George Adamski - Az űrhajók belsejében, 1955

 

George Adamski

Az űrhajók belsejében

1955

A Metharia civilizáció kis űrhajói

A könyvborító szövege

AZ ŰRHAJÓK BELSEJÉBEN

Írta: George Adamski

Mi történt George Adamskivel azóta, hogy megírta a híres incidenseket a Repülő csészealjak leszálltak című könyvében? Az emlékezetes 1952. november 20-a óta, amikor először lépett személyes kapcsolatba egy másik világból származó emberrel? 1952. december 13-a óta, amikor 100 láb távolságon belülről tudott fényképeket készíteni ugyanarról a csészealjról, amely eredeti látogatóját hozta?

Az űrhajók belsejében Adamski saját története arról, hogy mi történt vele azóta. Az első találkozásával kezdődik, néhány hónappal később, egy második, más világból származó emberrel — az első találkozásával valakivel, aki beszél hozzá. Ez a második látogató egy Vénuszi Felderítőhöz (repülő csészealjhoz) viszi őt, és az cserébe egy anyahajóhoz juttatja el. Később egy Szaturnuszi Felderítőn és egy Szaturnuszi anyahajón is utazik. Adamski elmeséli nekünk, mi történik ezekben az űrhajókban, és mit mondtak neki a más világokból származó férfiak és nők.

Adamski repülő csészealjakról készült fényképei, amelyek eredetileg a Repülő csészealjak leszálltak című könyvben jelentek meg, azóta világhírűvé váltak, mivel más tanúknak a világ más részein sikerült az övéivel azonos fényképeket készíteniük. Most azonban, Az űrhajók belsejében című könyvben Adamski 16 fényképet és illusztrációt ad nekünk, többé már nem nagyrészt Felderítőkről (repülő csészealjakról), hanem azokról a hatalmas űrhajókról, amelyekből azokat útnak indítják. E fényképek fő csoportja 1955 áprilisában készült, és sem a fényképeket, sem a leírásukat nem publikálták még soha korábban.

Desmond Leslie, aki Adamski társszerzője volt a Repülő csészealjak leszálltak című könyvben, egy előszót ír az új könyvhöz, amelyben bátran szembenéz azzal a ténnyel, hogy sokan kezdetben szkeptikusak lesznek azokkal a megdöbbentő tényekkel kapcsolatban, amelyeket most első alkalommal mond el George Adamski.

A Charlotte Blodget által írt bevezető – aki Mr. Adamski irodalmi segítője volt új könyve megírásában – egy olyan keretet nyújt, amely segít jobban megérteni a könyvet. Mrs. Blodget egy életrajzi vázlattal is hozzájárul George Adamskiről, amely teljessé teszi a könyvet.

Adamski első könyve, a Repülő csészealjak leszálltak, mára több mint 80 000 példányban kelt el egyedül az Egyesült Államokban, és lefordították holland, spanyol és francia nyelvre, és hamarosan lefordítják a legtöbb más európai nyelvre is. A szkeptikusok gúnyolódása, valamint az ellenfelek keserű és rosszindulatú támadásai ellenére, egy hatalmas világméretű közönség gyűlt össze, hogy olvassa és hallgassa George Adamskit.

TARTALOM

(*) Bevezetés: Charlotte Blodget

(**) Előszó: Desmond Leslie

(1) A Vénuszi visszatérése

(2) Egy Vénuszi Felderítő Hajó belsejében

(3) A Vénuszi Anyahajó

(4) Első pillantásom a Világűrre

(5) Találkozás egy Mesterrel

(6) Kérdések és Válaszok a Hajón belül

(7) A Felderítő a Szaturnuszról

(8) A Szaturnuszi Anyahajó

(9) A Laboratórium

(10) Egy másik Mester

(11) Beszélgetés egy Kávézóban

(12) Ismét a Nagy Mester

(13) Napok a Palomar Terraces-en

(14) A Bankett és egy Búcsú

(15) Egy Váratlan Utóirat

(***) Életrajzi Vázlat: Charlotte Blodget

ILLUSZTRÁCIÓK

Megjegyzés: Az illusztrációk az 'ILLUSTRATIONS' mappában találhatók abban a zip fájlban, amely ennek a könyvnek az angol nyelvű kiadását tartalmazza. Ha nincs meg az eredeti zip fájlja, letöltheti a http://www.cosmic-people.com/english/svetelna_knihovna/en_inside_the_space_ships.htm címen.

(1) Lebegő Vénuszi Felderítő

(2) Vénuszi Felderítő Hajó rajza

(3) Vénuszi Anyahajó rajza

(4) Tengeralattjáró Típusú Űrhajó

(5) Felderítőket Kibocsátó Anyahajó 1.

(6) Felderítőket Kibocsátó Anyahajó 2.

(7) Felderítőket Kibocsátó Anyahajó 3.

(8) Felderítőket Kibocsátó Anyahajó 4.

(9) Szaturnuszi Felderítő rajza

(10) Szaturnuszi Anyahajó rajza

(11) Űrhajók a Hold közelében

(12) Felvétel egy Vénuszi Felderítő Belsejéből

(13) Felvétel a 2-es Vénuszi Felderítő belsejéből

(14) Felvétel a 3-as Vénuszi Felderítő Belsejéből

(15) Felvétel a 4-es Vénuszi Felderítő Belsejéből

(16) George Adamski

 

Ezt a könyvet egy jobb világnak ajánlom.

Szeretném kifejezni mély hálámat Charlotte Blodgetnek, amiért írásba foglalta és keretbe foglalta élményeimet e könyv szavaival.

George Adamski

(*) Bevezető Charlotte Blodget-től

E könyv bevezetőjében azzal szeretném kezdeni a kijelentést, hogy bár senki sem tudja megállni, hogy a tartalmat ne találja mélyen lenyűgözőnek, teljesen tisztában vagyok azzal, hogy különböző mértékű hitetlenkedés fogja követni. Néhányan el fogják fogadni George Adamski állításait, miszerint az űrhajók belsejében szerzett tapasztalatai valóságosak és tényszerűek voltak. Sokan, érezve az őszinteséget, amellyel elmeséli történetét, őszinte, de önmagát áltató embernek fogják bélyegezni, és kalandjait a mentális vagy pszichikai kategóriába sorolják. Még mások, akiket arra képeztek ki, hogy elutasítsanak mindent, ami még nem bizonyított az ismerős három dimenzióban, élvezettel fogják mindezt okos csalásként leírni.

Bár jómagam is több alkalommal láttam az űrhajókat, mind itt a Bahamákon, ahol élek, mind a Palomar-hegyen az alatt a néhány hét alatt, amíg ott tartózkodtam a múlt nyáron, soha nem voltam egyiknek a belsejében sem. Tudomásom szerint soha nem találkoztam űrlénnyel sem. George Adamskivel azonban találkoztam. Ismerni őt legalább egy bizonyossághoz vezet. Ő egy megkérdőjelezhetetlen tisztességű ember.

Miután elolvastam a Repülő csészealjak leszálltak című könyvet, és mivel amúgy is Kaliforniába indultam, hogy a nyarat a családom tagjaival töltsem, írtam Mr. Adamskinek, leírva az itteni észleléseimet, és megkérdeztem, hogy meglátogathatom-e. Ennek eredménye egy szívélyes meghívás lett.

Nem habozom kijelenteni, hogy első látogatásomat a Palomar Terraces-en erősen kétkedve (keresztbe tett ujjakkal) tettem. Teljesen fel voltam készülve mindenre, a zseniális őrülttől az ártalmatlan, önmagát áltató emberig; vagy talán egy újabb kaliforniai kultuszra, amelyet kényelmesen és jövedelmezően a jelenlegi csészealj-érdeklődés szarvaira akasztottak. Akit találtam, az egy olyan ember volt, aki messze állt mindezektől, és meglehetősen nehéz leírni.

Az első reakcióm az volt, hogy kisebb bűncselekményt követtek el, amikor megengedték, hogy egy ennyire nem megfelelő és félrevezető fényképet használjanak a könyve borítóján. (Repülő csészealjak leszálltak) Adamski nemcsak hogy egy nagyon egyedi módon jóképű férfi, hanem egy finom arc volt itt, amelyre világosan rá volt írva a tisztesség. Ez egyben, ahogy az ott töltött heteim alatt felfedeztem, egy olyan arc is, amelyről a kedvesség és a türelem kifejezése soha nem tűnik el.  Ez nem azt jelenti, hogy Adamski túljutott volna azon a ponton, ahol az apró irritáló tényezők, amelyek a kisebb lények vérnyomását emelik, teljesen megszűntek volna bosszantani őt. Messze nem! Olyan esetekben, mint egy makacs cső, amikor amatőr vízvezeték-szerelőként működik, vagy ha nem találja a kedvenc kalapácsát, olyan normális szókinccsel rendelkezik, mint bárki más. Irritációja azonban ritkán terjed ki egy másik embertársára. Mindenki, aki megtalálja az utat az ajtajához, legyen az unalmas alak, kártevő vagy harcias kihívó, ugyanazzal a türelmes udvariassággal találkozik, mint az intelligens, a sármos vagy a világi értelemben fontos személy. Röviden szólva, valódi megértéssel és együttérzéssel rendelkezik. Ezek a tulajdonságok, egy mindig tettre kész humorérzékkel párosulva, a szó legszélesebb értelmében teljesen megközelíthetővé teszik.  Azt sem követeli meg, hogy mindenki egyetértsen mindazzal, amiben hisz vagy amit állít. Az övé az az igazi alázat, amely kizárja az arroganciát.

Az a tény, hogy Adamski több bölcsességgel rendelkezik, mint formális oktatással, az ő esetében egy előny, amely megszabadítja őt azoktól a béklyóktól, amelyek túl gyakran gúzsba kötik az akadémiai elmét. Ugyanakkor elképesztően jól tájékozott a legtöbb témában, beleértve a világeseményeket és a mögöttük meghúzódó okokat is. Talán részben ennek köszönhető, hogy ő egyfajta próféta. Eltekintve az anyagiak utáni vágy szinte teljes hiányától, ami néha ahhoz vezet, hogy mások kihasználják őt, Adamski egy szokatlanul kiegyensúlyozott emberként tűnik fel.

Hajlok arra a hitre, hogy az a figyelemre méltó fajta türelem, amelyet Adamski megnyilvánít, nagy szerepet játszhatott abban, hogy a más bolygókról származó testvéreink őt választották ki egyik fontos földi küldöttjüknek. Adamskié nem az a könnyű türelem, amely megelégszik a várakozással és álmodozással egy tűz mellett vagy egy árnyas fa alatt, hanem olyan türelem, amelyet cselekvés támogat. Például, amint meggyőződött az égen látott furcsa objektumok földönkívüli természetéről, nekilátott, hogy fényképes bizonyítékot szerezzen a valóságukról. Az, hogy ez egy hatalmas méretű projekt volt, nyilvánvaló kell legyen.

Az időjárás veszélyei és a szükséges idő hossza nem tántorította el Adamskit. Valójában öt év telt el (1948-tól 1952-ig), mielőtt több száz kísérletből egy vagy több sikeres fényképe lett volna minden egyes általa megfigyelt különböző típusú űrhajóról. Csak ekkor tekintette befejezettnek a Csészealj-kutatásának kezdeti szakaszát. Azóta a világ számos pontján készült fényképek kerültek nyilvánosságra, amelyek ugyanilyen típusú hajókat mutatnak az Adamski-fényképek megerősítéseként.

Leonard G. Cramp, M.S.I.A., összehasonlító ortografikus rajzokat készített Adamski Vénuszi Felderítőjéről és a tizenhárom éves Stephen Darbishire által Angliában fényképezett járműről (a Coniston Csészealj), és bebizonyította, hogy a kettő szerkezetében és méreteiben azonos. Ezek a rajzok Cramp "Űr, Gravitáció és a Repülő Csészealj" című könyvében jelennek meg (ajánlott olvasmány a tudósok és a műszaki beállítottságúak számára). *

*Megjelent 1954-ben az USA-ban a British Book Centre kiadásában.

Mielőtt elhagytam a Palomar Terraces-t, azt javasoltam, hogy azok kedvéért, akik elkerülhetetlenül konkrét bizonyítékokat fognak kérni, jó lenne ebbe a könyvbe belefoglalni valamilyen tanú általi megerősítést olyan személyek részéről, akiknek nem kell jelenleg hallgatniuk biztonsági vagy személyes megfontolások miatt; vagy talán fényképeket egy űrhajó belsejéről, vagy egy másik bolygón készült tárgyról. Bár megértettem Adamski magyarázatát arra vonatkozóan, hogy miért érezte úgy, hogy egy ilyen bizonyíték keveset érne el, mégis érdekelt, hogy milyen reakciókat kapok ennek hiányára azoktól a sokféle barátoktól és ismerősöktől, akikkel találkozni fogok. Közéjük tartoztak kiemelkedő tudósok, újságírók, különböző tantárgyak professzorai és kifinomult laikusok.

A Csészealjak iránti általános érdeklődést élénkebbnek találtam, mint amire számítottam. Ráadásul nemcsak meglepően kevés szkepticizmus volt tapasztalható ezen furcsa járművek egünkön való jelenlétének tényével kapcsolatban, hanem készség is arra, hogy bolygóközi eredetűnek higgyék őket. Amit kevesen tudtak lenyelni, az az volt, hogy George Adamski látta és beszélt a más bolygókról származó szomszédainkkal, és felvitték a hajóikra.

A világűrre vonatkozó bármilyen kiterjedt ismeret hiányát készségesen beismerték. A bolygók közötti áthidalhatatlan távolság fogalmát ma már sok tudósunk nem vallja, és a fényévek régi mérőeszköze sem áll már alapként, amely alapján az időelemet ki kellene számítani. Az űr áramlatai (jobb kifejezés hiányában) bevallottan még mindig felfedezésre váró rejtélyek. A gravitáció meghódítása még a jövő zenéje.

Mivel a tudomány tagadhatatlanul gigantikus lépéseket tett életünk során, néha könnyű elfelejteni, hogy még csecsemők vagyunk annak a hatalmas Univerzumnak a megértésében, amelynek olyan kis részei vagyunk. Figyelmen kívül hagyjuk azt az emberiség történelme során folyamatosan jelen lévő mintát, amely a tegnapi feltevések és következtetések kényszerű feladását vagy módosítását diktálja a következő napi további felfedezések fényében. Minél érettebbé válik az ember elméje, annál teljesebben ismeri fel, hogy egy végtelen teremtés végtelen csodáit nem lehet teljes mértékben megmérni egyetlen olyan mérőeszközzel sem, amelyet valaha is megalkot. Ez egy izgalmas, nem pedig ijesztő vagy elkeserítő felismerés. Csak az éretlen elme utasítja el gyorsan lehetetlenként vagy riasztóként mindazt, ami a saját kis fizikai tapasztalatain kívül esik, vagy meghaladja korlátozott képzeletének megértését.

A történelem és az emberi természet tanulmányozójaként Adamski teljesen tisztában van azzal, hogy ezen a problémás bolygón a megszokott eseményektől oly messze eső tapasztalatok elmesélésével szélesre tárja magát az előre látható forrásokból érkező támadások előtt. És bár tudom, hogy a józan eszére vagy igazmondására tett bármilyen gúnyos megjegyzésnek nincs hatalma őt személyesen megzavarni, azt is tudom, milyen fontosságot tulajdonít annak, hogy terjessze az igazságot az űrhajókról és baráti küldetésükről a megosztott földi emberek felé. Emiatt, és mivel találkoztam azokkal a követelésekkel, amelyek konkrét bizonyítékokat kértek Adamski állításainak alátámasztására, írtam neki, hogy megkérdezzem, egyetért-e azzal, hogy valami ilyesmit be lehetne építeni ebbe a könyvbe.

Úgy érzem, hogy a nekem adott válasza sokkal meggyőzőbben igazolja az ő nézőpontját, mint ahogy én vagy bárki más kifejthetné. Ezért engedélyt kértem és kaptam tőle, hogy leveléből a következőképpen idézzek:

Levél George Adamskitől

Palomar Terraces

Star Route, Valley Center, California

Kedves Charlotte!

Nagy érdeklődéssel olvastam a leveledet, és bár a különböző szakaszok egyrészről értelmesnek tűnnek, másrészről nem. Nem akarok kritizálni senkit, de a legtöbb ember, akit egy adott területen képeztek ki, függetlenül attól, hogy kik ők, vagy milyen pozíciót töltenek be, gyakran túlságosan is hűségesen ragaszkodik a hagyományos és megszokott kerékvágásokhoz.

Ahogy mondtam neked, vannak tanúim az egyik űrhajón tett utazásomra. Mindketten magas pozíciót betöltő tudósok. Amint képesek lesznek nyilatkozatot tenni, a kép egy csapásra megváltozik. Azonban a mai világban, ahol mindent biztonsági kérdésként minősítenek, egyelőre az árnyékban kell maradniuk. Amikor úgy hiszik, hogy kiadhatják a birtokukban lévő bizonyítékokat anélkül, hogy akár a nemzetvédelmet, akár saját magukat veszélyeztetnék, azt mondták, hogy megteszik ezt a sajtón keresztül. Hogy ez milyen hamar lesz, a te tipped is ugyanolyan jó, mint az enyém. De mivel velem voltak a Testvérek kérésére, néhány dolog mozgásba lendült mind a Testvérek, mind a nagyközönség érdekében, amik máskülönben nem indulhattak volna el. És bármennyire is szeretnénk, még nem beszélhetünk ezekről a dolgokról, mert a jó szándéknak is lehetnek rossz reakciói. Bármi, amit idő előtt teszünk, tönkreteheti a legjobb kezdeteket is.

Emellett emlékezz arra is, hogy ennek a bizonyíték-kérdésnek van egy másik oldala is, amelyről teljességgel tájékoztatva vagy, és érted is az okát, hogy miért kell türelemmel várnunk reményeink beteljesülésére. Épp a minap kaptam egy levelet, amely azt jelzi, hogy ilyen lehetőségek mutatkoznak, és úgy tűnik, végül támogatás érkezik majd abból a forrásból, ami áldás lenne a világ számára. Tehát ismét hittel kell várnom, hagyva, hogy az idő legyen annak igazolója.

Látom a te álláspontodat a személyes tanúkkal kapcsolatban, akik mentesek lévén a biztonsági vagy személyes okoktól, szabadon beszélhetnének és támogathatnának engem. De ahogy a szkeptikusok megkérdőjeleznék a saját eskü alatti nyilatkozatomat, nem kérdőjeleznék meg bárki másét is? Ezt bebizonyította a Repülő csészealjak leszálltak című könyvben leírt találkozón jelen lévő tanúk eskü alatti vallomása is. Amikor egy kritikus kritizál, az ember a Mindenhatót is elébe viheti, ő akkor is kérdőre fog vonni. Még az átlagember is könnyen kételkedik mindenben, ami számára új.

Amikor konkrét, más bolygón készült tárgyakról van szó, amiket előállíthatnék, vajon tényleg használnának? Eltekintve attól a lehetetlenségtől, hogy megmutassam őket a könyv minden olvasójának, ugyanazzal a régi történettel állunk szemben, mint az ilyen dolgokról készült fényképek esetében. Nem tudod előre megjósolni az olyan megjegyzéseket, mint hogy "Adamski kitalálta ezt vagy azt, és lefényképezte", vagy hogy "Mi olyan különleges ezen a serlegen, vagy azon a darab anyagon?" És valójában, megítélve bármiből, amit személyesen láttam az űrhajók fedélzetén, a felszínen nincs is több különbség egy Vénuszi serleg és a mieink között, mint a Földön gyártott ezer és egy, széles körben változó típus között!

