerikai zónán belül – vagy magában Amerikában is. És hacsak nem fogják el és vizsgálják meg, ugyanúgy lehetne (a) orosz, mint (b) bolygóközi. Mindkét kategóriába tartozó tárgyak leszállhatnak szövetséges vagy orosz zónákban. Ha a (b) szállt le az orosz zónában, az oroszok éppúgy megriadnának, mint mi, és a „népi demokrácia” szabotálására irányuló tőkés összeesküvésnek gyanítanák azt – pontosan úgy, ahogy a „Nagy Károly-zónában” leszálló légi hajók utasait azzal vádolták, hogy a források megmérgezésére és a termés beszennyezésére jöttek. Nem csoda, hogy amikor az ezüstös emberek emberi hangot hallottak, elmenekültek, amilyen gyorsan csak a csészealjuk vinni tudta őket.

17. Fejezet

CSÉSZEALJAK A KELTA ŐSTÖRTÉNETBEN

Cuchulain az ír mitológia hőse volt. Harctéri tetteinek némelyike egészen hihetetlen volt. Ő az Írországnak, ami Siegfried Németországnak, Quetzalcoatl Dél-Amerikának, Drona Indiának – az Aranykor egy szuperembere, aki legyőzhetetlen a háborúban, és felülmúlhatatlan a szépségben. Szent György a maga szelíd, homályos és jellegzetesen brit módján ugyanezt a funkciót tölti be Angliában.

A legtöbb ember Cuchulaint, Siegfriedet és a többi nemzeti szuperembert pusztán vonzó mítosznak tartja, amelyek az ember (a) mindenhatóság iránti tudatalatti vágyán, vagy (b) a vérben és mészárlásban való tobzódó fetrengésén alapulnak. A költői képzelet bizonyára több kiontott vért tulajdonított Cuchulainnak, mint Attilának.

Ám a sok sallang, csecsebecse, túlzás és a bárdok általi csinosítások között akadnak olyan kijelentések, amelyek jóval többet látszanak jelenteni puszta mítosznál, és azt a benyomást keltik, mintha a bárdok szó szerint csak azt mondanák fel, amit rájuk hagyományoztak, anélkül, hogy a legkisebb sejtelmük is lenne arról, mit mondanak valójában.

Cuchulainnak volt egy fegyvere, amelyet a „Százak, Ötszázak vagy Ezrek Mennydörgés-mutatványának” hívtak. Ez azt jelenti, hogy a „Mennydörgés-mutatványt” tetszés szerint be lehetett állítani száz, ötszáz vagy ezer ember elpusztítására egyetlen csapással, ami nyilvánvalóan egyfajta, változtatható töltetű robbanófegyverre utal. Az én olvasatomban ez erősen rímel Indra Dárdájára, a Brahma Fegyverre vagy a Mashmakra, csak éppen egy jobban irányítható formában.

Gondoljunk egy pillanatra arra, hogy néhány írországi és nyugat-skóciai őskori kőerődítmény kövei úgy vannak szétrobbantva és egybeolvadva, mintha kolosszális hőhatás érte volna őket.

Volt két harci szekere is: a „Kaszás Szekér” és az „Elvarázsolt Szekér”. Az előbbit úgy írják le, mint egy hatalmas, nehéz páncélzatú, mérgezett lándzsáktól és kaszáktól nyüzsgő szerkezetet, amely olyan nehéz volt, hogy csak két varázsparipája, a „Dubhshaoileann” és a „Liath Macha” tudta elmozdítani. Bázisként szolgált a „Mennydörgés-mutatvány” kilövésére is, ami egy meglehetősen erős állványzatot igénylő tüzérségi eszközre utal. Lehetett akár egy közönséges, kezdetleges ágyú, amely robbanólövedékeket tüzelt, de valószínűbb, hogy inkább Indra „köríjazatához” hasonlított, amelyet a Rámájana is említ. Bármi is volt – akár egy nagy erejű robbanóanyag, a Mashmak vagy az Agni-Indra –, terjedelmes volt, és a működtetéséhez erős, nehéz platformra volt szükség.

A minta egyre világosabb. Egy korai tanktípus, amelyet két ismeretlen motor hajtott, és amely pusztító tüzérségi eszközzel volt felszerelve, otthagyta a nyomát az ír legendákban.

Az „Elvarázsolt Szekeret” „könnyűnek és légiességgel bírónak” írják le. „Gyorsabban repült bármelyik madárnál, és nem ló húzta.” Végig, mindenhol repülő madarakhoz hasonlítják ezt a különös, könnyű járművet, és megjegyzik csodálatos könnyűségét. A kelta hősök összes „varázsszekerét” úgy jellemezték, hogy képesek feljutni a mennyekbe, az „Istenek Palotáiba” és más csodálatos égi vidékekre. Ez a mítosz könnyen magyarázható egyfajta faji emlékezetként a vimanák más bolygókra történő jövés-menésére; ahogy a „Samar” is kimondja, hogy ezen űrhajók segítségével az emberek feljuthattak a csillagok régióiba, a mennyei lények pedig lejöhettek a Földre. Cserébe a „hősök” és az „istenek” nagyrészt a Naprendszer idősebb fajainak faji emlékei. A Nagy Károly idején Franciaországban leszálló légi hajók is „varázsszekerek”, vimanák vagy repülő csészealjak voltak, attól függően, milyen nevet adunk nekik.

Amikor kicsit több kutatást végeznek majd a görög, egyiptomi, indiai és kelta országok ősi mondáival kapcsolatban, sok érdekes felfedezés kerül majd napvilágra a bolygóközi repülésről, és az olyan fantáziák, mint az aranyból készült, 12 000 rőf kerületű Asura Maya vimana kiléphetnek a mítoszok birodalmából, és kiderülhet, hogy pusztán egy újabb emlék a hatalmas hordozóhajókról, amelyeket már oly sokszor láttak sötét orsók és arany szivarok formájában (lásd Repülő Csészealj Múzeum), és amelyeket Adamski végül le is fényképezett.

Most jön egy furcsa dolog. Cuchulain egyik csatája után, amelyben bevetették a szuperfegyvereket, a túlélők nem oda menekülnek, ahová várnánk – Tarába, Emániába, Dun Dailganba vagy más ír erődökbe –, hanem „A Három Csúcs Városába”. Ez egy mesés hegyi erődítmény, amely minden dél-amerikai legendában jelentős szerepet játszik mint az egyik nagy, utolsó időkben épült atlantiszi főváros, és amely a Mahábhárata „Hármas Városával” is kapcsolatba hozható, amelyet az atomcsapás, a Mashmak vagy a Brahma Fegyver pusztított el. Ez a város nem csupán sok maja és tolték feliraton szerepel, de képét – a hármas hegyet – számos ősi, preinka lelőhelyeken kiásott érmén is megtalálták. Vegyük észre a hasonlóságot „Cuchulain” és a dél-amerikai hadisten, „Kukulkan” neve között is, sőt, még Poszeidón Olümposzát vagy Szent Hegyét is „Cumhuilan”-nak hívták.

Minél jobban elmélyed az ember Cuchulain tetteiben, annál valószínűbbnek tűnik, hogy ő egy kelta és atlantiszi eredetű, összetett karakter. Az, hogy egy amazon törzs képezte ki, varázsfegyverei, és főként a Tündérsisakja, amelyet az „Ígéret Földjéről” (Atlantisz régi neve) hoztak neki, valamint a mexikói, dél-amerikai és egyiptomi megfelelői mind arra utalnak, hogy alakja egy hatalmas és harcias faj emlékén alapszik. Ez a faj eredetileg az anyaországban élt, majd Írországba érkezve magukkal hozták művészeteiket és tudományukat. Később az ír hősök és harcosok összekeveredtek és azonosultak velük. Még később a kelták a Daytan-háborúkból kölcsönöztek hőstetteket, és ráfűzték azokat saját törzsi csetepatéikra. Ahogy a művészetek ismerete hanyatlott, az előző civilizáció nevei és helyszínei azonosultak a sajátjaikkal; minden régi országnak megvan a maga Bábel Tornya és Olümposza. Az eredeti Szent Hegy ma már a tenger alatt fekszik, de a leszármazott fajok átültették és saját igényeikhez formálták. Hasonlóképpen, a dél-amerikai és kelta fajok is magukkal hozták elveszett anyaországuk emlékét és tudományuk töredékeit, amelyekre a legenda és a mese egymást követő rétegei rakódtak, így az eredeti igazság (aminek még megmaradtak a töredékei) felkutatásához mélyre kell ásni a Föld minden olyan szegletében, ahol az ember legalább 10 000 éve él.

Így találjuk meg Indiában a „mennyei szekereket”, a vimanákat, a tüzes agni-fegyvereket, „Indra Dárdáját” és a rémisztő Brahma Fegyvert.

Ugyanígy, Dél-Amerikában megtaláljuk a borzalmas Mashmakot és a tüzet, amely képes volt egy egész hadsereget eltörölni.

Így Írországban ugyanez az elv válik Cuchulain „Mennydörgés-mutatványává” és két harci szekerévé (tüzérség és repülőgép?). Cuchulain egy kelta-atlantiszi hadúr összetett karaktere, akihez egy meglehetősen jól katalogizált varázsfegyvertár tartozik, amelyre az őskori Írország különböző későbbi hősei rétegződtek. Ők azok, akik valójában felépítették a nagy dundalki erődöt (ahol a monda szerint Cuchulain élt), és a korai időkben valószínűleg értették is, legalábbis részben, az Agni-Indra és más szuperfegyverek működését, már ha a hegyi erődítményeiken található összeolvadt és üvegesedett kövek bármit is elárulnak. Ha az olvasó jobban szereti azt hinni, hogy ezeket a köveket villámcsapás olvasztotta meg, rendben van. De én még nem láttam olyan villámot, amely követ olvasztott volna. Annak hatása általában sokkal inkább a nagy erejű robbanóanyagokéra hasonlít.

Melyik az egyszerűbb?

Elhinni, hogy a világ minden tájáról származó tűzfegyverek és légi járművek legendái figyelemre méltó hasonlóságukat csupán az erősen elrugaszkodott véletlennek köszönhetik? Vagy elhinni, hogy a homályos, távoli korokban egykor léteztek olyan hatalmas birodalmak, amelyeknek természettudományos ismeretei ugyanakkorák, ha nem bizonyos szempontból nagyobbak voltak, mint a mieink?

Már mondtam korábban – és a kockázattal dacolva, hogy unalmassá válok, most is elmondom –, hogy egyetlen igazi mágus sem hisz a „mágiában”. Ilyen dolog nem létezik. Amit babonásan „mágiának” hívnak, az a valóságban a természettudomány – az Egyetemes Törvények ismerete és alkalmazása, semmi több. Az ősi „mágus” ezeket a törvényeket főként a hang segítségével irányította; a modern laboratóriumi „mágus” nagyrészt a hő segítségével teszi ezt; és más-más aspektusokra koncentrál. Az ősi „mágus” tanulmányozás és pszichikai intuíció révén ismerte meg őket; a modern „varázsló” megfigyeléseken és matematikán alapuló intellektuális folyamaton keresztül szerzi tudását. Az eredmények hasonlóak.

Kétségtelen, hogy a tegnap „varázsfegyverei” egyáltalán nem voltak mágikusabbak (mechanikailag pedig kevésbé voltak zseniálisak), mint a mai bonyolult „varázslatos” radar, az irányított rakéták és a bombázókról, vimanákról, vagy nevezzük bárhogyan, ledobott tíztonnás „Mennydörgés-mutatványok”.

A „Mennydörgés-mutatványnál” is halálosabb volt Balor Szeme, egy hatalmas, kerek „szem” vagy kör alakú fényvisszaverő eszköz, amely az ellenségre irányítva egy pillanat alatt elpusztította azt. Az ókori Indiában is feltűnik egy teljesen azonos fegyver, hasonló néven – Kapilla Szeme –, amely egyetlen másodperc alatt képes volt 10 000 embert porrá változtatni. Indra „Köríjazata” vagy a Brahma Fegyver is más variációknak tűnnek. Az általuk használt erő valószínűleg koncentrált hanghullám volt. A „Köríjazat” vagy a „Kerek Szem” nagy valószínűséggel egy parabolatükör volt, az egyetlen olyan forma, amely egyetlen pontos helyre képes fókuszálni a szuperszonikus hullámokat.

Ezekkel szemben a primitív törzseknek esélyük sem volt; már a kisebb fegyverek is megrémítették őket. Az elbeszélés elmondja, mennyire rettegtek „a Cuchulain dárdáiból és lándzsáiból kicsapó, sziszegő vörös lángoktól és szikráktól”.

Vajon a dárdák és lándzsák bocsátanak ki szikrákat vagy lángokat? A modernek igen, de mi ezeket rakétáknak és bazookáknak hívjuk, s ezek a szavak hiányoztak a bárdok szókincséből. Jól van – tegyük fel, hogy Cuchulain valóban rendelkezett ezekkel a fegyverekkel. Honnan szerezte őket? Hol tett szert erre a tudásra? A Nyugati Földekről – mondják a történetek; az Ígéret Földjéről, Tir na nÓg-ból, az Ifjúság Földjéről, a gyönyörű szigetekről, amelyek a tengeren túl, a lenyugvó nap felé feküdtek. Amerika? Dél-Amerika? Atlantisz?

A természettudományokra az amazon törzs három bölcs asszonya tanította; ez Dél-Amerikára utal. De a varázssisakot és a varázshajót Mananan, a tengeristen adta neki, akiből később Neptunus-Poszeidón lett. Poszeidón pedig Platón szerint a Posseidonisnak hívott nagy nyugati sziget – az elsüllyedő Atlantisz utolsó nagy darabjának – királya volt. A varázssisak, akárcsak Siegfried „Tarnhelm”-je, láthatatlanná tette a harcost. A „Samar” szerint a vimanákat is láthatatlanná lehetett tenni, és minden „mágikus” rendszer tartalmaz formulákat a fényhullámok megtörésére egy személy vagy tárgy körül, hogy az ne legyen látható. Még a „mágiával” (vagy természettudománnyal) kapcsolatos jelenlegi ismereteink birtokában is eléggé hihetetlennek tűnik, de nem lehetetlen.

Mananan ⁶¹ kölcsönadta Cuchulainnak a „varázshajóját” is, amelyhez nem kellettek evezők vagy vitorlák. A mozgatásához csak a megfelelő hangra volt szükség. A bárdok azt mondják, hogy megmondtad neki, hová menjen, és az ment. Más szóval hanghullámok, vagy rezgések irányították és vezérelték. Hérodotosz említ egy gályát, amely Héraklész Oszlopain (Gibraltár) keresztül lépett be a Földközi-tengerre; nem volt se vitorlája, se evezője, mégis rendkívül gyors volt. Scott Elliott azt írja, hogy Atlantisz hajóit ugyanaz az „éterikus motor” hajtotta, mint a vimanákat.

61/ A kelta kozmogóniában Mananan a „Verbum”, az „Anum”, a „Hatalom Szava” vagy Kozmikus Hang megszemélyesített szimbóluma, amely által minden dolog létrejön (már a „létrehozott/életre hívott” kifejezés is jelentőséggel bír). A Hang minden kor, minden ország minden „mágikus” rendszerének és minden vallásának a lényege. A felkent papok által ma kimondott szakrális szavaknak sincs kevesebb erejük a templomainkban, mint amikor eltérő formában Atlantisz első naptemplomában kimondták őket. Manana „Lir Kebléből” lépett elő, amely a határtalan Mindenséget, a Végtelen Csendet jelképezi egy új univerzum első rezdülése előtt. Lir Parabrahm a „Nagy Éjszakában”, amely a Pralayával jön el a Mahamanvantara végén, „hét örökkévalóságon át tartva” az új manvantari Hajnal első izgalmáig. Tehát amikor azt mondják, Cuchulain ezeket az ajándékokat Mananantól kapta, vagy amikor Poszeidón Királyt Mananannal azonosítják, az csupán azt jelenti, hogy mindketten a „Szó” Beavatottjai voltak, és tudták, hogyan forgassák a Hang hatalmát, ahogy azt a Nap-Adeptusok, Lir igazi gyermekei tanították.

Újfent kapcsolatot érzek Keely motorja, a „mennyei szekerek”, az „énekkel” működtetett levitációs lemezek, a Churchward által látott hindu motortervek, a Samar kelta vasparipáinak „higany motorjai”, amelyek engedelmeskedtek a parancsszavaknak, és a mindennap az egünkön látható, csendben vagy zeneien, hatalmas sebességgel haladó óriási objektumok között. Ugyanígy összefüggés van Indra Köríjazata, Kapilla Szeme, Balor Szeme, a Mashmak és a nyugat-skóciai és írországi hegyi erődök között, amelyeknek kövei megolvadt tömbökké olvadtak és üvegesedtek össze. Kapcsolat van a Cuchulain fegyvereitől elájuló hadseregek, az indiai Avidyastra (illuzórikus erejű lövedék), a Prasvapana (álmot hozó lövedék), az Álom Nyila és a hang által irányított négy fegyver (Satyakirti, Kamarupaka, Kamaruci, Vajra), valamint a modern szuperszonikus kísérletek között is, amelyek – eddig – anyagok meggyulladását, fémek molekuláris szerkezetének megváltozását és házak alapjukról való elmozdulását okozták. Kapcsolat van a vimanák, a repülő csészealjak és az istenek tüzes paripák által vontatott varázsszekerei között is. (A „varázsszekér” szó minden bizonnyal kifejezőbb, mint a teázó nemzetek által kiötlött nevetséges „repülő csészealj”.) Képes volt egyforma könnyedséggel átkelni a tengeren vagy a szárazföldön, vagy a magasba emelkedni a levegőben. „Varázsparipák” húzták, amelyek cseppet sem hasonlítottak a lovakra. Az egyik ilyen gépet úgy írják le, hogy „vasbőre volt, és egyetlen csont sem volt a testében”. Mivel nem voltak csontjai – mondják a bárdok –, a csatában nem lehetett elpusztítani, mert minden fegyver, amelynek sikerült átszúrnia a vasbőrét, belül semmit sem talált, amiben kárt tehetett volna. Ezért elismerik, hogy ez a bizonyos paripa vagy meghajtó egység egy üres, fémből készült láda vagy henger volt. Most már közeledünk a lényeghez. Egy üres fémhenger vagy egy pár üres fémhenger biztosította az erőt a szekérnek. A szekér szó (chariot) egyszerűen kocsit vagy járművet jelent.

Így, ha a szekeret járművel helyettesítjük, ezt kapjuk: „A kelta hősök olyan járművekben utaztak, amelyek azonos könnyedséggel szelték át a földet vagy a tengert, és amelyeket egy pár üres fémhenger hajtott meg, miközben gyakorlatilag sebezhetetlenek voltak az ellenséges tűzzel szemben.” Milyen üres fémhengerek? Az atlantiszi éterikus motor vagy a Samarangana Sutradharában leírt „sugárhajtómű”.

Mindezen apró töredékek hátterében ugyanaz a mögöttes gondolat húzódik meg – és van az éterben a folyamatos energia egy olyan kiaknázatlan forrása, amelyet technológusaink egészen a közelmúltig figyelmen kívül hagytak az energia más formáival való elfoglaltságukban.⁶² Ez az az erő, amely a „mennyei szekeret” útján a levegőben dallamos hang kíséretében előre hajtotta, és a kelta „varázs” paripákat a szárazföld és a tenger felett fáradtság és élelem (vagyis üzemanyag) nélkül szárnyaltatta. Ugyanez az erő emelte fel Keely fémből készült léghajó modelljét a földről, és repítette körbe a laboratóriumában, miközben ő a húrjait pengette.

62/ Ezt az erőt azért hagyták figyelmen kívül, mert egyenesen az orrunk (vagy a lábunk) előtt van. Ez ugyanaz az erő, amely hangtalanul forgatja a bolygót a Nap körül, a Napot a galaxis körül, és még az apró atomot is a magja körül. Ennek az erőnek az erővonalain vitorláznak a nagy űrhajók, amelyeket bolygóknak hívunk, és azok a kis mesterséges bolygók, amelyeket repülő csészealjaknak nevezünk. Mint mindig, a válasz itt van a saját küszöbünkön.

Amit az istenek tesznek, azt az ember mindig megpróbálja lemásolni, míg maga is nem tanul és istenné nem válik. Amíg a Hatalmasok folytatják a napok és bolygók építését, hogy elvessék bennük az élet magvát, addig ugyanez az életmag, amikor emberivé válik, intelligens módon elkezdi utánozni feletteseit, és megalkotja a saját kis bolygóit. Ötven évvel ezelőtt a repülést (új formában) újra felfedezték a Wright-fivérek. A régen megtanult leckéket gyorsan újra meg lehet tanulni. Egy röpke fél évszázad alatt eljutottunk odáig, hogy egy mesterséges műholdnak – az első parányi ember alkotta bolygónak –, amely a Föld körül kering, elkészüljenek a tervrajzai.

Egy utolsó szó, mielőtt elhagynánk Cuchulain ragyogó alakját a Kelta Homályban. Amikor a hős Elvarázsolt Szekerén megtámadta „Antiochia Királyát”, sikerült felhasítania riválisa járművének fémborítású oldalait, mire „a benne lévő két nagy, malomkő nagyságú, ékköves fehér kő kiesett és összetört, és a szekér mennydörgésszerű robajjal a földre zuhant, mintha csak várfalak dőlnének le”.

Vajon mit keresett volna két nagy, malomkő nagyságú, ékköves fehér kő egy praktikusan megépített, közönséges harci szekérben – ha az egyáltalán közönséges harci szekér volt –, és miért okozta volna a pusztulásuk, s nem pedig a fémborítás széthasadása a földre zuhanását, hacsak ezek a malomkövek nem a mi régi barátaink, az ősi mennyei szekereket hajtó szonikus korongok, a levitációs lemezek voltak? ⁶³

63/ Sok mai „primitív” nép is rendelkezik a repülő csészealjakhoz fűződő legendákkal. Az ősi nyelvek egy amerikai professzora, George Hunt Williamson, D.SC, 1952 utolsó hónapjait minnesotai és kanadai indián törzseknél töltötte, akik „Földmorgóknak” hívták ezeket. Az indiánok elmondása szerint csendben utaztak, de időnként megremegtették a földet. Gyakran érkeztek a tavak fölött, mint hatalmas, csillogó bálnák, mindig kör alakban. A régi időkben a csészealj népe gyakran meglátogatta őket, és segítséget, illetve bölcsességet adtak nekik egészen addig az időig, amíg a gyarmatok ki nem épültek. De a fehér emberek megérkezése óta többé nem szálltak le. Legendáik szerint egy nap ismét le fognak szállni, de nem akartak túl sokat elárulni erről, mert „Nem jó ezekről a dolgokról beszélni – csak zárt körben, és magunkban”.

18. Fejezet

EGY JÓSLAT

A korábbi fejezetekben folyamatosan egy olyan gondolatot hajtogattam, amelyet jobb név híján „A Rezgési Elvnek” neveztem. A meggyőződés, hogy létezik egy ilyen elv, az ókori világ minden tájáról származó bizonyítékok puszta súlyából fakadt. Bárhol, ahol megmagyarázhatatlan monolitikus emlékmű található, nem messze tőle találunk egy hozzá fűződő, különös legendát is. A legenda részleteiben eltérhet, de lecsupaszítva mindig arra lyukad ki, hogy az építő a saját hangjával (egy mantrával), vagy egy varázspálcával, esetleg egy hangszer segítségével hangot hozott létre, aminek eredményeként a kolosszális kövek a levegőben repülve, látszólag maguktól a helyükre kerültek.

Ha létezik ilyen egyszerű és gazdaságos építési eljárás, akkor a Tiahuanacóhoz és Sacsahuamánhoz hasonló lehetetlen építmények máris lehetségessé válnak; és azok a dicsekvések, miszerint bizonyos kelta romok „egy éjszaka művei” voltak, kevésbé tűnnek túlzásnak.

De ha a hangot építő munkára lehet használni, akkor hatalmas pusztításra is. Jerikó történetében a Biblia nagyon világos beszámolót ad arról, hogy a fokozatosan felépített hanghullámok mit tehetnek az erődítményekkel. A legújabb ásatások kimutatták, hogy ez nem mítosz volt; a kolosszális vastagságú hatalmas falak valóban leomlottak, miután hevesen kettészakadtak, és valószínűleg szeizmikus zavar is keletkezett ennek következtében.

Jerikó az egyik legjobban dokumentált példa a hang „fordított” működésére, és ugyanaz az elv érvényesül benne, mint abban a magas hangban, amely képes széttörni egy tükröt. A dublini repülőtéren a bárban lévő összes poharat műanyagra kellett cserélni, mert a légcsavarok hangja olyan magasságú volt, hogy egyenesen középen vágta el a poharakat, sérülést okozva a gyanútlan utasoknak, amit az ügyvédi levelek élénk váltása követett.

Annak, hogy egy puszta hang hogyan mozgathat meg nagy súlyt, 1952. november 22-én lehettünk tényleges tanúi, amikor egy Hawker Hunter repülőgép szuperszonikus zuhanórepülésbe kezdett a sussexi Tangmere repülőtér közelében, és a „hangfalat” áttörve keltett hullám egy több ezer yardra lévő ház falát több mint egy hüvelykkel (kb. 2,5 cm) elmozdította eredeti helyzetéből. Íme az első nyilvánvaló bizonyíték arra, hogy maga a hang is képes elérni azt, amit korábban a nagy erejű robbanóanyagoknak tulajdonítottak; felnyitva a szemünket arra az érdekes lehetőségre, hogy amikor a bombák becsapódnak, talán maga a „hang” okozza az ilyen pusztítást, nem pedig a fizikai behatás. Ha ez így van, az megmagyarázna sok olyan különös dolgot, mint például a robbanással ellentétes irányba dőlő falak – egy olyan jelenség, amelyet a robbanás okozta „szívóhatásnak” vagy vákuumnak tulajdonítanak.

Mi van, ha a vákuum a hang következménye, és nem a tényleges fizikai robbanásé, amely talán csak egy járulékos hatás? Az ősök azt állították, tudták, hogyan hozzák létre ezt a vákuumot hang segítségével nagy súlyok felemelésére. Módszereik tanulmányozása forradalmi tudományos felfedezéseket hozhatna.

Számunkra mindez hipotetikus, de az ősök, és azok számára, akik még mindig őrzik a titkaikat, ez konkrét tény. Állításuk szerint a hatalmas, irányítatlan robbanások pazarlóak, és teljesen szükségtelenek az eredmények eléréséhez; az olyan zene, amilyet Keely fedezett fel 1895-ben, sokkal jobban és biztonságosabban elvégzi a munkát. A legérdekesebb és leghatározottabb kijelentést arról, hogy ez hogyan valósítható meg, Dhut Khul Mahatma (a tanítványok számára „A Tibeti”) tette 1920-ban az Értekezés a kozmikus tűzről (A Treatise on Cosmic Fire) című művében, amikor ezt írja:

„A nagy épületek emelését és a hatalmas súlyok mozgatását irányító törvényeket egy napon majd a hang fogalmain keresztül fogják megérteni. A ciklus visszatér, és az eljövendő napokban újra megjelenik a lemúriaiak és a korai atlantisziak azon képessége, amellyel hatalmas tömegeket tudtak felemelni.... Kialakul a módszer mentális megértése. Ezeket a tömegeket a korai építők azon képessége révén emelték fel, hogy hang segítségével vákuumot tudtak létrehozni.”

