Mágocsi Oszkár
A galaktikus
utazásom titkai
A magyar nyelvű fordítás az angol nyelvű “Beyond My Space Odyssey in UFOs” című kiadás alapján készült.
Első rész
Fedezékbe
Manhattan városában
A következő
esemény 1980. július 15-én, este 9 óra előtt történt Manhattan keleti,
harmincas utcáiban, az Ötödik sugárút közelében, New York városában.
Éppen távoztam egy
neves UFO-kutató lakásából, akivel előzetes telefonos egyeztetés alapján
találkoztam. Ahogy átkeltem a csendes utcán, egy férfi mellém lépett, és egy
ott parkoló Winnebago lakóautó járdaszegély felőli oldalához intett. A jármű
egy ezüstszínű sportkocsi és egy üres, sárga taxi között állt.
A felismerés
villámcsapásként ért.
A férfi Argus
volt, földönkívüli űrbarátom, akivel évekkel korábban, UFO-találkozásaim során
ismerkedtem meg. Semmit sem változott. Kissé kopottan öltözött, akár egy
taxisofőr, és széles vigyorral szólított meg.
– Meglepődtél, mi?
Sajnálom, hogy ilyen módon kellett kapcsolatba lépnünk, de nem volt más
lehetőségünk, és nincs sok időnk. Még most is az egész környék hemzseg az
ellenfelektől.
Tekintetem követte
kezének széles mozdulatát. Tudtam, hogy a MIB-ek, vagyis a FEKETE EMBEREK
jelenlétére gondol. Abban azonban nem voltam biztos, hogy csak általánosságban
utal rájuk, vagy a rövid utca mindkét végén zajló, rendkívül gyanús
tevékenységekre mutat.
Az utca egyik
végénél, az Ötödik sugárút kereszteződésénél egy nagy fekete autó gurult
lassan. A másik irányban, a Madison sugárút kereszteződésénél egy Bell
Telephone-furgon állt egy nyitott akna mellett, ahol szolgálati ruhás alakok
sürögtek-forogtak. Az egész egy meglehetősen átlátszó MIB-műveletnek tűnt.
– Nem kell
aggódnod – mondta Argus. – Teljes védelem alatt állunk, még az ártatlannak
látszó lakóautó oldaláról történő esetleges lehallgatás ellen is árnyékolva
vagyunk. Ez az átalakított földi parancsnoki központom, valóságos erődítmény, a
repülő csészealj utáni legjobb megoldás. Emellett én látom el a hátvéd szerepét
azzal, hogy ezt a sárga taxit vezetem, miközben előttünk a hölgy barátunk – aki
az inkognitója megőrzése érdekében háttal ül – abban a díszes sportkocsiban
utazik. És ne feledkezzünk meg a mi rettenthetetlen „Buzz” Andrewsunkról sem,
aki nevetséges álruhájában jelenleg ennek a Winnebago földi járműnek a
kapitánya.
Argus a lakóautó
vezetőjére mutatott, aki inkább egy vad hegyi lakóra emlékeztetett, valami
túlméretezett kalapban és bozontos, fehér szakállal, akár egy vadnyugati
Mikulás.
– Amint tudod –
folytatta Argus –, szerettük volna, ha találkozik veled, hogy elmesélhesse
neked az UFO-kalandjait, amelyeket aztán közzé lehetne tenni. Az ellenfelek
azonban eddig meghiúsították a biztonságos találkozásra tett kísérleteinket,
ráadásul más, elsőbbséget élvező ügyekkel is túlságosan elfoglaltak voltunk. De
hamarosan találkozhatsz vele.
– Addig is –
magyarázta Argus –, továbbra is el kell rejtenie a személyazonosságát, mivel ő
az ellenfelek és számos ország ügynökei által egyaránt leginkább keresett
ember. Mindazonáltal dolgozunk a problémán: a kormányzati körökben lévő, magas
beosztású kapcsolatainkon keresztül amnesztiát próbálunk elérni számára.
Emellett igyekszünk általános támogatást szerezni az UFO-ügynek, valamint
elérni jelenlétünk valamiféle félhivatalos elismerését itt, a Földön.
– A baj az, hogy
az ellenfeleknek sok magas beosztású társuk és támogatójuk van. Most a városban
vagyunk, és az Egyesült Nemzetek Szervezeténél próbálunk beszélni néhány
külföldi képviselővel. Ezért úgy gondoltuk, jó ötlet lenne közben veled is
kapcsolatba lépni – mondta Argus.
– Hogyan
találtatok meg? – kérdeztem.
– Megkönnyítetted
a dolgunkat, és az ellenfelek dolgát is – válaszolta Argus. – Hetekkel ezelőtt
telefonon beszéltél a mississaugai ismerősöddel arról, hogy találkozót tervezel
ezzel a New York-i kutatóval. Mivel egy ideje figyeltük az ide érkező telefonhívásokat,
megtudtuk a pontos időpontot és a helyszínt...
Elég ostobának
éreztem magam. Számítanom kellett volna arra, hogy az UFO-kkal kapcsolatba
hozható személyek telefonjait barát és ellenség egyaránt megfigyeli.
Tekintetem Argus
mellkasán lévő medálra siklott. Észrevette, hogy nézem, és megszólalt:
– Tudtuk, hogy ez
a pszicheai medál még mindig foglalkoztat.
Argus benyúlt a
lakóautóba, elővett egy összetekert újságot, és átnyújtotta nekem.
– Ne nyisd ki,
csak akkor, amikor már egyedül vagy, biztonságos helyen. Összetekerve öt
fénymásolatot találsz benne a medál illusztrált leírásáról. Emellett öt
fénymásolatot is találsz a Nagy-tavak térségéről készült térképről, amely a
föld alatti UFO-bázisok elhelyezkedését mutatja. Ezek alátámasztják az ilyen
bázisok létezéséről régóta vallott nézeteket, amelyeket az északkeleti, a
stratfordi és más csoportokhoz tartozó munkatársaink képviselnek.
– Jól haladnak a
nyomok felkutatásával és az információk továbbadásával. Mi is elégedettek
vagyunk „Az én űrodüsszeiám - Utazás egy másik galaxisba” című könyveddel és a
közös kiadói vállalkozásodban elért legutóbbi fejleményekkel.
– Most pedig a
föld alatti bázisokról... Ezek olyan pontokon találhatók, ahol természetes
átjárók nyílnak más dimenziókba. A Nagy-tavak hatalmas víztömege védőpajzsként
működik a pszichikai szennyeződéssel, a túlzott nyugtalansággal, az
agresszivitással és az erőszakos magatartással szemben.
– Nos, szeretnénk,
ha ez így is maradna, nemcsak a bázisokon belül élők számára, hanem egész
Dél-Ontario területén is, amelyet ez a földrajzilag egyedülálló, édesvízzel
körülölelt vidék foglal magába.
– A legvalószínűbb
észlelési időszakok a kanadai és az amerikai hálaadás ünnepe közötti időre
esnek, továbbá 1981 márciusára és áprilisára. Amikor közeledik az időpont,
megpróbálunk valamivel pontosabb információkat adni telepatikus úton azoknak,
akik részt vesznek a térségben tartott megfigyeléseken.
– És mi a helyzet
az ottani kutató barátaink személyes kapcsolataival és találkozásaival? –
vágtam közbe önkéntelenül.
– Ó, mindannyian
tudunk ezeknek a méltán érdemes barátainknak a kívánságairól – válaszolta
Argus. – Megtaláljuk majd a módját és az időpontját, bár ez nem olyan egyszerű.
Világszerte egymillió másik ilyen barátunk is van, akik szintén megérdemelnék,
hogy kapcsolatba lépjünk velük. Eközben azonban több ezer katonai, politikai,
sajtóval kapcsolatos és ellenzéki tevékenységgel, valamint globális szintű
problémával kell foglalkoznunk, ahogy azok felmerülnek. És akkor még nem is
beszéltünk a dimenziók közötti logisztikáról és a különféle egyéb tényezőkről.
– Mindazonáltal
csak néhányan vagyunk ide beosztva, miközben a helyzet egyre feszültebbé és
mozgalmasabbá válik. De igyekszünk majd a lehető legtöbbet megtenni valamennyi
kutató barátunkért.
Bár figyelmesen
hallgattam, a szemem folyton mindenféle dolgot keresett, többek között a
járművek rendszámtábláit is. A sportkocsin piros mexikói rendszám volt, a
Winnebago pedig Washington állam zöld rendszámát viselte.
Argus észrevette a
pillantásomat, és azt mondta:
– Felejtsd el
azokat a rendszámokat. Mind hamis. Egyébként sem szeretnél azzal leleplezni
minket, hogy nyilvánosságra hozod a számokat.
– Erről jut
eszembe, kérlek... egyetlen szót se mondj senkinek arról, amit elárultam neked,
még erről a találkozásról se. Augusztus közepéig, a DEMOKRATA PÁRT
KONVENCIÓJÁNAK hivatalos lezárásáig semmiképpen. Túl sok minden forog kockán,
ezért most nem engedhetünk meg semmilyen kiszivárogtatást a politikai
lobbitevékenységünkről vagy az időnkénti enyhe nyomásgyakorlásról. Néhány magas
beosztású támogatónk már most is gyanú alatt áll az ellenfeleink és a saját
ellenfeleik előtt.
– Rendben, a
konvenció utánig egy szót sem szólok. Utána már szabadon továbbadhatom az
információkat és a fénymásolatokat, igaz? – kérdeztem.
– Pontosan –
felelte Argus. – Tulajdonképpen éppen arra akartalak kérni, hogy tedd ezt meg.
Addig maradjunk teljesen észrevétlenek, mintha elsötétült volna minden. Más
területeken azonban továbbra is aktívak maradunk. Néhány nappal azután, hogy
befejeztük az ENSZ-nél folyó ügyeinket, Washingtonba, D.C.-be utazunk, hogy
találkozzunk egy baráti kongresszusi képviselővel. Washington után pedig le
kell rohannunk Texasba, hogy segítsünk egy közelgő katasztrófa elhárításában.
– Gondolom, éppen
úgy kellett ide sietned Washington államból, ahogyan most említetted. Hogy van
a Mount St. Helens? – kérdeztem.
– Egyelőre
meglehetősen nyugodt – mondta Argus. – De a legrosszabb még hátravan. A nagy
baj az, hogy közben sok más vulkán is működésbe lép. Nem csoda, hogy mostanában
ennyire elfoglaltak vagyunk.