Nézd meg, mit mondtak az űrhajós fotókról, amelyek a Földön készültektől teljesen eltérő tárgyakat mutatnak, és amelyeket sokan lefényképeztek a világ különböző pontjain! Tehát, akárhogy is nézzük, hacsak az illető maga nem rendelkezik azzal a bizonyos valamivel, ami az igazság felismeréséhez szükséges, nem számítana, mit mutatnának be bizonyítékként, ő még mindig konkrét bizonyítékot akarna a saját megértésének megfelelően, figyelmen kívül hagyva a világ összes többi elméjét.

Ez majdnem olyan, mint: akiben megvan az élet mélysége a lényén belül, annak nincs szüksége ezekre, de akiben nincs, az, ahogy Jézus mondta, jeleket fog kérni, de nem adatnak neki jelek, mert ha adatnának is, a kételkedők nem értenék meg azokat. Szavai ma is ugyanolyan igazak.

Akié az igazság, az nem kér bizonyítékot, mert belső érzése felismeri azt az igazságot, ami önmagában is bizonyíték. És erre kiemelkedő megerősítést kaptunk a Repülő csészealjak leszálltak esetében. Mint tudod, én senki vagyok, aki inkább a hegyekben él, mintsem egy városban, ahol találkozhatnék az „összes megfelelő emberrel”. Abban a könyvben rengeteg anyag volt a pszichológusok, pszichoanalitikusok és hivatásos kritikusok számára, amin dolgozhattak, és dolgoztak is! A könyv mégis bejárta a világot. Olvastad sok levelünket, amit kaptunk, és láttad, hogy bár néhány szkeptikus és kritikus természetű volt, a legtöbbjük dicsérő volt. Észrevetted, hányan meséltek a saját személyes tapasztalataikról, amelyekről ők is féltek beszélni, mivel nem tudtak konkrét bizonyítékot felmutatni; vagy megpróbálták elmesélni barátaiknak és rokonaiknak, boldogtalan eredménnyel!

Nem az úgynevezett önjelölt tekintélyek voltak azok a múltban is, ahogy ma is, akik kritizáltak és lekicsinyeltek mindent, amit az emberiség jobbítására javasoltak? A megkövetelt bizonyíték idő előtti volt, és bölcsességből nem adhatták meg. De az idő és a türelem végül igazolta azokat, akik előálltak az ötletekkel. Az emberiség ma sokkal jobban él miattuk, nem pedig a szkeptikusok miatt! Ez ma sincs másképp. De hadd biztosítsalak egy dologról. A Testvérek nem fognak cserbenhagyni minket, ha követjük az útmutatásukat, ahogy a Repülő csészealjak leszálltak esetében sem hagytak cserben minket. Bár mi, emberek, nagyon keveset tettünk azért, hogy ilyen messzire terjesszük, valaki másnak kellett nagymértékben segítenie. Ezért vigyük véghez a dolgokat túl sok változtatás nélkül abban az eljárásban, amely az első könyvvel kezdődött. Biztos vagyok benne, hogy nem fogunk tévedni. Hadd kérdezzenek a kritikusok! Az ellenállásuk is serkentheti a saját kíváncsiságukat, ami arra késztetheti őket, hogy mélyebb kutatásba vagy elemzésbe kezdjenek. Az igazság mindig győzedelmeskedni fog a személyes vagy korlátozott vélemények ellenére is.

A könyvben említett kis fémsalak-darab elemzésével kapcsolatban, amelyet a kezedben is tartottál, egy korábbi tapasztalat miatt hezitáltam. Néhány évvel ezelőtt készíttettem egy kémiai elemzést egy fémötvözet-darabról, amiről biztosan tudtam, hogy nem erről a bolygóról származik. Az első gondolatom egy elemzés volt, és átadtam egy tudósnak, hogy csinálja meg. Amikor először telefonáltam, hogy megkérdezzem az eredményt, ez az ember nagyon izgatottnak hangzott. De amikor később találkoztam vele a laboratóriumában, már uralkodott magán (vagy valaki más), és megpróbálta az egészet könnyedén elütni.

Amikor azt mondta, hogy ez nem olyan dolog, amit ne lehetne felvenni bármelyik régi roncstelepen, természetesen ragaszkodtam hozzá, hogy egyértelmű nyilatkozatot tegyen az eredményeiről. Ekkor elismerte, hogy vannak enyhe különbségek az összetételben a megszokott ötvözetekhez képest, de azt mondta, hogy ez megtörténhetett a hevítés ingadozása vagy valami apró baleset miatt, amit akkor észre sem vettek, és ezzel valószínűtlenné tette az ötvözet reprodukálását.

Ez a tapasztalat megtanított nekem egy leckét, és nem akarom megkockáztatni, hogy elveszítsem azt a kis fémsalak-darabot, amit láttál, és amiről tudom, hogy nem erről a Földről származik, azzal, hogy bárkinek átadom, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy az igazságot őszintén keresik, és az nyilvánosságra is kerül.

Elismerem, hogy az én bölcsességem nagyon csekély a Testvérekéhez képest. Ezért minden döntést rájuk bízok, ahogy te is tennéd. Okkal hiszem, hogy ők igyekeznek kapcsolatokat építeni a világ más részein is, hogy senki, még a legszkeptikusabbak se vádolhassanak meg azzal, hogy talán megtévesztettem egy tanútársat, vagy akár lefizettem őt, hogy támogassa az állításaimat, ha olyasvalakit próbálnék bemutatni, akinek a neve nem sokat nyom a latban a világban.

Talán a más bolygókról származó Testvérek arra várnak, amíg a földi emberek belső lénye egy kicsit is megmozdul egy ébredési szakasz felé, vágyva egy jobb életre az embertársaik között. Talán a hit rendkívül fontos; nem a vak hit, hanem az a tudó hit, ami csak belülről fakad, és nem téríthető el attól, amiről tudja, hogy igaz. Az első könyv valóban hozzájárult egy ilyen ébredéshez. Ennek a könyvnek az a célja, hogy ezt az aktivitást még nagyobb növekedésre és megértésre ösztönözze.

Semmilyen tudományos támogatás nem volt jelen az első könyvben leírt eseményeknél. De a megjelenés óta történt események, amelyek a világ különböző részeiről érkeztek, nagyobb támogatást bizonyítottak, mint bármi, amit én a megjelenés napján bemutathattam volna. Ez olyan ellentétes erők ellenére is megtörtént, akik, bármilyen okból is, nem akarják, hogy kiderüljön az igazság. Ugyanez lesz a helyzet ezzel a könyvvel is. Engem nagyon jól megvédtek sok mindentől, ahogyan vezettek is. A Testvérek eddig még soha nem hagytak cserben. Tehát ha türelmesen és csendes bizalommal várunk, a dolgok úgy fognak alakulni, ahogy kell. Sokkal bőségesebb bizonyíték lesz szerte a világon, mint amennyit nekem, mint egyetlen embernek, valaha is adhatnának, vagy én, a magam részéről, kiadhatnék.

Mindig tisztelettel,

GEORGE ADAMSKI

(**) Desmond Leslie előszava

Amikor társszerzője voltam a Repülő csészealjak leszálltak (Flying Saucers Have Landed) című könyvnek George Adamskivel, még sosem találkoztam vele. Kiadóm és én is egyetértettünk abban, hogy vallomása – miszerint kapcsolatba lépett egy repülő csészealjjal a földön – elegendő bizonyítékot szolgáltatott ahhoz, hogy indokolttá tegye elbeszélésének közzétételét. A későbbi események igazolták döntésünket. 1953 novemberében, egy hónappal a könyvünk megjelenése után, egy Adamski által lefényképezetthez szinte azonos tárgy repült át a norfolki Norwich felett, amit a Brit Csillagászati Egyesület és a Norwichi Csillagászati Társaság hét tagja is megfigyelt; egyikük, Mr. Potter, rajzot készített egy dóm alakú, ablaksorral ellátott csészealjról, amely megjelenésében szinte azonos volt Adamski fényképeivel.

1954. február 15-én két fiú, egy tizenhárom és egy nyolcéves, lefényképezett egy tárgyat, amely a felhőkből ereszkedett alá a lancashire-i Coniston felett. A fotó kissé életlen volt, de elég tiszta ahhoz, hogy látható legyen rajta a csészealj, a dóm, a négy ablak és egyfajta gömb alakú leszállómű, hasonlóan az Adamski-féle fotókhoz. Az egyetlen különbség – amennyiben egy felületes vizsgálat megállapíthatta – a szögben volt. Úgy tűnt, ezt a fényképet a csészealj függőleges tengelyéhez képest körülbelül 25 fokos szögben készítették, míg a megfelelő Adamski-fotót körülbelül 50 fokos szögben. Egy alapos vizsgálat bebizonyította, hogy a fiúk (1) nem hamisították a negatívot, és (2) nem az Adamski-fotókról másolt modellt fényképeztek le.

Később további bizonyítékot szolgáltatott Leonard Cramp, M.S.I.A. (a nemrégiben megjelent Tér, gravitáció és a repülő csészealj című tudományos könyv szerzője), aki ortografikus vetítési eljárással bebizonyította, hogy a conistoni csészealj arányai azonosak az Adamski-csészealjéval. Ha a fiúk modellt készítettek volna, először ortografikus vetületeket kellett volna készíteniük, majd méretarányosan felépíteniük a modellt. Ez több pontos parabolikus görbe esztergálását is igényelte volna. A fiúknak nem volt hozzáférésük esztergapadhoz, semmit sem tudtak az ortografikus vetítésről, és kétlem, hogy tudták volna, hogyan kell parabolikus görbéket vágni.

Sokan vádolták Adamskit azzal, hogy egy lámpabúrát fényképezett le. Egy nagyméretű lámpabúra megjelenése Norwich felett, majd későbbi hirtelen leereszkedése a lancashire-i égből azt sugallja, hogy a kérdéses lámpabúra bámulatos önjáró képességekkel rendelkezhetett, beleértve azt a képességet is, hogy átrepülje az Atlanti-óceánt, hatezer mérföldre Kaliforniától. Emellett érdemes megjegyezni, hogy ha Adamski lámpabúrát vagy bármilyen más gyártott tárgyat fényképezett volna le, előbb-utóbb felbukkant volna egy második, hasonló tárgy ugyanarról a gyártósorról valakinek a birtokában, és azonosították volna.

Adamski negatívjait megvizsgálta Cecil B. de Mille vezető trükkfotósa, Fey Marley is, aki kijelentette: ha hamisítványok, akkor ezek a legjobbak, amiket valaha látott; megvizsgálta Joseph Mansour is, a Jetex modellrepülőgépek vezetője, aki szerint nem modellekről, hanem nagy, körülbelül harminc láb átmérőjű tárgyakról készültek a felvételek.

1954 nyarán elutaztam Amerikába, és megvizsgáltam Adamski összes filmjét és felszerelését. Van egy kiváló hat hüvelykes Newton-típusú tükrös távcsöve. Az okulárra egy felettébb kezdetleges kamerát illeszt, amely csupán egy dobozból, egy gumilabdával működtetett zárszerkezetből és a hátulján a lemezek számára kialakított sínből áll. Ez a kamera közvetlenül a távcső okulárjára illeszkedik, amely objektívként szolgál.

Ezzel a felszereléssel lefényképeztem egy bizonyos távolságra felfüggesztett repülőcsészealj-modellt. Az eredmény pontosan úgy nézett ki, mint egy bizonyos távolságra felfüggesztett repülőcsészealj-modell. Adamski 1952. november 20-i sivatagi kapcsolatfelvételének tanúi elmesélték nekem saját történeteiket. Figyelték a nagy, szárny nélküli, szivar alakú hajót, amikor aznap reggel Desert Center fölé érkezett. Látták Adamskit beszélgetni egy másik személlyel, aki egyszínű, barnás árnyalatú ruhát viselt. Amikor a látogató távozása után csatlakoztak Adamskihez, mindannyian megvizsgálták a két lábnyomsort a sivatagban: Adamskiét és egy másikat, amely akkora volt, mint egy női 34-es méret. Gipszöntvények készültek róluk, amelyek közül az egyik itt van az íróasztalomon, miközben írok. Adamski lábnyomai visszavezetnek a csoporthoz; a másik sor egyszerűen eltűnik azon a ponton, ahol a csészealj lebegett.

Augusztusban meglátogattam a pontos helyszínt, és azt tapasztaltam, hogy bár a levegő hőmérséklete 100 °F körül volt, a lábam jól kivehető nyomokat hagyott. A homok szilárdságát annak tulajdonítom, hogy egy régi mederben álltam, és a felszín alatt valószínűleg nedvesség volt.

Adamski kapcsolatfelvételének mind a hat tanúja – Dr. és Mrs. George Williamson, Mr. és Mrs. Al Bailey, Mrs. Lucy McGinnis és Mrs. Alice Wells – megerősíti, hogy az egész epizód alatt alacsonyan szálló légierős gépek köröztek és csaptak le a közelben; ezt a légierő soha nem erősítette meg, de nem is cáfolta.

Adamski nem az első volt, aki azt állította, hogy kapcsolatba lépett egy leszállt űrhajóval. Hat hónappal korábban (1952 júniusában) egy Truman Bethurum nevű szerelő, aki a Mojave-sivatagban, a Mormon Mesánál dolgozott egy építkezésen, azt állította, hogy többször is kapcsolatba lépett egy nagy csészealj legénységével, akik meghívták a fedélzetre. Bethurum úgy tűnt nekem, mint akinek túl kevés a képzelőereje ahhoz, hogy kitalálja ezt a történetet. Az is kiderült, hogy főnöke, E. E. White, a Wells Cargo építőipari cégtől, másfél mérföld távolságból látta a csészealjat leszállni, és a fogyatkozó fényben azt feltételezte, hogy egy meghibásodott utasszállító repülőgép az. Egy későbbi alkalommal White és többen mások is látták a csészealj legénységének két tagját.

Nem hiszem, hogy Bethurum teljesen értette volna, mit látott, vagy mit mondtak neki különös látogatói, de azt igen, hogy valóban volt valamilyen élménye egy földönkívüli objektummal és annak legénységével. Ahogy gyakran előfordul, a történet az elmesélések során színesedik. De létezik egy eredeti magnófelvétel, amelyen ijedten és aggódva, akadozva meséli el, mi történt vele, amikor az még frissen élt az emlékezetében.

Személyes benyomásom Bethurumról az volt, hogy egy jóindulatú, fantáziátlan, egyszerű, de őszinte ember, aki hasonló nehézségekkel küzd, mint egy brazíliai dzsungellakó, aki megpróbálná leírni falujának a leszállt helikoptert és a benne lévő különös fehér embereket.

Daniel Fry esetében más volt a helyzet. Fry kormányzati mérnök volt, aki az Új-Mexikó-i White Sands kísérleti telepen dolgozott 1950-ben. Elmondása szerint egy este leszállt egy kis csészealj, és egy hang – amely egyfajta rádióból jött, mivel a hajót távvezérléssel irányították egy anyahajóról – meghívta a fedélzetre, és elmagyarázta neki a szerkezet és a meghajtás vázlatát.

Fry dokumentuma az ellentéte Bethuruménak: technikai, precíz – tipikus mérnöki munka, aki hozzá van szokva a tényekhez és számokhoz. Fry azt állítja, hogy a kapcsolatfelvétel négy évvel ezelőtt történt, de akkoriban nagyon kevés embernek mondta el, mert félt, hogy elveszíti az állását, vagy őrültnek nézik.

Röviddel azután, hogy találkoztam vele, önként vállalkozott (egyesek szerint kényszerítették), hogy alávesse magát egy hazugságvizsgáló tesztnek a televízióban. Fry mérnökként elővigyázatosságból saját ellenőrzést végzett, hogy lássa, képes-e kiszűrni a hazugságokat a hazugságvizsgálóból. Ennek érdekében szándékosan hamis adatokat adott meg (életkor, születési hely stb.), amelyeket a detektor igaz válaszként rögzített. A saját élményével kapcsolatban azonban a detektor hazugságot jelzett. Ezt követően egyik nyomozónk, Mme. Manon Darlaine Hollywoodból, levelet írt barátjának, J. Edgar Hoovernek, az F.B.I. vezetőjének. Hoover azt válaszolta, hogy a hazugságvizsgáló teljesen megbízhatatlan, mivel csupán az érzelmi változásokat regisztrálja, és ezért elítélte a használatát a bűnügyi nyomozásban. Fry személyes tesztjei bebizonyították, hogy ez a konkrét vizsgálat hasznavehetetlen volt.

Mindhárom férfi – Adamski, Bethurum és Fry – azt állítja, hogy élményeik kézzelfoghatóak és fizikaiak voltak, semmi közük a pszichikai szférához. Beszélgetéseik reálisak, rámutatva arra, hogy látásmódjuk szerint csupán jelen voltak, amikor egy fejlettebb civilizáció tagjai látogatást tettek nálunk – semmi több. Megbízható embereknek tűntek, akik vágytak az igazság elmondására. Mindannyian szenvedtek élményeik következményeitől. Kétségtelen, hogy azok a bennszülöttek is szenvedtek, akik a dzsungelben leszálló helikopterről számoltak be.

A babona témájánál maradva érdemes megjegyezni, hogy a képzetlen „látnokok” peremcsoportja rátelepedett a repülő csészealjak témájára, komolyan veszélyeztetve az egész ügy hitelességét.

Szomorú lenne, ha az igazság elveszne az önhitt ostobaságok füstfüggönye mögött. Mert ha a csészealjak valóságosak, akkor bolygónk a legnagyobb tudományos, szociológiai és filozófiai felfedezések küszöbén áll.

Egy dél-amerikai munkatárs, Ed Martins, feljött a Palomar-hegyre, miközben Adamskinél tartózkodtam júliusban, több leszállási jelentést hozva Dél-Amerikából, amelyek úgy tűnt, ugyanazt a mintát követik – nagy, kör alakú hajó, jó megjelenésű normális emberi lények benne, erőteljes elektromágneses erőtér a hajót körülvéve. Kanadából személyes jelentéseket kaptunk egy Mr. Galbraith nevű órástól, aki a Swastika (Ontario) közelében él. 1948-ban állítása szerint látott két nagy hajót leszállni. Mindkét alkalommal kiszállt egy férfi és talajmintákat gyűjtött a földről. A férfi barátságosnak tűnt. De a hajóból áradó erőtér olyan erőteljes volt, hogy – Galbraith szavait használva – „lelapította a füvet és a hátralökött”. A második alkalommal egy rendőrjárőr kutatta az erdőt egy szökött bűnöző után. Látták a fényt az erdőben, de képtelenek voltak megközelíteni, mert mint mondták beleütköztek egy láthatatlan falba. Galbraith is azt mondja, hogy az energia ezen „fala” megakadályozta a közeledését, habár tisztán látta a hajót (ő az erdő másik oldalán volt), miközben annak utasa megnyugtatóan mosolygott rá. Ez a láthatatlan „fal” szerepel néhány közelmúltbeli leszállási jelentésben Franciaországból és Olaszországból. A baj ezekkel az európai jelentésekkel az, hogy szinte mindet rémült farmerek tették. Amikor egy ember meg van rémülve, nem tudja tisztán rögzíteni, amit látott. Egy munkatárs, Jef Athierens, egy belgiumi riporter elmondta nekem, hogy személyesen készített interjút néhányukkal ezen farmerek közül. Meg volt győződve róla, hogy láttak „valami nagyon szokatlant leszállni”, de hogy mi volt az, nehéz meghatározni a félelem-tényező miatt, amely semmissé teszi a pontos megfigyelést.