Itt végre kapcsolatot találunk a nagy történelem előtti megalitok és új repülőgépeinknek a békés polgárok tulajdonára gyakorolt riasztó hatásai között. Az utóbbi teljes megértésével racionális magyarázatot találhatunk az olyan rejtélyekre is, mint a baalbeki elmozdíthatatlan 1800 tonnás kőtömbök.

„A Tibeti” azzal folytatja, hogy a rezgés a színként való megnyilvánulásában ugyanolyan hatékony lehet. Valójában egy napon mindenféle rezgést fel fognak használni teremtő és pusztító célokra egyaránt.

„A pusztítást, mint majd bebizonyosodik, bizonyos színek manipulálásával és egyesített hangok alkalmazásával is elő lehet idézni. Ily módon félelmetes hatásokat fognak elérni.... E két gondolatban rejlik a közvetlen jövő tudományának következő lépése.” (Ugyanott)

Azt mondja: „a közvetlen jövő”. Mennyire közvetlenre gondol? Vajon az Özönvíz előtti módszerekhez való visszatérés a távoli jövő zenéje, vagy itt leszünk, hogy megfigyeljük?

„A zenét széles körben fogják alkalmazni az építőiparban, és száz év múlva (i. u. 2020) egy bizonyos építő jellegű munka sajátossága lesz. Ez teljesen lehetetlennek hangzik számotokra, de egyszerűen csak a rendezett hang felhasználása lesz bizonyos célok elérése érdekében.” (Ugyanott)

Hát itt van. A legendák, miszerint az építők a lantjukon játszottak, és ezáltal hatalmas köveket mozgattak a helyükre, hamarosan nem puszta babonának, hanem határozott ténynek bizonyulhatnak. És unokáink, akik hazafelé tartva az iskolából megállnak, hogy megfigyeljék az embereket egy építkezésen dolgozni, nem visító fúrókat vagy csörgő darukat fognak hallani, hanem egy meglehetősen újszerű zenekar előadását fogják élvezni. Az építőmérnököknek zeneszerzőkké kell válniuk.

Érdekes kísérletek zajlanak jelenleg a „szuperszonikus” laboratóriumokban. Amit Keely tett; amit az egyiptomiak tettek; amit a káldeaiak és Atlantisz papjai tettek; amit a druidák tettek a hatalmas mozgó köveikkel, azt a mi kísérletezőink – ha a jelek nem csalnak – talán már szintén meg is tették, de egyelőre féltek sokat beszélni erről, a nevetségessé válástól és a szívüknek oly kedves elméletek megdőlésétől tartva. Ugyanis, mint szinte minden nagy felfedezés, ez is véletlen volt – valamilyen teljesen más kísérlet során történt. Ennek eredményeképpen átsiklanak felette, észrevétlen marad, nem hisznek benne, amíg a többszöri ismétlődés révén rá nem kényszeríti az embereket, hogy figyelmet szenteljenek neki. Még több lökhajtásos gép töri át a „hangfalat”, még több fal fog elmozdulni és mennyezet beomlani. Hamarosan egy egész házat fognak felemelni és egy másik helyszínen letenni. A hatóságok pedig, szembesülve a kártérítések hatalmas számláival, kénytelenek lesznek embereket megbízni e jelenségek valódi okainak kivizsgálásával.

De talán nem kell olyan sokat várni arra sem, hogy felfedezzék a Negatív Aspektust – annak a csodálatos lehetőségét, hogy ellenségeiket (vagyis azokat, akiknek az az iszonyatos bűnük, hogy a bolygó rossz oldalán születtek) és városaikat porrá zúzzák a hanghullámok egyetlen pontba történő koncentrálásával, ahol a nyomás széttöri a molekulát, és dezintegrációt okoz. Mint mindig, most is könnyebb sötétséget teremteni, mint fényt, és a modern tudomány jó úton halad a Sötét Művészetek teljes körű Adeptusi szintjének elérése felé.

19. Fejezet

AZ ERŐ ÉS A NAGY PIRAMIS

Szándékomban állt sokat írni erről a lenyűgöző építményről, a világ legnagyobb, és talán legősibb szerkezetéről, amely ma Gízában áll, mint a legkiválóbb fennmaradt bizonyítéka annak, hogy valaha egy tudományos óriásokból álló faj járt erre, akiknek csillagászati, matematikai és geofizikai tudása a miénkkel egyenrangúnak tűnt, az építészetben való jártasságuk pedig messze felülmúlt minket.

Bőséges jegyzeteket készítettem eredeti céljáról; az arra utaló bizonyítékokról, hogy építésének dátuma jóval megelőzte Atlantisz elsüllyedését; csodálatos mágneses tulajdonságairól (különösen a Föld pólusaihoz való viszonyukról), amelyeket nemrégiben fedezett fel a bolognai R. Weissenbach professzor és dr. Pommeret. Ők bebizonyították, hogy egy egyiptomi arányokkal rendelkező piramis, ha az Északi-sark felé tájolják, olyan mágneses állapotot hoz létre, amelyben a kis állatok azonnal elpusztulnak, de nem indulnak bomlásnak, és a normál körülmények között romló fémek a végtelenségig megőrizhetők.

Hosszú jegyzeteim voltak, amelyek bemutatták e jelenségek kapcsolatát a titkos központi kamrákban zajló nagy Beavatási Ceremónia során szükséges feltételekkel, és azt, hogy Weissenbachnak a piramis fordított polaritására vonatkozó megállapításai hogyan adtak nekünk egy újabb erős támpontot a csészealjak meghajtási módszereit illetően.

Hosszan taglaltam okkult szimbolikáját és arányainak bizonyos kozmikus erőkhöz fűződő viszonyát. Bemutattam, hogy a későbbi fáraók hogyan találták ezeket a különös „megőrző tulajdonságokat” ideálisnak a múmiák temetéséhez, és így hogyan vették át a piramisformát a későbbi síremlékekhez, jóval azután, hogy az eredeti szakrális funkciók már feledésbe merültek. Valójában rájöttem, hogy ha az ember egyszer elkezd írni a piramisról, sosem hagyja abba. Így ennek egy másik könyvig várnia kell. Most csak azt fogom megvitatni, hogyan szállították a hatalmas köveket nagy távolságokra, és hogyan illesztették őket nagy pontossággal egymáshoz a hang segítségével.

A Nagy Piramist egyesek szerint rabszolgák ezrei építették, akik rámpákon húzták fel a hatalmas köveket – egy olyan módszer, amelyet kétségtelenül sok későbbi, gyengébb kőművesmunkával készült piramisnál alkalmaztak, jóval azután, hogy a régi módszerek már elvesztek és feledésbe merültek. De bárkit, aki megvizsgálta a kevés megmaradt burkolókövet, kellemetlen meglepetés érhet. Az északi oldalon, az alap közelében néhány, a fosztogatókat elkerülő, hatalmas 15 tonnás, csiszolt burkolóblokk még mindig az eredeti helyén (in situ) van. Századhüvelyknyi pontossággal illeszkednek egymáshoz – ez kevesebb, mint egy közönséges névjegykártya vastagsága. Még egy vékony papírdarabot is alig lehet betolni a résekbe.

Az építőiparhoz nem kötődő személyek számára ez teljesen hétköznapinak tűnhet, amíg egy kis kutatás fel nem tárja, hogy a modern kőművesmesterség, amely könnyen kezelhető, a helyükre manőverezhető blokkokat használ, nagyon elégedett magával, ha a fugák között egytized hüvelyknyi pontosságot ér el.

Pedig a piramis burkolókövei egyenként 15 tonnát nyomnak. Bármilyen módszert is használtak a lerakásukra – rabszolgacsapatokat, csörlőket vagy akár modern darukat –, elképzelhetetlen, hogyan tudták volna őket úgy egymáshoz illeszteni, hogy egy névjegykártya se férjen be közéjük. Ha egy 15 tonnás kőtömböt egyszer letesznek, az mindörökre ott marad. Nincs semmilyen finom manőverezés; nincs utólagos finomhangoló kocogtatás. Egyetlen modern építőmester sem vállalna el egy ilyen megbízást. Megmondaná, hogy ez lehetetlen. Azt sem vállalná, hogy egy ilyen hatalmas és nehéz építmény több ezer év után is megőrzi belső formáját. Idővel még a kő is meghajlik. És a kolosszális tömeg, amely könyörtelenül préseli a galériákat és a kamrákat, végül eltorzítaná azokat.

Ám a piramison belüli síkok és szögek még mindig a világ egyik legpontosabb – ha nem a legpontosabb – építészeti teljesítményének számítanak. Minél többet tanulmányozza az ember, annál inkább az a nyugtalanító érzése támad, hogy olyan emberek építették, akiknek hatalma és tudományos ismeretei messze túlszárnyalnak mindent, amit mi fel tudunk mutatni.

És mindezt egy síremlékért? Egy olyan síremlékért, amelyet sohasem használtak? Használták – de egy egészen másfajta „halálra” és „temetésre”, mint egy mumifikálódott holttest elhantolása. Akkor hát mindannak nevében, amit lehetségesnek ismerünk, hogyan építették a piramisokat?

Az arkánus (titkos) hagyomány egész nyugodtan azt állítja, hogy az építkezést zenével segítették – ez a kifejezés ma már többet jelent számunkra, mint korábban. Néhány szemléletes információ is található az arabokra hagyományozott legendákban. A legvilágosabb így szól:

„Amikor a Király felépítette a piramisokat, a hatalmas köveket nagy távolságokból, a kőfejtőkből hozták. A köveket megfelelő szimbólumokkal teletűzdelt papiruszdarabokra fektették. Aztán megütötték őket egy bottal, mire a levegőben egy nyíllövésnyi távolságot tettek meg. Ily módon jutottak el végül oda, ahol a piramisok épültek.” ⁶⁴

64/ Kingsland, The Great Pyramid in Fact and Theory.

Az ókori tudósok által használt „varázspálcákat” pontosan a kívánt rezgés hullámhosszának megfelelő hosszúságúra vágták. Függetlenül attól, hogy a hatalmat hordozó, megfelelően hangolt hangot „Orpheusz lantja” produkálta-e, vagy az a lant, amely az írországi Louth megyében az „Egy éjszaka művének” építését gépiesítette, ⁶⁵ vagy éppen Keely egy vonót húzott végig egy húron New Yorkban, az eredmények és az elv pontosan ugyanaz, amire – ha drága laboratóriumi berendezések révén is – magunk is rá fogunk jönni még ezen évszázad vége előtt.

65/ Az írországi Louth megyében, Dundalk közelében található egy őskori halom, amelynek hatalmas köveiről a legenda azt tartja, hogy zenével mozgatták őket. „Az építő a lantján játszott, és a kövek maguktól a helyükre kerültek.” (Lásd: „Louthiana”). Kiváló példája az építkezéshez használt rezgési elvnek.

Walter Owen érdekes példát hoz fel a More Things In Heaven című művében:

„A hang egy olyan erő, amelynek lehetőségeit a beavatatlanok nem is sejtik; használata, melyet az ókor bölcsei jól ismertek, egy olyan tudomány, amely mára elveszett, vagy amelyet a jelenlegi kezdetleges fizikatudomány kigúnyol. A hang ereje tartja fenn a kozmosz keretét és szövetét, és a hang ereje képes a semmibe oldani azt.... Egyiptom papjai tudták ezt; és a hatalom szavai, a »maht-heru« megnyitották a beavatottak számára a holtak birodalmának egymást követő kapuit. A Király Kamrájának előterében a Gránitlapot, amely az alapok süllyedése miatt mára mozdíthatatlanul beékelődött a falburkolat hornyaiba, eredetileg egy kimondott formula hangja engedte le vagy emelte fel. Amikor a jelölt alatta állt, és a hierofánt kimondta a kioldó szót, csakis a mester kulcsszavának ismerete akadályozta meg, hogy az porrá zúzza őt.”

A Káldeai mágia (Chaldean Magic) című könyvében pedig Lenormant ezt mondja:

„Bizonyos, hogy az ősi időkben On papjai... varázsszavak segítségével viharokat támasztottak, és a levegőben olyan köveket szállítottak templomaikhoz, amelyeket ezer ember sem tudott volna felemelni.”

És ha rápillantunk a kőfejtőkből, 600 mérföldről idehozott, az úgynevezett „Király Kamráját” fedő 70 tonnás vörös gránit tömbökre, nehéz elképzelni bármilyen más módszert a mozgatásukra és ilyen hihetetlen pontossággal történő elhelyezésükre.

A. P. Sinnett, aki az 1880-as években az egyike volt annak a néhány nyugati tanítványnak, aki egy Mahatma irányítása alatt tanulhatott, hosszasan írt a Nagy Piramisról a jeles oktatójától kapott információk alapján, annak valódi történetét és eredetét illetően. Az így szerzett tudást felhasználva, ő és H. P. Blavatsky néhány figyelemre méltó kísérletet hajtott végre bútorok levitációjával és apportációjával (térbeli áthelyezésével), mint ezen erők valódi létezésének bemutatható bizonyítékaként. Később írt egy érdekes tanulmányt Gízáról és az építkezéséről:

„Magának a Nagy Piramisnak az építéséhez használt hatalmas kövek mozgatása csakis azzal magyarázható, hogy a feladathoz a Természet egy olyan ismeretét alkalmazták, amely később elveszett az emberiség számára. A természet rejtélyeivel kapcsolatos ezen tudás Adeptus őrzői képesek voltak – és mindig is képesek voltak – a testek vonzerejét úgy irányítani, hogy tetszés szerint megváltoztassák a nehéz testek teljes tényleges súlyát. Ez a megalitikus építészet csodáinak egyedüli magyarázata. ⁶⁶

66/ A. P. Sinnett, The Pyramids and Stonehenge.

„Azokat a hatalmas köveket, amelyekből a piramisok felépülnek, ugyanúgy kezelték, mint a Stonehenge esetében. Az építésüket irányító Adeptusok a használt kövek részleges levitációjával könnyítették meg a folyamatot.”

Annie Besant, ez az Arkán tudományok terén tekintélyes tudással rendelkező, figyelemre méltó asszony így írt:

„Azokat az (egyiptomi) köveket nem puszta izomerővel, és nem is a modern gyártmányoknál erősebb, ügyes szerkezetekkel emelték fel; azok emelték fel, akik értették és irányítani tudták a földi mágnesesség erőit, úgyhogy a kő elvesztette súlyát, és egy ujj érintésével vezérelve lebegett, míg meg nem pihent a kijelölt ágyán.” ⁶⁷

67/ Annie Besant, The Pedigree of Man.

És a mai napig létezik Annam államban, a Francia Indokínában a hatalmas „Tay Ninu” sziklatömb. Úgy tartják, hogy súlya meghaladja a 300 tonnát, és a levegőben lógva, látható támaszték nélkül függeszkedik; a levitáció egy lebegő csodája. A bennszülöttek úgy hiszik, hogy a hang ereje tartja a levegőben, ezért éjjel-nappal minden pillanatban valaki dúdol egy mantrát, hogy megakadályozza a lezuhanását. Ha a róla szóló jelentések helytállóak, bizonyára megérné egy tudományos expedíciónak ellátogatnia Annamba, hogy kivizsgálja, nemde?

Nos, a piramisok építésével kapcsolatos egyik legenda arról is beszámol, hogyan csapódott a Földbe egy meteorraj, hatalmas földrengéseket és szökőárakat okozva, de – mint mondja – „hatalmas fehér madarak” ereszkedtek a Földre, és a Király népét az égre emelve biztonságba helyezték. Ez a legenda két, gyakorlatilag azonos formában maradt fenn. Az egyik szerint az embereket hatalmas fehér madarak vitték el, a másik szerint pedig a Földre hulló „ragyogó csillagok” szállították el őket.

Egy másik legenda arról mesél, hogyan söpört végig a világon az Atlantiszt elpusztító szökőár, elárasztva Egyiptomot is. Rémisztő beszámoló szól arról, ahogy a félelemtől őrjöngő túlélők hiába próbáltak felkapaszkodni a piramisok csúszós, csiszolt lejtőin, újra és újra visszacsúsztak az árba, amíg mindannyian el nem pusztultak; csak azok menekültek meg, akik a „fehér madarakon” vagy „csillagokon” távoztak.

Ez valószínűleg a „Régi Kommentárra” utal, amely „A Ragyogó Arcú Urak” érkezéséről szól, akik vimanáikon jöttek, hogy a halálra ítélt anyaország túlélőit biztonságba helyezzék.

Nem számít, melyik országban vagyunk, melyik ezoterikus iskolát tanulmányozzuk, vagy mely ősi legendákat értelmezzük, mindig ugyanazokat az alapvető téziseket találjuk – miszerint nem egyszer, hanem többször is özönvíz vagy más planetáris katasztrófa pusztította el a civilizációt, amelyből a kiválasztott túlélőket kimenekítették, hogy ők alkossák egy új faj magját, és megőrizzék az ősi feljegyzéseket és tudást.

A hindu „Puránák” még ennél is tovább mennek. Az „özönvizek” és kontinensek elsüllyedése mellett (amelyek szerintük ritmikusak és ciklikusak, valamint a napfogyatkozáshoz hasonlóan kiszámíthatók), allegorikus formában feljegyzéseket tartalmaznak az Egyetemes Ember űrön keresztüli, szüntelen zarándoklatáról. Ezek a dokumentumok ezeknek a „magoknak” minden egyes új, sűrűsödő bolygóra (Hymavat) történő megérkezéséről mesélnek, valamint ezen apró mag ásványi, növényi, állati és emberi birodalmon keresztül történő felfelé növekedéséről, amíg végül magává Visnuvá (Istenné) nem válik. Amikor az ember a bolygóciklus végén felismeri a valódi Énjét, és a benne rejlő Isten már nem lesz rejtett, akkor – ahogy a „Puránák” és más ősi művek mondják – a magokat összegyűjtik, és hatalmas, ragyogó hajókon viszik át az űrön a következő bolygóra a továbbfejlődés érdekében.

Ezen felül sok arkánus hagyomány állítja, hogy a részleges feloszlás (Pralaja ⁶⁸) idején, legyen szó egy kontinens pralajájáról, vagy a földi élet átmeneti megsemmisüléséről egy bolygón, bizonyos emberek a tervnek megfelelően egy szomszédos égitestre távoznak, de nem feltétlenül menekültként. Különösen a rózsakeresztes iskolákban él egy erős hagyomány arról, hogy bizonyos időkben az Adeptusok és tanítványaik csoportjai fizikailag áthelyezték magukat a Földről az egyik szomszédunkhoz, ahol nagyon is szívesen látott vendégek lettek.

68/ A „Pralaja” a „Pusztító Sivával” kapcsolatba hozott fogalom. Létezhet pralajája egy törzsnek, egy nemzetnek, egy kontinensnek, egy bolygónak, vagy akár egy egész naprendszernek is a „szupernóva” vagy a „Juga tüze” révén. A Mahapralaja az egész galaxis nagy kiteljesedése, „a fiak visszatérése az Atyához”, amely a bráhmin táblázatok szerint 310 400 000 000 000 000 évenként következik be.

Ezeknek a migrációknak a teljes részleteit, különösen azokat, amelyek Atlantisz elpusztítását megelőzték, ezen Rendek titkos könyveiben őrzik, és nyilvánvaló okokból aligha tárnák a beavatatlanok elé. De az bizonyosan elmondható: elegendő hagyomány áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy biztosak legyünk benne, miszerint nem egy, hanem számos interplanetáris migráció történt a Földről a múltban a vimanák segítségével, amelyek – mint talán emlékeznek rá – képesek voltak a „naprendszeri”, sőt a „csillagközi” régiókba is eljutni, és hogy a legutóbbi távozás helyszíne nem az atlantiszi szárazföld, hanem maga Gíza volt.

Attól tartok, kevés olyan hivatkozást tudok adni, amely azonnali segítséget nyújtana ezen állítás megerősítésében. Az ezoterikus írások gondosan fátyolozottak, de bárki számára érthetőek lehetnek, aki képes használni az intuícióját, míg a tényszerű (manusa) beszámolók a Fehér Páholyok tulajdonát képezik, és nagyrészt a misztériumok ősi nyelvén íródtak, amelyet csak a hierofánsok érthetnek. A legendák és a „Manu” könyveinek tanulmányozása azonban sok lenyűgöző információval jutalmazza meg az intuitív elmét. Egy későbbi munkámban remélem, hosszasan megvitathatom ezeket, de egyelőre meg kell elégedni ennyivel.

A bolygóközi „Noé bárkáinak” gondolata nem új keletű, és nem is olyan furcsa vagy fantasztikus azok számára, akik úgy hiszik (mint ahogyan a miénket megelőző minden civilizáció), hogy az egész Univerzum él – hogy az az élet maga.

Csupán azért, mert a huszadik század közepének kezdetleges rakétáival és belső égésű üzemanyagaival nem tudunk egy szilárd testet a Föld felszíne fölött 200 mérföldnél sokkal magasabbra emelni, még nem szabad nevetnünk azon a gondolaton, hogy a korábbi emberiségek képesek lehettek erre finomabb eszközökkel. Különösen akkor, ha ezek az emberiségek olyan építményeket hagytak maguk után, amelyek dacolnak az idővel, a viharokkal, és minden olyan kísérlettel, amely a reprodukálásukra, vagy építési módszereik megfejtésére irányul.

Egy hanggal vagy mágneses erővel meghajtott vimanának nem lenne szüksége kolosszális kilövellési sebességre ahhoz, hogy kijusson a Föld vonzásköréből; valójában abban a pillanatban, amint elhagyná a földet, mindörökre meg is semmisítené ezt a vonzerőt. A vitorláshajóknak sincs szükségük hatalmas ágyúkra ahhoz, hogy átlőjék őket a tengeren. Egyszerűen csak kibontják a vitorlájukat, és hajóznak. És a repülő csészealjak csupán egy másfajta vitorláshajók; üzemanyag nélküliek, csendesek és hihetetlenül egyszerűek – feltéve, ha tudja az ember, hogyan kell „vitorlázni”.

Az élelem és a levegő lenne a másik ellenvetés egy atlantiszi űrrepülés sikerével szemben. Miért is?

Az előző ciklus ezen nagyszerű tudósai – amint nevük, „A Ragyogó Arcú Urak” is sejteti – a Természet feletti uralom olyan szintjét érték el, ahol a fizikai forma kémiai szükségletei igen csekély jelentőséggel bírtak. Amikor az ember eléri a „Mester” teljes fokozatát, felszabadul; függetlenné válik a szilárd anyag vonzásától, így szinte teljes mértékben a napenergiából képes élni annak közvetlen formájában. Az Ősi Bölcsesség által biztosított hosszú képzési folyamatnak, és annak végső céljának az a lényege, hogy ráébressze az embert szellemi központjainak teljes aktivitására, amely fázisban – ha úgy kívánja – hosszan tartó, transzszerű állapotban maradhat, vagy egyáltalán fizikai test nélkül működhet. Ez tisztán látható még a megvalósítás első lépcsőfokán lévő embereknél is. Egy igazán szent ember többszörös energiával és állóképességgel rendelkezik, mint egy átlagos halandó, keveset alszik, gyakorlatilag semmit sem eszik, és úgy tűnik, teljes mértékben valamilyen titokzatos belső energiaforrásból él. Ezt az energiát az ősök – és egyébként minden igazi tudós – világosan megértették, és „Kundalini” néven ismerték, ami a nagy pozitív elektromosság – a fohat egyik aspektusa –, az ősi, kozmikus energia. Most pedig, nehogy valaki azt gondolja, hogy mindezeket az ötleteket én találtam ki, sietve rámutatok, hogy minden, amit mondok, a világ legrégebbi tudományán alapul. A történelem előtti idők legnagyobb civilizációi virágoztak és elképesztő magasságokat értek el ciklusaik során, kísérletezve és elmélyedve a tudománynak ezen területén, amelyet mi a fizikai és mechanikai aspektusokkal való túlzott elfoglaltságunk miatt elfelejtettünk. Ezért nagyon oktalanság lenne azt állítani, hogy csak azért, mert az atlantisziak és az egyiptomiak semmit sem tudtak a modern rakéta-üzemanyagokról és ötvözetekről, nem ismertek más fémeket és más meghajtási módokat, amelyek ugyanolyan hatékonyak, de kevésbé bonyolult az elkészítésük.

Tehát, ha mindenféle vérontás vagy irigység nélkül nagylelkűen megadhatnánk nekik azt az erőt, amire mi áhítozunk – az erőt, amellyel elhagyhatjuk a Földet –, akkor bizonyára megadhatnánk nekik azt is, hogy az emberi formájuk feletti uralmuk megoldhatta az élelem- és a levegőproblémákat is?

Ez mind szép és jó, de mi a helyzet a tömeg többi részével (a hozzánk hasonló egyszerű halandókkal), akik „A Ragyogó Arcú Urak” kíséretében utazhattak az űrbe; az ő problémájuk komolyabb, nemde?

Komoly, de nem lehetetlen. Ma az egyszerű fakír, aki épphogy csak járatos a jógaművészetek előszobáiban, hetekig képes a testét kataleptikus transzba, a tetszhalál (felfüggesztett életműködés) állapotába hozni. Számos ilyen bemutatót tartottak és jegyeztek fel.

Tehát követőik felfüggesztett életállapotba helyezése – ahol a tüdőnek, a szívnek, és minden szervnek némának kell maradnia – nem lenne nagy teljesítmény azok számára, akik képesek voltak felépíteni a piramisokat, vagy csendes, üzemanyag nélküli repülő csészealj-vimanákat készítettek. Mindegy, hogy a járművüknek egy hónapba, egy évbe vagy egy évszázadba telt elérni a célját, a benne lévő „élőholtakat” érkezéskor ébresztették fel, mindenféle károsodás vagy az eltelt idő érzékelése nélkül; ahogyan mi is felébredünk egy tízórás, álomtalan alvásból, mintha csak egy űr, egy szakadék lett volna az időben.