– Az események
egyre növekvő mértéke és felgyorsulása kezd kicsúszni az irányítás alól. A
világ határozottan kifut az időből. Bolygótok már belépett a kozmikus
ciklusváltás időszakába. Nehéz megmondani, milyen közel vagyunk a végső
eseményekhez, de jobb felkészülni minden eshetőségre…
– És mi a helyzet
Quentinnel? Nem tért vissza, hogy segítsen? – kérdeztem.
– De igen –
válaszolta Argus. – Őt is visszahívták. Tavaly december óta ismét itt van, és
főként a Perzsa-öböl térségében, illetve annak környékén dolgozik. A hétköznapi
stratégiai részletekben azonban nem sok segítséget jelent, mert inkább
valamiféle tanácsi képviselő, aki az átfogó politikai irányelvekkel
foglalkozik... Nos, lejárt az időnk, jobb, ha eltűnünk innen. Vigyázz magadra,
amíg újra találkozunk.
Argus melegen
kezet rázott velem, majd hozzátette:
– Az ellenfelek
esetleges zaklatása elleni védelmed érdekében konvojban kísérünk el a Madison
sugárút kereszteződéséig, a leparkolt autód közelébe. Megvárjuk, amíg be tudsz
sorolni a Winnebago mögé, aztán mindannyian elindulunk. Néhány háztömb után, ha
tiszta a terep, egyszerűen válj le a konvojról, és próbáld lerázni az esetleges
követőket. Addig figyelni foglak, amíg biztonságosan el nem tűnsz a szemünk
elől.
Mindannyian úgy
tettünk, ahogyan javasolta. A kereszteződésnél álló, állítólagos telefonos
szerelők mintha el akarták volna állni az utunkat, aztán bizonyára meggondolták
magukat, mert csak ott álltak bizonytalanul, és mereven bámultak ránk. Olyanok
voltak, mint a bábuk, viaszos, keleties arcukkal – ezt találtam a
legkülönösebbnek. Ha nem MIB-ek voltak, akkor nagyon közel álltak hozzájuk.
Véletlen egybeesés?
Egy nagy fekete
autó megpróbált a konvojunk elé kerülni, de Argus a sárga taxival távol
tartotta. Körülbelül négy-öt háztömb után éles kanyarral befordultam egy
mellékutcába, majd összevissza kanyarogtam, hogy mindenkit összezavarjak –
saját magamat is beleértve.
Aztán vége lett.
Az egész epizód, attól kezdve, hogy összefutottam Argusszal, egészen addig,
amíg lelassítottam és abbahagytam a képzeletbeli követőktől való menekülést,
körülbelül tizenöt percig tartott. De ez az egész legalább a következő tizenöt
hónapban biztosan elgondolkodtat majd!
------------------------------------------------
A pszicheai medál
A pszicheai medál
itt életnagyságban látható. Arany nyakláncon függ. A „betűk”, a kör és a
háromszög körvonalai kiemelkedő aranyból készültek, réz-oxid színű háttéren. Ez
a szín megegyezik Argona bolygó égboltjának színével, miután annak két napja
lenyugszik.
Ezt a medált
egyes, földi küldetéseken részt vevő barátságos földönkívüliek, valamint itteni
társaik viselik. Eredete meglehetősen régre nyúlik vissza, a Földdel
kapcsolatos korábbi használatának időszakába. A mintázat az átalakulásokat
jelképezi!
A „pszicheai
működési módot” és működést képviseli: azt a rendszert, amelyben a szerves,
technológiai és paranormális módszerek, illetve eszközök felcserélhetők
egymással a kívánt végeredmény elérése érdekében. Mindez alkalmazott tudomány
és alkalmazott metafizika révén, egy fejlett Tudat akaratának megfelelően
történik.
Az alkalmazott
metafizikát – amelyet itt a 
jelölés képvisel, vagyis az AUM, a
spiritualitás ősi keleti szimbóluma – tükörképszerűen megfordítva az
átrendezett anyaggal és energiával teszik egyenértékűvé. Ezt itt az E=mc²
képlet valamiféle utánzata jelképezi, átrendezett összetevőkkel.
Az anyag, az
energia, a paranormális jelenségek, a transzcendens rejtett erők és folyamatok
valójában mindössze különböző megnyilvánulásai – bármilyen formában vagy
dimenzióban jelenjenek is meg – annak az egész mindenséget átfogó alapvető
egységnek, amelyet Kozmosznak nevezünk (ezt itt a kör jelképezi).
Ezeket a különböző
megnyilvánulásokat vagy eszközöket egy fejlett tudatossággal rendelkező lény
kombinálva vagy egymással felváltva használja (ezt az egészet körülölelő
háromszög jelképezi).
------------------------------------------------
MEGJEGYZÉS: A The
Hollow Hassle 1982. február 1-jei számában – amely egy, a Belső Földre vezető
bejárat megtalálásának szentelt hírlevél – megjelent a hopi indiánok egyik
szimbóluma. (Lásd az alábbi ábrát.)
A kör közepén egy
olyan motívum látható, amely szinte a Psychean-szimbólum fordítottja.
Ugyanezen kiadvány
1983. február 1-jei száma egy Új-Zélandról érkezett levelet közöl Phyllis Dixon
Halltól. A következőket írja:
„1973 októberében,
álomállapotban megmutatták nekem az említett szimbólumok egy részét (azelőtt
soha nem láttam még ebben az életemben), de az álomban lefelé néztem valamire,
ami a tonzúrája és öltözéke alapján egy szerzetesnek tűnt. Egy régi kőépület
közelében állt, és láthatóan éppen valamit etetett néhány madárral. Mellette, a
füvön volt ez a bevésett jel.”
Ez felkeltette az
érdeklődésemet, ezért különböző könyvekben kezdtem kutatni a jelentése után.
Végül megtaláltam, hogy ez egy olyan jelkép része volt, amely az ősi Mu vagy
lemúriai templomok Szentek Szentjében jelent meg.
Azt mondták róla,
hogy UIGHUR, vagyis az írás egy északi formája, és így olvasható:
„Az Igazság
temploma, amelyet a Napnak szenteltek, és az Anyaföld – Mu vagy ahogyan
nevezték, Muror – fennhatósága alá tartozik.”
A teljes szimbólum
így néz ki:
Ez az információ
Hans Stefan Santesson Understanding Mu című könyvéből származik. Így
meglehetősen lehetségesnek tűnik, hogy a hopi indiánok történelmükben
megőrizték a szimbólum egy részét, és további elemekkel egészítették ki, hogy
megfeleljen a legendáiknak.
Természetesen
Tibetben is lehettek feljegyzések erről a Mu-ból származó szimbólumról. Az a
tény pedig, hogy egyes űrlények egy ehhez némileg hasonló jelképet használnak,
azt jelentheti, hogy igaz lehet az, amit nekünk mondtak: eredetileg erről a
Földről származtak.
------------------------------------------------
MEGJEGYZÉS:
Hétköznapokon reggel 7 órakor van egy televíziós műsor Lilias, Yoga and You
címmel. A gyakorlatokat bemutató oktató egy olyan medált visel, amelyen a
pszicheani szimbólum fordított változata látható. Elmagyarázza, hogy a minta az
AUM-ot jelképezi, amelyet ebben a fejezetben korábban már meghatároztak.
A műsort helyben,
Toronto környékén a PBS hálózat WNSD-TV, 17-es csatornáján lehet látni, a New
York állambeli Buffalóban; a műsor az ohiói Cincinnatiből származik.
Második rész
ÉN VAGYOK és én
Torontóban 1980
augusztusának utolsó éjszakái kellemetlenül forrók és párásak voltak. Viharok
fenyegettek, a távolban villámlott. Mindez egyáltalán nem kedvezett a nyugodt
alvásnak.
Az augusztus
31-ről szeptember 1-jére virradó éjszaka különösen rossz volt. Valamikor
hajnali három óra előtt a feleségem felébresztett. Úgy beszélt, mintha egy
rossz álomból ébredt volna.
– Látod azt a sok
fényt, ami átjön a mennyezeten? Biztosan UFO-k próbálnak mondani nekünk
valamit. Mit akarnak? – kérdezte.
Bár én nem láttam
semmi szokatlant, mégis úgy éreztem, hogy valamilyen különös jelenlét vesz
körül bennünket.
Teljesen éber
voltam, miközben a feleségem visszasüllyedt a mély álomba. Felkeltem, és a
sötétben tapogatódzva áthaladtam a nappalin, majd a földszinti lakásunk
konyhájába mentem egy hideg italért.
A macskánk is
ébren volt. A szélesre tárt konyhaablak párkányán ült. Harcra vagy menekülésre
készen sziszegni kezdett valami vagy valaki felé odakint, majd rémülten
visszaugrott a padlóra, és elrohant elbújni.
Ahogy kinéztem az
ablak sötét nyílásán, észrevettem, hogy a levegő vibrálni kezd. Fokozatosan egy
emberi alak kísértetszerű jelenlétévé formálódott, amely felém fordult.
Quentin
szellemének tűnt: annak a földönkívüli barátomnak, akivel évekkel korábban,
UFO-találkozásaim során ismerkedtem meg.
Ijedtemben
elejtettem a poharat, és a hideg szódavíz nagy része rám ömlött, miközben
Quentin jelenése megszólalt.
– Nyugalom. Nem
szellemet látsz. Ez egy élő közvetítés holografikus módban, a világ déli
féltekéjéről. Jobb lett volna személyesen találkozni, de a körülmények nem
kedveznek ennek. Néhány héttel ezelőtt, mielőtt ellátogattál a madoci I AM*
kampuszra, telepatikus úton próbáltuk eljuttatni hozzád ezt az üzenetet, de nem
jártunk teljes sikerrel.
* Institute of
Applied Metaphysics – Alkalmazott Metafizikai Intézet
Most, ahogy
belépünk a Hold utolsó negyedébe, úgy döntöttünk, hogy helyette ezt a
megfelelőbb „holografikus módot” használjuk. A holdfázissal kapcsolatos légköri
és pszichikai megfontolásokon túl ennek jelképes jelentősége is van. Hamarosan
elérkezünk a Föld felkészülési időszakának utolsó negyedéhez, mielőtt
megkezdődnek a valóban viharos rezgésbeli változások.