Sok más leszállási jelentés volt az elmúlt két évben: némelyik nyilvánvaló átverésnek bizonyult – amely kategóriából kétségtelenül sokkal több fog még jönni. Nem hiszem, hogy mindnyájan bolondok és szélhámosok. Az egyetlen baj az, hogy tanúvallomásukkal szemben ott van a modern csillagászat teljes súlya, amely azt állítja, hogy elég jól bebizonyította, hogy az élet a mi formánkban más bolygókon ebben a rendszerben lehetetlen. Vagy az egyiknek, vagy a másiknak tévednie kell. Túl könnyű elutasítani egy maroknyi embert, amikor ott van a „tudomány”, hogy támogasson minket, de ez a lusta kiút. Az állításokat, hogy a világ kerek, hogy a viasz rögzítheti a hangot, hogy az éter képes rádióhullámokat hordozni, hogy a sugarak áthatolhatnak és „beláthatnak” az anyagba, hogy egy levegőnél nehezebb gép repülhet, mind elutasították a maguk idejében, mint lehetetlent és a tudományos ismeretekkel ellentétest. A legutóbbi könyvet, amely a Mars bolygóval kapcsolatban megjelent, Dr. Hubertus Strughold írta („Ez a zöld és vörös bolygó”). Bebizonyítja, hogy ha műszereink és információik helyesek, az intelligens szerves élet, ahogy mi ismerjük, nem tarthatna tíz másodpercig a Marson. De Strughold azzal fejezi be, elismerve, hogy talán figyelmen kívül hagytunk „valami döntő tényezőt”, és valójában az egyetlen mód, hogy teljesen biztosak legyünk, az, ha magunk utazunk el a többi bolygóra, és első kézből tudjuk meg.

Van egy alternatíva – hogy emberek ezekből a különös világokból jönnek el meglátogatni minket először. Hogy feltárnak nekünk egy keveset művészetükből, életükből, tudásukból, tudományukból, vallásukból és filozófiájukból, amelyből talán profitálhatunk egy keveset.

Pontosan ez az, amiről némelyek az életükre esküsznek, hogy már megtörtént. George Adamski például beszél a sok megvilágosító óráról, amelyet fejlettebb világokból származó emberek társaságában töltött, és sikerült visszaadnia tudásuk és filozófiájuk spirituális szépségének egy részét.

Elsőre úgy tűnik, csak két mód van, ahogyan ezt a lenyűgöző dokumentumot fogadni lehet. Vagy igaz, vagy nem. Nem tudom bizonyítani az olvasónak, hogy igaz, ahogy azt sem tudom bizonyítani, hogy nem az. Mindenkinek magának kell döntenie.

De valójában egy kicsit korai még a vita. A fő dolog elolvasni és tanulmányozni az átadott tanításokat, mert azok nagy segítségére és javára válhatnak sokaknak. Mire széles körben befogadják és (remélhetőleg) alkalmazzák őket, mások, akiknek hasonló tapasztalataik voltak, elő fognak állni, hogy támogassák e magányos úttörő állításait.

Aki elsőként indít el egy új igazságot (vagy inkább az Egy Igazság egy visszatérő aspektusát) a világban, az változatlanul gúnnyal, megvetéssel és „Csaló!” kiáltásokkal találkozik. Az úttörő természeténél fogva néhány évtizeddel megelőzi korát, és embertársai sértegetik, akiknek unokái majd vakarják a fejüket és csodálkoznak, mi volt ez a nagy felhajtás, mert számukra a magányos úttörő teljes gyümölcsei mindennapi és közhelyes ténnyé váltak.

Addig is Adamski ugyanabban a kínos helyzetben találja magát, mint a brazíliai bennszülött, akit elvittek egy körre helikopterrel. Repült egy kört. A helikopter elment. Megpróbálja elmondani a törzsének, mi történt, de nincsenek szavak a nyelvében, hogy megfelelően leírja azt.

Mindazonáltal, e Föld egyszerű beszédét használva, Adamski a tőle telhető legjobbat tette, hogy rögzítsen egy élményt, amely nem erről a Földről való volt. Egy ilyen élményt a maga teljességében elmesélni lehetetlen lenne. Szükségszerűen színeznie kell az elbeszélő személyiségének és elbeszélői stílusának, ahogy az mindig történik.

De e nehézségek ellenére Adamskinak sikerült bepillantást engednie nekünk egy olyan civilizációba, amelyet méltán irigyelhetünk; egy civilizációba, amelyet unokáink talán elég szerencsések lesznek élvezni. Kin fog múlni a döntés? Ki dönti el, hogy a jövő nemzedékei a csillagos utakat járják-e és a szférák zenéjét hallgatják-e, vagy pedig ők, deformált mutációk, barlangokban élnek és mérgezett talajt kaparnak primitív csákányokkal, hogy nyomorúságos megélhetést tengessenek a diadalmas borzalom világában?

Mi fogjuk! A döntés rajtunk múlik. Az emberiség egy végső ultimátum elé állította önmagát – éljétek az Életet, vagy pusztuljatok el örökre. A veszekedő atomóriások és zavarodott, rémült emberek e kígyóvermébe egy fénysugár érkezik. Egy gyönyörű kristályos hajóból sugárzik alá, amelyben hitünk szerint olyan emberek vannak, akik úrrá lettek szenvedélyeiken, és segítenének nekünk úrrá lenni a sajátjainkon – ha hagynánk nekik. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy üljünk és szőrszálat hasogassunk, amikor e bolygó alapjai a katasztrófa szélén tántorognak.

Olvassa tehát a következőket nyitott elmével, és lássa meg, hogy tanításának fénye igaznak cseng-e.

1. Fejezet – A vénuszi visszatérése

Los Angeles a fények és zajok városa, rohanás és nyugtalanság, éles kontrasztban a hegyi otthonom csendes csillagfényével és békéjével. 1953. február 18-án volt. Nem a város izgalmáért jöttem, hanem mert az a sürgető érzés vonzott ide, amit A repülő csészealjak leszálltak című könyvben leírtam.

A városlátogatásaim szokása szerint egy bizonyos belvárosi szállodába regisztráltam. Miután a portás felvitte a bőröndömet a szobába, és megkapta a borravalót és elment, bizonytalanul álltam a szoba közepén. Csak délután négy óra körül járt, és mivel szó szerint nem tudtam, mi hozott ide, úgy éreztem magam, mint egy elveszett lélek. Odamentem az ablakhoz, és kihajoltam a zsúfolt utcára bámulni. Ott biztosan nem volt ihlet...

Hirtelen döntésre jutva lementem, átmentem a hallon, és bejutottam a koktélbárba. A barista ismert engem, és bár eredetileg szkeptikus volt, beszélgetéseink és a csészealj-fotóim megtekintése után nagy érdeklődést mutatott. Kötetlenül üdvözölt. Miután egy kicsit elbeszélgettünk, elmondta, hogy sokan érdeklődtek a Csészealj-jelentései iránt, és megkérték, hívja őket fel, ha megérkezem.

Megvárta a reakciómat, és én alig tudtam, mit mondjak. Pillanatnyilag legalábbis nem voltak terveim. Bár nem éreztem különösebb kedvet ahhoz, hogy idegeneknek informális előadást tartsak, másrészt ez tűnt a legjobb időtöltésnek, amíg vártam... nos, bármire, amire vártam!

Hozzájárultam, és hamarosan sok férfi és nő gyűlt össze. Érdeklődésük őszintének tűnt, és a tudásomhoz képest a legjobb válaszokat adtam kérdéseikre.

Már majdnem hét óra volt, amikor elnézést kértem, és elsétáltam egy kicsit lejjebb az utcán, hogy megvacsorázzak. Úgy döntöttem, hogy egyedül leszek, és csak a „valami történni fog” makacs érzése lesz a társaságom.

Miután félszívvel megvacsoráztam, visszatértem a szállodába. A hallban senki sem volt, akit ismertem volna, a bár pedig már nem vonzott.

Hirtelen eszembe jutott Miss M—, egy fiatal diáklányom, aki a városban élt. Egy ideje már nem tudott feljönni a hegyi házunkba, és arra kért, hogy hívjam fel, ha legközelebb lejövet járok. Bementem egy telefonfülkébe, és tárcsáztam a számát. Nagyon örült, hogy hall felőlem. Mivel azonban nem volt autója, elmagyarázta, hogy beletelhet egy órába is, mire villamossal ideér.

Vettem egy esti újságot, és hogy elkerüljem a találkozást bárkivel, aki esetleg felismerhetne, felvittem a szobámba. Miután elolvastam, ami érdekelt, arra kényszerítettem magam, hogy átrágjam magam azokon a cikkeken is, amiket általában átugrottam volna; ezzel próbáltam megfékezni a nyugtalanságot, amely mostanra az egész tudatomat áthatotta.

Mielőtt letelt volna az egy óra, lementem a hallba, hogy megvárjam Miss M—t, aki körülbelül tizenöt perccel később meg is érkezett. Jó ideig beszélgettünk, és sikerült helyretennem benne jó néhány problémát, amelyek az elméjébe zárva minden arányt túlnőttek. A hálája megható volt, és elmondta, hogy folyamatosan az a gondolat és remény éltette, hogy eljövök a városba és segítek neki.

Ahogy elkísértem a sarokig, ahol felszállt a villamosra, azon tűnődtem, vajon az a késztetés, amely a hegyekben ért, nem az ő telepatikus üzenete volt-e, ami eljutott hozzám. De amikor újra elcsendesedtem a szálloda halljában, tudtam, hogy nem ez lehet a magyarázat. Az az érzés még mindig velem volt – erősebben, mint valaha!

A karórámra pillantottam, és láttam, hogy fél tizenegyet mutat. A késői óra, és az a tény, hogy még mindig nem történt semmi rendkívüli, a csalódottság hullámát indította el bennem. És pont ebben a lehangolt pillanatban két férfi lépett oda hozzám, akik közül az egyik a nevemen szólított.

Mindketten teljesen idegenek voltak, de nem volt semmi habozás a fellépésükben, ahogy közeledtek, és a megjelenésükben sem utalt semmi arra, hogy mások lennének, mint átlagos fiatal üzletemberek. Mivel tartottam előadásokat Los Angelesben, szerepeltem a rádióban és a tévében, és abból a városból is nagyon sokan meglátogattak a Palomar Gardens-i otthonomban, az idegenek ilyen jellegű közeledése nem volt szokatlan élmény számomra.

Megjegyeztem, hogy mindkét férfi jó testalkatú volt. Az egyikük valamivel hat láb (kb. 183 cm) felett volt, és úgy tűnt, a harmincas évei elején jár. Arcszíne pirospozsgás volt, szeme sötétbarna, azzal a fajta csillogással, amely az élet nagy élvezetére utal. A tekintete rendkívül átható volt. Fekete, hullámos haja a mi stílusunk szerint volt levágva. Sötétbarna öltönyt viselt, kalapot viszont nem.

Az alacsonyabb férfi fiatalabbnak tűnt, a magasságát pedig körülbelül öt láb kilenc hüvelykre (kb. 175 cm) becsültem. Kerek, kisfiús arca, világos bőre és szürkéskék szeme volt. Szintén hullámos és a mi stílusunkban hordott haja homokszínű volt. Szürke öltönybe volt öltözve, és ő is kalap nélkül volt. Mosolygott, miközben a nevemen szólított.

Ahogy viszonoztam az üdvözlést, a beszélő nyújtotta a kezét, és amikor az enyémhez ért, hatalmas öröm töltött el. A jelzés ugyanaz volt, mint amit az a férfi adott, akivel a sivatagban találkoztam azon az emlékezetes 1952. november 20-i napon. (Ahogy azt a Repülő csészealjak leszálltak című könyvben leírtam.)

Ennek következtében tudtam, hogy ezek a férfiak nem a Föld lakói. Ennek ellenére teljesen nyugodt voltam, amikor kezet ráztunk, és a fiatalabb férfi így szólt: „Találkoznunk kellett önnel. Van ideje eljönni velünk?”

Mindenféle kérdés vagy a legcsekélyebb aggodalom nélkül azt válaszoltam: „Teljesen a kezeikbe adom magam.”

Együtt hagytuk el a hallt, én kettőjük között sétáltam. Körülbelül egy háztömbbel északra a szállodától bekanyarodtak egy parkolóba, ahol egy autó várt rájuk. Ez alatt a rövid idő alatt nem beszéltek, mégis legbelül tudtam, hogy ezek a férfiak igaz barátok. Nem éreztem késztetést arra, hogy megkérdezzem, hová szándékoznak vinni, és az sem tűnt furcsának, hogy önként semmilyen információt nem adtak.

Egy parkolóőr hozta elő az autót, a fiatalabb férfi pedig beült a vezetőülésbe, és intett nekem, hogy szálljak be mellé. A másik társunk is beült hozzánk az első ülésre. Az autó egy négyajtós, fekete Pontiac szedán volt.

A férfi, aki a volán mögé ült, úgy tűnt, pontosan tudja, hová megy, és ügyesen vezetett. Nem ismerem a Los Angelesből kivezető összes új autópályát, így fogalmam sem volt, milyen irányba tartunk. Csendben utaztunk, és én továbbra is teljesen elégedetten vártam, hogy társaim felfedjék kilétüket és elmagyarázzák találkozásunk okát.

Tisztában vagyok vele, hogy egy ilyen bizakodó hozzáállás általában vakmerőnek tűnne, tekintve a világunkban ma elharapódzó törvénytelenséget. De ez egy olyan hozzáállás volt, amelyet más civilizációk emberei is követtek olyanok jelenlétében, akikről elismerték, hogy náluk nagyobb bölcsességgel rendelkeznek. Ezt a szokást az amerikai indiánok is gyakorolták, hogy tiszteletet, alázatot, türelmet és hitet mutassanak. Ezt jól megértettem, és eszerint is viselkedtem, mivel ezen férfiak jelenlétében olyan erőt éreztem, amelytől úgy éreztem magam, mint egy gyermek, aki hatalmas bölcsességű és együttérzésű lények társaságában van.

A fények és a lakóházak ritkulni kezdtek, ahogy elhagytuk a város peremét. A magasabb férfi ekkor szólalt meg először: „Nagyon türelmes volt. Tudjuk, mennyire kíváncsi rá, hogy kik vagyunk, és hová visszük.”

Elismertem, hogy valóban kíváncsi vagyok, de hozzátettem, hogy teljesen elégedett vagyok azzal, hogy várjak erre az információra, amíg ők úgy nem döntenek, hogy megosztják velem.

A beszélő elmosolyodott, és a sofőrre mutatott. „Ő arról a bolygóról jött, amelyet önök Marsnak hívnak. Én pedig arról, amelyet Szaturnusznak neveznek.”

A hangja lágy és kellemes volt, az angolja pedig tökéletes. Észrevettem, hogy a fiatalabb férfi is halkan beszélt, bár a hangfekvése magasabb volt. Azon kaptam magam, hogy azon tűnődöm, vajon hogyan és hol tanulták meg ilyen jól a nyelvünket.

Ahogy ez a gondolat átfutott az agyamon, azonnal fel is ismerték. A marslakó ekkor szólalt meg először a szállodai találkozásunk óta: „Mi olyanok vagyunk, akiket önök a Földön »kapcsolattartóknak« neveznének. Itt élünk és dolgozunk, mert mint tudja, a Földön pénzt kell keresni ahhoz, hogy ruhát, élelmet és azt a sok mindent megvegyük, amire az embereknek szükségük van. Már több éve a bolygójukon élünk. Eleinte volt egy kis akcentusunk. De ezt már leküzdöttük, és ahogy látja, senki sem ismer fel minket másnak, mint földi embereknek.

„Munkánk és szabadidőnk során elvegyülünk az emberek között itt a Földön, és soha nem áruljuk el a titkot, hogy más világok lakói vagyunk. Az veszélyes lenne, ahogy azt ön is jól tudja. Jobban megértjük az önök embereit, mint ahogy a legtöbbjük ismeri önmagát, és világosan látjuk az önöket körülvevő sok boldogtalan körülmény okát.

„Tisztában vagyunk azzal, hogy ön is szembesült már gúnnyal és kritikával, amiért kitartóan hirdeti az emberi élet valóságát más bolygókon, amelyekről a tudósaik azt állítják, hogy képtelenek az élet fenntartására. Elképzelheti tehát, mi történne velünk, ha csak céloznánk is arra, hogy az otthonunk más bolygókon van! Ha kimondanánk az egyszerű igazságot – hogy azért jöttünk a Földjükre, hogy dolgozzunk és tanuljunk, ahogy önök közül is vannak, akik más nemzetekhez mennek élni és tanulni –, őrültnek bélyegeznének minket.

„Engedélyezett számunkra, hogy rövid látogatásokat tegyünk a szülőbolygóinkon. Ahogy önök is vágynak a környezetváltozásra vagy arra, hogy lássák a régi barátokat, úgy vagyunk ezzel mi is. Persze az ilyen távolléteket hivatalos ünnepek, vagy akár egy hétvége köré kell szerveznünk, hogy a földi munkatársaink ne hiányoljanak minket.”

Nem kérdeztem meg, hogy a társaim házasak-e, és van-e családjuk itt a bolygónkon, de az volt a benyomásom, hogy nem ez a helyzet. Néhány percig ismét zavartalan csend honolt, miközben átgondoltam az általuk adott információkat. Azon kaptam magam, hogy azon tűnődöm, miért pont engem választottak ki arra, hogy részesüljek a barátságukban, és hogy ezt a tudást más világokból származó emberektől kapjam meg. Bármi volt is az oka, nagyon alázatosnak és hálásnak éreztem magam.

Miközben mindezen gondolkodtam, a szaturnuszi gyengéden így szólt: „Nem ön az első, sem az egyetlen ember ezen a világon, akivel beszéltünk. Sokan mások is élnek a Föld különböző részein, akikhez eljöttünk. Néhányukat, akik mertek beszélni a tapasztalataikról, üldözték – néhányukat egészen addig, amit önök »halálnak« neveznek. Ennek következtében sokan hallgattak. De amikor a könyv, amelyen most dolgozik, a nyilvánosság elé kerül, a története a sivatagi első kapcsolatfelvételéről a Testvérünkkel arról a bolygóról, amelyet Vénusznak neveznek, másokat is arra fog bátorítani sok országból, hogy megírják önnek a tapasztalataikat.” (Miután a Repülő csészealjak leszálltak című könyv megjelent, bebizonyosodott ennek a jóslatnak az igazsága).

Nemcsak erős bizalmat éreztem ezek iránt az új barátok iránt, hanem azt a mindent elsöprő érzést is, hogy valójában nem vagyunk idegenek egymás számára. Mély meggyőződésem volt az is, hogy ezek a férfiak minden kérdésre válaszolni tudnak, és meg tudják oldani a világunkkal kapcsolatos összes problémát; még arra is képesek lennének, hogy a földi emberek számára lehetetlen tetteket vigyenek véghez, ha ezt szükségesnek ítélnék, és ha összhangban lenne a küldetéssel, amelynek elvégzésére jöttek.

Hosszú ideig, talán másfél órán át sima autópályákon haladtunk. Még mindig fogalmam sem volt, milyen irányba tartunk, leszámítva, hogy éreztem, sivatagos vidékre érünk. Túl sötét volt ahhoz, hogy megfigyeljem a környezet részleteit. Az elmémet továbbra is lekötötte az, amit mondtak nekem, és ahogy már említettem, alig beszélgettünk.

Akkor zökkentem ki az elmélkedésemből, amikor hirtelen letértünk a sima autópályáról egy durva, keskeny, bordázott földútra. A marslakó így szólt: „Van egy meglepetésünk az ön számára!”

Egyetlen autóval sem találkoztunk ezen az úton, amelyen körülbelül tizenöt percig haladtunk. Aztán fokozódó izgalommal megláttam a távolban egy lágy-fehéren izzó tárgyat a földön. Körülbelül ötven lábnyira (kb. 15 méterre) álltunk meg tőle. A magasságát úgy tizenöt-húsz lábra (4,5-6 méter) becsültem, és felismertem, hogy mennyire hasonlít az első, majdnem három hónappal korábbi találkozásom Csészealjára vagy Felderítőjére.