Tehát, ha az arkán tanítások mindegyike ragaszkodik ahhoz, hogy ez a fajta kapcsolat mindvégig létezett, akkor teljesen helyénvaló azt feltételezni, hogy a nagy válságok bizonyos időszakaiban a fizikai kapcsolatfelvétel hatalmas bolygóközi járművekben történik mindazok kedvéért, akik nem elég fejlettek ahhoz, hogy egyedül utazzanak. Továbbá teljesen érthető, hogy a mi saját izgalmas évszázadunkban (bárhogyan is nevezzük, sosem volt unalmas) meg vagyunk győződve arról, hogy képesek leszünk pusztán fizikai-mechanikai eszközökkel – a legnehezebb úton – a bolygókra repülni. És feltéve, hogy nem ütközünk egy aszteroidával, vagy nem futunk bele valami olyan dologba, ami teljesen kívül esik a jelenlegi felfogásunkon, nincs ok – a halandóságot leszámítva –, amiért ne járnánk sikerrel. Ahhoz, hogy tökéletessé váljon, mondják az arkán könyvek, az embernek minden síkon tökéletessé kell válnia. Tehát ezen a ponton, a bolygónk evolúciójának legsűrűbb pontján, természetesen a sűrű, azaz a fizikai sík dolgaival vagyunk elfoglalva. Minden anyagi dolog megismerése, minden titkának elsajátítása bizonyára e tökéletesedési folyamat része; és feltételezhetően az ilyen eszközökkel történő bolygóközi utazás is a lecke egy másik része. Minden ciklusban és alciklusban el kell jönnie annak az időnek, amikor meglazítjuk a gravitáció kötelékeit, és új kalandokat keresve elugrunk a szülőbolygóról. Nem mi vagyunk az elsők és nem is mi leszünk az utolsók, akik ezt megteszik. De számunkra ez egy teljesen új és izgalmas élmény, olyan egyedi és borzongató, mint egy gyermek első biciklizése, aki számára ez úgy tűnik, mintha a történelem során először hajtott volna végre bárki ilyen csodát.

20. Fejezet

AZ ELSŐ FELJEGYZETT ŰRHAJÓ

A Vénusz az „istenek otthona”. A Vénuszról, Kr. e. 18 617 841-ben érkezett az első űrjármű, hogy leszálljon bolygónkon. Azt hiszem, jobb, ha megismétlem ezt a dátumot. Pontosan Krisztus előtt tizennyolcmillió-hatszáztizenhétezer-nyolcszáznegyvenegy. ⁶⁹

69/ A bráhmin táblázatok szerint.

A Vénuszt azok szerint, akik távcsöveken keresztül fürkészik, vastag, forró szén-dioxid felhők veszik körül, amelyekben – mint mondják – az általunk ismert élet lehetetlen lenne. Ezzel szemben a minket távcsövén – vagy valami annál is jobbon – keresztül fürkésző vénuszi Bölcs joggal mondhatná, hogy a Földet nitrogénből, oxigénből és hidrogén-monoxidból álló tenger veszi körül, amelyben az általa ismert élet lehetetlen.

De akkor mi is az élet? Ha a naprendszer közepe felé tekintünk, ahol az ember azt várná, hogy megtudja a választ, a Napot találjuk, ahol az élet bármilyen elképzelhető formája azonnal megsemmisülne. És mégis, annak a dicsőséges égitestnek kell lennie, és az is a forrása, az oka és a fenntartója a rendszerünkben lévő minden életnek; sőt magának az ÉLETnek is, amelynek mi, emberek csak halvány és mikroszkopikus árnyékai vagyunk.

Az ősi tanítások arra utalnak, hogy e rendszer minden bolygóját emberek lakják a fejlettség különböző fokozatain, és az „Élet Iskolái” nevet adták nekik. Ezt az allegóriát használva a kisebb, belső bolygók felelhetnek meg az első iskoláknak, a nagy külső földgömbök pedig a felsőbb, vagyis a későbbi oktatási szféráknak. A nagy külső világokat „szintetizáló bolygóknak” nevezik, ahová a rendszer minden tájáról érkezik az élet a végső megvilágosodás és tökéletesedés érdekében.

Létezik egy arkánus hagyomány, amelyet a józan ész számára sokkal elfogadhatóbbnak tartok, mint bármit, amit a modern spekuláció kínálhat. A belső csoportot illetően, amelynek mi vagyunk a harmadik bolygója, a Vénuszt fejlettebbnek tartják szomszédjánál a pályafutása kezdetén uralkodó különösen kedvező körülményeinek köszönhetően. A népszerű mitológiák és a kevésbé homályos belső templomi tanítások mind a Vénuszt teszik az „Istenek Otthonává”, ahonnan gyakran küldtek segítséget elszegényedett szomszédjának és testvérének, a „Fájdalmas Törekvések Bolygójának”, vagyis a „Földnek”.

Az ortodox keresztényeknek a hitük szempontjából nem okozhat gondot, hogy elfogadják a nálunk fejlettebb, földönkívüli emberiségek eszméjét. Ha egyszerű teológiai kifejezésekkel akarják megfogalmazni, mondhatják azt, hogy a Vénuszon „nem volt bűnbeesés”. ⁷⁰ Ezzel csupán azokat az archaikus stanzákat visszhangozzák, amelyek elmondják, hogy a Föld keletkezésének legelején bizonyos nehézségek és visszalépések történtek, amelyek bolygónkat egy egész ciklussal szomszédja mögé vetették, és ennek hatásait még mindig saját kárunkon és fájdalmunkon keresztül érezzük. Nyersebben fogalmazva: a Föld a kemény iskola; ez egyfajta naprendszerbéli kommandós kiképzés, amelynek sikeres végzősei erőben és ellenálló képességben felülmúlhatnak minden más naprendszerbéli embert – egy tékozló fiú, akinek végső visszatérése több örömet fog szerezni az Atya szívének, mint a szerencsésebb fiúk minden sikere.

70/ A Vatikán bejelentette, hogy semmi olyat nem talál, ami „ellentétes lenne a hittel vagy az erkölccsel” abban a gondolatban, hogy bolygószomszédaink elkerülték az „eredendő bűnbe” esést.

A repülő csészealjaknak sem kell riadalmat kelteniük bennük, hiszen ha a Bibliához fordulnak, megtalálják azt a feljegyzést, amelyben Krisztus egy nagyon nagy jövőbeli eseményről beszél nekünk, amelyet „jelek és csodák az égen” fognak megelőzni. ⁷¹

71/ Lukács 21 (9-11. vers).

Az arkánus tanítások szerint a család szerencsésebb tagjait annyira elszomorították a Földön uralkodó állapotok és azok a hatalmas nehézségek, amelyeket az élet átélt az emberi tudatosság elérése során, hogy saját maguk számára is nagy áldozatok árán aktívan beavatkoztak.

Ezeket a nehézségeket a régi stanzák így fejezik ki: „Háromszázmillió év után a Föld megfordult. Hanyatt feküdt, az oldalára dőlt. Saját kebléből teremtett. Vízi lényeket fejlesztett ki, retteneteseket és rosszakat.” (Dzyan Könyve, II. Stanza.) Ugyanezt a gondolatot fejezi ki az Egyiptomi Halottak Könyve és a „Cuthca Táblák”. Ezek és a következő stanzák nemcsak az evolúció nehézségeire utalnak, hanem a pólusok hirtelen eltolódása által okozott egyik hatalmas kataklizmára is, amely sokszor megtörtént. „Lerázta őket a hátáról, valahányszor elözönlötték az anyát.” (Ugyanott.) A Popol Vuh szintén elbeszéli, hogy az ember megteremtésére tett sikertelen kísérletek sorozata hogyan bukott el és semmisült meg.

A régi tanítások szerint körülbelül tizennyolcmillió évvel ezelőtt elérkezett egy pont, amikor valami emberhez hasonló dolog alakult ki; de értelmetlen volt, mert csak a Földből született. Ez lehetett a „Hiányzó Láncszem” az emberi és az állati birodalom között, amely még mindig kibújik az antropológusok elől.

„Az Életnek formára volt szüksége. Az ősök megadták. Az Életnek fizikai testre volt szüksége; a Föld megformálta. Az Életnek az élet szellemére volt szüksége; a napenergiák formálták a testébe. Az Életnek szüksége volt teste tükörére (étertest). »A magunkét adtuk neki« – mondták az istenek. Az Életnek szüksége volt a vágy járművére (asztráltest). »Megvan neki« – mondta a Vizek Lecsapolója. De az Életnek elmére volt szüksége, hogy átölelje az Univerzumot. »Azt nem tudjuk megadni« – mondták az ősök. »Nekem sosem volt« – mondta a Föld Szelleme. »A forma elpusztulna, ha az enyémet adnám neki« – mondta a Nagy Tűz. Az ember egy üres, értelmetlen bhúta maradt.” (Dzyan Könyve. V. Stanza.)

Más szóval, az evolúció eddig eljutott, de tovább nem mehetett, amíg nem kapott valamilyen hatalmas ösztönzést a Föld megszokott erőin kívülről. Így hát legközelebbi szomszédunktól eljött a Vénusz legnagyobbika, „A Szanat Kumára”, „A Láng Ura”, magának a vénuszi Logosz Szelleme, akinek emlékét minden ősi vallás tiszteli és szentnek tartja. A Vénuszról – mondják a régi tanítások – jöttek az idősebb testvérek, a „Láng Urai”, a bolygócsalád egy régebbi ágának rendkívül tökéletes emberei. Szabad akaratukból jöttek; szeretetből és együttérzésből a gőzölgő őserdőkben tapogatózó, értelmetlen lények iránt.

A Föld, a Mars és a Vénusz ideális együttállásban volt ahhoz, hogy nagyszerű járművük megtehesse a két bolygót elválasztó hatalmas fizikai távolságot. Így érkezett a Földre a Láng Ura, vagyis Szanat Kumára, Négy Nagy Urával és száz segítőjével.

„Aztán a kiszámíthatatlan magasságokból való sebes leereszkedés hatalmas ordításával, lángoló tűztömegekkel körülvéve, amelyek kilövellő lángnyelvekkel töltötték meg az eget, a Láng Urainak hajója átsuhant a légtereken. Megállt a Fehér Sziget felett, amely a Góbi-tengerben feküdt. Zöld volt, és a legszebb virágoktól sugárzott, ahogy a Föld a legtisztábbját és legjobbját nyújtotta, hogy üdvözölje Királyát.” ⁷²

72/ Besant-Leadbeater, Man, Where, Whence and Whither.

Ebben a töredékben olvashatjuk az első beszámolót egy hatalmas űrhajó vagy repülő csészealj leszállásáról, amely a bráhmin táblázatok szerint tizennyolcmillió évvel ezelőtt történt. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, nem lehet más jelentése ennek a szakasznak. A lángoló tűztömegeket és a kilövellő lángnyelveket bármely modern író megfogalmazhatta volna egy bolygóközi űrhajó leírásakor.

A Dzyan (második sorozat) stanzáihoz fordulva az V. Stanzában egy részletesebb beszámolót találunk az utazásról.

„A Láng Urai felemelkedtek és felkészültek. Ez a döntés órája volt... A Negyedik Szféra (a Föld) Nagy Ura várta jövetelüket. Az alsó (a Föld) fel volt készülve. A felső (a Vénusz) beletörődött....”

Majd egy érdekes utalás következik a meghajtás módszerére: „Az alaphang felemelkedett. Mélység válaszolt a mélységnek. Az ötszörös akkord válaszra várt.” (Ugyanott.)

Ismét itt van nekünk a par excellence harmonikus elv: „Sötétté vált a szférák közötti tér. Ragyogóvá vált a két világ.” (Ugyanott.)

Más szóval, a különös együttállásnak köszönhetően a Föld és a Vénusz közötti mágneses áramlatok a maximumra nőttek. Ez tette lehetővé az utazás megkezdését.

„A háromszoros harmincöt (A Szanat Kumára, a Négy Úr a száz segítőjével, összesen százöt), megfelelőnek találva a távolságot, felvillant, mint egy megszakításos lánglepedő, és íme, megtörtént.... A Láng Áldozata megérkezett, és eonokig fennmaradt. Az Őrzők megkezdték feladatukat (az emberi lelkek immár fizikai testekben inkarnálódnak), és íme, a munka folytatódik.” (Ugyanott.)

A „Láng Ura” sok néven megtalálható. Ő „Az Ősi Egy”, „A Tűz Hatalmas Ura”, „Az Időtlen Eonok Ifjúsága”, „Az Örök Szűz”, „A Kék Pont a Rejtett Gyémántban”. A mi saját Bibliánkban pedig Ő az „Öregkorú”. Uraival és segítőivel „kivetítette a Szikrát”, ⁷³ racionalitásra ösztönözte az embereket, és számtalan évezreden át fizikai formában élt közöttük, tanítva és vezetve a hatalmas fekete teremtményeket, akik „Az Ég Szentjeként” imádták őt. Nagy volt az ő egyszerű szeretetük e ragyogó lények iránt, akik számukra az eredeti Halhatatlan Istenek voltak, amelyeken a későbbi panteonok alapulnak. Minden görög, római, egyiptomi, dél-amerikai, indiai vagy perzsa legenda az istenek Földre jöveteléről visszavezethető ezen egyetlen hatalmas esemény faji emlékeként. De, mint minden legenda, ezek is eltorzultak, rétegződtek, vagy szexuális allegóriákkal keveredtek, mígnem Zeusz, Wotan, Quetzalcoatl és a többiek tettei már aligha mennének át a cenzúrán.

73/ Dzyan.

De a Kumárák dolga nem volt könnyű. Ahogy a korai emberben kifejlődött az elme, lassan a biszexuális androgünből hímmé és nősténnyé is változott két külön testben. Úgy tűnik, a nemváltás túl gyorsan jött el néhány, még mindig az emberi tudat határán lévő teremtmény számára.

„Először az állatok váltak szét. Elkezdtek szaporodni. A kettős ember is szétvált. Azt mondta: »Legyünk olyanok, mint ők«, »egyesüljünk és alkossunk lényeket«, és így is tettek.

„És akiknek nem volt szikrája, hatalmas nőstényállatokat vettek magukhoz. Belőlük nemzették a néma fajokat. Ők maguk is némák voltak. Szörnyetegeket tenyésztettek. Görbe, vörös szőrrel borított szörnyek faját, melyek négykézláb jártak.” ⁷⁴ (VIII. Stanza, 31.)

74/ Ennek eredményeképpen sok keleti országban a majmot szentként tisztelik abban a hitben, hogy ő annak a görbe, szőrös fajnak a leszármazottja, amelyet az „Értelmetlenek Bűne” hozott létre; és ha nem lett volna ez a tévedés, a szegény teremtmény ma hozzánk hasonló ember lenne. Az ember adósa neki; a majomtestek a ciklus végéig nem válhatnak emberré.

Nagyon nehéz, tudom, elismerni, hogy bármely korábbi civilizáció többet tudott nálunk. A nagy távcsövek elkészítéséig fogalmunk sem volt arról, hogy saját naprendszerünkben élünk, amely egy még nagyobb, ködnek nevezett rendszeren belül kering. És még mindig nagyon bizonytalanok vagyunk azzal kapcsolatban, hogyan mozog a ködök sokasága. A spektroszkópban látható vöröseltolódás szerint úgy tűnik, egyre nagyobb sebességgel rohannak el egymástól, míg az analógia alapján azt várnánk, hogy egy még nagyobb rendszer körül forogjanak. Hogy az ősök mennyit tudtak a galaxisok mozgásáról, kitalálható egy régi, eredetileg a szenzár nyelven írt okkult kommentárból: ⁷⁵

75/ A Kozmikus tűz (Cosmic Fire) fordítása alapján.

„Az egyetlen kerék forog. Csupán egyetlen fordulatot tesz, és minden szféra és mindenféle nap követi a pályáját. Az idő éjszakája elvész benne, és az eonok kevesebbet érnek, mint a másodpercek az ember kis napjában.

„Tízmilliószor millió eon telik el, és kétszer tízmilliószor millió bráhmin ciklus [311 400 000 000 000 000 év egyenlő egy bráhmin ciklussal, vagyis Nagy Eonnal], és mégsem telik el a kozmikus időből egyetlen óra. Az Ezt A Kereket alkotó Keréken belül vannak a kisebb kerekek az elsőtől a tizedik dimenzióig.

„Ezek ciklikus fordulatuk során erőszférájukban tartanak más és kisebb kerekeket (bolygókat stb.). Mégis sok nap alkotja a kozmikus egyet.”

Ha a „kerék” helyett „rendszert” olvasunk, ez elfogadhatóvá válik a Mount Palomar-i legkiválóbb elmék számára is. A modern csillagászat egy másik, szárazon megfogalmazott tételét kicsit költőibben fogalmazzák meg ugyanezen kommentár folytatásában:

„Kerekek a kerekekben, szférák a szférákban. Mindegyik követi a maga útját, és taszítja vagy visszautasítja a testvérét, és mégsem menekülhet egy sem az anya körbefonó karjaiból.”

Ezután mond valamit az Univerzum végső felbomlásával és újramegjelenésével kapcsolatban, ami úgy tűnik, határozott formában kijelenti azt, ami a mai felfogás szerint történik, amikor egy rendszer „felrobban” és szupernóvává válik, vagy olyan eseményekre utal, amikor egy egész köd elérkezik a megpróbáltatás órájához. Úgy érzem, érdemes idézni és elgondolkodni rajta:

„Amikor a negyedik dimenzió kerekei, melyek egyike a mi saját napunk, és mindaz, ami kisebb erejű és nagyobb számú, mint például a nyolcadik és kilencedik fokozatok, önmaguk ellen fordulnak, felfalják egymást, majd megfordulnak és széttépik az anyjukat (köd), akkor a Kozmikus Kerék készen áll majd egy sebesebb fordulatra.”

Tehát, ha az Özönvíz előttiek ennyit tudtak a csillagászatról, nagyon is lehetséges, hogy amit a Vénuszról és az állat-ember igazi emberré ébredéséről írtak, az nem alaptalan. És ha a Vénusz Urainak eljövetele nem puszta mese, akkor a birtokunkban van egy határozott feljegyzés a Földön landoló első nagy űrhajóról, a bráhmin táblázatokban megadott dátum pedig 18 618 793 évvel ezelőtt van.

Gyakran megfordult a fejemben az a gondolat, hogy ha a vénuszi Kumárákról szóló tanítások mindegyike több egy puszta mítosznál, akkor nem várhatnánk-e el, hogy arról a fényes bolygóról mások is a nyomdokaikba lépve eljöjjenek a Földre, a szegény szomszédhoz, azokban az időkben, amikor segítségre van szükség? Az egyiptomiak arról írtak, hogy az istenek ragyogó járműveikkel szálltak le az égből, sok ajándékot hozva az embereknek, étel- és tanítás-ajándékokat. Az indiánoknak vannak hagyományaik arról, hogy egészen a fehér emberek eljöveteléig az idősebb testvérek gyakran lerepültek kör alakú, ragyogó hajóikkal, hogy tanítsák és segítsék őket a szükség idején. A kelta országok mind mesélnek a halhatatlanokról, akik lángoló szekereken szálltak alá az égi, ragyogó palotáikból, hogy itt a Földön lakozzanak közöttünk. És nem kell sok költői képzelőerő ahhoz, hogy a fényes bolygókat „égi, ragyogó palotáknak”, űrhajóikat pedig „lángoló szekereknek” nevezzük.

Most, hogy a tudomány ámokfutásba kezdett, és az atomi megsemmisüléssel fenyeget minket, ésszerűnek tűnik elvárni, hogy ha valaha is szükség volt egy újabb beavatkozásra, akkor annak most jött el az ideje. Elegendő bizonyíték áll rendelkezésünkre annak feltételezéséhez, hogy néhány, vagy sok Földön kívüli intelligencia érdeklődéssel figyeli a fejlődésünket. És ha az egész naprendszert ugyanazon napcsalád tagjai lakják, miért ne lehetne a mi kétmilliárd földi emberünk közül néhánynak újra része abban az élményben, amely az ősi könyvek szerint egykor egészen gyakori volt – abban, hogy beszéljenek az űrből érkező látogatókkal? Nem látok ellene semmi mást, csakis az előítéletet.

Így az előítéletektől mentesek számára most átadom a szót George Adamskinak, aki az első, aki dokumentált feljegyzést tud adni nekünk azokról a tapasztalatairól és benyomásairól, amelyeket egy másik bolygóról származó emberrel való találkozásakor szerzett. Adamski nem félt, amikor látta leereszkedni a ragyogó járművet, és akkor sem, amikor rátört a hatalmas felismerés, hogy egy élő spirituális lénnyel áll szemben, egy olyan emberrel, mint mi vagyunk, egy emberi testvérrel a létezés egy másik földgömbjéről.

Így hát mi, akik ugyanolyan húsból és vérből valók vagyunk, mint Adamski, inkább örömmel, mintsem félelemmel tekinthetünk fel, amikor időről időre más töredékek; más emberek; ugyanazon láng Szikrái egy pillanatra felvillannak érzékelésünk vonzáskörzetében, tudván, hogy hozzánk hasonlóan ők is világuk teljes leckéjét dolgozzák ki a lassú, eonokon át tartó, küzdelmes felemelkedés során a Központi Misztikus Napban való egyesülés felé, amelyet minden idők bölcsei és filozófusai úgy ismernek, mint nemcsak az ember, hanem a Kozmikus Ember célját és beteljesülését – akivé mi magunk is újra válni fogunk.

12. kép George Adamski 6 hüvelyk (kb. 15 cm) átmérőjű teleszkópjával és a fényképezőgéppel, amellyel a képeket készített

 

MÁSODIK KÖNYV

21. Fejezet

George Adamski

George Adamski vagyok, filozófus, diák, tanár, csészealjkutató. Az otthonom a kaliforniai Palomar Gardens, a Palomar-hegy déli lejtőin, tizenegy mérföldre a nagy Hale Obszervatóriumtól, amely a világ legnagyobb, 200 hüvelykes távcsövének ad otthont. És hogy kijavítsak egy széles körben elterjedt tévhitet, hadd mondjam el itt, hogy nem vagyok és soha nem is voltam kapcsolatban az obszervatórium személyzetével. Jó viszonyban vagyok néhány munkatárssal, de nem az obszervatóriumban dolgozom.

A Palomar Gardensben két saját távcsövem van. Mindkettő Newton-rendszerű reflektor. Az egyik, egy 15 hüvelykes, egy kupola alatt kapott helyet, míg a másik, a Tinsley Laboratory által készített 6 hüvelykes professzionális típus a szabad ég alatt van felállítva. Így könnyen és gyorsan bármilyen irányba fordítható. Ráadásul könnyen levehető a rögzített állványáról, és oda vihető, ahová csak akarom. Ilyen alkalmakra van egy háromlábú állványom, amire felszerelem. Ehhez a kis távcsőhöz van egy fényképezőgépem is, amit gyorsan rá tudok csatlakoztatni a szemlencsére. Mielőtt csészealjakat fényképeztem volna, ezt az elrendezést asztrofotózásra használtam. Azonban nem vagyok profi fotós.

Ezt a kis távcsövet körülbelül húsz évvel ezelőtt kaptam egy barátomtól és tanítványomtól. Az égbolt megfigyelése és a teleszkópos fényképezés akkoriban lenyűgöző időtöltéssé vált. Aztán jöttek a csészealjak. Azóta ez teljes munkaidős – és meglehetősen költséges – elfoglaltsággá vált.

Életem nagyobb részében hittem abban, hogy más bolygók is lakottak. És úgy képzeltem el őket, mint „tantermeket” a mi tapasztalásunkhoz és fejlődésünkhöz; mint a hatalmas világegyetem „sok hajlékát”. Az ember alkotta hajókon történő bolygóközi utazás gondolatával azonban soha nem foglalkoztam túlságosan. Ez a téma egészen 1946 végéig meg sem fordult a fejemben. Én is úgy hittem, hogy a bolygók közötti távolságok túl nagyok ahhoz, hogy mechanikus szerkezetekkel áthidalhatók legyenek. De az 1946. október 9-i meteorraj idején szabad szemmel láttam egy gigantikus űrhajót lebegni magasan a hegygerinc felett, a Palomar-hegytől délre, San Diego irányában. Bár akkor még nem fogtam fel, hogy mit is látok. Mint arra sokan emlékszünk, arra kértek mindenkit, hogy azon az éjszakán figyelje az eget, és számolja meg a percenként hulló meteorok számát.

Ezt csináltuk mi is a Palomar Gardensben. Amikor hirtelen, miután a zápor legintenzívebb része véget ért, és be akartunk menni a házba, mindannyian észrevettünk magasan az égen egy nagy, fekete, gigantikus léghajóhoz hasonló, látszólag mozdulatlan tárgyat.

10. Kép A vénuszival való találkozás helyszíne. A vénuszi hajó látható a dombok között.

11. Kép Adamski fotólemeze, amelyet a vénuszi 1952. december 13-án adott vissza, furcsa írással borítva.

Észrevettem, hogy sem utastér, sem külső szerelvények nem láthatók, de arra gondoltam, hogy a háború alatt kifejlesztettek néhány új típusú repülőgépet, és ez az egyik közülük. Úgy véltem, azért van odafent, hogy abban a nagy magasságban tanulmányozza a hulló meteorokat, így nem is foglalkoztam vele tovább, csak azon tűnődtem, miért olyan koromsötét. Miközben még mindig figyeltük, az orrát felfelé fordította, és gyorsan felröppent az űrbe, olyan tüzes csóvát hagyva maga után, amely jó öt percig látható maradt.

Továbbra sem tulajdonítva neki különösebb jelentőséget, mindannyian visszamentünk a házba, és bekapcsoltuk a rádiót egy San Diegó-i adóra, ahol éppen híreket mondtak. Mindannyian meglepődtünk és hitetlenkedtünk, amikor a bemondót hallgattuk: egy nagy, szivar alakú űrhajó lebegett San Diego felett a meteorhullás alatt, és emberek százai látták és jelentették. A leírás egybevágott azzal, amit mi is láttunk.

Még akkor is nehéz volt elfogadni vagy elhinni, hogy valóban egy másik világból származó hajót láttunk. Valójában nem is voltam hajlandó ezt teljesen elfogadni egészen néhány héttel későbbig, amikor az egyik vasárnap a kávézóban egy San Diegó-i csoport mesélt a meteorhullás alatt látott nagy űrhajóról. Nagyon próbáltam hitelteleníteni az egészet, a Föld és a többi bolygó közötti elfogadott távolságokra, valamint az általunk ismert sebességekre hivatkozva. Felhoztam az időtényezőt és azokat a nyomásokat, amelyeket az emberi test képes elviselni. Minden ismert adat szerint a bolygóközi utazás egy emberi életöltő alatt lehetetlen volt.

A beszélgetés alatt hat katonatiszt, akik egy másik asztalnál ültek, feszülten hallgatta a felvetett érveket. Aztán egyikük megszólalt, és azt mondta: „Ez nem olyan fantasztikus, mint amilyennek hangzik. Tudunk erről egyet s mást.” Azonnal megkérdeztem, milyen ismereteik vannak, de nem akarták elárulni. Ennek ellenére biztosítottak minket arról, hogy a hajó, amit láttunk és amiről beszélgettünk, nem erről a világról való. Természetesen ez arra késztetett, hogy komolyabban vegyem a helyzetet, hiszen az egyetlen vágyam mindig is az volt, hogy megismerjem az igazságot. Ebből kifolyólag elkezdtem figyelmesebben kémlelni az eget, remélve, hogy mivel már megtörtént egyszer, ez a lenyűgöző látvány újra megismétlődhet. 1947 nyarán nagy viták kezdődtek a repülő csészealjakról, de csak annak az évnek az augusztusában kaptam meg végül a jutalmat a kitartó figyelmemért.