– Hamarosan az I
AM közösség tagjai megünneplik az évfordulójukat, és belépnek a felkészülési
ciklusuk nyolcadik, egyben utolsó évébe. Ezt követően kezdődik majd el valódi
munkájuk és a radikálisan magasabb oktávú működésük. Előtte azonban ez a
következő év számukra a tudatosság jelentős fokozódását, felgyorsult
eseményeket, új módszereket és gondolatokat, belső és külső nyomásokat,
valamint közösségi és egyéni szinten jelentkező próbatételeket hoz.
– E jóslattal
kapcsolatos útmutatások és részletek a magasabb szférákból érkeznek majd, a
szeptember végi „születésnapi ünnepségük” idején. Ennek legvalószínűbb
időpontja szeptember 26-ról 27-re virradó éjszaka, körülbelül este 10 és
hajnali 2 óra között lesz. Minden erőfeszítést meg kell tenni annak érdekében,
hogy akkor fogadókészek legyetek a magasabb rezgésszintű világokból érkező
különféle megnyilvánulásokra és üzenetekre. (Ezek akár már szeptember 24-től
kezdve, a telihold idején is megérkezhetnek.)
– Szeptember ezen
késői időszakában sok lény lesz a környéken, némelyek még UFO-kban is. Éppen
úgy, mint hét évvel korábban, amikor ezek a lények tanúi voltak az I AM
„újszülöttei” megszületésének, és segítették őket. Viszonylag könnyű
ráhangolódni az I AM helyszíneire, mivel a térségben bőségesen találhatók
kristályokban gazdag ásványi lelőhelyek. A közösségi helyszínek kiválasztása
nem volt véletlen. Ezek az ásványokban gazdag kőzetek védelmező és tápláló
éteri pajzsot hoznak létre, emellett „tárolóakkumulátorként” és a magasabb
rezgésű energiák „visszacsatoló kondenzátoraiként” is működnek.
– A kristályok más
szempontból is fontosak, amivel az ősi atlantisziak is tisztában voltak...
Napjainkban számos
földönkívüli és más dimenziókból származó, nagyméretű űrhajó széles körben
használ kristályokat az átjárásokhoz, az antigravitációs eszközökhöz, a
pszichokinézis különféle formáihoz, valamint a pszichikai kommunikációhoz.
– Szeretnénk, ha
az I AM-beli barátaid elkezdenék kutatni a kristályok ezoterikus
tulajdonságait. Egy kristály az emberek által létrehozott, összpontosított
energiák erősítőjeként működhet; adó-vevőként szolgálhat a más világokkal
folytatott kommunikációban; továbbá átalakítóként és konverterként is
használható a magasabb rezgések esetében.
– A kutatómunkát
szerény módon kellene elkezdeni: egy nagy, legalább grapefruit méretű, nyers
kristályos ásványdarabbal. Ezt körülbelül három lábnyival – nagyjából 90
centiméterrel – a padló fölé kellene helyezni, középen, amikor a csoport egy
„körben” ül.
– Keressetek
tovább ilyen nagy darabot szaküzletekben, kőfejtőkben vagy a saját
lelőhelyeiteken. Ezután egy ideig kísérletezzetek vele: érzékeléssel,
meditációval, koncentrációval, különböző megvilágítási és hanghatások
alkalmazásával, a hangskála különféle oktávjainak változtatásával, sőt talán
elektronikus visszacsatolás használatával is a rezonancia létrehozásához. Így a
csoport végül kiválaszthat egy vagy több megfelelő kristályos ásványdarabot. Ha
szükséges, a rendszeres csatornákon keresztül további útmutatást is kaptok
majd.
– Egyelőre ennyi.
Boldog évfordulót! Az adás vége...
Ezután Quentin
jelenése elhalványult. Nem maradt más, csak az ablakon túli sötétség és a
mellkasomban dúló zaklatottság.
Mégis erős
késztetést éreztem arra, hogy visszamásszak az ágyba, és így is tettem. Azon
töprengtem, vajon ilyen izgatott állapotban képes leszek-e aludni. A rám
nehezedő, lassan kúszó, súlyos álmosság azonban meglepően gyorsan elaltatott.
Másnap reggel a
konyha padlóján heverő üres pohár maradt az egyetlen kézzelfogható bizonyítékom
arra, hogy ott egyáltalán történt valami.
Néhány nappal
később, amikor megpróbáltam leírni Quentin szavait, nem okozott nehézséget az
üzenet – vagy legalábbis a lényege – felidézése.
1980. szeptember
18-án, röviddel este 11 óra után, a munkahelyemen telefonhívást kaptam. A
hangot felismertem: ő volt a földönkívüli űrbarátaim, a pszicheaiak
közvetítője.
– Szeretnénk, ha
ma este, a munka befejezése után kézbesítenél nekünk egy levelet. Ez körülbelül
45 perces kitérőt jelentene számodra. Sajnáljuk, hogy ezzel terhelünk, de a
jelenlegi körülmények között most ez a legjobb megoldás.
– Hazafelé menet
kapod meg a levelet. Nem minősített, titkos anyagról van szó, nyilvánosságra
hozható. Számunkra már nem különösebben fontos, hogy továbbra is titokban
maradjon – ez csak az ellenfeleinknek érdeke. Nem számítunk azonban a
beavatkozásukra, mert erről a lépésünkről nem tudnak. Biztonság kedvéért azért
győződj meg róla, hogy senki sem követ. Ezt a telefonvonalat jelenleg nem
figyelik, úgyhogy ne aggódj.
A lezárt autóm
vezetőülésén találtam meg a levelet. A lezárt borítékra a „Northeastern UFO
Research” szavakat gépelték.
Mivel a
Northeasternhez kapcsolódóan csak Tom Greyt ismertem, Mississaugába hajtottam,
és éjfél után valamikor bedobtam a levelet a postaládájába.
A következőkben a
levél teljes szövege olvasható:
„A csoportotok
helyesen következtetett. Az Erie-tóban található egy kisebb »ablakterület«,
annak veszélyes nyugati vége közelében, amely azonban időnként egészen
Dunkirkig kicsap.
Sokan már ősidők
óta az »Ördög szeszélyének« nevezik. Kiszámíthatatlanul és a legszeszélyesebb
módon aktiválódik, különös repülőgép- és hajóbaleseteket, valamint eltűnéseket
okozva.
Mindig is sok UFO
járt ki-be ezen az ablakon keresztül, többnyire ismeretlen típusúak, némelyikük
pedig ellenséges.
Veszélyes és
kiszámíthatatlan természete miatt ezt a területet a pszicheaniak nem használják
átjáróként vagy bázisként. Csupán alkalmanként járőröznek erre a Nagy-tavak
térségének hálózatán belül.”
Harmadik rész
Repülés a Pikes
Peakről
A következő
események 1981. augusztus 14. (péntek) és augusztus 18. között történtek, az
Indiana állambeli Muncie városának közelében, Pikes Peak nyílt mezőin.
Földönkívüli
UFO-utas barátaim, a pszicheánok már régóta szerettek volna összehozni engem
„Buzz” Andrewsszal egy biztonságos találkozóra, hogy elmesélhesse nekem
UFO-kalandjait, amelyeket később megjelentethetek.
Buzz Andrews
útitársam volt az 1975-ös UFO-odüsszeiámon, amelyről könyvet írtam. Bár
utazásunk alapvető módjai közösek voltak, az ő kalandjai jelentősen különböztek
az enyéimtől, különösen a Földre való visszatérés során.
Repülő csészealja
aztán „kiütést” kapott, miközben áthaladt a Bermuda-háromszög kaputerületén,
ezért kénytelen volt átvenni az űrhajó irányítását. (Visszautunk során, jóval
korábban, őt is kiképezték különféle űrhajók vezetésére. Az így megszerzett
tudást különleges jövőbeli szükséghelyzetekre tartogatták, és a hirtelen
vészhelyzet most hozzáférhetővé tette azt tudatos emlékezete számára.)
Amikor egy sor
viszontagság után végre sikerült stabilizálnia a helyzetet, továbbra is maga
tartotta kézben az irányítást, mivel túlságosan lefoglalta az ellenséges idegen
űrhajókkal folytatott harc, később pedig a szuperhatalmak fővárosai és katonai
létesítményei fölötti provokatív repülések.
Nagy felfordulást
okozott azzal is, hogy leszállt csészealjával egy NATO-támaszponton, és idegen
követnek adta ki magát. Végül felrobbantotta az ellenséges földönkívüliek és
MIB-szövetségeseik fő titkos földi támaszpontját.
Miután végleg
kiszállt a csészealjból, hamarosan rájöttek, hogy Buzz szélhámosként adta ki
magát, és ennek következtében éveken át üldözte őt a NATO hírszerzése, az
amerikai CIA, a szovjet GRU és KGB, valamint az MIB-k is.
Végső megoldásként
a pszicheánoknak kellett kimenekíteniük, akiknek soraihoz ezután fogadott munkatársként
csatlakozott, Argusnak, a pszichéiek földi küldetésének sokrétű tevékenységeit
irányító helyi vezetőjének segítve.
Néhány hónappal az
indianai kapcsolatfelvétel előtt már erős jelzéseket kaptam a közelgő,
augusztus közepére tervezett találkozóról: telefonüzeneteket egy közvetítőtől,
telepatikus benyomásokat, majd futólagos képeket egy fehérre festett
fatemplomról, amely valahol nyílt mezők között állt. A tényleges helyszínt
azonban nem ismertem.
A világ minden
égtája felé eső különféle helyek bukkantak fel újra meg újra a gondolataimban,
de semmi biztos és határozott.
Egészen augusztus
14-én kora reggelig, amikor valóban útnak indultam, és körülbelül egy hétre
elhagytam Torontót, hogy részt vegyek a „valahol” megrendezendő találkozón.
Ekkor késztetést
éreztem arra, hogy dél felé induljak, egy mintegy 500 mérföldre lévő pont
irányába, Indiana államba. Erős vonzást éreztem az iránt a hely iránt, ahol a
Harmadik típusú találkozások című UFO-film első felét forgatták (amely részben
a környéken valóban megtörtént eseményeken alapult).
Még aznap, késő
délután elértem a környéket. Letértem a 69-es államközi autópályáról a 32-es
főútra, Muncie irányába. Úgy vezettem, mintha irányítanának, habozás nélkül
rákanyarodva a 400S jelzésű mellékútra, majd körülbelül két mérföld után
elértem a 700W jelzésű keresztező utat.
