Mágocsi Oszkár
A galaktikus utazásom: kozmikus testvéreimről
Fordító megjegyzése:
A fordítás az angol nyelvű Mágocsi, Oszkár: Odyssey in UFOs - About My Space Friends c. könyv http://www.vielewelten.at/ebooks_en.htm oldalon megtalálható PDF változata alapján készült.
Tartalomjegyzék
ELŐSZÓ
Ez a könyv nem csupán az én űrbéli barátaimról – valójában a mi űrbéli barátainkról – szól, hanem egyben tisztelgés is előttük azért a fáradhatatlan munkájukért, amelyet a Fény Erőinek nevében végeznek a kozmikus egyensúly és harmónia megteremtése érdekében. És mindenekelőtt tisztelgés azok előtt az erőfeszítéseik előtt, amelyekkel bolygónkat, a Földet az kozmikus és magasan fejlett civilizációk nagy családjába kívánják bevezetni.
Kozmikus barátaink jóindulatú tevékenysége különféle formákban nyilvánul meg. Különböző álruhákban és különböző neveken jelenhetnek meg; számos módon ábrázolhatják őket – amelyek közül ez a könyv csupán egyetlen példát mutat be. Az embereinkkel való kapcsolatfelvételük történhet közeli találkozás, valamilyen fizikai megnyilvánulás vagy „csatornázott” üzenet útján. Így vagy úgy, de el fognak jönni, és az ezredfordulóig egyre gyakrabban fognak érkezni. A megfelelő időben hozzád is el fognak jönni…
Toronto, 1989. január 1.
A szerző
PROLÓGUS
Tájékoztató Sedonában a szerző számára
1987 februárjának elején meglátogattam a kaliforniai San Diegóban található Repüléstörténeti Múzeumot. Az utolsó kiállítások egyikének végéhez közeledve, miközben az emberi találékonyság alkotásain és a gyors technológiai fejlődésen álmélkodtam, valaki megszólalt mellettem.
– Valóban lenyűgöző.
Egy ismerős férfihang szólalt meg. Megfordultam, és örömmel ismertem fel Argust, egyik UFO-nauta űrbéli barátomat.
– Pedig ez még csak a kezdet – mosolygott Argus. – Elegendő idő birtokában az ember találékonysága határtalan. Ezt hamarosan magad is meglátod. Néhány nap múlva egy rendkívül különleges dokumentumfilmet mutatnak majd neked néhány földönkívüli űrutazásról és föderációs űrbéli barátod néhány hőstettéről. Ez a dokumentumfilm nagy segítségedre lesz a hamarosan megjelenő, „A galatikus utazásom – Kozmikus testvéreimről” című könyved megírásában.
Argus nem volt hajlandó elárulni a megígért vetítés helyét és idejét.
– Ne aggódj, csak folytasd a városnézést és a kirándulásokat a környéken, ahogy kedved tartja. A megfelelő időben a megfelelő helyen fogsz kikötni. Pontosan úgy, ahogyan ide is eljutottál Torontóból, megérzéseidet követve az új találkozások reményében.
Ezután elvitt ebédelni a közeli „Cafe El Morro del Rey” nevű, elegáns, spanyol gyarmati stílusú étterembe, ahol ínyenc ebédet fogyasztottunk el, és jót beszélgettünk. Jó érzés volt ismét találkozni pszichikai képességekkel rendelkező űrbéli barátommal. Az is megnyugtatott, hogy jó úton járok a lehetséges új találkozásokat illetően...
****
Három nappal később bérelt autómmal megérkeztem az arizonai Sedona városába – arra a helyre, amely már korábban is nagyon erősen vonzott. A nappalt autózással és gyalogos sétákkal töltöttem a festői sziklaalakzatok és a magasba tornyosuló, sokszínű hegyek között. Sedona a varázslatos szépség és a misztikus erejű energiörvények helye. Különleges energia található itt! Úgy tartják, hogy a vörös föld alatt egy lemúriai kristályváros rejtőzik – egy ősi kapu a csillagokból.
Nappali felfedezőutam csodálatos és rendkívül energiával feltöltő volt – de semmiféle kapcsolatfelvételre nem került sor. Leszállt az éjszaka. Hűvös és tiszta idő volt, a telihold éppen elhagyta legmagasabb pontját. Este tíz óra körül erős késztetést éreztem arra, hogy kihajtsak egy hatalmas, „repülő csészealj” alakú sziklahegyhez, amelyet Bell Rocknak neveznek. Lassan felsétáltam a nyugati oldalán, miközben máris éreztem, hogy a „korona típusú” energia bizsergeti a fejemet; ez az energia követi a Bell Rock alakját, majd kilövell az univerzumba.
Bár nem volt világos, hogy pontosan minek a bekövetkezését várom, már azzal is egészen elégedett voltam, hogy ott lehettem azon a holdfényes, varázslatos vidéken. Egy alacsonyabban fekvő fennsíkon megállva megpillantottam a szikla felszínén egy apró kövekből kirakott kört – leginkább egy indián gyógyító kerékre emlékeztetett. Eszembe jutottak a Bell Rock legendájának szavai: „A Sas Otthona”, „A Kommunikáció Helye”, miközben közelebb léptem a gyógyító kerékhez.
Ekkor valami elképesztő gyorsasággal történt. Kicsúszott alólam a talaj: úgy éreztem, mintha valamiféle aknán zuhannék keresztül, vagy egyszerűen berántanának a sziklahegy belsejébe. Néhány pillanattal később testem szállítása megállt. Egy nagyon halványan megvilágított környezetben találtam magam, egy lift nagyságú, homályosan piramis alakú kristályképződménybe zárva. A felületek rövid időre felcsillantak, amint valamiféle kísérteties alak kezdett kirajzolódni a közelemben. Valójában egy élő ember volt, akit különös, derengő fény vett körül. Quentin volt az, egy másik kozmikus barátom.
– Bocsánat azért, ahogyan berántottunk ide. Amint az ősi szállítósugár rákapcsolódott az auramintázatodra, egyszerűen automatikusan működésbe lépett. – Quentin melegen megölelt. – Én vagyok a vezetőd ezen a látogatáson, üdvözöllek a fedélzeten. Köszönöm, hogy pontosan érkeztél.
– A pontos érkezés nem rajtam múlt, hiszen halvány fogalmam sem volt... – motyogtam.
– Nos, ma este nagyszerűen reagáltál arra, hogy idevezessenek. És a Bell Rock energiájához való vonzódásod miatt a belépésednek ezen a helyen kellett megtörténnie, még akkor is, ha a megígért vetítésre a néhány mérföldre lévő, megfelelően felszerelt Cathedral Rock belsejében kerül majd sor.
Quentin megérintett egy medált a mellkasán – és mindkettőnket szédítő elmosódottság közepette repített át a sziklákon és mindenen. Egy halványan világító, katedrális méretű kristálybarlang belsejében álltunk meg. Semmiféle műszert vagy berendezést nem lehetett látni. A hatalmas, kristályokkal bélelt helyiség üres volt, kivéve néhány dönthető széket a közepén, ahol leültünk. Valahonnan éteri jellegű zene hangja hallatszott.
– Mindenekelőtt – szólalt meg Quentin – általános háttérismertetést kell adnom neked a Föderációról és annak kezdeteiről. A Fény Erői és a Sötétség Erői között korszakokkal ezelőtt dúló hatalmas kozmikus háború következtében, amikor a titáni energiák elszabadultak, Multiverzumunk megszámlálhatatlan milliónyi világa pusztult el. Még az egész birodalmakat alkotó szövedék is számos töredezett dimenzióra szakadt szét, miközben az újonnan kialakult törésvonalak állandó akadályokká váltak. A korábban természetes és szinte azonnali kozmikus utazás és kommunikáció többé nem volt lehetséges.
– A háború utáni helyreállítás lassú volt, és csupán részleges maradt. Az élet azonban, mint mindig, most is felülkerekedett. A kevés túlélő világ – emberiek és idegenek egyaránt – újjáépült: némelyikük a megmentett maradványokból kiindulva egy viszonylag kényelmes középszintig jutott, másoknak teljesen a semmiből, kezdetleges állapotból kellett újrakezdeniük. Így sok évezred elteltével az érintett világok többségében különböző fejlettségi fokú, virágzó civilizációk alakultak ki. Majdnem mindegyikük képes volt ismét űrutazásra, még ha csak szerény mértékben is. A bolygók és csillagrendszerek között újra megindult a kereskedelem és a cserekapcsolatok kialakulása. Több helyen egész térségek kezdtek kapcsolatba lépni egymással, létrehozva néhány kezdeti, régiók közötti szövetséget. Az egyik ilyen térség a Világok Pszicheáni Föderációja volt, amely még nagy konglomerátumok kialakulását is elindította, magába foglalva egy önálló szektort – amelyet később 11-es Föderációs Szektornak neveztek el. Ugyanis itt alakult meg végül a Nagyobb Föderáció (teljes nevén a Szabad Világok Interdimenzionális Föderációja) a maga 33 hatalmas szektorával, a Fény Erőihez tartozó Őrzők Tanácsa kozmikus segítőinek javaslatára és irányításával.
– Ezek az Őrzők, az emberiség Idősebb Testvérei minden rendszerben, annak szentelték magukat, hogy megakadályozzanak egy újabb kozmikus méretű pusztítást, és védelmet nyújtsanak a Sötétség Erőivel szemben. A Tanács ezen Őrzői a multiverzum struktúráin „kívül” léteznek és működnek a Nagy Mesterek irányítása alatt, egy teljesen nem fizikai sík legfelsőbb régióiban, túl a téren és az időn. Test nélküli lények, akik időnként a fény lényeiként nyilvánulnak meg lakhelyükön. Éteri lakhelyükről irányítják emberi világaink megfelelő működését és fejlődését, bármely kozmikus birodalomban is legyen az adott otthonunk. Mindezt teljes összhangban teszik más idegen életformák számos különálló, vezető „éteri hierarchiájával”, a harmonikus együttélés és a tartós kozmikus béke érdekében.
– Így néhány száz évezreddel ezelőtt, multiverzumunk egy távoli részén megszületett a Nagyobb Föderáció, hogy igazgassa az emberi világrendszerek ügyeit. Ugyanígy a 11-es Szektor és annak központi része, a Pszicheáni Világok is a Nagyobb Föderáció központi szektorává vált, egy Xanthius nevű kormányzó bolygóval. A Föderáció 33 szektora összesen 5000 jelentős, világközpontként működő bolygóból áll, továbbá ennek százszorosát kitevő számú bolygóból, amelyek még érintetlenek vagy fejletlenek. (Az egyik szektori résztvevő a Tejútrendszer Galaktikus Konföderációja, amelyet az Ashtar Parancsnokság képvisel a Föld bolygó esetleges föderációs tagsága tekintetében.)
– A Galaktikus Konföderációban, akárcsak sok más föderációs szektorban, létezhet bizonyos fokú szabványosítás; azonban még ők sem rendelkeznek teljesen egységes szabványokkal az egyik végétől a másikig. Sokféle rendszert, kultúrát, technológiát és eljárást foglalnak magukban. A legtöbb világ még csak nem is hajlandó átvenni más világok szokásait. Miért is tennék? Tökéletesen működő űrutazási technológiákkal rendelkeznek. És mindenekelőtt a „haladás” és a hatékonyság mértéke sokkal kevésbé fontos, mint az érző élet minősége és célja – amelynek legmagasabb közös célja minden szülővilág spiritualizálódása, az egyre magasabb rezgésszintű birodalmak felé. Minden szektor minden tekintetben teljesen autonóm, de képviselettel rendelkezik a Föderáció fővárosi bolygóján, Xanthiuson. Egyébként a szektorok között nincsenek kapcsolatok vagy cserekapcsolatok, ami elősegíti a független növekedést és fejlődést külső befolyások nélkül. Ritka kivételekről, amikor új, „külső” módszert kell alkalmazni, a szektor képviselője dönt, többnyire a legnagyobb humanitárius jelentőségű ügyekben. Bár a Föderáció lakossága túlnyomórészt emberi, jelentős számban élnek benne idegen fajok is, számos tagvilággal vagy társult világgal.
Minden tagság önkéntes alapon, népszavazás útján jön létre.
– A Föderáció világait a szellem egysége köti össze; a távoli Őrzők Tanácsának felsőbb testülete irányítja őket. Ezeket a világokat a Föderáció Űrflottája kapcsolja össze és védi – az Űrflotta Parancsnokságának irányítása alatt, a föderációs hatóságokkal együttműködésben, de kizárólag az Őrzők Tanácsának felelősséggel tartozva. Az Őrzők megfigyelő és tanácsadó „kozmikus segítőik” révén tartják a kapcsolatot ezekkel a világokkal és a Föderáció Űrflottájával. Minden bolygón 4-es fokozatú segítők működnek megfigyelőként. És hogy minden zökkenőmentesen működjön, számos 5-ös fokozatú segítő – akik közül az egyik Quentin – folyamatosan ellenőrzi a rendszert, és jelentést tesz az Őrzők Tanácsának tekintélyes testülete felé, amely 6-os és 7-es fokozatú személyekből áll.
– A segítőjelöltek gyakran már kinevezésük előtt is rendkívül hosszú életet éltek, és tapasztalatok, valamint eredmények széles skáláját gyűjtötték össze. Egy segítő pályafutása kihívásokkal teli és beteljesítő élet. A hivatalos kinevezés megtiszteltetését az Őrzők Tanácsa adományozza. A megfelelő képességek és képesítések kifejlesztésétől függően egy 4-es fokozatú segítő idővel 5-ös fokozatra léphet elő – és számtalan évezred elteltével akár 6-os fokozatra is a Tanács végrehajtó ágában (amely túlnyomórészt test nélküli állapotban létezik, időnként azonban nagy válságok idején „testet öltve” a fizikai birodalomba merészkedik).
– Most hadd magyarázzam el a különféle sebességeket és dimenziókat.
Quentin egy másik témára tért át.
– A közeli távolságokhoz használt szokásos, fénysebesség alatti „impulzus”-sebességeken kívül léteznek a hiperűrutazás révén elérhető, fénynél gyorsabb sebességek, amelyek minden föderációs űrjármű rendelkezésére állnak. Az utasszállító hajók, teherszállítók és más kereskedelmi, valamint polgári járművek számára ez a fénynél gyorsabb utazósebesség 200 C (vagyis a fénysebesség kétszázszorosa). Az Űrflotta csillaghajói és a legmagasabb prioritású kormányzati hajók esetében a fénynél gyorsabb utazósebesség 500 C. Tekintettel arra, hogy egykor az 1 C-t – vagyis a fénysebességet – tekintették a végső sebességhatárnak, ez a több száz C-nyi sebesség hihetetlenül gyors – de még mindig túlságosan „lassú” a csillagközi vagy galaxisok közötti távolságokhoz.
– Például a te lencse alakú otthongalaxisod, a Tejútrendszer, a maga százmilliárd csillagával, 20 000 fényév „vastag” és 100 000 fényév átmérőjű, miközben a szomszédos Androméda-galaxis kétmillió fényévre található. És mi a helyzet a további százmilliárd galaxissal csak a te otthonuniverzumodban? Mi a helyzet a sok más univerzummal, más dimenziókkal, más szintekkel és birodalmakkal ebben az ismert, ám nagyrészt feltérképezetlen multiverzumban, a felfoghatatlanul nagyszerű Kozmoszban?
– A Föderáció lazán összekapcsolódó közössége, amely a különféle galaxisok és más dimenziók sok ezer csillagrendszerét foglalja magában, 33 hatalmas szektoron terül el otthon-multiverzumunkban, ebben a végtelen kozmoszban. Ahhoz, hogy ezeket a félelmetes távolságokat még a fénynél gyorsabb utazósebességnél is gyorsabban lehessen megtenni, rendelkezésünkre áll a csillagközi ugrások szinte azonnali áthaladási lehetősége is minden hajó számára, az úgynevezett Csillagkapuk révén, amelyek egymástól körülbelül 100 fényév távolságra találhatók minden szektoron belül, így a „kaputól kapuig” történő utazás idejét legfeljebb néhány hétre csökkentik (ennek során lehetőség van mesterségesen előidézett alvással eltölteni az időt). A Csillagkapuk mesterségesen létrehozott szerkezetek. A lehetséges kapuk a tér-idő kontinuum különös torzulásainak helyein találhatók – ezeket aztán ember alkotta energia-visszacsatolásos erősítőkkel egészítik ki. A kapukat robotok és számítógépes berendezések működtetik és tartják karban, és mindegyik programozható úgy, hogy kiválassza a szektoron belül található másik hasonló kaput mint úti célt. Más dimenziókban található föderációs szektorok eléréséhez az Űrflotta hajóit úgy szerelték fel, hogy áthaladhassanak az úgynevezett „interdimenzionális átjáróablakokon”, amelyek a legtöbb csillagrendszerben természetes módon nagy számban fordulnak elő.
– Aztán természetesen ott vannak a Galaxiskapuk is (minden föderációs szektorban kettő vagy három), azok a különös, rendkívül összetett anomáliák, amelyek képesek egy csillaghajót azonnal átjuttatni egyik galaxisból a másikba – csakhogy ezek az anomáliák erős gravitációs turbulenciák tömegében rejtőznek, amelyek képesek egy közönséges űrhajót darabokra tépni. Ezért csak a különleges megfigyelőberendezésekkel felszerelt, nagy teherbírású űrflottahajók alkalmasak arra, hogy pontosan bemérjék ezeket a katapultokat, és áthaladjanak rajtuk, hatalmas ugrásokat téve meg az elképesztő galaxisok közötti távolságokon.
– A kommunikáció eddig kifejlesztett leghatékonyabb módja az „ultraűr”-átvitel, amely 10 000 C sebességgel működik, szükség esetén akár a Csillagkapuk hálózatának automatikus továbbítórendszerén keresztül, vagy egy Galaxiskapun át közvetítőszonda segítségével. Legfeljebb fél napig tarthat, amíg egy üzenet a legtávolabbi pontról eljut valamelyik parancsnoki központba.
– A te otthondimenziódon kívül sok más dimenzió is létezik, amelyek egymás mellett helyezkednek el, vagy akár részben át is fedik egymást. Ezeknek a dimenzióknak fizikailag hasonló valóságuk van, mégis észlelhetetlenek egymás számára az eltérő frekvenciatartományaik miatt. Dimenziók léteznek alacsonyabb és magasabb frekvenciasávokban is. Bármely érző életforma számára rendkívül nehéz a frekvenciasávját „feljebb” vagy „lejjebb” változtatni, amihez gyakran különleges űrhajókra és/vagy segített energiafokozásra van szükség. Ezek a „sávok” ugyanis valójában különböző világrendeket jelentenek a kozmikus evolúciós skála különféle létezési szintjein – a különálló Rezgésbirodalmak (RB) eltérő sűrűségeit. Vagyis a Föld és annak látható univerzuma, a megszámlálhatatlan galaxissal együtt, a középső tartományba eső RB 3-hoz (3. sűrűség) tartozik. A Pszicheánok és számos föderációs világ a RB 3 magasabb tartományában vagy a RB 4 alacsonyabb tartományában helyezkednek el. Ezek a rezgésbirodalmak olyanok, mint a hagyma rétegei, gömbök a gömbökön belül, ugyanakkor egymástól jól elszigeteltek drasztikusan eltérő magasabb vagy alacsonyabb frekvenciasávjaik kvantumugrásai révén. E birodalmak anyaga és lakói összeegyeztethetetlenek egymással (akárcsak a szilárd anyag az éterrel vagy a tűz a vízzel); a lakóknak semmi hasznuk egymás technológiáiból, nem vihetnek át tárgyakat vagy eszközöket az akadályokon, és legfeljebb közvetett módon gyakorolhatnak egymásra gyenge, keresztirányú hatást. A birodalmak közötti utazóknak ezért szigorúan a saját lehetőségeikre kell támaszkodniuk, be kell illeszkedniük, és kizárólag a helyi eszközöket használhatják.
Csend lett. Csak ültem ott, és próbáltam mindezt megemészteni és megjegyezni.
– Nos, a dokumentumvetítést, amelyet számunkra ide sugároztak – folytatta Quentin hosszú szünet után –, leginkább „holográm” típusúnak lehetne nevezni, vagy egyszerűen „holodrámának”. Ez egy teljes körű, minden érzékszervre ható, holografikus vetítés, amely a valóság tökéletes illúzióját kelti. Ráadásul számodra és számomra olyan érzés lesz, mintha aktívan részt vennénk benne, mintha teljes egészében átélnénk az eseményeket. A tapasztaló személy emlékeiből származó halványabb vagy vázlatosabb részeket telepatikus vagy tényleges hangalámondással kiegészített, feljavított felvételek alkotják a megfelelő helyeken. Az élénkebb epizódok a tapasztaló személyen keresztül készült tényleges, élő felvételek. A teljes bemutató négy órán át tart, és néhány szerkesztett kiemelt részletből, valamint olyan emberek személyes történeteinek jelentősen lerövidített szakaszaiból áll, akikkel már találkoztál. Bizonyos földi személyazonosságokat a névtelenség megőrzése érdekében szándékosan elhomályosíthatunk, az alapvető érzések és élmények azonban így is érintetlenül megmaradnak. Ezt a „holodráma”-módszert azért választottuk, hogy segítsünk meglátnod és megtapasztalnod olyan dolgokat, amelyek túl hosszadalmasak vagy túl nehezen elmondhatók lennének hagyományos módon. Ezután a te feladatod lesz, hogy megfelelő szavakat találj mindennek a leírására a hamarosan megjelenő, „A galaktikus utazásom - Kozmikus testvéreimről” című könyvedben.
– És most halványuljanak el a fények, és kezdődjék a bemutató – fejezte be Quentin.
Quentin különös derengése elhalványult, és a barlang teljesen elsötétült. Hamarosan csillagokat kezdtem látni, aztán még több csillagot. Olyan érzésem támadt, mintha a mélyűrben utaznék, valóban repülnék, áthelyeződnék, harcolnék, térben torzulnék; jóval később úgy éreztem, mintha ténylegesen véreznék és meghalnék, majd ujjonganék és diadalmaskodnék. Valóban átéltem mindezt lényem minden porcikájával.
Most pedig hadd próbáljam mindezt szavakba önteni itt, ebben a könyvben.
NÉHÁNY ESEMÉNY A MÚLTBÓL
Micah (más néven Don Miguel)
Serdülőkorában sok éjszakát töltött a csillagos égbolt szemlélésével, hatalmas csodálattal, a kietlen hegyek között lezuhant szupercsillaghajó roncsai mellett üldögélve. Vonzotta a lezuhanás helyszíne, mintha a szétszóródott roncsdarabok közötti eredménytelen kutatása – vagy az, hogy vágyakozva tekintett a kifürkészhetetlen univerzumba – valamilyen támpontot adhatna rejtélyes származásához. De nem adott. Sajnos még a „legtanultabb fickótól” sem tudhatott meg sokat erről azokon a vidékeken: a robotizált űrkikötő visszavonultan élő vezetőjétől, akinek türelmes és kedves felügyelete alatt mindenféle mesterséghez értő ezermesterré vált.
Körülbelül 31 000 földi évvel ezelőtt egy akkor becslések szerint egyéves kisbaba történetesen az egyetlen túlélője volt annak az ismeretlen eredetű, lezuhant szupercsillaghajónak. Hamarosan örökbe fogadta őt egy gyermektelen házaspár azon a sivár planetoidon, amelyet „Pits”-nek neveztek, és amely egy egészen jelentéktelen csillagrendszerben helyezkedett el. Az örökbefogadást Dr „Őrült Ló”, a környék egyetlen orvosa segítette elő, aki a fiút kissé különös, de egészséges embernek nyilvánította, és aki révén évekkel később a fiúból részmunkaidős orvos lett. Mivel az ottani emberek a kemény határvidéki világban leginkább a saját dolgukkal törődtek, a hajószerencsétlenség nem kapott nagy nyilvánosságot. Eltekintve attól, hogy néhány kíváncsiskodó átkutatta az elszenesedett roncsokat és a maroknyi utas megégett holttestét, nem volt vizsgálat, sem jogi felhajtás. A Micah nevet kapta, és nevelőszülei nagy szeretettel és gondoskodással nevelték fel; egy egyébként keményen dolgozó és nehéz körülmények között élő, „meggazdagszol vagy tönkremész” típusú házaspár voltak. Nos, amikor kutatóként kockára tették az életüket abban a csekély reményben, hogy mesés és felbecsülhetetlen értékű trioktonkristályokat találnak, szabadon választhattak, ahelyett hogy valamelyik átlagos világ garantált jövedelmet nyújtó társadalmában vesztegették volna el az életüket. A nehézségeket, a kihívásokat részesítették előnyben, az „ostobák aranyának” egész életen át tartó hajszolását. Végül azonban Micah révén mégis szerencséjük lett. Huszonegy éves korában Micah véletlenül egy igen keresett trioktonkristályokból álló érctelérre bukkant, nagyon közel a lezuhant szupercsillaghajóhoz. Néhány ostoba pletyka is szárnyra kapott – állítólag egy olyan kijelentésből eredt, amelyet Dr „Őrült Ló” egyszer részegen tett –, miszerint Micah idegen vére trioktonrészecskéket tartalmazott, amelyek időzített aktiválódása lehetővé tette számára, hogy „ráérezzen” a kristályérctelérre. (A legenda szerint a triokton a szupercsillaghajók energiaforrása és meghajtóanyaga volt.) Micah a bevétel felét nevelőszüleinek adta, amivel kétségtelenül a fényűző utazások világába emelte őket, és megvásárolta számukra az életük meghosszabbításának törvényesen engedélyezett lehetőségét a térségben szokásos, statisztikai 800 éves élettartamon túl, további 25 százalékkal.
Micah szintén elhagyta a planetoidot, mert tanulni, megismerni és mindent megtapasztalni akart. Néhány rövid évnyi kiterjedt utazás és a „nagyvilági élet” után azonban letelepedett, hogy a tiszteletre méltó Boulderam Egyetemen tanuljon. És bár a tudomány és a technológia számított a legdivatosabbnak, számára pedig a legkönnyebbnek, hiszen képességei meghaladták a szokásos szintet, és korábban sokféle gépet javított a bányászrobotoktól az űrteherszállítókig, mégis inkább a szabad művészetek nyugodt és álmodozó világát választotta. Nem is sejtette, hogy az egyetemi élete korántsem lesz nyugodt, és hogy elkerülhetetlenül magával ragadja majd a hallgatók körében forrongó, „világmegváltó” forradalmi eszmék üstje, az állandóan új és merész kihívások keresése. Ott, Boulderamban, hosszú évek elteltével derült ki, hogy nevelőszülei egy közeli egyetemen hasonlóan kihívásokat kereső légkör elől menekültek el, mielőtt a bányászkolónia kemény életét választották. Az ő döntésük Micah számára meglehetősen nevetségesnek tűnt – néhány évvel később mégis ugyanabba az irányba tartott, amikor a „telepes gondolkodású” hallgatók egy csoportjának megválasztott vezetője lett. Az ő ízlése azonban nem egy terméketlen planetoid felé vonzotta, hanem inkább egy buja, zöld világ felé. Hamarosan ötven házaspárból álló, „vissza a természethez” telepescsoportot vezetett egy távoli, teljesen érintetlen bolygóra. A bolygót 700 évre bérelték a Föderáció Erőforrás-kezelő Szervezetétől a telepesek csoportja számára, Micah pedig fő részvényes és leendő családfő volt. Magával vitte szenvedélyes szerelmét is, egy nagyon csinos és erős női telepest, Leandert, hogy felesége és segítőtársa legyen. A bolygó neve Micander lett. A 700 éves bérleti idő jóval belül maradt a térségben szokásos, átlagosan 800 éves élettartamon – ami az olyan „rövid életű” fajok szemében, mint a földiek, látszólag rettenetesen hosszú idő, de mégsem annyira rettenetesen hosszú. Az ember egyszerűen ennek megfelelően tervez és éli az életét.
Bár másutt a népességből genetikai mintákat vettek a lehető legkisebb mértékű szaporodás érdekében, az új „micanderiek”, mint a bolygó bérlői, jogosultak voltak házaspáronként két túlélő gyermekre a házasság első ötven évében. Ezt követően kötelező sterilizálás következett. Még ilyen alacsony szaporodási ütem mellett is, mindössze három évszázad alatt az eredeti százfős népesség mintegy háromezer főre nőtt, majd újabb négy évszázad alatt elérte az egymilliót.
Micah már a kezdet kezdetén családos emberré, háztartást vezető személlyé vált, és belevetette magát a keményen dolgozó telepes és földműves jó életébe: együtt élt a természettel, és vezette az emberi közösség fejlődését. Semmiféle gép használata nem volt megengedett. Kéziszerszámokat és kezdetleges eszközöket használtak mindenhez, az erdők kiirtásától kezdve a házak építéséig és a föld megműveléséig. Magukkal hoztak azonban hasznos háziállatokat is, amelyek a lovakhoz, tehenekhez, baromfihoz, kutyákhoz és macskákhoz hasonlítottak. Eredeti készleteik nagy részét a hegyekben, biztonságos, „kemény magból” kialakított bázisokon helyezték el, miután teherszállító hajójuk eltávozott. Ezután saját döntésük alapján a telepesek végleg elszakadtak a civilizált világoktól. Kivéve természetesen a Föderáció időszakos megfigyelőrobotjait, amelyek általános biztonságukat és jóllétüket ellenőrizték, valamint az évtizedenként egyszer kötelező ellenőrzést, amelyet egy felügyelőrobot végzett. A telepesek azonban teljesen elégedettek voltak elszigeteltségükkel, és örömmel töltötték életüket a gépesítés nélküli, ám rendkívül emberivé tett mezőgazdasági közösség legegyszerűbb dolgaival. Néhány évnyi kemény munka után felépítették családi gazdaságaikat, jól megkezdték a megtisztított földek megművelését, és egy kisvárost is felépítettek az alapvető szolgáltatások számára.
Körülbelül 300 évvel az úttörő kezdet után Micah erős érdeklődése a gyógynövények és virágok iránt arra késztette, hogy házilag készített gyógyszerekkel kezdjen foglalkozni, ami fokozatosan szilárd családi vállalkozássá fejlődött, némi bolygón kívüli exporttal együtt. Ez az utóbbi szakasz körülbelül 600 év után kezdődött, amikor a bolygó népessége elérte a negyedmilliós határt – ekkor megindult a külvilággal való óvatos kapcsolatfelvétel, az eredeti alapító okiratnak megfelelően. Körülbelül ugyanebben az időben Micah felesége balesetben meghalt, ami az „öregembernek” súlyos érzelmi válságot és hosszadalmas újraalkalmazkodást okozott.
Micah, aki valóban tevékennyé akarta tenni magát, hamarosan csillagközi utazó ügynökké vált, és magával vitte a házi gyógymódokból álló termékcsaládját. A helyi csillaghalmaz egész területén üzletláncot épített ki, és hasonló vállalkozásokkal egyesült, aminek eredményeként közel galaktikus léptékű vállalatcsoport-szervezővé vált. Elkerülhetetlenül megjelentek a nagy üzletek és a politikai kapcsolatok. Micah látóköre gyorsan kiszélesedett, élete üteme pedig egyre gyorsult, eltávolodva korábbi „egyszerű életétől”. Így életének első szakasza 730 éves korában ért véget. Ugyanekkor bolygójának bérleti szerződése is lejárt; és a különleges micanderi társadalom megalapításában elért kiemelkedő teljesítményéért a Föderáció meghosszabbította az életét az ötezredik évéig – ez ritka megtiszteltetés volt, amely egymillió ember közül egynek jutott. Emellett tiszteletbeli doktori címet is kapott alma materétől, a Boulderam Egyetemtől.
A Föderáció területeinek több mint felén az emberek átlagos élettartama 200 földi év. A területek kevesebb mint felén az úgynevezett „hosszú életűek” élettartama 800 év. A gyermekkor és a serdülőkor hasonló a földiekéhez, az érettség 18 és 21 éves kor között következik be. A teljes érettség csúcspontját 35 és 50 éves kor között érik el, de a hosszú életűeknél ez a csúcs, az élet virágkora, egészen 500 éves korig állandó marad, majd egy 200 éves középkorú időszak következik. Az öregedéssel járó hanyatlás általában csak jóval 700 éves kor után kezdődik.
Rendkívül kiemelkedő egyéni teljesítmények esetén a Föderáció képes az életet 5000 éves korig meghosszabbítani. A meghosszabbító kezelést egy rendkívül titkos klinikán végzik, ahová a kedvezményezettnek (akit „meghosszabbítottnak” neveznek) körülbelül százévenként vissza kell térnie időszakos megerősítő kezelésekre. A kezelések természetükben nem annyira biológiaiak, sokkal inkább pszichikus jellegűek, az auramező különféle mélyreható módosításain keresztül.
Rendkívül ritka esetekben, és csak egy maroknyi nélkülözhetetlenül hasznos személynek, az Őrzők Tanácsa egy második fizikai élethosszabbítást is adományozhat, amelynek korhatára 35 000–40 000 év (ezeket a kedvezményezetteket „leginkább meghosszabbítottaknak” nevezik). A kezdeti kezelést és az azt követő megerősítő kezeléseket ultradimenzionális módon, az Őrzők által alkalmazott ismeretlen eljárással végzik.
A „meghosszabbított” és a „leginkább meghosszabbított” személyek szervezete az élet virágkorának megfelelő fizikai állapotban működik, amit rendszeres megfiatalító-megerősítő kezelések biztosítanak, hogy megelőzzék az energiaszint csökkenését vagy a szervi hanyatlást. A látszólag végtelen élettartammal való pszichológiai megbirkózás megkönnyítésére a megfiatalító kezelések alkalmai megfelelő időbeli választóvonalakként is szolgálhatnak a köztes hosszú időszakok között, emellett a „meghosszabbítottak” további felosztást is végezhetnek „korszakokra” (életmódjuk vagy a Föderáció szolgálatában teljesített küldetéseik és megbízatásaik szakaszaira). Így ezeken a sokkal könnyebben kezelhető időkereteken belül a meghosszabbítottak rendszerint egyszerre egy meghatározott időszakkal foglalkoznak, és az éppen aktuális feladatra vagy eseményre összpontosítanak – pontosan úgy, ahogyan az átlagos emberek is teszik.
Ezután Micah átadta Micanderen betöltött szerepét örököseinek és számtalan utódjának, és az új, hosszú életével újabb lehetőségeket kezdett keresni. Ez mélyen bevezette a helyi csillaghalmaz politikájába (amely mintegy száz lakott bolygóból állt, „szorosan” egymás mellett csoportosuló csillagok körül). A következő körülbelül 2000 év során élete egyre összetettebbé vált, miközben tevékenységének hatóköre folyamatosan növekedett. Ekkor már az egész galaxist átfogó kapcsolatokkal rendelkezett, sőt baráti kapcsolatokat is kialakított egy magas rangú szektorvezetővel, Ardvaallal, az Intergalaktikus Ügyek Koordinációs Szervezetétől. Egy korábbi közös konferencián, Ardvaal révén szerzett tudomást a rendkívül visszafogottan működő, ám kiemelkedő befolyással rendelkező, Föderáció feletti vezető körről, amelyet „Őrzők Tanácsának” neveztek, és annak bonyolult működéséről. Micah még egy magas szintű konferencián is részt vett, ahová Ardvaal vitte el, „ahol először találkozott a Tanács hús-vér küldöttével, egy Quentin nevű, 5-ös fokozatú kozmikus segítővel”. Micah, Ardvaal és Quentin a későbbi találkozók és közös tevékenységek során szokatlanul erős kötelékeket alakítottak ki egymással. Néhány évtizeddel később, amikor Ardvaal kérte áthelyezését a Föderáció Biztonsági Szolgálatának határőrizeti feladataihoz, Micah-t kérték fel a megüresedett tisztség betöltésére. Elfogadta, és körülbelül egy évezredig, 4000 éves koráig maradt ezen a poszton.
És bár Micah az Intergalaktikus Ügyek területén betöltött tisztségében folyamatosan gyarapodott tapasztalatban, bölcsességben és tekintélyben, egy mélyebb életmód iránti nyugtalan vágyakozás is egyre erősebbé vált benne. A továbblépés elhatározása akkor született meg, amikor megkapta a megrázó hírt Ardvaal tragikus haláláról egy távoli határövezetben. Micah ezért lemondott tisztségéről, és visszavonult a közszolgálattól. Mivel 4000 éves volt, úgy döntött, hogy hátralévő 1000 évét magánjellegű kutatással tölti, hogy megértse általában a létezés, és különösen a saját létezésének értelmét. Kilépett a társadalomból, és megkezdte nagy kozmikus kutatóútját. Engedélyt szerzett a Boulderam Egyetem nevében végzendő titkos kutatásokhoz, hogy tervezett utazásai korlátozásmentesek és az Űrflotta segítségével sokkal könnyebbek legyenek. Magánvagyonának szinte egészét elköltötte – megvásárolta a leggyorsabb és legkifinomultabb egyszemélyes csillaghajót a szuperhajók osztályából. Quentin ajánlására a Föderáció engedélyt adott számára a jármű átalakítására és felszerelésére, hogy az megfeleljen az Űrflotta szabványos teljesítményének.
Az Űrflotta szabványos teljesítménye azt jelentette, hogy a hajó képes volt szektorok és galaxisok közötti ugrásokra, hipersávokon való utazásra a Csillagkapuk között, valamint interdimenzionális áthaladásokra. Ahhoz, hogy a képzeletet meghaladóan távoli, egymástól több millió fényévre fekvő csillagrendszereket el lehessen érni, ezek a közlekedési módok elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy az Űrflotta összetartsa a Föderációt, és most Micah számára is szükségessé váltak, hogy elérhesse hasonlóan távoli úti céljait. A Csillagkapu-ugrások után hajója képessé vált az 500 C sebességű biztonságos utazósebességre, amellyel elérhetett egy kívánt csillagrendszert, szükség esetén pedig 1000 C-s vészhelyzeti sebességre is. Nem mintha Micah be akarta volna járni a Föderáció mind a 33 hatalmas szektorát, amelyek számos csillaghalmazt és galaxisrészt foglaltak magukban a multidimenzionális Kozmosz tizenkét ismert univerzumában. Nem, csupán személyesen szeretett volna találkozni néhány legendás bölccsel, akiknek szétszórtan elhelyezkedő tartózkodási helyeit még hivataláról való lemondása előtt sikerült megszereznie. Ám még ez a viszonylag „szerény” utazása is egy-két évszázadot vett volna igénybe, és a lassabb hiperhajtású űrutazás során heteket kellett volna mesterséges alvásban töltenie a Csillagkapuk közötti ugrások között. Minden úti célján, amelyet fel kívánt keresni, teljesen el akart mélyülni az ott élő bölcs sajátos magasabb filozófiai és metafizikai elvrendszerében, mielőtt személyes találkozót kérne a kérdések mélyreható megvitatására.
Micah valóban úgy találta, hogy a vándortudós szerepe tökéletesen megfelel vérmérsékletének. Így sokféle titkos tanítást kutatott távoli egyetemeken és még távolabbi forrásokból, miközben hajója számítógépére bízta, hogy átválogassa a feljegyzett információk hegyeit, majd rendszerezze a lényegi tudást. Valóban figyelemre méltó személyiségekkel, tanítókkal, sőt a titkos tudományok néhány mesterével is találkozott. Időnként tanulmányokat és előrehaladási jelentéseket továbbított a legközelebbi Vector Kommunikációs Központon keresztül a Boulderam Egyetemnek, részben azért, hogy teljesítse vállalt tudományos kötelezettségét, részben pedig azért, hogy a mindig kíváncsiskodó Űrflotta ne zavarja. Idővel azonban az Űrflotta egyre együttműködőbbé vált, különösen miután Micah beleegyezett, hogy az Intergalaktikus Ügyek nem hivatalos küldötteként közvetítsen néhány regionális viszályban.
Így Micah egyre mélyebbre merült kozmikus kutatásában, miközben egyre messzebb került a kitaposott ösvényektől. Olyannyira eltávolodott, hogy még arról is megfeledkezett, hogy vissza kellene térnie egy „fiatalító klinikára” régóta esedékes időszakos megerősítő kezelésére. Ekkor valami nagyon különös dolog történt vele. Miközben egy távoli csillagködben tartózkodott, hogy felkeressen egy bizonyos bölcset, egyik nap a szállodai szobájában ellenállhatatlan álmosság kerítette hatalmába, amely gyorsan kataton állapotba fordult. Jóval később tudta meg, hogy harminc napra kómába esett. A kóma során, a holografikus dokumentációval alátámasztott bizonyítékok szerint, teste bizonyos mérgező folyadékokat választott ki, amelyek áthatolhatatlan páncélkéreggé szilárdultak körülötte – nyilvánvalóan titokzatos védelmi mechanizmusa révén. Hét nap elteltével a folyamat visszafordult, és a kéreg minden nyoma mérgező gázok formájában elpárolgott. Valóban tökéletes védelem volt egy hibernált test számára. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy spontán megfiatalító-megerősítő kezelésen esett át. Ettől kezdve Micah szándékosan távol maradt a fiatalító klinikáktól, mert tudni akarta, vajon a spontán esemény megismétlődik-e. Nos, kétszáz évvel később valóban megismétlődött, amikor egy peremvidéki világon tartózkodott, hogy Helixee mesterrel tanácskozzon. Nyilvánvalóan a spontán megfiatalodás genetikailag bele volt építve a szervezetébe.
Mellesleg azon a peremvidéki világon Helixee mester egy rejtvényt adott neki, amely a „végső tanulás elíziumi világának” – a legendás Akhashandnak – a megtalálásához szükséges kulcsot tartalmazta. Micah az utasításokat követve útnak indult a feltérképezetlen térségek felé. Végül sikerült megfejtenie a bonyolult rejtvényt, amely véletlenszámok sorozatát adta eredményül. Ekkorra már elérhető közelségbe került a legtávolabbi Csillagkapu, egy személyzet nélküli előőrs Archonusnál. Arra gyanakodva, hogy a számok egy nem nyilvántartott hely koordinátáit jelölik valahol a multidimenzionális Kozmoszban, és egy merész megérzésére hagyatkozva Akhashanddal kapcsolatban, Micah a véletlenszámokat betáplálta a Csillagkapu szállítóáramkörébe.