Egy péntek este egyedül ültem az udvari hintaágyon, és minden irányban figyeltem az eget. Hirtelen megjelent egy fényes, világító tárgy, amely keletről nyugatra haladt az égen a déli hegygerinc felett. Aztán egy másik! És még egy!

Nem fogva fel, hogy ez az, amire oly régóta vártam és reméltem, csak ültem, figyeltem és csodálkoztam. Gyorsan elvetettem azt a gondolatot, hogy ezek a fények jelzőfények lennének. Ezeknél a fényes tárgyaknál nem volt látható fénysugár, és másként mozogtak, mint bármelyik jelzőfény, amit valaha láttam. Márpedig sok jelzőfényt láttam már. Hirtelen az egyik tárgy megállt a levegőben, megfordította a haladási irányát, és én azt mondtam magamnak: „Biztosan ezt hívják repülő csészealjnak”.

Ekkor beszóltam a bent lévő négy embernek, hogy jöjjenek ki és nézzék meg, mi történik. Elkezdtünk számolni. Összesen 184-et számoltunk. A tárgyak libasorban haladtak, de úgy tűnt, mintha harminckettes rajokban mozognának. Ezt határozottan észrevettük, mivel minden csoport vezetője megtette az út felét, vagy többet, majd majdnem a keleti horizontig visszafordult, mintegy jelzésként, és további harminckettő – egyesével – haladt el, mintha díszszemlén lennének. Úgy tűnt, meglehetősen határozott útvonalat követnek, kivéve, hogy egyesek eltűntek nyugaton, míg mások bedőltek és dél felé fordultak. Amikor bedőltek, észrevettük, hogy a tárgyaknak látszólag egy gyűrűjük van egy központi test, vagy kupola körül.

Amikor az utolsó is elhaladt, néhány másodpercre megállt a levegőben, és két erős fénysugarat lőtt ki – az egyiket dél felé, San Diego irányába, a másikat észak felé, a Palomar-hegy felé. Aztán folytatta az útját, és többet nem láttunk.

Abban az időben a Talajvédelmi Hivatal egy fiatal alkalmazottja, bizonyos Tony Belmonte élt a lakókocsijában az itteni birtokon. Fanatikusan szkeptikus volt az űrhajókkal vagy a légkörünkben mozgó bármilyen hasonló járművel kapcsolatban. Sokszor hangot adott azon véleményének, hogy aki ilyesmiben hisz, annak meg kellene vizsgáltatnia a fejét. Így ritkán vitattuk meg ezt a témát. De másnap reggel – szombaton – bejött, és megkérdezte, hogy láttam-e repülő csészealjakat az előző éjszaka.

Ismerve a témához való hozzáállását, megkérdeztem, miben sántikál.

Azt válaszolta: „Nem, George. Komolyan mondom! Komolyan beszélek! Láttad őket tegnap este?”

Azt válaszoltam: „Ha te így állsz hozzá, akkor igen! Mi itt mindannyian láttuk őket.”

„Hányat láttatok?” – volt a következő kérdése.

„184-et számoltunk” – mondtam –, „bár tudom, hogy többen voltak, mert nem az elején kezdtük a számolást.”

Ekkor elmondta, hogy a Palomar nyugati oldalán, a Pauma-völgyben található Dempsey Ranchen egy csoport férfi a szabadban ülve üzleti ügyeket tárgyalt meg. Ő is köztük volt. És mindezek a férfiak figyelték ezt a jelenséget az égen. 204 ilyen tárgyat számoltak meg.

Attól kezdve Tony Belmonte hitt a repülő csészealjakban. De nem volt teljesen meggyőződve a másvilági eredetükről, mivel úgy gondolta, hogy esetleg valamilyen kormányzati kísérleti járművek lehettek.

Röviddel a távozása után két tudós tért be hozzám, akik a Palomar-hegy tetején lévő nagy obszervatóriumba tartottak, és ugyanazt a kérdést tették fel nekem, amit Mr. Belmonte. Megmondtam nekik a számot, amit számoltunk. Azt mondták, hogy a szám nem stimmel, mintha pontosan tudták volna a számot. Amikor elmondtam nekik a Belmonte által jelentett másik számot, azt mondták, az közelebb áll az igazsághoz. Ekkor már tudtam, hogy ők is megfigyelték az előző éjszaka történteket. Annál többet nem akartak elárulni, mint hogy biztosítottak róla: minden jel arra utal, hogy bolygóközi eredetűek, mert nem a mi kormányunkhoz tartoznak. Ez minden eddiginél folyamatosabb megfigyelésre sarkallt, de anélkül, hogy sok sikert értem volna el.

Aztán 1949 végén négy férfi tért be a Palomar Gardens kávézójába. Kettőjük már járt itt korábban, és beszéltünk egy keveset a repülő csészealjakról. Ezen a napon dél körül járt az idő, és esett az eső – szakadt belőle. Rendeltek egy kis ebédet, és ismét elkezdtünk beszélgetni a repülő csészealjakról. Az egyik férfi Mr. J. P. Maxfield volt, a másik a társa, Mr. G. L. Bloom, mindketten a San Diego melletti Point Loma Haditengerészeti Elektronikai Laboratóriumtól. A másik két férfi egy hasonló pasadenai intézményből érkezett. Az egyikük tiszti egyenruhát viselt.

Megkérdezték tőlem, hogy együttműködnék-e velük abban, hogy megpróbáljunk lefényképezni az űrben mozgó furcsa járműveket, mivel nekem kisebb műszereim voltak, mint a nagy obszervatóriumban lévők. Az enyémet könnyebben tudtam manőverezni, mint ahogy a fentieket mozgatni lehetett, különösen a 6 hüvelykesemet, amelyen nem volt kupola. Úgy tudtam rászegezni a célpontra, mintha puskát fognék a kacsákra.

A kupola alatti 15 hüvelykesem nem sokat segítene, mivel a hajók elég gyorsan mozogtak az űrben, és általában nem volt idő a kupola és a távcső együttes mozgatására.

Azt mondták, felmennek a hegytetőre, és ugyanezt az együttműködést fogják kérni a nagy obszervatóriumban dolgozó emberektől is.

Ekkor megkérdeztem tőlük, hogy merrefelé kellene néznem ahhoz, hogy a legnagyobb valószínűséggel láthassam azokat a furcsa tárgyakat, amelyeknek a lefényképezésére kértek. Megvitattuk a bolygóközi járművek Holdon lévő esetleges bázisainak érveit és ellenérveit. És végül a Holdban állapodtunk meg, mint a gondos megfigyelésre alkalmas helyszínben.

Mostanra már nem tűnt számomra fantasztikusnak az űrhajók gondolata. Ugyanis abban a harminc évben, amíg a filozófia hallgatója és tanára is voltam, miközben az Univerzum Törvényeinek egyre jobb megértésére törekedtem, meggyőződésemmé vált, hogy logikus, ha az univerzumban lévő más bolygókat is olyan lények lakják, akik nagyon is hasonlítanak ránk – valószínűleg csak a fejlettség fokozataiban különböznek. És a saját megfigyeléseim – bár kevés volt belőlük – kombinálva a logikával, ráébresztettek arra, hogy egy tudományosan fejlettebb néppel más bolygókon a bolygóközi utazás határozottan a lehetőségek birodalmán belül van.

Így, amikor a hadsereg kérte az együttműködésemet abban, hogy a 6 hüvelykes távcsövem segítségével próbáljak lefényképezni az űrben mozgó furcsa tárgyakat, több mint készséges voltam.

Vásároltam tehát néhány új filmet, és minden felszerelésemet készenlétbe helyeztem, hogy eleget tegyek a kérésüknek. És nem sokkal ez a találkozó után sikerült is elkészítenem azt a két felvételt, amelyeket abban az időben jónak tartottam, és amelyeken egy az űrben mozgó objektum látható. Először akkor láttam, amikor a Holdat figyeltem meg.

Nem emlékszem a pontos napra, csak arra, hogy abban az időben történt, amikor a rádióban arról számoltak be, hogy Mexikóvárosban landolt egy repülő csészealj. Éppen a KMPC, kaliforniai Beverly Hills-i adó délután 4 órás híreit hallgattam, amikor Mr. Bloom belépett a helyiségbe. Leült mellém a rádióhoz, és azt mondta, legyek csendben, és figyeljek. Miután vége lett, tett egy furcsa megjegyzést: „Nem mondták el a teljes igazságot. Több van a dologban.”

Ekkor tudtam, hogy ő többet tud erről, de nem akart beszélni. Néhány percig beszélgettünk, és közvetlenül az indulása előtt átadtam neki azt a két fényképet, amelyet készítettem. Megkértem, hogy adja át őket Mr. Maxfieldnek vizsgálatra és a nyilvántartások számára. Azt mondta, megteszi.

A mexikói landolásról szóló sztorit elfojtották. De 1951-ben találkoztam néhány mexikói kormánytisztviselővel, és megkérdeztem őket arról az incidensről. Azt mondták, hogy egy űrhajó valóban leszállt, ahogyan arról beszámoltak. Mindez igaz volt, de amikor az incidens ismertté vált, a mexikóiak annyira babonásak voltak, hogy attól tartottak, eljön a világvége. Ekkor a kormánynak tennie kellett valamit a növekvő pánik visszafordításáért. És az a történet, amit nekem elmondtak, arról szólt, hogy azt jelentették a népnek, hogy egy amerikai irányított rakéta irányíthatatlanná vált, és ott zuhant le. Ez megnyugtatta őket.

1950. március 21-én, valamivel azután, hogy átadtam ezt az első két képet Mr. Bloomnak, előadást tartottam a repülő csészealjakról a kaliforniai La Mesában található Everyman's Clubban. Sanford Jarrell, az akkori San Diego Journal napilap munkatársa újságíróként volt a helyszínen. Mellesleg, másnap az újságja címoldalán számolt be erről az előadásról. Az előadás előtt megbeszélte velem a témát, és sok kérdést tett fel. De az Elektronikai Laboratóriumban lévő két képemről nem esett szó és később sem publikáltak semmit velük kapcsolatban. Mégis 22-én, miután a Journal lehozta a sztorit az előadásomról, a San Diego Union és Tribune felvette velem a kapcsolatot azzal kapcsolatban, amit lencsevégre kaptam.

Természetesen sarokba szorítottak, így be kellett ismernem, hogy küldtem ilyen képeket a Laboratóriumnak elemzésre arról, amit lencsevégre kaptam.

A lap megpróbált információkat szerezni a Haditengerészeti Laboratóriumtól, de az ottani személyzet határozottan tagadta, hogy valaha is kaptak volna ilyen fényképeket. A lapok pedig egy héten keresztül cikkeket közöltek a képeimről, amelyeket állítólag elküldtem a Laboratóriumnak, de amelyek állítólag soha nem érkeztek meg oda. De én nem aggódtam mindezen zűrzavar miatt abban az időben, hiszen a negatívok nálam voltak. Csak a másolatokat küldtem el. Így hát leültem és vártam. Az újságírók kitartóak voltak, és végül információkat kértek a Pentagontól.

Március 29-én a Copley Press washingtoni bérelt vonalán keresztül a Légierő tagadta, hogy tudomása lenne a képekről, és kijelentette, hogy egy „kicsit szkeptikusak”, mivel nem kapták meg a képeket, és nem is hallottak róluk, és hogy nem „támogatják azt az elméletet, miszerint a repülő csészealjak bolygóközi rakéták lennének”. Továbbá kijelentették, hogy „minden »jelenségről« szóló jelentést a Légierőhöz irányítanak”... mert... „a Légierő továbbra is kivizsgálja a »légi jelenségekről« szóló jelentéseket”.

Ezt a nyilatkozatot ők tették – három hónappal azután, hogy a Project Saucer feltételezhetően megszűnt!

A San Diego Tribune-Sun mégis április 4-én a következőt hozta le:

„Előkerült egy kép, amelyet George Adamski amatőr csillagász küldött a Haditengerészeti Elektronikai Laboratóriumba, hogy mondjanak véleményt arról, hogy egy űrhajó képe látható-e rajta, és a vélemény az, hogy »Nem!« – vagy mégis?” Ezt követően pedig egy hosszú cikk állt.

Ezután természetesen tényleg munkához láttam, figyeltem és fotóztam. De többé nem adtam át a képeimet a Laboratóriumnak. És ők sem tértek be többet értük. De majdnem az összes képem, beleértve a legutolsókat is, a Légierő kezében van, mivel minden állampolgárt arra kértek, hogy tegyenek jelentést minden észlelésről. Így hát együttműködöm, akárcsak mások szerte az országban. De ők sosem válaszolnak semmilyen formában.

Azóta télen-nyáron, éjjel-nappal, hőségben, hidegben, szélen, esőn és ködön át minden lehetséges pillanatot a szabadban töltöttem, fürkészve az eget űrhajók után kutatva, és a végtelenségig remélve, hogy valamilyen okból, valamikor majd az egyik a közelembe jön, és még le is száll. Mindig is úgy éreztem, hogy ha ezen hajók egyikének a pilótája kijönne, és találkozhatnánk, akkor is megtalálnánk a módját, hogy megértsük egymást, ha a szavaink különböznének is. És arra is gondoltam, hogy érdekes lenne tenni egy utat ezen járművek egyikén. Nem is számítana túlzottan, hogy hová visznek, még az sem, hogy visszahoznának-e a Földre. Nagyon kezdett érdekelni az, hogy többet tudjak meg róluk és az életmódjukról.

Annak eredményeként, hogy éveken át folyamatosan kutattam az űrhajók után, szokásommá vált, hogy mindig felfelé nézzek – hiszen ott látom a más világokból származó hajókat. És meg sem próbálom megtippelni a számukat azoknak, amiket ez idő alatt láttam.

Számos barátom is felvette ugyanezt a szokást, és ők is látják az űrhajókat – néha egyedül, néha csoportosan. Ezek a hajók ott vannak, és azok is láthatják őket, akik felfelé néznek, valahányszor a szabadban vannak – nem mindig, de előbb-utóbb a kutató elnyeri jutalmát. Természetesen a nyílt vidéki területek biztosítják a legjobb kilátást az égbolt megfigyeléséhez, de látták már őket nagyvárosok felett, az egész Egyesült Államokban, valamint más nemzetek felett is.

De ezeknek a tárgyaknak a lefényképezése nem könnyű feladat. Nem számít, milyen jó fényképezőgéppel rendelkezik az ember a leggyorsabb beszerezhető filmmel; hacsak a jármű nem kering vagy lebeg, az ember nem lehet biztos benne, hogy egyáltalán kap-e valamit is a negatívján.

1950 során és 1951 tavaszáig a folyamatos megfigyelés jutalma csekély volt, és némiképp nem meggyőző mindazok számára, akik nem akartak hinni az ilyesmiben. Ezen egész idő alatt ugyanis csak az űrben, messze lévő fehér foltokat tudtam lefotózni. Egyetlen képet sem sikerült lencsevégre kapnom, amelynek bármilyen határozott formája lett volna. Bár ahogy egyenletesen figyeltem, végtelen számú furcsa felvillanást láttam, amelyek számomra úgy tűntek, mintha nagyon messze lennének a Földtől. A szemem hozzászokott hozzájuk, és megtanultam felismerni őket még akkor is, amikor nappal láttam őket. Ez idő alatt néhány száz vagy több felvételt készítettem ezekről a felvillanásokról, különösen, amikor észrevettem, hogy közel vannak a Holdhoz, vagy, ahogy az gyakran megesett, épp „a Holdon” vannak. Ezek többsége azonban kudarcot vallott, és csak négy vagy öt volt olyan, amelyről úgy éreztem, elég jó ahhoz, hogy megtartsam. Másrészt ezek a képek, még ha el is dobtam őket, elegendőek voltak ahhoz, hogy bebizonyítsák nekem, hogy valami mozog odakint – valami, ami intelligensen irányított, de nem a Természet műve.

És tudtam, hogy a Földön nem fejlesztettek ki semmit sem, ami olyan messzire eljuthatna – legalábbis nem olyan számban, amilyenben én láttam őket. Ez önmagában is elegendő volt ahhoz, hogy kitartásra ösztönözzön a megfigyelésben, mindig abban a reményben, hogy majd közelebb jönnek, és akkor jó fotókat készíthetek róluk.

Éjszakáról éjszakára a szabadban maradtam, figyelve az eget. A csillagok barátságos fényben szikráztak a hosszú téli éjszakákon, a szelek pedig átsüvítettek a hegycsúcsokon, olyan hangon, mint a meredek lejtőn leguruló nehéz tehervonatok, vagy mint egy közeledő villamos csattogása a fém síneken a városban. Aztán ahogy a közeli fák meghajoltak előttük, a hideg szelek körülvettek, és úgy tűnt, csontom velejéig hatolnak. És a gőzölgő, forró kávés csészék sem tudtak felmelegíteni. Egyszer annyira megfáztam, hogy sok hétbe telt, mire felépültem, de mégis kitartottam. A csészealjak kihívást jelentettek, és én nem tudtam megállni.

De voltak csodálatos éjszakák is, amikor a levegő meleg volt, és a nyári égbolt szikrázott a fejem felett. A falevelek közötti szellők dallamokat suttogtak, és néha egy, a faágon alvó madár felébredt, csiripelt egy kicsit, majd újra visszatért az alvás csendjébe. A tavaszi és nyári éjszakákon gyakran egy bagoly is megtörte a csendes szépség varázsát huhogásával – amit aztán egy válasz-huhogás követett – néha közelről, néha messziről.

A prérifarkasok is hozzátették éles ugatásukat, különösen telihold idején, és szinte azonnal a hegyi kutyák válasz-ugatása és vonítása töltötte be az éjszakai levegőt, amelyek mindaddig nem nyugodtak meg, amíg a prérifarkasok vonyítása el nem csitult.

Igen... voltak varázslatos éjszakák, amelyek kárpótoltak a kényelmetlenségekért, miközben folytattam a rejtélyes csészealjak utáni kutatásomat.

1951 nyara és ősze, valamint az 1952-es év sokkal kielégítőbb volt a tekintetben, hogy hány fotót sikerült készítenem. Az űrhajók mintha egyre közelebb kerültek volna a Földhöz, és egyre nagyobb számban. Ennek eredményeként egy sor jó fotót készítettem, amelyeken jól kivehető formák látszottak – de nem sok részlet.

Ahogy folyamatosan figyeltem éjjel-nappal, rájöttem, hogy a felhős időjárás jobb a közeli képek készítéséhez, mint a tiszta időjárás. És arra következtettem, hogy a személyzet képes tiszta időben messziről is annyira jól megfigyelni a Földet, amennyire csak akarja, de ködös vagy viharos időben közelebb kell jönniük, és gyakran, talán véletlenül, a felhők alá süllyedtek, ahogy a Föld felett mozogtak. Lehet, hogy ezekben az időkben tanulmányozták a felhők állagát, a nyomásokat és más légköri viszonyokat. Nem tudom.

Ez idő alatt nagyjából 500 fényképet készítettem. De ezekből alig egy tucat lett elég jó ahhoz, hogy megőrizzem őket bizonyítékként arra, hogy ezek a járművek különböznek a felismerhető földi járművektől. Míg a számuk és megjelenésük gyakorisága kivette őket a katonai kísérleti kategóriámból.

Ráadásul ezekről a furcsa járművekről a Föld majdnem minden országából érkeztek észlelési jelentések, és egyetlen kormány sem küldené a kísérleti repülőgépeit egy másik nemzet területére. Ez, sok okból kifolyólag, elismert tény.

Másrészről, ha ezek titkos katonai kísérleti fejlesztések lennének, nem engedték volna, hogy szerzői jogvédelem alá helyezzem a fényképeimet, és ilyen nyilvánosan elküldjem őket a postán. És el is küldtem belőlük egy sorozatot a Wright-Patterson Légibázisra. Nemzetbiztonsági okokból megállítottak volna, ha a mi saját titkos járműveinket fényképezném. Sohasem tették.

Mióta meggyőződtem az űrön és a légkörünkön át mozgó, a földi mozgásokat megfigyelő űrhajók valóságáról, mindenkivel megbeszéltem a témát, akit csak érdekelt. Mindig is volt egy pár ember, aki úgy hitte, az ilyen jelenségek a logika és a lehetőségek határain belül vannak. De ugyanakkor sokan is gúnyolódtak rajtuk. És itt akarom ezt a fázist megtárgyalni.

Bár egyéves korom óta Amerikában élek, még mindig van akcentusom. És nincs egyetemi diplomám. Ezenkívül sok kétkezi munkát kell elvégezni a Palomar Gardens körül, és ezt meg is teszem. Vannak emberek, akik az ilyen dolgokat nem tudják a tudományos légkörhöz társítani, és nem látják be, hogy a gyakorlatiasság nagyon is biztos alapot nyújthat a tudományos és a filozófiai távlatok számára. Így aztán megpróbálnak hiteltelenné tenni engem. De sosem hagytam magam eltántorítani.

1949-ben kezdtek felkérni arra, hogy tartsak előadásokat Service Cluboknak és más csoportoknak. Elfogadtam ezeket a meghívásokat, mert lehetőséget biztosítottak számomra arra, hogy még több embernek meséljek a más világokból érkező látogatóinkról. És azóta is folytatom az előadások tartását.

Ezek az utak utazási költségekkel jártak számomra, de megtudtam, hogy a legtöbb Service Clubnak nincs előadói kerete, és legtöbbször nem fizettek az előadásaimért. Néhányuk adott öt vagy tíz dollárt, és egy vagy két helyen huszonötöt, de még nem volt olyan év, hogy az ilyen fizetségek fedezték volna az előadói körútjaimmal járó költségeket.

Mégis folytattam, mert úgy éreztem, el kell mondani az embereknek ezeket az űrhajókat, amelyek egyre növekvő számban mozognak a légkörünkben.

Ahogy egyre jobb fényképeket kezdtem készíteni, nagyításokat készíttettem, és az előadásaim támogatására használtam fel őket. Ezek voltak a látható és a tényleges bizonyítékok a kijelentéseimre vonatkozóan, hogy a miénken kívül más járművek is valóságosan mozognak felettünk.

Még csak az emberek fele sem hitt nekem. Mégis, ezek az előadások szolgálták a céljukat. Arra ösztönözték az embereket, hogy beszéljenek és gondolkodjanak az űrhajókról. És rávették az embereket, hogy gyakrabban tekintsenek fel, mint korábban bármikor. Szóval, folytattam.

A Fate egyik cikke segített nekem anyagilag, és ez sok olyan emberhez is eljutott, aki máskülönben talán sosem kezdett volna érdeklődni a csészealjak iránt. Még mindig kapok leveleket olyan emberektől, akik először abból a cikkből, 1951 júliusában hallottak rólam.

Az emberek nyomtatott példányokat akartak a képeimből, amelyeket készítettem, így készítettem párat, és egy szimbolikus árat határoztam meg számukra. Ez volt az első lehetőségem, hogy hagyjam, hogy legalább a csészealjak besegítsenek abba a nagy összegbe, amit a lefényképezésükre és a valóságosságuk bizonyítására fordítottam.

És akkor megvádoltak a „kommercializálódással”.

Tudom, hogy az átlagember számára, aki keveset vagy semennyit nem foglalkozott az ilyen dolgokkal, nehéz elhinni, hogy egy ember elmegy, és más világok űrhajóit fényképezi le.

„Biztosan bolondot csinál az emberekből! Az ilyesmi egyszerűen nem így történik!”

A negatívjaim azonban mindig a felelős személyek rendelkezésére álltak vizsgálatra, és gyakran meg is vizsgálták őket. Kivétel nélkül a vizsgálatok bebizonyították a képeim eredetiségét. A fotós, aki az utómunkákat végzi, Mr. D. J. Detwiler, aki a kaliforniai Carlsbadban él, kb. 40 mérföldre a Palomar Gardenstől, és készséggel válaszol a kérdésekre.

Ennek ellenére is mindenféle hiteltelenítő történet jutott vissza hozzám, amelyek tudósoktól és másoktól származtak. Láthatóan elbizakodottság volt részemről még csak azt is elvárni, hogy az emberek elhiggyék: a képeim valódiak. Rávilágítottak néhány duplikált hibára több kép hátterében is, és feltételezhetően ez bizonyította azt, hogy ezeket egymásra montíroztam. Én voltam az, aki „kitalálta ezeket a képeket!”.

De miért? Mindenkinek kell, hogy legyen valami indítéka!

Nos, az segítené az éttermünk forgalmát, és odavonzana sok kíváncsi vásárlót. Nem álltak meg elgondolkodni azon, hogy ha ez lett volna a célom, mennyivel észszerűbb lett volna, ha azt a rengeteg időt és pénzt a legális reklám- és marketingtevékenységre fordítom!

Ez csupán példa néhány olyan hiteltelenítő érvre, amelyeket olyan elmék használtak, akik képtelenek voltak kimozdulni a régi gondolkodásmódjukból, annak ellenére, hogy az egész világon észlelésekről számoltak be, és hogy a sajtó is gyakran közölt mások által készített fotókat az enyémen kívül is.

Amikor ártatlanul azt a kijelentést tettem, hogy „700 próbálkozásból” mindössze körülbelül 18 jó fotót sikerült készítenem, akkor elkezdték terjeszteni, hogy „Adamski azt állítja, több mint 700 fényképet készített csészealjakról, és hogyan készíthetne ilyen sokat, amikor bárki más, ha egyet is, azt is csak elvétve készít?” Ezek a torzítások néhány példája.

De valahol ez várható is, figyelembe véve azt a tényt, hogy példa nélküli jelenséggel állunk szemben, és olyasmivel, ami igazán megdöbbenti a képzeletet. És ez általánosságban az úttörők megszokott sorsa.

Miközben én messze nem vagyok az egyetlen ember, aki űrhajókat fotózott, azt mondják, hogy kétséges, hogy valaha egyetlen más ember ennyi időt, energiát és pénzt áldozott volna ilyen jellegű kísérletekre, mint én. Ennek a jelenségnek a legtöbb, mások által készített fotója röptében készült, vagy mintha csak véletlen lett volna.

És aztán kétségtelenül, a Palomar-hegy is egy rendkívül jó hely az észlelésekhez. Palomar Gardens ennek a gyönyörű hegynek a déli lejtőjén helyezkedik el, 3000 lábnyi magasságban, amelyről a környék minden irányába tiszta rálátással rendelkezem. Számos hegycsúcs emelkedik keletre és délre, míg délnyugatra a hegyek és a völgyek után a Csendes-óceán sok mérföldre terül el, és tisztán látható szabad szemmel is, valahányszor a part mentes a ködtől vagy a párától. És én főleg ezen hegyek és a part felett láttam a legtöbb űrhajót az elmúlt két évben. De ennek határozott oka van, és aki csak akarja, maga is kivizsgálhatja ezt a tényt.