A kereszteződés
közelében, a füves területek és kukoricaföldek hatalmas, lakatlan térségében
magányosan állt egy fehérre festett, favázas templom, amelynek neve „Pikes Peak
Christian Church” volt.
Azonnal
felismertem azt a templomot, amelyről korábban a futólagos képeket kaptam.
Teljes bizonyossággal tudtam, hogy ez az a hely. Ezúttal még egy villanásszerű
képet is láttam magamról, amint az éjszakai sötétségben a templom felé tartok,
miközben az órám tíz órát mutat.
Előérzet?
Telepátia? Nem tudtam.
Mivel addig még
körülbelül öt órám volt hátra, tíz mérföldet visszavezettem egy Chesterfield
nevű kisvárosba. Ott szállást vettem ki a Camp Chesterfieldben (amelyet a „Fény
Spirituális Központjának” neveztek), hogy részt vegyek a tábor két nap múlva
kezdődő szemináriumi hetén.
Az volt a tervem,
hogy éjszakánként titokban kiszököm Pikes Peakre, abban a reményben, hogy
kapcsolatba léphetek földönkívüli UFO-pilóta barátaimmal, napközben pedig
rendesen részt veszek a szemináriumi órákon.
Tökéletes
fedőtörténet, tökéletes kiindulópont ahhoz, hogy elkerüljem a képzett
MIB-üldözőket. Ez a Chesterfield környéki „csomagajánlat” eredetileg is a
feltűnés nélküli kapcsolatfelvétel egyik lehetséges helyszíne volt. Ettől
függetlenül valóban érdekelt, hogy a szemináriumon a maga kedvéért is részt
vegyek.
Azon a péntek
estén, augusztus 14-én, Pikes Peakre hajtottam, szinte teljesen biztosra véve,
hogy találkozásra kerül sor. Az évszakhoz képest szokatlanul hideg éjszaka
volt, a felhőtlen égbolton már ott ragyogott a telihold. Körülbelül este tíz
óra volt, amikor megérkeztem az elhagyatott útkereszteződés közelében álló
fehér templomhoz.
Egy nagy lakóautó
parkolt a templom mellett. Pontosan ugyanolyan volt, mint amilyennel egy évvel
korábban New Yorkban találkoztam, és amelyet akkor földi irányítóközpontként
használtak földönkívüli űrbarátaim.
A Pikes Peaknél
álló jármű szintén Winnebago volt, ezúttal kansasi rendszámmal, a hátulján
pedig egy feltűnően élénk „Üdvözöljük Grand Tetonban, Wyomingban” matrica
díszelgett.
Amikor kiszálltam
az autómból, a sötét terület széléről előlépett egy egyenruhás alak, kezében
egy különös fémrúddal, és megszólított
. 
– Hát igen, a
megfelelő helyre jött. Schmuck S. Heel százados vagyok, az Egyesült Államok
légierejétől, szolgálatára! – mondta. Könnyedén tisztelgett, majd széles
vigyorral és meleg kézfogással üdvözölt.
Nem más volt, mint
pszicheani barátom, Argus!
– Mi ez a légierős
színjáték? – kérdeztem.
– Jó álcázás, szép
egyenruha. A MIB-ek is imádják használni. Persze közelről nem tudnék átverni
egy MIB-et. Ezért játszom a sörétes puskával felszerelt fickót ezzel a
lézerpálcás eszközzel.
Egy ezüstszínű
sportkocsi suhant el mellettünk, majd valamivel távolabb megállt az út szélén,
és lekapcsolta a fényszóróit. Egy sötét alak szállt ki belőle, és elsétált.
– Minden rendben –
biztosított Argus. – Csak egy másik közülünk. Angela veszi át az őrséget, amíg
én bent kávézom veletek.
Intett, hogy
kövessem a lakóautóba.
A lakóautó belseje
katonai híradóközpontra emlékeztetett. Tele volt zsúfolva konzolokkal,
televíziós monitorokkal, radarszerű képernyőkkel és különleges elektronikus
berendezésekkel teli állványokkal. Mindez a belső tér legalább felét
elfoglalta. Feltételeztem, hogy a hátsó félben lehetnek a „lakóhelyiségek”.
Kissé szűkös volt, de megfelelő, és mindenképpen lenyűgöző.
A vezérlőközpont
elsötétített részében ülő alak megszólalt:
– Szervusz,
tábornok! És üdv, Oszkár, végre megérkeztél! Bocsáss meg, hogy az árnyékban
maradok. Még mindig allergiás vagyok a nyilvánosságra, mondhatni, kerülöm a
szereplést. Igazából jobb, ha nem látsz engem, hiszen amit nem tudsz, azt nem
is árulhatod el. Egyébként éppen most főztem friss kávét. A mini hűtő tetején
találod.
– Oszkár, ez az
udvariatlan úriember nem más, mint az egyetlen és utánozhatatlan Buzz Andrews,
akinek a történetét eljöttél meghallgatni – mondta Argus. – Egy-egy alkalom
négy órát vesz igénybe, így a történet elmesélése körülbelül három éjszaka
alatt befejezhető. Nyugodtan jegyzetelj bőségesen, mert túl sok részlet és
utalás van ahhoz, hogy mindent megjegyezz.
– Ezenkívül
későbbre is szervezünk majd egy újabb találkozót, hogy általánosságban
kiegészítsük a történetet, és pótoljuk az esetleges hiányosságokat. Erre néhány
hónap múlva kerül sor, amikor remélhetőleg már elkészültél a tervezett könyv
első kéziratával. Tudni fogjuk, mikor jött el az ideje, és akkor kapcsolatba
lépünk veled.
– Egyelőre tehát
lazíts, és kezdjetek hozzá. Ezúttal szinte hibátlan a biztonsági intézkedésünk.
Az ilyen hétköznapi dolgok intézéséről többnyire én gondoskodom majd odakint,
Angela segítségével, járőrözés közben.
Ezután Argus
lefedte a két kávéscsészét, és kisurrant az Indiana állambeli éjszakába.
– Az igazi nevem
nem Buzz Andrews. Ezt a nevet a katonaság találta ki fedőnévként, amikor a
zavaró „zümmögéseimre” hivatkozott – szólalt meg Buzz.
– Férfi vagyok,
fehér, a negyvenes éveim elején járok, eredetileg az Egyesült Államok
északkeleti részéről származom. Jelenleg teljes munkaidős, örökbefogadott
pszicheani ügynök vagyok, itt Argus, a helyi rezidens igazgató munkáját
segítem. Ennyit az ellenfelek már tudnak. Csak remélni tudom, hogy ennél többet
nem tudnak meg, és a valódi személyazonosságom továbbra is titokban marad, így
a jövőbeli lehetőségeim is nyitva maradnak.
Ezután Buzz
belekezdett kalandjai elmesélésébe, egészen a kezdetektől. A „Star Wars”-szerű
történetét rendkívül lebilincselőnek találtam. Gyökeresen különbözött az én
saját kalandjaimtól, pedig ugyanazon az 1975-ös űrodüsszeián vettünk részt.
Eleinte habozva
kezdett beszélni, de hamar belelendült. Amikor földi földrajzi helyszínekről
esett szó, valahogyan térképrészleteket tudott megjeleníteni az egyik
televíziós monitoron. Ugyanezt tette saját vázlataival, valamint olyan
újságkivágásokkal is, amelyek történetének bizonyos részeihez kapcsolódtak.
Hajnali két óráig,
vagyis négy órán keresztül folyamatosan beszélt, néhány rövid szünetet
leszámítva. Ennek ellenére még három további éjszakára volt szükség ahhoz, hogy
teljes egészében elmesélje a történetét.
Ennek
következtében ezeken az éjszakákon nem sokat aludtam. Normális körülmények
között ez teljesen kimerített volna, ha nem viselem azokat a sisak- és
deréköv-erősítő eszközöket, amelyeket arra kértek, hogy az ülések alatt
használjak energiám feltöltésére.
És ezek bizony
alaposan elvégezték a feltöltést. Sőt, az erősítők talán még túl is
kompenzáltak, mert azokban a napokban szó szerint sugároztam a fölösleges
mágnesességtől és energiától. Ezt a Camp Chesterfield szemináriumán körülöttem
sokan észrevették.
A második éjszakai
találkozót ugyanabban az időpontban és ugyanazon a helyen tartottuk, a lakóautó
belsejében.
A harmadik
éjszakán azonban azt találtam, hogy a lakóautó eltűnt!
Kiszálltam az
autómból, és elindultam a hideg, holdfényes éjszakában, azon töprengve, vajon
mi történhetett.
Nem kellett sokáig
aggódnom. Néhány percen belül egy narancssárga fénypont vált láthatóvá az égen,
amely a közeledése során egyre nagyobb lett.
A mindenit! Egy
UFO volt az, amely az út közelében, a füves mezőn szállt le, körülbelül 200
yardnyira a templomtól.
Oda siettem az
ismerős külsejű csészealjhoz. Talán valamivel nagyobb volt – becslésem szerint
30 láb átmérőjű –, és a tetején nagyobb, díszesebb kupola volt, mint azon,
amellyel hat évvel korábban utaztam. Ezúttal Argus már az amerikai légierő
tiszti egyenruhájában várt rám a beszállórámpánál. Éppen akkor, amikor
beszálltam, észrevettem, hogy egy ezüstszínű sportautó lassan elgurul
mellettünk. Arra gondoltam, biztosan Angela járőrözik a környéken.
Amint az ajtó
becsukódott mögöttünk, a csészealj felemelkedett. A belső teret teljesen
átalakítottnak találtam ahhoz képest, amelyben 1975-ben utaztam.
Ebben
vezérlőpultok, televíziós monitorok, számítógépes terminálok kijelzői,
műszerekkel teli állványok, valamint kapcsolók és jelzőfények hatalmas sorai
voltak. Az egész inkább egy óriási utasszállító repülőgép pilótafülkéjére
hasonlított, félköríves elrendezésben, a szemközti falrész ívébe építve.
A félhomályos
„pilótafülke” közepén, a vezérlőberendezéseknél egy sötét alak ült, háttal
nekem. Buzz Andrews volt az.
Miközben a
csészealj gyorsan emelkedett felfelé, feltűntek Indianapolis városának
fénycsoportjai, amely körülbelül 50 mérföldre volt, majd fokozatosan szinte
teljesen eltűntek a látóterünkből. Bizonyára legalább 20 ezer láb magasságba
emelkedtünk, valószínűleg azért, hogy elkerüljük a környék kereskedelmi
repülőgépeinek légiforgalmi útvonalait.