Amikor megálltunk, észrevettem, hogy egy férfi áll a földön az izzó űrhajó mellett. Miután kiszálltunk az autóból, a társaim odakiáltottak egy üdvözlést. A Felderítő melletti férfi úgy tűnt, valamin dolgozik, ami a hajóhoz kapcsolódik. Hárman elindultunk felé, és legnagyobb örömömre felismertem az első kapcsolatfelvételből származó barátomat – a férfit a Vénuszról!

Ugyanolyan síszerű repülőruhát viselt, mint az első alkalommal, de ez a ruha világosbarna volt, a derékpántján felül és alul narancssárga csíkokkal.

Sugárzó mosolya világossá tette, hogy osztozik az újra-találkozás feletti boldogságomban. Miután üdvözöltük egymást, ezt mondta: „Ahogy leereszkedtünk, ennek a kis hajónak egy apró darabja eltört, úgyhogy amíg arra vártam, hogy megérkezzenek, csináltam egy újat.”

Kíváncsian figyeltem, ahogy egy kis olvasztótégely tartalmát kiürítette a homokra. „Az időzítés tökéletes volt” – mondta. „Épp most fejeztem be a beszerelést, amikor megérkeztek.”

Hirtelen szöget ütött a fejemben, hogy angolul beszélt, és csak egy egészen enyhe akcentussal, míg az első találkozásunkkor úgy tűnt, egyáltalán nem beszéli a nyelvünket. Reméltem, hogy talán megmagyarázza ezt, de mivel nem tette, tartózkodtam a kérdezősködéstől.

Helyette lehajoltam, és óvatosan megérintettem azt, ami egy nagyon kis mennyiségű olvadt fémnek tűnt, amit ő dobott ki. Bár még elég meleg volt, nem volt túl forró ahhoz, hogy megfogjam, és óvatosan a zsebkendőmbe csomagoltam, majd biztonságba helyeztem a kabátom egyik belső zsebében. Még mindig a birtokomban van ez a kis fémdarab.

Bár a társaim nevettek a bohóckodásomon, a vidámságukban nyoma sem volt gúnynak. A vénuszi megkérdezte, bár biztosan tudta a választ: „Miért akarja azt?”

Elmagyaráztam, hogy reméltem, ez talán bizonyítékul szolgálhat a látogatásuk valóságára, és elmondtam neki, hogy az emberek általában úgynevezett „kézzelfogható bizonyítékot” követelnek annak bizonyítására, hogy nem csak „kitalálom az egészet”, amikor mesélek a vele való első találkozásomról.

Továbbra is mosolyogva így válaszolt: „Igen, és önök a szuvenírvadászok faja, nemde? Azonban rá fog jönni, hogy ez az ötvözet ugyanazokat a fémeket tartalmazza, amelyek a Földjükön is megtalálhatók, mivel ezek nagyjából ugyanolyanok minden bolygón.”

Itt azt hiszem, épp itt a megfelelő pillanat arra, hogy elmondjam az olvasóimnak: semmilyen, általunk ismert értelemben vett nevet nem kaptam senkitől a más világokból megismert emberek közül. Ennek okát elmagyarázták nekem, de itt nem tudom teljes egészében közreadni. Elég annyit mondanom, hogy nem valami bonyolult rejtélyről van szó, sokkal inkább egy teljesen más koncepcióról a nevekkel kapcsolatban, mint ahogyan mi használjuk őket.

Bár ez a névtelenség nem okozott semmilyen kellemetlenséget a tényleges találkozásaim során ezekkel az új barátokkal, rájöttem, hogy az olvasó számára biztosan az lenne, különösen a könyv későbbi részében, ahogy a kapcsolatfelvételek szaporodnak. Ezért, mivel mi, ezen a világon rá vagyunk utalva a saját neveinkre egymás azonosításához, én fogok adni nekik.

Bár szeretném nagyon egyértelművé tenni, hogy a nevek, amelyeket bevezetek ezekhez az új barátokhoz, nem a valódi neveik, szeretném hozzátenni, hogy megvoltak a magam jó okai a kiválasztásukra, és hogy nem mentesek a jelentéstől azokkal kapcsolatban, akik viselni fogják őket ezeken az oldalakon.

A marslakót Firkonnak fogom hívni. A szaturnuszit Ramunak. A vénuszit pedig Orthonnak fogom nevezni.

2. fejezet – Egy vénuszi felderítő hajó belsejében

Röviddel megérkezésünk után Orthon megfordult, és belépett a hajóba, intve, hogy kövessem. Firkon és Ramu azonnal utánam jöttek. Amint már mondtam, a Felderítő szilárdan állt a talajon, és csak egy kis lépcsőre volt szükség a járműbe való belépéshez.

Bár amikor először értük el a várakozó Felderítőt, valószínűleg számítottam ilyesmire, de most hogy tényleg fedélzeten voltam, örömömet csak elképzelni lehet. Ahogy körülnéztem, azon tűnődtem, hogy csupán meg akarják-e mutatni, hogyan néz ki belülről az egyik Felderítő – vagy, amit alig mertem remélni, esetleg valóban el fognak vinni egy űrutazásra.

Közvetlenül az egytermes kabinfülkébe mentünk egy olyan ajtón át, amely elég magas volt ahhoz, hogy Ramu, a magas szaturnuszi, meghajlás nélkül léphessen be. Amikor ő, az utolsónak belépő, a lábát a kabin padlójára tette, az ajtó csendesen bezárult. Éreztem egy nagyon enyhe zümmögést, amely mintha egyaránt a padló alól és egy masszív tekercsből jött volna, amely a körkörös fal tetejébe volt beépítve. Abban a pillanatban, hogy a zümmögés elkezdődött, ez a tekercs élénkvörösre izzott, de nem bocsátott ki hőt. Visszaemlékeztem, hogy pontosan ilyen izzó tekercset láttam az első találkozásom Felderítőjén is. De akkor különféle színeket bocsátott ki – vöröset, kéket és zöldet –, mint egy prizma a napfényben.

Alig tudtam, hová nézzek először. Újra csodálkoztam azon a hihetetlen módon, ahogyan képesek az alkatrészeket úgy illeszteni egymáshoz, hogy az illesztések észrevehetetlenek. Csakúgy, ahogy az első találkozásom Felderítőjén sem találtam belépőajtó nyomát, most sem volt semmi jele az ajtónak, amely mögöttünk bezárult – csupán ami szilárd falnak látszott.

Minden mintha egyszerre történt volna: az ajtó bezárulása, a méhraj zümmögéséhez hasonló halk hang, a felső tekercs izzása és a jármű belsejében növekvő fény.

Mindez annyira izgalmas volt, hogy határozottan kézbe kellett vennem magam, hogy bármire is koncentrálni tudjak. Azt akartam, hogy tiszta képet vigyek magammal erről a hajóról, hogy világos leírást tudjak adni mindarról, amit láttam.

A kabin belső átmérőjét körülbelül tizennyolc lábra becsültem. Egy körülbelül két láb vastag pillér nyúlt le a kupola legfelső pontjától a padló közepéig. Később elmondták, hogy ez a hajó mágneses pólusoszlopa, amellyel a természet erőit hasznosítják hajtóerő céljára, de nem magyarázták el, hogyan.

Az oszlop teteje – ahogy Firkon rámutatott – normálisan pozitív, az alja, amely átmegy a padlón, negatív. De szükség esetén ezek a pólusok egyszerűen egy gomb megnyomásával felcserélhetők.

Észrevettem, hogy a középső padló jó hat láb szélességét egy kerek, átlátszó lencse foglalta el, amelyen át a mágneses pólus futott. Ennek a hatalmas lencsének két szemközti oldalán, közel a széléhez, két kis, de kényelmes pad állt, ívesen igazodva a körívezethez. Meghívtak, hogy üljek az egyikre, és Firkon mellém ült, hogy elmagyarázza, mi történik. Ramu a szemközti padra ült, míg Orthon a vezérlőpultokhoz ment. Ezek a külső fal mentén helyezkedtek el, a két pad között, közvetlenül szemben a most láthatatlan ajtóval, amelyen át beléptünk a Felderítőbe.

Amikor leültünk, egy kis rugalmas rúd esett a hasunk elé. Ez a rúd egyfajta puha gumis anyagból állt, vagy azzal volt bevonva.

Célja nyilvánvaló volt – egy egyszerű biztonsági eszköz az előrebukás vagy az egyensúlyvesztés megakadályozására.

Firkon elmagyarázta: „Néha, amikor egy hajó teljesen talajra ért, éles rántást tapasztalunk, amikor megszakítja a kapcsolatot a Földdel. Bár ez nem fordul elő túl gyakran, mindig felkészülünk rá." Mosolygott és hozzátette: „Pontosan ugyanolyan elv, mint a saját repülőgépeitekben alkalmazott biztonsági övek."

Még mindig nehéz volt elhinni, hogy valami ennyire csodálatos dolog történik velem. Mióta először találkoztam a vénuszival, miután elment, és én ott maradtam egy kimondhatatlan veszteségérzettel és azzal a vággyal, hogy vele tartsak, arról reménykedtem és álmodtam, hogy egy nap talán enyém lehet ez a kiváltság. Most, hogy biztosnak tűnt, űrutazásra készülünk, alig bírtam magamban tartani az örömömet. Újra és újra emlékeztettem magam, hogy mindent meg kell jegyeznem, amit látok és tanulok, hogy megoszthassam a tapasztalataimat másokkal, bármilyen hiányosan is tegyem majd.

„Ezt a hajót” – folytatta Firkon – „két, legfeljebb három fős legénység számára építették. De vészhelyzet esetén sokkal többen is biztonságosan bezsúfolódhatnak. Erre azonban nincs gyakran szükség.”

Nem adott további magyarázatot, én pedig azon tűnődtem, vajon a „vészhelyzet” alatt mentőakciót ért-e, ha egy másik Felderítő bajba kerülne. Annyira lenyűgözött, hogy első kézből láthattam tudományos ismereteik elképesztő eredményeit, hogy szinte lehetetlen volt elképzelni bármiféle meghibásodást. Emlékeztetnem kellett magam, hogy végtére is ők is emberi lények, és bármennyire is előttünk járnak a fejlődésben, nekik is részük lehet a hibákban és a viszontagságokban.

Figyelmemet a grafikonokra és diagramokra fordítottam, amelyek a falakat borították körülbelül három láb (kb. 1 méter) szélességben a számomra láthatatlan ajtó két oldalán, és a padlótól a mennyezetig értek. Lenyűgözőek voltak, teljesen mások, mint amit valaha a Földön láttam, és megpróbáltam kitalálni a céljukat. Nem voltak mutatók vagy számlapok, csak változó színű és intenzitású felvillanások. Néhányuk olyan volt, mint egy adott diagram felületén áthaladó színes vonal. Voltak, amelyek fel-le mozogtak, mások keresztbe-kasul, míg ismét mások különböző geometriai formákat öltöttek.

A jelentésüket és funkciójukat nem magyarázták el nekem, és kétlem, hogy mindent meg is értettem volna belőle, de észrevettem, hogy mindhárom társam élénken figyeli a bekövetkező változásokat. Az volt a benyomásom, hogy a műszerek többek között a haladási irányt, bármilyen más objektum közeledését, valamint a légköri vagy űrbéli viszonyokat jelezték.

A fal a padok mögött, amelyeken ültünk, körülbelül tíz láb (kb. 3 méter) hosszan tömörnek és üresnek tűnt, míg a távolabbiakon, a belépési pontunkkal szemben, más, az általam leírtakhoz némileg hasonló, mégis bizonyos szempontból eltérő diagramok voltak. A pilóta műszerfala semmihez sem hasonlított, amit valaha is el tudtam volna képzelni. A legjobb hasonlat, ami eszembe jut, hogy leginkább egy orgonához hasonlított. De billentyűk és regiszterek helyett gombsorok voltak rajta. Kis fények világítottak közvetlenül rájuk, úgy elhelyezve, hogy mindegyik egyszerre öt gombot világított meg. Amennyire vissza tudom idézni, hat sornyi ilyen gomb volt, mindegyik sor körülbelül hat láb (kb. 1,8 méter) hosszú.

Ezelőtt a tábla előtt egy pilótaülés volt, nagyon hasonló azokhoz a padokhoz, amelyeken a többiekkel ültünk. Közvetlenül a pad mellett, kényelmesen elhelyezve a pilóta számára, egy különös műszer állt, amely közvetlenül a központi mágneses rúdhoz csatlakozott.

Firkon megerősítette a használatára vonatkozó kimondatlan sejtésemet, amikor így szólt: „Igen, ez egy periszkóp, valami olyasmi, mint amilyet a tengeralattjáróikon használnak.”

Ahogy figyeltem a diagramok és fali grafikonok felületén átvillanó, hol erősödő, hol gyengülő intenzitású különféle fényeket, teljesen világossá vált, miért számolnak be olyan gyakran arról, hogy ezek az áttetsző hajók színt váltanak, ahogy az egünkön haladnak. De más tényezők is közrejátszanak. A színváltozások és a Csészealjakat gyakran körülvevő izzó koronák nagyrészt a légkörbe kisugárzó, változó intenzitású energiának az eredményei, amelyek egy, az ionizációhoz némileg hasonló folyamat révén közvetlenül a hajók körül világítóvá teszik a levegőt.

A hajóban egyetlen sötét sarok sem volt. Nem tudtam kivenni, honnan jön a fény. Úgy tűnt, mintha lágy, kellemes ragyogással töltene be minden üreget és sarkot. Nem lehet pontosan leírni azt a fényt. Nem volt fehér, de nem is kék, sem egyetlen más szín, amit meg tudnék nevezni. Inkább úgy tűnt, mintha az összes szín lágy keverékéből állna, bár időnként úgy véltem, mintha egyik vagy másik dominálna.

Annyira belemerültem ebbe a rejtélybe, és egyúttal abba is, hogy lássam és magamba szívjam ennek a csodálatos kis járműnek minden részletét, hogy egyáltalán nem voltam tudatában a felszállásunknak, bár hirtelen észleltem a mozgás enyhe érzését. De nem volt érzékelhető a hatalmas gyorsulás, sem a nyomás és a magasság változása, mint ahogy az a mi repülőgépeinken lenne még feleakkora sebességnél is. Zökkenést sem tapasztaltunk, amikor elszakadtunk a talajtól. Hatalmas szilárdság és simaság benyomását keltette; a mozgásból alig érzékeltem többet, mint magának a Földnek az észrevehetetlen utazását, ahogy másodpercenként tizennyolc és fél mérföldes sebességgel kering a Nap körül. Mások, akik abban a kiváltságban részesültek, hogy utazhattak ezekben a Csészealjakban, szintén beszámoltak ugyanezen mozgásérzetről – pontosabban annak szinte teljes hiányáról. A tény azonban az, hogy mivel annyi csoda tolult a tudatomba, csak később, amikor már újra a Földön voltam, és magamban átgondoltam az éjszaka eseményeit, kezdtem el ezeket a dolgokat a helyükre tenni.

Most a lábamnál lévő nagy lencsére hívták fel a figyelmemet. Elképesztő látvány tárult a szemem elé! Úgy tűnt, mintha egy kisváros háztetőit súrolnánk; úgy tudtam azonosítani a tárgyakat, mintha alig száz lábnyira lennénk a földtől. Elmagyarázták nekem, hogy valójában jó két mérföld magasan járunk, és még mindig emelkedünk, de ez az optikai eszköz olyan nagyítóerővel bír, hogy akár egyetlen személyt is ki lehet választani és meg lehet figyelni, ha úgy kívánják, még akkor is, ha a hajó sok mérföld magasan van és szemmel láthatatlan.

„A központi oszlop, vagyis a mágneses rúd kettős célt szolgál” – magyarázta a padtársam. „Amellett, hogy a repüléshez szükséges energia nagy részét biztosítja, erős távcsőként is működik; az egyik vége a kupolán keresztül felfelé mutat az égbolt megfigyelésére, a másik pedig a padlón keresztül lefelé a lenti táj kémlelésére. A képeket ezen keresztül vetítik ki a padlóba és a mennyezetbe épített két nagy lencsébe, ahogy látja.”

Azt nem magyarázta meg, hogy ezt elektronikusan vagy valamilyen más módon oldják meg. A nagyítás mértéke tetszés szerint változtatható volt, és gyanítom, hogy több volt ebben, mint egy egyszerű földi optikai rendszerben.

Felnéztem az áttetsző kupolába. A hegyi otthonom tiszta levegőjében a csillagok mindig úgy tűntek, mintha karnyújtásnyira lennének, de ezen a mennyezeti lencsén keresztül nézve szinte azt az érzetet keltették, hogy egyenesen rajtunk vannak. Ahogy felváltva néztem az égbolt csodáit és a gyorsan elsuhanó Földet alattunk, észrevettem négy kábelt, amelyek úgy tűnt, a padlólencsén (vagy közvetlenül alatta) futnak keresztül, és kereszt alakban csatlakoznak a központi rúdhoz.

A marslakó, észrevéve az érdeklődésem irányának változását, elmagyarázta: „Ezekből a kábelekből három viszi az áramot a mágneses rúdból a hajó alatti három gömbhöz, amelyeket, ahogy látta, néha futóműként használnak. Ezek a gömbök üregesek, és bár kényszerleszálláshoz leengedhetők, repülés közben pedig visszahúzhatók, a legfontosabb feladatuk, hogy kondenzátorként szolgáljanak a mágneses rúd felől érkező statikus elektromosság számára. Ez az energia mindenhol jelen van az Univerzumban. Egyik természetes, de koncentrált megnyilvánulása villámként jelenik meg.

„A negyedik kábel” – folytatta – „a rúdtól ahhoz a két periszkópszerű műszerhez fut, amelyek közül az egyik a pilótaülés mellett, a másik pedig közvetlenül az ülése mögött, de a középső lencse széléhez közel van, ahogy láthatja. Ezek a műszerek valójában a fő optikai rendszer kiterjesztései, és lehetővé teszik a pilóta számára, hogy mindent lásson, ami odakint történik, anélkül, hogy elhagyná a helyét. Tetszés szerint be- és kikapcsolhatók vagy beállíthatók, így a megszokott legénység mindkét tagja teljes mértékben tudja használni a távcsövet, anélkül, hogy zavarnák egymást.”

Minden gépészeti berendezés ennek a fülkének a padlója, valamint a külső perem alatt kapott helyet, ahogyan az egyértelműen látszik ezen Felderítő fényképén. Ténylegesen semmit sem láttam belőle, de megmutattak egy nagyon apró helyiséget, amely egyrészt bejáratként szolgált a gépészeti térbe, másrészt vészhelyzeti javításokhoz használt műhelyként. Itt egy apró kohó és néhány tárolószekrény volt, amelyekben feltételezésem szerint a szükséges szerszámokat és anyagokat tartották.

Épp az ajtón keresztül néztem be ebbe a helyiségbe, amikor a pilótánk így szólt: „Készüljenek fel a leszállásra. Közel vagyunk az anyahajónkhoz.”

Nem akartam elhinni. Úgy tűnt, mintha csak néhány perc repült volna el azóta, hogy beléptünk a Felderítőbe.

Egy pillanattal korábban a pad mögötti fal, amelyen ültünk, még tömörnek tűnt. Most egy kerek nyílás kezdett kirajzolódni rajta! Döbbenten figyeltem, ahogy tovább nyílt, leginkább egy fényképezőgép blendéjéhez hasonlóan. Hamarosan egy körülbelül tizennyolc hüvelyk széles ablak tárult fel. Ez tehát megmagyarázta a Csészealj-fotóimon lévő ablakokat, amelyeknek eddig semmi nyomát nem láttam. (A hivatkozott fénykép az 1-es számot viseli a könyv illusztrációinak listáján. – a Szerk.)