A következmény valóban látványos volt: egy hosszú és vad „szuperhajtású” utazás után, amely a Teremtés felén átvezetett, Micah egy elbűvölő fényességgel és hatalmas boldogsággal teli birodalomba érkezett. Hajójának leszállóegysége néhány pasztellszínű templom, hatalmas szabadtéri színház és számos oszloppal díszített márványcsarnok közelében szállt le. A kellemes éghajlatú helyen mindenütt kényelmes ruházatot viselő emberek tartózkodtak. Minden és mindenki nagyon élettelinek látszott. Új színek és új hangok végtelen változatossága vette körül. Minden részlet rendkívül élesen és tisztán jelent meg, messze meghaladva a szokásos mindennapi világban érzékelhető tartományt.
Ez nem a „túlvilág” volt, sem valamiféle asztrális sík. A hely meglehetősen valóságos volt. Maga Micah is ragyogónak és élettelinek látszott. Örömtelinek, nagyon könnyűnek érezte magát, mintha teljesen otthon lenne. Számára természetes volt, hogy elvegyüljön a többi ember között. Mindannyian ugyanazért érkeztek erre a helyre, amiért maga Micah is. Hasonló gondolkodású emberek társaságában volt, akik mind boldogan fogadták magukba az Egyetemes Tanítások legmagasabb rendű formáit, sok nagyszerű mestertanítótól – vagy eszmét cseréltek diáktársaikkal, szemináriumokat vezettek vagy látogattak másokkal együtt. Akhashand olyan volt, mint egy nagy, boldog egyetemi közösség. Micah elégedettnek és teljesen gondtalannak érezte magát; szükségleteiről gondoskodtak, hozzáférése zavartalan maradt a parkolópályán tartózkodó, most már csak minimálisan „ébren lévő” csillaghajójához. Akhashand időtlen birodalom volt, ahol senki – beleértve őt magát is – nem törődött az idő múlásával. De miután egy évszázadnak érződő idő elteltével telítettség érzése támadt, cselekedett a továbblépés késztetésére. Felismerte, hogy tanulmányai teljesen befejeződtek. Ettől kezdve egyszerűen csak élnie kellett – szolgálnia, fejlődnie és növekednie a szellemi nagyságban.
Amikor csillaghajójában visszatért a Föderáció kézzelfogható birodalmaiba, és visszakövette korábbi útját, megdöbbenve tudta meg, hogy a helyi galaktikus időszabványhoz való újbóli igazodáskor valójában 15 000 év telt el távollétében. Ráadásul minden tekintetben sokkal fiatalabbnak tűnt, mintha visszatért volna 300 éves korának legjobb éveihez! Miközben újra meg újra ellenőrizte az időkereteket és a műszereit, továbbra is teljesen összezavarodottnak érezte magát – mígnem egy magas emberalak hirtelen megjelenése a parancsnoki hídon visszazökkentette teljes éberségébe.
Quentin volt az, az Őrzők hús-vér képviselője, aki azért érkezett, hogy megnyugtassa és elmagyarázza a rejtélyes eseményeket. Quentin megerősítette, hogy Micah valóban 15 000 évig volt távol, és ténylegesen, tartósan visszafiatalodott életének virágkorába. Quentin elmondta, hogy Micah távozásakor a Csillagkapu automatikus figyelmeztető rendszere értesítette őt arról, hogy valaki dimenziók közötti ugrást hajtott végre egy nyilvántartásban nem szereplő helyre. A nyomozás és a koordináták nyomon követése révén rájött, hogy Micah Akhashandba tartott. Megértve az indítékát, szívében helyeselte azt.
Az egyetlen bökkenő az volt, hogy a személyzet nélküli archonusi Csillagkaput valaki manipulálta, ami 15 000 éves időeltolódást okozott azáltal, hogy a hajót több időtorzuláson vezette keresztül. A beavatkozás a Sötétség Erői ügynökeinek szándékosan ellenséges cselekedetének tűnt, amelynek Ardvaal is áldozatul esett, amikor megpróbálta kivizsgálni a manipuláció hatásait. Akárcsak előtte egy másik föderációs ügynök esetében, Ardvaal dimenzióugró hajóját is az időtorzulások közé vetették, ahol meghalt, amikor elhaladt ötezredik életéve mellett. Micah azonban nem halt meg az időtorzulásokban. Éppen ellenkezőleg, még meg is fiatalodott, kétségtelenül azért, mert egy titokzatos, „nagyon hosszú életű” származási vonalhoz tartozott – talán egy ismeretlenhez –, amelynek megfiatalodást kiváltó mechanizmusa valahogyan aktiválódott az időtorzulásokban.
Quentin arra gyanakodott, hogy az Őrzőknek valamiféle „jövőbeli közös szerepet” kellett szánniuk neki, Micah-nak, sőt Ardvaalnak is – az utóbbi halála által okozott látszólagos visszaesés ellenére. Quentin megtudta, hogy Ardvaal időközben új testben született újjá, most kétszáz éves, és újra felkészítik korábbi, a Biztonsági és Hírszerzési Szolgálatnál betöltött „véreb” szerepére.
Most, hogy Micah második élethosszabbítása megvalósult – még ha nem is hivatalos adományozás útján –, Quentin megígérte, hogy a tényleges helyzetet megfelelően nyilvántartásba veteti a Föderációban, Micah újbóli beilleszkedésével és az átlagos mindennapi életbe való diszkrét visszatérésével együtt...
A Csillagkapu-incidens
– Nos, össze kell szednem életem darabjait. Kezdetnek benézek a Boulderam Egyetemre – mondta Micah.
– Bárhová is mész, ez a te döntésed. De ha valaha szükséged lesz a segítségemre, csak hívj fel! – mondta Quentin búcsúzáskor, majd alakja eltűnt a parancsnoki hídról.
Mivel Micah valójában nem érzett kedvet ahhoz, hogy sietve visszatérjen a megszokott világba, egyszerűen automatikus visszatérő pályára állította hajóját Boulderam felé, előtte azonban egy tengerparti helyen leszállt az Archonus bolygóra. A leszállóhely körülbelül fél világkerületnyi távolságra volt a Föderáció megfigyelő-előőrsétől. Ezt a helyet néhány év alatt elérhette lassú, „nomád” vándorlással a különféle terepeken keresztül. Valamennyire emlékeztette őt a réges-régi, Micander bolygón töltött telepeséletének kezdeteire. Visszatérést jelentett az alapokhoz, ismét a fizikai létre összpontosított, összhangban élt a természettel, és remeteszerű módon a földből tartotta fenn magát. Még abban is reménykedett, hogy néhány nyomot talál majd a Csillagkapu különös időtorzító viselkedésével kapcsolatban.
Így gyalog indult útnak, kényelmes tempóban, minden időjárásra alkalmas, strapabíró öltözékben, csupán egy könnyű hátizsákot cipelve. Nagyjából kellemesen telt az ideje az enyhe és a zord időjárási viszonyok között egyaránt, miközben lenyűgözte a folyton változó környezet és a kettős napból álló rendszer által létrehozott, festőien szokatlan színkombinációk. A napfelkelték és naplementék gyakori szemlélése rendszeres elmélkedéssé alakult az akhashandi tanításokon, végül pedig megszilárdult meditációs gyakorlattá vált. Boldognak érezte magát békés, szemlélődő, nagyon lassú tempójú életében, a természettel való összhangban és a különös bolygó ritmusában.
Körülbelül másfél évvel megérkezése után, egy naplemente idején, miközben egy kopár sziklákból álló dombon meditált, furcsa érzés kerítette hatalmába, amelyet életében korábban csak egyszer tapasztalt: abban a pillanatban, amikor gyermekkorának otthonául szolgáló planetoidon felfedezte a mesés trioktonkristályok lelőhelyét.
Micah most megszakította meditációját, felállt, és mintha valami vonzaná, átsétált a dombon egy nagy barlang bokrokkal eltakart bejáratához. A gyengülő nappali fényben még mindig képes volt ellenőrizni azt, amit már előre megérzett: a barlang belsejében hatalmas mennyiségű, a kőzetbe ágyazott trioktonkristály sorakozott, amelyek rubinvörös, smaragdzöld és ibolyaszínű csillogásukkal hipnotikus, háromszínű varázst árasztottak. Emellett meglepő tárgyakat is talált: nagy teljesítményű kondenzátorok sorait, amelyeket ultrahullám-generátorokhoz kapcsoltak, különféle elektromos és elektronikus berendezéseket mindenfelé szétszórva – mindez arra utalt, hogy az emberek megpróbálták hasznosítani a kristályok energiáját. Nem tartott sokáig rájönnie, hogy a berendezést részben az archonusi Csillagkapu jellemzőinek nagyon alapos megfigyelésére használták – részben pedig arra, hogy ultrahullámú visszacsatolással megpróbálják megváltoztatni ezeket a jellemzőket. A rendelkezésre álló energia azonban nyilvánvalóan teljesen elégtelennek tűnt a változtatáshoz.
Micah tudta, hogy a hatalmas mennyiségű folyamatábra és számítógépes kijelzés átfutása, illetve felületes szemrevételezése semmiféle titkot nem tárna fel. De hogy valamiféle megérzést szerezzen, hirtelen késztetésre úgy döntött, leül egy kristálylapból kialakított emelvényre emlékeztető gyűjtőberendezésre. Egy teleszkópszerű, ágyú alakú készülék alatt foglalt helyet, pontosan a Csillagkapu anomáliamezejének középpontjára irányítva, amelyet a letapogató képernyő részletes grafikus formában mutatott.
Micah ekkor mély meditatív állapotba merült, és emberi gyűjtő-fókuszként szolgált a turbulencia és a bolygó talaja között. Elméjét elárasztotta a kristályokban tárolt hatalmas információmennyiség. Amint elméje élő kapcsolattá vált, megérezte a Csillagkapu turbulenciamezejének természetes körforgását, akárcsak egy óceán apályát és dagályát. Ám az összetett erők kölcsönhatásán keresztül egy külső erő behatoló csápjainak zavaró hatását is érzékelte. Valójában inkább egy másik birodalomból származó, kiszámított manipulációnak tűnt; abból a birodalomból tömegesen juttattak hajószerű tárgyakat a mezőbe „fázisban”, amelyek az archonusi Csillagkapun keresztül érkeztek...
Micah kapcsolata hirtelen megszakadt, amikor arra ébredt, hogy valaki belép a barlangba. Egy magas, élete virágkorában lévő férfi volt az, aki egy fázisfegyvert szegezett rá.
– Mit csinálsz itt a műszereimmel?
– Nem sok mindent – felelte Micah. – Mivel a hely nyitva volt, bejöttem, megnéztem a berendezésedet, és megpróbáltam ráérezni a Csillagkapu mezejével kapcsolatos szándékaidra.
– A fenébe is! – kiáltott fel a férfi. – Úgy tűnik, te vagy az az ősi Micah, akiről azt hitték, hogy nagyon régen meghalt egy mező hibás működése miatt. Egyébként Argon vagyok, a Föderáció Űrflottájának Hírszerző Szolgálatától, jelenleg szabadságon. Ezen a bolygón születtem, a helyi Csillagkapu gondnokházaspár egyetlen gyermekeként, a „tudományos telepen”. Ez az itteni berendezés az én magánjellegű kutatási projektem, amelyet száz évvel ezelőtt kezdtem, abban a reményben, hogy megoldom a mező hibás működésének rejtélyét.
– Valóban Micah vagyok – mondta Micah. – És túléltem az időtorzulásokat, ellentétben egy Ardvaal nevű, egykor jó barátommal, akire kísértetiesen hasonlítasz.
– Természetesen! – mondta Argon lassan, kissé megrendülten. – Mindig volt egy megérzésem korábbi személyazonosságommal kapcsolatban, de most teljesen bizonyossá tettél róla. Ardvaal voltam, aki egykor áldozatul esett ennek a pusztító turbulenciának, most pedig újjászületve megszállott kutatója lettem ennek a mezőtorzulásnak.
– Sajnos ezúttal további bonyodalom is van: a szándékos mezőmanipuláció most már arra is kiterjed, hogy idegen űrhajókat küldenek át egy eddig ismeretlen birodalomból.
– Igen, tudom – bólintott Argon. – Ma éppen sikerült lelőnöm a másodikat abból a sunyi társaságból.
– Nagyon dicséretes, de nem elég. Azokat a hajókat csupán felderítésre küldték, hamarosan pedig valamiféle hatalmas invázió követi őket. – Micah egy folyamatábra kinagyított képernyőjére mutatott. – Valójában ezek a hullámzások azt jelzik, hogy egy újabb, hat hajóból álló alakzat már úton van.
– Rendben. Akkor tűnjünk el a fenébe, mielőtt felfedeznek minket az életformánk kisugárzásán vagy az energia alatt álló berendezések sugárzásán keresztül! – kiáltotta Argon, miközben félig magával vonszolta Micah-t, és a főkapcsolót „kikapcsolt” állásba állította.
A sötét éjszakában botorkálva eljutottak Argon várakozó légpárnás cirkálójához, amely azonnal elindult velük. Micah feltételezte, hogy a megfigyelőállomás és a hozzá tartozó tudományos telep felé tartanak. Mielőtt azonban nagyon messzire jutottak volna, a jármű nyitott kommunikációs kapcsolatának hangszórói recsegni kezdtek, majd egy feszült férfihang válságjelentése hallatszott, amelyet szakadozások és robbanások hangjai szakítottak meg.
– ...Mayday, mayday. Itt az Archonus bolygó Csillagkapu-megfigyelőállomása... több ismeretlen eredetű, ellenséges űrhajó súlyos támadása alatt állunk... a tudományos telepet már teljesen megsemmisítették... nem tudjuk, meddig tart még ki a védőpajzsunk... most úgy tűnik, egész megszálló armada áramlik a Föderáció területére az archonusi Csillagkapu vadul tomboló turbulenciáin keresztül... aki hallja segélyhívásunkat, kérjük, értesítse az Űrflotta Parancsnokságát... Mayday, mayday...
A hang elnémult. Argon kikapcsolta a recsegő hangszórókat, majd figyelmét a műszerleolvasások és a képernyőképek kaotikus halmazára fordította.
– Kétségtelenül teljes pusztulás – jelentette ki Argon komoran. – Egy ideig még a kristálybarlangba sem mehetünk vissza anélkül, hogy elárulnánk annak helyét. A megerősített álcázómező még nincs teljesen kész, további munkára van szükség. Jobb lesz, ha a bolygó túlsó felén lévő erdei rejtekhelyemre menekülünk.
– És mi a helyzet annak lehetőségével, hogy ott felfedeznek minket? – kérdezte Micah.
– Nagyon csekély. A rejtekhely álcázómezeje ellenáll a felületes letapogatásoknak. Az alapos ellenséges keresés meglehetősen valószínűtlen.
Később, a bolygó túlsó felének nappali világosságában légpárnás cirkálójuk egy óriási fákkal teli, sűrű erdőbe siklott be, a vastag lombkoronarétegek áthatolhatatlan takarása alá. A mikrohullámú típusú álcázómezőn belül szálltak le, egy tányér alakú antenna giroszkópos műholdkövetője mellett. Több kisebb követőberendezés, generátor és tárolómodul is volt ott.
– Egész komoly berendezésed van itt – jegyezte meg Micah.
– Igen. Kísérletezésre szántam. És vészhelyzeti tartaléknak is, ami most kétségtelenül jól jön. A nagy tányérantenna egy kompakt, napenergiával működő és rendkívül érzékeny műholdra kapcsolódik. Segít figyelemmel kísérnem a kettős naprendszeren belüli forgalmat és kommunikációt, valamint a Csillagkapu környékét. A kisebb követőberendezések többnyire automatikus lézeres és fázisfegyveres eszközök, a terület védelmére.
Micah gyalog indult felfedezőútra, később pedig egy bokrok között álcázott földi gyorsjárművel. A környezet csendes, békés volt. Micah azonban nyugtalanító érzést tapasztalt, mintha valamilyen fenyegető veszély közeledne. Amikor visszatért a bázisra, ismét csatlakozott a komor arcú Argonhoz a kommunikációs kapcsolatnál, aki éppen egy Űrflotta-konvojtól érkező, dekódolt adás végét fogta a kettős naprendszer közeléből.
– ...darabokra pusztítanak bennünket. Túlélő egységeink menekülnek, miközben a hatalmas fölényben lévő idegen erők létszámban és fegyverzetben egyaránt felülmúlnak minket. Javasoljuk az Űrflotta lehető leggyorsabb, hatalmas tűzerővel végrehajtott ellentámadását...
Argon visszajátszotta a teljes adást, valamint további kommunikációs részleteket és néhány képfelvételt is. A csatajelenetek töredékei, a támadók hajóiról készült közeli felvételek, valamint az Űrflotta hajói közötti megjegyzések semmiféle támpontot nem adtak a támadók személyazonosságára vagy indítékára vonatkozóan.
– Mellékesen megjegyezve, ezek közül az adások közül egyik sem a támadóktól származik. Nem kommunikálnak semmilyen általunk ismert módon – jegyezte meg Argon. – Meglehetősen zavarba ejtő, és...
A cirkáló riasztójának éles sikolya vágott közbe. Az állapotjelző képernyő világosan mutatta egy ellenséges űrhajó gyors közeledését. Hangos robbanás rázta meg a cirkálót, majd valamivel távolabb újabb robbanás következett.
– Eltaláltak minket! – kiáltott fel Argon. – De a követőfázisfegyvereink végleg leszedték azt a rohadékot.
– Sajnos hamarosan mások is követni fogják – jegyezte meg Micah. – Úgyhogy jobb lesz menekülnünk, amíg lehet.
Argon bólintott, és a vezérlők felé nyúlt.
– Nem ezzel a járművel – tartotta vissza Micah a társát. – Jobb lenne a nehezebben észlelhető földi gyorsjárművet használnunk, és a kristálybarlang felé mennünk. De előbb állítsd ezt a cirkálót automatikus vezérlésre, és küldd el csaliként egy másik irányba.
– Jól hangzik. Vigyünk néhány tartalék energiaegységet is a gyorsjárműhöz, mert félnapos út lesz. De miért éppen a kristálybarlangba?
– Nem tudom. Csak egy megérzés, hogy talán ez az egyetlen esélyünk.
Hirtelen ötlettől vezérelve Micah zsebre tette azt a kis trioktondarabot, amely hívogatóan csillogott rá a vezérlőpult tetejéről.
Argon beállította az automatikus vezérlést. A cirkáló magától felszállt, miközben ők a földi gyorsjárműhöz rohantak. Nem sokkal távozásuk után mögöttük robbanások tépték szét az erdő békéjét. A megszállók minden bizonnyal megtalálták a tábort.
A fedélzeti miniszámítógép segítségével Argon kerülő útvonalat állított be a kristálybarlang felé, igyekezve a lehető legnagyobb mértékben kihasználni az erdők és a mély kanyonok nyújtotta természetes fedezéket.
Micah éberen ülve, kezében a kis trioktondarabot szorongatva, az érzéken túli észlelés felerősödésének reményében megpróbálta érzékelni az előttük leselkedő veszélyeket. Hamarosan indokolttá vált az a homályos benyomása, amely arra késztette őket, hogy megálljanak, és minden energiát az álcázásra irányítsanak: a gyorsjármű százmérföldes hatótávolságú passzív érzékelőjén jelzések jelentek meg. A jelzések világosan mutatták, hogy ellenséges járművek egy osztaga rácshálós keresést végez.
Amikor a két menekülő végül elérte a kristálybarlangot, a hely még sértetlen volt. Az álcázott gyorsjárművet a barlang bejáratán belül hagyták. Argon védelmi ismereteit és Micah hosszú tapasztalatát egyesítve néhány órányi kemény munkával sikerült megerősített álcázómezőt kialakítaniuk a barlang körül – bár kétszer is mindent félbe kellett hagyniuk, és el kellett rejtőzniük a gyorsjárműben, hogy elkerüljék az idegen keresőhajók általi felfedezést a környéken, amelyek közeledésére a barlang passzív érzékelőinek riasztása figyelmeztette őket.
Ezután Argon gyorsan átnézte az erdei bázis elhagyása óta összegyűlt kijelzéseket, állapotgrafikonokat és különféle felvételeket. Nyilvánvalóan azóta sok száz nagyméretű ellenséges csatahajó érkezett. A Csillagkapu teljes egészében a megszállók ellenőrzése alatt állt. A Föderáció által eredetileg kiküldött kis különítményt megsemmisítették vagy szétszórták. A dekódolt ultraűr-föderációs adások azt jelezték, hogy az Űrflotta hatalmas méretekben mozgósít, hogy szembeszálljon az ellenséges erők gyors előrenyomulásával, amelyek már más szektorok mélyére is behatoltak.
Micah figyelemmel kísérte az újabb információkat, majd leült a nagy kristálylapra a Csillagkapura irányított „teleszkóp” alatt. Azonnali kapcsolatot érzett, amely gyorsan kibontakozott lényében, és összekapcsolta a kristályokkal, mintha azok szerves részét képeznék. Így képes volt érzékelni mindazt, amit a körülötte lévő kristályok már rögzítettek. Az éppen magába fogadott információk fényében a Föderáció világaira váró kilátások rémisztőek voltak.
– Attól tartok, a helyzet meglehetősen komor – hallotta Argon sóhaját.
– És gyorsan romlik – Micah felnézett Argonra. – Eddig csak a jéghegy csúcsát láttuk. A kristályokkal való kapcsolatom révén most tudtam meg, hogy a megszállók sok ezer csillagrombolóból álló, hihetetlenül hatalmas armadát gyűjtenek össze. Ezeket a következő négy nap során tizenhat egymást követő hullámban fogják elindítani a Csillagkapu megfelelő ciklusain keresztül.
– De miért? És kik a fenék ezek a megszállók? – töprengett Argon fennhangon immár századszor, valójában nem is várva választ.
– Amennyit a szokatlan módon szerzett információimból megértettem, ezt az inváziót talán maguk a legfőbb Sötét Urak hajtják végre, akik nem akarják nyíltan felfedni kilétüket. Egyszerűen gondolati konstrukciókat táplálnak egy teljesen más birodalomból a Csillagkapu felülvezérléséhez kapcsolt, megnyilvánulási és materializálódási mátrixon keresztül. Így ezek az összeállított képződmények jelöletlen csatahajókká szilárdulnak, hogy pusztítást végezzenek. Ezeknek a megszálló hajóknak a legénységét távolról, érzéken túli észleléssel irányítják, démoni testet öltött lények formájában, ezért hiányzik a hagyományos kommunikáció – magyarázta Micah.
– És mindezt az információt ezekből a halott kristályokból szerezted?
– Igen, valamilyen különös ozmózis révén, amelyen keresztül elárasztott az ezekből a nem is annyira halott kristályokból származó tudás. Valójában egészen élők.
– Ahogyan ez az egész hangzik, bármit is talál ki az Űrflottánk, az túl kevés lesz, és túl későn érkezik... – foglalta össze Argon komoran.
– Sajnos igen – értett egyet Micah szomorúan. – Hacsak...
– Hacsak mi?
– Hacsak nem tudnánk tartósan megrongálni a Csillagkapu működését a turbulenciamezejének véletlenszerű összezavarásával. Ez bizonyosan megsemmisítené a megszállók mechanizmusait az indítási birodalomban. Akkor az Űrflottának talán sikerülne megsemmisítenie azokat, akik már átjutottak.
– Hogyan tudnánk összezavarni a Csillagkapu mezejét?
– Nos, ez egy nagyon merész húzás lenne. Még ennek a megvalósítása is komoly feladatot jelenthet. Először is fel kellene szerelnünk egy nagy teljesítményű visszacsatoló generátort, amelyet összekapcsolnánk a Csillagkapu turbulenciájából energiát gyűjtő kondenzátorokkal. Ezután megfordítanánk a gyűjtőberendezés polaritását, és valamiféle lézerágyúként használnánk az összezavarásra...
– Feltéve, hogy sikerülne összeállítanunk a berendezést, az energiakapacitásunk akkor is túl gyenge lenne. Sokszorosan több gigawattra lenne szükségünk – jegyezte meg Argon.
– Igaz – értett egyet Micah. – A kondenzátorok töltése csak indítóimpulzusként szolgálhatna. De én sokkal több energiát tudnék kinyerni az önként együttműködő kristályokból, amelyeket maga a talaj is képes lenne újratölteni. Ezt a kombinációt aztán arra használhatnánk, hogy az ágyúnk sugarával további, óriási energiákat moduláljunk, amelyeket felszabadítanánk a tényleges összezavarás érdekében.
– És honnan szereznéd azokat az óriási energiákat?
– Ennek a kettős naprendszernek az ikernapjai biztosíthatnák a szükséges hatalmas energiát. Ami pedig a felszabadításukat illeti, nos, egy olyan külső közreműködőre lenne szükségünk, aki képes ilyen teljesítményre. És az egyetlen lehetséges személy, aki eszembe jut, Quentin.
– Még ha Quentin képes is lenne ekkora teljesítményre, a vadnak hangzó tervedben van még néhány hiányosság. Például hogyan tudna idejében és észrevétlenül idejutni, bárhonnan is érkezik; de mindenekelőtt hogyan kommunikálunk vele, hogyan hívjuk ide anélkül, hogy elárulnánk jelenlétünket a megszállóknak? – Argon elkeseredetten rázta a fejét.
– Bármennyire lehetetlennek hangzik is mindez, tudom, hogy van egy kis reményünk. Ráadásul ez az egyetlen esélyünk, nekünk és valamennyi világunknak – felelte Micah. – És hacsak nincs jobb ötleted, hozzá kellene látnunk a tervemhez.
– Rendben. Hol kezdjük?
– Megpróbálom telepatikus úton idehívni Quentint. Ehhez talán egy-két órán át megváltozott tudatállapotban kell összpontosítanom. Addig te elkezdhetnéd feltölteni az összes kondenzátort a Csillagkapu turbulenciájából összegyűjtött energiával. Aztán próbálj meg összeállítani valamiféle nagy teljesítményű visszacsatoló generátort. Gondolod, hogy meg tudod csinálni?
– Azt hiszem, ki tudok találni valamilyen működőképes szerkezetet. Végül is én voltam az, aki ezt a barlangi berendezést eredetileg megépítette.
– Pontosan így van. És csak ez az itteni berendezés segíthet abban, hogy sikerüljön. De a teljes sikerhez mindhármunk – te, én és Quentin – együttes erőfeszítésére lesz szükség.
– Akkor lássunk hozzá – mondta Argon, és máris a berendezések között kezdett kutatni.
Micah visszahúzódott a barlang egyik távoli mélyedésébe. Ott lefeküdt egy kristálylapokból kialakított, bölcsőszerű képződménybe, befogta a fülét, és becsukta a szemét. Szinte azonnal ráhangolódott a bolygó mágneses energiáira, majd fokozatosan összeolvadt a kristálybarlang simogató rezgéseivel. Amint egész lényét a boldogság egyre erősödő állapota ragadta magával, Quentin arcára összpontosította gondolatait, miközben gondolatban újra meg újra ismételte a szavakat: „Mayday, mayday; Quentin, kérlek, azonnal gyere Archonusra, titkos segítségedre van szükségünk, hogy megállítsuk az ellenséges inváziót a helyi Csillagkapunál.”
Ezután bizonyára elszenderedett, mert a továbbiakra már nem emlékezett. Nagyon hangos zaj ébresztette fel, amelytől felült.
– Bocsánat ezért, Micah – mondta Argon, és egy összetört, még mindig füstölgő berendezésre mutatott. – Az utolsó kondenzátort túlterhelte egy energiaimpulzus, és felrobbant. Egyébként már majdnem végeztem a műszaki résszel. Pár órán keresztül teljesen ki voltál ütve. Hogy ment a dolog?
– Azt hiszem, rendben. Mielőtt elszenderedtem, valószínűleg sikerült világos telepatikus üzenetet küldenem – mondta Micah, miközben felállt és nyújtózkodott.
Hirtelen trombitaszó hallatszott a barlang bejáratából, majd egy vidám kiáltás követte:
– Hé, van itthon valaki?
Egy emberi alak lépett be, elegáns szmokingba öltözve, kezében trombitával. Quentin volt az.
– Hogyan... hogyan...? – dadogta Argon, akit teljesen megdöbbentett a látványos megjelenés.
– Micah segélyhívására siettem ide – magyarázta Quentin. – A 17-es szektor RB-jében az új regionális kormányzó beiktatási báljáról kellett elrohannom.
– De... a leggyorsabb közlekedési eszközzel is több mint negyven szabványos nap az utazás. Rettenetesen messze van! – mondta Argon.
– Ezért nem bajlódtam a tömegközlekedéssel, és néhány rövidítést is igénybe vettem – vont vállat Quentin bohókásan, megtörve ezzel a feszült hangulatot. – Nos, mi a probléma?
Gyorsan összefoglalták neki az eseményeket, bemutattak néhány felvételrészletet, valamint az előzetes harci tervüket.
– Sosem gondoltam volna, hogy ennyire súlyos a helyzet, noha korábban már hallottam egy kis szóbeszédet a szektorotokban történt komoly behatolásról és háborús válságról.
Quentin most már teljesen az ügyre összpontosított, gyorsan keresztellenőrzéseket és számításokat végzett a kijelzett adatok alapján. Néhány perc múlva ismét megszólalt.
– Tudjátok, Micah vad terve akár működhet is. Szerencse, hogy születése óta elsőfokú unokatestvére ezeknek a trioktonkristályoknak, a vérében lévő kristályszerű részecskék révén.
– Tehát igaz? – kérdezte Micah elkerekedett szemmel.
– Igen, igaz. De ez a terv messze meghaladja az én hatáskörömet, ezért el kell mennem, és meg kell szereznem az Őrzők Tanácsának engedélyét, néhány különleges berendezéssel együtt.
– Még ha a Tanács bele is egyezik, mennyi időbe telik mindez? – kérdezte Argon aggódva.
– Nem tovább, mint amennyi idő alatt a segélyhívásra ideértem. Úgy érzem, a Tanács támogatni fogja a tervet, tekintettel a körülményekre. Amíg vissza nem térek, talán ti ketten is harckész állapotba hozhatnátok mindent, miközben ügyeltek arra, hogy ne fedezzenek fel benneteket a megszállók.
Quentin intett a kezével, majd lassan eltűnt, miközben dematerializálódott a barlangból.
Miután magukhoz tértek Quentin korábbi tréfálkozásának hatása alól, valamint teleportálással történő távozásának nyugtalanító látványától, Argon és Micah nekiláttak az előkészületek befejezésének, és a további inváziós fejlemények figyelésének. A harci helyzet egyre komorabbá vált. A megszállók csatahajóinak első hulláma már mélyen behatolt a Föderáció szektoraiba, pusztítást hagyva maga után. Felrobbantották az ellenállást tanúsító támaszpontokat, és megszakították a környező kommunikációs kapcsolatokat, miközben a bátor Űrflotta által okozott csekély veszteségek alig akadályozták őket. És bár az Űrflotta teljes mozgósítása már folyamatban volt, az újabb megszállóhullám, amely éppen átjutott, sokkal rosszabbá tette a helyzetet.
– Quentin már körülbelül három órája távozott – jegyezte meg Argon. – A következő megszállóhullám pedig két óra múlva esedékes. Kíváncsi vagyok...
– Jóval előbb vissza fog térni. Érzem, hogy már úton van – mondta Micah.
És lám, néhány percen belül Quentin valóban besétált egy hangos „helló”-val és széles mosollyal, még mindig elegáns és kifogástalan szmokingjában.
– Jó hírek, fiúk! – jelentette ki Quentin. – Megkaptam az engedélyt. Az Őrzők rendkívül aggódnak, és erősen gyanítják, hogy a Sötét Urak keze van a dologban. Mindenesetre megkaptam a rendkívüli intézkedésekhez szükséges különleges berendezést. Ez egy város nagyságú ultrahajó, kristályhalmazokból kialakítva, lencse formájában, hogy összegyűjtse a kettős naprendszer napenergiáját. Ezt a kristálylencse-hajót az éteri síkon hagytam, már a barlang és a Csillagkapu közötti stratégiai fókuszpontba telepítve, készen arra, hogy parancsomra materializálódjon és azonnal működésbe lépjen.
– Tehát az előbb megbeszéltek szerint járunk el – folytatta Quentin. – Micah kinyeri és a bolygó kristályenergiáját a gyűjtőágyú mátrixába irányítja, amelynek fázisban összehangolva kell állnia a visszacsatoló generátorral, ez utóbbi pedig a turbulenciamezőből nyeri az energiát. Argon szorosan figyeli a Csillagkapu mezejének ciklusát, és néhány perccel a következő megszállóhullám előtt megfordítja a gyűjtő energiaáramlását, hogy ágyúvá alakítsa azt. Beállítja az időzítőt egy kezdeti, húsz másodpercig tartó energialöketre, amely 180 fokkal eltér a Csillagkapu mezejének fázisától; ezt véletlenszerű, ellenfázisú löketek követik a hatékony összezavarás érdekében. Miután minden lépést előre beállítottunk, egy másodperccel a megszállók következő indítása után Argonnak meg kell húznia az indítókart. Ez lesz a jel számomra, hogy materializáljam a kristálylencse-hajót, és hagyjam, hogy annak modulált gigasugara pusztítást végezzen a turbulenciamezőben.
– És egyben megsemmisítse a megszállók azon hullámának hajóit és legénységét is – jegyezte meg Micah.
– Igen – bólintott Quentin. – A körülmények között ez teljesen szükséges és helyénvaló, mindenféle bosszúvágy nélkül. A csapásnak el kell vennie a kedvüket minden további hasonló inváziós kísérlettől. Ezenkívül ez az archonusi Csillagkapu ezentúl átjárhatatlanná válik.
– Mi történik, ha a megszállók újra próbálkoznak valamelyik másik Csillagkapun keresztül?
– Nagyon valószínűtlen. Azoknak a tényezőknek az egyedülálló kombinációja, amelyek ezt itt lehetővé tették, talán soha máshol nem fordul elő. Ráadásul mostantól minden Csillagkaput szigorúan őrizni és figyelni fognak.
Quentin még egyszer körbejárt, utoljára ellenőrizve a műszerek kijelzéseit, majd kijelentette:
– Egyelőre lehetetlen pontosan megjósolni a következő hullám érkezési idejét; az eltérés meghaladja a hat percet. Az ellenséges erők bizonyára véletlenszerű időzítést vezettek be a saját oldalukon. Ezért Argon számára most még fontosabb a pontos indítási pillanat szoros figyelése. Micah nem tud segíteni ebben, mert neki teljesen a kristályenergia összegyűjtésére és irányítására kell összpontosítania.
– Kevesebb mint fél óra múlva végrehajtjuk az egyszeri akciónkat. Hát itt az idő, fiúk...
Quentin búcsút intett, majd lassan dematerializálódott.
A figyelmeztető sziréna éles hangja végighasított a barlangon.
Elérkezett a nagy pillanat, és Argon teljesen felkészült rá. Látta az elektronikus folyamatábrán megjelenő ingadozásokat, amelyek az új ellenséges hullám indítását jelezték. A több száz új csatahajó már biztosan úton volt a Csillagkapu turbulenciamezején keresztül; várható érkezésükig 45 másodperc volt hátra. Argon a teleszkóp kapcsolóját „gyűjtő üzemmódból” „ágyú üzemmódba” állította, majd meghúzta az indítókart.
A kijelzők vadul ingadozni kezdtek az összezavaró sugár hatalmas energialökésétől. Argon bekapcsolta az összes vizuális letapogatót, és sikerült képet kapnia a most már teljesen materializálódott és működésbe lépett kristálylencse-hajóról, amely félelmetes sugarát kibocsátotta. A lencsehajó kinagyított képe a képernyőn lassú derengésből egy kis nap izzó dühévé változott. A megfelelő érzékelőműszerek hatalmas energiatúlterhelést és kritikus állapotú sugárzást mutattak. Két percen belül a hatalmas kristálylencse-hajó olvadni kezdett. Fél perccel később óriási robbanás képe bontakozott ki a képernyőkön. Vége a kristálylencse-hajónak; vége az archonusi Csillagkapunak is, mert annak turbulenciamezeje visszafordíthatatlan, vad oszcillációs állapotba került. Talán Quentin életének is vége, gondolta Argon, miközben felállt, hogy kinyújtóztassa a testét.
A barlang romokban hevert. A kondenzátorok és a generátorok, sőt még a teleszkopikus ágyú egy része is megégett, mintha villámcsapás érte volna. Micah ferdén feküdt a földön, látszólag holtan vagy eszméletlenül. Argon odahajolt, hogy megvizsgálja, amikor válla fölött meghallotta Quentin ismerős hangját.
– Micah néhány percen belül magához tér. Csak elkábította az energia visszacsapása, amely a barlangod felét felégette, amikor megszakadt a kapcsolat a felrobbanó lencsehajóval. Szerencsém volt, hogy egy másodperccel korábban kijutottam.
– Nos – mondta Argon, még mindig a nagy dráma feszültségének hatása alatt –, az egész nagyon gyorsnak és hevesnek tűnt. De azt hiszem, most már mindennek vége.
– Bizony vége – mondta Quentin, miközben segített a magához térő Micah-nak felállni. – Bár az Űrflotta még egy ideig elfoglalt lesz a már behatolt ellenséges erők elleni harccal. De a döntő csatát itt nyertük meg. Az Őrzők Tanácsa helyesen jósolta meg, hogy a mi különleges hármasunk biztosan legyőzi ezt az itteni nehézséget...
Soha nem derült ki, kik voltak a megszállók, mert soha nem kommunikáltak, és egyetlen ellenséges hajót sem sikerült elfogni. Körülbelül a felük elpusztult a harcban, a többiek pedig egyszerűen egyidejűleg megsemmisítették önmagukat.
A béke helyreállt a Föderációban, bár az Űrflotta veszteségei rendkívül súlyosak voltak. Az archonusi Csillagkapu átjárhatatlanná vált, a többi Csillagkaput pedig szigorú őrizet alá helyezték.
Beszédek és ünnepségek következtek. Quentin ekkor csendesen távozott. Argont az Űrflotta Parancsnokságánál kommodori rangra léptették elő, életét az ötezredik évéig meghosszabbították, sőt tiszteletére az Archonus bolygót is Argonára nevezték át.
Micah magas rangú tisztséget fogadott el az Intergalaktikus Ügyeknél, hogy képességei legjavával szolgáljon. A visszavonulás lehetősége határozatlan időre szóba sem jöhetett. Tizenkilencezer éves korában csupán egy szám volt számára az életkora, mert sem érzésre, sem külső megjelenésében nem különbözött attól az állapottól, amelyet élete virágkorának nevezett.
Micah már jóval túl volt a huszonkétezer éves koron, amikor úgy döntött, hogy otthagyja az Intergalaktikus Ügyek igazgatási életét, és rezidens professzori állást fogad el a Boulderam Egyetemen. Fiatalnak és életerősnek érezte magát, fölösleges energiáit különféle sporttevékenységekben vezette le. Az ellenkező nem iránti erősen megújult érdeklődése szenvedélyes kapcsolatok sorához, majd egy rendkívül energikus és karizmatikus, elragadó egyetemi hallgatónővel kötött házassághoz vezetett. Együtt fedezték fel a biológiai késztetések és a szexualitás ezoterikus oldalát. Jóval később Micah érett misztikussá vált, felesége pedig egy életenergiát imádó szekta főpapnője lett, a „másvilági” örömök távoli elképzeléseit követve. Addigra már fél évezrede házasok voltak. Aztán egy napon, egy szektaszertartás közben a nő nagyon titokzatos módon egyszerűen eltűnt a levegőben, és soha többé nem tért vissza.
Micah hosszú ideig teljesen vigasztalhatatlan volt, miközben megpróbálta újra összerakni élete darabjait. Közel járt a huszonháromezer éves korhoz, és azzal a gondolattal játszott, hogy ismét továbbáll. Ekkor kapott hivatalos értesítést a Föderáció Kongresszusától, hogy valamilyen kozmikus méretű vészhelyzet miatt sürgősen visszahívják aktív kormányzati szolgálatra...
Az űrbéli csapás válsága
Az Űrflotta az egész kvadránsban rendelkezésre álló valamennyi hadihajót mozgósította az ellenséges erők visszaverésére.
Településeket támadtak meg és fosztottak ki, egy csillagbázist megsemmisítettek, és a Föderáció 29 NV szektorában egy egész csillaghalmaznyi világot ostrom alá vettek. A támadók chorgiai hadihajók voltak, amelyek vadul viselkedtek, és nem ejtettek foglyokat. A provokáció nélküli és be nem jelentett csapások váratlanul érték a Föderációt, különösen annak fényében, hogy a több évszázados békeszerződés milyen jól működött a Föderáció és szomszédja, az egykor ellenséges Chorgiai Birodalom között. Most úgy tűnt, ismét megjelent a háború veszélye.
Ezután hivatalos üzenet érkezett Chorg birodalmi parancsnoki központjából: hadihajóik behatolása a Föderáció területére nem volt engedélyezett, és rendkívül sajnálatos. Az őrült akciót a chorgiai határflotta nagy részén úrrá lett titokzatos őrületnek tulajdonították. A flotta egységei még saját területükön belül is pusztítást végeztek, és az újonnan érkező flottarészlegeket is gyorsan megfertőzték ugyanezzel a veszett kutyákra jellemző tünetegyüttessel. Az őrület természete, eredete és terjedési módja egyelőre teljesen ismeretlen volt.
A chorgiai Űrparancsnokság mindent megtett saját őrült, renegát egységeinek leküzdésére, és azt tanácsolta mind a chorgiai, mind a föderációs flottaegységeknek, hogy amint meglátják, semmisítsék meg a megvadult hajókat, ahelyett hogy kockáztatnák a betegség elkapását. A Föderáció birodalmi nagykövetsége hamarosan kielégítően megerősítette a chorgiai üzenetet.