Amikor vízszintes
repülésre álltunk át, Buzz még inkább az árnyékba húzódott, és átengedte
Argusnak a kézi pilótairányítást. Ezután Buzz ott folytatta történetének
elbeszélését, ahol az előző este abbahagyta. Hajnali két óra körül volt, amikor
a csészealj visszavitt engem ugyanarra a helyre, a Pikes Peak-templom közelébe,
ahonnan négy órával korábban felvett.
A találkozónk
negyedik, egyben utolsó, egymást követő éjszakáján ugyanazt az eljárást
követtük. A csészealj ugyanazon a füves területen vett fel, a fasor és a
kukoricaföld között, a 700W jelű út szélétől körülbelül 20 yardnyira.
A mobil egység már
nem volt a templomnál. El kellett távolítani. Argus és Buzz úgy gondolták, hogy
az ellenállóink már nagyon közel jártak ahhoz, hogy ránk találjanak, és ilyen
körülmények között nem lehetett megakadályozni, hogy az MIB-ek hamarosan a nyomomba
eredjenek.
Valójában ez
csekély ár volt. A komoly zaklatás meglehetősen valószínűtlennek tűnt, mivel az
ellenoldal teljes tábora tudta, hogy sok új nyomra bukkanhatnak, ha a történet
nyilvánosságra kerül – még akkor is, ha ez valamelyest ártana a Sötét Erők
ügyének.
Természetesen
megpróbálnának egy rövid időre elhallgattatni, feltéve, hogy sikerülne a
közelembe férkőzniük és sarokba szorítaniuk. Én azonban tudtam, hogy egy jó
ideig könnyedén ki tudom kerülni őket.
Ezután Argus és
Buzz ismét megkérdezték, hogy megírnám-e és kiadnám-e a történetet, lehetőleg
egy éven belül. Azt is kérték, hogy amikor hazaérek, hangfelvételen rögzítsem
az egész történetet, készítsek két külön kazettát, és küldjem el őket két külön
postai címre biztonságos megőrzésre.
Nem számított,
mennyire kezdetleges lesz az elbeszélésem; legalább maradjon valamilyen
hangfelvétel biztosítékként. Erre arra az esetre volt szükség, ha valamilyen
váratlan esemény megakadályozna abban, hogy a teljes történetet megírjam és
közzétegyem.
A csészealj a
negyedik, egyben utolsó éjszakán hajnali fél három körül vitt vissza Pikes
Peakhez. Ezután ívben az ég felé emelkedett, majd eltűnt, miközben én
elindultam vissza az autómhoz.
Hirtelen egy
rendőrautó bukkant elő az útelágazás felől, és csikorgó fékekkel állt meg
mellettem. Azt hiszem, az Indiana Állami Rendőrség egyik járőre volt, de nem
vagyok benne biztos. A váratlan jelenet eléggé felzaklatott.
Egyedül egy rendőr
szállt ki, hogy szemügyre vegyen. Tudni akarta, mi a fenét keresek az éjszaka
kellős közepén, a világ végén, és mi volt az a fel-felbukkanó, intenzív
narancssárga fény, amelyet ő is idejött ellenőrizni.
Azt mondtam neki,
hogy szeretek éjszaka sétálni a természetben, a narancssárga fény pedig egy UFO
volt, amely éppen most hozott vissza a Földre.
Egy percig
teljesen elképedtnek látszott, aztán szó nélkül beugrott a járőrkocsijába, és
gyorsulóversenyzőket megszégyenítő módon elhajtott, kis híján elütve engem a
sietségében.
Az volt az
érzésem, hogy kissé nyugtalanná tettem. Vagy talán egyszerűen nem akart
belekeveredni valamilyen őrült UFO-ügy jelentésébe. Nem tudom,
kiszivárogtatott-e valaha bármit is a találkozásáról, de két nappal később
észrevettem egy lassan cirkáló fekete autót a szállodám közelében, valamint a
Camp Chesterfield egész területén, mintha valamit vagy valakit keresne.
Egy fényes
Cadillac volt, furcsán elmaszatolt kaliforniai rendszámtáblákkal, az
elsötétített ablakok mögött három férfival. Később néhány komor arcú, sötét
öltönyös úriember is megjelent gyalogosan, majd külön, valamivel később egy
légierős tiszt is feltűnt.
Túl messziről
láttam őket ahhoz, hogy részleteket kivehessek, és nem is éreztem kedvet ahhoz,
hogy közelebb menjek. Mindenesetre sokkal nyugodtabb lettem, amikor másnap, az
előre tervezett időpontban összepakoltam és elindultam haza.
Azóta sem történt
velem semmi különösebben rendkívüli. A teljes történetről már elkészítettem a
hangfelvételeket, és továbbítottam őket a kijelölt biztonságos megőrzési
helyekre.
Minden rendben
van, és remélem, hogy zsúfolt mindennapi teendőim mellett elegendő időt tudok
majd szakítani arra, hogy megírjam és közzétegyem ezt a rendkívüli történetet –
ezt a szinte „Csillagok háborúja”-szerű UFO-s űrodüsszeiát, ahogyan az földi
társammal, Buzz Andrewsszal történt, aki egykor földi ember volt, ma pedig
örökbe fogadott Psychean űrbéli barátom.
Negyedik rész
Találkozás Key
Westben
Az alább leírt
találkozóra 1982. március 11-én éjszaka, körülbelül este 10 óra és hajnali 2
óra között került sor Key Westben és annak közelében, Floridában.
Egy éjszakát
töltöttem egy Miami Beach-i szállodában, de csak szakaszosan tudtam aludni,
mert a szobám fölött meglehetősen vad „Világvége”-partit tartottak. Másnap
reggel, március 11-én – mivel a világ még mindig a helyén volt – bérelt
autómmal elindultam Key West felé, amely kéthetes floridai vakációm utolsó
tervezett állomása volt.
A vakáció során
mindeddig nem valósult meg az idegen űrbéli barátaimmal való kapcsolatfelvétel,
amelyben halványan reménykedtem.
Aznap este tíz óra
körül Key West romantikus vízparti utcáin sétálgattam, ahol a hangulat egy
vidámparki sétányéra emlékeztetett. Ekkor véletlenül összefutottam egy
tengerészcsoporttal, akik éppen egy tetőteraszos étteremből távoztak.
A csoportot egy
szakállas, zöld szemű tiszt vezette. Öt férfiból és két nőből állt; mindannyian
keményített, fehér tengerészruhát viseltek, egészséges, nagyon jó megjelenésű
emberek voltak, többnyire a harmincas éveik közepén járhattak.
– Hogy megy sorod?
– kérdezte mosolyogva a tiszt, miközben melegen megmarkolta a vállamat, és
meghívott, hogy csatlakozzam a „társasághoz”.
Ekkor
villámcsapásként ért a felismerés… ő volt az idegen űrbéli barátom, Argus!
Mint kiderült, a
vele lévő tengerészek szintén földönkívüliek voltak, akik külső megjelenésük
alapján tökéletesen elmentek volna földi embereknek. Éppen rövid parti
eltávozásukról tértek vissza a hajójukhoz.
Az, hogy ilyen
pontos időzítéssel „véletlenül” éppen beléjük botlottam, meglehetősen
figyelemre méltó volt – éreztem, hogy ez egyáltalán nem a véletlen műve.
A sugárhajtású
motorral felszerelt csónak, amelybe mindannyian beszálltunk, a Simonton Street
végénél várt ránk, közvetlenül a Pier House étterem után.
Eltűnődtem, vajon
ez a riasztóan nyílt helyszín a földönkívüli UFO-utazók számára nem éppen
ügyesen kiválasztott rejtekhely-e, ahol mindenki szeme előtt rejtőzhetnek el.
Hiszen az egyik oldalon mindössze néhány száz yardnyira volt az amerikai
haditengerészet tengeralattjáró-bázisa, a másik oldalon pedig egy
haditengerészeti légibázis mellékállomása.
Nagy sebességgel
haladtunk néhány mérföldet, egy elegánsan áramvonalas, 60 láb hosszú, a
kikötőben horgonyzó jacht felé.
– Ez a
Bermuda-háromszög vidéke, ahol a régi asszonyok meséi szerint bármi
megtörténhet – mondta Argus huncut mosollyal, miközben a jacht velünk együtt
kifutott az Atlanti-óceán irányába. – Talán örömmel hallod, hogy egy olyan
találkozóra tartunk, amely egy időnként aktiválódó „kisebb ablak” közelében
lesz a Floridai-szorosban.
Mivel a legénység
nagy része nem volt szem előtt, csak néhányan tartózkodtunk a jacht
kormányállásában. A helyiség zsúfolásig tele volt mindenféle műszerrel és
elektronikus berendezéssel: akadtak köztük ismerős eszközök, például a nagy
radarképernyő, de teljesen ismeretlenek is.
– Követnek
bennünket – mondta a kormányos, a radarképernyőn látható, egymástól jókora
távolságra lévő fényjeleket mutatva. – Megint az a kíváncsiskodó amerikai
haditengerészet. És most nem a Kubából érkező szovjet tengeralattjárók után
kutatnak, hanem utánunk.
– Ezek a
haditengerészet legújabb büszkeségei, a „Pegasus” szárnyashajók, amelyek akár
100 mérföld/órás sebességre is képesek. Nem tudjuk lerázni őket – válaszolta
Argus. – De adjunk nekik egy kis munkát a pénzükért… Amint túljutunk a
nemzetközi határon, nyissuk ki a gázt, és használjuk ki a 60 csomós maximális
sebességünket.
Megdöbbentett a
jacht teljesítménye, és azon töprengtem, vajon milyen motorokat használnak. A
csendes, egyenletes dübörgésből ítélve hagyományos, iker dízelmotoroknak
tűntek. Úgy éreztük, mintha a sötét víz fölött repülnénk, miközben a fényes
Hold figyelt bennünket.
A haditengerészet
szárnyashajói diszkréten tartották a távolságot. Az iránytű szerint nagyjából
keleti irányban haladtunk. Időről időre egy alacsonyan repülő hidroplán –
valószínűleg egy közeli rombolóról indítva – szorgalmasan körözött körülöttünk,
izgalmasabbá téve a teliholdas éjszakai utazásunkat.