Ha ezek a járművek természetes mágneses erővel mozognak, és én hiszem, hogy így van, és ha a Föld örvényei természetes újratöltők a számukra, ahogy azt már oly sokszor kifejtették, akkor az a terület, ahol én is vagyok, az útvonalukban van, ahogyan a mi repülőgépeinknek is határozott útvonalai vannak a repülőterek között. Van ugyanis egy erős természetes örvény a kaliforniai Calexicóban, és egy másik a kaliforniai partoknál, a Santa Monica-öbölben. Ha egy vonalat húzunk e két pont között keresztben, akkor ezek a hegyek pont félúton vannak a Palomar-hegytől délre.

Ha figyelembe vesszük ezt a tényt és az én folyamatos megfigyelésemet, nem is olyan furcsa, hogy talán én több űrhajót láttam, mint mások. De vannak mások is itt a Palomar Gardensben, akiket érdekelnek ezek a látogatók, és akik együtt dolgozva velem, és hetente sok órán keresztül szabályosan megfigyelve őket, szintén láttak egy nagy százalékot abból, amit én láttam.

Ha ezt az egészet csak a pénz miatt csináltam volna, nagyon sokat kereshettem volna belőle azokban az időkben, amikor az újságok címlapjára kerültem, ugyanis én voltam az elsők egyike, aki „kockáztatta a bőrét”, azáltal, hogy nyilvánosan is tárgyalta a témát. De eszembe sem jutott volna egy oly mélyreható témát, mint ez, prostituálni, és egy ilyen, példa nélküli eseményből viccet csinálni. És ez könnyen lehet az oka annak is, hogy azok az emberek vettek engem célkeresztbe, akik maguk is ilyesmit fontolgattak.

És továbbá – ami az egész csészealj-téma hihetetlenségét illeti, a jelenség minden kutatója tudja, hogy zavar van „legfelül”. És hogy ennek nagy része célzatos, azért, hogy letörje a közvélemény kíváncsiságát.

A nemzetbiztonságnak sok arca van, és az illetékesek maguk is az űr és az antigravitáció irányába terjeszkednek. Azt is tudják, hogy van egy ellenségük. És nem tudják, meddig jutott az ellenség ezen az újfajta energia- és meghajtási területen. Azt viszont tudják, hogy a háború végén nem minden tudással rendelkező német tudós jött ebbe az országba! Adjuk ehhez a világűrből származó, még senki által meg nem határozott valami rejtélyét, és megérthetjük, hogy a Wright Patterson bázisnak és a Pentagonnak van min elgondolkodnia. Különösen, ha visszaemlékeznek arra, hogy Orson Welles a „Marslakók”-fiaskó során milyen mértékben tudta rövid idő alatt manipulálni az emberek elméjét.

Mindezek mellett egy másik szemszög, amit általában csak suttogva vitatnak meg, az a célzás, hogy ha a világunk felfedezi a csészealjak energiaforrását, mit fog ez tenni azzal az egész gazdasági struktúrával, amelyen a civilizációnk működik? Egyesek szerint már vannak bizonyos külső bizonyítékok arra, hogy kezdjük elsajátítani ezt a tudást. Egyesek szerint vannak megcsontosodott érdekcsoportok, amelyek halálig fognak harcolni, mielőtt hagynák, hogy ez megtörténjen.

Mindezeket felismerve, könnyű volt elnézőnek lenni azokkal szemben, akik engem akartak hiteltelenné tenni. Minden csészealjkutató alig várja azt az időt, amikor a Légierő duzzadó aktáit esetleg megnyitják. Addig is a laikusra van bízva, hogy használja a saját éleslátását. Rá van bízva, hogy meghozza az ítéletét aszerint, hogy mit gondol az állításokat tevők indítékairól és őszinteségéről.

Ebből az okból próbáltam teljesen őszinte lenni minden részletben. Nincs takargatnivalóm. Nincsenek rejtett indítékaim. Megpróbáltam kitérni minden olyan kérdésre, amiről előre láttam, hogy feltehetik a tapasztalataim ténybeli oldalával kapcsolatban.

Egy olyan témánál, amely valószínűleg egy újabb dimenziót ad a gondolkodásunknak, könnyen belátható, hogy hatalmas, új tudományos és filozófiai vonzatok ütik fel a fejüket. Némelyikük megdöbbentő, és szükségszerűen meg fogják rengetni a korábbi alapokat. Nem szándékozom ezeket a szempontokat most megvitatni, mivel szigorúan a külső tényekhez tartom magam. De igen, vannak elméleteim ezekkel a vonzatokkal kapcsolatban, és mély és jól megalapozott meggyőződéseim, amelyeket egy jövőbeli könyvben szándékozom megosztani.

1951-re és 1952-re elkezdtem jelentéseket kapni csészealjakról, amelyek látszólag a Palomar-hegytől nem is olyan nagy autóútra lévő, különböző sivatagi területeken szálltak le. Mindig is függetlenül dolgoztam bármilyen más csoporttól vagy szervezettől, így – abban a reményben, hogy személyes kapcsolatot teremthetek, és megtudhatom, hogyan néztek ki ezek az űrből jött emberek, és mi volt a céljuk a Földre jövetellel – számos utat tettem a kiválasztott helyszínekre. De sikertelenül.

Azonban van egy mondás, miszerint „A siker titka a cél állhatatossága”. És így végül eljött a nap, amikor a hosszú megfigyelésem elnyerte méltó jutalmát.

22. Fejezet

AZ EMLÉKEZETES NOVEMBER HUSZADIKA

1952. november 20-án, csütörtökön, délután fél 1 körül történt, hogy először teremtettem személyes kapcsolatot egy másik világból származó emberrel. Az űrhajójával, egy repülő csészealjjal érkezett a Földre. Ő Felderítő Hajónak hívta.

Ez a kaliforniai sivatagban történt, 10,2 mérföldre Desert Centertől, az arizonai Parker felé.

1952 folyamán a fotózási kísérleteimmel párhuzamosan számos utat tettem olyan sivatagi területekre, ahol a beszámolók szerint repülő csészealjakat láttak, és látszólag le is szálltak. Minden út sikertelen volt, de folyamatosan reménykedtem, hogy egy napon sikerrel járok.

1952 augusztusának végén történt, hogy az arizonai Winslow-ból származó A. C. Bailey úr és felesége először látogatott el a Palomar Gardensbe, és azt kérték, hogy négyszemközt beszélhessenek velem. Azelőtt sosem hallottam róluk. A beszélgetés során meséltek dr. George H. Williamsonról és feleségéről, az arizonai Prescottból. Ez a négy ember legalább annyira érdeklődött a repülő csészealjak iránt, mint én. Mindent elolvastak, ami a témában elérhető volt. Ők is látták ezeket a furcsa tárgyakat átsuhanni az égen, néha alacsonyan, néha magasan. És ők is tettek utazásokat számos sivatagi helyre abban a reményben, hogy látnak egyet leszállni. Aztán hallottak rólam, és Bailey-ék feljöttek kocsival, hogy találkozzanak velem, és elmeséljék néhány tapasztalatukat.

Később Bailey-ék és Williamsonék együtt jöttek fel. Miután vendégként több napot eltöltöttek a Palomar Gardensben, megkértek, hogy telefonáljak nekik, mielőtt legközelebb megpróbálok kapcsolatot teremteni. Ottlétük alatt sokat találkoztunk, jobban megismertük egymást, és velem akartak lenni, ha a dolgokat el lehet így rendezni.

Megígértem, hogy a kérésüknek megfelelően felhívom őket, de figyelmeztettem őket, hogy ritkán tervezem meg ezeket az utakat egy-két napnál korábban. Így november 18-án este felhívtam dr. Williamsont, hogy másnap éjfél körül indulok egy, a kaliforniai Blythe közelében lévő úti cél felé, és megkérdeztem, hogy tudnának-e találkozni velem ott kora reggel csütörtökön, 20-án.

Tudtak. Akárcsak Bailey-ék, akikkel Dr. Williamson kapcsolatban állt. Így a megállapodás megszületett, és a remények nagyok voltak, ahogy ezeknél az utaknál mindig.

Közel hajnali 1 óra volt 20-án reggel, amikor – kockáztatva, hogy felébresztem a vadvilágot – elhagytam a Palomar Gardenst, és legurultam a hegyi úton, hogy találkozzak Bailey-ékkel és Williamsonékkal a kaliforniai Blythe-tól nyugatra lévő országúton. Ezen az úton elkísért Mrs. Alice K. Wells, a Palomar Gardens tulajdonosa és az ottani kávézó üzemeltetője, valamint Mrs. Lucy McKinnis, a titkárnőm. A két nő megegyezett, hogy felváltva vezetnek a hosszú úton, mivel én sosem vezetek autót országúton.

Röviddel reggel 8 óra után értük el úti célunkat, egy kétórás késedelmet követően, amit az okozott, hogy egy szög ment az egyik hátsó guminkba. Rájöttünk, hogy tönkretettük azzal, hogy mentünk rajta, így végül vennem kellett egy másik gumit.

Az arizonai négyes már várt ránk néhány mérföldre Blythe-tól, és együtt bementünk a városba, ahol kényelmesen megreggeliztünk. Utána néhány percig a járdán álltunk, és arról beszélgettünk, hogy innen hová menjünk. Al. Bailey, akinek az autójában a többiek utaztak, teljesen hajlandó volt bármelyik javaslatomat elfogadni. Azt mondták, követni fognak minket.

Végül úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk azon az országúton, amelyen éppen végighajtottunk. Ennek nem volt különösebb oka, kivéve azt, hogy az a szokásom alakult ki, hogy a megérzéseimre vagy az érzéseimre hagyatkozom, és ez tűnt a helyes iránynak.

Talán az egyik ok az volt, hogy amikor először behajtottam Blythe-ba, észrevettem valamit, ami egykori katonai kiképzőközpontnak és egy nagyon nagy repülőtérnek tűnt. Mindkettő elhagyatottnak látszott. Ezeken túl észrevettem egy utat, amiről úgy gondoltam, hogy közel visz minket egy messzi hegyvonulat lábához. Csak azt nem vettem észre, milyen messzire hajtottunk el azon az úton, mielőtt elértük Blythe-ot, és visszafelé vezetve, miközben kerestük, kétszer olyan messzinek tűnt, mint ahogy emlékeztem.

Amikor elértük Desert Centert, ott volt jobbra az az út, amit kerestünk, a Parkerbe (Arizona) vezető országút.

Körülbelül 11 mérföldet haladva ezen a Parker felé vezető országúton, javasoltam, hogy álljunk meg az autókkal az út szélén, és szálljunk ki körülnézni egy kicsit. Én pedig majd kitalálom, mit csináljunk onnantól kezdve.

A talaj itt nem volt olyan homokos, mint amilyenre általában a sivatagokban számít az ember. Ehelyett furcsa és érdekes, különböző, kis méretű kövek borították a földet. Dr. Williamson azt mondta, ezek vulkanikusak. Élesek és cakkosak voltak, a formájuk pedig változatos.

Ezüstös-fehér sivatagi magyal kis bokrai, némelyik az apró, vérvörös bogyóival, pettyezték a földet itt-ott. És néhány más sivatagi cserje, amelyeket nem ismertünk, felkeltette a figyelmünket. De minden növényi élet feltűnően gyér volt ezen a területen.

Délelőtt 11 óra körül járt, amikor megérkeztünk erre a helyre, és a következő félórában csak barangoltunk a terepen, megfigyelve az érdekes köveket; itt-ott felvettünk egyet alaposabb vizsgálatra és megbeszélésre. Erős, széllökéses szél fújt, és meglehetősen hideg volt a napsugarak melegéhez képest, amit akkor éreztünk, amikor a szél átmenetileg alábbhagyott. Kényelmesebbnek találtuk, ha hátat fordítunk a szélnek.

Nem messze attól a helytől, ahol az autók parkoltak, észrevettünk egy sekély, kiszáradt patakmedret, amely úgy tűnt, a hegygerinc lábának a végétől indul. Ez keresztezte az országutat egy „horpadásban”, amit én úgy 35 fokos szögnek becsülnék, és folytatta kanyargós útját az útszéli kiemelkedések között, ott, ahol mi is barangoltunk.

A kíváncsiság erőt vett Al. Bailey-n és rajtam. A többieket hátrahagyva átsétáltunk ennek a gerincnek a lábához, hogy lássuk, mi van a hegyek másik oldalán, és milyen ott a terep. Amennyire láttuk, minden tekintetben hasonló volt ahhoz a földhöz, amelyen mi voltunk, leszámítva az országutat. És így nyúlt el sok-sok mérföldön át.

Körülbelül egy fél órát töltöttünk így, amikor valaki megjegyezte, hogy jó ötlet lenne enni. Ezt mindenki lelkesen helyeselte.

Mivel nem tudtuk, mivel találkozhatunk, mielőtt véget ér a nap, Alice hozott magával egy könnyű ebédet – keménytojást, szendvicseket, süteményeket, cukorkát és néhány üveges italt, emellett pár gallon üveg ivóvizet. Ezt most kicsomagoltuk és körbeadtuk.

Néhányan leültünk arra a keskeny padkára, ami az utat szegélyezte az autóink mellett, de a kövek élesek voltak, és az ülés nem volt túl kényelmes. A többiek a közelben álltak, a tojásaikat pucolták vagy ettek, miközben arról beszélgettünk, mit tegyünk, vagy hová menjünk innen.

Az égbolt gyönyörű és tiszta volt, itt-ott kis fátyolfelhők képződtek, csak hogy aztán elúszva a semmibe vesszenek. És bár tudtuk, hogy a háttérben lévő hegyek többsége mérföldekre van, a sivatag csalóka légkörében egészen közelinek tűntek.

Mindannyian éberek voltunk, fürkésztük az égbolt minden irányban látható, széles kiterjedését, és rendíthetetlenül reménykedtünk egy fényes felvillanásban valahol odakint, ami egy űrhajó jelenlétét jelezné. Ugyanakkor észrevettük, hogy az elhaladó autók kivétel nélkül lelassítottak, hogy megfigyeljék, mit csinálunk.

Ekkor Betty Bailey azt mondta: „Csináljunk néhány képet!”

Bailey-ék hoztak egy filmfelvevőt, amit béreltek, és amit nem ismertek túl jól, valamint némi extra filmet. Williamsonéknál egy fényképezőgép volt.

Röviddel déli 12 óra után jártunk. Betty Bailey és Betty Williamson is még fényképeztek, amikor egy repülőgép motorjának hangja hallatszott közeledni a velünk szemközti hegygerinc mögül.

Bár úgy beszélek ezekről a hegyekről, hogy „az út túloldalán” vannak, a lábukhoz legközelebbi rész valószínűleg vagy két háztömbnyi távolságra volt az országút túlsó szélétől. Mégis, a sivatagi levegő csendjében a hangok messzire szállnak, és jó egy perccel azelőtt hallottuk a repülőt, hogy a látóterünkbe ért volna, ahogy alacsonyan átszelt a hegygerinc felett. Egy hagyományos, kétmotoros repülőgép volt, látszólag rutinrepülésen.

Figyeltük ezt a repülőt, ahogy majdnem a fejünk felett elhaladt, folytatta útját, és egy egyre kisebbedő ponttá vált a távolban.

Hirtelen és egyszerre, mintha csak egy ember lennénk, mindannyian megfordultunk, és újra a legközelebbi hegygerinc felé néztünk, ahol néhány perccel korábban az első repülő áthaladt. Magasan és hangtalanul haladva ott volt egy gigantikus, szivar alakú ezüstös hajó, szárnyak és bármiféle egyéb függelék nélkül. Lassan, szinte mintha csak sodródna, a mi irányunkba jött; majd úgy tűnt, megáll, és mozdulatlanul lebeg.

Dr. Williamson izgatottan felkiáltott: „Ez egy űrhajó?”

Első pillantásra úgy nézett ki, mint egy nagyon nagy hajó törzse, amelynek festetlen oldalairól fényesen verődtek vissza a napsugarak, olyan magasságban és szögben, ahol a szárnyak talán nem is lennének észrevehetők.

Lucy, akit megtanítottak az óvatosságra a túlzott izgalommal és az elhamarkodott következtetésekkel szemben, különösen, ha repülőgépekről van szó, azt válaszolta: „Nem. George, nem hiszem, hogy az lenne.”

„De az a jószág magasan van! És nézd, milyen nagy!” – kiáltott fel Al.

„És, Lucy! Nincsenek szárnyai vagy más függelékei, mint a mi repülőinknek!” – erősködött George. Majd hozzám fordulva: „Te mit gondolsz, Adamski?”

Mielőtt válaszolhattam volna, Lucy félbeszakított. „Igazad van, George! Nézd! A teteje narancssárga – teljes hosszában!”

Izgalom töltötte be a levegőt, ahogy gyorsan rájöttünk az igazságra, és mindenki egyszerre kezdett beszélni. Alice azt akarta, hogy vegyem ki a távcsövemet a kocsiból, és készítsek egy képet erről a gyönyörű, közeli hajóról. Al. Bailey azt akarta, hogy az ő Betty-je filmezze le, amíg az lebeg. De a nő annyira izgatott volt, hogy nem tudta helyesen beállítani a kamerát. Mire megnyugodott, a hajó már újra mozgásban volt.

A két magunkkal hozott távcső gyorsan járt kézről kézre, hogy mindenki jól megnézhesse. És a távcsővel vette észre George azt a fekete, vagy sötét jelzést az oldalán, mintha valamiféle felségjelzés lenne ott. Ez a jelzés teljesen különbözött mindentől, amit valaha látott, bár a részleteket nem tudta kivenni. A legutóbbi háborúban a Légierő tagjaként dr. George Williamson jól ismerte más nemzetek repülőgépeinek felségjelzéseit, akárcsak a mieinket.

Sosem feledhető látvány. Bármely elhaladó autós könnyedén észrevehette volna. De viszonylag kevés ember tanult meg egyáltalán felfelé nézni. Ez különösen, és joggal, igaz azokra az autóvezetőkre, akik a nyílt autópályán haladnak. A figyelmük az előttük álló útra irányul.

Ha bármelyikünk is felfelé mutatott volna, mint ahogy az emberek gyakran teszik, esélyes, hogy egy elhaladó autó megállt volna, és a benne ülők ugyanolyan könnyen láthatták volna ezt a gigantikus űrbéli látogatót, mint mi. De mindannyian óvakodtunk attól, hogy felkeltsük az ilyen figyelmet.

És a nagy izgalom ellenére tudtam, hogy ez nem a megfelelő hely; talán nem is az a hajó, amellyel a kapcsolatot fel kell venni, ha ez szerepelt a tervben. De mégis úgy éreztem, hogy ennek a hajónak határozottan „valami” köze volt az egészhez.

Teljesen tudatában voltam annak, hogy a sivatagban lévő csoportunk itt, ahol normálisan senki sem piknikezne, kíváncsiságot ébresztett, nem akartam még feltűnőbb lenni azzal, hogy egy ilyen nyílt helyen állítom fel a teleszkópomat és a fényképezőgépemet. Mindenekelőtt nem akartam a legkisebb hibát sem elkövetni, amely megakadályozhatná a leszállást és a személyes kapcsolatfelvételt, ha volt is ilyen lehetőség. És most már biztos voltam benne, hogy volt.

Azt mondtam: „Valaki vigyen le az úton – gyorsan! Az a hajó engem jött keresni, és nem akarom megvárakoztatni őket! Talán a csészealj már fent van valahol – fél idejönni, ahol túl sok ember látná őket.”

Ne kérdezd, miért mondtam ezt, vagy honnan tudtam. Azt már elmondtam, hogy az a szokásom, hogy az érzéseimet követem, és ezt éreztem. De nem tudom megmondani miért. Azok számára, akik értik az elme kifinomultabb működését, semmilyen magyarázat nem szükséges. Mások számára egy magyarázat valószínűleg hosszú és nehéz lenne.

Lucy gyorsan beült a kocsiba és beindította a motort. Al. megkérdezte, hogy ő is mehet-e, és beült mellé. A többieknek azt mondtam, hogy maradjanak, ahol vannak, és figyeljenek mindent alaposan, én pedig beültem a hátsó ülésre.

Amikor Lucy megfordította az autót, és elindultunk az országúton, Al. felnézett, én pedig kinéztem a hátsó ablakon, és mindketten láttuk, hogy a nagy hajó is megfordult, és némán követte az autót, de magasan az égen, nagyjából félúton az országút és a hegygerinc között. Mindketten alaposan figyeltük, ahogy nagyjából fél mérföldet haladtunk.

Itt megkérdeztem Lucyt, hogy be tudna-e kanyarodni egy kis távolságra jobbra, hogy közelebb vigyen egy helyhez, amit láttam, és úgy éreztem, hogy ideális lenne a teleszkópom felállítására.

Valamilyen jármű nyomai tisztán láthatóak voltak, és úgy tűnt, hogy talán út lehet a földön közvetlenül a nagy hajó alatt. Al. és én észrevettük ezt a látható utat, amely a gerinc tövében és teljes hosszában húzódott, amikor érkezésünk után nem sokkal átgyalogoltunk a gerinc másik végéhez. Amikor ezt megbeszéltük, arra jutottunk, hogy ez egy régi elhagyatott lőtér volt, és ezt az utat dzsipek koptatták ki valamikor.

A kövek itt kicsik voltak, de rendkívül élesek és kemények voltak a gumiknak. Aztán volt ott betört üveg is szétszórva, úgyhogy megkérdőjeleztem az azon való átvezetés bölcsességét. De sok időt és fáradságot takaríthatnánk meg, ha be tudnánk hajtani, ahelyett hogy minden felszerelésemet kézben kéne cipelni az általam kiválasztott helyre, ami jó fél mérföldre volt bent az országúttól, egy lapos tetejű, alacsony, dombszerű képződmény tövében.

A felszerelésem egy hat hüvelykes teleszkópból, egy állványból, és a fényképezőgépet és a teleszkóp tartozékait, a hét darab, szupergyors filmmel betöltött filmkazettát tartalmazó kartondobozból, valamint egy Kodak Brownie-ból állt.

Úgy döntöttünk, megpróbálunk közelebb hajtani, és sikerült biztonságosan megtennünk, és megálltunk kb. 200 lábra a kiválasztott helytől. Itt a nagy hajó majdnem közvetlenül a kocsi felett tűnt fel, és ahogy az autó megállt, az is megállt!

Al. segített kipakolni a felszerelésemet, felállítani az állványt, és a lehető legszilárdabban ráerősíteni a teleszkópot.

Ez nehéz volt, mivel a széllökések elég erősek voltak, és hiába csináltunk akármit, meg is rázták a teleszkópot. És a bizonytalan alap sosem kedvez a jó fotózásnak.

De nem akartam túl sok időt pazarolni ezekre az előkészületekre, mert nem tudtam, mennyi időm van. Határozott szükségét éreztem a sietségnek, de ahogy visszagondolok az élményeimre, nem vagyok biztos benne, hogy ez az érzés a nagy hajón lévőktől jött, vagy a saját izgatottságom váltotta ki.

Mondtam Al.-nek és Lucynak, hogy menjenek vissza a többiekhez, amilyen gyorsan csak lehet, és mindannyian nagyon figyeljenek bármit is, ami történhet.

Ahogy korábban már mondtam, sokszor ábrándoztam arról, hogy találkozom néhány olyan jármű személyzetével, amelyeket már évek óta fotózni próbáltam. Már többször is kifejeztem, hogy nem csak hajlandó lennék, hanem kifejezetten vágyom is arra, hogy megtegyek egy utat egy csészealjban. Mindez annak ellenére van így, hogy több pletykát is hallottam arról, hogy emberek tűntek el, amire az egyetlen magyarázatnak az tűnt, hogy egy valamilyen űrhajóban vitték fel őket. A legtöbb ilyen pletyka megalapozottnak tűnt, ahogyan a tényeket nekem elmondták, és tudomásom szerint egyik „elrabolt” személy sem tért vissza.

Azzal a ténnyel szembesülve, hogy ha ebben az időpontban leszállás történik, és ha megengedik a személyes kapcsolatfelvételt a leszállt személyzettel, volt esély arra is, hogy én is kiváltságos lehetek egy utazásra velük valahová, még oda is, ahonnan „ők” jöttek. Ebből kifolyólag biztos akartam lenni abban, hogy a velem lévők szemtanúi lesznek a távozásomnak.

Ezért is intettem mindnyájukat óvatosságra, hogy nagyon gondosan figyeljenek, hogy láthassanak mindent, amit a tőlem lévő távolságból egyáltalán lehetséges. Ez a távolság egy fél mérföld és egy mérföld között volt.

Arra a kérdésükre, hogy mennyi ideig kell várniuk, mielőtt értem jönnek, hogy a jelenlétük még véletlenül se szakítson félbe olyat, ami éppen folyamatban van, azt mondtam Lucynak, hogy egy óra múlva jöjjön vissza, hacsak én előtte nem jeleztem nekik. Megmagyaráztam, hogy amikor a csészealj elmegy – ha jön is egy, ahogy reméltem –, kimegyek az országútra, és integetek a kalapommal. De mindenesetre egy óra elteltével jöjjenek vissza, mert biztos voltam benne, hogy addigra mindennek vége lesz.

Amikor az autót az utasításaimnak megfelelően megfordították, a nagy űrhajó az orrát az ellenkező irányba fordította. Némán, de gyorsan, áthaladt a hegygerinc felett, és elvesztettem a szemem elől, de nem azelőtt, hogy néhány repülőnk is átszáguldott volna a fejünk felett abban a nyilvánvaló szándékban, hogy megkerüljék ezt a gigantikus idegent.

Al. és Lucy tovább tudták szemmel tartani, mint én, mert az autópályán távolabb voltak a hegyektől. Csak akkor tűnt el a szemük elől, amikor már csatlakoztak a többiekhez, és felfelé fordítva az orrát kilőtt az űrbe, hátrahagyva repülőgépeinket, amik most már a semmit kerülgették.

Egyedül maradva a teleszkópommal és a gondolataimmal, azzal foglalatoskodtam, hogy ráerősítem a kamerát a teleszkópra és elvégzem a beállításokat a szemlencsével. Ez a beállítás a mozgatás és a felállítás során kissé elállítódott. Eközben folyamatosan gondolatok cikáztak az agyamban: a lehetőségekről, hogy mi történhet; a félelmekről, hogy nem fog történni semmi; vajon a nagy hajó visszatér-e, vagy a gépek örökre elüldözték; ha esetleg mégis a közelembe kerülne egy furcsa hajó, vajon kapok-e egy olyan képet, amilyet akarok – olyat, ami a nagyközönség számára minden kétséget kizáróan meggyőző lenne –, és ezer más gondolat is hasonló témákban.