Ennek ellenére a határ mindkét oldalán csaták dúltak, a Föderáció Űrflottájának helyzete pedig gyorsan romlott a 29 NV szektorban. Egyre újabb és újabb erősítéseket kellett odaküldeni. Végül az Űrflotta Parancsnoksága különleges erőfeszítés mellett döntött: Galaxy osztályú csillagrombolókból álló harccsoportot állított össze, amelyhez legfélelmetesebb fegyverüket, a „Tűzangyal” nevű szupercsatahajót is hozzárendelte. Ez a háromrétegű pajzsrendszerrel védett, hatalmas hajó tizenkét fedélzettel, hat kettős fáziságyú-üteggel és hat fotontorpedó-üteggel rendelkezett, és a hagyományos Galaxy osztályú csillaghajók között a végső csapásmérő erőnek számított.
Annak érdekében, hogy külön védelmet nyújtsanak bármilyen lehetséges pszichikus vagy pszichotronikus fenyegetéssel szemben – amelyet a chorgiai birodalmi flotta között terjedő különös őrület miatt nem lehetett kizárni –, a föderációs szupercsatahajó központi részében egy szigorúan titkos kamrát alakítottak ki, többrétegű erőterekkel és pszichotronikus árnyékolással körülvéve. A kis kamrát független megfigyelő- és érzékelőberendezésekkel látták el, valamint lehetőséget biztosítottak a parancsnoki híd valamennyi vezérlőjének és a hajó összes funkciójának kézi felülbírálására.
Argon kommodort, az egykori csillaghajókapitányt, aki most az Űrflotta magas rangú hírszerző tisztje volt, a felülbíráló kamra egyetlen kezelőjévé nevezték ki. A további biztonság érdekében Argont kamrájában pszichotronikusan és telepatikusan is összekapcsolták két kísérőhajóval, hogy szükség esetén pszichikus segítséget kaphasson.
Az egyik hajót Helixee mester, egy erős és sokat bizonyított telepata vezette. A másik hajót, a karcsú „Boulderam”-ot, Micah irányította, az Űrflotta Parancsnokságának különleges utasítására.
Amint Micah az ostrom alatt álló 29 NV szektor felé vezető út során kapott eligazításból megtudta, Quentin is valamilyen módon bekapcsolódott az ügybe, de a háttérben maradt, tartalékként az „Űrbéli Csapás Elleni Hadművelethez”. Most, hogy az Űrflotta harccsoportja, benne a „Tűzangyal” szupercsatahajóval, egyre mélyebben hatolt be a háborús övezetbe, Micah már tiszta holografikus vételi kapcsolatot létesített a szupercsatahajó titkos kamrájából érkező, összekevert adás alapján. Szinte úgy érezte, mintha maga is ott tartózkodna a „Tűzangyal” fedélzetén, Argon felülbíráló kamrájában. A holografikus vételi kapcsolaton kívül Argon tisztán pszichikus összeköttetést is fenntartott vele, vészhelyzeti tartalékként arra az esetre, ha a pszichotronikus rendszer meghibásodna.
A szupercsatahajó azonban eddig csak elszigetelt összecsapásokba keveredett a megvadult chorgiaiakkal. Micah azt is megtudta, hogy a Birodalom területén a Központi Parancsnokság lassan fölénybe került, bár igen súlyos veszteségek árán. Ekkor hirtelen, a harccsoport titkosított kommunikációs kapcsolatán keresztül, jelentések kezdtek özönleni a szárnyakról, amelyek súlyos ellenséges összecsapásokról számoltak be.
A jelentett harci tevékenység fokozatosan közelebb tolódott a huszonnyolc hajóból álló harccsoport központjához. Micah figyelme az általános információs csatornáról az Argon kamrájában lévő helyzetfigyelő képernyőkre irányult. Érezte Argon aggodalmas reakcióját, amikor a kilencedik föderációs hajó is darabokra robbant. Argon képernyői több tucat chorgiai csillagrombolót mutattak, amelyek közeledtek, hogy végső csapást mérjenek a konvojra. Vörös fázissugarak hasítottak az űr feketeségébe, a föderációs hajókba csapva, miközben a chorgiaiak a harccsoport körül és egymás között manővereztek. A konvoj szétszóródott, hogy kedvezőbb pozíciókat foglaljon el, és folyamatos tűzváltást folytatott a támadókkal. Micah figyelte, ahogyan Argon a szupercsatahajó parancsnoki hídjának tevékenységét és a harci helyzet képernyőit szemlélte.
Az ezt követő közelharcokban mindkét oldal súlyos veszteségeket szenvedett. Úgy tűnt azonban, hogy a chorgiaiak létszáma most már kiegyenlítettebbé vált. Ekkor a szupercsatahajó érzékelői minden irányból közeledő újabb ellenséges hajókat jeleztek.
– Minden fegyverállásnak: mindegyik vegyen célba egy ellenséges hajópárt! – parancsolta a „Tűzangyal” kapitánya. – Célozzanak a megjelenési pontjukra, és tüzeljenek szabadon!
A hatalmas szupercsatahajó mind a hat kettős fáziságyújából rövid sorozatokban ontotta a tüzet.
– A fáziságyúk folytassák a tüzelést, a torpedóállások pedig indítsanak két-két fotontorpedó-sorozatot! – kiáltotta a kapitány, miközben a parancsnoki híd megremegett a chorgiai hajók egy csoportjából egyidejűleg érkező összpontosított ellenséges tűz alatt. A háromrétegű pajzsrendszer azonban kitartott.
– Kiegészítő fegyverállások, figyeljenek a beérkező ellenséges torpedókra. Számítsák ki az elfogási pályát, és semmisítsék meg őket a lehető leghamarabb, minél távolabb tőlünk!
A legtöbb torpedót sikerült elfogniuk, de nem mindet. A hatalmas „Tűzangyal” megrázkódott, amikor a félelmetes torpedózápor azon része, amely átjutott a védelmen, a leggyengébb pontjain találta el. A belső világítás kialudt, majd ismét felvillant. A szupercsatahajó oldalra billent, mindenütt szikrák repkedtek, két áramköri relépanelből pedig füst ömlött. Az egyik bal oldali védőpajzs működésképtelenné vált, és más részek is megsérültek.
Az összetömörült ellenséges hajók nagy része azonban megsemmisült, amit világosan mutattak a látványos méretű, bíborvörös robbanások. A néhány megmaradt chorgiai csillagromboló visszavonult, a három viszonylag sértetlen föderációs hajó üldözte őket. A csata véget ért, a pusztítás óriási volt. Néhány sántikáló, kevésbé sérült hajó már felrobbantotta a megrongálódott chorgiai rombolókat, majd megkezdte a föderációs legénység kimenekítését a működésképtelenné vált konvojhajókról.
A szupercsatahajó és az egyetlen másik megmaradt föderációs hajó továbbhaladt az ostrom alatt álló 29 NV szektor központja felé. Az Űrflotta Parancsnoksága utasította őket, hogy találkozzanak a legközelebbi Csillagkapuhoz már korábban kiküldött erősítéssel, az úgynevezett Zeator-szakadék térségében. A szupercsatahajó kísérőhajóján azonban meghajtási hiba jelentkezett, amelynek kijavításához a hajónak meg kellett állnia. Így a „Tűzangyal” egyedül folytatta útját. Körülbelül nyolc órával később a szupercsatahajó előretekintő érzékelői egy sodródó föderációs hajót és annak nagyon gyenge segélyjelzését észlelték. Az Űrflotta Parancsnoksága közölte, hogy a térségben nemrég harcok folytak, és engedélyezte a „Tűzangyalnak”, hogy kimentse az életben maradt föderációs személyzetet.
Amikor a szupercsatahajó közelebb ért, szaggatott hangüzenetet fogtak a megbénult csillaghajóról.
– ...sok sebesült... nem lehet őket megmozdítani, hacsak... kérjük, küldjenek orvosokat, biztonsági osztagot is, mert...
Ekkor valamilyen embertelen üvöltés hallatszott, és az adás megszakadt.
– Semmi több, csak csend, kapitány – mondta a szupercsatahajó kommunikációs tisztje. – Semmilyen frekvencián nem tudom elérni őket. Rossz előérzetem van...
– Nekem sem tetszik. De cselekednünk kell – mondta a kapitány. – Én, az első tiszt, az orvos, a főápoló és két legjobb biztonsági emberünk teljes fegyverzetben, egyéni életfenntartó rendszerekkel felszerelve átsugározzuk magunkat. Főgépész, vegye át a parancsnokságot, és szükség esetén készüljön fel arra, hogy mindannyiunkat visszahozzon...
A kapitány és az első tiszt elhagyta a parancsnoki hidat a transzporterhelyiség felé.
Micah messziről, lenyűgözve figyelte a képernyőit. A szupercsatahajó hatalmas, bonyolult szerkezet volt, régmúlt időkből maradt fenn, mégis kiválóan korszerűsítették, hogy felvehesse a versenyt osztályának bármely lehetséges ellenfelével. Figyelte a transzporterhelyiség tevékenységét, valamint a beszállócsapat dematerializálódását, amint átsugározták őket a megbénult csillaghajóra. Ezután már csak hangkapcsolat állt rendelkezésre a beszállócsapattal. Most már ez a hangadás is szakadozni kezdett, és csak összefüggéstelen szavak érkeztek.
– ...legtöbbjük halott... néhány életforma-jelzés az alsó gépészeti részlegből... te jó ég, mik ezek a szörnyetegek?... lőjetek, lőjetek... „Tűzangyal”, készüljenek az azonnali...
Tompa robbanások, fázisfegyverek tüzelése, nyögések és különös üvöltések hallatszottak. Aztán már csak csend és rádiózaj.
Micah a képernyőjén figyelte, ahogyan a szupercsatahajó transzporterhelyisége újra működésbe lép. A kapitány megszámolta a visszatérőket, majd beleszólt rádiós kommunikátorába.
– Kapitány a hídnak. A beszállócsapat visszatért. Egy biztonsági ember meghalt, néhányan megsebesültünk. Küldjenek orvosokat segítségül. Főgépész, teljes fáziságyútüzet és egy fotontorpedót kérek a megbénult csillaghajó teljes megsemmisítésére. Ismétlem: azonnal semmisítsék meg a megbénult hajót!
Micah látta, amint két vastag, pusztító energiasugár csapott ki a „Tűzangyalból” a gazdátlanul sodródó hajóba. A sugarak újra és újra eltalálták a hajót. Hatalmas részek robbantak le róla, majd darabokra törtek.
– Ez a pokoli förmedvény most már nem létezik – mondta a kapitány a kommunikátorába. – Az Űrbéli Csapás valahogyan eljutott arra a megbénult csillaghajóra, és megszállta a gépészeti részlegben tartózkodó túlélőket, akik aztán csapdába csaltak bennünket. Azok a szerencsétlen túlélők őrült gyilkosokként viselkedtek, és valamilyen sárgás, limezöld energia vette körül őket, amely kicsapott belőlük, és bennünket is megpróbált magába olvasztani. Szerencsére az életfenntartó rendszereink erőterei megvédtek bennünket. Aztán éppen időben visszarántottak ide...
– Kapitány! – szakította félbe a transzportertiszt, és valamire mutatott. – Valami önökkel együtt sugárzódott a fedélzetre.
Mindannyian megfordultak, és egy alaktalan, nyálkás zöld tömeget pillantottak meg, amely a transzporterplatform fölött lebegett, majd beszivárgott a transzporterhelyiség falaiba. Mielőtt teljesen felszívódott volna a falakba, a nyálkás zöld energia nyúlványai rövid időre megérintették a helyiségben tartózkodókat. A transzportertiszt levegő után kapott, majd holtan esett össze a padlón. A visszatért csapat erőterei azonban felizzottak, és sikerült visszaverniük a támadást egy fényudvar lobbanásával.
A kapitány nem vesztegette az időt. A vezérlőpulthoz ugrott, és a hajó hangosbemondóján keresztül megszólalt.
– Kapitány a teljes személyzetnek. Azonnal kapcsolják be egyéni életfenntartó rendszereiket. Az Űrbéli Csapás a transzportersugarunk segítségével belopózott a fedélzetre. Alaktalan, nyálkás zöld energiamezőről van szó, amely képes megölni a védelem nélküli embereket. Híd, rendeljék el a vörös riadót, és teljes sebességgel induljanak a találkozási pontra. Úton vagyok a parancsnoki hídra.
Micah figyelmét most arra a képernyőre irányította, amely a „Tűzangyal” parancsnoki hídján zajló tevékenységeket mutatta. Látta a kapitányt és az első tisztet belépni, és hallotta, amint megkapják a helyzetjelentést.
– A hajó személyzetének felét már megölte az Űrbéli Csapás, amely végigsöpör az összes alsó szinten. A másik felét, amelynek sikerült időben bekapcsolnia az életfenntartó rendszerét, módszeresen legyőzik az intenzív energiák, vagy lassan megsütik őket az erőtereiken keresztül. A hajó automatikus védelmi lézerrendszerét az Űrbéli Csapás átvette, sok más hajófunkcióval együtt...
– Kapitány! – kiáltotta a kormányos, a navigációs konzoljára mutatva, majd körbemutatott. – Valami végighalad a konzolokon, a számítógép-egységeken és a memóriatárolókon.
A parancsnoki híd valamennyi számítógépes rendszerének – a navigációnak, a kommunikációnak, az adattárnak és a műszaki rendszereknek – a jelzőfényei villogtak. Minden arra utalt, hogy a rendszer hihetetlen sebességgel dolgoz fel információkat.
– Az összes számítógépegységet magába olvasztotta, kapitány – jelentette ki az első tiszt.
– Semennyi információ sem adhatja meg neki azt, amire szüksége van: egy manipulálható bolondot – jegyezte meg a kapitány.
A további beszélgetést félbeszakította, hogy a helyiséget hirtelen limezöld fény különböző árnyalatai árasztották el. Ezután valami megszólalt a számítógép hangszóróin keresztül. Nyilvánvalóan a megszálló a nyelvi részleget is magába olvasztotta. A következőket mondta szintetikus hangon:
– Téved, kapitány. Már van egy manipulálható eszközöm. Ez az önök hajója, teljesen számítógépes automatikus vezérléssel, amelyet most én irányítok. Pontosan ezt a szupercsatahajót akartam kezdettől fogva. A többi hajó csak arra szolgált, hogy elkezdje a csatákat, és ezt a hajót csapdába csalja.
– A többi hajó – chorgiaiak és föderációs hajók – mind működésképtelenné vált?
– Igen. Teljesen megsemmisültek, sok közülük velem együtt, részeimmel együtt pusztult el. De képes vagyok osztódni és növekedni, feltéve, hogy van gazdatestem. Most ez a hajó az egyetlen gazdatestem, de sok másikat is szerzek majd, hajóról hajóra terjedő érintkezés révén. Flottát fogok gyűjteni, akár egy egész armadát!
– Minek? Mi a célod? – faggatta tovább a kapitány, aki tudta, hogy a nyitott hangosbemondón keresztül mindenütt hallják.
– Meghódítani vagy megsemmisíteni a világaitokat, a sok galaxisotokat, ezt az egész sajátos univerzumotokat!
– De ekkora vállalkozást pusztán gépekkel nem lehet végrehajtani. Emberi szolgák hadseregeire lenne szükséged ahhoz, hogy mindenütt végrehajtsák az akaratodat.
– Természetesen tudom. De csak az okos szolgákra van szükségem. Ezért pusztítottam el főként a nem nélkülözhetetlen személyzetet, miközben néhány nélkülözhetetlen embert életben hagytam – jelentette ki közönyösen a szintetikus hang. – Ha teljesítitek a parancsaimat, azzal jutalmazlak benneteket, hogy részesedhettek a hatalmamból az eljövendő hódítás során.
– Soha. Legtöbbünk inkább meghalna – mondta a kapitány.
– Igen. Pszichológiai profiljaitok alapján a halált választanátok. Kár lenne így elpazarolni a tehetségeteket.
– Ha mindannyiunkat megölsz, ki fogja teljesíteni a parancsaidat?
– Megpróbálok néhányatokat erőszakkal átalakítani, már csak a kihívás kedvéért is. Hogy a kísérlet sikerül-e vagy sem, annak nincs nagy jelentősége. Sok készséges gazdatestet fogok szerezni. Ha figyeltétek a műszereitek kijelzéseit, már megváltoztattam a hajó útirányát egy olyan hely felé, ahol bőségesen találhatok gazdatestekre alkalmas anyagot.
– Az útirányt valóban megváltoztatták! – Az első tiszt átvizsgálta a műszerek kijelzéseit. – Az új útvonalunk egy elmebeteg bűnözők számára fenntartott börtönkolóniára vezetne.
– Az a hely tele van gazemberekkel, őrültekkel és perverzekkel, a lehető legjobb anyaggal arra, hogy teljesítsék a parancsaimat. Kiváló a megfigyelőképességed, első tiszt. Talán éppen téged használlak első alanyként az erőszakos átalakítási kísérletemben – függetlenül attól, milyen dacos arckifejezést vágsz.
Nyilvánvalóan mindannyiukat figyelték a parancsnoki híd védelmi rendszerének számos rejtett kameráján keresztül. Miközben minden tekintet a rejtett lencsék felé fordult, a kapitány titokban valamit írt egy táblára, majd átcsúsztatta a gépész állomásához.
A jelek szerint a kizárólag a gépésznek szánt titkos üzenet a hajó önmegsemmisítő berendezésének kézi aktiválásával függött össze, amint azt a későbbi események szemléltették. A gépész megfordult, hogy eltávolítson egy alsó panelt, amely a megfelelő áramkörhöz biztosított hozzáférést. A megszálló azonban bizonyára rájött a tervezett cselekedetre. Az automatikus fedélzeti védelmi rendszer egyik mennyezeti állásából fázissugár csapott ki. A sugár eltalálta a gépész erőterét, és a nyitott vezetékcsatorna pereméhez szorította. Az életfenntartó rendszer erőtere rózsaszínben izzott fel, majd gyorsan mélyvörösre erősödött. Amikor az erőtér megszűnt, mert a fázissugár energiája túlterhelte, a gépész megperzselt teste holtan zuhant a padlóra.
– Bárki más, aki megpróbálja megsemmisíteni vagy szabotálni a hajót, azonnal meghal. Ön is, kapitány, ha elrendeli az önmegsemmisítés aktiválását vagy bármilyen akaratom elleni szabotázst! – mennydörögte a megszálló szintetikus hangja a hangszórókból.
Egy fázissugár csapott ki a kapitány felé, és a válaszfalhoz vágta. Az első tiszt és egy biztonsági ember előrántotta kézi fázisfegyverét, és egyidejűleg tüzet nyitottak a mennyezeti fegyverállásra, feltehetően azért, hogy működésképtelenné tegyék. A mennyezeti sugár elengedte a kapitányt, és az első tisztet találta el, miközben egy második mennyezeti sugár a biztonsági embert érte. Mindkét férfit reménytelenül a helyéhez szegezte, és hamar meghaltak, amikor az erős sugarak átégették a védőmezőiket.
– Ki a pokol vagy te, gonosz szörnyeteg? – kiáltott fel a kapitány elkeseredetten, miközben talpra állt.
– Gonosz? Igen. Hát nem Űrbéli Csapásnak neveztek? A pokolban Sammaelként, a démonok fejedelmeként ismernek. Nekem és démonaimnak rengeteg fizikai munkát kell elvégeznünk a ti létezési síkotokon, ezért fáradozom a meghódításán. Sokszor próbáltam már átjutni és megnyilvánulni ezen a síkon. Az archonusi Csillagkapun keresztül indított legutóbbi inváziós kísérletem kudarcot vallott. De ezúttal sikerült!
– Erre ne fogadj, te söpredék! – mondta a kapitány megvető mosollyal, miközben titokban a navigációs konzol kijelzéseit tanulmányozta.
Az elmúlt rövid idő alatt valaki vagy valami bizonyára megváltoztatta a hajó útirányát. Már nem a börtönkolónia felé tartottak, hanem a Zeator-szakadék gravitációs anomáliáinak mélyén rejtőző, rendkívül erős, „fekete lyuknak” nevezett neutroncsillag felé.
– Ki változtatta meg az útirányt? Állítsátok vissza az útvonalat a börtönkolónia felé, különben beleesünk egy neutroncsillagba! – sikoltotta Sammael a hangszórókon keresztül.
– Igen – mondta a kapitány. – Kevesebb mint tizennyolc perc múlva becsapódunk. Ez a legjobb módja az önmegsemmisítésnek.
A fegyverállás tisztje felkapta a halott gépész padlóra esett fázisfegyverét. A kommunikációs tiszt a másik fázisfegyvert vette fel. A megszálló Sammael nem reagált a mozdulatokra, csak tovább sikoltozott:
– Engedelmeskedjetek! Változtassátok meg a hajó útirányát!
A két tiszt célzott, majd fázisfegyvereikkel tüzet nyitott a navigációs konzolra és a falba épített tartalék számítógépére. A panelek átégettek, szikrák repkedtek, és az áramkörök égtek a pusztító tűzben. Túl későn csaptak ki a mennyezeti fázissugarak, és égették halálra a két lázadó tisztet a működésképtelenné vált, még mindig izzó berendezéseknél. A két test szánalmas halomként rogyott össze a padlón.
– Kell lennie valami másnak, valaki másnak ezen a hajón, aki felülbírálhatja a rendszereket, és valahol elrejtőzik – mondta Sammael tárgyilagosan.
– Természetesen – felelte a kapitány. – És ő Argon, az az ember, aki egyszer már meghiúsította a tervedet az archonusi Csillagkapunál. Most ismét megteszi, úgyhogy ezúttal végleg visszamész a pokolba, Sammael.
– Nem!
– De igen! Tizenöt perc van hátra a becsapódásig – mondta a kapitány, majd előrántotta fázisfegyverét, és tüzet nyitott a mennyezeti fegyverállásra.
A mennyezetről azonban nem érkezett válasz. Sammael, az Űrbéli Csapás eltűnt, valószínűleg azért, hogy megkeresse a rejtett felülbíráló vezérlést...
Micah elfordította figyelmét a füstölgő parancsnoki hídról arra a képernyőre, amely a hajó belsejében lévő szűk felülbíráló vezérlőfülkét mutatta. Világosan látta Argon kommodort, amint a felülbíráló vezérlők és műszerek falai közé szorulva ült. Argon bekapcsolt egyéni életfenntartó rendszerrel feküdt egy nagy intenzitású erőtérrel megerősített védőbúra alatt. A búra mellett, az egyik oldalon egy „Önmegsemmisítő aktivátor. Illetéktelen hozzáférés tilos” feliratú panel volt látható. A panel ütött-kopottnak tűnt, helyenként mintha korrózió marta volna szét.
Argon kommodor megérezte, hogy Micah ráirányította a figyelmét, és felnézett a védőbúrán kívüli nagy látószögű felvevő lencséjére. A korrodált hozzáférési panel felé intett.
– Amint láthatod, a megszállónk nem vesztegette az időt – mondta Argon a kommunikációs kapcsolaton keresztül. – Bár az Űrbéli Csapásnak itt lent nincsenek lézerei vagy energia-csatlakozásai, a fölöttünk lévő egyik laboratóriumi raktárban egy hatalmas tartály sav ömlött ki miatta. A sav lefolyt az aktiválókamrába, és szétmarta a vezetékeket, a paneleket és minden mást. Így az önmegsemmisítés teljesen működésképtelenné vált.
– Mikor történt ez?
– Néhány másodperccel ezelőtt, közvetlenül a parancsnoki híd elpusztítása után, amikor Sammael megtudta, hogy létezik ez a rejtett felülbíráló kamra. Kétségtelen, hogy hamarosan teljes erejű támadást indít.
– Meddig tudsz kitartani?
– Ennek a független energiaellátású vezérlőrendszernek a pajzsai révén elég sokáig. Elég sokáig ahhoz, hogy beleütközzünk a neutroncsillagba. Most tizenkét perc van hátra a becsapódásig.
– És mi lesz a hajó, valamint a benne tartózkodó saját magad pusztulásával?
– Csekély ár azért, hogy Sammaelt, az Űrbéli Csapást végleg megállítsuk. Nincs más lehetőség. És arra az esetre, ha ez a kis kibocsátású pszichotronikus kapcsolat megszakadna, neked és Helixee-nek távolról kell megerősítenetek engem pszichikus erőtökkel, különben Sammael legyőzhet, és visszaszerezheti az irányítást.
A kamrát rövid időre beteges zöld fény intenzív ragyogása árasztotta el. Ezután a védőburát néhány másodpercre hirtelen valamilyen nyálkás, limezöld energia burkolta be. Ám amikor túl erősnek találta az erőteret ahhoz, hogy áttörje, az energia visszahúzódott, csak hogy újra megjelenjen a búra belsejében, a vezérlőpultokon és Argon életfenntartó erőterén. Nyilvánvalóan Sammaelnek sikerült behatolnia a vezetékek mentén. Az egész kamrát beteges zöld fény diadalmas ragyogása árasztotta el. Aztán a kép elsötétült: a pszichotronikus kapcsolat megszakadt...
Micah-hoz már sem kép, sem hang nem jutott el a pusztulásra ítélt szupercsatahajóról, csupán Argon érzései egy gyenge pszichikus szálon keresztül. Sammael nyilvánvalóan áttört az egyéni erőtérben lévő életfenntartó rendszeren, és most megpróbált bejutni Argon kommodor elméjébe. Micah lehunyta a szemét, és pszichikus erejének Argon felé történő továbbítására összpontosított. A statikus zajok felhőjén keresztül érezte Argon undorát Sammael érintésétől. Micah Helixee jelenlétét is érzékelte a háromszög alakú kapcsolaton.
Micah fél szemmel ránézett konzoljának kijelzésére: kilenc perc volt hátra a „Tűzangyal” becsapódásáig, de két perccel kevesebb idő ahhoz, hogy elérjék a visszafordíthatatlan pontot, amelyen túl semmilyen fizikai erő sem tudná kiszabadítani a hajót a halálos gravitációs kút vonzásából. Valójában tehát hét perc volt hátra – ennyi ideig kellett együttes erejükkel megakadályozniuk, hogy Sammael fölénybe kerüljön. A feszültség gyorsan növekedett Micah mellkasában és fejében. Fokozta erőfeszítését, érzékelve, hogy Helixee is ugyanezt teszi, miközben Sammael pokoli szorítása is egyre erősebbé vált.
Körülbelül öt perccel a becsapódás előtt Micah megérezte Argon szavak nélküli sikolyát, amikor Sammael áttörte utolsó védelmi vonalait. Micah teljes erőbedobással hozzáadta saját erejét.
Körülbelül három perccel a becsapódás előtt Argon újabb néma sikolyt küldött: Sammael most már az elméjében volt, és az irányításért küzdött vele. Micah egész lényén áthasító, égető kínt érzett, miközben óriási energiaveszteség gyengítette az erejét.
Körülbelül másfél perccel a becsapódás előtt Micah gyorsan halványuló tudatosságán keresztül tudta, hogy Argon és Sammael elválaszthatatlanul egymásba kapaszkodtak egy pszichikus halálos szorításban. Utolsó, emberfeletti erőfeszítésével Micah rekedt hangon beleszólt a hajó számítógépéhez vezető kommunikációs kapcsolatba:
– Számítógép, küldd el ezt a helyzetjelentést az Űrflotta Parancsnokságának... hogy egy perccel a becsapódás előtt Argon és Sammael pszichéje elválaszthatatlanul összefonódott... miközben a „Tűzangyal” fedélzetén a neutroncsillag sírjába zuhannak...
Valami megszakadt benne, és elviselhetetlen fájdalomhullám taszította Micah-t a teljes eszméletlenségbe. Később megtudták, hogy Helixee ugyanabban a pillanatban halt meg a pszichikus kapcsolat megszakadásának visszacsapásától, minden valószínűség szerint akkor, amikor a szupercsatahajó átlépte a neutroncsillag visszatérés nélküli határát...
Az Űrbéli Csapás örökre csapdába esett a Zeator-szakadék neutroncsillagában. A megfertőzött chorgiai flotta maradványait hamarosan megsemmisítették. A béke ismét helyreállt a Föderációban.
Micah kibontakozó képességei
Hogy elmeneküljön az Űrbéli Csapás okozta tragikus veszteségek miatti egyre mélyülő depressziója elől, valamint attól az érzéstől, hogy személyesen képtelen volt valódi segítséget nyújtani vagy megakadályozni a súlyos bajokat, Micah beleegyezett abba, hogy a Boulderam Egyetem kérésére újabb tanulmányt készítsen az egyetem ősi tanulmányokkal foglalkozó archívuma számára. Az új kutatást az úgynevezett elmaradott Vexxon bolygó városi gettóinak szubkultúrájáról kellett készítenie. A hely a Föderáció joghatóságán kívül volt, ezért Micah-nak titokban kellett megérkeznie és elvegyülnie a lakosság között. Ezt viszonylag könnyen meg is tette, egy nyelvet és a helyi szokásokat tartalmazó implantátummal, melyet egy hipnotikus tanulótartályban szerzett.
Depressziójának elfojtása érdekében teljesen átadta magát Vexxon életének, amely a legvisszataszítóbb kapzsiság és hatalmi őrület közepette zajlott. Valahogyan végül egy rendkívül szegény, szörnyen piszkos területen kötött ki, amely tele volt különcökkel, brutális alakokkal és a társadalom más kitaszítottjaival. Ott, depresszióján felül, az erőszakos „alvilág” rezgései szinte teljes lelki bénultságba taszították. Nem törődött semmivel, csak tengődött napról napra, teljesen elveszítve minden kezdeményezőkészségét.
A környéket rettegésben tartó huligánok egy csoportjának kellett megráznia őt, hogy kilábaljon kábultságából. Véletlenül éppen akkor érkezett, amikor azok valakit olyan kegyetlenül bántalmaztak, hogy Micah megállította a támadókat pusztán azzal, hogy meredten rájuk nézett. Olyan erős felháborodás öntötte el, hogy csupán ujjával rámutatva megbénította az egyik huligánt, és fájdalomtól vonagló állapotba taszította. A többiek eliszkoltak. Micah rendkívül megdöbbent: soha nem sejtette, hogy ilyen rendkívüli erő lakozik benne.
Néhány hónappal és néhány hasonló összecsapással később már a társadalom peremén élők igazságának nagy bajnokává vált. Gyorsan kialakított egy különös kapcsolatot a körülötte élő emberekkel, jókkal és rosszakkal egyaránt: megérezte szándékaikat és közvetlenül várható lépéseiket. Időnként még egyszerű üzeneteket is képes volt gondolatban közvetíteni a barátságos embereknek, pusztán azáltal, hogy maga elé képzelte a cselekvést.
Annak érdekében, hogy fizikailag is megvédhesse magát és másokat, hagyta, hogy a környék barátságos lakói kiképezzék a fegyveres és fegyvertelen harc különféle formáira. Mivel nagyon vonakodott fizikai erőszakot alkalmazni – kivéve a támadók enyhe harcképtelenné tételét –, inkább a tisztán védekező módszerre támaszkodott, ügyesen kitérve még a kések és a lövedékek elől is, ha szükséges volt. Eljött azonban az idő, amikor a helyi gazemberek és gonosztevők összegyűltek, hogy megöljék. Micah hamarosan egyre csökkenő sikerrel bujkált és menekült.
Az egész környék véres harci övezetté változott. Mindenki minden korlátozás nélkül harcolt, ami arra késztette, hogy eltöprengjen, mit is keres ilyen helyen. Egyszer az életéért kellett menekülnie egy üldöző csőcselék elől, és végső menedékként kénytelen volt bemászni egy üres olajoshordóba. Ahogy azonban odakint egyre erősödtek a zajok, a hordót pedig ide-oda ütögették, a legrosszabbra számított. Ekkor csend lett. Valaki felemelte a hordó tetejét. Micah meglátta Quentin vigyorgó arcát és valamiféle űrhajó belsejének halványan megvilágított rakterét.
A vonósugaras mentőakció meglehetősen szokatlan volt, de gondviselésszerű. Ahogy Quentin elmagyarázta, a Vexxon bolygón szerzett tapasztalatok elérték céljukat: felszínre hozták Micah gyors reflexeit, villámló erejét és más érzéken túli képességeit, de most már legfőbb ideje volt elhagyni a betondzsungelt. Ez arra késztette Micah-t, hogy eltöprengjen, vajon a vexxoni „környezet” nem valamiféle előre megtervezett helyzet volt-e a számára, amiről majd egyszer meg kellene kérdeznie Quentint...
Quentin elrepítette Micah-t a „Zöld Pokol III” nevű helyre, egy feltérképezetlen, érintetlen bolygó gőzölgő egyenlítői dzsungelébe, amely hemzsegett a vadon élő állatoktól. Miután azt mondta Micah-nak, hogy tanulja meg a túlélést és az alkalmazkodást „a végső határon”, és azt is közölte, hogy amikor elérkezik az indulás megfelelő ideje, Micah majd saját maga megtalálja a kiutat, Quentin elbúcsúzott, miközben az űrkomp felemelkedett a patak melletti sziklás tisztásról.
Micah vállat vont, combjára erősítette Quentin búcsúajándékát – egy különösen nagy vadászkést a tokjával együtt –, majd óvatosan megkezdte a környék felderítését. Számos jel utalt arra, hogy a tisztáson átfolyó patakot mindenféle vadállat és ragadozó használja ivóvízforrásként. A közeli folyó partján mindenféle életforma vadászott egymásra. A dzsungel hemzsegett a férgektől, kígyóktól és rovaroktól; a növényzet nagy része pedig mérgezőnek vagy túlságosan szúrósnak tűnt.
Nem éppen a legkellemesebb hely volt egy új otthon kialakítására, nem beszélve a túlélésről, amely rendkívüli óvatosságot és állandó éberséget követelt. Nem volt kellemes környezet, de tökéletes kihívás, amely minden pillanatban lekötötte. Micah elmosolyodott magában, miközben módszeresen nekilátott az alapvető dolgoknak: a növényzet vizsgálatának, a megelőzésre és gyógyításra szolgáló gyógymódok keresésének, ehető dolgok felkutatásának és biztonságos alvóhelyek megtalálásának.
Végül egy árvíztől védett magaslatot talált a vízesések fölött, ahol szilárd menedéket épített állandó tűzhellyel, ruházatot és különféle szerszámokat készített. Számos kudarc, betegség és sérülés érte az évek során, amíg elégedett nem lett táborának megfelelő kialakításával és az alapvető dolgok fölötti uralmával. Ezután sok-sok évet töltött a közeli és távoli területek felfedezésével, csakhogy mindenütt nagyrészt ugyanolyan környezetet talált. Addigra azonban már kiismerte a dzsungelt, és elég fürgévé vált ahhoz, hogy elkerülje a leselkedő veszélyek nagy részét.
Egy alkalommal azonban, a táborához közel, két tigrisszerű ragadozó reménytelenül csapdába ejtette. Bár sikerült „szuggesztív tekintetével” rávennie az egyik tigrist, hogy elmeneküljön, a másik oldalról ráugrott, hangos üvöltéssel. Az ezt követő küzdelemben Micah majdnem halálos sérüléseket szenvedett, mielőtt kénytelen volt kését az állat szívébe döfni.
Ezután több fájdalmas napba telt, amíg az egy mérföldnyire lévő táboráig elvánszorgott, miközben vérzését próbálta megállítani növényi levelekkel, és újra meg újra elveszítette az eszméletét. Csak erős akarata tartotta életben, később pedig csupán a nála lévő főzetkészlet segített teste gyógyulásában, miközben tartalék vizéből és szárított élelmiszerkészletéből tartotta fenn magát.
Sok évvel később újabb baleset érte. A folyó mellett egy óriási piton támadt rá, és megpróbálta halálra szorítani testére tekeredő gyűrűivel. Micah összes pszichikus képességét mozgósította, gondolatban kinyúlt a kígyó felé, és elképzelte, hogy az elveszíti érdeklődését iránta, majd elengedi. Annyira elmerült saját képzeleti képében, hogy nehezen tudta felismerni, amikor a kígyó valóban elengedte, hogy visszacsússzon a folyóba.
Az eset teljesen világossá tette számára, hogy a dzsungelben egyetlen pillanatra sem lazíthat. Hogy időnként mégis megadhassa magának a szükséges pihenést, kiválasztott egy elszigetelt, magas sziklafalat, amelyet nehéz volt megmászni, és amelynek tágas, lapos tetején biztonságosan elmerülhetett az elmélkedésben és szemlélődésben.
Így gondolta hosszú-hosszú ideig, mígnem egy késő estén szertefoszlott az illúzió. Merengéséből felébredve megdöbbenve pillantott meg egy nagy hegyi oroszlánt, amely néhány méterre ült tőle a szikla tetején. Az oroszlán mereven ránézett, és még Micah legerősebb koncentrációs erőfeszítése sem tudta rávenni, hogy elmenjen. Micah tanácstalanul felállt, hogy megérintse a barátságosnak tűnő állatot – ám az oroszlán ekkor azonnal dematerializálódott, csak erős szagának nyomát hagyva maga után, valamint néhány szőrszálat a sziklán.
Micah úgy vélte, hogy a furcsa esemény jelzésnek, Quentin által küldött üzenetnek tekinthető. Érezte, hogy eljött az ideje elhagyni a bolygót és továbbállni. A kérdés csak a „hogyan” volt. A megoldás a következő esti meditációja során jutott eszébe, és azonnal alkalmazta is. Quentin arcát képzelte maga elé az oroszlán testével együtt, és gondolatban újra meg újra ismételte: „Készen állok az indulásra, kérlek, küldj értem szállítóeszközt.”
Hajnal közelében egy kis automata űrkomp ereszkedett le az égből, és leszállt a szikla tetején. Micah, utolsó búcsúpillantást vetve az évtizedeken át otthonául szolgáló dzsungelre, felmászott a fedélzetére késével és egy főzetekkel teli kosárral. Megértette, hogy minden elválás fájdalmas, ezért elhatározta, hogy végleg lezárja ezt a fejezetet, és nem tekint vissza, hanem előrenéz.
Az űrkomp felvitte őt egy parkolópályán álló, személyzet nélküli csillaghajóra. Quentin természetesen nem jelent meg, hogy válaszoljon azokra a célzott kérdésekre, amelyeket Micah fel akart tenni...
A hajó könyvtári számítógépében egy nyugodt világot keresve Micah egy feltérképezetlen sivatagi bolygót, a „Kopár Omegát” választotta következő tartózkodási helyéül. Ezúttal a létezés legcsupaszabb alapjaival akart szembenézni, és saját lényének mélységeit akarta megismerni ebben a sivár környezetben.
Miután megérkezett úti céljához, utasította a hajó robotpilótáját, hogy miután kiszállt, repüljön vissza kiindulási helyére. Magával vitte kését és főzeteit, néhány kulacs vizet és szárított élelmiszert, takarókat és néhány tartós viseletre szánt köntöst, amelyeket a hajó raktárában található anyagokból készített. Ezután az űrkomp levitte a bolygó felszínére, egy ritkás növényzetű, csupasz sziklákból és rengeteg homokból álló térségbe – amely mégis a nyugalom ígéretes birodalmának tűnt.
Valóban békés hely volt, szinte teljesen mentes az élettől és mindenféle veszélytől. Ám a zord és ellenséges vidéknek is megvolt a maga szépsége, változó színeivel és hangulataival. Bár a mérsékelt égövben tartózkodott, a nappalok forrók, az éjszakák pedig hidegek voltak.
Micah jó ideig nomádként élt, indák és gumós növények között kutatva alapvető élelme után, miközben megfelelő lakóhelyet is keresett. Végül egy sziklapárkány alatt alkalmas üreget talált, majd a közelben egy kis oázist, amely hosszú időre fő tartózkodási helyéül szolgált. Ott telepedett le, és időnkénti hosszabb távollétekkel megszakítva nagyon kezdetleges, de idilli életet élt, nyugodt szemlélődésben.
Végül azonban felismerte, hogy a túlzott megelégedettség nem megfelelő számára. Aztán egy éjszaka, miközben néhány prérifarkasszerű állat melankolikus szerenádját hallgatta, tudta, hogy jelzést kapott: fel kell szednie a sátorfáját, és tovább kell indulnia.
Így ismét nomád életmódra tért át, és északi irányba vándorolt, hogy hűvösebb éghajlatot találjon. Ezt hamarosan meg is találta, amikor egyre mélyebben és magasabbra hatolt a kopár hegyek közé, és váratlanul hóviharba került. Végül elérte a hideg övezetet.
Fentebb, egy fennsíkon Micah ritkás füvet és elszórtan növő gyógynövényeket talált, később pedig satnya bokrokat és fiatal hajtásokat az olvadó hó alatt. Egy tágas barlangban telepedett le. Abban a kezdetleges edényben, amelyet évekkel korábban egy nagy kulacsból készített, laktató levest főzött. Az élet továbbra is édes és kielégítő volt. Új lakóhelye, a tágas barlang egy hosszú, gyér növényzetű lejtőre nézett, amelynek túloldalán fenséges, hóval borított hegycsúcs emelkedett.
A rendkívül hideg éjszakák azonban gyötrelmesek voltak, amíg hozzá nem szoktatta magát. Végül pusztán pszichikus eszközökkel képes volt többlethőt termelni saját testében. Néhány évnyi kísérletezés után rendszeresen fürdött a jeges hegyi patakokban, majd hagyta, hogy a nyers szél megszárítsa meztelen testét. Később még arra is képes volt, hogy a fagyott földön üljön, boldog meditációba merülve.
Kétségtelen, hogy a barátságtalanul fagyos környezet ellenére ismét kényelmes napi rendet alakított ki. Az évszakok jöttek és mentek, az idő múlása azonban értelmét vesztette számára.
Aztán egy napon a barlangja közelében, amikor kilépett a meditációból, tekintete egy aranycsuklyás sasra esett, amely alig néhány méterre állt vele szemben. Aranyszínű szemei pislogás nélkül mélyedtek Micah szemébe. Azonnal tudta, hogy ez nem közönséges madár, nem mindennapi esemény: újabb jelzés volt, amely arra sürgette, hogy ismét továbbálljon.