Annyira lekötött a
műszerek és a körülöttem zajló események figyelése, hogy szinte észre sem
vettem, hogy körülbelül egy óra eltelt, mire hirtelen teljesen megálltunk.
Ezután alulról lökés ért bennünket, mintha egy felszínre emelkedő
tengeralattjáróhoz ütköztünk volna – és ez nem is állt messze az igazságtól.
– Menjünk le az
alsó nyíláson keresztül történő átszálláshoz – jelezte Argus, és intett, hogy
kövessem.
Egymás után
préseltük át magunkat a jacht alján lévő, egymáshoz kapcsolódó nyílásokon,
együtt azokkal a legénységi tagokkal, akikkel korábban Key Westből érkeztünk.
Tengeralattjáró
helyett egy víz alá merült repülő csészealj belsejében találtam magam. Mint
később megtudtam, körülbelül 50 láb átmérőjű volt, és összesen 35 ember
tartózkodott rajta, beleértve a jachtról érkezett társaságunkat is.
A nagyon halvány
világításban alig láttam valamit, amikor valaki lehúzott, hogy leüljek. Egy
félhold alakú konzolt vettem ki, amely a görbült fal előtt világított; néhány
ülő pilóta kézi vezérléssel dolgozott.
– Merüljünk
valamivel mélyebbre, aztán használjuk a víz alatti maximális sebességünket.
Talán így lerázhatjuk a szárnyashajókat – hallottam, amint Argus kiadta az
utasítást.
Éreztem, ahogy a
jármű süllyedni kezd, majd vízszintes irányban halad tovább. Az egyik pilóta
hangosan bemondta az adatokat, és folyamatosan tájékoztatott bennünket –
valószínűleg mindenki kedvéért:
– Harminc csomó…
negyven… közel ötvennél beállunk. Ezeket a Pegasusokat nem lehet megtéveszteni,
közvetlenül mögöttünk vannak. Szerencsére azonban egyenesen az ablak felé
tartunk, amely gyorsan stabilizálódik. De ebben a lassú üzemmódban még hosszú
az út… legalább húsz perc.
A csészealj
hangosbemondó-rendszere bizonyára rá volt hangolva a haditengerészet nyílt
kommunikációs csatornájára, mert sok háttérbeszélgetést lehetett hallani, rövid
parancsokkal és zamatos káromkodásokkal keveredve:
– …hagyja már ezt
a sok hülyeséget, zászlós, csak tapadjon annak az orosz gazembernek a nyomára a
vízben…
– Hadnagy, maga
teljesen őrült…
– UFO-k nem
léteznek!…
– Hé, maga ott!…
Azonosítsa magát… különben!
Ez utóbbi
felszólítás nyilván nekünk szólt.
– Különben mi
lesz, uram? – kérdezte udvariasan a pilótánk, miközben megnyomta az adás
gombját.
A másik oldalon
egy pillanatra csend lett, majd a haditengerészeti legénység kuncogása
hallatszott, keveredve a frusztrált parancsnok fuldokló, gurgulázó hangjaival.
– Ne okozzon
szegény embernek szívrohamot – mondta Argus a pilótának. – Inkább tűnjünk el
innen a fenébe!
Emelkedni
kezdtünk, és egy percen belül áttörtük a vízfelszínt. Fenségesen emelkedtünk ki
a hullámok közül, amelyek visszatükrözték a csészealj erős narancssárga fényét.
Bizonyára egészen látványos jelenetet produkáltunk.
A három nagy
ablakon keresztül minden irányban kiváló kilátásom nyílt. Láttam, amint két
sugárhajtású elfogóvadász felváltva húz el mellettünk.
A haditengerészet
rádiócsatornájáról izgatott hang szólalt meg a hangosbemondón:
– Kapják el azt
a…!! Parancsolom, hogy kerüljenek az UFO fölé!
Egy nyugodt hang
válaszolt, valószínűleg az egyik elfogóvadász pilótája:
– Milyen UFO-t,
uram? Hiszen ön mondta, hogy UFO-k nem léteznek!
A parancsnok ismét
felordított:
– Ezért a
szemtelen megjegyzésért még elintézem magát, hadnagy!
A sugárhajtású
gépek bátran próbáltak fölénk kerülni, de nem vehették fel a versenyt a mi
gyors emelkedési sebességünkkel.
Ezután drámai,
hirtelen változás következett be a körülményekben, amely végleg elriasztotta a
vadászgépeket. A közelünkben az éjfekete égbolt egy része hirtelen narancssárga
fényben örvénylő, fenyegető forgószéllé változott.
Egyenesen
belerepültünk – vagy inkább beszippantott bennünket – abba a rémisztő,
narancssárga-kék ködökből álló örvény közepébe.
Nyilvánvalóan
elértük a kisebb „ablakot”, amely már eléggé stabilizálódott ahhoz, hogy
lökésekkel teli tölcsérén keresztül néhány perc alatt a világűrbe repítsen
bennünket, legalább 60 000 mérföldnyire a Földtől – ahogyan azt később
megtudtam.
Szerencsére a
csészealj el tudta viselni ezt a hatalmas megterhelést, és képes volt
ellensúlyozni annak hatásait, miközben továbbra is szilárdan „rögzítve” maradt
egyetlen dimenzión belül – az általam jól ismert földi dimenzióban.
Hangos éljenzés
tört ki a fedélzeten tartózkodók között, amikor vízszintes helyzetbe álltunk,
és „mozdulatlanul” lebegtünk a csillagfényes világűrben, a Föld éjszakai oldala
és egy szokatlanul nagy telihold között.
A csészealj belső
világítása erősebbre váltott, és a jármű közepén feltárult egy nyitott bár,
valamint egy hideg ételekből álló büfé.
Az emberek
elkezdték kiszolgálni magukat, én pedig csatlakoztam hozzájuk, és töltöttem
magamnak egy pohár jó francia vörösbort. Valódi ital volt, bizony, még a palack
címkéje is eredeti volt, ahogyan az asztalokon felsorakoztatott összes étel is.
– Egy kis ünneplés
jár nekünk, néhányaknak pedig még egy kis parti eltávozás is, mielőtt rendezzük
a személyzetet, és mindenkit visszaküldünk a saját hazafelé tartó hajójára –
mondta Argus, és szó szerint „gombon ragadott”, hogy beszélgessen velem.
Rajtam azonban nem
volt gomb, mert valójában csónaknyakú, vízszintes csíkos inget viseltem, amitől
úgy festettem, mint egy szovjet tengerész – vagy inkább mint egy velencei
gondolás.
A csészealjban
tartózkodók különféle tengerészegyenruhákat vagy egyszerű, hétköznapi ruhákat
viseltek. Nehéz volt megállapítani, ki kicsoda, és honnan érkezett. De végül is
ez nem is számított, hiszen mindannyian egy nagy családot alkottunk.
– A „Világvége
hadművelet – Első fázis” befejeződött – folytatta Argus. – Hamarosan
mindannyian hazamennek, hogy aztán még ebben az évben, szeptemberben
visszatérjenek a „Második fázisra”. A valaha a Föld közelében összeállított
legnagyobb űrflottára gondolok. A művelet célja az volt, hogy ellensúlyozzuk a
bolygók együttállásának együttes gravitációs vonzását, amelyet
„Jupiter-hatásnak” neveznek.
– A műveletet
Quentin koordinálta, a Galaktikus Őrzők Föderációhoz delegált nem hivatalos
képviselője. Ez az elhárító művelet közös föderációs projekt volt, amelyben sok
száz űrhajó vett részt, távoli világokból érkező szakemberekből álló
személyzettel.
– Az
Interdimenzionális Szabad Világok Föderációjáról beszélek, amelynek a „Psychean
világok” csupán az egyik tagját alkotják. Nos, az elmúlt napok intenzív munkája
véget ért. Sikerült elhárítanunk a pusztító hatások legsúlyosabb részét, de nem
mindegyiket.
Sajnos a bolygó
kérgében kialakuló hajszálrepedéseket, a törésvonalak mentén növekvő
feszültséget és a társadalmi szerkezetben fokozódó nyugtalanságot nem tudtuk
megakadályozni. Ezek a következő hónapokban különféle természeti és ember
okozta katasztrófákat idéznek majd elő.
– Emellett a
„Jupiter-hatás” válsága 1984 májusáig fog tartani. Szerencsétekre a Galaktikus
Őrzők Tanácsa úgy döntött, hogy még egy kis időt nyer a Föld bolygónak. Ezért
van jelen a Föderáció flottája, hogy részben ellensúlyozza a hatásokat. A vég
azonban elkerülhetetlenül elérkezik – nem a világ vége, hanem egy korszak vége.
Ez valamikor az 1980-as évek közepétől kezdődhet, de legkésőbb még ennek az
évszázadnak a vége előtt.
– Az egyetlen
kérdés az, hogy mennyire lesz viharos és pusztító az átmenet az új korszakba,
mind egyénileg, mind pedig kollektíven számotokra, földi emberek számára.
– Kellemes
megpróbáltatásokat és boldog tengelyfordulást nekünk, földlakóknak – motyogtam.
– Igen, boldog
fordulást nektek! Addig is ügyeljetek arra, hogy rendbe tegyétek a dolgotokat,
és kiérdemeljétek a belépőjegyet az Új Korszakba. Vége – fejezte be Argus az
általános helyzetről szóló tájékoztatását.
Mielőtt továbbment
volna, hogy másokkal beszélgessen, megkért, hogy adjam át üdvözletét a
barátainak és ismerőseinek.
Amikor Argus
megállt egy közeli csoportnál, nem tudtam megállni, hogy ne hallgassam ki,
amint a bolygófelszínen töltött „parti eltávozásaik” során meglátogatott
érdekes helyekről cseréltek tapasztalatokat.
Megértettem, hogy
ezúttal Észak-Amerikában a parti eltávozások fő célpontjai Mexikóváros, az
Albertában található Banff, Key West, San Francisco, Colorado Springs, a
Niagara-vízesés és ezek tágabb környéke voltak.
Ők és más
csoportok Florida szinte valamennyi jelentősebb turisztikai látványosságát is
felkeresték; a Disney World bizonyult a leglenyűgözőbbnek.
Futólag
megemlítették St. Augustine-t is, annak „Ifjúság Forrásával” együtt, amelyet
Ponce de León csaknem 500 évvel korábban keresett. Úgy beszéltek az egykori
spanyol felfedezőről, mintha személyesen ismerték volna.