Akárcsak az ajtó, amelyen beléptünk, ezeknek a borítása is olyan szorosan illeszkedett, hogy zárva teljesen észrevehetetlenek voltak. Visszaemlékezve arra, amit a fotóim mutattak, úgy okoskodtam, hogy mindkét oldalon négy ablaknak kell lennie, összesen tehát nyolcnak.

„Így van” – bólintott megerősítésképpen Orthon –, „és egy gombnyomással ki lehet nyitni mindet egyszerre vagy egyesével – és természetesen ugyanígy is záródnak.”

Ahogy a pilóta figyelmeztetett minket a közelgő leszállásra, a marslakó így szólt: „Érdekes lesz ezt látnia!”

A kilátástól, hogy tényleg leszállunk egy anyahajón, az izgatottságom leírhatatlan fokra hágott. Nyugalmammal küzdve az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy hol várakozik az anyahajó, és milyen módon fogjuk végrehajtani a leszállást.

Orthon azonnal válaszolt mindkét kimondatlan kérdésre. „Ez ugyanaz a hatalmas anyahajó, amely tavaly, az első találkozásunkkor riasztotta önt és a társaságát a sivatagban. Itt fent várt ránk, és jelenleg körülbelül negyvenezer láb magasan van az önök Földje felett. Figyeljen, és meglátja, hogyan szállnak le és lépnek be a hordozójukba ezek a kis hajók.”

Lenyűgözve lestem ki az ablakokon. Ott lent kivehetővé vált egy hatalmas, mozdulatlan fekete árnyék. Ahogy közelebb értünk, hatalmas tömege szinte a látóhatáron túlra látszott nyúlni, és láttam, ahogy óriási oldalai kifelé és lefelé ívelnek. Lassan, nagyon lassan közeledtünk, amíg már majdnem a hatalmas hordozóhajó tetején voltunk. Nem lepődtem meg, amikor a társam elmondta, hogy az átmérője körülbelül százötven láb, a hossza pedig közel kétezer láb.

Annak a hatalmas szivar alakú hordozóhajónak a látványa, ahogy ott mozdulatlanul lebegett a sztratoszférában, sosem fog elhalványulni az emlékezetemben.

3. fejezet – A vénuszi anyahajó

Kis járművünk lefelé siklott az anyahajó teteje felé, nagyon is úgy, mint egy repülőgép, amely leszállni készül egy repülőgép-hordozó fedélzetére. Ahogy figyeltem, egy ívelt nyílás vagy zsilip jelent meg, ami egy hatalmas tátongó bálnára emlékeztetett. Akik látták a fényképeket erről a hajóról, emlékezhetnek rá, hogy tompa, kissé lefelé lejtő orra van. Ez a nyílás a fő hengeres test túlsó végén helyezkedett el, közvetlenül azelőtt, hogy az orr lejtése észrevehetővé vált volna. Amint földet értünk, a Felderítő előre mozdult a nyílásba, lefelé dőlve, ahogy megkezdte útját e hatalmas hajó belsejébe. Itt éreztem először azt a bizonyos zuhanásérzést a gyomromban. Gondolom, ez annak volt köszönhető, hogy a Csészealj már nem a saját energiáját használta, hanem most az anyahajó gravitációjának volt alávetve.

Nem túl meredek szögben haladtunk lefelé, a Felderítő pereme lassan és simán futott két sínen, süllyedésének sebességét a súrlódás és a peremben lévő mágnesesség szabályozta. Orthon teljes mértékben irányította ezt, mint rájöttem, mert egyszer majdnem elvesztettem az egyensúlyomat, és ő egy pillanatra megállította a járművet, amíg visszanyertem azt. Aztán a lassú, sima siklás folytatódott, amíg el nem értük azt a pontot, amiről úgy ítéltem meg, hogy félúton lehet az anyahajó teteje és alja között. Itt a Felderítő megállt, és az ajtó azonnal oldalra csúszva kinyílt.

Láttam egy férfit kint állni egy körülbelül tizenöt láb hosszú és hat láb széles emelvényen. Valamit tartott a kezében, ami úgy nézett ki, mint egy kábelhez rögzített fémbilincs. Nem volt túl magas – úgy tippelném, körülbelül öt láb öt hüvelyk (kb. 165 cm) lehetett –, és észrevettem, hogy sötétebb bőrű volt, mint bármelyik űrlény, akit eddig láttam. Barna repülőruhát viselt, amely színében és stílusában is hasonló volt ahhoz, amit Orthon viselt az első találkozásunkkor. Fekete haja látszott ki egy sötét, svájcisapka-szerű fejfedő alól.

Firkon után én is kiléptem a Felderítőből, Ramu pedig utánam jött. Orthon hagyta el utoljára a hajót. A svájcisapkás férfi mosolyogva bólintott mindannyiunknak, ahogy ráléptünk az emelvényre, de nem váltottunk szót.

Erről az emelvényről egy körülbelül tucatnyi lépcsőfokból álló lépcsősor vezetett le a hatalmas jármű egyik fedélzetére. Ahogy levezettek rajta, volt időm észrevenni, hogy a Felderítőnk közvetlenül azelőtt állt meg, hogy elért volna egy elágazást azokon a síneken, amelyeken leereszkedtünk. Az egyik sínpár továbbhaladt a hajón keresztül, lefelé ívelve, míg el nem tűnt a szemem elől. Közöttük egy sötét űr tátongott, amely megakadályozta, hogy lássam, mi van lent. A másik sínpár egyenesen folytatódott az elágazástól, amely előtt a jármű megállt, és hátrafelé futott egy hatalmas hangárba vagy tárolófedélzetre, amelyben több, a mienkkel megegyező Felderítő hajót láttam felsorakozva a síneken.

„Ez az a tárolóhangár, amelyben a kis járműveket szállítják a bolygóközi repülések során” – magyarázta Firkon, egy pillanatra megállva mellettem a lépcsőn. „Ha egy másik bolygóra mentünk volna, a Felderítőnk csak annyi időre állt volna meg az emelvénynél, amíg kiszállunk. Aztán áthaladt volna az elágazáson, és átirányították volna a helyére ebbe a nagy hangárba. De mivel később visszatérünk a Földre, a Felderítőt ezen a platformon kell feltölteni.”

Visszapillantottam, és láttam, hogy az emelvényen álló férfi már rá is csúsztatta a kábelhez rögzített bilincset a Felderítő peremére, úgy, hogy az egyszerre érintkezett a peremmel és az alatta lévő sínnel.

Fogalmam sincs, hogyan hajtották végre ezt a feltöltési műveletet; számomra a bilincs nagyon is úgy nézett ki, mint egy földi gépész nagyméretű szorítója. Azt sem láttam, hová csatlakozik a kábel másik vége. Talán a bilincs és a sín közötti érintkezés volt szükséges az áramkör bezárásához, vagy mit tudom én, talán egy láthatatlan csatlakozóba illeszkedett közvetlenül a Felderítő pereme alatt. Nem akartam további késedelmet okozni azzal, hogy kérdezősködöm.

Bár a fejemben kavargó kérdésre nem válaszolt, Firkon önként hozzátette: „Ezek a kisebb járművek nem képesek nagy mennyiségű saját energiát előállítani, és csak viszonylag rövid utakat tesznek meg a hordozójuktól, mielőtt visszatérnének tölteni. Egyfajta ingajáratként szolgálnak a nagy hajók és bármely érintkezési vagy megfigyelési pont között, és mindig az anyahajó erőművéből származó teljes feltöltéstől függenek.”

A lépcső alján egy nagy, téglalap alakú, de lekerekített sarkú irányítóterembe léptünk. Azt mondanám, ez a terem körülbelül harmincötször negyvenöt láb alapterületű és vagy negyven láb magas volt. Két ajtónyílást leszámítva a falakat teljesen beborították a Felderítőben látottakhoz hasonló színes grafikonok és diagramok, csak nagyobb méretben és nagyobb számban.

A terem mind a négy oldala mentén háromszintes emelvénysor húzódott, ahonnan a sok műszert meg lehetett figyelni és tanulmányozni. A legfelső emelvényen egy főteleszkóp állt, a legalsón pedig egy másik. Mindkettőből elektronikus kiterjesztések vezettek a hajó más részein lévő számos műszerhez, ami – mint mondták – lehetővé tette, hogy ezt a két teleszkópot a hajó számos pontjáról lehessen használni.

Ebben a teremben volt egy robotműszer is, amelynek leírásától óva intettek. Ennek a robotnak egy miniatűr változatát már észrevettem a Felderítőben. Több gépészeti berendezés is volt ebben az irányítóteremben, amelyek közül – amennyire láthattam – egyiknek sem voltak mozgó alkatrészei.

Szívesen megálltam volna ebben a teremben, hogy közelebbről is megfigyeljem mindezeket a grafikonokat, diagramokat, színeket, gépeket és műszereket, és szerettem volna, ha megengedik, hogy kérdéseket tegyek fel a működésükkel kapcsolatban, de ezt a kiváltságot nem kaptam meg. Ehelyett egyenesen átmentünk ezen az irányítótermen, és egy második ajtón keresztül beléptünk a legszebb nappaliba vagy társalgóba, amit valaha láttam. Egyszerűsége és pompája elállította a lélegzetemet; zihálva álltam egy pillanatig az ajtóban, nemcsak a berendezés gazdagságán csodálkozva, hanem a belőle áradó csodálatos harmónia hatása alatt is.

Nem tudom, mennyi időbe telt, mire felocsúdtam ebből a váratlan élményből, de végül képes voltam nagyobb figyelemmel körülnézni a részletek iránt.

Úgy saccoltam, a mennyezet körülbelül tizenöt láb magasan lehetett, a szoba pedig legalább egy negyven láb oldalhosszúságú négyzet. Lágy, titokzatos kékesfehér fény töltötte be, pedig nem láttam világítótesteket, és sehol semmilyen egyenetlenséget a fényerőben.

Aztán, ahogy beléptem az ajtón ebbe a fényűző társalgóba, figyelmemet azonnal lekötötte két hihetetlenül bájos fiatal nő, akik felálltak az egyik díványról, és felénk indultak, amint beléptünk.

Ez valóban hatalmas meglepetés volt, mivel valamiért sosem képzeltem el nőket űrutazóként. Puszta jelenlétük és rendkívüli szépségük, a barátságosság, amely oly nyilvánvaló volt, ahogy üdvözlésünkre közeledtek, a földönkívüli jármű luxus hátterével együtt egyenesen lenyűgöző volt.

A két nő közül az alacsonyabbik a már ismert üdvözlésként megérintette a kezemet, majd azonnal elfordult, és a szoba egy másik részébe sétált. Aztán a magasabbik, és látszólag fiatalabb lány előrehajolt, és ajkaival finoman megérintette az arcomat. Az első bájos hölgy visszatért, kezében egy kis pohár színtelen folyadékkal, amit felém nyújtott.

Mélyen meghatódva ezen emberek meleg barátságosságától, megköszöntem neki, és elvettem a poharat. A víznek (mert kiderült, hogy az) olyan íze volt, mint a mi tiszta forrásvizünknek. Úgy tűnt azonban, hogy egy kicsit sűrűbb, állaga leginkább egy nagyon híg olajhoz hasonlított. Ahogy kortyolgattam, igyekeztem visszanyerni a nyugalmamat, és kitörölhetetlenül az elmémbe vésni ezeknek a kedves és gyönyörű fiatal nőknek a képét.

Aki a vizet hozta, körülbelül öt láb három hüvelyk magas volt. Bőre nagyon világos volt, aranyszínű haja pedig gyönyörű szimmetriával, hullámokban hullott valamivel a válla alá. A szeme is inkább aranyszínű volt, mint bármilyen más színű, és egyszerre volt gyengéd és vidám a tekintete. Az volt az érzésem, hogy minden gondolatomat olvassa. Szinte átlátszó bőrén semmiféle hiba nem látszott; rendkívül finom volt, ugyanakkor feszes, és meleg ragyogást árasztott. Vonásai finoman metszettek voltak, a fülei kicsik, fehér fogai gyönyörűen egyenletesek. Nagyon fiatalnak tűnt. Úgy ítéltem meg, nem lehet sokkal több húszévesnél. Keze karcsú volt, hosszú, elvékonyodó ujjakkal. Észrevettem, hogy sem ő, sem a társa nem viselt semmiféle sminket az arcán, sem a körmén. Mindkettőjük ajka természetes mélyvörös volt. Semmilyen ékszert nem viseltek. Valójában minden ilyen dísz csak rontott volna saját, természetes szépségükön.

Mindkét nő fátyolszerű anyagból készült, bokáig érő, redőzött ruhát viselt, és mindkét öltözéket egy feltűnő, elütő színű öv fogta össze a derekukon, amelybe úgy tűnt, mintha valódi ékköveket szőttek volna.

Az apró szőkeség ruhája tiszta világoskék volt, apró szandálja pedig aranyszínű. Később megtudtam, hogy az általunk Vénuszként ismert bolygó polgára. Kalnának fogom hívni.

Ilmuth – így neveztem el a másik nőt – magasabb volt, és gazdag barna színekkel rendelkezett. Ő is egyenesen a válla alá omló zuhatagban hordta a haját, amely gyönyörű hullámos fekete volt, vörösesbarna fénnyel. Nagy szeme fekete volt, világító, barna felvillanásokkal. Ugyanaz a vidám kifejezés ült bennük, mint a társáéban, és úgy éreztem, ő is képes olvasni a legbensőbb gondolataimban. Valójában ezt a benyomást kaptam minden olyan személytől, akivel a miénken túli világokból találkoztam. E bájos barna hölgy ruhájának színe halvány, gazdag zöld volt, szandálja pedig réz árnyalatú. Ilmuth, akárcsak Firkon, a Mars bolygó lakója volt.

Tisztában vagyok vele, hogy amikor megpróbálom leírni ezeket a mienktől eltérő világokból származó hölgyeket, a lehetetlennel próbálkozom. Talán a hiányos leírásomat ugródeszkaként használva az olvasó a saját képzeletében fogja keresni a tökéletes szépség képét – és akkor majd tudni fogja, hogy az is bizonyosan elmarad a valóságtól.

Amikor befejeztem az ivást a kis vizeskehelyből, megkértek, hogy foglaljak helyet, amit örömmel el is fogadtam.

Pontosan azzal az ajtóval szemben, amelyen beléptünk, egy portré lógott a falon, amelyről biztos voltam, hogy az Istenséget ábrázolja. Az az érzelem, amelyet a két fiatal nő szépsége ébresztett bennem, egy pillanatra feledésbe merült, ahogy a portréból áradó csodálatos ragyogás beborított. Egy olyan Lény fejét és vállát mutatta, aki tizennyolc-huszonöt éves lehetett, akinek arcában a férfi és a nő tökéletesen összeolvadó egyensúlya öltött testet, és akinek a szemében leírhatatlan bölcsesség és együttérzés tükröződött.

Nem tudom, meddig voltam megbabonázva ettől a szépségtől. Senki sem zavart meg, amíg magamtól vissza nem tértem a környezetem tudatához.

Nem is kellett megkérdeznem, ki ez a Lény. Kalna törte meg a csendet, mondván: „Ez nálunk a Kortalan Élet szimbóluma.

Minden hajónkon megtalálható, éppúgy, mint az otthonainkban. Mivel ezt a szimbólumot mindig a szemünk előtt tartjuk, az öregedés ismeretlen a népünk körében.”

A szoba egyik oldalán egy hosszú asztal állt, sok székkel körülvéve. Az volt a benyomásom, hogy ezt az asztalt a hajó legénysége étkezésekhez, és talán tanácskozó asztalként is használta. Úgy gondoltam, a legénység létszáma három számjegyű lehet, bár ez alkalommal csak keveset láttam közülük. Ez utóbbi benyomásomat senki sem erősítette meg, de az asztallal kapcsolatos megérzésemet Firkon alátámasztotta. Azt is megtudtam, hogy a terem nagyobb részét a legénység és vendégeik társalgóként használták, amikor a legénység tagjai repülés közben épp nem a különböző állomáshelyeiken tartózkodtak. A szalon többi részén elszórtan különböző kialakítású és méretű díványok, kanapék és székek voltak, nagyon is földi módra. Ezek azonban minden esetben alacsonyabbak és kényelmesebbek voltak a mieinknél, kialakításukban és megjelenésükben pedig kecsesebbek. Egy mély, puha bolyhos, brokát hatású anyaggal voltak bevonva. A színek változatosak és nagyon vonzóak voltak – gazdagok, melegek és visszafogottak.

A székek mellett alacsony üveg- vagy kristálylapú asztalok álltak, érdekes, dekoratív asztaldíszekkel. De semmi olyasmit nem láttam, ami egy kicsit is hasonlított volna egy hamutartóra. Gondolom, ösztönösen tudtam, hogy ezek az emberek nem rabjai a nikotinfüggőségnek, és a cigarettámat a zsebemben hagytam. Egyszer azonban puszta megszokásból mégis a zsebemhez nyúltam. Ezt észrevevéve a Vénuszról származó kis hölgy elmosolyodott, és így szólt: „Nyugodtan gyújtson rá, ha szeretne. Hozok önnek egy edényt a hamunak. Tudja, csak a földi emberek hódolnak ennek a furcsa szokásnak!”

Megköszöntem neki, és anélkül, hogy kivettem volna egy szálat, visszatettem a dobozt a zsebembe.

Hogy folytassam a leírásomat – az egész padlót egyetlen luxus szőnyeg borította, amely egészen a falakig ért. Középbarna és teljesen egyszínű volt, mély, puha bolyhos anyagával elragadó érzés volt rajta lépkedni.

Amikor megkértek minket, hogy foglaljunk helyet, az egyik hosszabb díványon találtam magam Firkon és Ramu között. Közvetlenül velünk szemben, kényelmes beszélgetési távolságban, egy másik, ugyanolyan alakú és méretű dívány állt. Itt a két hölgy foglalt helyet, Orthonnal közöttük. Még mindig a kezemben tartottam az üres vizespoharat, és most letettem az előttünk álló alacsony asztalra.

Ennek a kehelynek az anyaga érdekelt engem. Kristálytiszta volt, mindenféle maratás vagy minta nélkül. Nem olyan volt a tapintása, mint a mi üvegünknek, sem mint a műanyagnak. Fogalmam sem volt, milyen anyagból készült, de az a határozott benyomásom támadt, hogy törhetetlen.

Miután megfigyeltem a berendezés legkiemelkedőbb jellemzőit, hagytam, hogy a tekintetem körbejárjon a falakon. Tőlem jobbra egy nagy és gyönyörű, félig nyitott ajtót vettem észre, amelyen nem láttam kilincset vagy zárat. Kalna elmondta, hogy ez egy raktárhelyiségbe vezet, és hozzátette: „Hajónk gyakran hosszú ideig távol van szülőbolygónktól, miközben utazunk és tanulmányozzuk az űrt. Ráadásul nem is mindig állunk meg más bolygókon az ilyen utak során. Ebből kifolyólag nagy raktárhelyiségekre van szükségünk az ellátmány és a felszerelések számára.

Az az ajtó, amit ott a szemközti falon lát, a raktárajtóhoz hasonlóan egy konyhába vezet.”

Ez az ajtó a szoba azon részére nyílt, amiről feltételeztem, hogy étkezési célokat szolgál. Ezen helyiségek egyikébe sem vittek be.