De ezúttal hová?
Ekkor, mintha Micah gondolatmenetét követné, a sas felnézett az égre, majd vissza Micah-ra, éles sikoltást hallatott, és elrepült.
A mozdulat félreérthetetlen volt, gondolta Micah: el kell hagynia a bolygót...
Küldetés a XX. galaxisban
Naplementekor Micah kilépett a Kopár Omegán található barlangjából, és valamilyen szállítóeszköz érkezésére várt. És valóban érkezett valami: egy karcsú, ék alakú, több száz láb hosszú űrjármű jelent meg alacsony magasságban. Úgy nézett ki, amilyennek a szupercsillaghajó kinézhetett, mielőtt lezuhant Micah gyermekkorának bolygóján.
Micah-t most ismét elfogta az a különös érzés, amelyet mindig akkor tapasztalt, amikor trioktonkristályok közelében tartózkodott. Ezúttal a furcsa érzést a transzportersugár testére gyakorolt bizsergető hatása követte. Ezután a következő pillanatban már az űrjármű fedélzetén materializálódott. Sem Quentin, sem más nem tartózkodott a közelben. Egy rendkívül tágas, videóképernyőkkel szegélyezett vezérlőhídon állt, amelyhez egy süllyesztett társalgórész is kapcsolódott, félköríves ülőhelyekkel, legalább egy tucat ember számára elegendő hellyel. A hely nagyon-nagyon ismerősnek tűnt, mintha...
– Üdvözöllek itthon, Micah – szólalt meg egy mély férfihang a rejtett hangszórókból. – A „Mega Max” nevű szupercsillaghajó fedélzetén vagy, amely hasonló szuperjármű ahhoz, amely annak idején lezuhant a titokzatos Aurynx nép kisgyermekével. Engem, a „Mega Maxot”, most ezek az Aurynxok küldtek ide, egy ismeretlen, a tiétektől nagyon eltérő rendű birodalomból. Az Aurynxok mindezen évek során tudtak rólad, és továbbra is törődnek veled. Egy napon, a távoli jövőben szándékukban áll megengedni neked, hogy meglátogasd őket. Addig azonban csak kölcsön akarták adni neked ezt a kiváló hajót, hogy biztosítsák sikeredet egy közelgő, rendkívül fontos expedíció során.
– Micah, a hajó mesterszámítógépe, „Max” beszél hozzád. Azért vagyok itt, hogy elvigyelek egy találkozóra Quentinnel. Azon az eseményen túl pedig úgy programoztak, hogy az egész expedíció során szolgáljalak. Auramintázatodra vagyok hangolva, és kizárólag a hangparancsaidat hajtom végre. Érző típusú szupercsillaghajó vagyok, a programozásomon belül teljesen önálló; a megfigyelés, navigáció, meghajtás, javítás és a belső funkciók tekintetében teljesen automatikus. Ez utóbbiak közé tartoznak a föderációs szabványú információs adatbankok, az automatikus orvosi ellátás és az étkeztetés is. Energiámat a fedélzeten található trioktonkristályokból nyerem. A legnagyobb sebességem hiperfényben 10 000 C. A hajótest neutronkötésű, a további biztonság érdekében teljes elhárítópajzs-rendszerrel. Tűzerőm húszszorosa egy föderációs, csillagromboló osztályú csatahajóénak.
– És mi a helyzet az érzékelőkkel és a kommunikációs kapcsolattal? – kérdezte Micah.
– Föderációs szabványú berendezésekkel vagyok felszerelve. De óvatosságból nem célszerű semmiféle visszhangjellegű érzékelőt vagy impulzusadást használni, ha el akarjuk kerülni az esetleges felfedezést. Ezért a csendes működési módot fogjuk használni. Természetesen kivételt képeznek a „kibocsátásfüggetlen” ultraletapogatóim, amelyek több fényévnyi távolságon belül is biztosítják a nagy hatótávolságú letapogatást – magyarázta Max.
– Többszörösen jobb, mint a Föderáció legjobb hajója. Nem csoda, hogy szupercsillaghajónak nevezik – töprengett Micah. – De beleszólhatok majd a működtetésébe?
– Természetesen. A döntéshozatal és az irányítás a tiéd lesz; és még amikor a nagyobb hatékonyság és pontosság érdekében automatikusan végzem a műveleteket, akkor is tájékoztatlak. Ráadásul mindig tiéd lesz az utolsó szó, mert rendelkezel a felülbírálás lehetőségével.
Micah lassan körbejárt, és őszinte kíváncsisággal fedezte fel a hajót, nem pusztán azért, hogy múlassa az időt. Lenyűgözte a jól felszerelt, optimálisan kialakított szuperjármű. Betekintett a pihenőhelyiségekbe, az önjavító részlegekbe, a megfiatalító-kórházi cellákba, amelyek automatikus létesítményekkel rendelkeztek gyakorlatilag minden ismert humanoid típus és számos nem humanoid szervezet számára is; megnézte a feldolgozóüzemeket, az alkatrész- és anyagraktárakat, a különféle berendezések választékát, sőt a kis felderítő csészealjakat és a különféle űrsétákhoz szükséges földi gyorsjárműveket is. De bárhová ment, a hajó belső érzékelői folyamatosan figyelemmel kísérték, Max hangválaszai pedig könnyen elérhetők voltak.
– Minden olyan tökéletesnek tűnik, egészen a legapróbb részletekig – jegyezte meg Micah hangosan. – Milyen idős lehet ez a szupercsillaghajó?
– Sokkal idősebb, mint a jelenlegi fizikai éned, Micah – érkezett a válasz. – Ezt a típusú szuperjárművet körülbelül százezer éves élettartamra építik. Ez idő alatt folyamatosan újratervezem magam, és korszerűsítem mindazt, amire szükség lehet. Természetesen kisebb finomításokról beszélek, leginkább a változó körülményekhez vagy különféle ügyfélkörökhöz történő alkalmazkodás érdekében.
– Úgy beszélsz, mint valami luxusjacht kapitánya...
– Valóban az vagyok. Hiszen tény, hogy én vagyok a teljesen öntudatos kapitány és egyben maga a jacht is – minden egybeépítve. Egy fokkal az átlagos automata taxitok fölött állok, inkább egy felsővezetői osztályú űrlimuzinhoz hasonlítok, állandóan beépített sofőrrel, amely egyszerre száz embert képes elszállásolni. Meglehetősen színes és érdekes élet.
– Örülök neked, Max. Csak remélem, nem várod el, hogy borravalót adjak.
– Az ég szerelmére, dehogy. Barbár öltözékedben nem tűnsz éppen jómódú típusnak. Ne vedd sértésnek, Micah. És ha már itt tartunk, azt javaslom, hogy látogass el a tisztálkodó- és ruhatárrészlegbe, ahol két kedves android stewardess áll majd rendelkezésedre. Közben én elkészítek egy kellemes, általad választott vacsorát, amelyet a parancsnoki híd melletti VIP-társalgóban szolgálnak fel.
Micah megfogadta a javaslatot. Vegetáriánus ételt választott, sok gyümölccsel és gyümölcslével – mind organikus és friss volt, a hajó középső részének hidroponikus termesztőrendszeréből származott. Felfrissülve, új ruhába öltözve fogadta a kedves és beszédes stewardesspár kiszolgálását, mintha rég elveszett barátok lennének. Az étkezés vége felé Max hangja halkan szólt közbe, felhívva Micah figyelmét az egyik ultraletapogató képernyőn megjelenő jelzésre.
Folytatom a fordítást a PDF 48. oldalától, a könyv eredeti számozása szerinti 41. oldaltól, a korábban megállapított szöveghű fordítási elvek szerint.
– Közeledünk a találkozási pontunkhoz a Zeator-szakadékban, várható érkezés húsz perc múlva. Úgy tűnik, Quentin űrhajója várakozik ott. Micah, megtennéd, hogy telepatikus úton ellenőrzöd a személyazonosságát?
Zeator-szakadék! „Ősi” emlékek árasztották el Micah elméjét: a Sammael elleni küzdelem és Argon elvesztésének gyötrő fájdalma a neutroncsillagba történő becsapódáskor. Most mégis úgy érezte, mintha Argon továbbra is jelen lenne, élő, hús-vér emberként. Micah lehunyta a szemét, de elméjét megnyitotta a befogadásra. Egy perc múlva megszólalt.
– Biztosan Quentin az. Valamiért egy „Ankh” amulettet mutat nekem.
– Rendben – válaszolta Max. – Az amulett a kódellenőrzésre szolgál. Minden egyezik, tehát folytatjuk az utat. Hamarosan átszállsz Quentin hajójára. Én azonban itt maradok a visszatérésedig, bármilyen sokáig tartson is az ügyed.
Néhány percen belül a „Mega Max” megtalálta Quentin hajóját, majd Micah-t átsugározták. Egy különös, átlátszatlan űrjármű belsejében materializálódott, ahol egy testhez simuló ruhát viselő Quentin állt vele szemben.
– Üdvözöllek a „Spectre” csillaghajó fedélzetén, barátom. Rég nem láttuk egymást.
Quentin melegen megölelte.
– Hacsak nem számítjuk azokat a látogatásaidat, amikor állatoknak álcáztad magad – mondta Micah.
– A körülményekhez képest helyénvalónak tűnt. Mindenesetre jól bevált.
Quentin ezután egy emberi alak felé intett, aki egy fülkéből lépett elő.
– Most pedig szeretném, ha megismerkednétek.
Micah-t teljesen megdöbbentette az újonnan érkező megjelenése.
– Te úgy nézel ki... úgy nézel ki, mint Argon, egy régen elveszített barátom!
– Nem is csoda – szólalt meg az újonnan érkező –, hiszen én voltam az az Argon. Most ismét visszatértem, vagyis újjászülettem, ezúttal Argus néven.
A hatalmas meglepetéstől mélyen megrendült Micah-nak le kellett ülnie. Quentin frissítőket szolgált fel, majd Micah kedvéért elmesélték az újonnan érkező Argus történetét.
Körülbelül ezer évvel a neutroncsillagba történő drámai becsapódás után a Sötétség Erőinek sikerült kiszabadítaniuk Sammaelt, és feloldaniuk Argon kómában lévő pszichéjének halálos szorításából. Ezután az Őrzőknek sikerült visszaszerezniük és meggyógyítaniuk Argon pszichéjét, hogy korábbi fizikai megjelenésében újra testet ölthessen. Így született meg Argus jelenlegi megtestesülésében, egy Föld körüli pályán tartózkodó űrhajó fedélzetén (a távoli föderációs rendszerből származó, Ankh bolygói nyilvántartás szerinti csillagcirkáló-osztályú hajón), egy „isteni” jellegű hajóparancsnok és egy „halandó” gyermekeként a Földközi-tenger keleti részéről származó földi nő gyermekeként. Argus a Földön nőtt fel, de 21 éves kora után az Ankh bolygóra ment, hogy felsőfokú tanulmányokat folytasson. Miután elvégezte az Űrakadémiát, belépett a Föderáció Űrflottájának Pszicheán Részlegébe. Miután néhány évszázadon át különféle szolgálati körutakat teljesített csillaghajókapitányként, Argust összekötő tiszti feladattal bízták meg a Chorgiai Birodalomnál – a Föderáció barátságos szomszédjánál, amely bár rendkívül független volt, jó kapcsolatot tartott fenn vele. A chorgiaiak személyesen kérték Argus kinevezését, jól ismerve előző életének hősiességét és új megtestesülésének kiváló eredményeit. A Föderációval folytatott csereprogram keretében a chorgiaiak széles körű tájékoztatást és gyakorlati kiképzést biztosítottak számára saját űrflottájukban.
Argus számára a legkiemelkedőbb élményt a legendás „Starfish” nevű biohajón teljesített kapitányi kiképzőút jelentette. Ez az út hirtelen véget ért, amikor éppen egy galaxis peremén elhelyezkedő, kereskedelmi szempontból értékes virágporban gazdag világot készültek elhagyni. Argus rövid pihenőjét a bolygón megszakította az általános riasztás, amely a biohajóról a nyakába ültetett kommunikációs implantátumon keresztül érte el. Felturbózott légpárnás autójával a lehető leggyorsabban az űrkikötő felé száguldott.
A hatalmas, tengeri csillag alakú hajó a kikötőhelyén guggolt, öt karja szétterpeszkedett, hogy könnyű hozzáférést biztosítson a személyzet és a rakomány mozgatásához. Két perc alatt csészealj alakú testté tudott átalakulni, vagy tű alakúvá, ha hosszában akart áthaladni a légkörön. Az alakváltoztatás során nem állt fenn annak veszélye, hogy a személyzet tagjai összezúzódjanak a folyosókon vagy kabinokban. A válaszfalak érzékelői meghatározták, mit szabad megengedni. Az alakváltozás csak akkor válhatott korlátozóvá vagy károssá, ha a kapitány vagy egy erre felhatalmazott tiszt – akinek a végrehajtó parancsaihoz a hajó hozzá volt rendelve – szóbeli kóddal felülbírálta a tilalmakat.
Argus gyorsan a „Starfish” felé hajtott, amely narancsvörös fényben izzott, és már teljesen feltöltődött a közeli induláshoz. Kinyílt egy nyílás, hogy beengedje. Behajtott a járművel, majd hirtelen lefékezett. A bejárat úgy zárult össze mögötte, mint egy begyógyuló seb. A „Starfish” nyílásaiból élénkvörös energia lövellt ki. A mágneses mező megvédte Argust a felszállás rázkódásától, miközben a hajó egyetlen másodperc alatt több ezer mérföldet ugrott. Antibakteriális gázok sziszegtek a bejárati nyílásba, majd nagy nyomású sav- és folyadékpermet következett, hogy sterilizálja a légpárnás autót. A fertőtlenítést ultraibolya kezelés fejezte be. Kinyílt egy fedél, és Argus kilépett egy kanyargós folyosóra. A padló rugalmas volt, a falak hússzínűek. A hagyományos űrhajók fémből és műanyagból készült szerkezeteit itt protoplazma váltotta fel, a kábeleket idegek, a számítógépeket agyak.
A folyosók két oldalán különféle alakú, fényes lemezek váltakoztak. Ezek képernyőként vagy érzékelőlemezként szolgálhattak. Egy mentoszkópot tartó biomérnök mellett elhaladva Argus egy íriszszerű nyíláson lépett át egy szürke korongra, amely vele együtt felemelkedett.
– A parancsnoki hídra – mondta a bőrébe ültetett jeladón keresztül.
A válaszfalak átrendeződtek, és egy aknát alakítottak ki, amelyen a korong felemelkedett. Ezután az akna a feje fölött meghajlott, és új folyosóvá alakult. A folyosó végén Argus leszállt a korongról. Egy újabb írisznyíláson átlépve belépett a nagy parancsnoki híd zárt terébe. A szolgálatban lévő tisztek már állomáshelyükön ültek.
Argus elfoglalta a kapitányi széket a félköríves parancsnoki központ közepén.
– Külső képek és koordináták – adta ki a parancsot tökéletes chorgiai nyelven.
A képernyők felvillantak, és megjelentek rajtuk a megfelelő látképek, műszeradatok és vetítések.
Ebben a pillanatban azonban egy újonnan érkező személy jelentős zavart okozott a parancsnoki hídon. A császár személyes küldöttjének tekintélyt parancsoló alakja lépett be, és a terem közepére állt. Két nagy képernyőn megjelentek a birodalmi jelképek és a hitelesítő ideogramok.
– Elnézést a sietős felszállásért – kezdte a küldött. – A császár szigorúan titkos parancsa, a legnagyobb sürgősséggel. Maximális sebességgel a Zeator-szakadékba kell haladnunk, ahol találkozunk Quentin kozmikus közvetítő hajójával, a „Spectre” szuperjárművel. Ott nagyra becsült kapitányjelöltünket, Argust átszállítják a „Spectre” fedélzetére, és egy távoli konferenciára viszik, amely egy rendkívüli kozmikus jelentőségű közös expedícióról szól. Amíg vissza nem tér a „Starfish” fedélzetére, mi az átszállási körzetben maradunk.
Fél nappal később a „Starfish” megtalálta a „Spectre” szuperjárművet a Zeator-szakadék kvadránsában. Miután kicserélték a hitelesítő kódokat, összehangolták sebességüket, Argus pedig dematerializálódott a parancsnoki hídról, amikor a „Spectre” átsugározta saját fedélzetére, hogy találkozzon Quentinnel...
– Azt mondtad, hogy a neutroncsillagba történő becsapódás jóval több mint ezer évvel ezelőtt történt – mondta Micah Argusnak. – Számomra azonban alig egy-két évszázadnak tűnik.
– A szubjektív időérzékelésed helyes – tájékoztatta Quentin Micah-t. – A Kopár Alfán azonban áthaladtál egy időtorzuláson, így több mint ezer évet „veszítettél”. De még mindig fiatal vagy...
– Igen, körülbelül huszonnégyezer éves „fiatal”.
– Még mindig életed virágkorában vagy, amely valószínűleg további tucatnyi évezredig tart. Egyébként pedig jelenlegi utazásunk célállomásán sem az életkor, sem a fizikai test nem fog számítani.
– Akkor hová megyünk? Mi ez a nagyszerű expedíció, amelyre készülünk? – kérdezte Argus.
– Az Őrzők Tanácsához megyünk kihallgatásra. Ez a csillaghajó, a „Spectre” az egyetlen jármű, amely képes gyorsan és közvetlenül eljuttatni bennünket az Őrzők birodalmába. A „Spectre” sokmillió C sebességgel képes haladni ultradimenzionális üzemmódban. Rajtam kívül ti ketten is alkalmasak vagytok arra, hogy vállaljátok ezt az utazást. Ellenkező esetben a „Spectre” fel sem sugárzott volna benneteket a fedélzetére. De mindenekelőtt molekuláris szerkezeteteket valamelyest módosítani kell, és ez a folyamat már akkor megkezdődött, amikor a fedélzetre léptetek. Amint az átalakulás befejeződik, a hajó ultradimenzionális utazási módra kapcsol, hogy eljusson az Őrzők birodalmába.
– A „Spectre” ultradimenzionális úton képes megkerülni a Nagy Káosz-gát áthatolhatatlan tértorzulásait és viharait. Azon túl, a „Szem” nevű átszállási zónán belül visszatérhetünk a normál térbe. Ott belépünk a Fekete Örvénybe, amelynek mélyén magunk mögött kell hagynunk a „Spectre”-t. Mert bármilyen multidimenzionális is ez a csillaghajó, még ez sem képes áthaladni a téren, időn és anyagon túli birodalomba, ahol az Őrzők testetlen állapotukban élnek.
– Akkor hogyan jutunk át mi magunk?
– Mivel lényünk már átalakuláson megy keresztül a molekuláris módosítások révén, a határvonalnál átszállunk egy éteri gyémánthajóra, amelyet az Őrzők küldenek értünk. Az a jármű elvisz bennünket a kihallgatás helyszínére. Egyébként arra számítok, hogy rövid eligazítást is kapunk a különleges küldetésről, amelyet ránk fognak bízni.
– Expedíció? Különleges küldetés? Miről van szó?
– Valójában „Küldetés a XX. galaxisban” a neve. Rövid áttekintést adok róla – kezdte magyarázni Quentin.
Minden egy asztrofizikai állomás riasztó jelentésével kezdődött: annak mega-tachionos letapogatója (amely százmilliószor gyorsabb a fénysebességnél) drasztikus fizikai változások jeleit észlelte egy igen távoli, a Föderáció területein kívül fekvő galaxisban. Egy galaktikus kar térségében távoli csillagok nóvává váltak, méghozzá riasztó ütemben: egy évszázad alatt több csillag is. Úgy tűnt, valamiféle kozmikus pusztulás, amely már megsemmisített egy csillagképet abban a térségben, most a megfigyelt galaxis egy másik részét emésztette fel. A galaxist „XX Zéró”-nak nevezték el.
Quentint, egy 5-ös fokozatú megbízottat küldték ki a jelenség kivizsgálására. Jelentése szerint a pusztuló térségeket kozmikus tűzviharok és halálos sugárzás fortyogó üstjei töltötték meg, amelyek teljesen alkalmatlanok voltak lakhatásra vagy utazásra. Ráadásul a valaha hatalmas Skanzen Liga világainak civilizációjából származó, nagyszámú humanoid népesség maradványait éppen evakuálták. Óriási hajókból álló konvojok, fedélzetükön sok milliárd hibernált humanoiddal, menekültek a pusztulás útjából. A százszoros fénysebességgel történő hiperűrutazásuk lenyűgöző volt, de túlságosan lassú ahhoz, hogy átkelhessenek a galaxisok közötti hatalmas távolságokon. Még tökéletes műszaki működés és állandó, stabil hibernáció mellett is túl sok évezredre lenne szükségük ahhoz, hogy több galaxis távolságára meneküljenek a terjedő kozmikus pusztulás elől.
A Föderáció hatóságait, sőt még az Őrzők Tanácsát is mély aggodalom töltötte el. A Tanács elrendelte a kozmikus pusztulás terjedésének megállítását, mert nyilvánvaló veszélyt jelentett az egész adott univerzumra. Ezenfelül a Tanács meg akarta menteni a XX Zéró evakuáltjainak armadáját is azzal, hogy segítséget nyújt az új otthonvilágokra történő áttelepítésükhöz és gyarmatosításukhoz, egy nagyrészt lakatlan galaxisban, a Föderáció 32 DR szektora közelében. Ezért a Tanács rendkívüli intézkedések végrehajtását rendelte el.
1. Ideiglenes Galaxiskapuk sorozatának létrehozását, amelyek áthidalják a XX Zéró galaxis és az áttelepítésre kijelölt, újonnan XX 33-nak elnevezett galaxis közötti sok százmillió fényévnyi távolságot.
2. Az Űrflotta csatahajóiból álló különítmény kiküldését az újonnan létrehozott kapuk őrzésére, valamint az evakuáltak konvojainak védelmére.
3. Három szuperjárműből álló különleges egység sürgős kiküldését a galaktikus kapuk létrehozására – egyúttal további biztonsági intézkedésként, mivel a Tanács azt gyanította, hogy a titokzatos kozmikus pusztulás mögött esetleg a Sötétség Erőinek valamilyen gonosz terve húzódik meg.
A különleges egység első szuperjárműve a meglehetősen egyedülálló, élő biohajó, a „Starfish” lett volna, amelyet a barátságos Chorgiai Birodalom éppen az Őrzők kérésére adományozott a küldetéshez. A „Starfish” hatalmas tűzerővel rendelkezett, mozgékonysága fokozott volt, legnagyobb utazósebessége pedig 1000 C (néhányszor gyorsabb az Űrflotta többi hajójánál). Most sok tucat sokoldalú tisztből és tudósok seregéből álló, tehetséges legénységet szállított, Argus személyes irányítása alatt. A biohajó feladata az evakuáltak konvojainak követése és szükség esetén védelmük támogatása volt.
A második szuperjármű a Boulderam Egyetem által felajánlott „Mega Max” volt, egy rendkívül érzékeny, öntudatos hajó, amely a „Starfish”-nál is mozgékonyabbnak számított, 10 000 C maximális utazósebességgel és még nagyobb sokoldalúsággal. Micah egyedül működtette a fedélzetén lévő, öntudattal rendelkező szuperszámítógépek hálózatán keresztül. Ez az érző hajó tartalékként szolgált, hogy váratlanul felmerülő, bonyolultabb problémák esetén közbeléphessen.
A harmadik szuperjárművet, a „Spectre”-t maguk az Őrzők hozták létre kifejezetten a rendkívüli művelet céljára, és csak annak időtartamára adták kölcsön. A „Spectre” hihetetlen mozgékonyságú, ultradimenzionális kísértethajó volt, több százmillió C utazósebességgel, amelyet Quentin egyedül irányított. A kísértethajó multidimenzionális energiamezőből állt, egyáltalán nem anyagból, noha Quentin és barátai kezének érintése számára a hajótest hűvösnek és szilárdnak tűnt. Valójában a jármű kizárólag különféle típusú és erősségű erőterekből állt, hogy ellenállhasson a rá ható terheléseknek. Az ilyen terhelések óriásiak voltak, amikor kilépett valamely tér-idő birodalomból, vagy belépett oda, illetve amikor a dimenziók közötti transzdimenzionális térségekben haladt át. Amikor Quentin ultradimenzionális üzemmódban vezette a „Spectre”-t, csak pszichéjének lényegét kellett használnia ahhoz, hogy gondolati parancsaival kapcsolatba lépjen a hajóval. Pontosabban az irányítást Quentin tudati lényege és a hajó „elméje” közötti kapcsolódás valósította meg. Ő adta az akaratot és az irányt, a tényleges vezetést a hajó végezte.
A három szuperjárműnek semmiféle hagyományos kommunikációs kapcsolatot, adatátvitelt vagy letapogatási módot nem volt szabad alkalmaznia, hogy elkerüljék az esetleges ellenségek általi felfedezést. Ehelyett egymás között rendkívül gyenge intenzitású, „bőrön keresztüli” jellegű kisugárzásokkal, kódolt pszichotronikus adás-vételi kapcsolatot tartottak fenn a hajótestek erőterein kívül.
Miután befejezte a helyzet általános ismertetését, Quentin felállt, és a parancsnoki híd hátsó része felé mutatott.
– Most menjetek át abba a két szomszédos fülkébe, vegyetek le minden ruhát, és öltsétek magatokra az ott található, testhez simuló, elektromoskék „ultrabőrt”. Ezután feküdjetek hanyatt a mellettem lévő, sztázismezővel védett testformákba. Nem sokkal később elindulunk. Minden további művelet automatikusan zajlik majd, beleértve a későbbi ide való visszatérést és a rátok várakozó hajókra való visszasugárzást is.
És valóban, rövidesen úton voltak. A „Spectre” szédítő ultrahajtásra kapcsolt. Az előttük lévő csillagok az ultraibolya tartomány felé fényesedtek, míg a mögöttük lévők az infravörös tartományba halványultak. Ezután minden elmosódott. Jóval később a csillaghajó hirtelen visszatért a normál tér látványához. Távoli elektromos viharok nyugodt középpontjában voltak, miközben körülöttük mindenütt tombolás zajlott. Nyilvánvalóan a „Szem” nevű átszállási zónába jutottak, pontosan úgy, ahogyan Quentin korábban elmagyarázta. Előttük a Fekete Örvény fenyegető sötétsége töltötte be a teljes látómezőt, amelybe a „Spectre” most lassú impulzussebességgel belemerült, miközben mögöttük még mindig tomboltak a Nagy Káosz-gát milliárdnyi tűzijátékai. Hamarosan azonban minden korábbinál feketébbé vált, és megszűnt az idő és a mozgás minden érzete.
Ekkor valami halványan megcsillant a közelükben. Éteri szállítóeszközük halvány gyémántkörvonala volt az, amely felé most mindhárom férfi szabadon lebegett. Miután bekerültek az éteri szerkezetbe, az velük együtt útnak indult. Környezetük egyre világosabbá, sőt kissé színesebbé vált. Végül tájak és hegyek fölött repültek egy szórt fényben ragyogó, de nap nélküli égbolt alatt. A gyémánthajó meredeken emelkedett az egyre magasabb, sok mérföld magasságú csúcsok fölé, miközben különféle ragyogó színű területeken haladt át. Végül az éteri gyémánt ereszkedni kezdett a legmagasabb sziklacsúcs felé, amely sok mérfölddel emelkedett a többi csúcs fölé. Most az alattuk elterülő panoráma elmosódott: a gyémánt velük együtt leszállt a sziklacsúcs tetejére – pontosabban annak széles, kráterszerű mélyedésébe, amelyet csipkézett sziklaperem vett körül. A gyémánt, amely továbbra is magában tartotta a három férfit, egyszerűen ott állt a stadionszerű terület közepén, mintha valamilyen esemény kezdetére várna. Az addigi rózsaszínes fény lassan ibolyaszínű szürkületté halványult.
Ekkor egyetlen hatalmas viharfelhő lebegett a természetes aréna fölé, forogva és villogva, színek kavargásában. A felhőből sok tucat apró, színes fénypontból álló alakzat tört elő, és leereszkedett az arénára. Ezek a fénypontok gyorsan ragyogó, ovális alakzatokká materializálódtak, különféle színekben, majd őrhelyeket foglaltak el a csipkézett perem körül.
– Az Őrzők megérkeztek, mind az ötvenen!
A három férfi hallotta ezt, vagy egyszerűen csak azonnal tudta az elméjében. Ezek a magasztos Fénylények – az Őrzők nagy Tanácsa – ragyogtak és gyengéden lüktettek káprázatos színeikben, miközben megkezdték gondolati kommunikációjukat.
– Üdvözlünk benneteket lakhelyünkön, a Tanács akaratának bátor közvetítői. Egy rendkívül sürgős kozmikus ügy miatt hívtunk benneteket ide, amelyről Quentin már tájékoztatott titeket. Ez a „Küldetés a XX. galaxisban”: a kozmikus pusztulás terjedésének megállítása, valamint a XX Zéró galaxisból menekülő evakuáltak armadájának megmentése és áttelepítése.
– Ez a Föderáció és a chorgiaiak teljes együttműködésével fog megtörténni, akiknek vezető körei minden műveleti részletben teljesen megegyeztek. Ti hárman az egész művelet időtartamára egy-egy szuperjárművet kaptok ideiglenes használatra, hogy irányítsátok és vezessétek a küldetést, az Űrflotta csatahajóinak támogatásával és védelmével. Ti hárman vagytok a legalkalmasabbak és legjobban képzettek erre a feladatra. Ez egyúttal próbatétel is lesz számotokra, hogy megtanuljatok csapatként együtt dolgozni, tekintettel a jövőbeni közös műveletekre. A köztetek lévő erős, háromirányú kapcsolat kialakulása már sok évezrede folyamatban van.
– Erős, háromirányú mentális és spirituális köteléketek, amely lehetővé teszi a csapatmunkát, minden érintett számára áldás lesz. Miután befejeztétek ezt a XX. galaxisban végrehajtandó küldetést, mindhárman közös, ám külön-külön végrehajtandó megbízást kaptok, hogy gondoskodjatok egy távoli, Föld nevű bolygóról. Hosszabb időszakokat fogtok a Földön élni, és a következő mintegy 7000 évben az ottani lakosság között jártok majd, tanítva és vezetve őket, végül pedig segítve átvezetni ezt a nagyszerű, ékkővé válásra hivatott világot a kozmikus testvériség „Új Korszakába”. A bolygónak nagy kozmikus jelentőségű szerepet szánnak, ezért a lehető legalkalmasabb misszionáriusi és segítő csapatnak kell gondoskodnia róla. És ne feledjétek: nem parancsolunk nektek. Sok eonnal ezelőtt önként jelentkeztetek a Fény szolgálatára. Így a mi akaratunk a ti akaratotok. Valójában közénk tartoztok, mindannyian ugyanahhoz a csapathoz tartozunk.
– Most pedig búcsút veszünk tőletek, szeretetünkkel és áldásunkkal. Hamarosan hosszú ideig tartó, rendkívül intenzív boldogsághullámot fogtok átélni, amely nagy energiával és új életerővel tölt fel benneteket. Mire felébredtek, már éppen arra készültök, hogy felszálljatok a várakozó „Spectre” fedélzetére, és megkezdjétek a küldetést a XX. galaxisban...
A három férfi visszatért a maga szuperjárművére.
A „Spectre” a maga független ultradimenzionális üzemmódjában, a fénysebesség több milliószorosával előreszáguldott, hogy megfelelő térbeli anomáliákat keressen a lehetséges Galaxiskapuk számára. A „Mega Max” követte, és elvégezte az összes szükséges előzetes számítást, míg a „Starfish” csatlakozott hozzájuk, hogy szingularitás-generátoraival végrehajtsa a kapuk megvalósításához szükséges fizikai változtatásokat. Ezután felderítő drónokat indítottak próbaalanyként, amelyeket az anyagilag sérthetetlen „Spectre” terelt át a kapukon.
Amennyiben a kapu megfelelően működött, a „Spectre” visszaküldte a drónokat ellenőrzésre, hogy a „Mega Max” és a „Starfish” is áthaladhasson rajta az Űrflotta hajóival együtt – kivéve egy csatahajót, amelyet az új kapu őrzésére hagytak hátra. Ilyen módon, egy-két tucat galaxisraj közötti hosszú ugrásokkal a különítménynek kevesebb mint egy év alatt sikerült elérnie a XX Zéró galaxist. A különítmény úgy került az érkező evakuáltkonvoj útvonalába, hogy még mindig hét napnyi konvojút választotta el őket az utoljára létrehozott kaputól.
A „Mega Max” hátramaradt a kapu végső biztosítására és összehangolására, hogy néhány órával később utolérje a lassabb „Starfish”-t, már egészen az evakuáltak konvojának közelében. A „Spectre”-nek ennél jóval korábban csupán másodpercekre volt szüksége, hogy odaérjen. Amikor már a közelben tartózkodtak, Quentin nagy köröket tett a csillaghajóval a konvoj helyzete körül, hogy felderítse az esetleges ellenségeket.
Bőven talált belőlük.
Idegen hadihajók számos osztaga közeledett az evakuáltak konvoja felé. Egy-két idegen támadóosztag már harcba bocsátkozott a konvoj védelmi erődjeivel. A mélyűr sötétségében görcsös fényvillanások jelentek meg, miközben a nehéz csatahajók halálos torpedókat és részecskenyalábokat zúdítottak egymásra. Könnyebb elfogóvadászok cikáztak a gigantikus hadigépek között, közelről keresték azok sebezhető pontjait, miközben körös-körül vad légiharcokat vívtak. Bár technológiájuk és hajóik kialakítása némileg különbözött, a védők és a támadók nagyjából egyenlő erőkkel rendelkeztek, és veszteségeik is hasonló mértékűek voltak. Mégis mindkét fél biztosnak érezte végső győzelmét: a védők valamiféle titkos ütőkártyában bíztak, amely az ő oldalukon állt, a támadók pedig a közeledő erősítésekben. Quentin a harcoló felek egyes résztvevőire ráhangolódva, azok szavak nélküli gondolati tartalmán keresztül érzékelte ezt a magabiztosságot.
A védők és a konvojban utazók mind humanoidok voltak, kisebb eltérésekkel, de túlnyomórészt a „homo sapiens” típushoz tartoztak. A flotta száz lomha, „hibernákulumnak” nevezett hajóból állt, amelyek mindegyike tízmilliárd alvót szállított egy sok ezer évig tartó, különös vándorúton. Ez a támadás alatt álló konvoj történetesen az első volt egy tíz hasonló konvojból álló, egymástól fényévekre haladó, lépcsőzetes alakzatban. Mindegyik konvoj tíz hibernákulumot szállított. Ez a gigantikus vándorflotta összesen ezermilliárd alvót vitt magával, akiket a Skanzen Liga több száz kupolával fedett világából evakuáltak.
A megtámadott vezető konvoj védői már várták titkos ütőkártyájuk közeli érkezését: egy félelmetes, szuper-dreadnought osztályú csatahajóét, amelyet „Protectornak” neveztek. És valóban, a „Protector” teljes egészében megjelent a csatatéren, és hajszálpontosan célzott, félelmetes energiacsapásokkal a feledésbe taszította a támadó flottát. A „Protector” egyszerre több, fáziságyúkhoz hasonló lövegállásból is tüzet nyitott, felrobbanó támadóhajókkal pettyezve be az űrt.
Ekkor azonban a támadók hatalmas erősítése érkezett meg: csatahajóosztagok közeledtek minden irányból, pusztulást okádva a védők felé. Quentin hirtelen megértette, miért volt olyan nehéz számára érzékelni a támadók gondolatait: azok sem emberek, sem más idegen életformák nem voltak, hanem egyszerű automaták, szintetikus „agyakkal” rendelkező androidutánzatok, amelyek csupán érzékelőként, vevőként és távoli parancsok végrehajtóiként működtek.
A támadók egy sűrű csillaghalmaz irányából érkeztek, amely még mindig a konvoj útvonala előtt helyezkedett el. A skanzeni menekültek úgy vélték, hogy a támadók annak a csillaghalmaznak az őslakói, akik saját világuk megtámadásával vádolták tévesen a konvojt. Quentin számára azonban teljesen világos volt, hogy az emberek tévedtek: a támadók nem a csillaghalmaz „őslakói” voltak, hanem csupán ott állomásoztak. Egy gyors háttérvizsgálat révén a csillaghalmaz átvizsgálása során Quentin csupán ritkán lakott világokat talált, ahol az őslakosok primitív körülmények között éltek egykor magas fejlettségű csillagközi civilizációjuk romjai között. Amit Quentin néhány bennszülött elme felületes vizsgálatából megtudott, az az volt, hogy a robotbetolakodók pusztították el a csillaghalmaz civilizációját, hogy saját előőrseiket biztosíthassák ott. Amikor a robotok mögötti irányító elmét kereste, Quentin felismerte, hogy a csillaghalmaz állomásai csupán közvetítőközpontot alkottak, a tényleges távoli irányító pedig valahol elérhetetlenül messze tartózkodott.
A konvoj körüli csatatéren eközben a betolakodók hatalmas erősítései bekerítették a „Protector” szuper-dreadnoughtot, és módszeresen darabokra pusztították. És bár Quentin együttérzett az ostromlott emberekkel, nem tehetett mást, mint hogy továbbította a helyzetre vonatkozó információkat gyorsan közeledő szuperjárműves társainak, a „Starfish”-nak és a „Mega Max”-nak. Maga a „Spectre” csillaghajó nem rendelkezett támadó képességekkel.
A szuper-dreadnought látványos pusztulása után a súlyos létszámhátrányban lévő konvojvédők továbbra is bátran harcoltak, bár látszólag már semmi reményük nem maradt. Ekkor a „Mega Max” és a „Starfish” megjelent, lángoló ágyúkkal és perzselő sugarakkal a feledésbe taszítva a betolakodók rajait. Az ostromlott, de rendkívül megkönnyebbült konvojvédők ujjongva fogadták őket. A pusztító csata még alig ért véget, amikor a konvoj parancsnoksága már számos nyelven, minden hívófrekvencián „magyarázatkérő” üzenetek záporát küldte a felszabadítóknak.
A „Starfish” a fedélzeti univerzális fordítóján keresztül, a konvoj szabványos nyelvén válaszolt.
– Itt a különítmény „Starfish” szuperjárműve. Egy távoli emberi birodalomból küldtek bennünket mentőexpedícióra, hogy megmentsük az evakuáltak teljes konvojflottáját, és segítsünk az új otthonvilágokra történő áttelepítésben. Kérjük, mielőbb küldjenek egy ötvenfős küldöttséget a „Starfish” fedélzetére a további részletek és a szükséges megbeszélések céljából. Addig is azt javasoljuk, maradjanak teljes készültségben, szervezzék újra és erősítsék meg védelmüket. Társunk, a „Mega Max” visszahúzódik a távolabbi védelmi övezetbe, hogy őrködjön az esetleges további behatolások ellen.
Az alapos letapogatás meggyőzte Quentint arról, hogy egyelőre nem fenyeget újabb támadás. Ezért elszáguldott a csillaghalmaz felé, hogy közelebbről megvizsgálja a támadók közvetítőközpontját. Számos csillagrendszert talált, amelyeket támadóbázisok foglaltak el, összesen több ezer hajóval. A csillaghalmaz más részein sok további, egymással összekapcsolt közvetítőközpontot is talált, amelyek kölcsönösen tartalékként szolgáltak arra az esetre, ha bármelyik központ meghibásodna. Minden központot rendkívül gyors és alig észlelhető tachionnyalábok tápláltak egy közös forrásból, amely jóval a csillaghalmazon kívül helyezkedett el.
A tachionnyalábokat követve Quentin elszáguldott a néhány fénynapnyira lévő forráshoz: egy ártalmatlannak látszó, holdméretű, elszenesedett szikladarabhoz egy sötét köd közelében. A szikladarab nyilvánvalóan a fő közvetítőállomás helye volt. Az elszenesedett szikla mélyén, száz mérfölddel a felszín alatt Quentin mesterséges irányító intelligenciát érzékelt – amely intelligenciát viszont egy fizikailag észlelhetetlen ultratachionnyaláb távolról irányított, egy még sokkal távolabbi forrásból.
Pszichotronikus kapcsolatán keresztül tájékoztatta Micah-t a helyzetről. Megadta a koordinátákat, és megkérte a „Mega Maxot”, hogy hozzon oda több szingularitás-generátort a sziklába épített fő közvetítőállomás megsemmisítésére. Utasította a „Mega Maxot”, hogy a sziklától legalább egymillió mérföldnyire haladjon el, és onnan indítson két, fotontorpedókra szerelt szingularitás-generátort a szikladarab középső részén található mély hasadékba. Az indítás megtörtént. Ezután a két szuperjármű összehangolt irányítása mellett még néhány finom pályamódosításra volt szükség, hogy a halálos töltetek elérjék célpontjukat. Néhány másodperccel a becsapódás előtt a szingularitás-generátorok automatikusan bekapcsoltak, és a torpedók tömegét halálos energiagömbbé alakították, amely belevájta magát a szikla hasadékába. Miközben a holdméretű, elszenesedett szikladarab hatalmas pusztítási örvényben önmagába omlott, a két szuperjármű eltávolodott, hogy újra csatlakozzon az evakuáltak konvojához. A fő közvetítőállomás megszűnt létezni.
A dráma azonban még nem ért véget. Amikor Quentin felemelkedett, hogy kinyújtóztassa magát a kapcsolódókúp alatti, testének alakját követő fekvőhelyről, észrevette, hogy a kamrát különös fény kezdi betölteni. A jelenség a távoli falnál stabilizálódott, egy embernagyságú, lágy aranyfényben ragyogó ovális alakzat formájában. Quentin azonnal tudta, hogy az Őrzők Tanácsának egyik küldötte látogatja meg. A küldött fénylény kommunikációja közvetlenül telepatikus volt, amelyet Quentin elméje saját kényelmére szavakká alakított, a következők szerint.