– Így van –
szólalt meg Argus komoran, talán látva izgatott kíváncsiságomat az arcomon,
vagy akár a gondolataimban olvasva. – Ezen a hajón vannak olyan emberek, akik
valóban személyesen találkoztak Ponce de Leónnal 1513 körül. Neki és az
unokatestvérének több csészealj-utazást is biztosítottunk. Az unokatestvére
könyörgött, hogy maradhasson velünk, ezért örökbe fogadtuk. De még nem jött el
az ideje, hogy megismerd az élettartamunkkal vagy a hosszú élet titkaival
kapcsolatos dolgokat. Emlékezz, a „csak a szükséges tudás” szabálya szerint
tájékoztatunk benneteket.
Ezzel nagyjából
véget is ért Argus tájékoztatása a fontos dolgokról.
Később néhány szót
váltottam a társaság többi tagjával is, bár ez nem sok új információval
szolgált, mivel mindannyian ragaszkodtak ahhoz, hogy valódi földi emberek
szerepét játsszák. Ennek ellenére meg voltam győződve arról, hogy a többségük
földönkívüli, és csak néhányan lehettek hozzám hasonlóan valódi földlakók.
Ezután a társaság
feloszlott, a csészealj pedig az ablak tölcsérszerű ködén keresztül visszatért
velünk a Földre, a Floridai-szoros vize alá.
Ismét
összekapcsolódtunk a közeli jachttal, amelyet továbbra is más hajók követtek.
Argusszal együtt én is átszálltam az egymáshoz illeszkedő nyílásokon keresztül.
A többiek a csészealjban maradtak, amely láthatóan más úti célok felé tartó
„űrsiklóként” működött.
Argus és egy másik
űrhajós a sugárhajtású csónakkal visszakísért Key Westbe, közel ahhoz a
ponthoz, ahonnan korábban elindultunk.
Hajnali két óra
körül járt, de a tengerpart korántsem volt kihalt. Néhány sötét alakot láttam a
közelünkben, akik mintha felénk közeledtek volna. Ugyanekkor néhány egyenruhás
ember is előbukkant egy gumicsónakból.
Argus és a másik
űrhajós betuszkolt egy járó motorú, a vízparton várakozó furgonba.
Azonnal
elindultunk, a kerekek kipörögtek, a homok pedig szétrepült mögöttünk.
Ezután néhány
percig összevissza kanyarogtunk Key West utcáin, mintha az esetleges követő
autókat próbáltuk volna lerázni.
Eltűnődtem, vajon
ki elől menekülünk: a haditengerészet, az MIB-ek vagy mindkettő elől?
Argus úgy döntött,
hallgat a témáról, és csak annyit mormogott, hogy „egyszerű, szokásos
óvintézkedésekről” van szó. Éreztem azonban, hogy sokkal több áll a háttérben.
A furgon végül a
szállodámtól fél háztömbnyire tett ki. Argus még egyszer rám mosolygott, kezet
fogott velem, majd elhajtottak az éjszakába.
A találkozó véget
ért.
Ötödik rész
Zord éjszaka
Grimsby Beachen
Ezek az események
1983. január 17-én éjszaka 23:30 és 1:30 között, majd körülbelül ugyanezekben
az órákban január 23-án, vasárnap éjszaka történtek, a kanadai Ontario
állambeli Grimsby Beach közelében, az Ontario-tó délnyugati partján.
A tényleges
találkozót megelőző néhány napban, különösen az előző hétvégén, egyre erősebb
megérzésem támadt arról, hogy hamarosan kapcsolatba lépek az űrbéli
barátaimmal.
Néhány éjszaka még
késztetést is éreztem arra, hogy autóval kimenjek az Ontario-tó valamely távoli
pontjára, abban a reményben, hogy megpillanthatom a víz fölött újra és újra
feltűnő éjszakai fények titokzatos táncát.
Aztán január
17-én, hétfő este, amikor a televízióm hirtelen, némi füst kíséretében
felmondta a szolgálatot, egy erős előérzettől vezérelve beugrottam az autómba,
és elindultam Torontóból.
Az ösztöneimet
követve végül az Ontario-tó délnyugati partján, egy földút végén kötöttem ki,
körülbelül öt mérföldre keletre Grimsby Beachtől. Egy ideig az autóban ültem,
miközben a nyirkos éjszaka széllökései rázták a járművet.
Körülbelül
23:30-kor egy burgonyachips-gyártó cég fehér teherautója húzódott mellém. A
teherautóból kiszállt egy férfi, odajött az ablakomhoz, bekopogott, majd
intett, hogy menjek vele.
Azonnal
felismertem, még a gyenge fényben is. Argus volt, az idegen űrbéli barátom. Azt
is észrevettem, hogy egy világos színű autó hátrébb várakozik, járó motorral,
de lekapcsolt fényszórókkal.
Argust követve a
teherautó belsejébe mentem a hátsó rakodófelületen keresztül. A belső tér egy
mobil kommunikációs központhoz hasonlított, tele televíziós monitorokkal,
konzolokkal, rögzítőberendezésekkel és mindenféle képernyőkkel.
Az elrendezés egy
másik, néhány évvel korábban a Psycheanok által használt, átalakított földi
parancsnoki központra emlékeztetett: arra a Winnebago mobil egységre.
Argus barátságosan
üdvözölt, majd hozzátette:
– Egyébként az a
kék autó, amelyet odakint észrevettél, Angelához tartozik. Jelenleg ő teljesít
őrszolgálatot.
Elfogadtam a forró
kávét, amelyet egy másik férfi kínált fel. Egy elválasztófal árnyékában, az
első üléssor mögött ült – maga Buzz Andrews volt az. Argus közben tovább
beszélt.
– Nos, Oszkár,
több napnyi telepatikus ösztökélésre volt szükség ahhoz, hogy végül kijöjj ide.
Bár később érkeztél, talán így jobb is, mert egy csendes hétfő este zavartalan
nyugalomban találkozhatunk. Hétvégén errefelé általában elég nagy a nyüzsgés,
sok a kíváncsiskodó és a „rosszfiú”, akik még az UFO-megfigyelőket is
szimatolják.
– Természetesen
több helyen akadnak barátok is. Időnként még a személyes barátaid vagy a
barátaid ismerősei is felbukkannak, akik közül néhányan meglehetősen sokat
érzékelnek az itt zajló jövés-menésből.
– Egyébként
tudomásul vettük az elmúlt hónapokban közelről és távolról hozzánk érkezett
számos kérést és kérdést. Igyekszünk mindegyikre megfelelően válaszolni,
amennyire a körülmények és egyéb kötelezettségeink engedik.
– Egyébként úgy
tűnik, hogy ezeknek a barátoknak és munkatársaknak a többsége figyelemre
méltóan fejlett intuitív képességekkel rendelkezik. Sok megérzésük pontosan
célba talál, és ez az arány egyre javul. Ezt már abból is meg tudjuk
állapítani, hogy időnként figyelemmel kísérjük a beszélgetéseiket –
tájékoztatott Argus.
Ezután körülbelül
két órán át Buzz Andrews űrodüsszeiájáról szóló könyvem elkészítésének
előrehaladását beszéltük meg. Ez volt a találkozónk fő célja. Számomra a
beszélgetés rendkívül hasznos és időszerű volt, hiszen néhány nappal korábban
éppen befejeztem a könyv első teljes kéziratát.
A második
találkozónkra egy pillanatnyi előzetes értesítéssel hívtak meg. Hat éjszakával
később, ugyanazon a helyen, nagyjából hasonló körülmények között került rá sor,
nyirkos és barátságtalan időben.
Ezúttal sikerült
lezárnunk a könyv megírásával kapcsolatos megbeszéléseket, majd egy kis időt
általános beszélgetéssel töltöttünk.
– Észrevettük a
kutatók és megfigyelők élénk tevékenységét a hétvégén a Niagara-félsziget
mentén és a térség más részein. Éberek, semmit sem mulasztanak el, némelyikük
pedig gyakran a válla fölött is hátranéz – jegyezte meg Argus, nevek említése
nélkül.
A találkozó végén
Argus átadta nekem az alábbi, időszerű és fontos üzenetet, azzal a kéréssel,
hogy továbbítsam barátaimnak, munkatársaimnak és támogatóinknak.
– Az elmúlt
három-négy évben, mi, a baráti űrhatalmak, többször is tudtunk arról, hogy a
Sötét Erők megfélemlítő zaklatásokat és pszichikai támadásokat intéztek
barátaink, a Fény munkásai, az UFO-kutatók, munkatársaink és támogatóink ellen.
– Gyakran teljesen
tisztában voltunk a helyzettel, mégis úgy döntöttünk, hogy nem avatkozunk közbe
– kivéve a súlyos veszélyhelyzeteket. Ehelyett inkább arra törekedtünk, hogy a
sötét ügynököket előcsalogassuk a rejtekhelyükről, és hagyjuk, hogy ők maguk
vezessenek el bennünket a kapcsolataikhoz. Ily módon sikerült feltárnunk és
semlegesítenünk a működési hálózatuk jelentős részeit.
– Elnézést kérünk,
amiért ilyen módon csaliként használtuk barátainkat, de a tisztogatást el
kellett végezni. Ráadásul néhányan közületek maguk is kívántak segíteni a
kozmikus gonosz elleni harcban. Tehát semmi sem volt hiábavaló.
– Sokan közületek
sokkal erősebbé váltak, és/vagy átestek az elmúlt megpróbáltatások és
viszontagságok során egy nagyon is szükséges – és elkerülhetetlen –
megtisztuláson. Mindez segíti a globális egyensúly Fény felé történő
elmozdulását.
– Sajnos a gonosz,
számtalan formájában és megnyilvánulásában, továbbra is jelen van közöttünk, az
ellenkező híresztelések ellenére. Egyesek talán azt mondják, hogy a gonoszról
alkotott elképzelés puszta paranoia. De vajon valóban az? Nézzétek meg, mi történik
a világban! Komolyan azt hiszitek, hogy az összes értelmetlen rosszindulat és
erőszak, valamint a globális vagy személyes „katasztrófák” csupán véletlenszerű
vagy egybeesésen alapuló események?
– A
megpróbáltatások és viszontagságok időszakát éljük. Egy korszak vége közeleg –
csupán az a kérdés, hogy „mikor” és „hogyan”. A „vég” – vagy az új kezdet –
bármikor bekövetkezhet 1984 és 1996 között, de legkésőbb 1999-ben.