És bár régóta reméltem, hogy személyesen találkozhatom egy emberrel egy repülő csészealjból, messze volt a gondolataimtól, hogy erre tényleg sor kerülne most. Egy jó képet reméltem, egy esetleges közeli képet egy űrhajóról, amely több részletet mutatna, mint amilyet valaha is sikerült készítenem. De a korábbi tapasztalatokból okulva, nem lettem volna túlzottan csalódott, ha nem történik semmi további dolog.

Nem telt el több, mint öt perc azóta, hogy a kocsi elhagyott, amikor a figyelmemet egy felvillanás vonta magára az égen, és szinte azonnal úgy tűnt, hogy egy gyönyörű kis jármű sodródik keresztül egy nyergen két hegycsúcs között, majd hangtalanul leereszkedett az egyik öbölbe, egy fél mérföldre tőlem. Nem ereszkedett teljesen a hegygerinc alá. Csak a legalsó része ment a gerinc alá, míg a felső, avagy a kupola része a hegygerinc fölött maradt, jól láthatóan a csapatom többi tagjának, akik ott maradtak figyelni. Mégis egy olyan pozícióban volt, hogy én láthattam az egész hajót, ahogy előttem az öbölben lebegett. Ugyanakkor a csészealjon belül lévő legénység is tisztán láthatta mérföldeken keresztül a környéket.

Gyorsan észrevettem a teleszkópom keresőjében, és a lehető leggyorsabban le is fotóztam a hét betöltött filmet, anélkül, hogy időt szántam volna rá, hogy a kamera hátuljában lévő mattüvegen keresztül fókuszáljak. De végig abban reménykedtem és imádkoztam, hogy Lady Luck mellettem áll, és a képek jól fognak sikerülni.

Ahogy kivettem a fényképezőgépből minden egyes exponált negatívot tartalmazó kazettát – egy régi Hagee-Dresden Grafles típusúból –, a rajtam lévő dzseki jobb oldali zsebébe tettem őket. Itt biztos voltam benne, hogy ezek a filmek biztonságban lesznek bármilyen balesettől.

Levettem a fényképezőgépet, és visszatettem abba a dobozba, amelyben elhoztam. Aztán úgy döntöttem, hogy megnézem, mit tudok kihozni a Brownie-val. Amikor az első képet készítettem, észrevettem, hogy a csészealj fényesen felvillant, ahogy elmozdult, és eltűnt ugyanazon a nyergen át, amelyiken először bejött, épp amikor pár további gépünk is elsüvített a fejünk felett.

Álltam és figyeltem őket, amint tettek egy pár kört, majd folytatták az útjukat. Biztos voltam benne, hogy a csészealj ismét kitért előlük, és már úton volt az anyahajójához.

Aztán úgy döntöttem, készítek még pár képet a Brownie-val, csak hogy megmutassam az általános terepet ezen a szakaszon arra az esetre, ha az űrhajós képeim jól sikerülnének. Még mindig kételkedtem abban, hogy azok jók lesznek-e. De ez mindig is így van, és sosem tudom, amíg a kidolgozásuk le nem zárul. Sosem tudtam olyan szintre nőni a jó kép elkészítésével kapcsolatos biztos tudat terén, amilyennel általában a profi fotósok rendelkeznek olyankor, amikor egy képet készítenek.

Miután a Brownie-val három képet készítettem, még pár percig ott álltam a Kodak fényképezőgéppel a kezemben körülnézve. Kissé le voltam nyűgözve attól, hogy olyan közel voltam egy csészealjhoz, és azon tűnődtem, hogy vajon bármi vagy bárki, aki benne volt, tudta-e, hogy én fotózom azt. Az volt az érzésem, hogy igen. Csak azt kívántam, bárcsak láthattam volna azt, aki ezt a gyönyörű járművet irányította, és kaphattam volna rá egy esélyt, hogy beszéljek vele... Talán még be is engedett volna.

Hirtelen a merengésemet az szakította félbe, hogy a figyelmemet egy ember vonta magára, aki két alacsony domb közötti szakadék bejáratánál állt, körülbelül negyed mérföldre tőlem. Nekem integetett, hogy menjek oda hozzá, és azon tűnődtem, ki ő, és honnan jött. Biztos voltam benne, hogy előtte nem volt ott. És a túlsó útról sem jött el mellettem.

Nem jöhetett onnan a hegyoldalról sem, amelyiken mi voltunk. És azon tűnődtem, hogy jött át, vagy mászott le bárhonnan is róluk anélkül, hogy észrevettem volna.

Talán egy aranyásó? Vagy valaki, aki a hegyek között él? Azt hittem, senki sem lesz majd mérföldeken belül e hely környékén, amikor kiválasztottam. Vagy talán egy hobbigeológus lenne, aki itt ragadt a semmi közepén? De miért intett felém, hacsak nem volt szüksége segítségre? Így hát elindultam felé, elmémben egy kicsit még kérdezősködve, de még mindig a nemrégiben átélt tapasztalatom mámorát érezve.

Ahogy közeledtem hozzá, egy furcsa érzés fogott el, és óvatossá váltam. Ugyanakkor körbenéztem, hogy megnyugtassam magam afelől, hogy mindketten a társaim szeme előtt vagyunk. Külsőleg nem volt oka ennek az érzésnek, hiszen az ember is csak úgy nézett ki, mint bárki más, és azt láttam, hogy valamivel alacsonyabb, mint én, és jóval fiatalabb is. Csak két kiemelkedő különbség volt, amit észrevettem, amint közeledtem hozzá.

1. A nadrágja nem volt olyan, mint az enyém. Divatos volt, de sokkal inkább egy sínadrághoz hasonlított, és egy futó gondolattal azon tűnődtem, miért visel ilyesmit idekint a sivatagban.
2. A haja hosszú volt; leért a válláig, és fújta a szél, akárcsak az enyémet. De ez nem volt túl furcsa, mert láttam már sok férfit majdnem ilyen hosszú hajjal.

Bár nem értettem a furcsa érzést, ami folyamatosan fennállt, mindamellett mégis egy baráti érzés volt afelé a mosolygó fiatalember felé, aki ott állt, és rám várt, hogy odaérjek hozzá. És a legkisebb félelem nélkül haladtam tovább felé.

Hirtelen, mintha csak fátylat vettek volna le az elmémről, az óvatosság érzése annyira teljesen elhagyott, hogy többé már tudatában sem voltam a barátaimnak, vagy annak, hogy engem figyelnek-e, ahogy kértem tőlük. Erre az időre már eléggé közel kerültünk egymáshoz. Tett még felém négy lépést, kartávolságra hozva bennünket egymástól.

Ekkor tudatosult bennem először teljesen, hogy egy ember áll előttem az űrből – EGY MÁSIK VILÁGBÓL SZÁRMAZÓ EMBERI LÉNY! Nem láttam a hajóját, amikor felé sétáltam, és most sem néztem körül érte. A hajójára egyáltalán nem is gondoltam, és annyira meg voltam döbbenve ettől a hirtelen felismeréstől, hogy szótlan maradtam. Az elmém látszólag ideiglenesen abbahagyta a működést.

Az alakja mindennél gyönyörűbb volt, amit valaha is láttam. Az arca kellemessége pedig minden, a személyemre vonatkozó gondolattól megszabadított.

Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek valakinek a jelenlétében, akinek hatalmas bölcsessége és sok szeretete van, és rendkívül alázatossá váltam önmagammal szemben... hiszen olyan érzés áradt belőle, ami egy végtelen megértést, és a legnagyobb alázatossággal párosuló kedvességet sugározta.

Hogy megtörje ezt a varázst, ami úrrá lett rajtam – és biztos vagyok benne, hogy felismerte, mi is ez –, kinyújtotta a kezét, amolyan kézfogásos gesztusban.

A mi megszokott módunkon reagáltam.

De ezt elutasította egy mosollyal és egy enyhe fejrázással. Ahelyett, hogy megfogtuk volna egymás kezét, mint mi itt a Földön tesszük, a tenyerét az én tenyerembe helyezte, csak épphogy érintve, de nem túl határozottan. Ezt a barátság jelének vettem.

Az ő kezének a húsa, ami az enyémet érintette, olyan volt, mint egy kisbabáé, nagyon finom textúrájú, de feszes és meleg. A kezei vékonyak voltak, hosszú és vékony ujjakkal, mint egy művészlélekkel bíró nő gyönyörű kezei. Valójában, más öltözékben, könnyen átmehetett volna egy szokatlanul gyönyörű nőnek; mégis határozottan egy férfi volt.

Nagyjából öt láb, hat hüvelyk magas volt és úgy – a mi sztenderjeink szerint – 135 font a súlya (kb. 169 cm és 62 kg) ⁷⁷ És durván úgy 28 évesre becsülném, annak ellenére, hogy akár jóval idősebb is lehetett volna.

77/ Mivel a vénuszi gravitáció kisebb, mint a miénk, egy vénuszi „nehezebb” lenne, ha a mi bolygónkon tartózkodna.

Kerek arca volt, egy rendkívül magas homlokkal; nagy, de nyugodt, szürkés-zöld szemekkel, egy kissé srégen a külső sarkakban; a nyugati emberétől valamivel magasabb, de nem annyira magas arccsontokkal, mint egy indiánnál, vagy egy keleti embernél; egy finoman faragott orr, amely nem feltűnően nagy; és egy átlagos méretű száj, ami a mosolygáskor vagy a beszéd közben gyönyörű fehér fogakkal tündökölt.

Amennyire csak a bőrének a leírását megtehetem, a színezete egy egyenletes, közepes színű napbarnítottsághoz hasonlított. És úgy nézett ki számomra, mint akinek soha nem kellett borotválkoznia, hiszen egy szőrszál sem volt több az arcán, mint egy gyermekének.

A haja homokszínű volt, és gyönyörű hullámokban omlott le a válláig, és még egy nőénél is gyönyörűbben csillogott, mint akit valaha láttam. És eszembe jutott egy futó gondolat is azzal kapcsolatban, hogy a földi nők hogyan örülnének annak, ha olyan gyönyörű hajuk lehetne, mint amilyen ennek a férfinek volt. Amint korábban mondtam, nem viselt rajta semmilyen védőeszközt sem, és a szél csak úgy fújta.

A ruházata egyrészes darab volt, amiről az az érzésem támadt, hogy olyan egyenruha lehetett, amit az űrhajósok utazáskor viselnek, mint ahogy az a Földön is van a különböző típusú munkákhoz készített viseleteknél, hogy a foglalkozásukat is azzal jelezzék.

Csokoládé-barna színű volt, és némiképp telt blúzzal készült, egy testhez simuló magas gallérral, mint amilyen egy garbón is van, csak nem hajlott lefelé. Az ujjai hosszúak, némiképp telt és hasonló volt egy raglán ujjas ruhaneműéhez is, testhezálló szalagokkal a csuklója körül.

Egy mintegy nyolc hüvelyknyi szélességű szalag vette körül a derekát. És a ruhadarab színének az egyedüli megszakítása ezen derékszalag felső és alsó részén lévő durván másfél hüvelyk szélességű csík volt. Ez élénkebb és inkább egy aranyszínű-barnához hasonlított.

A nadrágja egy kissé bő volt, és a bokáknál ezt is a csuklók körüli szalaghoz hasonló szalag tartotta, nagyrészt egy sínadrág stílusához hasonlóan.

Valójában nagyon is nehéz leírni a színeiben ezt a ruhadarabot, mivel én sem tudok megfelelő leíró szót találni a nyelvünkben, amely tökéletesen illene ahhoz.

Ami viszont biztos, hogy egy szövött anyag volt, nagyon is finom, és a szövés is minden eddigi anyagunktól különbözött. Volt egy kis ragyogás az egész ruhában, de azt nem tudnám megmondani, hogy az a felületkezelési eljárás vagy a szövet anyagának eredménye volt. Egyáltalán nem volt hasonlítható a szaténhoz, a selyemhez vagy műselyemhez, mert  sokkal ragyogóbb volt, mint amazok.

Se cipzárakat, se gombokat, csatokat, kötőelemeket, sem semmilyen fajtájú zsebeket, és egyáltalán varratokat sem lehetett benne látni. Számomra a mai napig is az egyik nagy rejtély az, hogy miből volt csinálva ez a fajta ruhanemű.

Nem hordott gyűrűt, órát, avagy másfajta ékszert sem. És én a magam részéről nem is láttam és soha nem is sejtettem semmit sem, ami fegyverre emlékeztetett volna ezen az emberen.

A cipője vörös színű volt. Ez is látszólag valamiféle szövetanyagból készült, de anyagja mégis más volt, mint a ruha, mivel úgy tűnt, mintha bőrből lenne. Az anyag puha és flexibilis volt, mert láttam beszéd közben amint állt, ahogy a lábfeje mozgott benne.

Magasak voltak, mint egy férfi oxford cipő, és szorosan illeszkedtek a lábára, amelyeket nagyjából 9-es vagy 9,5-ös méretűnek mondanék. A nyílás azonban a külső oldalon volt, körülbelül félig hátra a sarkon, a rüszt és a sarok hátsó része között. Két keskeny pánt volt itt, de nem láttam csatokat vagy rögzítőket, és arra következtettem, hogy ezeknek a pántoknak valószínűleg olyan nyúlékony tulajdonságuk van, mint a nők cipőibe varrt gumibetétnek.

A sarkak valamivel alacsonyabbak voltak, mint a földi férfi cipőkön, a lábujjrész pedig tompa volt. Különösen azért figyeltem meg a cipőjét, mert a beszélgetésünk során nagyon világossá tette számomra, hogy a cipőnyomai a legfontosabbak. De erről majd később.

Hirtelen ráébredve, hogy múlik az idő, és semmilyen információhoz nem jutok pusztán azzal, hogy őt nézem, megkérdeztem tőle, honnan jött.

Úgy tűnt, nem érti a szavaimat, ezért megkérdeztem újra.

De az egyetlen válasza egy enyhe fejrázás és egy szinte bocsánatkérő arckifejezés volt, ami azt jelezte számomra, hogy sem a szavaimat, sem a mögöttük lévő jelentést nem érti.

Szilárd meggyőződésem, hogy az emberek, akik üzeneteket akarnak közvetíteni egymásnak, képesek rá, még akkor is, ha egyikük sem beszéli vagy érti a másik nyelvét. Ezt meg lehet tenni érzéseken, jeleken, és mindenekelőtt telepátián keresztül. Ezt 30 éve tényként tanítottam, és most arra a következtetésre jutottam, hogy ezt a módszert kell használnom, ha bármilyen információt át akarunk adni egymásnak. És rengeteg mindent akartam tudni, ha egyáltalán eszembe jutnának.

Tehát, hogy az első kérdésem értelmét közvetítsem felé, elkezdtem legjobb tudásom szerint egy bolygó képét megformálni az elmémben. Ugyanakkor az égen magasan járó napra mutattam. Ezt megértette, és a kifejezése is ezt jelezte.

Ezután az ujjammal kört írtam le a nap körül, jelezve a naphoz legközelebbi bolygó pályáját, és azt mondtam: „Merkúr”. Újra kört írtam le a második pályához, és azt mondtam: „Vénusz”. A harmadik körnél azt mondtam: „Föld”, és a földre mutattam, amelyen álltunk.

Másodszor is megismételtem ezt az eljárást, miközben olyan világos képet tartottam a bolygóról az elmémben, amennyire csak tudtam, és ezúttal magamra mutattam, mint aki a Földhöz tartozik. Aztán rá mutattam, kérdéssel a szememben és az elmémben.

Most már tökéletesen értette, és széles mosollyal a napra mutatott; rajzolt egy pályát, majd egy másodikat, aztán bal kezével megérintve magát, jobb mutatóujjával többször is a második pálya felé intett.

Ezt úgy vettem, hogy a második bolygó az otthona, így megkérdeztem: „Úgy érted, a Vénuszról jöttél?”

Ez volt a harmadik alkalom, hogy kiejtettem a „Vénusz” szót a második bolygóval kapcsolatban, ő pedig helyeslően bólintott. Aztán ő is kimondta a „Vénusz” szót.

A hangja kissé magasabb volt, mint egy felnőtt férfié. A hangszíne inkább egy fiatalemberéhez hasonlított, mielőtt a hangja befejezné a gyermekkorból az érettségbe való átmenetet. És bár csak egy szót mondott, zene volt a hangjában, és többet akartam hallani belőle.

Ezután megkérdeztem: „Miért jöttök a Földre?”

Ezt a kérdést is gesztusok, arckifejezések és mentális képek kísérték, mint ahogy az összes többi kérdést, amit feltettem neki. Minden kérdést legalább kétszer megismételtem, hogy biztos legyek abban, hogy érti az általam kimondott szavak jelentését. Az arckifejezése és a szemei világosan megmondták nekem, mikor értette meg, vagy mikor volt még bizonytalanság az elméjében azzal kapcsolatban, amit kérdezni próbáltam. Az általa adott válaszokat is megismételtem, hogy biztos lehessek benne, helyesen értem őt.

Megértette velem, hogy az érkezésük barátságos szándékú. Továbbá, ahogy gesztikulált, hogy aggasztják őket a Földről kiinduló sugárzások.

Ezt világosan vettem, mivel jelentős mennyiségű hőhullám sugárzott fel a sivatagból, ahogy ez gyakran lenni szokott. Olyan hullámok, amiket forró napokon az aszfaltozott utakról és országutakról is gyakran látni felszállni.

Rájuk mutatott, majd tett egy gesztust a világűr felé.

Megkérdeztem, hogy ez az aggodalom a bombáink robbanásainak és a belőlük származó hatalmas radioaktív felhőknek köszönhető-e?

Ezt könnyedén megértette, és helyeslően bólintott a fejével.

A következő kérdésem az volt, hogy ez veszélyes-e, és az elmémben egy pusztítási jelenetet képzeltem el.

Erre is helyeslően bólintott, de az arcán nem volt nyoma sem haragnak, sem ítélkezésnek. Arckifejezése a megértést és a nagy együttérzést tükrözte; olyat, amilyet egy nagyon szeretett gyermek iránt érezne az ember, aki tudatlanságból és megértés hiányából hibázott. Ez az érzés úgy tűnt, vele is maradt a témával kapcsolatos többi kérdésem során.

Tudni akartam, hogy ez hatással van-e a világűrre?

Ismét egy helyeslő bólintás.

Ebből a szempontból hadd jegyezzem meg itt, a földi tudósok már régóta tudják, hogy az úgynevezett kozmikus sugárzás sokkal erősebb a világűrben, mint a Föld légkörében. És ha ez igaz, nem ugyanilyen logikus azt feltételezni, hogy a földi nemzetek által tesztelt bombákból származó radioaktív erő szintén erősebbé válhat az űrben, amint elhagyja a Föld légkörét? A logikus következtetés alátámasztja ennek az űrembernek az állítását.

De kitartottam amellett, és tudni akartam, hogy ránk, a Földön élőkre is veszélyes-e, azon túl, hogy az űrben lévő dolgokra hatással van?

Megértette velem – a kezével gesztikulálva, jelezve a robbanásokból származó felhőképződményeket –, hogy túl sok ilyen robbanás után, igen! A helyeslő fejbólogatása nagyon határozott volt, és ebben az esetben még az „Igen” szót is kiejtette. A felhőképződményeket könnyű volt a kezei és karjai mozgásával utalni, de a robbanások kifejezésére azt mondta: „Bumm! Bumm!”. Majd, hogy tovább magyarázza a mondandóját, megérintett engem, aztán egy közelben növő kis gyomot, majd magára a Földre mutatott, és a kezeinek széles, seprő mozdulatával és egyéb gesztusokkal jelezte, hogy a túl sok „Bumm!” mindezt elpusztítaná.

Ez kellően világosnak tűnt, ezért témát váltottam, és megkérdeztem tőle, hogy közvetlenül a Vénuszról jött-e azzal a hajóval, amit lefényképeztem?

Ekkor megfordult, és a közeli alacsony domb mögé mutatott.

Ott, éppen a Föld felett lebegve volt a csészealj, amit korábban láttam, és amiről azt hittem, hogy elment.

Annyira elmerültem az emberben, hogy elmulasztottam elnézni mellette az öböl mélyedései felé, ahová a kis jármű nyilvánvalóan visszatért, és egész idő alatt ott lebegett.

Mulattatta a meglepettségem, és szívből jövően nevetett. De nem éreztem úgy, hogy rajtam nevet, és ebből kifolyólag egyáltalán nem éreztem magam zavarban.

Vele nevettem, majd megkérdeztem, hogy abban jött-e közvetlenül a Vénuszról a Földre?

Nemlegesen rázta a fejét, és megértette velem, hogy ezt a járművet egy nagyobb hajó hozta a Föld légkörébe.

Felidézve az elmémben a nagy hajót, amit először láttunk, megkérdeztem, hogy az volt-e az?

Egy helyeslő bólintás volt a válasza.

Most az elmebeli képemben egy sor kisebb járművet – mint amilyet éppen néztem – helyeztem el a nagy hajó belsejében. Az arckifejezéséből meg tudtam mondani, hogy veszi a mentális képeimet, és ezt a nagy járművet a mi saját haditengerészeti repülőgép-hordozóinkhoz hasonlítottam.

A fejbólintása jelezte, hogy ez így van.

Így megkérdeztem, hogy a nagy hajót nevezhetjük-e „Anya”hajónak?

Úgy tűnt, érti az „anya” szót, mert most a helyeslő bólintását egy megértő mosoly kísérte.

Ezután megkérdeztem, hogy a mi gépeink, amelyek megjelentek az „Anya”hajó körül, és azok, amelyek közel jöttek, és megfigyeltek engem, miközben lefényképeztem a kisebb járművét, zavarták-e őket egyáltalán?

Erre a fejével bólintva az „igen” választ adta.

Aztán megkérdeztem: „Hogyan működik a hajótok? Milyen energiával?”

Bár nagyon jártas volt a mentális telepátiában, nehezemre esett képet formálnom erről a kérdésről az elmémben. Annak ellenére, hogy a kezeimmel a lehető legjobban gesztikuláltam, több percbe telt, mire sikerült megértetnem vele a kérdésem jelentését. De végül is sikerült.

Megértette velem, hogy a vonzás és taszítás törvénye alapján működik, oly módon, hogy felvett egy kis kavicsot vagy követ, és leejtette; aztán újra felvette, és mozgást mutatott.

Én pedig, hogy megbizonyosodjak róla, hogy értem, felvettem két kavicsot, és közel tettem őket egymáshoz, mintha az egyik mágneses lenne, és vonzaná a másikat, így illusztrálva ezt, miközben kiejtettem a „mágneses” szót. Miután ezt egy rövid ideig csináltam, válaszolt nekem; sőt, megismételte a „mágneses” szót, amit már többször is kimondtam.

Aztán azt felelte: „igen”.

Itt eszembe jutottak a kis korongok, amikről oly gyakran tettek jelentést. Ez könnyű volt, mert a kezeimmel egy kis kört jeleztem, majd a lebegő járművére és rá mutattam, miközben az elmémben azon tűnődtem, hogy ezeket a kis korongokat vajon vezetik-e.

Gyorsan megértette, és nemlegesen rázta a fejét. Aztán ő is egy kis kört formálva a két kezével, a szeméhez emelte, azután a hajójára mutatott, amit egy az űr felé tett gesztus követett, és vettem a nagy hajóra vonatkozó gondolatát.

Ezt úgy értelmeztem, hogy a gyakran jelentett, látott kis korongok valójában nagyobb hajók – akár a csészealjak, akár az anyahajók – szemei, amelyeket távolról irányítanak, és nincs pilótájuk. Ahogy ezt átgondoltam az elmémben, biztosított róla, hogy igazam van.

Aztán az elmémben egy űrbéli robbanást láttam, fényes villanással.

Amint ez a kép megformálódott az elmémben, felnevetett, és megértette velem, hogy ilyen esetekben valami elromlott a kis korongokkal, így nem lehetett őket visszahozni a hajóra, amely kiküldte őket. Ilyenkor a vezérlés kereszteződést, avagy rövidzárlatot idézett elő. Ennek eredménye lett a robbanás. De biztosított afelől, hogy ez mindig elég messze történt ahhoz, hogy ne jelentsen veszélyt az emberekre a Földön.

9. kép: Az eskü alatt tett nyilatkozatok, amelyek igazolják George Adamski találkozását a vénuszival, 1952. november 20.

Hirtelen az a gondolat jutott eszembe, hogy megkérdezzem: hisz-e Istenben?

Ezt nem értette, mert nem volt ismerős számára az „Isten” szó. Végül azonban sikerült úgy megfogalmaznom a gondolatot — ő közben figyelmesen nézett —, hogy valaminek a megteremtését képzeltem el, majd kézmozdulatokkal jeleztem a hatalmas eget, a Földet és mindent, miközben kimondtam: „Minden Teremtője”.

Néhány ismétlés után megértette a gondolataimat, mert biztos vagyok benne, hogy a gesztusaim nem voltak túl jók.

És azt mondta: „igen”.

Teljesen világossá vált számomra, hogy természetes módon nem értheti a mi elnevezéseinket, és számára az, amit mi Istennek nevezünk, valószínűleg más szóval vagy névvel van kifejezve.

De gesztusaival és mentális képekkel kissé részletesebben magyarázva megértette velem, hogy mi, földiek valójában nagyon keveset tudunk erről a Teremtőről. Más szóval, a mi megértésünk felszínes. Az övék sokkal tágabb, és ők a Teremtő törvényeihez igazodnak, nem pedig az anyagelvű törvényekhez, ahogyan az emberek a Földön. Magára mutatott, majd az űrbe — amit úgy értelmeztem, hogy a bolygójára —, és azt a gondolatot közvetítette, hogy ott a Teremtő akarata szerint élnek, nem a saját személyes akaratuk szerint, mint mi itt a Földön.

Ezután megkérdeztem, lesznek-e még ilyen leszállások.

Azt válaszolta, hogy már sok volt korábban is, és még sok lesz a jövőben.

Megkérdeztem: csak a Vénuszról érkeznek-e ezek az űrbéli emberek, vagy más bolygókról és rendszerekből is? Itt ismét nehézségeim voltak a gondolataim közlésével, de végül sikerült.

Ebből megértette velem, hogy a mi rendszerünk más bolygóiról és a miénken túli más rendszerek bolygóiról is érkeznek emberek a Föld felé. Ezt már régóta gyanítottam, így a válasza nem ért meglepetésként. De most már tudni akartam: „Vajon az űrutazás bevett gyakorlat a más világokon élő embereknél? És könnyű?”

Erre a két kérdésre az „igen” szóval válaszolt.

Eszembe jutottak azok a jelentések, amelyek szerint a Földön talált – látszólag lezuhant – csészealjak némelyikében halott embereket találtak. Így megkérdeztem, hogy halt-e már meg közülük valaki is, miközben a Földre érkezett?

Bólogatott, és megértette velem, hogy a hajóikon belül is előfordult, hogy a dolgok rosszul sültek el.

Ezt meg tudtam érteni, mert tudtam, hogy mind a nagy hajó, amit mindannyian először láttunk, mind a kisebbik, amit lefotóztam, mechanikus járművek voltak. És bármilyen mechanikus eszközzel történhetnek meghibásodások.