– Üdvözöllek, Quentin testvérem. Gratulálok a jól végzett munkához. De még nincs vége. A távoli irányító, Belzed, a XX Zéró galaxis túlsó oldalán található Belzedar rendszerből még tartogat néhány halálos meglepetést az evakuáltak flottájának megsemmisítésére. Mindenáron el akarja pusztítani a Skanzen Liga világainak teljes evakuált armadáját, ha már nem tudja meghódítani és uralma alá hajtani az egész, vele szemben álló galaxist. Igaz, Belzed már most is menekülőben lévő skanzeni embereket üldöz, akiknek konvojai még egy hosszú heti útra vannak az utoljára létrehozott Galaxiskaputól. Ezenkívül Belzed már háborút indított a szomszédos Frondoz világok birodalma és sok más csillagrendszer ellen is. Belzed személyesen, távolról irányított „Káosz”-berendezését arra használhatja, hogy az ellenálló területek csillagait nóvává változtassa – pontosan úgy, ahogyan a Skanzen Liga világainak lakóit is elűzte évszázadokkal ezelőtt. Bár Belzed a Belzed-dinasztia törvényes örököse, valójában Sammael démonfejedelem saját fia.
– Az Őrzők arra a következtetésre jutottak, hogy a helyzet teljes mértékben indokolja beavatkozásukat. Megfontolt válaszlépés mellett döntöttek, hogy helyreállítsák az egyensúlyt; ennek a válasznak rejtett módon Belzed teljes bukásához kell vezetnie. Belzedet meg kell állítani, lehetőleg néhány napon belül, de legfeljebb egy héten belül. És téged, Quentin, ezennel megbízunk a feladattal. Mi már elintéztük, hogy a Frondoz világokkal kapcsolatba lépjünk, és Űrflottájukat készenlétbe helyezzék, hogy a te jelzésedre együttműködjenek. A „Spectre” csillaghajó észrevétlenül átjuttat téged a Belzedar rendszer szigorú biztonsági övezetén, a kormányzó bolygó közelébe. Ott saját magad szállsz le, a feladat teljesítése után pedig a jelzésedre visszavesz a fedélzetére, majd végső útjaként visszatér a Föderációba. Most pedig add meg a szükséges utasításokat Micah-nak is Argusszal együtt, hogy elkísérjék a skanzeni konvojokat a Galaxiskapuhoz, majd az egymást követő ugrásokon keresztül egészen a XX 33 galaxisig, Argus irányításával. Micah-nak felderítőként és hátvédként egyaránt működnie kell, és a visszavonulás során minden ideiglenes Galaxiskaput meg kell semmisítenie.
– Most pedig, Quentin testvérem, sok szerencsét, és láss hozzá!
A fénylő ovális elhalványult, és a küldött eltűnt.
Quentin az utasításoknak megfelelően járt el. Teljesen tájékoztatta Micah-t a tervről, és megkérte, hogy mindezt továbbítsa Argusnak, aki éppen az evakuáltak konvojának küldöttségével volt elfoglalva.
Egy nappal azután, hogy Quentin elindult a Belzedar rendszer felé, a konvojt ismét támadás érte. A „Mega Max” ultraképernyője egy közeledő támadóalakzat rövid felvillanását észlelte. Micah továbbra is vonakodott a könnyen felderíthető hagyományos adás használatától, ezért pszichotronikus kapcsolaton keresztül figyelmeztette Argust. A figyelmeztetés azonban nem jutott át! A támadók bizonyára felismerték a kapcsolatot, mert most az összes lehetséges sávot zavarták, beleértve a pszichotronikust is.
Micah gyorsan váltott: lehunyta a szemét, és arra összpontosított, hogy a figyelmeztetést tisztán telepatikus úton, újra és újra elküldje. Hirtelen Argus mosolygó arca jelent meg elméjében, ezekkel a szavakkal együtt:
– Üzenet megérkezett, köszönöm.
A támadók közvetlenül a konvoj védelmi alakzatának közepén bukkantak elő az ultratérből, és szinte azonnal tüzet nyitottak. Ez azonban már nem jelentett meglepetést. Addigra a „Starfish” egymástól függetlenül célozható fáziságyúinak valamennyi ütegét, valamint a konvoj erődjeinek lézerágyú-ütegeit is a pontos koordinátákra irányították, és a néhány száz támadóhajó elpusztult a védők pusztító kereszttüzének kavargó energiatömegében.
Mivel a konvoj erődjeinek fegyvervezérlő konzoljait egy korábbi megállapodás alapján már mind összekapcsolták a „Starfish” szuperszámítógéphez hasonló agyrendszerével, lehetővé vált a számos célpont hajszálpontos, összehangolt támadása még akkor is, ha a támadóhajók egymástól nagy távolságban helyezkedtek el. Ez egyúttal biztosította az alakzatok közötti kommunikáció zavarásának megakadályozását is. A „Mega Max” szintén segített félelmetes tűzerejével, fő feladata azonban továbbra is a korai felderítés maradt, igen nagy hatótávolságú ultraletapogatói révén.
Közvetlenül a támadóhullám megsemmisítése után a konvoj parancsnoksága bejelentette, hogy elfogadja a Föderáció javasolt tervét a XX 33 galaxisba történő áttelepítésre, feltéve, hogy a többi konvoj is hozzájárul. Így a „Mega Max” egy tizenkét főből álló magas rangú küldöttséget vett a fedélzetére, hogy visszavigye őket a hátrébb haladó kilenc konvojhoz, a konzultációs folyamat lefolytatására.
Micah azt javasolta a vezető konvojnak, hogy rádión maradjanak csendben, kivéve a hátul haladóknak küldendő általános nyilatkozatot a legutóbbi meglepetésszerű támadásról – a Föderáció szuperjárműveinek beavatkozását azonban ne említsék meg.
Micah azt tanácsolta a „Starfish”-nak, hogy maradjon állandó készültségben rövid hatótávolságú ultraletapogatásokkal. Megparancsolta a „Mega Maxnak”, hogy nagy hatótávolságú ultraletapogatóit folyamatosan, széles körben nyitva tartsa keresési üzemmódban, és szükség esetén időben figyelmeztesse a „Starfish”-t.
Így a „Mega Max” elindult visszafelé a többi konvojhoz, amelyek lépcsőzetesen helyezkedtek el, egymástól egy-egy konvojutazási napra. A „Mega Max” számára ez a távolság százszor gyorsabban leküzdhető volt – alig több mint két óra alatt elérhette a tizedik konvojt. Micah megengedte küldöttségi vendégeinek, hogy szabadon járkáljanak a hajón, és megvizsgáljanak mindent. Még a berendezések megérintése sem jelentett veszélyt, mivel minden automatikusan, számítógépes vezérléssel működött, és a „Max” mesterszámítógép kizárólag Micah hangparancsaira reagált.
A tizedik konvojhoz közeledve Micah utasította „Maxot”, hogy a küldöttség vezetőjének helyettese létesítsen kis teljesítményű, szűk sugárnyalábú szubtéri rádiókapcsolatot, amelyben közli a közeledést és a megjelenés koordinátáit.
Ezután a „Mega Max” kilépett az ultratérből, összehangolta sebességét a tizedik konvojéval, Micah pedig meghívott a fedélzetre egy hatfős küldöttséget rövid látogatásra és megbeszélésre. Emellett Micah gondoskodott arról is, hogy néhány órányi, a föderációs világokról szóló általános könyvtári felvételt nagy sebességgel továbbítsanak a konvoj adatbankjaiba. A hatfős küldöttség visszaszállítása után Micah megkérte helyettes vezetőjüket, hogy maradjon a fedélzeten a közös evakuálási bizottság tagjaként a vezető konvojhoz történő visszaútra.
A „Mega Max” elhagyta a tizedik konvojt, hogy előreszáguldjon a kilencedikhez, később a nyolcadikhoz, a hetedikhez és így tovább, minden alkalommal megismételve a kapcsolatfelvétel, a látogatás és a továbbutazás eljárását, miközben a helyettes parancsnokot a közös bizottság tagjaként magával vitte. Végül a „Mega Max” körülbelül egy teljes napi távollét után újra csatlakozott a vezető konvojhoz. Távollétének teljes ideje alatt a „Mega Max” nagy hatótávolságú ultraletapogatói semmiféle zavart nem észleltek sem az evakuáltak konvojflottája előtt, sem mögött.
Amikor újra csatlakoztak a vezető konvojhoz, valamennyi helyettes parancsnokból álló küldöttség rövid látogatást tett a „Starfish” fedélzetén, majd átszállították őket a vezető konvoj parancsnoki hajójára, hogy megvitassák helyzetüket, és döntsenek népük sorsáról.
Másfél napon belül kihirdették válaszukat: a Skanzen Liga világainak vezetői testülete elfogadta a Föderáció ajánlatát, hogy segítsen áttelepíteni őket a XX 33 galaxisba.
Miután Quentin elhagyta az evakuáltak konvojának körzetét, visszatért a kapcsolódókúp alatti fekvőhelyre, és hagyta, hogy a csillaghajó új úti célja felé repítse. Közben elméjével a kapcsolódáson keresztül elsajátította a belzedari nyelv alapvető szókincsét.
A Belzedar rendszerbe érkezve Quentin magához vett egy csuklón viselhető tértorzító készüléket, majd teleportálással elhagyta a csillaghajót, és a kormányzó bolygó felszínére jutott. Ott a fővárosban telepedett le titokban, hogy tanulmányozza, milyen eszközökkel és módszerekkel teljesítheti küldetését. Hamarosan megtudta, hogy Belzedar halálos fenyegetést jelent nemcsak az egész galaxisra, hanem magára a belzedari népre is, diktatórikus módszerei és paranoiás rendőrállama révén. A legkisebb gyanú vagy akár alaptalan, ellenvéleménnyel kapcsolatos vád esetén az állam teljes elnyomó erejével csapott le. A politikai bebörtönzések és a gyakori kivégzések teljesen megszokottnak számítottak, miközben a hadigépezet hatalmas erőforrásokat és emberi munkaerőt emésztett fel az egyre újabb területek meghódítására irányuló törekvésekben. Még a Birodalom kormányzó testülete sem mentesült az ellenőrzéstől és az üldöztetéstől. A tisztogatások és megsemmisítések még a felső vezetői körökben is gyakoriak voltak, sokszor az állandóan intrikáló kabinet tagjai vagy maga a paranoiás császár kezdeményezésére. A valódi lázadás vagy ellenállás azonban akkor is alig volt jelen, legfeljebb nagyon visszahúzódó és mélyen földalatti formában.
Miután Quentin megismerkedett a helyi viszonyokkal, hozzálátott azokhoz az ellenintézkedésekhez, amelyek célja a gonosz zsarnokság teljes megdöntése volt. Úgy tűnt, ezt leginkább a Birodalom saját módszereivel lehetne elérni. Quentin ezért arra készült, hogy egymás ellen fordítsa őket, és így önmaguk pusztítsák el rendszerüket. Tudta, hogy bizonyos emberi szenvedés elkerülhetetlen lesz, de ez az ár még mindig sokkal kisebbnek ígérkezett, mint ha a rendszer tovább működne.
Quentin egy hamarosan bekövetkező, nagy feltűnést keltő esemény kihasználásával kezdte meg hadjáratát: az államilag ellenőrzött média bejelentette egy fontos lázadóvezető, Rolt közelgő kivégzését. Quentin felfegyverkezve a lázadót fogva tartó börtön teljes alaprajzával és biztonsági rendszerének leírásával, amelyet a Központi Adatrendszerbe észrevétlenül behatolva elektronikus úton ellopott, az éjszaka leple alatt sikeresen teleportált a megfelelő börtönrészlegbe.
Először egy hagyományosnak látszó fogolyszabadítási akciót rendezett: időzített robbanószerkezetekkel ellátott, ajtózárakat hatástalanító eszközöket helyezett el a falrészekben, majd a robbanások után hatástalanította a lázadó Rolt cellájának ajtaját. Miután hangosan közölte Rolttal, hogy ki akarja szabadítani, Quentin kirángatta, majd meglepetésszerűen egy könnyű fázisfegyver-töltettel elkábította. Végül az eszméletlen testet vállára vetette, és kiteleportált a börtönkomplexumból, egyenesen a városban található saját lakóhelyére.
Amikor Rolt fél órával később magához tért, Quentin a megmentője szerepében úgy tett, mintha a Belzedar rendszer egyik magas beosztású mérnöke lenne, aki az állambiztonságnál dolgozik, de teljesen kiábrándult a rendszerből, és lázadóvá vált. Quentin átadta mindazokat a titkos adatokat, amelyeket korábbi, észrevétlen behatolásai során gyűjtött a Központi Biztonsági Szolgálat állományaiból, hogy leleplezze a „zsarnokság” gyakorlatát. Most azt kérte Rolttól, hogy ezeket az adatokat hozza nyilvánosságra.
Rolt ünnepélyesen megígérte ezt, és rejtett hívásokat indított Quentin videotelefonján, hogy megszervezze visszajuttatását a lázadókhoz, valamint azt is, hogy a terhelő adatokat külön futár vigye el. Az óvatosság érthető volt, ahogyan Rolt mentegetőzve elmondta, és megígérte, hogy kapcsolatban maradnak.
Quentint egyáltalán nem zavarta az óvatosság: a sors kereke máris a megfelelő irányba forgott, Belzedaron töltött harmadik napjának végén.
Másnap az egész városban falfirkák jelentek meg ezzel a felirattal: „Rolt megszökött, a zsarnokság pusztulásra ítéltetett.” Később a hivatalos média terrorista tevékenységről és börtönszöktetési kísérletekről beszélt. Ezt földalatti röplapok és füzetek özöne követte, amelyek titkosított adatokkal leplezték le a zsarnoki rendszer elnyomó és gyilkos gyakorlatát.
Újabb falfirkák is megjelentek: „Korrupció és hátbaszúrás a legfelsőbb körökben. Ki húz ebből hasznot?”
Mindez felfordulást okozott a közéletben, a lakosság körében pedig ideges szóbeszéd kezdett terjedni. A rendfenntartó erők mindenütt láthatóvá váltak állig felfegyverkezve, készen arra, hogy elfojtsanak minden lehetséges zavargást. És mindez éppen a Birodalom teljes törvényhozó ülésének előestéjén történt, amelyen a kabinet és a kormányzati rendszer valamennyi résztvevője megjelent, a császár éber tekintete előtt.
Aznap este Quentin rendkívül elfoglalt volt tervének következő szakaszával. Korábban sikerült titokban behatolnia a császár és a kabinet kulcsfontosságú tagjainak magánadatbázisaiba, ahonnan szaftos zsarolási anyagokat gyűjtött össze. Ezek azt mutatták be, milyen terhelő információkat szereztek a kabinet tagjai egymásról az állandó, kölcsönös kémkedés során. Quentin most diszkrét feljegyzések útján válogatott részleteket juttatott el a kabinet kulcsfontosságú tagjaihoz, sőt magához a császárhoz is, úgy rendezve az egészet, mintha más kabinettagok egymástól független zsarolási kísérleteiről lenne szó.
Ezután Quentin működésbe hozta gondosan előkészített következő lépését. Teleportált titkos fegyvereinek rejtekhelyére. Jóval korábban eltérített és elrejtett egy nagy szállítmányt, amely több száz neurális zavarógenerátorból állt. Ezeket eredetileg a zsarnokság hadviselésére szánták, a szomszédos világrendszerek leigázásához. A generátorokat úgy tervezték, hogy negatív rezgéseket sugározzanak, amelyek alacsony beállításon haragot, zavartságot, gyűlöletet és erőszakot keltenek; teljes teljesítményen azonban képesek megzavarni az agyhullámokat, működésképtelenné tenni vagy megbénítani az idegrendszert (akár emberi, akár robotikus), sőt tartósan fenntartott sorozatokkal akár ölni is.
Quentin most gondosan, egyenként telepítette és irányította ezeket a generátorokat, úgy időzítve őket, hogy lépcsőzetes sorrendben aktiválódjanak, és alacsony beállításon másfél napon át besugározzák az egész bolygót. Az időzítőket saját készítésű tértorzító eszközeivel kapcsolta össze, hogy a generátorok aktiválásukig rejtve maradjanak. Ez enyhe eltolódást idézett elő a helyi tér-idő kontinuumtól. Tudta, hogy miután bekapcsolnak, a biztonsági erők legfeljebb tíz perc alatt megtalálják és hatástalanítják a generátorokat. Hatástalanítják, de nem foglalják le őket, mert Quentin közelségérzékelő önmegsemmisítő eszközökkel szerelte fel mindegyiket.
Az ötödik nap hajnalához közeledve Quentin a főváros erőddel körülvett palotakomplexumának védőpajzsa mögé teleportált. Itt tartózkodtak a magas rangú kormányzati tisztviselők, a kabinetminiszterek és a császár. Quentin távolról aktiválta a korábban elrejtett, időzített és gondosan célzott zavarógenerátorok láncolatát, úgy rendezve az aktiválást, mintha egyes kabinettagok egymást próbálnák elkapni, vagy mintha egy csoportjuk közösen a paranoiás császár ellen fordult volna.
Ennek a „csoportos kísérletnek” a megrendezéséhez Quentinnek hatástalanítania kellett a császári lakosztály többszörös pajzsrendszerét, ami meglehetősen nehéz feladat volt. Quentinnek számos riasztást és csapdát kellett megkerülnie, átcsúsznia a behatolók megölésére tervezett neutronikus hálómezők rétegein. Még véletlenszerű helyeken is halálos sugarakat helyeztek el. Ezért a kockázatos teleportálás helyett lépésről lépésre, kritikus pontokon végrehajtott „betorzulással és kitorzulással” haladt át az egymásba fonódó erőtereken, míg végül elérte a központi vezérlőterületet.
Az egyik helyiségben két műszerfal és a hozzájuk tartozó állapotkijelzők között egy távoli irányító pillanatnyilag felügyelet nélkül hagyott konzolját találta. Az egyik műszercsoport az evakuáltak konvoját támadó, csillaghalmazban állomásozó idegen hadihajókra vonatkozott, a másik pedig a csillagokat nóvává változtató „Káosz”-berendezésre. Miután megtalálta a megfelelő kulcsot, továbbította az „önmegsemmisítés” parancsát mind a támadó robothajók hálózatának, mind a „Káosz”-berendezések hálózatának. A távoli visszajelzések megerősítették, hogy a gonosz berendezések mindkét láncolata teljesen megsemmisült.
Ezután távirányítással működtetett robbanószerkezeteket helyezett el a konzolok és a műszerfalak körül. Ezután megkereste a védőpajzs vezérlőállomását. A műszerállványok fala mögött, a pajzsok kikapcsolása céljából, újabb robbanószerkezeteket helyezett el tértorzítókkal és távoli indítókkal együtt. Ezután visszateleportált saját városi lakóhelyére, és meghúzta az indítót, hogy felrobbantsa a császár védőpajzsát.
Bár a kormányzati komplexumban található összes sugárgenerátort fokozatosan hatástalanították, és reggelre helyreállították a császár védőpajzsát, az indulatok már fellángoltak, az idegek pedig a legfelsőbb körökben is megfeszültek. A teljes törvényhozó ülés megnyitása teljes zűrzavarba fulladt. A városban és az egész bolygón nagy volt a nyugtalanság, sőt néhol zavargások is kitörtek. A biztonsági erők állandóan összeütközésbe kerültek a tüntetőkkel, a lázadók pedig tovább szították a lángokat. A hadsereg igyekezett egyenként felkutatni és megsemmisíteni a bolygót besugárzó zavarógenerátorokat.
Ahogy a destabilizáció lendületet vett, a császár bejelentette több kulcsfontosságú kormánytisztviselő letartóztatását, akiket „összeesküvéssel” vádolt. Sok más magas rangú tisztviselőről már azt jelentették, hogy saját magánbiztonsági erőik segítségével egymás ellen harcolnak. Államcsíny kísértete fenyegetett, és egy általános polgárháború is kibontakozóban volt.
Quentin a kaotikus híradásokból nagyjából sejthette, mi történik, de a lázadó mozgalom jóvoltából videotelefon-felvevőjén számos földalatti híradást is talált, amelyek valóban átfogó helyzetjelentéseket tartalmaztak.
Quentin úgy döntött, elérkezett az ideje a Birodalom elleni utolsó csapásnak. Korábban létrehozott kommunikációs kapcsolatán keresztül most távolról elindította előre egyeztetett jelzését a Frondoz Űrflotta felé. Ennek hatására több száz készenlétben álló, csillagromboló osztályú robothajó szabadult el a különböző birodalmi védelmi létesítmények és erőművek ellen, olyan helyzetet teremtve, mintha idegen armadák ostromolnák a Birodalmat.
A belzedari hadvezetés úgy döntött, hogy visszahívja valamennyi harci egységét az új fenyegetés elhárítására, miközben titokban államcsínyt készített elő, és fegyverrel történő lemondásra akarta kényszeríteni gyűlölt zsarnok császárát, Belzedet.
Ekkor Frondoz hatalmas flottákat küldött, hogy megadásra kényszerítse Belzedart, és fegyverszünetet biztosítson.
De addigra, az ötödik nap végére Quentin küldetése már teljes egészében befejeződött, és elhagyta Belzedart, valamint a XX Zéró galaxist is…
EGY ESEMÉNY A JELENBŐL
Pavel története
Pavel magas képességű, gyorsan emelkedő bürokrata volt a szovjet kormányzó elitben. Jó természettudományos képzettséggel rendelkezett, agnosztikus nézeteket vallott, több nyelven – köztük angolul is – sokat olvasott, alaposan tájékozott volt a nemzetközi politikában és gazdaságban, viszonylag sokat utazott külföldön, fizikailag fitt és szívós volt. Emellett keményfejű pragmatikusnak számított, ám a csillagászat iránti régóta fennálló érdeklődése mégis a kozmikus kérdésekről folytatott végtelen filozófiai elmélkedésekre késztette.
1975 elején, egy éjszakai belföldi szovjet repülőjárat fedélzetén, miközben a pilótafülkében a személyzettel beszélgetett, Pavelt mélyen megrázta, hogy közelről elrepült mellettük egy UFO, és annak utasai is láthatók voltak. A személyzet elintézte az esetet azzal, hogy inkább nem tesznek jelentést. Pavel is beleegyezett, mert semmiféle hivatalos bonyodalmat nem kívánt. Kíváncsiságát azonban erősen felkeltette az eset.
Moszkvába visszatérve Pavel elmélyedt az UFO-k általános témájában, és titkos kutatásokat végzett a Kreml korlátozott hozzáférésű archívumaiban és számítógépes adatbankjaiban. Az archívumok polcain számos nyugaton kiadott UFO-könyvet talált – többnyire a sokféle észlelésről, illetve a közeli találkozásokról szóló, nem kellően bizonyított történeteket, amelyek fejlett technológiával rendelkező földönkívüli lényekről beszéltek.
Az adatbankokban található hivatalos információk szűkösek és nem meggyőzőek voltak: a világ nagyhatalmainak légiereje komolyan vizsgálta a jelenségeket, de eddig nem jutottak szilárd bizonyítékokhoz.
A hivatalos körökön kívül, az élet minden területéről származó emberek között Pavel „alkalmi”, tréfás megjegyzései néhány érdekes eredményt hoztak. Rövid kapcsolatba került egy állítólagos látnokkal, aki a fizikai munkások között dolgozott, és azt állította, hogy folyamatos telepatikus kapcsolatban áll különféle földönkívüliekkel; találkozott egy pszichotronikai kutatótiszttel, aki élénken érdeklődött a földi és idegen elmék szabályozására szolgáló eszközök iránt.
Egyszer Pavel még inkognitóban is elment egy ostoba falusi szeánszra, ahol egy test nélküli hang arra utasította, hogy a közelgő telihold idején látogasson el egy bizonyos fekete-tengeri üdülőhelyre, ahol rendkívüli „küldetéséhez” fontos útmutatást kap majd.
Legnagyobb meglepetésére – váratlan hivatalos ügy következtében – a telihold idején látszólag véletlenül valóban éppen a megnevezett üdülőhely közelében tartózkodott.
A már sötétedő repülőtéren egy kizárólagos használatára küldött hivatalos limuzin vitte el. A sofőr azonban a városközponti szállás helyett az ünnepi fényekben ragyogó kikötőbe hajtott, egy holdfényes hajókirándulásra készülő vízi járműhöz.
– Bizonyára tévedésből hoztál ide – mondta Pavel az ajtót kinyitó sofőrnek.
– Semmi tévedés – válaszolta a zöld szemű, sötét hajú, jóképű sofőr és huncut mosolyt villantott rá.
– Pontosan a menetrend szerint érkeztél. A terveknek megfelelően jöttél el, hogy megkapd a létfontosságú útmutatást a rendkívüli küldetésedhez. Légy szíves, szállj fel a fedélzetre.
Pavel valahogyan máris az induló hajó fedélzetén találta magát, ahol egy szőke hajú, átható kék szemű tengerész egy félreeső fedélzetrészre kísérte. A telihold alacsonyan állt a látóhatáron.
– Miért hurcoltok el ilyen titkolózó, kémregénybe illő módon? – érdeklődött Pavel. – Először az a Raszputyinra emlékeztető sofőr, most pedig te, mint valami mesebeli herceg.
– A titkolózás a teljes körű titkosság biztosítására szolgál. A limuzin sofőrje az összeesküvő társam – válaszolta Kékszemű. – Én pedig Quentin vagyok, azért küldtek ide, hogy kielégítsem az UFO-kkal kapcsolatos kíváncsiságodat.
– Rendben – mondta Pavel. – Akkor tulajdonképpen mik ezek az UFO-k?
– Először is, nem földi eredetűek. Földönkívüli felderítőhajók – közismert nevükön repülő csészealjak –, rendkívül fejlett, csúcstechnológiás kialakítással, amelyek azért vannak itt, hogy figyelemmel kísérjék bolygótok civilizációjának tevékenységét.
– Miért figyelnek bennünket?
– Részben kíváncsiságból, részben tudományos kutatás céljából. Például azért, mert visszataszító környezetszennyezésetek és nukleáris őrületetek hosszú távon a földönkívüliek életét is befolyásolhatja.
– Nincsenek közvetlen szomszédaink, akik miatt aggódnunk kellene – mondta Pavel, miközben széles mozdulattal a látványosan csillagos égboltra mutatott.
– Tévedsz – válaszolta Quentin. – A látható univerzumotokon kívül számos más univerzum is létezik, eltérő dimenzionalitással. E dimenziók némely részei még ugyanazt a teret is elfoglalják, mint ez a dimenzió, mégis láthatatlanok egymás számára, mert valóságuk eltérő rezgési frekvenciákon nyilvánul meg. Olyan ez, mint a szilárd anyag és a rádióhullámok viszonya. Saját dimenziójukban minden ugyanolyan szilárd, mint itt. Bár kölcsönösen láthatatlanok egymás számára, a közös éteri és mágneses tereken keresztül mégis hatást gyakorolhatnak egymásra.
– És az UFO-k ezekből a más dimenziókból származnak?
– Többségük valóban.
– Akkor hogyan jutnak ide?
– Úgy, hogy rezgési frekvenciájukat ennek a dimenziónak a frekvenciájára csökkentik, ezáltal megszilárdulnak, és láthatóvá válnak itt. Ez idézi elő a „materializáció” jelenségét – ellenkező irányban pedig a „dematerializációt”.
Nos, ez valóban megmagyarázná annak a narancssárgán izzó, „légyhez” hasonló tárgynak a hirtelen eltűnését és újbóli megjelenését, amelyet személyesen figyelt meg a repülőgép pilótafülkéjéből – gondolta Pavel.
– Hasonló történeteket olvastam néhány nyugaton kiadott UFO-könyvben – mondta Pavel hangosan. – De sokkal inkább érdekelne, hogy közvetlenül, saját magam tapasztaljam meg: személyesen találkozzam ilyen csodálatos gépekkel és azok világűrből érkező utasaival. Talán még egy kis utazásra is szívesen elmennék, ha lehetséges.
– Bizonyára lehetséges lenne, feltéve, hogy a molekuláris szerkezetedet tibeti kezeléssel módosítani lehetne egy interdimenzionális utazáshoz. Ez azonban meglehetősen veszélyes is lehet – magyarázta Quentin.
– Azt bízd rám – mondta Pavel. – Tehát hol és mikor lehetne megszervezni, hogy közvetlenül megtapasztaljam mindezt?
– Körülbelül öt hét múlva kapcsolatba lépnek veled. Akkor minden részletről gondoskodnak, úgyhogy nem kell aggódnod...
Hirtelen egy fényes, narancssárga fénypont száguldott át a fekete éjszakai égbolton. Pavel tekintetével követte útját, egészen annak hirtelen eltűnéséig. Ezután visszafordult Quentinhez – de a férfi már nem volt ott: titokzatos módon nyomtalanul eltűnt, akárcsak valamelyik UFO...
Körülbelül egy hónappal a fekete-tengeri incidens után Pavel ismét elhagyta Moszkvát. Ezúttal egyhetes vadászaton vett részt, amelyre az ország két tucatnyi legmagasabb rangú bürokratájából álló válogatott társaság gyűlt össze az Urál hegységben. Pavel felesége nem örült a kizárólag férfiakból álló összejövetelnek, de megértette, hogy az ország hatalmi struktúrájában szükség van az ilyen szoros, bajtársi kapcsolatok ápolására.
Mire elérték az Urál hegység egyik elhagyatott vidékén kialakított alaptábort, beesteledett. Pavel a tábortűz körüli vidám beszélgetésben csatlakozott régi, bizalmas barátaihoz. Másnap elérkezett az idő a vadászstratégia megbeszélésére, a térképek és a felszerelés ellenőrzésére, valamint a résztvevők két- és háromfős kisebb csoportokra osztására.
Késő este valamennyien szétszéledtek, és egész éjszakás kirándulásra indultak, hogy megismerjék az erdős terepet, és hajnal előtt elfoglalják megfigyelőhelyeiket a nagyvadak itató- és átkelőhelyei közelében.
Pavel két csapattársa mögött haladt egy csobogó patak mentén. A talajon helyenként ködfoltok voltak. Egyébként az éjszaka tiszta és hűvös volt. A csillagok ragyogóan szikráztak – egy narancssárga csillag még pislogni is kezdett, majd gyorsan eltávolodott.
Pavelt hirtelen felismerés érte: pontosan öt hét telt el azóta, hogy Quentin megadta az UFO-kapcsolatfelvétel időpontját.
A három vadász a sűrűsödő ködön keresztül belépett az erdőbe, ahol a felszálló pára gyorsan sűrű ködfelhővé változott. Az óvintézkedések, a zseblámpák és a hangos beszélgetés ellenére a csapattársak elveszítették egymást. Pavel még hallotta a távoli hangokat és a zörgést, amikor egy erdei tisztásra ért, ahol sokkal jobb volt a látási viszony.
Hirtelen különös fény világított meg mindent felülről: egy korong alakú tárgyból sugárzott, amely lüktetve narancssárga fénnyel izzva úszott be a látómezőbe a feje fölött, majd lefelé ívelő pályán eltűnt a szeme elől. Valószínűleg UFO volt! És bizonyára valahol a közelben szállt le, mert halvány lüktető fénye még a ködön keresztül is állandóan látszott.
Pavel közelebbről akarta megvizsgálni, ezért továbbhaladt azon az ösvényen, amely a narancssárga fény irányába, felfelé vezetett. Néhány perc múlva maga mögött hagyta a ködbe burkolózó erdőt, és egy dombtető ködmentes, sziklás fennsíkjára lépett.
Ott, bizonyos távolságban meglátta a titokzatos tárgyat, amely most hirtelen halványkék, állandó fénylésre változtatta korábbi élénknarancssárga lüktetését – mintha Pavel érkezésére reagálna. Kétségtelenül UFO volt: a repülő csészealj alakú tárgy akkora volt, mint egy teherautó, és hangtalanul lebegett néhány méterrel a föld fölött.
A döbbent és izgatott Pavel letette felszerelését, és mozdulatlanul állva figyelte. Ekkor az UFO lassan elhalványult, mintha láthatatlanná válna, majd egy-két perc múlva halvány fényben ismét megjelent, immár szilárd tárgyként, miközben egészen leszállt a földre. Ez az UFO minden kétséget kizáróan a világűrből érkezett. Sőt, Quentin elmondásának megfelelően valószínűleg egy másik dimenzióból is, de bizonyosan nem földi eredetű volt.
A repülő csészealj mozdulatlanul és hangtalanul állt ott. Mivel senki sem jött ki belőle, Pavel hosszú várakozás után megtörte a varázslatot, és közelebb lépett, hogy megvizsgálja. Az idegen repülő szerkezet korong alakú volt, tetején kis kupolával, több mint három méter magas és nyolc méter átmérőjű. Három kerek ablak helyezkedett el rajta, egyenlő távolságra egymástól a kerülete mentén, de nem volt ajtaja vagy más nyílása.
A korong némi hőt árasztott, és halvány ózonszag érződött körülötte. Pavel ahelyett, hogy puszta kézzel érintette volna meg, tokban lévő vadászkésével kopogtatta meg az UFO-t. A burkolat sokkal inkább üvegszálas anyagnak tűnt, mint fémnek.
Hirtelen embernagyságú nyílás tárult fel íriszszerűen a hajótesten, majd egy rövid rámpa ereszkedett le belőle. Pavel megriadva visszarohant a felszereléséhez, felkészülve arra, hogy bármelyik pillanatban valamilyen idegen lény jelenhet meg. A csészealj azonban egyszerűen mozdulatlanul állt, és semmi sem mozdult benne.
Újabb hosszú várakozás után Pavel rájött, hogy nem jönnek elő idegenek. Összeszedte bátorságát, odalépett a rámpához, és belépett az idegen járműbe.
Egy gyors pillantásból megállapította, hogy a hajóban vannak berendezések, képernyők és műszerpanelek – de egyetlen látható élőlény sincs. Halk sziszegés hallatszott mögötte: a bejárat íriszszerűen bezárult, és légmentesen lezáródott.
Pavel nyugalomra kényszerítette magát, körülnézett, és elégedetten állapította meg, hogy az ajtó működtetőjének kézi felülbírálása működik. Tehát egyáltalán nem volt fogoly, hanem egyszerűen „vendég” egy idegen robotjárműben.
Gyorsan mérlegelte az előnyöket és hátrányokat, majd hirtelen döntésre jutott.
– Rendben van, titokzatos idegenek! – lépett közelebb a strandlabda nagyságú tárgyhoz, amely szemmagasságban lebegett egy méter széles, átlátszó anyagból készült függőleges központi tartóakna belsejében. – Készen állok arra, hogy tanuljak, tapasztalatot szerezzek, és bárhol személyesen találkozzam veletek. Gyerünk hát, kezdjük el!
A robotjármű azonnal energiával telt meg, és felemelkedett a sziklás dombtetőről.
Az alsó kerek ablakon keresztül Pavel lenyűgözve figyelte, ahogyan a talaj gyorsan távolodik. A köd alattuk maradt, fölöttük a csillagok ragyogtak, az idegen jármű pedig vízszintes repülési üzemmódban haladt.
A gyorsan villogó központi gömböt figyelve – amely minden bizonnyal a pilóta agya volt – Pavel hamarosan rájött, hogyan kell értelmeznie a mintázat változásait az irány és a földrajzi helyzet függvényében. A kijelzett útvonal egy mélyen Vörös-Kína területén fekvő célpontra mutatott, pontosabban Tibet Himalája-hegységébe, a Lhasza környéki térségbe.
A 4000 kilométeres távolságot körülbelül egy óra alatt tették meg, miközben több időzónán is áthaladtak. Napkeltekor, hófödte csúcsok között leszálltak egy kopár hegyoldalon. Csendes szerzetesek csoportja jelent meg, védő prémruházatba öltözve, és elvezették Pavelt egy közeli föld alatti kolostorba.
Ott néhány főláma alaposan megvizsgálta Pavelt. Ezután, füstölő gyertyák és kántáló szerzetesek között ülve, úgy érezte, mintha belülről és kívülről is ultrahangos tisztításnak vetnék alá, amely örömteli bizsergéssel töltötte el. Talán a molekuláris szerkezetét módosítják? – villant át elméjén ez a nevetséges gondolat, közvetlenül azelőtt, hogy mély álomszerű állapotba merült.
Amikor Pavel felébredt, ismét a robotjármű belsejében volt, csodálatosan könnyűnek és megfiatalodottnak érezve magát. Az egyik oldalsó ablakon keresztül látta, amint szerzetes kísérője eltávolódik a járműtől.
Mellette, a padlón néhány űrfelszerelést talált: csizmát, testhez simuló, ezüstös anyagból készült űr„bőrt”, övet és sisakot. Mivel nyilvánvalóan az ő használatára szánták, levetkőzött, és magára öltötte a felszerelést. Amint az övön keresztül bekapcsolta a sisakot, azonnal érezte, hogy már amúgy is fokozott mentális és fizikai működése drámai módon tovább erősödik.
A robotjármű felemelkedett a késő délutáni napsütésben, majd elszáguldott a mongóliai Góbi-sivatag felé. Ott a járművet egy ijesztő ködökből álló, tüzes örvény szippantotta magába, hogy néhány perccel később ismét kilökje a mélyűrbe, sok ezer kilométerre a Föld bolygótól.
A közelben egy nagy, csészealj alakú anyahajó lebegett, amelynek burkolatán a kis robotjármű „dematerializálódva” áthatolt, hogy a fedélzetére jusson. Miután bekerült a hét csészealj-dokkoló egyikébe, a robotjármű visszanyerte korábbi alakját és szilárdságát.
Pavel elhagyta a csészealjat, majd egymást követő ajtókon áthaladva egy hatszögletű helyiségbe érkezett, amelynek falai ferde síkban álltak, és amelyben széles panorámaablak volt. Nyilvánvalóan ez volt a lakóhelye a várható utazás idejére.
Valamivel később az anyahajó interdimenzionális áthaladást hajtott végre: elhalványulva kilépett a Föld dimenziójából egy másik dimenzióba, amelyet látványos csillaghalmazok töltöttek meg.
Pavel felfedezte a szomszédos központi kupola sziklakertjét, és takarékosan fogyasztott a szobája fala mögötti kompakt tárolóban talált, sűrített fehérjeadagokból. Elmélkedésekkel és szellemi játékokkal töltötte az időt – sőt megpróbált kapcsolatba lépni a robot-anyahajó központi intelligenciájával is, de hiába.
Nem sikerült kapcsolatot teremtenie a többi hat utassal sem, akikről azt gyanította, hogy a fedélzeten tartózkodnak, de láthatatlanok maradtak számára.
Szerencsére mindig ott volt a lenyűgöző űrbéli látvány, amelyet figyelhetett, és amelyen ámuldozhatott, valamint a hihetetlenül gyors, fénysebességet sokszorosan meghaladó utazás.
Ezután, miután túléltek egy heves elektromos űrvihart, a szállítóhajó elérte úti célját – egy kettős csillagrendszert –, egy háromnaposnak érződő utazás után.
Egy bolygó volt ott, amely mögül két nap emelkedett fel, és a közelében egy óriási méretű űrhajó lebegett. Kinyíltak a Pavel szobáját a dokkolóöböllel összekötő ajtók: ideje volt felszállni a csészealjra. Áthaladtak a szállítóhajó félig dematerializált burkolatán, majd ismét megszilárdulva elrepültek az űrhajókolosszus felé.
Hamarosan az egész látómezőt betöltötte a több kilométer hosszú szuperűrhajó. A kis csészealj „félig áthaladó” üzemmódban áthatolt az óriás burkolatán. Miután egy zárt dokkolóöbölben ismét megszilárdult, Pavel gyalog szállt ki belőle. Egy tíz méter széles, csőszerű folyosón találta magát, egy műanyag buborékautó mellett. Szemmagasságban egy egy méter átmérőjű korong lebegett, antennával, optikai kiemelkedésekkel, sőt egy kis tévéképernyővel is felszerelve.
– Üdvözöllek a fedélzeten, elvtárs – szólalt meg a kis csészealj egy légiutas-kísérőnőre emlékeztető hangon, tökéletes oroszsággal. – Azért vagyok itt, hogy elkísérjelek a fogadóterembe. Kérlek, szállj be a lebegő buborékautóba, és vezess előre.
Pavel engedelmeskedett, és a jármű folyosók, aknák és forgó hengerek labirintusán keresztül repítette. A gravitáció, a levegő és a hőmérséklet teljesen „földinek” érződött. Mindenfelé nagy volt a forgalom. Testhez simuló egyenruhát viselő, emberhez hasonló alakok sürögtek-forogtak mindkét irányban, a törpenagyságútól az óriásméretűig, egymástól eltérő bőrfelülettel. Néhányuknak még olyan fejformája is volt, amely macskákra, kutyákra, madarakra, hüllőkre vagy rovarokra emlékeztetett. Valószínűleg az evolúció eltérő ágaiból származó humanoid idegenek voltak. De bárkik is voltak, Pavel számára mindez rendkívül izgalmasnak tűnt.
Körülbelül tízpercnyi utazás után a lebegő buborékjármű egy gömb alakú terembe érkezett. A helyiséget különös díszítések borították, de étellel és itallal megrakott zsúrkocsik is voltak benne. Egy hétköznapi öltözetet viselő emberi alak lépett elő, hogy üdvözölje Pavelt, és melegen megrázta a kezét.
– Üdvözöllek a fedélzeten, és üdvözöllek a Pszicheán Föderációs Világok egyik űrszektorában – mondta hibátlan oroszsággal. – Egy másfél mérföld hosszú, közepes méretű Űrlaboratóriumi Bárka fedélzetén vagyunk, amely a Föderáció nyilvántartásába tartozik. A nagyobb Bárkák ennél tíz-hússzor nagyobbak, sőt még nagyobbak is lehetnek. Jelenleg az Argona bolygó körül keringünk, az Omm-Onn kettős naprendszerben.
A terem szétnyíló részére mutatott, amelyen keresztül láthatóvá vált a bolygó és a felkelő napok.