– 1984 után az
Űrföderációnk már nem fog jelentős erőfeszítéseket tenni a globális
katasztrófák elhárítására. Ehelyett a hangsúlyt a Föld tisztességes embereinek
azonnali, tömeges kimenekítésére helyezzük át, más szövetséges űrhatalmakkal
együttműködve, hogy készen álljunk, amikor elérkezik az utolsó óra.
– A következő két
év, 1983 és 1984, illetve az azt követő időszak jelentős kozmikus felgyorsulást
hoz majd a világotok számára. Ez az egyéni életekben éppúgy megnyilvánul majd,
mint a globális ügyekben.
– Sokkal több
drámai eseményre, különös találkozásra, észlelésre és felismerésre, mélyreható
változásra, társadalmi felfordulásra és természeti katasztrófára lehet
számítani. Ez az időszak régóta várt válaszokat és megoldásokat,
megkönnyebbülést és fellendülést is hoz majd barátaink és támogatóink többsége
számára.
– A személyes
feladatotok, amit tőletek elvárunk, az, hogy rendezzétek a dolgaitokat,
sugározzátok a fényeteket, és segítsetek másokon.
– Ha valamilyen
konkrét megbízást kaptok, arról a megfelelő időben értesítünk benneteket –
telepatikusan, saját megérzéseiteken keresztül, sőt akár a mindennapi
életetekben és teendőitek során felbukkanó apró jelek és utalások révén is.
– Az esetek
többségében nem tudunk minden érintettet közvetlenül vagy személyes
kapcsolatfelvétellel értesíteni. Mélyen belül mindenkinek megvan a saját
személyes útmutatása – használjátok! Legyetek önmagatok kezdeményezői!
Fényben
és harmóniában:
Argus
Rezidens
igazgató
A
Földre kirendelt
Psychean
Misszió
Hatodik rész
Kérdések és
válaszok
Az ebben a részben
szereplő kérdéseket néhány aktív ontariói UFO-kutató küldte be, akik rejtélyes
eseményekre keresnek magyarázatot.
A kérdéseket nekem
küldték el, majd egy közvetítőn keresztül továbbították a Psycheanoknak
értékelésre. A válaszokat elküldték az érintett személyeknek. Az itt olvasható
anyag ezeknek egy reprezentatív válogatása, amely általános érdeklődésre
tarthat számot mindazok számára, akik a rejtélyes UFO-k nyomába erednek.
K – Hogyan lehet
megszervezni egy csészealjjal történő utazást vagy egy találkozást?
V – A személyes
utazásokra, találkozásokra és közelebbi bemutatókra vonatkozó kérésekkel
kapcsolatban: a tájékoztatást, a bemutatást és a kapcsolatfelvételt fontossági
sorrend, illetve a „szükséges” elv alapján kell végeznünk. Nyilvánvalóan semmit
sem ígérhetünk, de kérésedet és kívánságodat észben tartjuk, hátha…
K – Milyen
szerepet töltenek be a Plejádok az UFO-jelenségek világában?
V – Ami a
történelmi hátteret illeti: a Plejádok és az Orion kozmikus kapcsolatot
jelentenek az emberiség múltjával – és jelenével is. Az egyiptomiak
egyértelműen az atlantisziak leszármazottai (ezt Edgar Cayce és mások bőségesen
alátámasztották). Atlantisz pusztulása után a több rasszból álló túlélők –
kelták, sumérok, inkák és maják – szétszóródtak, és Egyiptomba kerültek, ahol a
kialakuló papi osztály a saját hatalmi törekvései érdekében kisajátította az
ősi tudást.
K – Hány
„látogató” van?
V – Mind a
Psycheanok, mind az Ellenálló Erők földi küldetésen szolgáló személyzetének
létszáma viszonylag alacsony. Feladataik többnyire a megfigyelésre és a
békefenntartásra korlátozódnak, a Föderációnk és az ellenfeleink politikai
fedőszervezete, a Birodalmi Szövetség – más néven az ellenséges Sötét Erők –
közötti régi tűzszüneti megállapodás szabályainak megfelelően. A szabályok
kijátszása meglehetősen gyakori, de nehéz bizonyítani, különösen az ellenzék
könyörtelen módszerei miatt.
K – Mik azok a
narancssárga fények, amelyek az Ontario-tó fölött láthatók?
V – Az Ontario-tó
fölötti jelentős UFO-forgalom részben futárjáratokból, támogató hajókból, de
főként személyzettel ellátott csészealjak járőrözéséből áll. Ezek feladata,
hogy megvédjék és zavartalanul nyitva tartsák ezt a rendkívül fontos
hozzáférési útvonalat.
K – Mit tudnak a
Kinross-esetről?
V – A Felső-tó
„ablakterülete” bizonyos mértékig instabil. Az 1953. november 23-i este
rendkívüli körülményei miatt – a Psycheanok ébersége ellenére – egy ellenséges
űrhajónak sikerült láthatóvá válnia, és egy szerencsétlen amerikai légierős
F-89-es elfogóvadászgépet az elmozduló „ablak” pereméhez csalogatnia. Mindkét
jármű egyszerűen „dematerializálódott”. Az amerikai légierő pilótájának
sorsáról nincs tudomásunk.
K – Összefüggnek a
Simcoe-tó fölötti észlelések a Nagy-tavaknál tapasztaltakkal?
V – Igen. A
Simcoe-tó nyugati partján is lesznek észlelések, ha éppen nem az Ontario-tó
fölött történnek. Erre azonban nincs szigorú szabály. Ezek az események az
Ontario és a Huron „ablakainak” „leszállási körében és végső megközelítési”
útvonalán bekövetkező változó körülmények miatt történnek. Ezek a változások a
forgalom egy részét a navigációs jelzőként szolgáló Simcoe-tó felé terelhetik.
K – Mi az
interdimenzionális átjárás?
V – Az átjárás
általános jellemzőit Oszkár könyve (Az én űrodüsszeiám - Utazás egy másik
galaxisba) már leírta, ahogyan másutt is szó esett róla. Tom Bearden nagyon
közel jutott a jelenség mögött meghúzódó, rendkívül elvont alapelvek
megértéséhez.
K – Milyen
szerepet tölt be a Zeta Reticuli az UFO-jelenségek világában?
V – A Zeta
Reticuli laza kapcsolatban áll a Föderációval, és így velünk, a Psycheanokkal
is.
K – Mi történt
Frederick Valentich ausztrál pilótával?
V – Valentichot
valóban felvette egy Zeta Reticuli-i űrhajó. Úgy döntött, hogy végleg velük
marad, de azóta több alkalommal visszatért titkos látogatásokra.
K – Egy UFO-t
láttak az Ontario állambeli Waterdown fölött 1981. november 3-án. Psychean
jármű volt, vagy valaki másé?
V – Az önök által
megfigyelt UFO egy személyzet nélküli, ellenséges felderítőeszköz volt. Még
ugyanazon a napon ez az UFO Torontótól északra felrobbant. Valójában egyszerűen
balszerencséje volt: egy kutató Psychean energiasugár találta el, amely a
szondát befelé irányuló robbanással összeomlasztotta, vissza egy másik
dimenzióba. Ezért nem hullottak törmelékdarabok a földre.
K – Lehallgatják-e
a telefonokat, és ha igen, kik?
V – Minden kutató
telefonját szándékuk szerint felületesen megfigyelik mind a „jó”, mind a
„rossz” fiúk. A vétel azonban rendszertelen, és a sugárnyaláb „rögzítése”
időnként akár órákra is megszakadhat. Ez okozhatja az idegesítő kattogásokat és
zúgásokat, amikor a kapcsolat ismét helyreáll. A megfigyelési folyamatot
automatikus berendezések végzik, amelyek csak akkor jeleznek különleges
figyelmet igénylő eseteket, ha UFO-val kapcsolatos témákról esik szó. Ilyenkor
megkezdődhet a beszélgetés rögzítése, és egy élő kezelő is bekapcsolódhat a lehallgatásba.
Bármely kutató telefonját bárhol megfigyelhetik. A megfigyelés szigorúsága vagy
enyhesége a hívás fontosságától, illetve annak prioritásától függ.
K – Milyen típusú
földönkívüliek ellenségesek?
V – Sokféle
formában és megjelenésben fordulhatnak elő. Általános útmutatás: a
gyümölcseikről fogjátok felismerni őket. Mielőtt közelednétek hozzájuk:
bízzatok a saját megérzéseitekben, de járjatok el a lehető legnagyobb
óvatossággal. Ha kétségeitek vannak: meneküljetek, ahogy csak bírtok!
K – Egy amerikai
UFO-kutató fényképeket készített az Ontario-tó nyugati része fölött látható
UFO-król. Kihez tartoztak ezek a járművek?
V – A készített
fényképeken Psychean járművek láthatók.
- 1.
fénykép: Három, egymás fölött elhelyezkedő jármű látható; a felső éppen a
materializálódás folyamatában van.
- 2.
fénykép: Egy olyan jármű látható, amely hasonlít az Adamski-típusú
járműre, de jelentősen átalakították és korszerűsítették.
- 3.
fénykép: A jármű átmérője 50 láb.
- 4.
fénykép: A „csúcs” egyszerre része a járműnek és a materializációs
folyamatnak is; sajátos optikai torzulásokat hoz létre.
Hátsó borító
1975-ben Mágocsi Oszkár
bemutatta UFO-kalandjainak részleteit és azokkal az intelligens lényekkel való
kapcsolatát, akik a Pszicheánoknak nevezték magukat. A teljes történetet Az én
űrodüsszeiám - Utazás egy másik galaxisba című könyvében jelentette meg.
Most, nyolc évvel
későbbi, Kanadában és az Egyesült Államokban történt további
kapcsolatfelvételek után, az űrlényekkel való legutóbbi találkozásait ebben a
könyvben meséli el: A galaktikus utazásom titkai.
A szerző
szembesülése egy pszicheáni jelenéssel az otthonában; egy hátborzongató jelenet
az MIB-kkel egy manhattani utcán; egy víz alatti utazás egy UFO-ban a floridai
Key West partjainál; éjszakai UFO-utazások az indianai Muncie közelében;
valamint egy hideg éjszakai találkozó régi űrbéli barátjával, Argusszal –
mindez lenyűgöző olvasmányt kínál.