Érdeklődéssel tanulmányoztam egy nagy képet a tőlem jobbra lévő falon, az ajtó közelében. Egy várost ábrázolt, amely első pillantásra alig tűnt másnak, mint a mieink a Földön, leszámítva, hogy kör alakú elrendezésű volt a nálunk megszokott, kemény téglalapok sorozata helyett. Az építészet azonban nagyon is eltérő volt. Alig tudom, hogyan írjam le, mert egyetlen építészeti stílusunk sem közelíti meg semmilyen módon. Megvolt benne a kecses könnyedség és finomság tökéletessége, amelyre sok jobb modern építészünk is törekszik, de amit sosem értek el teljesen. Olyan város volt ez, amilyenről az emberek álmodnak, de sosem látnak a Földünkön. Még mielőtt elmondták volna, kitaláltam, hogy az itt ábrázolt város a Vénuszon, e hajó szülőbolygóján található.

Az ajtó másik oldalán egy újabb festmény volt, egy pásztorjelenet dombokkal és hegyekkel, s egy patakkal, amely a termőföldeken futott keresztül. Ez még könnyebben elment volna egy földi tájnak, leszámítva, hogy a farmházak nem szétszórtan helyezkedtek el a vidéken, hanem szintén körkörös elrendezést követtek. Elmondták nekem, hogy ezt az elrendezést praktikusabbnak találták, mivel lehetővé teszi, hogy ezek a farmcsoportok kis, önellátó közösségekké váljanak, amelyek minden olyan dologgal rendelkeznek, ami a vidékiek számára az alapvető cikkek biztosításához szükséges. A Vénuszon minden tekintetben valódi egyenlőség uralkodik, beleértve az áruk elosztását is. A városokba tett utazásokat tehát csak kedvtelésből vagy személyes okokból kell megtenni.

A szemközti falon, a hosszú asztal mögött észrevettem egy képet egy hatalmas anyahajóról, és elgondolkodtam, vajon azt ábrázolja-e, amelyikben mi vagyunk. De amint ez a gondolat átfutott az agyamon, a kis vénuszi hölgy kijavított, mondván: „Nem, a mi hajónk ahhoz képest valójában nagyon is kicsi. Az ott inkább egy utazó város, mintsem hajó, mivel a hossza több mérföld, míg a mienk mindössze kétezer láb.”

Tudom, hogy az olvasóim valószínűleg hihetetlennek fogják tartani ezeket a méreteket, és készséggel elismerem, hogy magam is felkészületlen voltam bármire, ami ennyire fantasztikus. Fontos azonban emlékezni arra, hogy amint megtanultuk a nagy természeti energiák hasznosítását ahelyett, hogy mechanikai erőre támaszkodnánk, nem lehet majd nehezebb városokat építeni gigantikus hajók falai közé, mint a földre. London és Los Angeles közel negyven mérföld széles városok, amelyeket nagyrészt kezdetleges gépekkel és emberi erővel építettek – ami önmagában is bámulatos teljesítmény. Amint uralni tudjuk a gravitációt, a levegőben lévő városok számunkra is valósággá válhatnak.

„Sok ilyen hajó épült” – magyarázta Kalna –, „nemcsak a Vénuszon, hanem a Marson, a Szaturnuszon és sok más bolygón is. Ezeket azonban nem egyetlen adott bolygó kizárólagos használatára szánják, hanem arra a célra, hogy hozzájáruljanak az Univerzum egész testvériségének minden polgárának oktatásához és öröméhez. Az emberek természetüknél fogva nagy felfedezők. Éppen ezért a mi világainkban az utazás nem kevesek kiváltsága, hanem mindenkié. Háromhavonta bolygóink lakóinak egynegyede felszáll ezekre a gigantikus hajókra, és űrutazásra indul, megállva más bolygókon, éppúgy, ahogy az önök óceánjárói is megállnak a külföldi kikötőkben. Így népünk megismeri a hatalmas Univerzumot, és első kézből láthat egy kicsit többet az Atya házának »sok lakhelyéből«, amelyekre az önök Bibliája hivatkozik.

Bolygóink bölcsességtemplomaiban számos olyan mechanikai eszköz található, amelyek segítségével polgáraink más világok és rendszerek viszonyait, valamint magát az űrt is tanulmányozhatják. De nálunk, ahogy önöknél is, semmi sem pótolhatja a tényleges tapasztalatot. Ezért építettünk olyan gigantikus hajókból álló flottákat, mint amilyet ott a képen is lát, amelyeket szó szerint apró, mesterséges bolygókként is leírhatnánk. Mindent tartalmaznak, ami több ezer ember jólétéhez és szórakozásához szükséges egy három hónapos időszak alatt. A mérettől eltekintve a fő különbség az, hogy a bolygók gömb alakúak, isteni teremtmények, és elliptikus pályán mozognak egy központi Nap körül, míg ezek a kis ember alkotta bolygók hengeresek, és tetszés szerint mozoghatnak a térben.”

A csillagokkal tűzdelt egünk egyre táguló koncepciója bontakozott ki lelki szemeim előtt, ahogy elgondolkodtam az imént kapott információkon. Azon tűnődtem, milyen „más bolygókra” utalt Kalna.

Mentális kérdésemre válaszolva Orthon önként így szólt: „Hajóink nemcsak a mi rendszerünk minden más bolygóját látogatták már meg, hanem a miénkhez közeli rendszerekéit is. Mindazonáltal még mindig számtalan bolygó van az Univerzum végtelen rendszereiben, amelyeket még nem értünk el.”

Itt ismét beférkőzött egy csodálkozó gondolat, miközben magamban feltettem a kérdést, vajon mit találtak azokon a „más bolygókon”, amelyeket meglátogattak.

A vénuszi szeme felcsillant, és egy apró mosoly suhant át az arcán, amint elkapta a gondolatomat. Megszakítás nélkül folytatta: „A földi lakosok egyedüli kivételével azt tapasztaltuk, hogy a más világokból származó népek nagyon barátságosak. Nekik is gigantikus űrcirkálóik vannak embertársaik szórakoztatására és oktatására. Ahogy mi is meglátogatjuk a bolygóikat és ők szívesen látnak minket, ők is ellátogatnak a mieinkre, mint barátok. Egyedül a Föld az, amelyhez ezek az utasszállító cirkálók sosem közelednek. És nem is kapnak engedélyt erre mindaddig, amíg népük meg nem érti a testvériség és az Univerzum lényegét, túl a saját kis bolygójuk korlátozó határain.

Az ilyen jellegű repülések során a hajóutakon résztvevőknek sok szabadidejük van, emellett pedig meghatározott órákat szentelnek a tanulásnak is. Amikor más bolygókon landolnak, kölcsönösen érdekes társasági összejöveteleket tartanak. Röviden” – és ezt nagyon világossá tette –, „a más világokból származó népek nem idegenek egymás számára, hanem mindnyájan barátok, akiket szívesen látnak, bárhová is mennek.

Úgy tekintünk az Univerzum bolygóira, mint amik az élet egyetlen hatalmas tengerében úsznak. Azokat a sok milliárdnyi távoli bolygókat, amelyeket még nem látogattunk meg, majd akkor fogjuk felfedezni, ha továbbfejlesztettük az űrhajóinkat. Vannak olyan bolygók, amelyek olyan messze vannak a mi rendszerünktől, hogy két-három évbe telne eljutni oda. Míg a mi rendszerünkön belül a bolygók közötti távolság néhány óra vagy legfeljebb néhány nap alatt megtehető.”

Átgondolva a mi távolságfogalmunkat, felkiáltottam: „Ez számomra megdöbbentő! Milyen gyorsan utaznak, hogy ilyen hatalmas távolságokat ilyen rövid idő alatt képesek megtenni?”

„A sebesség a mi számunkra” – hangzott a válasz – „nem ugyanazt jelenti, mint önöknek. Ugyanis amint egy hajót kilőnek a világűrbe, a hajó sebessége megegyezik a térben lévő aktivitással! Ahelyett, hogy mesterségesen hajtanák meg őket, ahogy a maguk repülőgépeit, a mieink az űr áramlatain utaznak.”

Merítettem némi apró reményt a földi fejlődésünkkel kapcsolatban abból, hogy nyíltan beismerték: a világűr meghódítására tett legkorábbi kísérletek során a Vénusz és más világok lakói pontosan ugyanazokkal a problémákkal találták szembe magukat, mint amelyek ma is visszatartanak minket. Újra hangsúlyozták, hogy a gravitációt, mint elsődleges alapelvet kell legyőzni az űrutazás felé vezető úton.

4. Fejezet – Az első pillantásom a világűrre

Ezen a ponton egy velem egykorúnak tűnő férfi lépett be a szoba bal sarkában lévő ajtón, barátságosan mosolyogva. Bár észrevettem egy létrát abban a sarokban, amiről feltételeztem, hogy a hajó egy felsőbb fedélzetére kell vezetnie, ajtót nem láttam, amíg be nem lépett rajta.

Megjelenésekor a két lány elnézést kért, és távozott az irányítóterembe vezető ajtón keresztül. Nem sokkal később Ilmuth, a marslakó visszatért. Gyönyörű ruháját egy olyan stílusú pilótaruhára cserélte, amilyent a férfiak is viseltek. Színe világos drapp volt, a deréköv tetején és alján sötétebb barna csíkokkal. Örömmel töltött el, amikor megkérdezte, lenne-e kedvem elkísérni a pilótafülkébe.

Firkon is csatlakozott hozzánk, és ahogy hárman felmásztunk a létrán a következő fedélzetre, észrevettem, hogy Orthon azon az irányítótermen keresztül távozik, ahol az anyahajón való landolás után először beléptünk. Az idősebb férfi és Ramu, a szaturnuszi, a társalgóban maradtak.

Ahogy a felső fedélzet folyosóján sétáltunk, Firkon így szólt: „Ezeknek a nagy hajóknak mindegyikén sok pilóta szolgál, akik négyes váltásokban dolgoznak, két férfi és két nő. Kalna és Ilmuth pilóták ezen a vénuszi hajón.”

A folyosó, akárcsak a hajó minden általam látott része, kellemes megvilágítást kapott valamilyen láthatatlan forrásból, és felfelé, valamint előrefelé vezetett egy kis helyiségbe a nagy hajó végében.

Amikor beléptünk ebbe a szobába, egy fiatalember, aki valamilyen térkép fölé hajolt, felnézett, bólintott és elmosolyodott, de nem történt bemutatkozás. Feltételeztem, hogy ő lehet Ilmuth pilótatársa.

„Ez jó pillanatnak tűnik – mondta Firkon –, hogy egy kicsit többet magyarázzak erről a hajóról. Tizenkét olyan Felderítő hordozója, mint amilyenben mi is érkeztünk. Valójában a belseje korántsem olyan nagy, mint amekkorának a külső mérete alapján sejtenénk. Ennek az az oka, hogy a mechanikus eszközeink nagy részét a falak közé építették be.”

„Ennek a bizonyos hajónak – tette hozzá Ilmuth – négy fala vagy burkolata van. Némelyiknek több, némelyiknek kevesebb, méretüktől és az építésük céljától függően.”

Ahogy a szobában lévő furcsa műszerek sokaságát néztem, kíváncsi voltam, milyen „mechanikus eszközök” rejtőznek a falak között. Firkon így szólt: „A rendelkezésre álló néhány pillanatban a lehető legrészletesebben elmagyarázom. A hajó teljes része, amelyen keresztül először beléptünk, a Felderítők tárolására szolgál, kivéve egy nagy javítóműhelyt, amelyben bármilyen szükséges javítást el lehet végezni. Annak ellenére, hogy az eredeti konstrukció nagy szakértelemmel és gondossággal készült, az alkatrészek törnek, az anyagok pedig kopnak. Komoly terhelésnek van kitéve minden olyan jármű, amely az űrben utazik.

A túlnyomásos berendezést, amely az egész hajón kényelmes hőmérsékletet tart fenn, a falak közé szerelték, sok más egyébbel együtt, aminek az elmagyarázása több időt venne igénybe, mint amennyink most van. A hajó minden részén a különböző falakba vezető bejárati ajtók teszik könnyűvé a hozzáférést. Minden jármű több szerelőt szállít, akik váltásokban dolgozva folyamatos szolgálatot teljesítenek, hogy minden alkatrészt megvizsgáljanak és ellenőrizzenek. Ezért ritkán fordul elő, hogy bármilyen hiba felfedezetlen maradjon odáig fajulva, hogy komoly gondot okozzon.”

Ebben a pilótafülkében fel, ki vagy le is nézhettem, bármilyen irányba is fordítottam a fejemet. Amint Firkon befejezte a beszédet, a fiatalember kinyújtotta a kezét, és megérintett egy gombot. Azonnal további, hajóablakokhoz hasonló nyílások kezdtek megjelenni abban, amit addig tömör falnak hittem. Ezután mindkét pilóta elfoglalta a helyét a szoba ellentétes oldalain lévő kis ülésekben. Enyhe mozgást éreztem, és úgy tűnt, a hajó orral felfelé indul.

Hevesen vert a szívem, mert azon tűnődtem, talán azt tervezik, hogy elvisznek a bolygójukra. A remény kérészéletű volt. Úgy tűnt, csak egy pillanat telt el, mire a hajó megállt, és újra lebegett. Ilmuth felém mosolygott és így szólt: „Most körülbelül ötvenezer mérföldre vagyunk a maguk Földjétől.”

Firkon intett, hogy menjek az egyik ablakhoz, miközben így szólt: „Talán szeretné látni, milyen is valójában az űr.”

Ahogy kinéztem, hamar elfelejtettem a csalódottságomat. Lenyűgözve láttam, hogy az űr háttere teljesen sötét. Mégis mindenféle jelenségek zajlottak körülöttünk, mintha milliárdnyi meg milliárdnyi szentjánosbogár pislákolt volna mindenütt, minden irányba mozogva, ahogyan a szentjánosbogarak szokták. Ezek azonban sokfélék voltak; egy gigantikus égi tűzijáték, amely olyannyira gyönyörű volt, hogy az már áhítatot keltett.

Ahogy felkiáltottam e hatalmas pompa láttán, Firkon azt javasolta, hogy most nézzek vissza a Földre, és lássam, hogyan fest a mi kis glóbuszunk ekkora távolságból.

Így is tettem. És meglepetésemre a bolygónk fehér fényt bocsátott ki, nagyon hasonlót a Hold fényéhez, csak nem volt olyan tiszta, mint a holdfény egy derült éjszakán a Földön. A Föld testét körülvevő fehér ragyogás ködös volt, és a mérete a Napéhoz volt fogható, ahogy kora reggel a horizont fölé emelkedni látjuk. Semmilyen azonosító jelzés nem látszott a bolygónkon. Egyszerűen csak egy nagy fénygömbnek tűnt alattunk. Innen soha nem lehetett volna kitalálni, hogy az élet számtalan formájától nyüzsög.

Az ötvenezer mérföldes magasságban a pilóták beállították a robotvezérlést, és Ilmuth csatlakozott hozzánk, majd így magyarázta: „Minden pilótafülkében van egy robot. Ezek egyedül vagy együttműködve képesek teljesen irányítani a hajó útvonalát, és figyelmeztetnek is minket bármilyen közelgő veszélyre.”

A férfi pilóta a posztján maradt, Ilmuth pedig magyarázatképpen megjegyezte: „Minden irányítóteremben egy pilótának mindig szolgálatban kell lennie.”

Ezután megkérdezte, szeretném-e közelebbről is megnézni a pilóta műszereit.

Minden ülés egyik oldalán volt egy kis műszer, amely nagyjából úgy nézett ki, mint egy padlóba ágyazott cső, és elég magasan állt ahhoz, hogy a pilóta könnyedén beletekinthessen. „Ez – magyarázta Ilmuth – össze van kötve azzal a teleszkóppal, amit valószínűleg észrevett abban a nagy irányító- vagy térképszobában, amelyen keresztül először lépett be a hajóba.”

Ebben a pillanatban azonban a teleszkóp nem működött, és úgy sejtettem, hogy csak akkor használják, amikor a hajó tényleges bolygóközi repülésben van, vagy talán olyankor is, amikor megfigyelési és tanulmányozási célokból lebeg.

A szoba ezen részén az egész padló olyan nagyítóüvegből állt, mint a Felderítő padlója. De a hajó dőlésszöge ebben a bizonyos pillanatban olyan volt, hogy le kellett volna térdelnem ahhoz, hogy átnézzek rajta.

Az űr és az ott zajló tevékenység megbabonázva tartott, miközben meresztettem a szemem, hogy megpróbáljak mindent látni, ami odakint történik. A szentjánosbogár-effektust leszámítva jó néhány nagy, világító objektumot láttam áthaladni az űrön. A nagyobb testek, amennyire meg tudtam állapítani, nem égtek, csupán izzottak. Egy különösen úgy tűnt, hogy három jól elkülöníthető színt sugároz ki – pirosat, lilát és kéket. Megkérdeztem, hogy lehet-e ez egy másik űrhajó.

„Nem” – mondta Ilmuth mosolyogva, de nem adott további magyarázatot.

Azt is észrevettem, hogy időnként különféle méretű sötét objektumok haladnak el, amelyek magánál az űrnél is sötétebbek. De úgy tűnt, hogy ezen mozgó objektumok egyike sem ér hozzá a hajóhoz. Időnként még a sötét objektumok is részben fényessé váltak. Ezekről, mint mondták, azok, amiket mi meteoritoknak hívunk, és amelyek a Földön csak akkor válnak számunkra láthatóvá, amikor a légkörünkön áthaladva súrlódást keltenek.

Megkérdeztem, mi akadályozza meg, hogy eltalálják a hajót, amikor látszólag egyenesen felé tartanak.

„Maga a hajó – magyarázta Firkon – a természet erejét használja – azt hiszem, maguk 'elektromágnesességnek' hívják –, és mindig többletenergiával rendelkezik. Ebből a többletből valamennyi a hajó burkolatán keresztül a világűrbe sugárzódik egy bizonyos távolságig; néha csak egészen röviden, bár időnként a hatása több mérföldnyire is kiterjedhet kifelé. Ez pajzsként szolgál mindenféle részecske vagy 'űrszemét' ellen, ahogy önök a Földön nevezik, eltaszítva ezeket a dolgokat ezzel a folyamatosan sugárzó erővel.”

Továbbfűzte a magyarázatot, miszerint az űrben minden test negatív a térhez képest, és valójában az elektromágneses erő tengerében mozognak. Ezért a negatív sugárzás minden negatív testet taszít, miközben egyúttal megakadályozza, hogy a hajó a súrlódás révén felmelegedjen.

Órákig maradtam volna élvezve ezt a gyönyörű látványt, de csak rövid idő adatott meg, mielőtt a pilóták újra elfoglalták az üléseiket, és mi visszatértünk arra a negyvenezer lábnyi magasságra, ahol a hajó az első érkezésünk idején lebegett.

A hajó mozgásában nem volt érezhető se süllyedés, se fordulás. A jármű mozgása olyan finom volt, hogy alig lehetett észrevenni, és az egyetlen hallható hang is olyan halk volt, mint egy működő elektromos ventilátor zúgása.

Egyikünket sem szerelték fel semmilyen speciális fejvédővel vagy légzést, illetve egyensúlyozást segítő eszközzel, az elmém mégis mindig minden tekintetben teljesen éber volt.

Meglepett a tény, hogy a hajóban eddig látott összes műszert látszólag nyomógombokkal működtették. És sehol sem láttam olyasmit, ami akár halványan is pusztító fegyverre hasonlított volna. De miután láttam, ahogy a hajó sugárzása az űrben a természet taszítóerejét irányítja, az az erős érzésem támadt, hogy ez az erő nagyon is hatékonyan használható lenne önvédelemre, ha valaha is ilyen szükség merülne fel.

Firkon így válaszolt erre a gondolatomra: „Igen, ez így van. De eddig még nem volt rá szükség. Sőt, ha a tét pusztán a mi életünk a testvéreink életével szemben – még a maguk Földjének harcias lakóival szemben is –, inkább hagynánk, hogy elpusztítsanak minket, mintsem hogy megöljük egy embertársunkat.”