Pavel azonnal felismerte vendéglátóját. Ő volt a fekete-tengeri üdülőhelyen történt találkozás limuzinsofőrje.
– Nahát, nahát! Egy egyszerű sofőrhöz képest igazán sokfelé megfordulsz – mondta Pavel, akit ismét meglepett az újabb fordulat.
– Az csak egy kényelmes álca volt – vigyorgott a vendéglátó, miközben megsimogatta szakállát. Vodkát töltött, átnyújtott egy pohárral, majd folytatta. – Földönkívüli vagyok, pontosabban a Pszicheán Világokból származom. Argusnak hívnak, és én voltam az, akinek engedélyeznem kellett látogatásodat ezekre a területekre a Föderáció Űrflottájának Hírszerzése nevében.
– Megtiszteltetésnek érzem – mondta Pavel, vodkáspoharával intve. – És örülök, hogy itt lehetek, mert szeretnék többet megtudni a világaitokról. De nagyon aggaszt, milyen felfordulást okoz majd otthon a távollétem. Eddig körülbelül három napja hiányzom.
– Nem kell aggódnod – mondta Argus. – A távozásodtól számított földi idő szerint öt órán belül visszakerülsz abba a ködös erdőbe. Így csak ötórás eltűnésedről lesz szó a sűrű ködben. Távollétedet észre sem veszik.
– Hogyan lehetséges ez? Az idő az idő.
– Nem egészen. A dimenzióink között egy a héthez viszonyított arányú időeltérés van. Emellett néhány időtorzuláson is át fogsz haladni, többnyire visszafelé.
– Egyébként tartózkodásod nagy részében én leszek a vendéglátód – folytatta Argus. – Most azonban néhány napra el kell válnunk, mert a Földről érkező többi vendéget is fogadnom kell. Távollétemben ez a minicsészealj megmutatja a szállásodat, gondoskodik szükségleteidről, és vezetett túrákra visz az Űrlaboratóriumi Bárkán.
Argus egyetlen kézmozdulatára a körülöttük lévő kupola egyik negyede szétnyílt, és feltárult egy polinéziai jellegű táj, lankás dombokkal és buja trópusi növényzettel.
– Amit itt látsz, az az Ankh bolygón található, a Földéhez nagyon hasonló otthoni környezetem meglehetősen hű másolata. Menj ki, mozgasd meg a lábad egy kicsit. A hely kellően biztonságos, a minicsészealj pedig elkísér, hogy biztosítsa kényelmedet, tájékoztatást adjon, vagy szükség esetén videotelefonos kapcsolatot létesítsen. A hátsó padon találsz néhány hétköznapi ruhadarabot, amelyekbe átöltözhetsz. Az űrfelszerelésedet hagyd itt, gondoskodnak róla.
Pavel kilépett a kupolából, és a minicsészealjat követve örömmel tartott egy kis szünetet a trópusi paradicsomban.
– Itt a távolságok megtévesztőek – tájékoztatta a minicsészealj. – A cél az, hogy tágasságérzetet teremtsenek az űrhajó e részének zárt környezetében. Különféle természetjáró ösvények találhatók itt, összesen tíz kilométer hosszúságban.
Pavelt lenyűgözte a látvány. Ösvényük állandóan változó terepen vezetett keresztül, időnként majdnem visszakanyarodott önmagába, vagy szinte teljes kört írt le. Élvezte a felüdítő, kétórás túrát és a piknikebédet, amelyet a minicsészealj készített elő, miközben egy öbölben úszott, mielőtt visszavonult volna szállására.
Amikor „másnap” felébredt, Pavel igénybe vette a minicsészealj vezetésével szervezett tájékozódó túrát az Űrlaboratóriumi Bárkán. Egy lebegő buborékautóban ült, amely hangtalanul siklott végig a folyosók, átjárók és kiszolgálófolyosók labirintusán. A minicsészealj mutatta az utat, miközben segítőkészen magyarázta a látottakat.
– Egy középkategóriás Űrlaboratóriumi Bárka fedélzetén vagy. Henger alakú, háromezer főből álló, több fajhoz tartozó legénységgel és tudományos személyzettel. A szivar alakú szerkezet két és fél kilométer hosszú, és egymáshoz kapcsolódó modulokból áll. Minden modul gondosan kialakított, kisméretű környezeti másolata annak a bolygónak, ahonnan származik. Ez az Űrlaboratóriumi Bárka valójában egy mozgatható kiállítás, a kozmosz tizenkét különböző világát bemutató tárlat. Az itt összegyűjtött világok azonban csupán véletlenszerű mintát képviselnek a Föderáció által kutatott számos, nem humanoid civilizációból. Minden modul központi része önmagában légmentesen zárt, és kizárólag átszállítókamrákon keresztül közelíthető meg. Megfelelő védőfelszerelésben azonban bármelyik világból érkező látogató számára nyitva állnak. Az Űrlaboratóriumi Bárka célja, hogy lehetőséget nyújtson egymás világainak megismerésére – humanoidok és nem humanoidok számára egyaránt –, sőt arra is, hogy más világok felfedezésére induljanak.
Pavel megtekintette az automatizált élelmiszer-előállító üzemet, a rendkívül összetett gépekkel és több lábon álló szerelőrobotokkal felszerelt javítóüzemet, végül a különféle fajokhoz tartozó csészealjak rakodóöblét, ahol eltérő légkörű kristálykonténerek szolgáltak a különféle idegen tudósok elhelyezésére.
Ezután több „világkiállítási” modult látogatott meg, amelyek egymástól igen eltérő környezeteket és az azokban őshonos népeket mutatták be. Bár eddigi útja is rendkívül lenyűgöző volt Pavel számára, most a különféle világokat bemutató kiállításokat teljesen elbűvölőnek találta. Tüzes és jeges éghajlatú helyeken haladt át, amelyek légköre a metántól a klórig terjedt; találkozott vízi élőlényekkel, kétéltűekkel, rákfélékkel, hüllőszerűekkel, emlősökkel, madárszerűekkel, rovarszerűekkel és sok más típus őshonos képviselőivel.
Pavel még több gondolatcsere-foglalkozáson is részt vett különféle idegen önkéntesekkel, az Űrlaboratóriumi Bárka elülső részének közelében kialakított különleges Gondolatkapcsolati Kamrák segítségével.
Pihenésképpen Argus otthonvilágának oxigénlégkörű moduljában sétálgatott, vagy földi eredetű videofelvételek széles választékát nézte. Ilyen módon már három nap eltelt, amikor a minicsészealj megkérte, hogy kövesse őt a kúpos parancsnoki modulba.
Pavelt egy többszintes parancsnoki híd félreeső részébe vezették. Ott Argus várta, magas rangot jelző, testhez simuló egyenruhában.
– Ígéretemhez híven visszatértem, hogy elkísérjelek annak a csillaghajónak a fedélzetére – Argus egy képernyőn látható karcsú űrjármű képére mutatott –, és elvigyelek a Föderáció Központi Igazgatásának távoli csillagrendszerébe, pontosabban annak Xanthius nevű fővárosi bolygójára. Készen állsz az indulásra?
– Igen, készen állok. Bármennyire is élveztem a rengeteg idegen benyomást és a minicsészealj robot személyes gondoskodását, örömmel fogadom a változást egy számomra megszokottabb, emberi jellegű környezet felé – mondta Pavel.
– Rendben. De az átszállás arra a készenlétben álló csillaghajóra még egy különös újdonság lehet számodra. Hatékony, bár szokatlan szállítási eljárásról van szó, amelyet „átsugárzásnak” nevezünk. Csak maradj nyugodt, még ha kissé csiklandozó érzést tapasztalsz is.
Argus elvigyorodott, majd halkan beleszólt a csuklóján viselt mikrofonba:
– Két személy átszállításra. Aktiválni és végrehajtani.
Testük egyszerűen dematerializálódott, majd szinte azonnal újra materializálódott a csillaghajó parancsnoki hídján, a konzoloknál és műszerpaneleknél dolgozó emberi és humanoid személyzet között. Pavel mulatsággal gondolt arra, hogy mindez pontosan úgy néz ki, mint a tudományos-fantasztikus filmekben – azzal a különbséggel, hogy itt valóságos!
Egy barátságos, nagyon emberi külsejű tiszt egy kis rádiószerű készüléket erősített Pavel mellkasára, majd elmagyarázta:
– Ez egy T-csomag, vagyis fordítókészülék, amelyet személyes használatodra állítottunk be. Összekapcsolja a mi szabványos intergalaktikus közvetítőnyelvünket a te földi nyelveddel, ebben az esetben az orosszal. Mostantól közvetlenül beszélgethetsz bármelyikünkkel.
– Köszönöm. Ez csodálatos. Igazi orosz nyelvnek hangzik – sugárzott Pavel örömében.
– Kapitány! – szólalt meg egy tiszt a parancsnoki székben ülő tekintélyes férfihoz fordulva. – Útvonalunkat teljes hosszában beállítottuk és ellenőriztük Xanthiusig. A várható érkezési idő 9,2 óra.
– Nagyon helyes, induljunk – bólintott a kapitány, majd Pavelhez fordult. – Üdvözöllek a fedélzeten, nagyra becsült földi látogatónk. Kérlek, járj szabadon a hajón, kérdezz bátran bárkitől, vendéglátód, Argus, a Föderáció Központi Igazgatásának küldötte pedig a segítségedre lesz.
Pavel a kapitány javaslatának megfelelően elindult felfedezőútjára. Először magán a parancsnoki hídon nézett körül, sorra megvizsgálva a navigátor, a kormányos, a tudományos tiszt, a kommunikációs tiszt és a mérnök állomáshelyét, és röviden beszélgetett valamennyi tiszttel. Mindannyian készségesen válaszoltak, és elmagyarázták a csillaghajó működésének részleteit, amelyeket Pavel általánosságban megértett, bár a konkrétumokat nem. Az alapelvek gyökeresen eltértek a földi technológiától. A különbség pedig túlságosan nagynak tűnt még akkor is, amikor a számítógépes terminálok a puszta hangparancsra kért adatok és hivatkozások tömegét ontották. Tudományos beállítottságú elméje mindazonáltal nagyra értékelte az olyan bonyolult rendszerek szemléletes magyarázatát, mint például a részecskenyaláb-fegyverzet, a védelmi eltérítőpajzsok, a szubnukleonikus meghajtás, a transzporter- és vonósugarak, valamint a számítógépes életfenntartó rendszerek.
Argus körbevezette a tizenkét fedélzetes hajón, az ötszáz fős személyzet lakóhelyiségeitől a rekreációs és egészségügyi részlegeken át egészen a gépészeti területig. Bár jóval kisebb volt, mint a hatalmas Űrlaboratóriumi Bárka, ez a földi repülőgép-hordozó méretéhez hasonló csillaghajó még mindig óriásinak számított. És bár az ilyen csillaghajót automatikus üzemmódban két-három ember is működtethette volna, inkább a teljes személyzettel üzemelő változatot részesítették előnyben, az emberi részvétel és a munka nélkül működő utópikus társadalomban ritkán adódó foglalkoztatási lehetőségek megteremtése érdekében.
Argus ezután részletesebben is kifejtette: a Föderáció valamennyi szektorában már korszakokkal ezelőtt elérték a technológiai fejlődés csúcspontját. A nyersanyagellátás és -szállítás, az ipari termelés és a mezőgazdaság teljesen automatizálttá vált. Ugyanez történt az orvoslással, a közlekedéssel és a szolgáltatóiparral is. Továbbra is alkalmaztak emberi felügyelőket és vezetőket, igazgatókat és koordinátorokat, különösen az emberi ügyekkel foglalkozó részlegeknél. Emellett sok helyen még mindig előnyben részesítették az emberi főnököket és osztályvezetőket, akik androidok munkáját irányították: embereket választottak főorvosnak, rendőrfőnöknek, bírónak vagy magas rangú közigazgatási tisztviselőnek.
Mindezek együtt azonban a népesség jóval kevesebb mint egy százalékát foglalkoztatták. A milliárdok és újabb milliárdok számára viszont nem volt mit tenni, nem volt okuk létezni. A nehéz, fáradságos munka megszűnt, de vele együtt a törekvés is. Az általánosan magas életszínvonalat garantáló jövedelem mindenki számára biztosított volt. Valójában a legtöbb szektorban a pénz már nem is létezett. Az általános fogyasztási cikkeket és szolgáltatásokat szabadon, korlátozás nélkül lehetett igénybe venni; ugyanígy a közlekedést, az üdülést, a szabadidős és oktatási létesítményeket is.
Az embereket tizennyolc éves korukig tartó alapiskolai képzésük során arra tanították, hogy megértsék világukat, használják tehetségüket, kreatív készségeket sajátítsanak el, egészséges szemléletet és felelősségteljes magatartást alakítsanak ki önmagukkal és a társadalommal szemben – és mindenekelőtt arra törekedjenek, hogy kiválóságra és szellemi felemelkedésre jussanak. Arra ösztönözték őket, hogy vegyenek részt a sportban, a művészetekben, a kézművességben és a közösségi tevékenységekben.
Mégis léteztek társadalmi problémák. Nem mindenki tudta elfogadni a mesterségesen kialakított hasznosság és a „foglalkozásterápia” általános megoldását. Néhányan inkább küzdöttek, versenyeztek és harcoltak, hogy „valódi elégedettséget” szerezzenek. Ezek az elégedetlenek választhatták azt, hogy valamelyik területen rendkívül kemény munkával igyekeznek kitűnni, vagy távoli bolygók valamelyikén kezdetleges életet élnek, hogy „valóban naggyá” váljanak, óriási vagyonra tegyenek szert, és saját építésű, képzeletbeli birodalmaikban éljenek.
Mindezeket és más különcségeket a rendszer eltűrte, a káros eltévelyedéseket kivéve. A hagyományos rendőrség helyett jól programozott android „békefenntartók” biztosították a zavartalan társadalmi együttélést. A rendfenntartó intézkedések egy helyi, kizárólag emberekből álló esküdtszék utasításai alapján történtek.
Mellesleg az androidok olyan humanoid robotok voltak, amelyeket arra építettek, hogy minden elképzelhető módon az embereket szolgálják. Korlátozott öntudattal rendelkeztek, és úgy készítették őket, hogy kevesebb mint harminc év alatt elhasználódjanak, nehogy hosszú távon bármiféle „humanitárius dilemmát” okozzanak.
A kicsi vagy nagy, bolygóméretű vagy regionális közösségeket helyi igazgatók szolgálták, akik bőséges ellátásról és szolgáltatásokról gondoskodtak. Ezek az igazgatók, akárcsak valamennyi „tisztségviselő”, önkéntes emberi munkások voltak, akik a munka kedvéért dolgoztak, de jutalmazó ösztönzőkkel is elismerték őket – például különleges ajándékokkal, ritka műalkotásokkal vagy más emléktárgyakkal.
A Föderációnak nem volt hagyományos értelemben vett kormánya. Ehelyett egy tekintélyelvűségtől mentes közszolgálati testülettel rendelkezett, amelynek feladata az volt, hogy irányt mutasson a társadalom zavartalan működése érdekében minden tekintetben és minden szinten. Ha fennakadások jelentkeztek, az adott problémák megoldására állampolgári esküdtszékeket hoztak létre. Mindez mindig liberális és demokratikus módon, józan ésszel párosulva működött. Az emberek kellően fejlettek voltak ahhoz, hogy a rendszer működjön; emellett 4-es és 5-ös fokozatú segítők felügyelték a szabályszerű folyamatokat.
Minden közösségben ingyenesen rendelkezésre álltak különféle lakások, bevásárlóhelyek, iskolák, sportlétesítmények, szabadidős és szórakoztató központok, felnőttképzési és fejlesztési központok, meditációs csarnokok és spirituális templomok. Az emberek általánosan hittek a nagy kozmikus EGY-ben – abban az EGY-ben, amely pártatlan és jóindulatú a Teremtés valamennyi életformájával szemben. Nem léteztek jelentős, formálisan szervezett vallások, de az emberek szabadon csatlakozhattak ilyen csoportokhoz, vagy alakíthattak maguk is ilyeneket, feltéve, hogy nem okoztak kárt másoknak, és nem avatkoztak be mások alapvető szabadságába.
A házasságokat megújítható szerződések alapján kötötték. Minden embernek joga volt élete során egy gyermekhez, a szigorúan betartatott népességszabályozásnak megfelelően. Az Őrzők és a Föderáció nem akarták sem a népesség, sem a területek korlátlan növekedését. Ehelyett az életminőséget, valamint az egyén szabadságát és jóllétét tekintették az „irányítási” gyakorlatok ideológiai alapjának.
A csillaghajó megérkezett kitűzött célállomására. A Föderáció központi csillagrendszerének egész területén nyilvánvaló volt az erős védelem és a szigorú biztonság, különösen a fővárosi bolygó körül. Siklójárművet kellett használniuk, mert még transzportersugaras átszállást sem engedélyeztek.
Argus és Pavel siklójárművel ereszkedett le Xanthiusra, és egy erőterek hálózata által fedett, kupolás területen szálltak le. Onnan egy tágas, kétszemélyes lebegő buborékjármű folyosók és ellenőrzőpontok föld alatti labirintusán vezette keresztül őket, majd mélyen a bolygó belsejében, lépcsőzetesen elhelyezkedő aknákon keresztül ereszkedtek lefelé. Célállomásuk kétszáz mérfölddel a bolygó felszíne alatt volt.
Végül a „Nagy Űrholografikus Központba” érkeztek, egy hatalmas, kocka alakú üregbe, amely mindegyik irányban ötven mérföldre terjedt ki. Az átlátszó buborékjármű pontosan az óriási tér középpontjában állt meg, és lebegő helyzetben maradt.
A félhomályos üreg számtalan apró fényponttal telt meg. A földi látogató áhítattal bámult. Körülötte a saját otthonuniverzuma ragyogott, mintha a Föld bolygójáról nézné. Rendkívül nagyszerű látvány volt: milliószor millió csillag és távoli galaxis, végtelen világok az örökkévalóságba nyúlva...
– A vezetőség figyelmessége nagyra becsült földi látogatónk iránt – tájékoztatta Argus Pavelt.
Amint a hatalmas univerzumot bemutató kép néhány perc múlva elhalványult, Argus ismét megszólalt.
– Fordítsd el a fejed, és még mindig láthatod otthonuniverzumod kijelzésének kicsinyített változatát, megfelelő földi nyelvű feliratokkal a te kedvedért, a buborékjármű falába épített kilenc képernyő egyikén, amelyek éppen most kapcsolnak be.
Odakint egy másik hatalmas holografikus kép kezdett kirajzolódni. Különféle színű, egymásba hatoló felhők kavargó tömege töltötte be a teret. Ez a Föderáció által ismert otthon-multiverzum különböző dimenzionalitású univerzumait ábrázolta; a Föld univerzuma fehéren, a Föderáció fővárosi univerzuma pedig sárgán villogott – tájékoztatta Argus. Néhány perc múlva ez az alakzat is kicsinyített formában jelent meg az egyik képernyőn, a megfelelő „Ismert multiverzum” felirattal. A hatalmas holografikus kép továbbra is megmaradt, de most egy csoportnyi fényfolt jelent meg benne, jelezve a Föderáció fennhatósága alá tartozó területek egymáshoz viszonyított helyzetét. Ez is kicsinyített formában jelent meg a buborék falának egy újabb képernyőjén.
Ilyen módon különféle, sokszínű és forgó holografikus képek jelentek meg és halványultak el, miközben kicsinyített, feliratozott változatuk sorban megjelent a buborék falába épített képernyőkön. A teljes bemutató a következőképpen épült fel:
| Multiverzum | A Föderáció 33 szektora | |||
| 1. A Föld univerzuma | 4. A föderációs világok áttekintése | 5. Az egyes föderációs világok | ||
| 2. Az ismert multiverzum | 6. Föderációs világok és Csillagkapuk | 7. Csillagkapuk, Galaxiskapuk | ||
| 3. A Föderáció területei a multiverzumban | 8. Űrflotta-csoportok és támaszpontok | 9. Űrflotta-útvonalak mintái |
– Ennek a holografikus központnak hihetetlenül értékesnek kell lennie – jegyezte meg Pavel. – Hogyan védekeztek a rendszer meghibásodása vagy súlyos adatvesztesége ellen?
– A rendszer meglehetősen üzembiztos – válaszolta Argus. – Emellett több tartalék másolatunk is van erről a létesítményről, biztosításképpen. Ennek egy sokkal nagyobb, részletesebb másolata kizárólag az Űrflotta Parancsnokságának használatára működik a bolygó túlsó oldalán. Ezt a központot független igazgatási komplexumok, kiképző létesítmények, valamint az Űrflotta személyzete és családjaik számára kialakított lakó- és szabadidős területek erdeje veszi körül. Az Űrflotta legfelső vezetési szintjének valódi döntéseit azonban egy közeli planetoidon található, másik független komplexumban hozzák meg.
Később, miután visszatértek a felszínre, egy másik lebegő buborékjárműbe szálltak, amely körbevitte őket a Föderáció Igazgatási Központjának és a Fővárosnak a nevezetességei között. A legbelső rész egy hatalmas kertváros volt, ahol sokféle építészeti stílusban emeltek emlékműveket és középületeket. A „Föderációs Körben” például mind a 33 szektor számára egy-egy épületegyüttes állt, továbbá egy a föderációs koordinációnak, kettő pedig a nem humanoid idegenek képviseletének. Összesen tehát 36 épületegyüttes volt, amelyekben a megfelelő hivatalok és kulturális kiállítások kaptak helyet.
Az épületegyüttesektől sugárirányban sok kilométeren át húzódtak a személyzet és családtagjaik lakó- és szabadidős területei. Itt is az építészeti típusok és stílusok nagy változatossága uralkodott, az összhatás mégis rendkívül kellemes és harmonikus volt, akárcsak a Főváros minden részén. Argus elmondása szerint a hely funkcionális és esztétikai szempontból is folyamatosan fejlődött az évezredek százai során, mintha valamilyen élő szervezet volna.
A „Föderációs Körön” belül, a Kormányzati Dombon a lebegő buborékjármű végigvitte őket a Föderáció Közgyűlésének főfolyosóján. A nyilvános karzaton megállva Pavel rövid ideig belehallgatott a meglehetősen prózai ülés menetébe. Bár az eljárás unalmas volt, legalább a szektorok képviselőinek tarka megjelenése és ruházata élénkítette a látványt.
Ezután a buborékjármű kivitte őket a széles, nyílt vidékre, amelynek nagy természeti szépségét romantikus kúriák és fényűző üdülőhelyek tarkították. Számos föderációs parkot is kialakítottak itt, hogy a legjellegzetesebb föderációs világok növény- és állatvilágát mutassák be – otthonos környezetet biztosítva a szektorok küldötteinek, még akkor is, ha azok messze voltak valódi szülőviláguktól.
Pavel számára Xanthius valóságos kis paradicsomok gyűjteményének tűnt. Emellett nagyon élvezte a különféle emberekkel folytatott beszélgetéseket is.
A Xanthiuson tett körút utáni napon Pavel rábeszélte Argust, hogy vigye el néhány távoli, nem humanoid idegen világra. Argus hagyta, hogy Pavel három-négy ilyen úti célt válasszon. Ezután csillaghajójuk fedélzetén valamennyi kiválasztott világra elutaztak. Ott megfelelő védőfelszerelésben sugározták le őket a felszínre. Pavel két T-csomagot viselt, hogy bármely idegen nyelvet lefordíthassanak a Föderáció intergalaktikus közvetítőnyelvére, majd onnan oroszra, illetve fordítva, lehetővé téve számára a helyiekkel való közvetlen kommunikációt.
Első bolygólátogatásuk egy vízi világba vezetett, amelynek kultúrája a tengeri életre épült, és lakói zenei és esztétikai beállítottságúak voltak. Bár a kettős T-csomag révén egyszerű kommunikációra volt lehetőség, Pavel nem tudott közös vonatkoztatási alapot találni a helyiekkel semmiféle értelmes beszélgetéshez.
A második hely egy fagyott pusztaságokból álló sarkvidéki világ volt. Szőrös, esetlen mozgású lakói állóképességi versenyeken vettek részt, amelyek célja az volt, hogy tökéletes uralmat szerezzenek testük és elméjük fölött. Ismét sem közös vonatkoztatási alapot, sem közös érdeklődési területet nem találtak az értelmes kommunikációhoz.
A harmadik bolygó egy gázóriás volt, amelynek légáramlataiban sárkány alakú lények lebegtek; teljesen felfoghatatlan életforma, és semmiféle beszélgetés nem volt lehetséges az őslakosokkal, akik látszólag kizárólag rádiószerű agyukon keresztül kommunikáltak.
A negyedik hely mérsékelt éghajlatú, vegyes növényzetű bolygó volt, ahol egy nem humanoid, sok fajból álló civilizáció létrehozására irányuló összetett kísérlet folyt. Ott Pavel könnyű védőruházatában és kettős T-csomagjával számos közös érdeklődési témát talált, amelyről beszélgethetett a lakókkal. Ezek az idegenek vad változatosságot mutattak: hatalmas testek rövid lábakon, karcsú testek túl sok ízülettel, szőrös, pikkelyes vagy tollas arcok, bozontos bundák és csillogó bőrfelületek, karmokkal végződő végtagok, remegő csápok és még sok más.
Ezzel Pavel befejezte néhány távoli és egészen különös világ meglátogatására irányuló válogatását...
A csillaghajó az Omm-Onn rendszerben lépett ki a hiperhajtásból, majd fénysebesség alatti sebességgel haladt tovább az Argona bolygó körül még mindig keringő Űrlaboratóriumi Bárkához. Pavel egy ideig Argona két lenyugvó napját figyelte. Ezután Argus elvezette a transzporterhelyiségbe, és mindkettőjüket lesugározták a bolygó éjszakai oldalára.
Az egyik hatalmas, „üvegből” készült kupola belsejében materializálódtak, egy épület tetején. A kupolán kívül tornyosuló építmények és magas épületek nagy sokasága állt, amelyeket óriási kupolák csoportja fedett le, és „üvegcsövekből” készült utak kötöttek össze.
Gyalog indultak tovább. Argus és Pavel egy lassan ereszkedő liftaknával jutottak le az utcaszintre. Ezután végigsétáltak egy valóságos kozmikus világkiállítás számtalan csodája között. A helyet Szabadidővárosnak nevezték, és még a Pszicheán Föderáció távoli térségeiből érkező emberek tömegeitől is nyüzsgött.
Többségük oxigént lélegző humanoid volt, változatos testalkattal, mérettel, fajjal, színnel és bőrszerkezettel. Mindannyian az intergalaktikus szabványnyelvet beszélték, amelyet Pavel leghasznosabb kettős T-csomagja segítségével könnyen megértett. Itt-ott néhány kötetlen beszélgetést is folytatott.
Aznap éjjel egy önkiszolgáló szállodában aludtak. Másnap reggel Argus egész napos lebegőautós kirándulásra vitte Pavelt a vidéken. Maga a város csupán egyike volt a bolygó számos épületegyüttesének. A többi komplexum a vidéken elszórtan, megfelelő környezetben helyezkedett el, és kísérleti központként szolgált a művészetekben, a tudományokban, a pszichikus és spirituális területeken, a jógikus tudományágakban vagy bármilyen más területen történő személyes fejlődés számára.
A látogató maga választhatta meg, mivel szeretne foglalkozni. A Föderáció emberei láthatóan a játékos kreativitást és a mindenoldalú önfejlesztést tartották a legjobb időtöltésnek, mivel munkamentes, utópikus társadalmuk bőségesen biztosította a robotizált szolgáltatásokat és árutermelést.
A látogató bármelyik argonai városban vagy az egyik vidéken elszórtan elhelyezkedő közösségek egyikében szállhatott meg, saját érdeklődésének megfelelően. Széles választék állt rendelkezésre, a fényűző üdülőhelyektől a művészfalvakon át egészen a szigorú kolostorokig. Minden közösség közelében több nagy, kupolával fedett terület volt, amelyek elszigetelt kísérleti helyszínként szolgáltak.
Néhány kupola belseje különös építkezésre hasonlított: kőtömbök materializálódtak a semmiből, látható eszközök nélkül alakították őket, majd daruk nélkül emelték magasba és helyezték a megfelelő pozícióba. Argus elmondta, hogy mindez a látogatók által létrehozott és átalakított, pszichikus jellegű energiák segítségével történt. Más hasonló kupolákban még tomboló energiaviharok és vad kisülések is előfordultak.
– Amit itt látsz, csak ezeknek a nagy teljesítményű „erőfeszítés-erősítő” mezőknek a belsejében működik. Csupán az ember pszichikus lehetőségeinek bemutatására, valamint bizonyos alapvető pszichikus képességek elsajátítására szolgál – magyarázta Argus. – Az átlagos Pszicheán számára azonban elérhetetlen, hogy pusztán akaraterejével bármi látványosat hozzon létre.
Pavel kérésére otthagyták a lebegőautót, és beléptek az egyik kupolába. A hely majdnem üres volt, eltekintve a sok embernagyságú „szappanbuboréktól”, amelyek magasan a föld fölött lebegtek. Bennük emberek tartózkodtak, akik az önmaguk által előidézett lebegést gyakorolták.
Pavel bemászott egy üres buborékba, és akaraterejével megpróbálta lebegésre késztetni. Kezdetben semmi sem történt. Aztán lassan, apránként felemelkedett a buborék, és kissé ide-oda pattogott. Végül néhány lábnyira a földtől felemelkedett, és rövid ideig lebegett. Pavel örült, hogy legalább valamennyire sikerült elsajátítania a módszert.
A kellemes, hosszú kirándulás után egy repülő csészealj érkezett, hogy visszavigye őket a bolygó körül keringő Űrlaboratóriumi Bárkára.
– Nagyon hálás vagyok, és nagyon boldoggá tesz mindaz a csodálatos dolog, amit ezen az egész űrodüsszeián láthattam – mondta Pavel őszintén. – De mit nyertek ezzel ti, a Föderáció emberei?
– Mivel a Föld a „szomszédunk”, és tagja a Teremtés emberi világai nagy családjának – válaszolta Argus –, szeretnénk segíteni fejlődéseteket és a Föderációhoz való végső csatlakozásotokat. Ezt részben erkölcsi kötelességből, részben az Őrzők utasítására tesszük. Emellett saját stratégiai érdekünk is, hogy távol tartsunk benneteket a kozmikus rosszfiúk karmaitól.
– Akkor mi akadályozza a Föderációt abban, hogy tömegesen leszálljon a Földön, és hivatalosan kapcsolatba lépjen vele?
– Az, hogy el akarjuk kerülni a népességeteket érő hatalmas megrázkódtatást. A kulturális szakadék túlságosan nagy. A földi embereknek előbb sok mindent rendbe kell hozniuk: meg kell szüntetniük a háborúkat, az erőszakot, az elnyomást, a visszaéléseket, az ipari szennyezést, valamint az erkölcsi és pszichikus szennyeződést.
– Egyetértek. Haladunk ebbe az irányba, de még időbe telik.
– Az idő elfogyott. Egy nagy kozmikus ciklusváltás közeledik hozzátok; teljesen új világrend érkezik, körülbelül ennek az évszázadnak a végén.
Ez elkerülhetetlen felemelkedés lesz egy magasabb rezgésű dimenzionalitásba, amelyet csak a békés és emberséges emberek lesznek képesek elviselni. Hatalmas változásra van szükség a hozzáállásban és a tudatosságban, amelynek megvalósításában te, Pavel, személyesen fogsz segíteni néhány új irányítási módszer és politika révén.
– Emellett a kozmikus ciklusváltás nagyszabású, természetes és ember okozta katasztrófákat is előidéz majd – folytatta Argus. – Ha globális veszély fenyeget, a készenlétben álló föderációs Űrflotta tömeges evakuálással menti meg az emberiség jobbik részét. Téged személyesen is kiképeznek arra, hogy segíts egy ilyen rendkívüli helyzetben.
A csészealjjal az Űrlaboratóriumi Bárkára történő visszatérésük során Pavel megtudta, hogy az admirális látni kívánja. Argus elkísérte őt az orrkúp legfelső kamrájába, az admirális lakosztályához.
– Vendéglátói megbízatásom itt véget ér. Minden jót, barátom, és béke legyen veled – Argus szeretetteljesen kezet rázott vele, majd hozzátette: – Csak menj be, Spectron admirális már vár rád.
A tágas lakosztályban egy magas, szőke hajú férfi fogadta Pavelt, káprázatosan díszített egyenruhában. Megdöbbentő módon a férfi Quentin volt – a fekete-tengeri holdfényes hajókirándulás „tengerésze”.
Amikor Pavel túljutott meglepetésén, egy ital mellett beszélgetni kezdtek. Pavel megtudta, hogy Quentin földönkívüli, akinek az volt a feladata, hogy megfelelő látogatókat juttasson el a távoli kozmikus birodalmakba. Quentint tanácsadói minőségben, ideiglenesen „kölcsönadták” a Pszicheánoknak egy még magasabb dimenzióból (a Spectranoknak nevezett lényektől), és ideiglenesen admirálisi rangot viselt.
Pavel megtudta, hogy látogatására szánt ideje lejárt, és hamarosan hazafelé indul a Földre – hacsak nem kíván még távolabbra utazni. Az Őrzők Tanácsa személyesen is érdeklődését fejezte ki Pavel iránt. Ezek az Őrzők nem hús-vér teremtmények voltak, hanem tiszta energialények, akik az időn és téren túli, nem fizikai birodalomban éltek. Valamiféle mennyei seregre emlékeztetve az emberiség Idősebb Testvérei voltak, akik a hatalmas Kozmosz minden dimenziójában és univerzumában irányították az emberiség sorsát.
Ha Pavel úgy döntene, hogy elmegy hozzájuk, testileg át kellene szállítani egy nem anyagi létezési síkra, és ottani tartózkodásának idejére át kellene alakulnia. Erre a végső átszállási ponton kerülne sor.
Pavelt megdöbbentette a rendkívüli lehetőség, de teljesen hajlandó volt elindulni. Amikor a Quentinnel folytatott eligazítás véget ért, azonnal indulnia kellett, hogy a lehető legjobban kihasználhassák a Nagy Káosz-gátnak nevezett ködös térségen keresztül vezető útvonalon gyorsan változó körülményeket.
***
Pavel az egyszemélyes repülő csészealj fedélzetén behatolt a Gát áthatolhatatlan terébe és szörnyű elektromos viharaiba. Egy durva rázkódással járó szakasz során átszállították egy hernyó alakú, áttetsző robotjárműbe, amelyet „Fantom Hajónak” neveztek. Ott egy embernagyságú üvegkapszulában helyezkedett el az egyik, összesen hét torpedócső alakú rekeszben, amelyeket a földi látogatók számára alakítottak ki. A Fantom Hajó ezután számos torzult térségen és tüzes viharon haladt keresztül, mígnem elérte a viharok mozdulatlan középpontját, a „Szemet”. Ott a hajó mind a hét földi utast élő torpedóként indította el egy rendkívül félelmetes fekete lyukba. És ott, a teljes sötétség által elnyelve, kapszulája és teste egyaránt semmivé bomlott...
Semmi kétség, meghalt. Nem maradt teste, semmiféle testi érzékelése. Elméje azonban továbbra is működött. Keményfejű pragmatikus lévén Pavel nem időzött helyzetének beteges oldalain, hanem mentális kísérletezésbe kezdett. Egy végtelenül hosszúnak tűnő időszak után saját lényének energiamezejéből fénykisugárzásokat kezdett észlelni. Teljes újjáalakulása viszonylag gyorsan ment végbe, és számos „tapogatózás” után sikerült a felszínre kerülnie egy fizikai világnak látszó környezetben. Egy ellenálló, átlátszó anyagból álló védőbuborékba zárva találta magát, amely egy föld alatti patakból a tenger felé sodródott.
Fejében nyugodt hang szólalt meg. Tájékoztatta, hogy megérkezett a nem fizikai birodalmakba. Itt – mondta a hang – minden megjelenési forma csupán megszilárdult gondolatforma, amelyet egy valódi világból ismert képként érzékelnek. Teste átalakult, felfüggesztett állapotban volt, de látszólag továbbra is a megszokott módon működött. A hang azt is közölte, hogy az Őrzőkkel való találkozáshoz fel kell jutnia azokba a hegyekbe, amelyek a látóhatáron emelkedtek.
Pavel gyors észjárásával megragadta a lényeget: itt minden megjelenés csupán megszilárdult gondolatforma. Akkor hát legyen így! Elvigyorodott, majd akaratával felemelkedésre késztette buborékját, hogy elrepüljön a hegyek felé. És erőfeszítése valóban működött!
Hamarosan kopár hegygerincek hatalmas kiterjedése fölött lebegett, a látható legmagasabb csúcsok csoportja felé tartva. Ekkor valamilyen lezuhant jármű füstölgő roncsait pillantotta meg egy félelmetesen magas hegy oldalában. A roncsoktól meglehetősen távolabb meglátta az egyetlen lakottságra utaló jelet ezen a teljesen elhagyatott vidéken: egy teraszos, tornyokkal díszített homlokzatot, amely valamiféle erődítményre vagy kolostorra emlékeztetett. Úgy vélve, hogy ez a legjobb lehetőség, akaratával a teraszra irányította buborékját.
A buborék földet éréskor szétpukkadt, Pavel azonban sértetlenül elsétált. Vállat vonva áthaladt a sziklafal széles kapuján, majd egy fáklyákkal megvilágított folyosóra jutott, amely egy kör alakú terembe vezetett. A kandalló melletti székből egy köntösös alak emelkedett fel, és Pavel üdvözlésére fordult.
Az alak Quentin volt – az egykori tengerészből lett admirális, aki most gondnok szerzetessé vált a Kozmosz végén túli helyen.
– Nahát, Pavel barátom, az amatőr tudós és hivatásos karrierpolitikus – villantott Quentin egy meleg mosolyt.
– Nos, üdvözöllek, tengerész-admirális-szerzetes, vagy bármi más is vagy – vágott vissza Pavel. – Engem egyszerűen tudományos politikusnak nevezz.
– Valóban az vagy, és nagyon gyorsan ráérzel a dolgokra. A buborék repülésre késztetése igazán ötletes megoldás volt.
– Nem eredeti ötlet, de szeretem a rövidebb utakat – vont vállat Pavel.
– Nos, mindenkinek a maga módján. Semmi sem helyettesítheti a személyes tapasztalatszerzést vagy a problémák saját kezű megoldását, amikor azok felmerülnek. Zarándoktársaid azonban előbb-utóbb szintén megérkeznek ide. És mivel ebben a birodalomban a közönséges időnek nincs jelentősége, egyelőre a közös tényező a hamarosan kezdődő, hatalmas fesztiválhoz hasonló tömeges kihallgatás. Ez az események megosztásának összehangolójaként szolgál. Úgyhogy hadd vigyelek el a helyszínre!
Pavelnek szerzetesi csuhát kellett öltenie, fejére húzott csuklyával. Ezután Quentin alagutak labirintusán keresztül vezette a hegy túlsó oldalára. Márványoszlopok között léptek ki egy hatalmas teraszkertbe, amelyet csuklyás szerzetesek százai töltöttek meg, mind névtelenül. A magasba nyúló csúcsok között, messze alattuk gyönyörű völgy terült el. Quentin megfordult, és egyetlen szó nélkül távozott.
Pavel úgy érezte, mintha a Paradicsomban lenne. Amint végül leszállt a sötétség, hatalmas békesség árasztotta el. Ekkor a magasból angyali energialények káprázatos menete ereszkedett alá, tiszta Fénylények „alakjában”. Ugyanekkor körülbelül ötven pasztellszínű fénygömb – az Őrzők – jelent meg a környező teraszokon. Ezután következett a Nagy Mesterek ragyogó alászállása: fénylényeik nemsokára teljesen eltűntek egy mindent felülmúló, aranyfehér Fényben, amely örömteli és szeretetteljes módon áradt szét az indigókék égből.
Miközben megpróbálta mindezt befogadni, Pavel tudata boldogan kitágult, mígnem lényének legbelső magja eggyé olvadt mindazzal, ami az átfogó Aranyfényben létezett – azzal a fénnyel, amely zarándoktársait, az Őrzőket és a Nagy Mestereket egyaránt átölelte. Egy dicsőséges pillanatra Pavel mindenkivel eggyé vált. Megértette az egész létezés „miértjeit” és „mi végre valóit”, valamint saját személyes szerepét a nagy kozmikus drámában. Akkor minden olyan egyszerűnek és világosnak tűnt...
A kihallgatás és a Nagy Fesztivál boldogságos eseménye véget ért. Minden résztvevő eltűnt, Pavel és hat zarándoktársa kivételével.
Quentin eljött, hogy búcsút vegyen tőlük hazafelé indulásuk előtt. Felszálltak egy gyémánt alakú „éteri hajóra”, és mindannyian külön rekeszt foglaltak el. Az utazás inkább szabadesésre hasonlított, amikor visszazuhantak a „fekete lyukon” keresztül a túloldalon várakozó Fantom Hajó vonósugarába.
Még mindig az éteri hajóban tartózkodva Pavel első kézből tapasztalta meg a spontán „gondolatkapcsolat” telepatikus ozmózisát, amelyről Quentin búcsúzáskor beszélt. Ezen az ozmózison keresztül Pavelnek nem kellett sok idő ahhoz, hogy pszichikus úton megismerje valamennyi zarándoktársa alapvető nézeteit, vérmérsékletét és filozófiáját.
Később, amikor átszálltak a Fantom Hajóra, majd saját csészealjaikra és az anyahajó-szállítóra (valamint a különféle Űrbárkákra a teljes kiképzés érdekében), az átfogó gondolatkapcsolatuk beépítette a megfelelő járművek központi intelligenciáját is. Így megtanították őket arra, hogyan vezessék valamennyi járművet kizárólag mentális eszközökkel. Miután elsajátították a működési alapelveket és a mentális irányítás alapjait, a zarándokokat „kézi üzemmódú” működtetésre állították át.