De nem voltam elégedett. Az volt az érzésem, hogy próbálta kímélni az érzéseimet, de én a teljes igazságot akartam. Így hát kitartottam, és megkérdeztem, hogy e világ emberei felelősek voltak-e bármelyik ilyen halálesetért?

Erre a válasza „igen” volt, és a kezét többször is felemelve, valamint más gesztusokkal próbálta elmondani, hogy mennyiért.

De a számokat nem tudtam felfogni. Nem lehettem benne biztos, hogy tényleges számokat jelzett-e, vagy a jelzéseit tízzel vagy százzal kellene megszorozni, vagy milyen számmal a mi számolási módszerünk szerint.

Visszaemlékezve egy kérdésre, amelyet gyakran feltettek nekem azok az emberek, akikkel beszélgettem, megkérdeztem, miért nem szállnak le soha lakott területeken?

Ebből megértette velem, hogy az emberek részéről óriási lenne a félelem, és a látogatókat valószínűleg darabokra tépnék a földi emberek, ha ilyen nyilvános leszállásokat kísérelnének meg.

Megértettem, mennyire igaza van, és magamban azon tűnődtem, vajon eljön-e valaha is az az idő, amikor egy ilyen leszállás biztonságos lesz. Azon is elgondolkodtam, ha el is jönne egy ilyen idő, vajon megkísérelnének-e akkor nyilvános leszállásokat.

Olvasott a gondolataimban, ahogy azok átfutottak az agyamon, és biztosított róla, hogy el fog jönni ez az idő. És amikor eljön, akkor lakott területeken is le fognak szállni. De világosan tudtomra adta, hogy ez nem egyhamar fog megtörténni.

Beszélgetésünk elején, amikor rájöttem, hogy a kezeimmel kell gesztikulálnom, hogy ez a Vénuszról jött ember megértse a kérdéseimet, a földre tettem a Kodakomat. Most felvettem, és megkérdeztem, lefényképezhetem-e.

Biztos vagyok benne, hogy megértette a vágyamat, hiszen olyan jól olvasott a gondolataimban. Abban is biztos vagyok, hogy tudta, nem fogok neki ártani, mert semmi jelét nem mutatta a félelemnek, amikor felvettem a fényképezőgépet. Mindazonáltal tiltakozott az ellen, hogy lefényképezzék, és én nem ragaszkodtam hozzá.

Sokszor hallottam már, hogy más világokból származó emberek sétálnak a Föld utcáin. És ha ez igaz, könnyen meg tudtam érteni a vágyát, hogy ne fényképezzék le, mert volt néhány megkülönböztető vonás az arcán. Normális esetben ezeket nem vennék észre. De egy fényképen feltűnőek lennének, és azonosítási pontként szolgálnának a Földre érkezett testvérei számára. Én azonban tiszteletben tartottam a kívánságát, és úgy éreztem, nem lenne bölcs dolog tovább faggatni erről a témáról.

De megkérdeztem tőle, hogy vittek-e el földi embereket űrhajókon.

Szélesen elmosolyodott, és félig-meddig bólogatott, bár úgy éreztem, nem túl szívesen adja meg ezt az információt.

Még egy kérdés foglalkoztatott – egy konkrét eset, amiről tudtam.

Megválaszolta nekem ezt a kérdést, de figyelmeztetett, hogy ne említsem tovább. Sőt, mindjárt itt hozzá is tehetném, hogy elmondott néhány dolgot, amit egyelőre nem szabad felfednem.

Így újra témát váltva megkérdeztem, hány másik bolygó lakott?

Jelezte, hogy a világegyetemben nagyszámú bolygót laknak hozzánk hasonló emberi lények.

Aztán pontosabban megkérdeztem, hányat a mi rendszerünkben?

Nagy kört írt le a kezével, és elsöprő mozdulattal fedte be, mintha azt akarná mondani, hogy mindegyiket.

Azon tűnődtem, vajon jól értettem-e őt, és ő egészen határozottan a tudtomra adta, hogy igen.

Természetesen a következő próbálkozásom az volt, hogy megtudjam, vajon az emberek mindenhol ugyanolyan formájúak-e, mint mi a Földön.

Erre a kérdésre adott válasza határozott volt, mintha pontosan tudta volna, miről beszél, és világosan megértettem, hogy a forma nagyrészt univerzális. Megpróbálta tovább magyarázni, de nem értettem túl világosan, hogy méretben, színben és bőrszerkezetben különböznek-e a különböző bolygókon, vagy minden bolygón keveredés van-e, mint a Földön. A logikus elemzés az utóbbi valószínűségére utalna.

A legtöbb „ortodox” tudós következtetései ellenére mindig is tévhitnek tűnt számomra azt hinni, hogy más bolygók nem intelligens lények otthonai, ahogyan a mi Földünk is az.

Látszólag minden bolygó hasonló anyagokból épül fel. Mindegyik ugyanabban a térben kering. Némelyik nagyobb, némelyik kisebb, mint a többi, és mindegyik a fejlődés különböző fokán áll – szüntelenül változva. Ez minden formára igaz, bármik is legyenek, bárhol is legyenek.

A tükrös teleszkópok sosem fogják megadni a teljes választ. Ugyanis ahogyan visszaverik egy bolygó fényét, úgy visszaverik a mi légkörünkben és az űrben, valamint az általuk vizsgált testet körülvevő légkörben mozgó részecskéket is.

Amíg ki nem fejlesztenek finomabb eszközöket, amelyek kiszűrik a mindenütt jelenlévő számtalan mozgó részecske minden tükröződését, egyetlen más űrbéli test helyes leolvasása is lehetetlen lesz tükrös teleszkóppal.

Másrészt, ha és amikor a sokat emlegetett űrplatform valósággá válik, hiszem, hogy tényleges tények fognak feltárulni a folyton kutató tudósaink előtt az űrrel kapcsolatban, és ez sok olyan elmélet megdőlését fogja okozni, amelyeket ma tényként fogadnak el.

Az űrhajók jelenléte a légkörünkben, és a személyes kapcsolatok, mint amilyet én is kialakítottam, bizonyítják, hogy a régi csillagászati elméletek tévesek. Ugyanolyan teljesen tévesek, mint ahogyan az ember Föld körüli hajózása bebizonyította, hogy a Föld négyzet alakú voltáról szóló ősi elmélet helytelen.

Mivel más bolygókon is vannak emberek, tudni akartam, hogy ők is meghalnak-e, ahogy a földi emberek meghalnak?

Elmosolyodott, és eszébe jutott egy kérdés, amit korábban tettem fel, hogy halt-e már meg közülük valaki a Földre jövetel során?

Hogy tisztázza számomra a témát, a testére mutatott és bólogatott – hogy a testek meghalnak. De a fejére mutatva, amit úgy értelmeztem, hogy az elméje vagy az intelligenciája, a fejét rázva tagadott, ez nem hal meg. És egy kézmozdulattal azt a benyomást keltette bennem, hogy ez – az intelligencia – tovább fejlődik. Majd magára mutatva jelezte, hogy egykor ő is itt élt ezen a Földön: majd felmutatva az űrbe – de most már ott kint él.

Megpróbáltam megtudni az ilyen típusú átmenet idejét, de nem sikerült választ kapnom tőle. Kaptam egy benyomást, de nem mondhatom biztosan, hogy helyes, mivel annyi gondolat járt a fejemben. Lehet, hogy egy kis zűrzavart engedtem beszivárogni.

Az idő múlásának tudata kezdett nyomasztani, és olyan sok kérdés volt még, amit nem tettem fel neki. Próbáltam visszaemlékezni rájuk, és eldönteni, melyek a legfontosabbak.

Egy kérdést nagyon szerettem volna feltenni neki: „Lakott a Hold?” Én hiszem, hogy az, és hogy a bolygóközi utazásokat tevő más bolygók embereinek vannak ott bázisai. Az elméletem a más bolygókról és az azokat körülvevő légkörről magában foglalja a Holdat is. ⁷⁶

76/ Shapley professzor a Harvardon 1953 márciusában bejelentette a holdi légkör jelenlétét.

De ezt elfelejtettem. Ha valaha még lenne esélyem egy bolygóközi utazóval beszélni, remélem, eszembe jut feltenni ezt a kérdést.

A nevét sem kérdeztem meg. De egy ilyen pillanatban a nevek és személyiségek teljesen feledésbe merülnek. Oly keveset jelentenek, és nagyon is jelentéktelenek. Talán, ha a jövőben megadatik a kiváltság, hogy többször találkozzam vele, talán eszembe jut megkérdezni a nevét. Egyetlen más bolygóközi utazónak sem kérdezném meg a nevét, akivel valaha is kapcsolatba léphetek, ha az bármilyen módon hasonló lenne ehhez a kapcsolathoz. Igazából ez a dolog eszembe sem jutott, amíg valaki később meg nem kérdezte tőlem.

Bizonyára ő is azt a benyomást kapta, hogy látogatásunk a végéhez közeledik, és vissza kell térnie várakozó hajójához. Mert egyre a lábára mutatott, és egy olyan nyelven beszélt, amelyet biztosan soha nem hallottam azelőtt. Úgy hangzott, mintha a kínainak és egy olyan nyelvnek a keveréke lenne, amelyről úgy éreztem, egyike lehetett az itt a Földön beszélt ősi nyelveknek. Nincs rá módom, hogy ezt tényként tudjam. Ez csak az én reakcióm volt, ahogy hallgattam, a hangját pedig igazán zenei volt hallgatni.

Beszédéből és ahogy a lábára mutatott, úgy éreztem, valami nagyon fontosnak kell ott lennie számomra. És amikor egyet lépett oldalra arról a helyről, ahol addig állt, furcsa jeleket vettem észre, amelyeket a cipőjének lenyomata hagyott a földben. Feszülten nézett rám, hogy lássa, értem-e, mit akar tőlem. És amikor jeleztem, hogy igen, és teljesíteni fogom, óvatosan egy másik, majd egy újabb helyre lépett. Így három sorozatnyi mély és határozott lábnyomot készített. Úgy vélem, a cipője kifejezetten erre az útra készülhetett, és a jelölések erősen domborodtak a talpán, hogy ilyen mély lenyomatokat hagyjanak.

Aztán intett, hogy menjek vele, megfordultunk, és egymás mellett sétáltunk a várakozó hajó felé.

Gyönyörű kis jármű volt, az alakja inkább egy vastag üvegharangra emlékeztetett, mintsem csészealjra. Mégsem láthattam át rajta, ahogyan azon az üvegtéglán sem lehet átlátni, amely néhány újabb irodaházban és otthonban népszerű, ami több fényt enged be, mint egy tömör fal.

Áttetsző volt, és a színe pompás.

Ahogy közeledtünk hozzá, hirtelen észrevettem egy árnyékos alakot mozogni a hajóban, de nem voltak határozott körvonalai, és nem tudtam megmondani, hogy férfi vagy nő az. Azonban, hogy ne legyen itt semmi tévedés, hadd mondjam el, határozottan nem hiszem, hogy ez a hajó az általunk ismert üvegből készült volna. Speciálisan megmunkált fém volt. Hadd magyarázzam el így.

A szén puha, átlátszatlan, elemi anyag. A gyémánt tiszta, kemény kő, amely fény jelenlétében prizmatikus színeket sugároz – és szinte elpusztíthatatlan. Mégis alapvetően a gyémánt szén. A hő és nyomás természetes folyamatai révén a Természet a puha szenet kemény gyémánttá alakította át.

Földi tudósok is ezzel a tantétellel dolgoznak, és korlátozott mértékben sikereket is érnek el.

Meggyőződésem, hogy a más bolygókon élők – akik jártasabbak az univerzális törvényekben – megtanulták és gyakorlati célokra használják ezeket a törvényeket. Azt hiszem, tudják, hogyan hozzák az elsődleges elemeiket átlátszatlan állapotból áttetsző állapotba, mégis gyakorlatilag elpusztíthatatlan keménységűvé, akár a gyémánt. És egy ilyen anyagból készült ez az űrhajó is.

És miután olyan közel voltam egy ilyen kis járművükhöz, mint ez a felderítőhajó, szent meggyőződésem, hogy ez a minőség az, ami miatt olyannyira megfoghatatlanok a szemünk és még a fényképezőgépek számára is, de mégis megjelennek a radarképernyőkön, amelyekhez valamilyen sűrűség szükséges, hogy feltűnjenek. A radaroperátorok ugyanis azt mondják nekem, hogy maguk a fények, vagy a felhőkön lévő fényvisszaverődések nem jelennek meg a radarképernyőkön. Ahogy a felhők sem, az esőfelhők és az ionizált felhők kivételével.

Emellett ez az áttetsző minőség, valamint az általuk használt erő az, ami miatt gyakran határozott forma nélküli, különböző színű fényekként jelennek meg.

A hajó a föld felett lebegett, körülbelül egy-két lábnyira tőlem a távolabbi oldalon, és nagyon közel a domb széléhez. De a domb lejtése olyan volt, hogy az eleje, vagyis az a része, amely a legközelebb volt hozzám, jó hat lábnyira volt a föld felett. A háromgömbös futómű félig le volt engedve a perem széle alá, amely takarta őket, és az volt az érzésem, hogy ez elővigyázatossági cselekedet arra az esetre, ha határozottan le kellene szállniuk. Néhány széllökés elég erős volt, és emiatt a hajó időnként inogni kezdett. Amikor ez megtörtént, a hajó felületén megcsillanó napfény gyönyörű prizmatikus fénysugarakat vert vissza róla, mint egy füstös gyémántról.

Ezt a másik hat személy is megfigyelte, akik tisztes távolságból folyamatosan figyeltek.

A pompa, ahogy prizmatikus színeit villogtatta a napfényben, felülmúlt minden elképzelést, amit valaha is az űrhajókról alkottam. Egy gyönyörű látomás a valóságban. A válasz sok kérdésre. Egy régóta dédelgetett remény beteljesülése... hiszen itt állt előttem, némán a sivatagi csendben, lebegve, mintha repülésre készen állna ez a nem e világi szerkezetű hajó, és várta közeledtünket!

A tapasztaltak puszta tudata elborított... és szóhoz sem tudtam jutni. Már nem csak a Földdel foglalkoztam. Inkább olyan volt, mintha két világban élnék egyszerre, és ha százéves vagy annál is idősebb koromig élek, soha nem felejtem el annak az örömét és izgalmát, amikor először kerültem olyan közel egy felderítőhajóhoz a Vénusz bolygóról – a Föld testvéréről.

A hajóhoz közeledve észrevettem egy kerek gömböt a legtetején, amely úgy nézett ki, mint valami nehéz lencse. És ragyogott. Azon tűnődtem, vajon nem arra szolgál-e, mint egy mágneses pólus egyik vége, hogy az űrből merítsék az energiájukat, miközben áthaladnak rajta. A fényképeken ez a gömb úgy néz ki, mint egy nagy gyűrű, és megkérdezték tőlem, hogy a kisebbik járműnek az anyahajóban való rögzítésére használták-e. Ezt kétlem, hacsak nem mágneses erő segítségével van felfüggesztve a helyén a nagyobb hajóban. Ez is könnyen lehet.

A jármű teteje kupola alakú volt, egy fogaskerék- vagy nehéz tekercsgyűrűvel, amely be volt építve e kupolás tető aljánál az oldalfalba és körbevette azt. Ez is izzott, mintha áramlás haladna rajta keresztül.

Kerek ablakok voltak az oldalfalon, de nem teljesen körbe, mert közvetlenül a futómű egyik gömbje felett észrevettem, hogy a fal tömör. Hogy a másik két gömb felett is így volt-e, azt nem tudom megmondani, mert nem sétáltam körbe a hajót. A takart ablakoknak bizonyára más minőségű vagy vastagságú anyagból kellett készülniük, mert tiszták és átlátszóak voltak.

És egyszer, egy röpke másodpercre láttam egy gyönyörű arcot megjelenni és kinézni. Úgy éreztem, hogy bárki is volt bent, azt kereste, aki még kint volt velem, de egyetlen szót sem szólt. Az arc olyan gyorsan eltűnt, hogy csak egy pillantást vethettem rá, de azt észrevettem, hogy ennek a személynek is hosszú haja volt, mint annak az embernek, akivel beszélgettem.

A csészealj alsó külső része olyan volt, mint egy karima, nagyon fényes, mégsem sima, ahogyan egyetlen fémből készült darab mutatna. Úgy tűnt, mintha rétegei lennének valamiképpen, de nem lehetett lépcsőként használni őket, mert fordítva voltak, mint amilyennek a lépcsőknek lenniük kellene. Fogalmam sincs az ilyen felépítés okáról, de bizonyára volt valami célja.

Belemerültem ennek a furcsa és gyönyörű járműnek minden apró részletének megfigyelésébe, ahogy közeledtünk hozzá, és azon tűnődtem, hogyan tudják lebegő állapotban tartani, ahogy én láttam.

Az űrember kísérőm figyelmeztetett, hogy ne menjek túl közel hozzá, és ő maga is jó egy lábnyira megállt tőle. De én bizonyára egy kicsit közelebb léptem nála, mert ahogy megfordultam, hogy szóljak hozzá, a jobb vállam kissé a perem külső széle alá került, és egy szempillantás alatt a karomat felfelé rántotta valami, majd szinte ugyanebben a pillanatban visszacsapódott a testemhez. Az erő olyan erős volt, hogy bár a karomat még tudtam mozgatni, semmit sem éreztem benne, ahogy hátraléptem a hajótól.

Kísérőmet eléggé letörte ez a baleset, de ő figyelmeztetett, és csakis én voltam a hibás. Azonban biztosított róla, hogy idővel rendbe jön. Három hónappal később bebizonyosodott szavainak igazsága, mert az érzékelés visszatért, és csak egy-egy alkalmi, a csontig hatoló zúzódásra emlékeztető nyilalló fájdalom emlékeztet az esetre. ⁷⁸

78/ Amikor Adamski megsértette a karját, a látogató megpróbálta elkapni, hogy megmentse. Ekkor ő maga is enyhén lehorzsolta a kezét a peremen, és vérzett – a miénkhez hasonló piros vérrel, ami hitelteleníteni látszik minden olyan elképzelést, hogy a földi emberektől eltérő szerves rendszerrel rendelkezett volna.

Akkoriban nem annyira a karom miatt aggódtam, hanem az exponált negatívok miatt, amelyek még mindig az azon az oldalon lévő kabátzsebemben voltak. Azonnal benyúltam, kivettem őket, és a másik zsebembe tettem.

Ahogy a kezemben tartottam őket, ez a Vénuszról jött látogató felém nyújtotta a kezét, és jelezte, hogy kérne egyet. Hogy vajon rájött-e, hogy a hajójából származó energia bizonyos mértékig semlegesíthette a filmet, vagy sem, azt nem tudom.

Azonban a kérésére kinyújtottam felé az egész köteget, és ő elvette a legfelsőt. Ezt a blúza elejébe dugta, de még mindig nem láttam semmilyen nyílást vagy zsebet.

Ahogy ezt tette, megértette velem, hogy majd visszajuttatja nekem a tartót, de nem értettem, hogyan, mikor és hol.

Megkérdeztem tőle, hogy utazhatok-e a hajóján?

Megrázta a fejét.

Aztán megkérdeztem, hogy legalább bemehetnék-e, hogy megnézzem, milyen belül.

De nagyon szívélyesen mosolyogva megértette velem, hogy ez most lehetetlen, mert mennie kell.

Egy kicsit csalódott voltam, de egyúttal reményt is adott, hogy lesz majd egy másik alkalom, egy másik lehetőség.

Mivel nem engedtek be a hajóba, nem tudok válaszolni a felépítésével, a légkondicionálással stb. kapcsolatos összes feltett kérdésre.

Azonban az az elméletem, hogy ők úgy oldották meg az űrhajók építési problémáit, ahogyan mi megtanultunk tengeralattjárókat építeni a víz alatti utazáshoz. Hiszem, hogy az űrbeli problémák és a vízi problémák nagyon hasonlóak a rajtuk való utazás tekintetében. Mindkettő folyékony. A víz nem más, mint folyékony halmazállapotú gáz. Az űr szabad állapotú gázokból áll.

Néhány kecses lépéssel elérte a partot a hajó hátuljánál, és fellépett a peremre. Legalábbis nekem úgy tűnt. Hogy hol volt a bejárat, vagy hogyan ment be a hajóba, nem tudom biztosan, de ahogy némán felemelkedett és elindult, egy kicsit elfordult, és láttam, hogy a perem közepe táján egy kis nyílást elzár valami, ami egy tolóajtónak látszott.

Azt is hallottam, hogy a két utas beszélget egymással, és a hangjuk olyan volt, mint a zene, de a szavaikat nem értettem.

13. kép: Az egyik szemtanú, Alice Wells, ezt a vázlatot készítette a látogatóról, miközben távcsövön keresztül figyelte az interjút. A rajz visszaadja megjelenésének főbb vonásait, de messze nem tükrözi teljes mértékben a valóságot.

Ahogy a hajó mozgásba jött, észrevettem két gyűrűt a perem alatt és egy harmadikat a középső korong körül; a belső és a külső gyűrű az óramutató járásával megegyező irányban látszott forogni, míg a kettő közötti gyűrű az óramutató járásával ellentétes mozgást végzett.

Ahogy ebben a hegyvidéki mélyedésben álltam – egy magányos ember, aki nézi, ahogy a gyönyörű felderítőhajó némán átsiklik a hegyek gerincén, és eltűnik az űrben –, úgy éreztem, egy részem vele megy. Mert bármennyire furcsán is hangzik, a Vénusz e lakójának jelenléte olyan volt, mint a nagy szeretet és a megértő bölcsesség meleg ölelése, és távozásával e meleg ölelés hiányát éreztem.

Olyan üresség maradt, ami csak ahhoz hasonlítható, mint amikor egy nagyon kedves személy eltávozik; mégis megmarad a vágyakozás a jelenléte után. És a mai napig ugyanezt az ürességet és vágyakozást érzem, valahányszor eszembe jut ez a más világból származó látogató.

Mégis volt és van bennem egy kifejezhetetlen öröm a kiváltságért, hogy megpillanthattam a Földön túli világból érkezett barátokat – és az egyikükkel való találkozás eksztázisa miatt.

Miután ez a kis jármű teljesen eltűnt a szemem elől, sietve visszatértem a lábnyomokhoz, amelyeket a barátom oly erősen az emlékezetembe vésett.

Ahogy visszasétáltam hozzájuk, észrevettem, hogy az ő és az én lábnyomaim is látszanak, amerre együtt sétáltunk a lebegő hajó felé. De az övé minden esetben mélyebb volt, mint az enyém. ⁷⁷ Amikor elértem azt a helyet, ahol oly szándékosan benyomta a jeleket a földbe, felvettem néhány követ, és szegélyt raktam a nyomok köré, amíg oda nem tudtam hívni a többieket, hogy megnézzék őket, és Dr. Williamson öntvényeket készítsen róluk.

77/ Mivel a Vénuszon a gravitáció kisebb, mint nálunk, egy vénuszi lakos „többet nyomna” a mi bolygónkon.

Tudtam, hogy ő képes erre, mert antropológusként nagy tapasztalata volt az ilyesmiben. És ezen az úton próbáltunk minden eshetőségre felkészülni, még arra is, hogy magunkkal vigyünk egy kis csomag gipszet.

Útban az autópálya felé, hogy jelt adjak a többieknek, ahogy megbeszéltük, egy pillanatra megálltam a teleszkópomnál, hogy betegyem a Kodak Brownie-t abba a dobozba a fényképezőgéppel, amelyik a teleszkóphoz tartozott.

Figyelés közben mindannyian látták a kis járművet, ahogy felszállás közben átsuhant az égen. De ha nem látták volna, akkor is tudták volna, hogy valami történt a környéken köröző repülőgépek száma miatt. Egy nagy B-36-os pedig pont a helyszín felett jelent meg. Ezeknek a repülőgépeknek a zaja éles kontrasztban állt annak a kétféle űrhajónak a csendes mozgásával, amelyeket mindannyian az imént láttunk. ⁷⁹

79/ Az első feljegyzett eset arról, hogy az egyik nagy anyahajó „felderítőhajók” formációját bocsátja ki, valamivel több mint két évszázaddal ezelőtt történt Augermannlandban, amikor fénylő korongokat, golyókat vagy csészealjakat láttak kiemelkedni egy fényes csőből vagy szivar alakú tárgyból magasan az égen.

M. Trecul a L'Academie Francaise-ből 1880. augusztus 20-án figyelt meg egy kis csészealjat, amely hosszú, tüzes nyomot húzva maga után, elhagyott egy hatalmas, „hegyes végű légi szivart”.

„A korongokat egy hatalmas anyahajóról indították el”. Így szól a LOOK magazin 1953 október első hetében megjelent „Repülő csészealjak a világűrből” című hosszú cikkének kétoldalas címe, amely leírja, hogy a radarok tisztán megfigyelték a nagy szivarhajókról indított csészealjakat.

„Ugyanebben az időben (1952. december 6-án reggel 5:31-kor, egy B29-esen a Mexikói-öböl felett) Harter megpillantott egy hatalmas jelet – egy félhüvelykes foltot a képernyőn. Lenyűgözve látta a legfantasztikusabb dolgot. A még mindig több mint 5000 mérföldes óránkénti sebességgel haladó kisebb járművek egybeolvadtak a nagyobb géppel. A hatalmas jel azonnal gyorsulni kezdett. Átvillant Harter képernyőjén, és eltűnt. Amit láttak, annak a jelentése elkerülhetetlen volt. A korongokat egy hatalmas anyahajóról indították el valamilyen felderítő küldetésre. Miután megpillantották a B29-est, az egyik csoportot kitérítették egy rövid megfigyelés erejéig. Majd 5000 mérföld/órás sebességgel visszavették őket az anyahajóra. Ez szinte hihetetlen volt. De a radar tökéletesen működött, és a vizuális megerősítés, ahogy Bailey és Ferris látta elsuhanni a gépeket, végső, abszolút bizonyíték volt. Három különálló alkalommal látták a csészealjakat vizuálisan ott, ahol a három radar képernyője is mutatta őket.”

Izgatottan ellenőrizve az óráikat, barátaim éppen indulni készültek felém, amikor meglátták, hogy a kalapommal integetek az előre megbeszélt jelzés szerint.

Pontosan 60 perc telt el azóta, hogy különváltunk. És azt mondtam nekik, várjanak egy órát, mielőtt utánam jönnek, akár látnak engem jelezni, akár nem.

Megvárva őket az út szélén, javasoltam, hogy hagyják ott az autókat, ahelyett, hogy megint átmennének azokon az éles sziklákon.

Annyira izgatott voltam – bár ezt akkor nem is vettem észre –, hogy alig tudtam beszélni. Ők is izgatottak voltak, és mindenki egyszerre kezdett el kérdéseket feltenni. Mondtam nekik, hogy beszéltem a férfival, és ő lábnyomokat hagyott maga után. „Gyertek – nézzétek meg őket!” És ennyit elég is volt mondanom.