Ennek az egyszerű kijelentésnek a súlya mélyen megérintett. Nem tudtam nem szomorúan belegondolni a földi embertársaim oly eltérő nézőpontjába; a megosztott népekre, a nemzetekre, amelyek még most is azon versengenek, hogy minél borzalmasabb pusztító fegyvereket állítsanak elő, amelyek halált, szenvedést és betegséget hoznak embertársaik egyre növekvő millióira szerte a világon. Arra a gyűlölet-hitvallásra gondoltam, amelyet „az ellenség” iránt csepegtetnek a fiatalemberek elméjébe, mint a gyilkolásra való felkészítésük szükséges részére. Mert a természetes ember számára, aki csak egy kicsit is megérti a Teremtésben elfoglalt helyét, nem veleszületett tulajdonság a gyilkolás vágya. Arra a leírhatatlan istenkáromlásra gondoltam, amelyet a mindenkit szerető Örök Atyához intézett imák jelentenek, arra kérve Őt, hogy áldja meg őket, miközben ily módon elárulják örökségük legmélyebb emberségét.

Ilmuth és Firkon is hallgattak, míg ezek a gondolatok átfutottak az agyamon. Bár már sokszor elgondolkodtam pontosan ezeken a dolgokon, soha nem hatoltak a tudatomba ilyen húsbavágó élességgel, és tudtam, hogy ez mindig velem fog maradni.

Egy pillanat múlva Firkon egy átlagos rádiókészüléknél nem nagyobb műszerre hívta fel a figyelmemet, amelynek egy tévékészülékhez hasonló képernyője volt. „Ezzel – magyarázta – meg tudunk jeleníteni és rögzíteni mindent, ami a Földön, vagy bármely olyan bolygón történik, amely felett elhaladunk, vagy lebegünk. Nemcsak a kimondott szavakat halljuk, hanem képeket is befogunk, és megmutatjuk a képernyőn. Egy belső szerkezet ezeket hangrezgésekre bontja, amelyeket egyidejűleg a mi nyelvünk szavaira fordít le, és mindezt rögzítjük az önök hangfelvételeihez hasonló módon.”

Hogy ezt még jobban megvilágítsa számomra, elmagyarázta, hogy minden szó olyan rezgésekből vagy skálákból épül fel, amelyek a zenei oktávhoz hasonlítanak, ahogy minden dallam bizonyos hangjegyekből tevődik össze. Ennek a törvénynek az ismeretében egy eddig ismeretlen nyelvet is rövid idő alatt el lehet sajátítani. Amikor idegen rezgések jelennek meg, ezek képformába transzponálódnak, pontosan megmutatva, hogy mit is jelentenek az idegen szavak vagy a rezgéseik. Mondanom sem kell, a szalag, amit mutatott, különbözött minden mástól, amit valaha a Földön láttam.

Az egész úgy hangzott számomra, mint egy kirakós játék, és a megzavarodottságom kétségtelenül tisztán tükröződött az arcomon. Mindenesetre Ilmuth vidáman felnevetett, és megkérdezte: „Meglepődne, ha megtudná, hogy az önök Földjén sok évszázaddal ezelőtt élt embercsoportok alaposan megértették és használták a hang és a rezgés egyetemes törvényeit?”

Kijelentettem, hogy régóta gyanítottam ennek az igazságát.

„Bár ez a tudás a maguk mai civilizációi számára teljesen elveszett – folytatta Ilmuth –, néhány egyén itt-ott kezd ráébredni a benne rejlő lehetőségek halvány koncepciójára. Más bolygókon ezek a törvények alapvető tananyagot képeznek az oktatási rendszerekben. Ezeket alapul véve a diákok nagyon gyorsan képesek tanulni a tudás és a kifejezés minden területén.”

Ezen a ponton Firkon így szólt: „Most vissza kell térnünk a társalgóba”, és ahogy hátraléptem, hogy Ilmuthot előreengedjem, megkérdeztem, vajon miért van az, hogy gyakorlatilag semmilyen mozgást nem lehetett érezni e hatalmas jármű belsejében, miközben a negyvenezer lábnyi magasságból ötvenezer mérföldre emelkedett.

„Egészen egyszerűen azért, mert a hajót úgy építették, hogy mindezekről gondoskodjon” – válaszolta Firkon, és hozzátette: „Ahogy a maguk tengeralattjáróival is teszik.”

Ismét lenyűgözött annak felfedezése, hogy ezek az emberek mennyi mindent tudnak rólunk és a földi fejlesztéseinkről.

„A maguk tengeralattjárói – folytatta – nagy mélységekben mozognak a víz felszíne alatt, a legénység mégis viszonylag keveset érez a műszereik által rögzített mozgásból. És az emberek is meglehetősen kényelmesen vannak, mert a hajóikat gondosan megtervezték. Valójában nincs is olyan nagy különbség egy olyan hajó, amely a víz alatt halad, és egy olyan között, amely a világűrben utazik, leszámítva, hogy a mi hajóinkat természetes energia hajtja, míg a magukéi mesterséges energiaformáktól függenek.”

Nekem úgy tűnt, hogy a különbség, amit említett, egészen óriási, de nem tettem szóvá, Firkon pedig folytatta. „Amikor maguk is megtanulják használni a természetes energiaforrást, amely mindenhol jelen van az Univerzumban, önök is képesek lesznek olyan tengeralattjárókat építeni, amelyek, akárcsak némelyik járművünk, fel tudnak emelkedni az óceán felszínére, és folytatni tudják útjukat a légkörön át a világűrbe.”

Ez két olyan esetre emlékeztetett, amelyekről 1951 elején számoltak be. Az elsőnél két „rakéta” hullott alá a teljesen derült égből az Inchon-öböl vizébe, Korea nyugati partjainál. A lövedékek egy horgonyzó hidroplán-hordozó, a Gardiner’s Bay közelében zuhantak le, és a becslések szerint száz láb magas vízoszlopokat emeltek a magasba. Később a jelentés szerint látták, amint a „rakéták” ismét kiemelkedtek a vízből, és addig emelkedtek felfelé, amíg el nem tűntek szem elől. A második eset Skócia partjainál történt, és szinte teljesen megegyezett az elsővel.

Firkon, aki nyilvánvalóan elkapta a gondolatomat, így szólt: „Teljesen igaza volt, amikor a fényképet, amit sikerült készítenie az ilyen típusú hajóról, 'tengeralattjáró típusnak' nevezte el.”

Ezen a ponton beléptünk abba a nagy szalonba, amelyben Ramut hagytuk az idősebb férfival. Még mindig ott voltak, és a saját nyelvükön beszélgettek. Ahogy közeledtünk, felálltak, odasétáltak egy kis asztalhoz, amely körül több szék állt, és intettek nekünk, hogy csatlakozzunk hozzájuk.

Ezek a székek inkább olyanok voltak, mint az étkező- vagy irodaszékek, de sokkal kényelmesebbnek bizonyultak. Ahogy helyet foglaltunk, Kalna és Orthon is csatlakozott a csoportunkhoz.

Az asztalon kristályserlegek álltak, tele tiszta folyadékkal, amelyet nagyon frissítőnek találtam. Íze finoman édes volt, olyan megfoghatatlansággal, ami egyenesen csábító volt. Az állaga kissé sűrű volt, abból a fajtából, amit kortyolgatni kell. Megmondták nekem a gyümölcs nevét, amelyből ezt a levet nyerték, de egyetlen hasonló földi íz sem jutott eszembe.

A Föld elhagyásától eddig a pillanatig eltelt teljes idő valószínűleg nem volt sokkal több egy óránál. De ez alatt a rövid idő alatt az egész életem és megértésem megnyílt az Univerzum egy sokkal hatalmasabb koncepciója felé, mint amit az egész addigi, hatvanegy évnyi földi életem során szereztem.

Most, ahogy az asztal körül ültünk, minden szem az idősebb űremberre szegeződött, amint elkezdett beszélni. Bár csak később magyarázták el nekem a minden bolygón elfoglalt tekintélyes helyzetét, lehetetlen volt nem felismerni, hogy egy magasan fejlett lény jelenlétében vagyok, és a jelenlévők viselkedése világosan mutatta, hogy ők, hozzám hasonlóan, nagy alázatot éreztek iránta. Megtudtam, hogy jelenlegi testében a kora közel ezer év volt.

Az ezt követő nagyjából egy óra, amely alatt hozzánk beszélt, egy percnek tűnt. Mindenki teljes figyelemmel és megszakítás nélkül hallgatta ezt a hatalmas bölcsességű férfit.

5. Fejezet – Találkozás egy mesterrel

„Fiam – mondta a nagy tanító –, idehoztak, és megmutatták neked, mi rejlik a kisebb járművünkben és ebben a nagy hordozóban. Mindkettőben csak rövid távolságot utaztál, de elég messzire ahhoz, hogy annyi tudást adjon neked, amit továbbadhatsz embertársaidnak a Föld bolygón. Láttad, milyen a világűr, és hogy az valójában folyamatosan aktív, tele mozgó részecskékkel, amelyekből végül minden forma létrejön. Nincs sem kezdet, sem vég.

Az űr végtelenségében számtalan olyan test van, amit ti a Földön bolygónak neveztek. Ezek mérete változó, mint minden formáé, de nagyon hasonlítanak a ti világotokhoz és a miénkhez, és a legtöbbet hozzátok és hozzánk hasonló formák népesítik be és irányítják. Míg egyesek épp most érnek el arra a pontra, hogy képesek fenntartani a miénkhez hasonló formákat, mások fejlődésük során még nem érték el ezt a szakaszt.

Mert meg kell értened, hogy a világok csupán formák, és ők is keresztülmennek azon a hosszú növekedési időszakon, amit minden forma megtapasztal, a legkisebbtől a legnagyobbig.

Minden bolygó számos más bolygóval összehangoltan mozog egy központi Nap körül, tökéletes időzítéssel, egy egységet, vagy ahogy ti neveznétek, egy rendszert alkotva. Utazásaink során szerzett tapasztalataink alapján minden esetben tizenkét bolygó van egy rendszerben. Ezen túlmenően tizenkét ilyen rendszer egyesül egy, a mi Napunkhoz hasonló központi mag körül. Ezek alkotják azt, amit a ti tudósaitok közül néhányan »sziget-univerzumnak« neveznek. Okunk van feltételezni, hogy tizenkét ilyen sziget-univerzum alkot egy hatalmas egységet az Atya házában, amelyben sok lakhely van... és így tovább, a végtelenségig.

A mi bolygónkon és a rendszerünkön belüli többi bolygón a forma, amit ti »embernek« neveztek, a fejlődés különböző szakaszain keresztül szellemileg és társadalmilag olyan pontra jutott és fejlődött, ami a földi emberek számára felfoghatatlan. Ezt a fejlődést csakis annak betartásával értük el, amit ti a Természet törvényeinek neveznétek. A mi világainkban ezt úgy ismerik, mint a növekedés a Mindenható Legfelsőbb Intelligencia törvényeinek követése révén, amely minden időt és teret ural.

Mint láttad, olyan könnyedén utazunk az űrben, mint ahogy ti átkeltek egy szobán. A tér átszelése nem nehéz azok számára, akik elsajátították azokat a törvényeket, amelyekben minden test él és mozog – bolygók és emberek egyaránt. Ebből megérthető, hogy a térben két ilyen test közötti távolság, vagy a világok közötti távolság egyáltalán nem távolság úgy, ahogyan ti a távolságot a világotokban elképzelitek.

Emlékezz, egykor a Földeteken lévő szárazföldek – amiket ti kontinenseknek neveztek – közötti távolságot nagynak tartották, és sok időbe telt egyikről a másikra utazni. Most a repülőgépeitek ezt a távolságot a régen szükséges idő töredékére rövidítették le. A távolságok mégis ugyanazok. És így lesz ez akkor is, amikor kibővítitek a tudásotokat, és megismeritek a végtelen térben működő törvényeket.

Egy másik szempont, amelyről még nincs fogalmatok, hogy bármely emberi lény teste ugyanolyan jól érezheti magát az egyik bolygón, mint a másikon. Bár vannak különbségek a légköri viszonyokban a bolygó méretétől és korától függően, ezek alig nagyobbak, mint amilyeneket a Földön a tengerszint és egy több ezer láb magas hegycsúcs között tapasztaltok. Bizonyos embereket jobban megviselnek ezek a változások, mint másokat, de idővel mindenki képes akklimatizálódni.”

Felidézve a nehézkes fejfedők, csövek és kütyük népszerű elképzelését, ahogyan azt a képregényektől kezdve a feltételezett szakértők komoly elméleteiig ábrázolják, azon tűnődtem, vajon a mi világunk-e a legkevésbé fejlett az egész Univerzumban.

Olvasva a gondolataimban, megszakítás nélkül folytatta ez a nagy tanító: „Nem, fiam, a ti világotok nem a legkevésbé fejlett az Univerzumban. A tiétek a legkevésbé fejlett a mi rendszerünkön belül, de odakint vannak olyan világok, amelyek népei társadalmilag vagy tudományosan még nem érték el a ti szinteteket. Emellett vannak világok, ahol a fejlődés messzire jutott a tudomány terén, de alacsony maradt a személyes és társadalmi megértés terén, hiába hódították meg a világűrt.

A mi rendszerünkben a Földeteket kivéve minden bolygó népe szabadon utazik az űrben; egyesek csak rövid távolságokra, míg mások hatalmas távolságokat tesznek meg, amelyek a sajátunkon túli rendszerekbe viszik őket.

Az életről és az Univerzumról alkotott megértésetek nagyon korlátozott. Ennek eredményeként sok téves elképzelésetek van más világokról és az Univerzum felépítéséről; és oly kevés tudásotok van magatokról! De az is igaz, hogy a Földön sokakban egyre nő a vágy, akik őszintén keresik a nagyobb megértést. Mi, akik már bejártuk azt az utat, amelyen ti most jártok, hajlandóak vagyunk segíteni és átadni a tudásunkat mindazoknak, akik elfogadják azt.

Az első tény, amit a népeteknek fel kell ismernie, hogy a más világok lakói alapvetően nem különböznek a földi emberektől. Az élet célja más világokon alapvetően ugyanaz, mint a tiétek. Az egész emberiségben veleszületetten ott él, bármilyen mélyen is legyen eltemetve, a vágy, hogy valami magasabb rendűbe emelkedjen. A földi iskolarendszeretek bizonyos értelemben az élet egyetemes fejlődésének mintájára épül. Mert az iskoláitokban osztályról osztályra, és iskoláról iskolára haladtok egy magasabb és teljesebb oktatás felé. Ugyanígy halad az ember bolygóról bolygóra, és rendszerről rendszerre egy egyre magasabb megértés és kibontakozás felé az egyetemes növekedésben és szolgálatban.”

Ahogy ezt a példát mondta, úgy értettem, hogy a földi egyének, amikor készen állnak, egy magasabb fejlettségű bolygóra lépnek majd előre. Azon tűnődtem, vajon egy napon, még ezen a Földön élve, megtanuljuk-e a teret uraló törvényeket, és képesek leszünk-e meglátogatni ezeket a más világokat, ahogyan ők most megtehetik.

A mester nem adott konkrét választ a gondolatban feltett kérdésemre, hanem így folytatta: „Titeket a Földön köt az, amit »időnek« neveztek. De még a ti időbecsléseitek szerint is, amikor megvalósítjátok az űrutazást, meg fogtok döbbenni azon, milyen gyorsan elérhettek más bolygókat.

Ehhez a kalandhoz új szavakat kell majd találnotok. Ti a mi járműveinkről – amiket Csészealjaknak hívtok – úgy beszéltek, mintha repülnének, ami a ti saját repülőgépeitek működésére vonatkozó kifejezés. De mi nem úgy »repülünk«, ahogy ti értitek. Mi egy mechanikus eljárással semlegesítjük a légkört. Ti ezt úgy fejezitek ki, hogy »felfüggesztjük a gravitációt«. Így nem akadályoz minket a légköri interferencia vagy ellenállás. Ezért képesek a járműveink éles irányváltásokra, és olyan sebességgel mozogni, ami olyannyira megzavarta a pilótáitokat és tudósaitokat.

Sokat mesélhetnénk a gravitáció irányításáról, arról a tudásról, amely egyaránt szükséges bármely bolygó biztonságos elhagyásához vagy megközelítéséhez. Örömmel átadnánk nektek ezt a tudást, amely oly jól szolgált minket, csakhogy még nem tanultatok meg békében és testvériségben élni egymással, minden ember közös jólétéért, ahogyan mi élünk a más világokon. Ha felfednénk ezt az erőt nektek, vagy bármelyik földi embernek, és az köztudottá válna, néhányan az embereitek közül gyorsan űrutazásra alkalmas hajókat építenének, fegyvereket szerelnének rájuk, és lövöldözésbe kezdenének, megpróbálva meghódítani és birtokba venni más világokat.

Tudod, hogy vannak bizonyos csoportok a világotokban, amelyek már igényt tartanak a Holdatok tulajdonjogára és birtoklására, azzal a céllal, hogy katonai bázisként használják. Sok földi tudós reméli, hogy a nem is oly távoli jövőben sikerül a miénkhez hasonló űrhajókat építeniük a bolygóközi utazáshoz. Teljesen lehetséges, hogy ez meg is fog történni. De a földi embereknek nem fogják megengedni, hogy nagy számban jöjjenek, vagy ott maradjanak, amíg meg nem tanulják befogadni azt a mindent felölelő életet, amit a más világok emberei élnek, ahelyett az önző személyes élet helyett, ami ma a Földön tapasztalható. És sok mindent kell még tanulnotok a világűrről, mert magán a téren fogtok mozogni.”

Visszaemlékeztem egy hasonlatra, amit gyakran használtam, amikor az űrt egy állandó mozgásban lévő hatalmas óceánhoz hasonlítottam. És most arra gondoltam, hogy ahogy az óceánjáróink mozognak az óceán hullámain vagy azokon keresztül, úgy mozognak ezek a bolygóközi hajók az űrben lévő aktivitás hullámain.

„Igen – mondta a mester –, ez nagyon is így van, és ahogy a tudósaitok ezen az elven dolgoznak, egyre jobban meg fogják érteni ezt. Mert maga a Természet fel fogja fedni titkait mindazok előtt, akik nyitott elmével keresik.

Ahogy már elmondták neked, azért utazunk az űrben, hogy tanuljunk. Hajóinkban sok műszer található, amelyek közül néhányat már láttál, és sok mást még nem. Bár a Földeteken minden járművünket a Csészealjak kategóriájába soroltatok, nekünk sokféle fajtájú, sokféle méretű hajónk van, sokféle célra. A legnagyobbak soha nem léptek be a világotok légkörébe. Valójában soha nem kerültek több millió mérföldnél közelebb a Földhöz. Nem kockáztathatjuk a sok ezer ember életét, akik ezeken a gigantikus hajókon utaznak, mert ha valami arra kényszerítene minket, hogy leszálljunk a Földön, mielőtt a ti népetek eljutna a nagyobb megértésig, a mi embereink veszélybe kerülnének.

Fiam, a mi fő célunk azzal, hogy most eljöttünk hozzátok, az, hogy figyelmeztessünk benneteket arra a súlyos veszélyre, amely ma a földi embereket fenyegeti. Mivel többet tudunk, mint amit közületek bárki is fel tudna fogni, kötelességünknek érezzük, hogy felvilágosítsunk titeket, ha tudunk. A népetek talán elfogadja azt a tudást, amit reméljük, hogy rajtad és másokon keresztül átadhatunk nekik, vagy süket fülekre találhatnak és elpusztíthatják önmagukat. A választás a Föld lakóinak kezében van. Mi nem diktálhatunk.