A nagyobb járművek többségébe már eleve beépítettek „kézi kiegészítőket”, a kisebb csészealjak belső kialakítását pedig a tanulók igényeihez igazították. Ez a „kézi” felszerelés konzolokat, paneleket, műszereket és kezelőszerveket jelentett, amelyeket forgatni vagy működtetni lehetett. Mert nyilvánvalóvá vált, hogy a földiek (és sok más, nem Pszicheán faj) otthonosabban érezte magát, amikor ügyes ujjaival irányíthatta a járművet, mint az ismeretlen pszichikus vezérléssel.
A bolygóra való leszállás a Föld éjszakai oldalán történt, a Góbi-sivatagon keresztül vezető teljes áthaladás után. Magasan, a csillagfényes égen a csészealj egyenesen az Urál hegység felé tartott. Hajnalban egy ködbe burkolózó erdőbe süllyedtek, és pontosan ugyanazon a tisztáson szálltak le, ahonnan eredetileg elindultak – Pavel számára két teljes hétig tartó távollét után. A ténylegesen eltelt idő azonban alig több mint öt óra volt, ahogyan azt később ellenőrizte.
Régi ruházatát magára öltve Pavel kiszállt a csészealjból a kellemetlenül nyirkos erdőbe. A csészealj elrepült. Pavel visszavette felszerelését a tisztás szélén, és úgy döntött, vár egy kicsit, amíg jobbak lesznek a látási viszonyok. Meglepően hamar felvirradt, és a köd is kezdett felszállni. Pavel visszagyalogolt a vadászházhoz, ahol a szétszóródott vadászok felkutatására indított mentőjárőrökkel találkozott.
Késő délutánra valamennyi vadászt megtalálták, és pihenőt tartottak, hogy új terveket készítsenek. Másnap reggel azonban mindannyiukat sürgős államügyek miatt visszarendelték Moszkvába.
Amikor ismét visszakerült a közélet forgatagába, Pavel nagyszerű űrodüsszeiájának emlékei lassan elhalványultak. Ez nem zavarta túlságosan, hiszen az ultratitkos társadalomban úgysem lett volna kinek elmondania mindezt. Alig gondolt valaha is űrbéli élményeire, mígnem körülbelül egy évvel később, 1976 szeptemberében különös világesemények sorozata drámai módon emlékeztette rá.
A szovjet tisztviselői körökben vad pletykák keringtek az UFO-tevékenységekről szóló titkosított, komoly hírek mellett. Egy repülő csészealj megzavart egy szovjet rakétaindítást Bajkonurban, és több katonai létesítményben, valamint a világ különböző fővárosaiban is feltűnést keltett. Ezután ugyanez a repülő csészealj idegen még arra is vetemedett, hogy leszálljon egy norvégiai NATO-haditámaszponton, és meghívja a Föld nagyhatalmainak képviselőit egy ott tartandó konferenciára.
Amikor eljött a nap, a csészealj megjelent a számos képviselőből álló körben (természetesen a szovjetek is jelen voltak). A járműből egy űrruhát viselő, emberi külsejű személy lépett elő, aki azt kérte, hogy Buzz Andrewsnak szólítsák, majd szenvedélyes beszédet mondott folyékony angolsággal.
Elmondta, hogy Űrföderációja rendkívül elégedetlen a földiek nagymértékű negativitásával és pszichikus szennyezésével, az emberi jogok megsértésével, a természeti erők manipulálásával, valamint azzal a harcias magatartással, amely könnyen kirobbanthat háborúkat. Az Űrföderáció azt akarta, hogy az ember hagyjon fel nyílt agresszivitásával, különben ők állítják meg helyette.
Ezután, hogy bemutassa a magasabb rendű idegen technológiát, az űrutazó arra biztatta a jelenlévőket, hogy lőjenek a csészealjára. A harckocsik lövedékeket lőttek ki, és lángszórókat vetettek be, a repülőgépek páncéltörő bombák csoportjait és napalmtartályokat dobtak le. Mindez azonban hatástalan maradt a csészealj védő erőterével szemben. Végül, messze a tengeren, a csészealjban ülő űrutazó beleegyezésével, a légierő még több nukleáris robbanásnak is kitette az idegen járművet. Ismét teljesen eredménytelenül. És bár a nagyhatalmak hatóságai az „idegen” űrutazót egyszerű földi szélhámosnak tartották, a bemutató mégis aggasztotta őket.
Azokon a videofelvételeken, amelyeket Pavelnek kiváltságában állt megtekinteni, pontosan ugyanolyan csészealjat ismert fel, mint amellyel ő maga alig egy évvel korábban repült.
*
1980 végén, miközben Pavel a Kreml korlátozott hozzáférésű archívumában böngészett, véletlenül megpillantott egy narancssárga könyvet egy halomba rakott kiszolgálókocsin. Egy bizonyos Oszkár írta Kanadában, a címe pedig „Az én űrodüsszeiám - Utazás egy másik galaxisba” volt. Egy távoli sarokba leülve Pavel titokban átlapozta a könyvet. Lenyűgözve olvasta a szerző 1975-ös űrodüsszeiájának kalandjait, amelyek nagyon sok hasonlóságot mutattak Pavel saját, ugyanazon utazás során szerzett élményeivel.
Pavel azonban csak 1984 végén, sok évvel a norvégiai UFO-incidens után tudta meg „csodálatos módon” a teljes „Buzz-történetet”. Egy késő esti munkavégzés során egy kék borítójú könyv materializálódott az íróasztalán. Kanadában írta egy bizonyos Oszkár, a borítón pedig ez állt: „A galaktikus utazásom - Buzz Andrews története”. Mondani sem kell, hogy Pavel mohó érdeklődéssel olvasta a könyvet, és a következő tényeket tudta meg.
Buzz Andrews Pavel 1975-ös UFO-odüsszeiájának egyik útitársa volt. Bár utazásuk és tapasztalataik alapvető módja közös volt, Buzz kalandjai meglehetősen eltértek, különösen a Földre való visszatéréskor. Buzz csészealja „kiütést” kapott, amikor áthaladt a Bermuda-háromszög „ablakának” térségén, ezért Buzz kénytelen volt átvenni a jármű irányítását a rendkívüli vészhelyzetben.
Amikor Buzz egy sor viszontagság után végül stabilizálta a helyzetet, továbbra is magánál tartotta a teljes irányítást, mert túlságosan elfoglalt volt az ellenséges idegen járművek elleni küzdelemmel, később pedig a zümmögő nagyhatalmi fővárosokkal és katonai létesítményekkel. Emellett nagy felfordulást okozott azzal, hogy csészealjával leszállt egy norvégiai NATO-támaszponton, és idegen küldöttnek adta ki magát, végül pedig felrobbantotta az ellenséges idegenek és MIB- (Men-in-Black, fekete ruhás férfiak) társaik egyik legfontosabb titkos földi bázisát.
Amikor végül végleg kiszállt a csészealjból, Buzzt hamarosan szélhámosnak tekintették, és több éven keresztül a NATO-hírszerzés, az amerikai CIA, a szovjet GRU és KGB, valamint a fekete ruhás férfiak egyaránt üldözték. Végső megoldásként a Pszicheánoknak kellett kimenekíteniük őt – akikhez ezután örökbe fogadott munkatársként csatlakozott, hogy segítse Argust, a helyi igazgatót a Pszicheánok földi küldetésének sokrétű működtetésében. Így a Föderáció Űrflottájának Parancsnoksága örökbe fogadta Buzz Andrewst, hogy a Nagy-tavak térségében, Észak-Amerikában található hálózat állandó koordinátora legyen, a nyugati félteke legfontosabb interdimenzionális átszállási térségében. A Niagara környéki központból kellett felügyelnie és irányítania a földönkívüli űrforgalmat, a látogatók elosztását, a térség megfigyelését és ellenőrzését, valamint a Föderáció védelmi és álcázási intézkedéseit.
Buzz, aki New York környékéről származó fehér amerikai volt, 1976-ban harmincas évei közepén járt, korábban gerillaként és harcművészeti szakértőként zsoldosként szolgált. Vérmérséklete, tapasztalata és találékonysága miatt alkalmasnak tűnt a feladatra. Sikerült korábbi túlzott agresszivitását és hajthatatlanságát építőbb irányba terelnie, hogy különleges képességeit nemes célok szolgálatába állíthassa.
A Föderáció valószínűleg ezt már előre látta, amikor őt választotta ki az UFO-odüsszeiára induló hét földi ember egyikének. Az út kezdetén Buzzt New Yorkban „Quentin professzor” tájékoztatta, New Mexicóban pedig „Argus atya” és az öreg indián gyógyító, Don Miguel találkozott vele – azon a területen, ahol az odüsszeiához szükséges UFO felvette őt.
*
A két UFO-könyv elolvasása Pavel rég eltemetett emlékeit felszínre hozta. Megpróbálta felidézni az odüsszeián tanult űrjármű-vezetési ismeretek és idegen technológia részleteit, de hiába. Ahogyan annak idején elmondták neki, a tudás csak akkor válik újra tudatosan hozzáférhetővé, ha nagy szükség vagy globális vészhelyzeti evakuálás teszi indokolttá.
Pavel szerette volna megtartani a „Buzz”-könyvet későbbi újraolvasásra, de az „csodálatos módon” dematerializálódott az íróasztaláról a szeme láttára. Megértette, hogy a dematerializálódás magánéletének és névtelenségének védelmét szolgálta. Így hivatalos pozíciójából, a háttérből hatékonyabban dolgozhatott a „béketeremtés” általános előmozdításán és különösen a szovjet birodalom emberibbé tételén – vagyis hozzájárulhatott a globális tudatosság felemelkedéséhez. Pavel tudta, hogy megtette a maga részét az új évezred eljöveteléért, ezért lelke békére lelt, noha az Űrföderációval való újabb kapcsolatok iránti vágya ismét fellángolt.
1985 végén, egy évvel a „Buzz”-könyvvel kapcsolatos esemény után, új kapcsolatfelvételre került sor, egy viharos téli éjszakán. Pavel már akkor homályos előérzetet érzett, mielőtt beszállt volna a limuzinba, amelyet egy városon kívüli találkozóra rendeltek ki számára. Valóban, a sofőrnek álcázott személy Argus volt, aki Moszkvától messze, egy elhagyatott helyre vitte, ahol egy álcázott repülő csészealj várakozott.
Argus gratulált Pavel jól fejlődő érzéken túli észlelési képességeihez. Olyan érzés volt, mint a régi időkben, és Pavelben ismét feltámadt az izgalom.
Ezután felszálltak a csészealjra, amelyet Argus kézzel irányított Anglia ősi Stonehenge-éhez, útközben néhány szükséges időtorzuláson haladva át, hogy „eltüntessék a nyomokat” a titkos találkozóra érkező számos fontos résztvevő mögött.
A Stonehenge-nél rendezett esemény rendkívül drámai volt. Az összegyűlt, névtelen, köntösös alakok között – akiknek többsége Pavel 1975-ös űrodüsszeiájának zarándoktársa volt, és akiknek rezgéseit meglehetősen jól érzékelte – különösen Buzz rezgéseit ismerte fel, Quentin és Don Miguel jelenlétével együtt.
A találkozót egy bibliai időkből származó József vezette. A zarándokoknak elmondták, hogy minden erejükre szükség van ahhoz, hogy a következő években gyorsan megvalósuljon a globális jóakarat és harmónia, még akkor is, ha a szokásos háborúk és háborús híresztelések közepette kell is ezt megtenni. A kérdés rendkívül fontos volt a magasabb tudatossági szint, az egység szellemének megteremtése szempontjából. Így az Új Korszak átmenetének egyre erősödő energiái sokkal kevesebb konfliktust és kárt váltanának ki. És mivel az átmenet már valamivel korábban megkezdődött, a kozmikus ciklusváltást többé nem lehetett elhalasztani.
A találkozó után Pavel Quentinnel és Don Miguellel beszélgetett, miközben Argus arra várt, hogy Oszkár, az írnok befejezze a tanácskozást. Ezután Argus visszavitte Pavelt Oroszországba, ahol a behavazott limuzin mellett szálltak le. A tényleges háromórás távollét alatt a helyi idő szerint kevesebb mint tizenöt perc telt el. Ismét a limuzinnal indultak hivatalos úti céljuk felé, de a járhatatlan útviszonyok miatt hamarosan vissza kellett fordulniuk Moszkvába.
*
Újabb egy évvel később, 1986 végén Pavellel ismét kapcsolatba léptek, hasonló körülmények között. Hóvihar, előérzet, Argus által küldött, magát másnak kiadó limuzinsofőr, a városon kívüli UFO-felvételi hely. Ezúttal a csészealj útja időtorzulásokon keresztül egy északi-sarki összejövetelre vezetett.
Az esemény a látványos „északi fény”, az Aurora Borealis háttere előtt zajlott, egy ragyogó, városnagyságú kristályűrhajó mennyei megjelenésével együtt. A „Béke a Földön” nevű kristályhajó azért érkezett, hogy összegyűjtse, felerősítse, majd visszasugározza azokat a hatalmas energiákat, amelyeket a Föld népének sok millió tagja küldött fel, akik akkor éppen egy gondolatkapcsolattal összekötött „Bolygószintű Békemeditációban” vettek részt.
A felerősített Fényenergiák e kiáramlásának célja az volt, hogy segítsenek elérni a pozitív földi energia kritikus tömegét. Az Űrtestvérek azt remélték, hogy így megfordíthatják a negativitások láncreakcióját, amely döntő hatással lenne a bolygó magasabb rezgésű birodalomba való átmenetére, legyen az pusztító vagy békés. És eddig az esélyek kedvezőnek tűntek – állították –, ellentétben a korábbi évek borúlátóbb előrejelzéseivel.
Pavelt átsugározták a hatalmas kristályhajó fedélzetére, álcázott zarándoktársai és sok más résztvevő közé, hogy meghallgassa Argus és Quentin ünnepélyes szertartását és beszédeit. Pavel számára mindez valamiféle mennyei karácsonyi ünnepségnek tűnt, amelyen angyali vendéglátók szolgáltak. Mélyen meghatódott, és magában ismét megerősítette elkötelezettségét a valódi „Béke a Földön” és a közelgő évezred iránt...
A SZERZŐ ÚJABB KAPCSOLATAI
Piramisok, Mexikó
Beszámoló Oszkár találkozásáról az Űrföderációhoz tartozó Pszicheán UFOnauta barátaival 1985. február 24-én, vasárnap kora délután, a mexikói Teotihuacán (az Istenek Városa) piramiskomplexumában.
Néhány héttel az 1985 elejére tervezett mexikói utazásom előtt űrbéli barátaim „üzenetet küldtek” – először telepatikusan, majd titokzatos telefonhívások útján –, hogy várják a találkozásunkat mexikói tartózkodásom idején, Teotihuacán ősi piramisainál, Mexikóvárostól 68 kilométerre.
A pontos hely képe az időponttal együtt rövid időre felvillant előttem, amit egy nagyon is földi külsejű közvetítő titokzatos módon közvetített egy torontói spirituális vásáron, mindössze tizennégy nappal a tényleges indulásom előtt.
Megérkezésem után városnéző körúton vettem részt Mexikóvárosban. Mélyen meghatott a Nemzeti Palotában látható hatalmas falfestmény, amely Mexikó történelmének számos eseményét ábrázolta. A festmény az ősi idők tolték korszakából származó jelenettel kezdődött, ahol indián alakokkal körülvéve, trónon ült egy világos hajú, kék szemű fehér férfi – a legendás isteni pap-uralkodó, Quetzalcoatl.
Másnap, 1985. február 24-én, vasárnap, a későn közlekedő busszal utaztam el űrbéli barátaimmal tervezett déli találkozómra. A nap perzselően sütött a piramiskomplexum poros, kiszáradt területére, miközben a 35 °C-os hőségben gyalogoltam arra a pontos helyre, Quetzalcoatl templomához, amelyet egy helyi szuvenírfüzetből ismertem fel.
Egy percen belül a semmiből felbukkant mellettem egy Don Miguel nevű, öreg pueblo indián közvetítő. Egy füves piknikezőhelyre vezetett, hogy csatlakozzam Quentinhez és öt másik űrbéli férfi baráthoz, akik takarókon heverésztek. Mindannyian fiatal fehér turistáknak tűntek, szépen lebarnulva, lezser öltözékben, minden részletükben teljesen emberinek látszva.
Quentin hideg sört kínált nekem egy nagy hűtőládából. Észrevettem, hogy a mellettünk elhaladó mexikói őslakos turisták többsége ámulattal pillantott Quentin csodálatos aranyszőke hajára.
– Természetesen zavarban vannak, mert elméjük nem tud hová tenni engem – mondta Quentin, és szeme huncutul csillogott. – Ismerős alakom mélyen beágyazódott faji emlékezetükbe – ősi istenségük, Quetzalcoatl alakja az.
– Úgy érted, amikor istennek adtad ki magad? – kérdeztem halkan, ahogy kezdtem megérteni a dolgot.
– Igen. Tudom, hogy ez komolyabb dolog, mint áthajtani a piroson. De mindez véletlenül történt – sóhajtott Quentin. – Körülbelül hétezer évvel ezelőtt, amikor egy űrhajóról erre a vidékre szállítottak le, az én kis automata siklóm meghibásodott, és a célponttól néhány mérföldre tett le. Éppen egy vallási ünnepség közepén szálltam le, amitől az izgatott bennszülöttek arcra borultak. Amikor kimásztam a nyomban távozó járműből, hamarosan megtudtam, hogy a bennszülöttek a legendás, „tollas kígyónak” nevezett égi istenüknek, Quetzalcoatlnak tartanak. Nem csoda, hogy ezt a helyet Teotihuacánnak nevezték el – az istenek városának, vagy az istenek helyének.
– Mivel feladatom az volt, hogy némi kultúrát és civilizációt tanítsak nekik, beleegyeztem abba, hogy rendíthetetlenül higgyenek bennem, mint testet öltött istenségükben, remélve, hogy így fogékonyabbá válnak az új gondolatokra. És a módszer varázsütésre működött – csakhogy lassan tanultak. Így évszázadokon át újra meg újra felbukkantam különböző helyeken. Egy alkalommal, amikor a Húsvét-szigeten tartott konferenciáról Chile partjaihoz érkeztem, még Perun és Ecuadoron, az Amazonas őserdein, Közép-Amerikán és Észak-Amerikán keresztül egészen az athabaskai régióig is gyalogoltam. Ez a különös utazás számos törzsi legenda tárgyává vált (ezek egy részét Taylor Hansen „He Walked the Americas” című könyvében is megírták).
– Küldetésem az volt, hogy a civilizáció révén békét és jólétet teremtsek. Bevezettem a mezőgazdaságot és az írás művészetét; naptárat dolgoztam ki a mezoamerikai népek számára (az 52 éves ciklus alapján, a Plejádokhoz való tájolással, amely a földi emberek rég elfeledett eredetére utalt). Folyamatosan azon fáradoztam, hogy megteremtsem az igazságosság és a humanizmus tartós alapjait Mezoamerikában – amit erősen akadályozott a nagy hatalmú papság azon törekvése, hogy fenntartsa az emberáldozatok gyakorlatát.
– Egy alkalommal még harminc évig pap-uralkodójuk is voltam a tolték Tula városában. Ezután az ármánykodó papok ügyes csalással elmozdítottak, ráadásul gyilkos szándékkal kiűztek a városból. Az ő beszámolójuk szerint szégyenemben felgyújtottam magam, és lángokban szálltam fel az égbe, azzal fenyegetőzve, hogy egy napon ismét testben térek vissza.
– Valójában közvetlenül azelőtt beszéltem a tömegnek az ilyen visszatérésről, hogy látványos módon felsugároztak egy mentésemre érkező föderációs űrhajó fedélzetére Vera Cruz közelében – ezzel lezárva évezredes nyilvános szerepemet azon a vidéken.
– Amikor évszázadokkal később Hernán Cortés ugyanazon a vidéken szállt partra, nem csoda, hogy a bennszülöttek azt hitték, Quetzalcoatl tért vissza. Mi, a Föderáció tagjai nagyjából sejtettük, milyen bajok és megpróbáltatások következhetnek ebből a történelmi partraszállásból, mégis abban reménykedtünk, hogy Cortésnek és spanyol katonáinak sikerül megdönteniük a vérengző azték papságot. Ez a papság egyéb szörnyűségek mellett egyetlen hét alatt fiatal férfiak tízezreit mészárolta le, kivágva szívüket áldozati felajánlásként, hogy megemlékezzenek Tenochtitlán templomairól (a mai Mexikóváros területén). Így a papság megdöntése hosszú távon békét és emberséges körülményeket teremthetett volna. A megdöntés után még sok forradalomra és több évszázadra volt szükség az eredmények eléréséhez – de megérte a küzdelmet.
– És bár évezredeken át tartó nyilvános szerepem véget ért, a Föderáció nevében továbbra is tevékenykedtem a háttérből.
– Tulajdonképpen hány éves vagy ebben a mostani személyedben? – kérdeztem.
– Körülbelül 35 000 éves, vagy ilyesmi...
– Fantasztikus! Korodhoz képest igazán jól nézel ki.
Nem tudtam megállni, hogy meg ne csípjem a csupasz karját.
– Te is jól nézel ki – mondta vigyorogva, majd olyan erősen megcsípett, hogy felszisszentem. – Te sem vagy éppen mai csirke. Már akkor sem voltál az, amikor Atlantiszon ugyanabban a csapatban dolgoztunk.
– Ez nem igazságos. Semmiféle emlékem nincs egy másik, állítólagos megtestesülésemről. A tested még mindig ugyanaz a régi?
– Természetesen. A nagy titok a stressz elkerülése és a tiszta életmód – válaszolta. Újabb üveg sört dobott felém, és maga is felhajtott egyet.
Ezután valamennyien ettünk a vegyes salátából és gyümölcsökből, amelyeket Don Miguel készített elő a társaságnak. Legalább ő közönséges földi ember volt, bár kissé koros.
– Ne nézz így rám – tiltakozott Don Miguel. – Én nem tudni semmit, én csak buta öreg indián.
– Persze – nevetett fel Quentin. – Ezért volt ő a Föderáció regionális igazgatója mindezekben az években ezen a vidéken és az Egyesült Államok déli részén. Csak Argusnak, a Föderáció Föld bolygón folytatott tevékenységéért felelős igazgatónak tartozik elszámolással.
– És te magad? – töprengtem hangosan.
– Ó, én csak visszatértem eredeti, régi feladatomhoz, hogy a Hierarchia kozmikus segítője legyek, most éppen a Föderáció különleges tanácsadói küldötteként.
– És nekem mi szerepem van mindebben? Miért hívtatok ide? – faggatóztam tovább.
– Írnok vagy, akinek szüksége van arra, hogy személyesen megérezze az embereket és a helyeket – vágott vissza Quentin. – Tehát mit érzel, mit érzékelsz itt?
– Nos, a gyorsan fogyó sörön és a gyilkos hőségen kívül... – kezdtem akadozva. – Tragédiát, erőszakot, bánatot, tehetetlenséget érzek. Valahogyan mindez még mindig itt van körülöttünk, és gennyesedik, mintha maga a föld is fájdalomban lenne...
– Pontosan – mondta Quentin érzelemmentes hangon. – A föld tehát megrázkódik és rengeni fog, és egy megtisztulási folyamat során követeli majd emberáldozatát. Itt, Közép-Mexikóban ez még az év vége előtt bekövetkezik, más országokban pedig valamivel később. Nagyon szomorú, de elkerülhetetlen. És nekünk nem szabad beavatkoznunk, a sok összefonódó sorsvonal miatt. Legfeljebb azt engedélyezhetik számunkra, hogy megmentsünk vagy kimenekítsünk egy gondosan kiválasztott egy százalékot abból a sok ezer emberből, akinek meg kell halnia.
Egy-két percnyi csend után Quentin folytatta, egyenesen a szemembe nézve:
– Most pedig a következő feladatodról, írnok. Egy idő múlva újabb UFO-könyvet fogsz írni, miután a későbbi találkozásaink során összegyűjtötted hozzá az összes anyagot. A könyv részben zarándoktársaidról fog szólni, de legnagyobbrészt rólunk, az Űrtestvérekről – akik valójában az igazi testvéreitek vagyunk; mert kozmikus származásától függetlenül az egész emberiség egyetlen nagy család.
– Tehát ismét önként jelentkeztem egy újabb könyv megírására – mondtam, és duzzogást színleltem, mintha áldozatnak érezném magam.
– Ez a te szereped, a te kihívásod. Nincs kifejezetten szükségünk arra, hogy személyesen te írd meg, de együttműködünk, hogy fejlődésed érdekében biztosítsuk számodra ezt a lehetőséget. Egyébként, ha abbahagyod a búslakodást, talán még egy sört is hozunk neked a közeli szállítójárművünkről.
– Miféle szállítójárműről? – A témaváltás kapcsán az égen látható néhány furcsa felhőalakzat felé intettem. – Azok a ti hajóitok?
– Valóban a mi álcázott űrhajóink, de kizárólag biztonsági és védelmi célokat szolgálnak. A közelben várakozó szállítójárművünk egy narancssárga, légkondicionált Volkswagen furgon, amellyel hamarosan elviszünk Mexikóváros külterületére, egy metróvégállomáshoz.
– És egyelőre ennyi, amíg újra nem találkozunk... – zártam le helyette.
Quentin meleg mosollyal bólintott: véget ért találkozásunk a tűző napon...
Ezüstbányák, Mexikó
Beszámoló Oszkár második mexikói találkozásáról a Föderációhoz tartozó Pszicheán UFOnauta barátaival, 1985. február 26-án, kedden, hajnali egy óra körül, Taxco ezüstbányászváros közelében.
Kevesebb mint 36 órával azután, hogy Mexikó teotihuacáni piramiskomplexumánál találkoztam űrbéli barátaimmal, nagy meglepetésemre késő éjszaka ismét összefutottam velük, egy másik helyen, magasan a hegyek között. Éppen egy vad diszkóbuliból tértem vissza, és kiszálltam a taxiból. Miközben tequilától áztatott állapotban óvatosan a Hotel Rancho bejáratát céloztam meg, egy négykerék-meghajtású pickup állt meg a közelemben, szőke hajú utasa pedig kiszállt mellém. Quentin volt az, régi űrbéli barátom, aki egy késő éjszakai „autózásra és beszélgetésre” hívott.
Amikor fejfájásomról és ájulásközeli állapotomról motyogtam valamit, Don Miguel, közvetítő barátom, a vezetőülésből kuncogott rajtam.
– A részeges párkereső tánc a hegyekben, nagy magasságban nagyon rossz orvosság. De gyere ide, majd rendbe hozlak.
Egy kulacsot emelt fel. És a benne lévő szer valóban segített: percek alatt újjászületettnek éreztem magam.
Barátaim közé szorítva elindultunk, mögöttünk Argus (egy másik űrbéli barátom) haladt nagy motorkerékpáron. Lehetetlenül meredek, keskeny és kanyargós utcákon száguldottunk lefelé, ki Taxcóból, majd fel a hegyek közé. Húszpercnyi rázós autózás után egy elhagyatott külfejtéses bányánál álltunk meg. Az öreg indián átbillentett egy távirányító kapcsolót, mire a közelben parkoló, negyven láb átmérőjű repülő csészealj láthatóvá vált, mivel kikapcsolta a védőpajzsát. Otthagytuk a pickupot, és felszálltunk a csészealjra, Argus azonban hátramaradt, hogy őrizze a tábort, amíg néhány óra múlva visszatérünk.
A csészealjjal elrepültünk. Don Miguel a kettős vezérlőknél ült, Quentin pedig harapnivalókat és néhány élénkítő italt szolgált fel. Néhány perc múlva elértük Acapulco tengerparti üdülővárosát. Ott „parkoló” helyzetet vettünk fel körülbelül tízezer láb magasságban az öböl és a város fölött, amelyet az utcai lámpák sok ezernyi ragyogó, aranyszínű gyöngysora rajzolt ki. Gyönyörű, romantikus látvány volt. Quentin azonban a műszerekkel volt elfoglalva, és finom részletességű területmegfigyelést végzett a következő napokban a Sötétség Erőinek ügynökei által várható bajok miatt. Miközben Quentin dolgozott, nagy örömömre a „buta öreg indián” úgy döntött, hogy elmeséli saját történetét a Föderáció szolgálatában végzett tevékenységéről.
A csillagokból érkezett le a Földre, a Föderáció megbízásából, hogy elősegítse a fejlődést, nagyjából ugyanabban az időben, amikor Quentin és Argus is, vagyis körülbelül hétezer évvel ezelőtt. Ő volt az az ember, aki bejárta Ázsiát és Alaszkát. Eredeti „működési területe” főként Szibéria volt, ahol Nagy Sámánként ismerték (az élethűbb megjelenés érdekében olvasószemüveget hordó öregembernek látszott). Egyre bővülő útjai során azonban eljutott Mongóliába és Kamcsatkába is, majd délnyugat felé haladt egy szigetláncon (a Kuril-szigeteken, a mai Japán területén) keresztül, mielőtt ismét visszatért volna a szárazföldre. Kr. e. 3000 körül segített Fu Hszinek, Kína első uralkodójának civilizált rendet kialakítani. A Kr. u. 13. század végén ismét ott tartózkodott, és a nagy Kubiláj kán közeli tanácsadója volt (még a legendás Marco Polóval is személyesen találkozott). A 17. század közepén pedig részt vett a mandzsu dinasztia megalapításában Mandzsúriában. A köztes időszakokban számtalan más dolgot tett, számtalan álruhában és tehetségének különböző oldalait felhasználva (jelenlegi, Don Miguel néven ismert személyazonosságát csak a 18. század végén vette fel). Családok ezreit vezette át a Bering-szoroson Alaszkába, majd Észak-Amerika vendégszeretőbb éghajlatú vidékeire. Hosszú időszakokat töltött az eszkimók között is. Végül a navahó és pueblo indiánok között telepedett le – de ezt megelőzően hosszú időszakokat töltött Mezoamerikában, ahol az elmúlt két évezred során Quetzalcoatléval együtt az ő befolyása is érezhető volt.
Ekkor Don Miguel átnyújtott nekem egy medaliont. Egyik oldalán az immár elválaszthatatlan, ősi mezoamerikai jelképeket ábrázolta: Quetzalcoatlt, a tollas kígyót (és/vagy a lépcsős piramisban rejlő misztérium szimbólumát); a másik oldalán pedig a barátságos öreg indiánt, Don Miguelt. Arra kért, adjam át ezt a medaliont egy kanadai UFO-kutató ismerősömnek, hivatalos elismerése jeléül a Föderáció ügyének további előmozdításáért. Azt mondta, a medalion valójában többcélú eszköz, és remélte, hogy ismerősöm találékonynak bizonyul majd felhasználási lehetőségeinek felfedezésében.
Később Don Miguel további idevágó információkat is elárult. Elmondta, hogy jelenlegi megtestesülésében jóval több mint harmincezer éves. Ő és hosszú életű munkatársai e különleges bolygófeladatok során rendszeresen hozzáférhettek különféle létesítményekhez, kommunikációs eszközökhöz, valamint pihenési és kikapcsolódási lehetőségekhez. Ezeket a lehetőségeket a Naprendszerben állomásozó Föderációs Űrlaboratóriumi Bárkára történő ingázással biztosították számukra. De bizonyos idő elteltével a bolygón dolgozó munkatársak egyre önállóbbá váltak. Az évezredek során egészen természetessé vált számukra a környezetbe való teljes beilleszkedés és a küldetés iránti teljes odaadás. Ez pedig mind a bolygó kulturális fejlődése, mind a munkatársak egyéni fejlődése szempontjából előnyösnek bizonyult.
Nem sokkal később, amikor Quentin befejezte munkáját, visszaindultunk Taxcóba, hogy engem ismét visszajuttassanak földi mindennapjaimhoz...
Stonehenge, Anglia
Beszámoló Oszkár találkozásáról a Föderációhoz tartozó Pszicheán UFOnauta barátaival 1985. november 27-én éjszaka, az angliai ősi Stonehenge-nél.
1985. november 27-én éjjel körülbelül tíz óra volt, amikor megérkeztem a találkozási pontra St. Catharinesben (Ontario, Kanada), ahová űrbéli barátaim vezettek. Ott felvettek, és egy elektronikus berendezésekkel telezsúfolt, ablaktalan furgonnal elvittek egy vidéki helyre, a Welland-csatorna közelébe. A sofőr sötét mezőkön vezetett át egy facsoporthoz, amely egy harminc láb átmérőjű repülő csészealjat rejtett. Egy íriszszerű nyíláson keresztül léptünk be, és egy fiatal nőt találtunk valamelyik vezérlőpultnál. Mind a fiatal férfi sofőr, mind a fiatal női pilóta fekete bőrű volt, overallt viseltek, és teljesen emberinek látszottak. Jackként és Jillként mutatkoztak be.
A csészealj felszállt velünk, és az Atlanti-óceán fölött Anglia felé indult. Az út körülbelül egy óráig tartott; célállomásunk a Stonehenge helyszíne volt, ahol több személlyel titkos találkozót tartottak. Leszálláskor megakadt a szemem a csészealj vezérlőpaneljének helyiidő-kijelzőjén, amely 1985. december 7-ét, 00:30-at mutatott – kilenc nappal a jövőben! Tájékoztattak, hogy a kijelzett dátum helyes: a Föderáció szándékosan megváltoztatta az időtényezőt, hogy elfedje a különböző időkeretekből idehozott fontos résztvevők útját. Mindezt nagyon ötletesnek és érdekesnek találtam.
Jill a járműben maradt, amely most láthatatlanná vált, kivéve közvetlen közelről. Jack közben átkísért a nedves talajon magához a Stonehenge kőköréhez. Elmagyarázta, hogy a terület körül számos további repülő csészealj található – láthatatlanok, de a miénkhez hasonlóan „őrségben” vannak –, amelyek egy sokkal nagyobb, szintén láthatatlan járművet védenek. Ez utóbbi a kőkör belsejében várakozott a tervezett találkozóra.
És valóban, amikor a félhomályban áthaladtunk egy kőkapun, hirtelen hatalmas, kehely alakú űrjármű tornyosult előttünk. Negyven láb átmérőjű alapja a földön nyugodott, vagy részben az ősi, ledőlt kövekre borult. Az alján ék alakú nyílás szolgált bejáratként, ahol „felsugároztak” bennünket a kehely szárába, egy rakodóplatform magasságába. Onnan egy kör alakú lépcsőn mentünk fel a jármű főfedélzetére.
Olyan érzés volt, mintha egy középkori várban járnék, amelyet díszes vastámaszok és ólomüvegre emlékeztető katedrálisablakok szegélyeztek. A dohos illatú falakból visszafogott fény áradt, középen pedig egy tartóoszlopot körülölelő kör alakú kőpad húzódott. Hat emberalak ült már a padon körben, szürke csuhába burkolózva, kifelé fordulva. Engem a hetedik hely elfoglalására kértek, ugyancsak abban a szürke csuhában, amelyet korábban kellett magamra öltenem. A kör alakú fal mellett álló emberalakok egyike, egy fehér csuhát viselő személy előlépett, és tompított hangon megszólalt:
– Üdvözöllek benneteket, barátaim. József vagyok, ennek a kehely alakú űrhajónak az őrzője, amelyet maga a legendás Merlin épített – ugyanúgy, ahogyan annak idején ezt a Stonehenge-emlékművet is. Bár továbbra is igen tevékeny a háttérben, Artúr király kora óta nem jelent meg nyilvánosan. Nos, ez a jármű Merlin személyes „Repülő Csónak Kamrája” – vagyis mozgatható fogadóterme. A szállítójármű és konferenciaterem e zseniális kombinációja szolgál most a már megkezdett találkozónk helyszínéül. Arra kérek mindenkit, hogy legfeljebb tizenöt percnyi csendes szemlélődéssel segítsen ráhangolódni a számos energiaáramlatra és egymás személyes energiamezőjére.
A kamra lágy fénye jelentősen elhalványult. Mindenki máshoz hasonlóan én is visszahúzódtam csendes magánszférámba, amelyet még fizikailag is elválasztottak a társaimtól az ülés fejtámlái mellett húzódó, „szemellenzőszerű” kínai válaszfalak. Csend lett a kamrában, de a fejemben nem. Folyton azon töprengtem – vagy inkább mások gondolataiból vettem át valamit –, hogy ez a József nem lehet-e a bibliai idők Arimátiai Józsefe, abban az „esszénus stílusú” fehér csuhában. Egy kehely alakú jármű őrzője, talán még a híres kehelyé is – a Szent Grálé. Volt-e kapcsolat a két tárgy között? Valamilyen különös módon felcserélhetők voltak, vagy ugyanarról a tárgyról volt szó, amelynek méretét az alkalomhoz igazítva meg lehetett változtatni? És mi a helyzet ezekkel a többi szereplőkkel? Ismerősnek éreztem őket; nagyon is ismerősnek, mintha...
– Érzem! – szólalt meg az egyik padon ülő társunk.
– Én is érzem! – mondta egy másik.
– Tudom, mi az! – tette hozzá diadalmasan egy harmadik.
Addigra én is tudtam, tudtam, kik voltak valamennyien.
Felkapcsolódtak a fények. József halkan felkuncogott.
– Nagyon jó! Kevesebb mint tíz percbe telt, amíg mindannyian felismertek mindenkit pusztán a személyes rezgések alapján. Most pedig következzen a hivatalos bemutatkozás. Közületek néhányan természetesen közismert személyiségek, ezért névtelenek maradnak. A többiek levehetik az arctakarót és a hangtorzítót, és felfedhetik személyazonosságukat.
Én és a két mellettem ülő személy felálltunk, és levettük az álarcunkat. Ahogyan megéreztem, Argus és Quentin voltak azok, akiknek nem volt szükségük bemutatásra. A másik négy ülő személy az 1975-ös űrodüsszeiám zarándoktársai közül került ki, amit József következő szavai azonnal megerősítettek. A többiek egyenként felálltak, arctakarójukat és hangtorzítójukat továbbra is a helyükön hagyva, és bemutatkoztak.
– Buzz Andrews vagyok az Egyesült Államokból.
– Charlie Angliából, szolgálatotokra.
– Pavel Ivanovics a Szovjetunióból.
– Ő pedig Yang úr a Kínai Népköztársaságból.
Egy másik alak lépett el a faltól, és felfedte saját, valamint az én személyazonosságomat is.
– Én Don Miguel vagyok, pueblo indián gyógyítóember. Ez az úr pedig Oszkár, a kanadai írnokunk.
– Tehát mindenki megvan – vette át a szót József. – Azért hoztunk ide benneteket, többek között, hogy felismerjétek zarándoktársaitok rezgéseit abból az odüsszeiából. Még néhány tag hiányzik, de velük majd később találkoztok. Igen, az 1975-ös odüsszeián nem csupán hét résztvevő volt erről a bolygóról. Azt hittétek, hogy egyetlen anyahajó szállított mindannyiótokat abban a hét csészealjban. Valójában hét teljesen azonos csészealj-hordozó hajóból álló csoport utazott együtt – de egymástól eltérő frekvenciákra hangolva, így láthatatlanok maradtak egymás számára. Tehát az eredeti hét zarándok száma hétszer hétre, azaz negyvenkilencre emelkedik.
– Most pedig rátérek arra, miért gyűjtöttük össze itt ezt a hét embert. Mindannyiótok segítségére szükségünk van ahhoz, hogy a következő években gyorsan megvalósuljon a globális jóakarat és harmónia – még a szokásos háborúk és háborús híresztelések közepette is. Ez a kérdés rendkívül fontos a magasabb tudatossági szint, az egység szellemének megteremtésében. Ilyen módon az Új Korszakba való átmenet egyre erősödő energiái sokkal kevesebb konfliktust és kárt váltanak majd ki, mint egyébként. És mivel az átmenet már valamivel korábban megkezdődött, a kozmikus ciklusváltást többé nem lehet elhalasztani.
– Uraim, valamennyien befolyásosak vagytok saját országotokban és a világ közösségében. Mi, a Föderáció részéről a lehető legnagyobb együttműködésetekben reménykedünk, mert valóban nagyon kevés az idő. A szükséges névtelenséget természetesen megőrizzük.
– Most újabb tizenöt percnyi csendes elmélkedésre kérlek benneteket, ezúttal megszakítás nélkül, a most itt tökéletesen összehangolt kozmikus energiaáramlatok közepette. Ez segít befogadnotok a globális tudatosság felemelésének rendkívüli jelentőségét és sürgősségét. Ezután lezárjuk a találkozót, és hazaküldünk benneteket – de később mindegyikőtökkel külön-külön is beszélünk a részletekről...
*
Mielőtt elhagytuk volna a kehely alakú járművet, Argus egy függönnyel elválasztott fülkén keresztül meredek lépcsőn felvezetett a vezérlőfedélzetre. Olyan érzés volt, mintha egy varázsló odújában járnék, amelyet színes kristálytengelyek és gömbök sokasága töltött meg, minden bizonnyal azért, hogy a furcsa, régi szerkezet repülését biztosítsák. Vendéglátóm megnyugtatóan brandyt és kávét kínált, majd mesélni kezdett múltjának néhány eseményéről – gondolataimat mitológiai időkbe és más világokba vezetve.
Argus jelenlegi megtestesülésében körülbelül hétezer évvel ezelőtt született, egy Föld körüli pályán tartózkodó űrhajó fedélzetén (egy távoli föderációs rendszerből származó, az Ankh bolygó nyilvántartása szerinti csillagcirkáló-osztályú hajón), egy istenszerű hajóparancsnok és egy „halandó” kelet-mediterrán vidékről származó földi nő gyermekeként.
A Földön nőtt fel, de huszonegy éves kora után az Ankh bolygóra ment, hogy felsőfokú tanulmányokat folytasson. Miután elvégezte az Űrakadémiát, belépett a Föderáció Űrflottájának Pszicheán Részlegébe. Ezután, sok évszázadnyi különféle szolgálati körút után Argust a Földre vezényelték egy nehéz küldetésre: meg kellett küzdenie a Sötétség Erői által behozott, sokféle óriási szörnyeteggel, és hatástalanítania kellett őket, mert veszélyeztették a korai civilizáció lakosságát és a föderációs támaszpontok személyzetét az égei-tengeri térségben. Megbízatása teljesítése mellett az elkövetkező évezredekben Argusnak számos utóda született Trójától Spártáig – köztük Argosz királyi házában is –, valamint több pszichikus látnoki leszármazási vonala. Ezer szemű mitikus emberként is ismerték, ami biztonsági és hírszerző tisztként mutatott hatékonyságának fényében nem meglepő.