George kivette a gipszet, pár keverőtálat és egy gallonos vizeskannát az autóból, és mindannyian visszasétáltunk a lábnyomokhoz.

A nehéz terep ellenére minden oldalról kérdésekkel bombáztak, de én mintha egy másik világban lettem volna. Úgy éreztem, mintha csak testben mozognék itt a Földön, és a kérdésekre adott válaszaimat kábulatban adtam. Ez a két világban való egyidejű létezés érzése pár hétig még velem maradt, és még most is, amikor elfog az élmény erős emléke, ez az érzés visszatér.

Megérkezve arra a helyre, ahol a látogató és én álltunk beszélgetés közben, és ahol a lábnyomokat szándékosan a földbe nyomta, mindenki köréjük gyűlt, és különféle felkiáltásokkal vették észre a furcsa jeleket. Valóban, ez egy olyan üzenet volt, amelynek megfejtése sok munkát igényel majd.

Mindkét Betty lefényképezte a nyomokat, míg Alice, a nagyszerű művész, lerajzolta őket, mert minden nyomat más és más jeleket tartalmazott. A lefényképezésük után Betty Bailey is készített róluk gyors vázlatokat. Tudomásom szerint e fényképek egyike sem sikerült elég jól ahhoz, hogy bármit is tisztán megmutasson.

Nem volt elég gipsz az összes lenyomat kiöntéséhez – a látogató lépéseinek több mint egy tucat jó nyoma volt, ahogy a hajótól odasétált, ahol beszélgettünk, majd visszatért a hajójához. Így George csak egy jó, teljes sorozatot és két részleges sorozatot tudott készíteni.

Az egy jó sorozatot hazavitte magával konzerváló kezelésre és gondos tanulmányozásra. Az egyik másik sorozatot nekem adta, a harmadikat pedig abban a reményben vitte haza, hogy a részleges öntvényeken néhány szimbólum tisztábban fog látszani, és együtt részletesebb szimbólumokat kapnak tanulmányozásra.

Azóta kiváló munkát végzett e szimbólumok értelmezésében csillagászati térképek és ősi szimbolika alapján. Így most már van egy részleges üzenetünk.

Mások is dolgoztak azon, hogy megpróbálják megtanulni a szimbólumok üzenetét. És bár sok mindent megtudtunk, még mindig rengeteg munka van hátra, mielőtt a teljes üzenet ismertté válik.

Ezzel kapcsolatban megkérdezték tőlem, hogyan lehetne egy másik bolygó szimbólumait itt a Földön értelmezni. Az érvelés, amelyen ezek az emberek dolgoztak, kettős volt:

1. Hogy a Földön olyan ősi civilizációk éltek, amelyek fejlettsége és annak az Univerzumnak a megértése, amelyben éltek, messze felülmúlta a mai emberét. Így a szimbólumaik – a bölcsességük feljegyzései – egyetemes jellegűek lennének. Ha az alapos összehasonlítás során kiderülne, hogy a lábnyomokban lévő szimbólumok hasonlítanak az ősi civilizációk által a Földön hagyott szimbólumokhoz, akkor egy érthető üzenetet lehetne kidolgozni.

14. kép: Bal és jobb láb

2. A csillagászatnak megvannak a maga szimbólumai. Ha ezek közül bármelyik is megtalálható lenne a lábnyomokban, akkor az űrben lévő útjelző táblákként lehetne őket értelmezni, amelyeket jelenleg más világok emberei használnak a bolygóközi utazásaik során. És így segítő kezet nyújtanak a földi embereknek, ahogy gondolataikat és erőfeszítéseiket kifelé, az űrutazás felé fordítják.

Mindeközben, amíg a lábnyomokat fotózták, lerajzolták és gipszlenyomatokat készítettek róluk, repülőgépek köröztek a fejünk felett, mintha megpróbálták volna megnézni, mi folyik ott lent a földön, hol szűkítve, hol tágítva a köreiket, és megdőlve a kanyarodások során.

Tudatában voltam a jelenlétüknek, mert motorjaik hangja visszhangzott a csendes sivatagi levegőben, és néha egy árnyék suhant át a földön. De nem érdekelt annyira a dolog, hogy megpróbáljam számolni, hányan vannak egy adott pillanatban vagy az egész idő alatt. Gondolataim inkább a nemrégiben távozott látogatómon és a hajóján jártak.

Több óra is beletelt, mire az izgalom némileg alábbhagyott, és a lenyomatok elkészültek, valamint eléggé megszáradtak ahhoz, hogy be lehessen őket csomagolni és elpakolni szállításra anélkül, hogy a morzsolódás vagy a törés veszélye fennállt volna.

George és Al. engedélyt kértek, hogy beszámolót adjanak egy arizonai újságnak, amit én meg is adtam. Úgy döntöttek, hogy Phoenixbe vezetnek, mivel az volt a legközelebbi nagyváros, amelynek újságjai valószínűleg a legnagyobb lefedettséggel rendelkeznek. Feltettek nekem néhány kérdést, hogy segítsek nekik a beszámolójukban, melyek közül az egyik az volt: „Mekkora volt a csészealj?”

Azt válaszoltam, hogy „körülbelül 20 láb”, de még mindig abban a „kábult” állapotban voltam, és nem emlékeztem pontosan, hogy ténylegesen megfigyeltem volna a méretét. A részleteket jegyeztem meg, nem az összképet. De hogy alátámasszam a beszámolójukat, adtam nekik pár kazettát exponált filmmel az újság számára, hogy előhívják és felhasználják, ha úgy kívánják.

A teleszkópot és a többi felszerelést kivittük az országútra, és mindent biztonságosan bepakoltunk az autókba.

Miután mindent bepakoltunk és ellenőriztük a biztonságos utazás érdekében, és miközben mindannyian egy utolsó, hosszú pillantást vetettünk erre a számunkra történelmi helyre, Al. készített egy jelzést kövekből és egy üres üvegből, hogy újra megtalálják a helyet, ha valaki a közeljövőben ki akarna jönni nyomozni és megnézni a lábnyomokat. Én egy másfajta jelzést készítettem egy közeli bokorban.

Aztán a Desert Centerbe hajtottunk vacsorázni. Valószínűleg elég elszigetelt és „tágra nyílt szemű” csoportnak tűntünk abban a kis étteremben aznap este, ahogy megpróbáltunk egy olyan hétköznapi dolgot, mint a testi táplálkozás, azzal a valóságos „másvilági” élménnyel összekapcsolni, amelyből éppen érkeztünk.

Al. leolvasta a kilométeróráját az autóján, és pontosan 10,2 mérföld volt az országúton lévő helytől a Desert Center-i kereszteződésig. Ez volt az egyetlen pontos távolságmérés azon a napon. A többi távolság és idő mind csak becslés volt, két kivételtől eltekintve – az az időpont, amikor először megpillantottuk a nagy, szivar alakú hajót, és az a hatvan perc, amíg távol voltam a többiektől, fotóztam, és beszélgettem az űrből jött emberrel.

November 24-én a Phoenix Gazette közzétette a beszámolót a vénuszival való kapcsolatfelvételemről, a négy tanú fényképeivel együtt, akik a történetet adták nekik. A lábnyomokról készült vázlatok képe és egy nagyon rossz minőségű fotó a csészealjról – a legjobb azok közül, amelyeket akkor készítettem, és amely a zsebemben volt, amikor a jármű erőterének fogságába estem – kísérte a cikket.

A megjelent beszámoló valós tényeken alapult, két kivétellel. Nem állok kapcsolatban a Palomar-hegy tetején lévő nagy obszervatórium személyzetével, és nem vagyok a Palomar Gardens üzletének tulajdonosa sem. Ezeket a hibákat már sokszor elkövették a múltban, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kijavítsam őket.

Mivel a távozásunkkor még jópár jól kivehető lábnyom maradt a földön, a két férfi, Al. és George azt javasolta, hogy a riporterek utazzanak ki velük, és nézzék meg a nyomokat a saját szemükkel.

Erre nem került sor, mert a történetet úgy fogadták el, ahogy volt, és a vázlatok bizonyítékul szolgáltak a valóságtartalmukra. Ugyanakkor hadd mondjam el itt, hogy a nekem adott jelentés szerint az újságírók nem vették magától értetődőnek a történetet. Eleinte hitetlenkedtek, és minden módon megpróbálták megcáfolni, valamint rávenni a tanúk egy részét arra, hogy változtassák meg a történetüket. Egy férfi figyelmeztette a hölgyeket azokra a veszélyekre, amelyeknek mindannyian kiteszik magukat, ha a történetük hamis. De mind a négyen szilárdan kitartottak amellett, amit személyesen láttak, és azon tények mellett, amiket én meséltem nekik.

Aztán az izgalom úrrá lett az újságírókon (bár az óvatosság továbbra is a legfontosabb maradt), és attól való félelmükben, hogy egy versenytárs megelőzheti őket a sztorival, végül a történet egy csonka verzióját fogadták el és publikálták a Gazette-ben.

Az olvasókat annyira érdekelte a kapcsolatfelvétel története, hogy a lap ezen számának minden példányát gyorsan elkapkodták, és ezt követően a Phoenix Gazette egy ideig kénytelen volt visszautasítani az ország minden tájáról érkező kéréseket, a pénzüket pedig visszatérítették az embereknek.

Otthon meséltem néhány embernek a kapcsolatfelvételemről, csak azért, hogy lássam a reakciójukat, de mivel a fényképek, amiket készítettem, nem sikerültek jól, nem volt semmi kézzelfogható bizonyítékom, amivel alátámaszthattam volna az elmondottakat, mivel nem akartam kockáztatni, hogy a gipszlenyomatokat kiállítom, és esetleg eltörnek. De mivel több korábbi képem is van, és mivel már több mint három éve beszélgetek és tartok előadásokat erről a témáról, a legtöbb ember, akivel megvitattam az esetet, mégis elhitte a személyes találkozásról szóló beszámolómat.

Volt, aki félelmet fejezett ki, mások megdöbbenést, és megint mások tudni akarták, mikor kerülhet sor egy újabb kapcsolatfelvételre, hogy ott lehessenek, és talán őket is elvigyék egy utazásra. Továbbra is ezek az emberek reakciói, amikor mesélek nekik a tapasztalataimról, annak ellenére, hogy most már vannak jó fényképeim és jó rajzaim a lábnyomokról, a bennük rejlő üzenet számos előzetes, ámde korántsem teljes értelmezésével.

A kapcsolatfelvétel történetét a hajó képeivel együtt sorozatban közölte az Oceanside-i (Kalifornia) Blade Tribune című napilap is. Ezt a történetet az egyik riporterük írta, aki külön azért utazott fel, hogy lásson engem és interjút készítsen velem. Ebből a lapból is gyorsan elfogyott az összes példány, amely a történetet tartalmazta.

******

E téma bizonyos tanulmányozói megkérdezték tőlem, hogy szerintem a csészealjak és utasaik természetükben vagy állagukban talán „éteriek”-e, de képesek „sűrűsödni”, és ezáltal „szilárdságot” és „láthatóságot” felvenni a Föld környezetében.

Ez egy bonyolult téma. Természetesen több dolog van égen és földön, mint amennyiről valaha is álmodtunk, és sosem érdemes túlzottan önkényesnek lenni azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyeket egyelőre csak „tükör által homályosan látunk”. De egyelőre szorítkozom annak tényszerű elbeszélésére, amit valójában láttam és hallottam azon az emlékezetes november 20-án, és mind az ember, mind a hajója textúrája és anyaga messze állt attól, hogy át lehessen dugni rajtuk az ujjunkat. Olyan „szilárd” volt, ahogy bármi más szilárd a mi háromdimenziós világunkban.

„És ha képesek a mi légkörünkben élni és lélegezni, hogyan tartják fenn a létüket az űrben?”

Ezek olyan dolgok, amelyeket ők már kidolgoztak, ahogyan a mi saját bolygóközi társaságaink is most próbálják kidolgozni ezeket. Hiszem, hogy a későbbiekben mindezek a dolgok világossá válnak számunkra. Az anyahajóik természetesen jelenthetik a választ ezen problémák nagy részére, de a jelenségnek ezen technikai fázisára vonatkozó további megjegyzéseket, megbeszéléseket és véleményeket egy későbbi, hamarosan megjelenő könyv számára tartogatom.

 

23. Fejezet

DECEMBER TIZENHARMADIKA: A VISSZATÉRŐ LÁTOGATÁS

Mivel a látogató megígérte, hogy visszahozza a filmkazettámat, folyamatosan készenlétben tartottam magam. Felállítottam a teleszkópomat a Palomar Gardens területén egy olyan helyen, ahonnan akadálytalanul ráláttam a messzeségre, beleértve az óceán egy hosszú szakaszát is, mivel ilyen típusú kilátás nyílt a Palomar-hegy lejtőin fekvő birtokokról.

1952. december 13-án reggel a fejem felett zúgó lökhajtásos repülőgépek figyelmeztettek valamire a közelben. A távolban láttam egy felvillanást, ami aztán eltűnt. Megjegyeztem a többi jelenlévőnek, hogy valami van odakint, és talán az a hajó az, amellyel a sivatagban találkoztam, és megpróbálja visszahozni a filmkazettámat.

Azon tűnődtem, vajon a vadászgépeknek sikerült-e elijeszteniük, vagy megvárja, amíg elmennek, és újra megpróbálja.

Kilenc óra körül ismét láttam egy felvillanást az égen, és megpróbáltam ráirányítani a teleszkópomat. Az ég most már mentes volt a repülőgépeinktől, és reménykedtem benne, hogy az odakint látott csészealj biztonságosan le tud majd jönni, ha ez volt a tervük.

És valóban, ahogy kitartóan figyeltem, megfigyelhettem, amint hangtalanul siklik az irányomba – egy irizáló, üvegszerű jármű, amely ragyogó színeit villogtatta a reggeli napsütésben! Megbabonázva néztem. Gombóccal a torkomban, és a várakozás borzongásával a gerincem mentén. Csak közeledett! Mintha a jármű pilótája tudta volna, hogy ott vagyok és várok! A remény meleg érzése töltötte el a lényemet, és arra gondoltam: „Ez a barátom. Újra látni fogom! Talán itt fog leszállni. Talán…”

De ez már túl sok volt a jóból. Amikor a közeli völgy fölé ért, körülbelül 2000-3000 lábnyira tőlem, és nagyjából 300-500 lábbal a völgy felett, úgy tűnt, megáll és mozdulatlanul lebeg.

A legnagyobb akaraterővel fojtottam el az izgalmamat abban az igyekezetemben, hogy ezúttal egy igazán jó képet készítsek. Gyorsan ellőttem két képet. Aztán rájőve, arra hogy a hajó túl közel van ahhoz, hogy a fényképezőgép abban a helyzetében a teljes egészet belevegye a képbe, a fényképezőgépet a szemlencsére fordítottam, és készítettem még egy képet, miközben még mindig lebegett. A negyedik képet éppen akkor lőttem, amikor a hajó újra mozogni kezdett.

Később, az előhívás után, az első három kép jó részleteket mutatott, míg a negyedik – amely mozgás közben készült – elmosódott lett, de még így is jó.

Miközben megváltoztattam a fényképezőgép helyzetét a szemlencsén, gondosan feljegyeztem ennek a csészealjnak a méretét fejben végzett számításokkal és ismert távolságokkal való összehasonlítással. Ahelyett, hogy 20 láb átmérőjű lett volna, ahogyan a sivatagban saccoltam, megállapítottam, hogy körülbelül 35-36 láb átmérőjű. ⁸⁰ És amennyire meg tudtam ítélni, a magassága 15 és 20 láb között volt.

80/ 1953. február 9-én egy kis flotta „Felderítő Hajót”, amelyek megjelenésükben azonosak voltak a Desert Centernél leszállt hajóval, láttak a virginiai Franklin felett. A jelentések szerint 35-38 láb átmérőjűek voltak, és olyan ezüstös anyagból készültek, amely időnként vörös fényt bocsátott ki. A kabinjaikon kerek ablakok voltak, amelyek kékes színt árasztottak. Lökhajtásos repülőgépek üldözték őket, amelyeket hamar maguk mögött hagytak, és azok csak az üres levegőt üldözték tovább.

Ahogy valószínűleg 100 lábnyira megközelített, és egy kicsit oldalra tartott, az egyik lőrés enyhén kinyílt, egy kéz nyúlt ki, és pontosan az a filmkazetta, amit űrember barátom november 20-án magával vitt, leesett a földre. Ahogy a kazettát elengedték, a kéz mintha egy kicsit intett volna, közvetlenül azelőtt, hogy a jármű elhaladt mellettem.

Néztem, ahogy a kazetta leesik, és a földhöz érve nekiütközik egy sziklának. Odasétáltam és felvettem, és észrevettem, hogy egy kicsit behorpadt azon a sarkán, ahol a sziklának ütődött. Óvatosan felvettem egy zsebkendővel a zsebemből, és becsomagoltam, hogy ha van benne valami, vagy ha ujjlenyomatok lennének a külsején, ne tegyek kárt bennük.

Az űrhajó lemezéről felismertem a járművet, amely ugyanaz volt,  mint amit a sivatagban láttam, az integető kéz pedig jelezte számomra, hogy az, aki ledobta a kazettát, ugyanaz a férfi volt, akivel találkoztam.

El lehet képzelni a mámoromat. Újra felemelkedett a tudatom, és kénytelen voltam átélni annak tudatosságát, hogy egyszerre két világban vagyok.

Elhaladva mellettem, a jármű átszelte a birtokon lévő kis szakadékot, miközben az északi hegyek lába felé mozgott. A fák lombkoronája alá ereszkedve haladási útja nagyon közel vitte a kúthoz és egy faházhoz a birtok felső részén, és ott látták és le is fényképezték mások is, akiket előzőleg figyelmeztettem.

Csak néhány másodpercbe telt átszelnem a szakadékot, hogy megnézzem, melyik irányba tart a jármű, és vajon látható-e még. Már áthaladt a birtokunk felett; de túl rajta, alacsonyan a fák csúcsa felett és közel a háttérben lévő hegyek lábához tisztán láthattam a csészealjat, ahogy gyorsan kelet felé haladva eltűnik a reggeli kék párában.

Elragadtatva a felismeréstől, hogy a világűrből jött barátom viszonozta a látogatást, egyetlen gondolatom most az volt, hogy eljussak a fényképészhez, hogy lássam, mit sikerült megörökítenem. Így, bár szombat volt, és számunkra általában sűrű nap, megkértem, hogy vigyenek el a 40 mérföldre lévő Carlsbadba előhívatni a filmet. De a ledobott filmkazettát nem vittem el. Titokban elrejtettem. Meg akartam tartani addig, amíg pontosan el nem döntöm, mit akarok vele kezdeni.

Az exponált filmekkel kapcsolatos intenzív kíváncsiságom azon a napon nem elégült ki. A fotós nem volt bent. És órákig nem is fog visszatérni! De a felesége megígérte, hogy még aznap este kidolgozza a képeket, és ha van rajtuk valami érdekes, másnap felhozzák őket.

Ennek az ígéretnek eleget téve Mr. és Mrs. D. J. Detwiler, a fényképész és a felesége vasárnap dél körül feljöttek, hogy megmutassák nekünk, mit sikerült elkapnom. Az összes kép rendkívül jó volt, a legfinomabb részletekkel, amit valaha is láttam csészealjas fényképeken.

Néhány napig úgy tartottam meg a kazettát, ahogy felvettem. Kétségeim voltak afelől, hogy az újságoknak ajánljam-e fel előhívásra, vagy Mr. Detwilerrel csináltassam meg. Szintén próbáltam teljes mértékben eldönteni, hogy vetessek-e le róla ujjlenyomatokat, ha voltak rajta egyáltalán. Végül úgy döntöttem, hogy nem hagyom meg őket, mivel ugyanolyan azonosító erejűek lettek volna, mint a fényképek. És mivel a vénuszi nem akarta, hogy lefényképezzék, nem fogom elárulni azzal, hogy leveszem az ujjlenyomatait.

Miután meghoztam ezt a döntést, elvittem a kazettát, még mindig úgy becsomagolva, ahogy felvettem, a szokásos fényképészemhez. Egyikünk sem volt biztos benne, hogy van valami a kazettában, de a biztonság kedvéért azt javasolta, hogy a sötétszobában nyissuk ki, és ha van ott valami, átküldi a szokásos kidolgozási folyamaton. Az indoka az volt, hogy ha a filmet már előhívták, ez a folyamat nem árt neki. De ha még nem volt kidolgozva, így megvédhetjük.

Amikor a kidolgozás megtörtént, jelenlévő tanúkkal, és egy nyomat elkészült, arra utaló jelek voltak, hogy az eredeti fényképet – amit még azelőtt készítettem, hogy az űrlátogató magával vitte volna a kazettát – lemosták; és ezt egy furcsa fénykép és egy szimbolikus üzenet váltotta fel, amelyet a mai napig nem fejtettek meg teljesen. Számos tudós dolgozik rajta. Még mindig dolgoznak a lábnyomok jeleinek megfejtésén is. Eltelhet egy kis idő, mire mindannyian úgy érzik, hogy ezen üzenetek bármelyikét is kielégítő mértékben dekódolták.

Kérésemre két kormányzati ügynökség képviselői jöttek fel hozzám. Ezek a férfiak feszülten hallgatták a részletes leírásomat arról, ami történt, de nem mutattak semmiféle meglepetést. És kétséget sem fejeztek ki az állításaim igazságtartalmát illetően. Még csak nem is kérdezősködtek. Ezek a férfiak rendkívül intelligens és higgadt emberek voltak, és talán a munkájuk része volt, hogy ne mutassanak reakciót semmi olyan iránt, amit jelentenek nekik. De az én reakcióm a hozzáállásukra az volt, hogy felismerték: csak egy újabb jelentést adok nekik egy olyan típusú eseményről, ami nem ismeretlen számukra.

El is vittek néhányat a járműről készült fényképeimből, valamint egy nyomatot a ledobott negatívról, amit én adtam nekik.

És most, ahogy lezárom ezt a komoly és őszinte beszámolót arról, ami valóban a legnagyobb élmény volt, ami valaha is történt velem a 62 évnyi földi életem során, ráébredek, hogy sok olvasó hiszékenységét próbára teheti, különösen azokét, akik kevés komoly gondolatot szenteltek a repülő csészealjak témájának. Arra is ráébredek, hogy ezt az egész témát bizonyos, itt nem részletezett burkolt okokból kifolyólag sok „mellébeszélés” övezi, és emiatt a téma, nyilvános értelemben véve, egy hatalmas rejtéllyé vált.

Azonban az igazság a repülő csészealjakról igenis létezik. Űrbéli látogatók vannak közöttünk. És céljuk van azzal, hogy itt vannak. Jobb, ha mi magunk is kiderítjük és megismerkedünk ezzel az igazsággal, és szembenézünk a kihívásaival és ultimátumaival.

A felszínesen gondolkodók arra a következtetésre juthatnak, hogy egy nagyon eredeti álmom volt. Vagy hogy arra törekszem, hogy pénzt keressek magamnak a science fiction területén. Biztosíthatom ezeket a személyeket, hogy mi sem áll távolabb az igazságtól.

Mindenekelőtt gondoljanak arra, hogy az égbolt egy hatalmas kiterjedésű térség, és a földön lévők, akiknek az elméje is „földhözragadt” a földi sürgős teendők miatt, szükségszerűen keveset tudnak arról, mi folyik odafent. Maga a látótávolság is rövid és múlandó. Mennyit tud az átlagember akár a saját légierejük, vagy a polgári légiközlekedés jövés-menéséről? Ki tagadhatja meg akkor a csészealj-észlelésekről szóló jelentéseket, amelyek az évek során ezrével halmozódnak fel? Vagy ki meri tagadni a csészealjakról készült fényképek hitelességét, amelyek szintén csak halmozódnak? Ezek az észlelések világszintűek.

De nem csak a szavam az egyetlen, ami az előbbi történetet alátámasztja. Ott vannak azok a tanúk, akik ünnepélyesen kiállnak, hogy megerősítsék azt. Továbbá ott van a kézzelfogható visszahozott film a maga furcsa üzenetével; és a lábnyomok gipszlenyomata, amelyek szintén rejtélyes üzenetüket hordozzák. Közöltem a társaimmal az űrember ígéretét, miszerint visszahozza a kölcsönvett filmet, és huszonhárom nappal később egyikük látta őt visszatérni, és ezzel beváltotta az ígéretét. És vannak fényképeim, amik bizonyítják a tényt, hogy ez a megígért visszatérő látogatás valóban megtörtént. Nem tudom elképzelni, hol lenne szükség és hol várható el sokkal több bizonyíték, hacsak nem pusztán numerikus jellegűek. És a fényképeken lévő járműveket még a legélénkebb fantáziával sem lehet földi járműnek nevezni.

Most abban reménykedem, hogy az űrember újra visszatér, és akkor több időt kapok a vele való beszélgetésre. Higgyék el nekem, hogy gyűjtöm a kérdéseket. És sok barátom szintén halmozza a kérdéseket. Lehetséges lesz, hogy esetleg hagyná, hogy tegyek egy utat a Nagy Éteri hajójában?⁸¹ Nem kellene engem kétszer meghívnia.

81/ Az „éter” a maga metafizikai értelmében, nem pedig a modern fizika által hordozott jelentésben.

******

A múlt eseményeinek mély elemzése arra a szilárd meggyőződésre juttat, hogy ezek a más bolygókról származó emberek a barátaink. Meg vagyok győződve róla, hogy vágyuk és céljuk az, hogy segítsenek nekünk, és talán megvédjenek minket akár önmagunktól is, valamint hogy biztosítsák rendszerünk más bolygóinak biztonságát és egyensúlyát.

De ha a földi nemzetek közötti ellenségeskedés útján haladunk tovább, és ha továbbra is a közömbösség, nevetségessé tétel és akár agresszió hozzáállását mutatjuk az űrben élő embertársaink iránt, szilárd meggyőződésem, hogy erőteljes lépéseket tehetnek ellenünk, nem bármilyen fegyverrel, hanem az univerzum természeti erőinek manipulálásával, amelyeket ők megértenek, és tudják, hogyan kell használni. Csak épphogy súroltam ezt az erőt, ahogy csillapított mértékben használták, mégis hetekig éreztem a hatását a találkozás után.

Mindössze egyetlen őszinte célom van az előbbi tapasztalatok elbeszélésével: a legsürgetőbb üzenetem és kérésem mindenkihez, aki ezt olvassa, az, hogy:

Legyünk barátságosak. Ismerjük fel és üdvözöljük a más világokból jött embereket! ITT VANNAK KÖZÖTTÜNK. Legyünk elég bölcsek ahhoz, hogy tanuljunk azoktól, akik sok mindenre megtaníthatnak minket — akik a barátaink lesznek, ha hagyjuk nekik!