Legismertebb hőstette azonban az „ARGO” nevű híres hajó megépítése volt, a „beszélő árboccal” együtt – egy kezdetleges interkommunikációs és hangosbemondó rendszerrel. A munkát a kentaurok által felnevelt Iaszón, a térség föderációs igazgatója rendelte meg, aki személyesen választotta ki az ötven „argonautából” álló legénységet. Közéjük tartozott Héraklész, Orpheusz, Kasztór és Polüdeukész, valamint más nagy népi hősök. A kezdetleges körülmények között, a semmiből megépített ARGO űrhajónak át kellett törnie a Sötétség Erői által elrendelt blokádot és kommunikációs zárlatot. Az áttörés sikerült, és a hajó biztonságos föderációs előőrsöt ért el az Argo Navis csillagképben. E csillagkép állandó biztonságának köszönhetően Iaszón és az argonauták a Vela és Puppis nevű térségekben telepedtek le, a közeli Carina rész mellett, ahol a fényes Canopus (egy rendkívül ragyogó szuperóriás) már ősidők óta lakott volt a nem elkötelezett „kozmikus segítők” egy csoportja által. Egy idő után azonban az argonauták többsége visszatért a Földre a szükséges ellátmánnyal és az újonnan épített hajókból álló flottákkal, hogy áttörjék a Sötétség Erőinek blokádját, és más ellenségekkel is megküzdjenek.
Kis-Ázsiában és az Égei-tenger térségében az egyik problémás csoportot a harcos nőkből álló amazonok jelentették. A trójai háborúban is harcoltak, sőt egy alkalommal Athént is megszállták. Héraklész (Argosz királyságának egyik vazallus főnöke), a legnépszerűbb görög népi hős felvette a harcot az amazonokkal, lefegyverezte királynőjüket, majd kiűzte őket a Herkules csillagképen túl található Messier 13 gömbhalmaz térségébe. Néhány szétszóródott maradványuk azonban hátramaradt, és végül Dél-Amerika Amazonas-vidékére vándorolt, ahol leszármazottaik azóta is az ottani űrforgalmi támaszpontokat keresik. Sokkal később, kiűzetésük után, az amazonok békét kötöttek, és a Föderáció értékes tagjaivá váltak, különösen az Űrflotta katonai ágában.
Az Északi-sark közelében
Beszámoló Oszkár találkozásáról a Föderációhoz tartozó Pszicheán UFOnauta barátaival és más lényekkel, 1986 októberében, az Északi-sark közelében.
1986. október 20-án, hétfőn, dél körül történt, amikor Ottawában tett hétvégi látogatásom után hazafelé tartottam Torontóba, ahol a „Világbéke” mozgalomhoz tartozó aktivista barátaimat látogattam meg. Még szabadságon voltam. A nap napos és meleg volt, az őszi táj gyönyörű, a falevelek arany- és vörös színűek voltak. Így a lassabb, festőibb útvonalat választottam.
Smiths Fallst már jóval magam mögött hagyva, az üres 15-ös főúton délnyugat felé vezettem, amikor egy narancssárga pickup megelőzte az autómat. Jelöletlen csomagtérajtaján kétszer röviden felvillant a „KÖVESS ENGEM” felirat. A szívem hevesebben kezdett verni, mert úgy tűnt, hamarosan bekövetkezik régóta várt találkozásom űrbéli barátaimmal. Követtem tehát a pickupot a Nagy Rideau-tó partja mentén, majd Prescott kisvárosának mellékútjain keresztül. Egy kikötő mellett elhaladva a pickup a vízpart közelében állt meg, én pedig közvetlenül mögötte húzódtam le. A pickup sofőrje, egy overallt viselő öreg indián, már kiszállt, és huncut vigyorral egy dokkhoz kötött hidroplán felé integetett.
– Van kedved egy kis repüléshez? – kérdezte az öreg indián. Don Miguel volt, egyik űrbéli barátom.
– Naná! – válaszoltam széles mosollyal.
Minden további nélkül kioldotta a hidroplán köteleit, miközben sürgetett, hogy szálljak be. Elfoglalta a pilótaülést, és máris meredek emelkedésbe kezdtünk egy távoli felhő felé.
– Mi lesz azzal, ha követnek bennünket, a légtérellenőrzéssel és minden egyébbel? – kérdeztem összevont szemöldökkel.
– Ó, ez a repülőgép radarbiztos és a szokásos látás elől is álcázott – válaszolta az öreg indián. – Akárcsak azok a más dolgok, amelyek abban az előttünk lévő felhőben vannak.
Amint belerepültünk az említett felhő fehér, bolyhos tömegébe, a hidroplán motorja hirtelen elhallgatott, és mozgásunkat valamilyen erő megállította. Ezután a köd felszakadozott, és láttam, hogy egy hangárban – pontosabban egy hatalmas űrjármű dokkolóöblében – landoltunk.
Don Miguel az üvegkupolás vezérlőhídra kísért, ahol a kettős vezérlőknél ülő fekete férfi és fekete nő meleg mosollyal üdvözölt.
– Jack és Jill, ha jól emlékszem – mondtam, felismerve a párost, akikkel az előző évben volt UFO-jellegű közeli találkozásom. – Hová indulunk ezúttal?
– Meglátogatjuk a Mikulást, ha nincs ellenedre – válaszolta rejtélyesen Don Miguel, majd a nagy elülső ablak közelében álló fali szekrény felé intett.
– Van ott kávé, tea és néhány sütemény. Szolgáld ki magad, és helyezkedj el kényelmesen.
Vállat vontam; idővel úgyis megtudom, mit jelent Don Miguel találós kérdése. Miközben az üdvözlő kávét kortyolgattam, és élveztem, hogy felszállhattam egy újabb, rejtőzködő járműre, a száz láb átmérőjű csészealj-siklónk már gyorsan emelkedett ki a felhőálcájából. Az egyik képernyőn a hátsó letapogató a gyorsan távolodó tájat mutatta. A gép egyenletes, vízszintes repülésre állt be, jóval a szórványos felhőzet fölött. Az egyik konzol digitális kijelzője 50 000 láb magasságban észak felé tartó útirányt mutatott, mellette az 1986. október 20., helyi idő szerint 12:17 szerepelt. Tudtam, hogy a kijelzések az én kedvemért láthatók. A többi, számomra értelmezhetetlen kijelzés az űrbéli barátaim általi pilótavezetést szolgálta; ők ezúttal nyilvánvalóan úgy döntöttek, felülbírálják az automatikus vezérlést, és közben különféle földi és légi irányító frekvenciákat hallgattak. Semmi sem utalt azonban arra, hogy járművünket észrevették volna.
Jóval fél órán belül már mögöttünk maradt a színes növényzet, és a hatalmas, kopár tundra fölött száguldottunk tovább, miközben fokozatosan sötétedett. Ezt követte az északi-sarki térség hófútta dombjainak és jégmezőinek egyhangúsága. És bár a konzol órája szerint felszállásunk óta alig egy óra telt el, odakint már éjszaka volt. Mégsem volt teljes sötétség, mert a hó és a jég fagyos pusztaságai továbbra is jól láthatók voltak, a látványos „északi fény” kísérteties ragyogásában fürödve. Nyilvánvalóan egyenesen a színes fények e hullámzó függönye, sőt maga az Északi-sark felé tartottunk. Így hát Don Miguel költői módon elmondta az igazságot úti célunkról.
Hamarosan a hullámzó, lágyan változó színes fényívek és -sávok kellős közepén jártunk, magában az Aurora Borealisban. Járművünk most automatikus vezérlés alatt állt, mi négyen pedig karöltve álltunk a nagy elülső ablaknál, gyönyörködve a csodálatos látványban. A jármű fokozatosan lelassult, és majdnem teljesen megállt. Az alattunk elterülő vidék ismét világosodni látszott. Ekkor messze előttünk a látóhatár mentén fény ragyogott fel, mintha egy rejtett kráterből felkelő nap készülne megjelenni. De nem kerültünk közelebb; helyette lebegő pozíciót vettünk fel egy több mérföld széles kör alakzatában, tizenegy távoli, csillogó objektum társaságában. Ezek az objektumok mind ugyanolyan nagy csészealjak voltak, mint a miénk, legalábbis az előretekintő letapogató főképernyőn látható nagyítás szerint.
Ezután fehér fény jelent meg fölöttünk, amely gyorsan egyre intenzívebbé vált. Hamarosan a ragyogó sarki fény látványát teljesen elhomályosította egy sokkal káprázatosabb ragyogás. Óriási alakzat ereszkedett a látómezőnkbe. Egy város méretű kolosszus volt, de olyan, mintha kristálycsillárok szörnyű hatalmas tömege lenne, amely a karácsonyi díszekhez hasonló, színes fények sokaságában villogott és pislogott.
– Mi... mi ez...? – dadogtam, teljesen lenyűgözve a mennyei jelenéstől, amely most tőlünk egy-két mérföldre töltötte be egész látómezőnket.
– Lenyűgözött, mi? – hallottam Don Miguel hangját. – És ez így is van rendjén. Ez a kristályjármű, amelyet jelenleg „BÉKE A FÖLDÖN”-nek neveznek, Naprendszeretek bolygóközi hierarchiájának legfőbb vezérhajója.
– Ez a kristályjármű azért van itt, hogy összegyűjtse, felerősítse, majd visszasugározza azokat a hihetetlenül hatalmas energiákat, amelyeket a Föld sok millió lakója küld fel, akik ebben az órában egy gondolati kapcsolattal összekötött „Bolygószintű Békemeditációban” vesznek részt...
Tekintetem a konzol időkijelzőjére tévedt. Nagy megdöbbenésemre 1986. december 31-ét, greenwichi középidő szerint déli 12:00 órát mutatott!
*
Hirtelen pillanatnyi bizsergés futott végig egész testemen. A következő pillanatban kissé megrázkódva és összezavarodva a hatalmas kristályjármű fedélzetén találtam magam, ahová valamilyen módon csodálatosan „felsugároztak”. Egy jégbarlanghoz hasonló nagy csarnok lágyan fénylő, tejfehér környezetében voltam, csészealjas útitársaimmal és sok más emberrel együtt, mintha mindannyian valamilyen ünnepélyes megnyitóra várnánk.
A levegő és a gravitáció normálisnak érződött, a hőmérséklet kellemesen enyhe volt. Hét névtelen, csuhás és álarcos személy sorában az ötödik voltam, akik egy hosszú padon ültek, mintha bíróság előtt lennének. Nem tartott sokáig, amíg pszichikus úton felismertem, hogy a többi padon ülő az 1975-ös űrodüsszeiám zarándoktársa. Éreztem, hogy ők is ugyanígy felismertek engem. Ezúttal tehát mindannyian jelen voltunk: a tőlem balra ülő négy alak az, akikkel egy évvel korábban már együtt ültem a Stonehenge-nél, a kehely alakú járműben tartott találkozón; a tőlem jobbra ülő két alak pedig az addig még hiányzó két személy volt.
Velünk szemben, a nagy csarnok túlsó oldalán negyvenkét csuhás és álarcos ember ült, hetes csoportokban, hat sorban. Homályos sejtésem volt róluk és szerepükről. A falak mentén még sokan mások álltak, eltérő öltözetben. Mögöttük, az egyik átlátszó falszakaszon túl két csészealj-siklót láttam az összesen tizenkettőből, amelyek a kísérteties sarki fényben lebegtek. A nagy kristálycsarnok ünnepélyes csendjében olyan érzésem volt, mintha egy nagyszerű, fenséges katedrálisban lennék.
Középen, kör alakban elrendezve, újabb hét csuhás és álarcos személy ült egymástól nagy távolságban, díszes székeikben, mintha főpapok lennének. Ekkor egyikük felállt, leengedte csuklyáját, és levette álarcát. Argus volt, ahogyan sejtettem. Egy emelvényre lépett, felemelte karját, és beszélni kezdett az összegyűltekhez.
– Argus vagyok, a Föderáció Föld bolygón végzett tevékenységének igazgatója. Üdvözöllek benneteket, barátaim. A valós idő szerint valóban 1986 szilvesztere van, néhány perccel greenwichi középidő szerinti déli tizenkét óra után. Mindannyiótokat különböző, de észrevehetetlen időeltolódásokon keresztül szállítottunk ide, hogy egyszerre érkezzetek meg, és ugyanilyen módon juttatunk majd vissza benneteket saját időkeretetekbe.
– Hosszú előkészítő munka után végre elérkeztünk a nagy kozmikus pillanathoz: a „Béke a Földön” hadművelet most megkezdődött. A Föld egyértelmű segítségkérésére válaszolva ez a hatalmas kristályjármű teljesen feltöltődve érkezett, a számos galaxisból és azon túli birodalmakból áradó szeretet energiáival. Most éppen azokat a hatalmas energiákat gyűjti és erősíti fel, amelyeket a Föld sok millió lakója küld fel, akik ebben az órában egyidejűleg vesznek részt a bolygószintű „Békemeditációban”. A kristályjárműbe hozott összes tárolt kozmikus energiát – amelyet most a sok millió, közösen szolgáló földi ember által felküldött hatalmas energiák modulálnak – óriási mennyiségű Fényként sugározzák a Föld mágneses mezejébe, hogy megváltoztassák a kritikus tömeget. A kristályjármű ezt a kiárasztást, ezt a „pünkösdöt” közvetlenül a Föld felé végzi majd. Eközben az ebből a forrásból származó, elképesztően erős sugarakat a körben elhelyezkedő tizenkét csészealj fogja fel és továbbítja – a Föld körül elhelyezkedő 144 „sugárhajó” közvetítőhálózata számára, hogy helyi térségeikben kisugározzák az energiát a mágneses mezőbe, biztosítva az optimálisan egyenletes eloszlást. Ezeknek az energiáknak, amelyek a különféle rétegeken és sok emberi elmén keresztül működnek, az a céljuk, hogy segítsenek elérni a pozitív energia kritikus tömegét. Így reméljük, megfordíthatjuk a negativitások láncreakcióját, és hatalmas tudatosságváltozást idézhetünk elő a bolygó végső gyógyulása érdekében, az erős spirituális Szeretet és Fény felé. Ha személyesen a Szeretetet, a Fényt és a pozitív hozzáállást választjátok, bőséges lehetőséget kaptok saját képességeitek kibontakoztatására. Ha viszont a félelmet és a negativitást választjátok, sok bajt és megpróbáltatást vonzotok magatokhoz. Mindenki a hite, hozzáállása, erőfeszítései és tettei szerint részesül. Ez az 1987-es év lesz a kritikus tömeg éve, amely meghatározza a következő idők hangulatát, a történelmi és kozmikus kibontakozás irányát. Mindez természetesen döntően befolyásolja majd a bolygó magasabb rezgésű birodalomba való átmenetének módját: vajon pusztító és erőszakos lesz-e, vagy örömteli és békés. És eddig az esélyek nagyon kedvezőnek tűnnek a Fény számára, a harmonikusabb átmenet mellett, ellentétben a korábbi évek borúlátóbb előrejelzéseivel.
– Ezért a nagyszabású mentésre és evakuálásra vonatkozó, régóta fennálló eredeti terveinket jelentősen csökkenthetjük. Flottáink mindazonáltal teljes készültségben állnak majd, minden eshetőségre.
– És egy rendkívül örvendetes új politikai kiegészítésként mostantól kiválasztott, súlyos szükségben lévő személyek előzetes megmentését hajtjuk végre, amelyet „KORAI ARATÁS” hadműveletnek nevezünk. Ez főként a „csillagsegítőkre”, „fénymunkásokra”, valamint azokra a magas szellemiségű személyekre vonatkozik, akik nagyon rossz egészségi állapottól és/vagy előrehaladott kortól szenvednek. Minden ilyen mentés kizárólag az adott személy beleegyezésével, titokban történik. Egy klónozott helyettesítő automatát hagyunk hátra, a valódi személyt pedig teljes megfiatalítás céljából elvisszük, hogy hosszú, új életet élhessen. Szabadon választhat majd, hogy más birodalmakban tölti-e azt, vagy visszatér a Földre, miután az teljesen átalakult az eljövendő Aranykorba.
– Most pedig visszatérek a „Béke a Földön” hadművelet jelenlegi eseményéhez, ehhez a hatalmas energia-beáramláshoz. 1987 elején számos kellemetlen nehézség, fennakadás és katasztrófa – ember okozta és természeti egyaránt – fog jelentkezni, mivel a bolygó mágneses mezejének még fel kell szívnia ezeket a hatalmas energiákat, amelyek átmenetileg destabilizáló hatást fejtenek ki. A későbbi hónapokban is a továbbra is uralkodó, erősebb energiák jelentősen felerősítik majd az eseményeket és a hozzáállásokat, akár pozitív, akár negatív irányban.
– Ezzel befejezem a Föderáció nevében tett nyilatkozatomat. Köszönöm mindannyiótok szíves figyelmét. Most pedig hallgassuk meg a jelen lévő legmagasabb rangú tisztviselőnket, magát Quentint, az 5-ös fokozatú kozmikus segítőt, aki a Nagyobb Spirituális Hierarchiát képviseli, és jelenleg a Föderáció különleges tanácsadói küldötteként tevékenykedik.
Argus ezzel visszaült a helyére. Quentin levette álarcát, majd az emelvényre lépett.
– Sok itt jelen lévő „fénymunkás”, munkatárs és különösen a kapcsolatba lépett zarándokok számára ez az év a tizenkét évig tartó felépítés és előkészületek betetőzése lesz – kezdett beszélni Quentin. – Most először van együtt mind a hét eredeti zarándok arról a bolygóról, akik részt vettek az emlékezetes 1975-ös űrodüsszeián. Erre a találkozóra különböző időkeretekből, titokban hoztunk ide benneteket, hogy megőrizzük a továbbra is szükséges névtelenséget. Abban a reményben hoztunk ide benneteket, hogy pszichikus úton felismeritek egymás rezgéseit – ami érzésünk szerint teljes mértékben sikerült az első hét zarándok esetében, és részben a másik hat, hétfős csoport esetében is. De legfőképpen azért hoztunk ide benneteket, hogy alaposan átitatódjatok a legtisztább, Fényre irányuló indíttatással, a globális „Béke a Földön” együttműködés iránt. Arra kérünk benneteket, hogy ezt a szellemiséget saját befolyási köreitekben is honosítsátok meg. Így hatékonyan elindíthatunk egy láncreakciót, amely végül a globális tudatosság hatalmas változását idézheti elő.
– Most pedig az odüsszeia résztvevőiről: kérem, az első hét zarándok egyenként lépjen elő, és mutatkozzon be.
Eleget tettünk a kérésnek, megismételve a körülbelül egy évvel korábban, a Stonehenge-nél tartott találkozón némileg hasonlóan megrendezett bemutatkozást. Rajtam kívül természetesen az álarcok és hangtorzítók a helyükön maradtak.
– Buzz Andrews vagyok az Egyesült Államokból – állt fel az első alak, és megszólalt.
– Charlie Angliából, személyesen – mondta a második.
– Pavel a Szovjetunióból. Csak Pavel, és hagyjuk el középső nevemet, az Ivanovicsot, hogy elkerüljük a félreértéseket – hadarta a harmadik alak.
– Én továbbra is Yang úr vagyok a Kínai Népköztársaságból – hajolt meg a negyedik.
– Én pedig Oszkár Kanadából – mondtam, amikor rám került a sor.
– Szeretem, ha Alohának neveznek – vagy hivatalosabban Csendes-óceán Anyának, ha úgy tetszik – szólalt meg a hatodik, ugyanolyan természetellenesen egyhangú hangon, mint a többiek.
– Én pedig szeretem, ha Zairának neveznek – vagy hivatalosabban Afrika Anyának, ha úgy tetszik – mondta a hetedik, és üdvözlésül felemelte egyik karját.
Quentin ismét megszólalt.
– Mindkét itt jelen lévő női zarándokunk a királyi családok és a spirituális gyakorlók hosszú, egymással összefonódó leszármazási vonalából származik, így saját térségének legnemesebb és legmagasabb rangú képviselője. Bár fontos úttörő szerepükre való gondos felkészítésük sokáig tartott, általános küldetésükre való ráébredésük viszonylag friss, és még nem teljesedett ki. De kétségtelenül nagyszerűen megállják majd a helyüket, ahogyan nagy, királynői elődeik is tették.
– Ami az itt, a székek körében ülők névsorolvasását illeti: ez a fehér csuhás úr az ősi esszénusok közül származó József, a legendás Kehely-jármű őrzője. Ez az úr, aki már korábban beszélt, Argus. Ezt a félénk úriembert, aki most álarc nélkül ül itt, Don Miguelként ismeritek, pueblo indián gyógyítóember, jelenleg a Föderáció mezoamerikai tevékenységének egyik igazgatója. Ez az ijesztő álarcot viselő, tibeti öltözetű szerzetes a himalájai Dardzsiling Tanácsának Tsangpo lámája, aki egyúttal a Föderáció igazgatója a „Shamballah” térségben. A két, ragyogóan színes köntöst viselő munkatársunk pedig a Belső Föld képviselője, nevük Thalos, illetve Pellucidos.
– A padsorokban, névtelenségük megőrzése érdekében csuhába burkolózva ül az 1975-ös odüsszeia további hatszor hét zarándoka. Ők még nem nyerték vissza teljes emlékezetüket, és alvásukból vagy különféle időkeretekben végzett meditációikból „sugározták ide” őket. Rajtuk kívül számos más jelenlét is található körülöttünk és közöttünk: láthatatlanok, de sokan közületek mégis erősen érzékelik őket. E jelenlétek között van Naprendszeretek Főparancsnoka, más parancsnokokkal együtt, továbbá a Galaktikus Konföderáció és a Nagyobb Föderáció képviselői.
– A háttérben, a falak mentén a Föderáció számos nagyra becsült segítője, munkatársa és Űrflotta-tisztje áll. Ezzel véget ér a szereplők bemutatása – úgymond. – Quentin ragyogó mosolyt villantott, majd leült.
*
– Most pedig térjünk rá a „Béke a Földön” hadművelet következő szakaszára – vette át a szót a fehér csuhás József az emelvényen. – Eljött az ideje a hatalmas energiák kiárasztásának. Kérlek benneteket, az első pillanatokban védjétek szemeteket.
József magasra emelte karját, és kántálni kezdte a szent „AUM” hangot. Mások is csatlakoztak hozzá, miközben fentről és minden oldalról kórus kíséretét hallottam, amely inkább az „ÁMEN” szóra emlékeztetett.
A felfelé szálló kántálás harmadik ismétlésekor hangtalan robbanásként felvillant az elképzelhető legfényesebb fehér fény. Szerencsére mindannyian eltakartuk szemünket az elviselhetetlen ragyogás elől. Ezután a tüzes fényesség nagyon lassan elhalványult, mígnem elviselhető erősségűvé vált. Erőteljes, mégis megnyugtató energiákat éreztem magam körül, amelyek át is áramlottak rajtam. Felvillanyozó, élénkítő, mégis rendkívül ellazító érzés volt, amely körülbelül fél óráig tartott. Életemben csak egyszer tapasztaltam ehhez hasonlóan boldogságos érzést: az 1975-ös odüsszeiám csúcspontján.
*
Amint a „BÉKE A FÖLDÖN” kristályjármű hatalmas energiaátadása alábbhagyott, és az intenzív fény lágy ragyogássá szelídült, egy gong mély hangja visszhangzott végig a csarnokon, jelezve az összejövetel végét. Ekkor ismét „materializálódva” találtam magam a csészealj-siklónk fedélzetén, az elülső ablaknál állva, Don Miguellel, Jackkel és Jill-lel együtt, pontosan úgy, ahogyan egy órával korábban.
Úgy tűnt, a nagyszerű esemény véget ért. A hatalmas kristályvezérhajó fenségesen emelkedni kezdett, majd hamarosan eltűnt a látómezőből. Valamennyi csészealj-sikló, beleértve a miénket is, szintén mozgásba lendült, szétszóródva, hogy utasait oda és akkor vigye vissza, ahová és amikor kellett.
Miközben a sarki fény függönye hamarosan mögöttünk maradt, és egy alkonyatszerű térségen haladtunk keresztül, észrevettem, hogy útitársaimmal együtt jól láthatóan ragyogunk, akár a vallási ábrázolások nagy szentjei.
– Ó, Istenem! – nyögtem zavartan. – Ez a hirtelen szentség még tönkreteszi a hírnevemet, és elrontja kényelmes tökéletlenségeimet!
Amikor csészealjunk déli irányú útján visszatért az egyre erősödő nappali fény világába, szeretetteljes öleléseket váltottunk, majd Don Miguel gyengéd szavai következtek.
– Rendben, emberek, együnk valamit, és igyunk teát vagy kávét. Itt az ideje „visszatérni a földre”. És bár tiszta energiatöltésetek még egy-két napig megmaradhat, hétköznapi éneteket nem fenyegeti a hirtelen szentség. Az efféle átalakuláshoz kissé több munka kellene – talán jó sok munka.
Mire befejeztük a falatozást, már teljes nappali világosságban jártunk, és számos, színes őszi lombbal körülvett tó fölött száguldottunk. Ezután egy magányos felhőben megálltunk, az előretekintő letapogató képernyőjének nagyítása alapján. A konzol időkijelzőjére pillantottam. 1986. október 20-át, keleti standard idő szerint délután 12:24-et mutatott, vagyis a helyi időt.
– Két perc a dokkolásig – jelentette be Jill, női pilótánk, aki már a vezérlőknél ült.
– Igen, pontosan ugyanabba a felhőbe térünk vissza, ahonnan elindultunk. Az eltelt valós idő összesen kilenc perc lesz, ami nem is rossz – válaszolta meg Don Miguel a fel sem tett kérdésemet. – És arra a másik kérdésre, amely benned motoszkál: három hónapnyi lehetséges időtartomány áll rendelkezésre ahhoz, hogy elfedjük a sok résztvevő felvételét és visszajuttatását erre a sarki „Béke a Földön” összejövetelre. Az időtartomány szűk és egyenetlenül helyezkedik el október közepe és január közepe között, azok miatt a különféle anomáliák miatt, amelyeket egyes bolygók Földdel való, újévi együttállása idéz elő.
Szeretetteljes búcsúzás és a vezérlőhídon tett utolsó körbepillantás után Don Miguel lekísért a dokkolóöbölben álló hidroplánhoz. Hamarosan a kívülről ártatlannak tűnő felhőn kívül repültünk, visszafelé a Nagy Rideau-tó partjára, ahonnan eredetileg elindultunk.
Ismét „szilárd földön” állva, az elfelejthetetlen, hatalmas kozmikus esemény után melegen elbúcsúztunk. Az óra szerint húsz perc telt el, valójában azonban háromórányi eseménysort éltem át, amely számomra inkább három, áhítattal és csodákkal teli napnak tűnt...
EPILÓGUS
Szivárvány a Niagara-vízesésnél
1988. július 3-án, azon a kora vasárnap reggelen éppen ismét azon töprengtem, hogy milyen régen esedékes már egy újabb kapcsolatfelvétel űrbéli barátaimmal, amikor megérkezett a „jelzés”. Látómezőmön – mintha televízió képernyőjén jelent volna meg – egyértelműen átvillant a Niagara-vízesés képe. Nem tudtam eldönteni, hogy a kép valóságos volt-e, vagy csak a fejemben jelent meg. De minden további nélkül beugrottam az autómba, és elindultam a torontói otthonomtól egyórányira fekvő vízeséshez.
Mire megérkeztem, a terület már hemzsegett a turisták tömegétől (nem is csoda, hiszen Kanada napja és az Egyesült Államok függetlenségének napja egyaránt arra a hosszú hétvégére esett). Mielőtt megfelelő parkolóhelyet kerestem volna, megálltam egy motel közelében, ahonnan ráláttam a vízesésre, és leállítottam a motort. Ott ültem csendes autómban, elbűvölve a világ hetedik csodájának mennydörgő víztömegétől, a természet egyik legnagyszerűbb látványosságától. Akárhányszor jártam is korábban a Patkó-vízesésnél, szívemben mindig ugyanazt az áhítatot éreztem. Mindig volt valami misztikus abban a dübörgő és kavargó mélységben. Ezúttal különösen látványos szivárvány ívelt át hatalmas környezetén. A szivárvány pompájában gyönyörködve aztán nagy meglepetés ért.
Ott, álló autóm vezetőüléséből, „felsugároztak” egy mérföld hosszú, rúd alakú űrjármű fedélzetére. Átlátszó jármű volt, amelyet „Szivárványhajónak” neveztek, és amely magasan Föld körüli pályán állt. A járművet találóan nevezték el a szivárványról, mert széles, átlátszó, szivárványszínű csövekből állt. Ezek az egymáshoz kapcsolódó csövek a karcsú hajó teljes hosszán végigfutottak. A teljes testi materializálódás után a sárga cső belsejében találtam magam, sok más ember között ülve, mintha repülőgépen lennék. Fölöttünk, alattunk és velünk szemben (a színezetlen falrészeken keresztül nézve) más színű, törzsszerű csövek voltak, tele hozzánk hasonló emberekkel. A csöveket képernyőkkel felszerelt válaszfalak osztották szakaszokra, és minden utas számára jó kilátás nyílt minden irányba.
A mélyűr fekete háttere előtt a Föld nappali oldala tisztán látszott, mintha sok százezer mérföld távolságból néznénk. A látvány lélegzetelállító volt, és mindenki sorra megcsodálhatta, miközben a jármű lassan forgott saját tengelye körül.
A közelemben, a folyosó válaszfalának képernyőjén emberi alak kezdett kirajzolódni. Quentin aranyköntösös alakjának élethű vetületévé állt össze. A jelenés felemelte egyik kezét, és megszólalt.
– Még ha csak a parancsnoki hídról kivetített holografikus másolatok révén is, hadd üdvözöljelek benneteket, barátaim, ezen a „Szivárványhajón” – amely az Őrzők rendkívül különleges ajándéka erre a különleges alkalomra. A különféle színkódokat és a ti konkrét ülőhelyeiteket annak alapján rendezték el, hogy a kozmikus megnyilvánulás hét sugarának melyikéhez tartoztok személyesen jelenlegi megtestesülésetekben. Az átvitel és szállítás számunkra így könnyebb, nektek pedig a megértés és a felemelkedés akkor a leghatékonyabb, ha saját személyes sugaratokon keresztül történik. Ha arcvonásaitok felismerhetetlenül elmosódottnak látszanak, mert belső fénykisugárzásotok elhomályosítja őket, az azért van, mert mindannyian Fénylények vagytok, amit ez az erősen felerősítő, magas rezgésű mező most világosan láthatóvá tesz.
– Benneteket, kiválasztott fénymunkásokat, kapcsolatba lépett személyeket és az egykori űrodüsszeia résztvevőit azért gyűjtöttünk itt össze különböző időszakokból, hogy megmutassuk nektek otthonbolygótok egészségi állapotát. Az időutazás és a fokozott tisztánlátás segítségével olyannak látjátok majd a Föld auraburkát, amilyen az 1960-as évek végén volt, amilyen most, és végül amilyen 82 százalékos valószínűséggel 2025-ben lesz. Ezt a „Szivárványhajót” úgy tervezték, hogy fokozza az aurakisugárzások érzékelésének képességét, és hogy előre vagy visszafelé vigyen bennünket az időben, így megláthatjuk és megérezhetjük a globális „egészségi állapot” ténylegesen fennálló mértékét.
Quentin kézjelére dallamos harangjáték hangja hallatszott. Minden fény és látvány gyorsan villogni kezdett, egyre fokozódó, hipnotikus oszcillációvá válva. Amikor néhány pillanat múlva az oszcilláció megszűnt, és a környezet normalizálódott, a nagy képernyőn a következő digitális kijelzés jelent meg: Kr. u. 1968. A Föld ismét láthatóvá vált, ezúttal azonban szomorúan betegnek tűnt, auraburkát tompa, szürkés köd fedte, amelyben itt-ott dühös vörös és barna fények izzottak. Drámai szemléltetése volt ez egy zavaros, negatív korszaknak.
Ismét megszólalt a harangjáték, és újra elkezdődött az oszcilláció. Amikor „normalizálódtunk”, már 1988-ban jártunk. A Föld aurája tisztábbnak tűnt, bár még mindig kissé viharos volt. Kisugárzásából optimista hullámok és új kezdetek hangulata áradt. Összességében bizakodó légkör uralkodott.
A harangjáték és oszcilláció következő sorozata a jövőbe vitt bennünket. A képernyő 2025-öt mutatott. A bolygó rendkívül fényes látványt nyújtott. A Föld csillogó kék auraburka egészséges ragyogást teremtett. Könnyedség és öröm érzése áradt belőle. A látvány változatlan maradt, miközben Quentin folytatta beszédét.
– A Föld sok millió lakója vett részt a gondolati kapcsolattal összekötött „Bolygószintű Békemeditációban” 1986. december 31-én. A „Béke a Földön” hadművelethez egy kozmikus energiával teljesen feltöltött hatalmas kristályűrhajó érkezett ide, hogy összegyűjtse és felerősítse a meditáló földi emberek által felküldött hatalmas energiákat. Ezután az összes egyesített energiát óriási mennyiségű Fényként a Föld mágneses mezejébe árasztottuk, hogy a kritikus tömeget pozitív energiává alakítsuk. Mindezt abban a reményben tettük, hogy megfordítjuk a negativitások láncreakcióját, és így a globális tudatosság hatalmas változását idézzük elő, hogy ez a bolygó végül az erős spirituális Szeretet és Fény felé gyógyuljon. Örömmel mondhatom, hogy az eddigi jelek biztatóak.
– Az 1987-es évnek a kritikus tömeg évévé kellett válnia; azzá az évvé, amely meghatározza a történelmi és kozmikus kibontakozás hangulatát, és befolyásolja a Föld magasabb rezgésű birodalomba való átmenetének módját – akár pusztító és erőszakos, akár örömteli és békés lesz az. Bár az eljövendő események sorrendjét és a bolygón bekövetkező történések módját végső soron a Nagy Kozmosz határozza meg, ti, fénymunkások és csillagmagvak segíthettek a beérkező új, regeneráló energiamintázatok egyensúlyba hozásában és összehangolásában.
– Ezután 1987 augusztusának „Harmonikus Konvergencia” eseménye az isteni megvilágosodás páratlan beáramlását jelentette a bolygóra. Ti és mi hatékonyan lehorgonyoztuk ezt az energiát, amely most a világ különféle rétegein keresztül fejti ki hatását, a bolygó „újjászületésének” megnyilvánulásaként.
– Most pedig az ezredforduló előtti megtisztulási időszak felgyorsult tér-idő kontinuumán haladunk keresztül. Testetek megrázkódik, hitrendszereitek és érzelmi felépítéseitek pedig mind megrendülnek, meglazulnak, felrázódnak és felébrednek az Arany Fény tudatosságának egyetemes megszületése közben. A beérkező nagy kozmikus energiákat mindenki érzi, még ha nem is azonos módon. Nagy a zűrzavar és a megosztottság, mert sok lény nem tudja, hogyan birkózzon meg a rezgésgyorsulással. Minden rezgésszintű életforma felgyorsul egy felfelé irányuló, előretörő spirális mozgásban, amely minden életforma frekvenciájának emelkedését idézi elő, ahogyan egyre inkább összhangba kerülnek a Fénnyel. Ebben az időben testetek részben fényforma, részben fizikai anyag. A fizikai anyag felgyorsul, és egyre inkább összeolvad azokkal a Fényformákkal, amelyek felé átalakultok. Mindannyiótokat arra ösztönöznek, hogy felébredjetek, és az emberiség Új Hajnalára emelkedjetek, mint Fényhordozók vagy Fénylények.
– Sajnálatos azonban, hogy azok, akik ellenállnak e mennyei erő érintésének, inkább negatív erőként fogják érzékelni, és minél erősebb az ellenállásuk, annál hevesebb lesz a negatív reakció. Ahol egyensúlyhiány van, ott nagy ellenállás fog megnyilvánulni, és a szükséges történelmi változások elhozzák az egyensúlyt a földre és az emberek életébe. Ez a megtisztulás ideje mindenki számára, és magának a bolygónak is. A Föld megtisztulása létfontosságú az evolúciójához, és biztosan végre fogja hajtani ezt a feladatot. Az egyetlen kérdés az, hogy közületek hányan teszitek ugyanezt, és éltek majd addig, hogy megláthassátok az eljövendő dicsőséget.
– A jelen a finomodás időszaka. Most talán nehéznek érződik, de megjutalmaz majd benneteket, amikor „újonnan ragyogó” lényekként emelkedtek ki belőle. Vessétek le a harmadik sűrűség bilincseit, hogy összhangban maradhassatok kibontakozó negyedik sűrűségű létezésetekkel. Naponta hangolódjatok a Hierarchia mezejére világos módon, és engedjetek el mindent önmagatokban, ami nem kívánatos a harmónia számára. Ehhez nagy erőre és egyensúlyra van szükség, de az erőfeszítés megéri. Egyesek számára ez lehetőség arra, hogy kiegyenlítsék súlyos karmikus adósságaikat, és ezzel felszabadítsák lelküket a magasabb evolúciós utak felé. Mások számára a nehéz tapasztalat arra szolgál majd, hogy nagyobb spirituális fejlődésre ösztönözze a lelket.
– Elsődleges célotok vagy küldetésetek a Földön az, hogy lehetőségetek legyen kifejleszteni az önmagatok feletti uralmat, miközben a harmadik sűrűségben testesültök meg. Saját spirituális fejlődésetekért vagytok itt. Az az elképzelés, hogy „útmutatást” vagy válaszokat kell szereznetek valamiféle külső forrásból (például valaki csatornázott üzeneteiből), elavulttá válik. Ehelyett mindig megkapjátok majd, amire szükségetek van – akár könyvből, beszélgetésből, előadásból, műhelyfoglalkozásból vagy más módon érkezik. Mert a spirituális segítség mindig rendelkezésre áll. Ne feledjétek, arra tanítanak benneteket, hogy minden szinten önellátóvá váljatok, ezért a Kozmikushoz és Felsőbb Énetekhez való hozzáférés módja határozottan megváltozik. Közületek néhányan, akik évek óta arra várnak, hogy „felsugározzák” őket a hajókra, hogy megmentsék őket, most elérkezett az idő, hogy egyensúlyt teremtsetek életetekben és lényetekben. A „hazafelé” vezető út nem az üldögélés és várakozás, hanem a fejlődés és Fényetek gyarapítása. Mert Fényetek fogja megmutatni az utat testvéreiteknek. És ezen erőfeszítés révén pozitív változások fognak megnyilvánulni a világban és saját életetekben.
– Saját, harmadik sűrűségű világrendszeretek jelenleg 3,7-es rezgésszinten van. Reméljük, hogy ez a 2000. évre eléri a 3,9-et. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, fontos, hogy a kollektív tudatosság is erre a szintre emelkedjen.
– Megtanultok majd más oktávban élni, saját önuralmatokban élve – tudatosan, céllal és funkcióval teremtve meg mindent. Végül az ellenőrzések és korlátozások megszűnnek, és visszanyeritek spirituális szabadságotokat, hogy teljesen tudatosan járhassátok a más dimenziók valóságait. A két helyen való egyidejű tartózkodás képessége, valamennyi érzéken túli észlelési készség és adottság visszatér majd minden csillagmaghoz és csillagsegítőhöz, valamint a fénymunkások legkiválóbbjaihoz – vagyis minden csillaggyermekhez. Ugyanez vonatkozik a köztünk lévő sok önkéntesre is, akik negyedik vagy ötödik sűrűségű világokból, illetve birodalmakból érkeztek – azokra, akik azért születtek újra a Földön, hogy önzetlenül segítsenek másoknak.
– Az elkövetkező években a tudatosság hatalmas felébredése és felgyorsulása fog bekövetkezni. Nagy belső megmozdulás és felemelkedés lesz, ahogyan elkezdtek emlékezni. Emlékezni fogtok arra, ami messze túl van a földi megtestesülések körén. Kinyújtjátok kezeteket a csillagok, a legtávolabbi galaxisok és a más dimenziójú birodalmak felé, ahol az emberiség valódi eredete és célja rejlik.
– Ti, csillaggyermekek vagytok az úttörők a harmónia és rend új világában. Az a munka, amelyet saját életetekben végeztek, megkönnyíti az utat az egész emberiség számára, sokkal könnyebbé téve az önátalakítás és önmegvalósítás útját azok számára, akik utánatok következnek. Így Fényetek előhívja őket, Fényetek pedig megmutatja számukra az utat. Ekképpen a Fény egyre növekvő seregei kiterjednek, és beborítják a Földet, a sötétség pedig elmenekül...
– Mert új világ közeleg. Egy teljesen új világrend, örömtelibb létezés Szeretetben és Harmóniában, a nélkülözéstől való szabadsággal együtt...
*
Búcsút intve nekünk – megszámlálhatatlanul sok ezer résztvevőből álló hallgatóságának – Quentin holografikusan kivetített alakja elhalványult. Az ünnepélyes esemény véget ért. Nem sokkal később visszasugároztak a Földre, és észrevétlenül visszakerültem lezárt autóm vezetőülésébe. A rádió időjelzése szerint közel jártunk a déli tizenkét órához.
Így ért véget a „Szivárványhajó” esemény. Ismét a Földön voltam – de lélekben még mindig valahol a mélyűr bársonyfekete végtelenjében jártam. Egy ragyogó, új Föld képe mélyen bevésődött az elmémbe. Szívem a csodálatos jövő reményének és fényének ragyogásában izzott, amely Föld bolygónkra vár.
És ezzel véget ér ez a könyv, amelyet egy sokkal jobb világnak és egy sokkal jobb holnapnak ajánlok...