Amikor először találkoztál az itteni Testvérünkkel, jelezte neked, hogy érdekel minket a bombák robbantása a Földön. Ez az oka. Annak ellenére, hogy a tesztrobbantásokból származó energia és sugárzás még nem jutott ki a Földetek befolyási övezetéből, ezek a sugárzások veszélyeztetik a földi emberek életét. Egy olyan bomlás veszi majd kezdetét, amely idővel megtölti a légkörötöket azokkal a halálos elemekkel, amelyeket a tudósaitok és a katonáitok abba zártak, amit ti »bombáknak« neveztek.

Azokból a bombákból felszabaduló sugárzások egyelőre csak eddig a pontig jutnak ki, mivel könnyebbek a ti saját légkörötöknél, de nehezebbek magánál a térnél. Ha azonban a földi emberiség ilyen erőt szabadítana el egymás ellen egy teljes körű háborúban, a Föld lakosságának nagy része megsemmisülhetne, a talajotok terméketlenné válhatna, a vizeitek pedig megmérgeződnének, és az élet számára kietlenné válnának az elkövetkező sok évre. Lehetséges, hogy magának a bolygótoknak a teste is olyan mértékben megcsonkítódna, ami tönkretenné az egyensúlyát a galaxisunkban.

Ezek lennének a közvetlenül a ti világotokat érintő hatások. Számunkra az űrben való utazás még hosszú ideig nehézzé és veszélyessé válhatna, mivel az ilyen többszörös robbanások során felszabaduló energiák akkor áthatolnának a légkörötökön a világűrbe.”

Azon tűnődtem, vajon ha tényleg háborúra kerülne sor nálunk, mennyire éreznék magukat jogosultnak arra, hogy megállítsanak minket.

A mester így válaszolt a gondolatban feltett kérdésemre: „Mint tudod, azokkal az energiákkal kapcsolatos tudásunkkal és irányításunkkal, amelyek sokkal hatalmasabbak annál, mint amilyeneknek a használatát földi testvéreink eddig megtanulták, ha akarnánk, a mi nagyobb erőnkkel semlegesíthetnénk a ti erőtöket. De emlékezz arra, amit elmondtak neked. Mi nem öljük meg embertársainkat, még önvédelemből sem. Megpróbáljuk, és továbbra is azon leszünk, hogy megakadályozzunk egy ilyen háborút azáltal, hogy elhozzuk a földi embereknek a tudást arról, hogy ez a tettük milyen következményekkel járna. Mert senki sem visel háborút, csakis tudatlanságból.”

Fény gyúlt az arcán, és úgy tűnt, mintha a szeme valamilyen belső, gyönyörű látványt fürkészne, ahogy lágyan folytatta: „És nem él olyan ember, aki legalább egyszer ne álmodott volna arról, amit ti Utópiának, vagyis a majdnem tökéletes világnak neveztek. Nincs semmi, amit az ember valaha is elképzelt, ami valahol ne lenne valóság. És ezért nincs olyan sem, amit ne lehetne megvalósítani. Számotokra is lehetséges ez a Földön. Számunkra, a galaxisunk többi bolygóján ez már most így van. Vannak olyanok a Földeteken, akik felkiáltottak: »De milyen egyhangú lehet a tökéletesség!« Ez nem így van, fiam, mert a tökéletességnek is vannak fokozatai, mint ahogy mindennek. A mi világainkban boldogok vagyunk, de nem stagnálunk. Ugyanúgy, mint amikor valaki felér egy lentről kiszemelt hegy csúcsára, egy újabb hegy tárul a szeme elé – a fejlődéssel is mindig ez a helyzet. A köztük lévő völgyet át kell szelni, mielőtt a következő magaslatot meg lehetne hódítani.

Az egyetemes törvények megértése egyszerre emel fel és korlátoz. Ahogy ez most nálunk van, úgy lehetne a ti Földeteken is. A tudásotok által felemelve, ugyanez a megértés tenné lehetetlenné számotokra, hogy erőszakkal lépjetek fel a testvéreitekkel szemben. Tudnátok, hogy ugyanaz a minden egyes lényben veleszületett meggyőződés, amely elhiteti vele, hogy isteni kiváltsága van a saját élete irányítására és saját sorsa alakítására, még ha ez a próbálkozás és tévedés útján is történik, egyaránt vonatkozik az emberiség bármely csoportjára, nemzetére vagy fajára.

Ahogy sok lefelé vezető út van, amely eltávolít a fejlődéstől, úgy sok olyan is van, amely felfelé vezet. Bár az egyik ember az egyiket, a másik pedig a másikat választja, ennek nem kell megosztania őket, mint testvéreket. Sőt, sokat tanulhat az egyik a másiktól, ha akar. Mert a végtelen teremtés hatalmasságában nincs egyetlen út, amely az egyetlen helyes út lenne.

A Földeteken sokszor hallottuk »a boldogsághoz vezető út« kifejezést. Ez egy jó kifejezés, mert a fejlődés maga a boldogság, és a kezdetektől fogva ott rejlik a felfelé vezető út mentén. És a boldogság testvérekké teszi az embereket a másik ember erőfeszítéseivel szembeni toleranciában, még akkor is, ha azok más természetűek, mint az övéik.

Nincs semmi baj a Földetekkel, sem a rajta élőkkel, kivéve, hogy a megértés hiányában kisgyermekek ők az Egyetlen Legfelsőbb Lény egyetemes életében. Elmondták neked, hogy a mi világainkban a Teremtő törvényei szerint élünk, miközben a Földön egyelőre csak beszéltek róluk. Ha a magatokévá tennétek akár csak annak az elveit is, amit már most is tudtok, a Föld népei nem indulnának el lemészárolni egymást. Önmagukon belül, saját csoportjaikban, saját nemzeteikben dolgoznának azon, hogy elérjék a jót és a boldogságot a világotoknak abban a részében, ahol születtek, és amelyet ezért »otthonnak« hívnak.

Azt hiszem, a Föld népei megdöbbennének, ha megtudnák, milyen gyorsan beállhatna a változás az egész bolygón. Most, hogy megvan a világméretű műsorszórás közege, az olyan üzenetek, amelyek a gyanakvás és a bírálat helyett mindenki számára szeretetet és toleranciát sürgetnek, fogékony szívekre találnának. Mert a Föld lakosságának nagy része belefáradt a viszályokba és a nyomukban járó szenvedésbe. Tudjuk, hogy mint még soha, éheznek az olyan életmód ismeretére, amely megszabadítja őket. Tudjuk, hogy félelem és zűrzavar van az elméjükben, mert látták és érezték két nagy háború következményeit, amelyek csak arra szolgáltak, hogy elvessék a magvait egy újabbnak.

Szóval, mivel mindenhol nyitott elmék és szívek vannak a bolygótokon, még nincs túl késő. De az idő sürget, fiam! Menj hát a Végtelen Atya áldásával a küldetésedre, és csatlakozzon a hangod azokéhoz, akik szintén hordozzák ezt a reményteljes üzenetet.”

6. Fejezet – Kérdések és válaszok a hajón belül

Egy pillanatnyi csend után, amely alatt senki sem mozdult, a mester felállt, és vele együtt minden jelenlévő. Egy pillanatig ott állt, kezeit a széke támláján nyugtatva, és mélyen a szemembe nézett. Soha nem fogom elfelejteni azt a végtelen kedvességet és együttérzést a tekintetében. Olyan volt, mint egy áldás, és ezzel egyidejűleg új erő ébredt bennem.

Búcsúzó mozdulatával, mely minden jelenlévőt magába foglalt, megfordult, és elhagyta a termet. Távozása után a csend még percekig töretlen maradt.

Még mindig nem találtam a szavakat. Kalna volt az, aki megtörte a csendet, halkan így szólva: – Számunkra is mindig kiváltság hallgatni ennek a nagyszerű lénynek a szavait.

Ramu, a szaturnuszi – biztos vagyok benne, hogy szándékosan – oldotta a feszültséget. – Nos, mielőtt visszaviszünk a Földre, kaptál egy kis időt, hogy feltehesd a fejedben járó kérdéseket. Ezeknek nem kell kizárólag arra a komoly témára korlátozódniuk, amelyről a mester az imént beszélt – tette hozzá mosolyogva –, mivel semmi sem fog apróságnak tűnni számunkra, ami téged érdekel.

Hálásan néztem rá, miközben mindannyian visszaültünk a helyünkre. Úgy tűnt számomra, Ramu arra célzott, hogy most szóban is feltehetem a kérdéseimet egy kötetlenebb beszélgetés keretében, és nem kell a mentális telepátiára hagyatkoznom. Hangot adtam annak a kérdésnek, ami a leginkább foglalkoztatott.

– Vajon a légköri viszonyainkban a bombatesztek óta sok helyen bekövetkezett drasztikus változásoknak közük lehet ennek az energiának a felszabadulásához?

– Valóban közük van hozzá! – válaszolta Ramu. – És nem csak találgatunk. A műszereink regisztrálták ezeket az eredményeket. TUDJUK!

– Azon tűnődöm – mondtam lassan –, hogy kifejtenétek-e egy kicsit bővebben annak az okát, hogy miért tartjátok még mindig helytelennek ártani keveseknek a sokak érdekében, holott a Földön zajló háború veszélyeztetné a más bolygókon élő milliók űrbéli utazásait is.

– Megpróbáljuk elmagyarázni – válaszolta Orthon. – Mindannyiunk számára, akikbe születésünktől fogva belenevelték az egész vízióját, elképzelhetetlen, hogy megszegjük azt, amit egyetemes törvényekként ismerünk. Ezeket a törvényeket nem ember alkotta. Kezdetektől fogva megvoltak, és az örökkévalóságon át fennmaradnak. Ezen törvények értelmében minden egyénnek, az emberiség minden csoportjának, minden világ összes értelmes életének magának kell döntenie a sorsáról, mások beavatkozása nélkül. Tanácsolni vagy utat mutatni lehetséges, de beavatkozni a pusztításig – soha.

Kérdő tekintete mintha azt tudakolta volna, hogy világosabbá tette-e az alapelvet.

Firkon, a marslakó ekkor szólalt meg először. – Megérted a gondolatformák erejét. A földi fizikai küldetéseinken túl mindannyiunknak szilárdan hinnünk kell abban, hogy a Földetek népei maguktól is ráébrednek arra a katasztrófára, amely felé haladnak.

– Értem – mondtam lassan, mivel a kérdés valóban tisztázódott a fejemben.

– Tudjuk, hogy ennek a gondolatnak az ereje, amelyet folyamatosan küldünk minden földi testvérünknek, sokak szívét megváltoztatta – jelentette ki Ramu.

– Azzal is tisztában vagyunk – mutatott rá Ilmuth –, ahogy te és sok más ember a Földeteken, hogy a légierőtök és a kormányaitok tudják: a puszta égen látott hajóink a világűrből érkeznek, és azokat csak más bolygókról származó intelligens lények építhették és irányíthatják. Felvettük a kapcsolatot a világotok kormányainak magas rangú képviselőivel. Vannak köztük jó emberek, akik nem akarnak háborút. De a Földeteken még a jó emberek sem tudják teljesen függetleníteni magukat attól a félelemtől, amelyet maga az ember táplált a bolygótokon az évszázadok során.

– Ugyanez igaz a pilótáitokra is mindenhol a Földön – mondta csendesen Kalna. – Sokan látták már újra és újra a hajóinkat. De elhallgattatták és megfenyegették őket, így kevesen mernek felszólalni.

– A tudósaitokkal is ez a helyzet – tette hozzá Firkon.

Ismét elámultam azon a tudáson, amivel a mi világunkról és annak népeiről rendelkeztek. – Akkor úgy tűnik – mondtam –, hogy a válasz nagyrészt a mindennapi, utca emberének kezében van, megsokszorozva a világon lévő milliókkal.

– Ők jelentenék az erőtöket – értett egyet gyorsan Firkon –, és ha elegendően sokan emelnék fel a szavukat a háború ellen mindenhol, a világotok különböző részein lévő vezetők közül néhányan örömmel meghallgatnák őket.

Úgy éreztem, ez a beszélgetés sokat hozzátett a megértésemhez, és remény töltött el. Szinte anélkül, hogy tudatosult volna bennem a szándékom, témát váltottam: – Vajon el tudnátok magyarázni nekem egy kicsit bővebben azt a szerkezetet, amit a pilótafülkében láttam – amelyik rögzíti a hangokat, majd azokat képekké fordítja a képernyőn?

– Természetesen – válaszolta Orthon. – Az egyik legfontosabb haszna, hogy lehetővé teszi számunkra bármely nyelv könnyű elsajátítását. Természetesen azok közülünk, akik egy ideig ténylegesen a Földeteken élnek és dolgoznak, jobb kiejtéssel beszélnek. Bár nálunk is, mint nálatok, egyeseknek jobb érzékük van a nyelvekhez, mint másoknak, és anélkül is hibátlanul megtanulnak beszélni, hogy közvetlen kapcsolatba kerülnének a néppel. Ekkor elmosolyodott, felidézve az első találkozásunkkor folytatott pantomimszerű beszélgetést, majd hozzátette: – Rendkívül fontos volt, hogy próbára tegyem a telepatikus üzenetek küldésére és fogadására való képességedet. Ennek eredménye, hogy most itt vagy! Jól ismerjük a földi emberek szkepticizmusát minden olyan irányban, ami a személyes tapasztalataik szűk keretein kívül esik. Ezért is voltak a neked átadott üzenetek egyetemes jellegűek. Tudtuk, hogy bár az ilyen írások megértése a régen elveszett civilizációkkal együtt sírba szállt, a jelenlegi világotokban is él elszórva néhány ember, aki képes lefordítani azokat. Az ilyen fordítások birtokában már csak az elszántan hitetlenkedők tagadhatják meg a hitet.

– Milyen szerencse – mondta vidám mosollyal Kalna –, hogy legalább a mentális telepátiát bizonyított tényként fogadták el a világotok tudósai!

– Tudod – vette át a szót Orthon –, éveken át megfigyelés alatt tartottunk, mielőtt végül felvettem veled a kapcsolatot, és biztosak voltunk benne, hogy a telepátiával kapcsolatos tudásod megfelelő lesz. Ez be is bizonyosodott az első találkozásunk alkalmával tartott végső teszten.

– Más módokon is teszteltetek engem? – kérdeztem.

– Valóban így volt! Látod, mivel már évek óta fényképezted a hajóinkat, a gondolataid elkerülhetetlenül felénk irányultak. Éreztük az érdeklődésed őszinteségét. Már csak az volt a kérdés, vajon tettekre váltod-e ezt az érdeklődést, és ha igen, hogyan; mennyire tudod elviselni a rád zúduló gúnyt és szkepticizmust, és hogy nem kerülsz-e abba a kísértésbe, hogy a velünk való kapcsolatodat önfényezésre vagy üzleti célokra használd fel.

– Minden teszten kiválóan megfeleltél – mondta melegen Ilmuth. – A gúny és hitetlenkedés ellenére is – még akkor is, amikor a fényképeid hitelességét megkérdőjelezték – láttuk, milyen állhatatos maradtál amellett, amiről legbelül tudtad, hogy igaz.

Ez a bátorítás boldogsággal töltött el, és tudtam, hogy ilyen barátokkal az oldalamon lehetetlen lenne meginogni.

– Volt még valami, amit tudnunk kellett – mondta Ramu –, a diszkrécióddal és az ítélőképességeddel kapcsolatban. Voltak például bizonyos dolgok, amiket a mester ma este felfedett előtted, és amikről – ahogy azt világossá is tette – még nem beszélhetsz a népednek. Egy olyan világban, mint a tiétek, a legtöbb ember számára nagy a kísértés, hogy figyelemfelkeltő kijelentésekkel tegye fontossá magát. Ráadásul még azt is, amit most már elmondhatsz, nem lenne bölcs dolog mindenkivel megosztani. Itt jön képbe a te jó ítélőképességed. Végül is életed nagy részét annak szentelted, hogy tanítsd az egyetemes törvényeket, amilyen mértékben csak ismerted őket. Eközben jól megtanultad, hogy nemcsak haszontalan, hanem gyakran veszélyes is több tudást átadni, mint amennyit be tudnak fogadni vagy meg tudnak érteni. Tudjuk, hogy ezt az elvet fogod alkalmazni a tőlünk kapott információkra is.

– A telepátiát illetően – mondtam, hangot adva egy kérdésnek, ami már foglalkoztatott –, bár képes vagyok használni, nem állíthatom, hogy igazán értem a működését. El tudnátok magyarázni egy kicsit?

Összenéztek, majd elnevették magukat. Rájöttem, hogy a jelenlévők közül mindenki tudott volna válaszolni a kérdésemre, és azon derültek, milyen udvariasan adta át mindegyikük a szót a másiknak. Valójában, ahogy visszatekintek az egész beszélgetésre, rájövök, mennyire más volt az egész attól, mint ami a mi világunkban történik, ha két vagy több ember összegyűlik. Míg mi egymás szavába vágunk, elbeszélünk egymás mellett, és folyamatosan félbeszakítjuk a beszélőt (akinek legalább annyit meg kellene engedni, hogy néha befejezzen egy mondatot), ezek a férfiak és nők minden esetben úgy beszéltek, hogy a többiek nem szakították félbe őket. És egyikük sem ragadta magához a szót pusztán a bőbeszédűsége erejével.

Mintha csak közös megegyezés alapján történt volna, Orthon válaszolt: – A ti világotokban létezik az, amit rádiónak hívtok, és sok amatőr rádiós van, akiket ti „rádióamatőröknek” neveztek. Nekik vannak bizonyos csatornáik, amelyeken működhetnek. Ezek a csatornák, amelyeket „éterhullámokként” emlegettek, lehetővé teszik, hogy egy adott helyen lévő személy üzenetet küldjön egy távoli helyen lévő másik műszerhez. Kettejük olyan tisztán hallhatja egymást, mintha egy szobában lennének. Egykor az ilyen kommunikációt fantasztikumnak tartották volna azok a gondolkodású emberek, akik most kigúnyolják hajóink bolygóközi eredetét. Egy ilyen mentalitás számára alig képzelhető el valami, ami még nem lett annyira bebizonyítva, hogy a pult felett lehessen árulni. A gondolatokat pontosan ugyanúgy fogadjuk és továbbítjuk bizonyos hullámhosszokon, mint a rádió, csak mindenféle műszer nélkül. Közvetlenül agyból agyba dolgozunk, és a távolság itt sem jelent akadályt.

A sikerhez azonban nyitott és fogékony elmére van szükség. Azokon az éveken keresztül, amikor te gondolatokat küldtél nekünk, mi válaszoltunk. Ez egy szilárd, kábelszerű kapcsolatot hozott létre közöttünk azáltal, hogy a gondolathullámokat egyetlen csatornán tartottuk. Valahányszor nyitott az elméd, el tudjuk küldeni neked a kívánt információt, pontosan úgy, mintha telefonon kapnál üzenetet.

Azért választottunk téged, hogy találkozz velem tanúk jelenlétében, és megerősíthesd a tapasztalatodat. Azt akartuk, hogy ennek a találkozásnak az igazsága minél messzebbre jusson. És dicséret illeti a nemzetetek egyik újságjának stábját, amely elég bátornak bizonyult ahhoz, hogy közzétegye az első beszámolót. De egy dolgot szeretnénk, ha mindenki számára világossá tennél: azok a mentális kapcsolatok, amelyekről beszéltünk, határozottan nem azok, amiket a te néped „médiuminak” vagy „spiritisztának” nevez, hanem közvetlen üzenetek az egyik elmétől a másiknak. Annak a magyarázatát, amit ti „médiuminak” hívtok, egy másik alkalommal adjuk meg.

Mi ezt a mentális telepátiát a tudatosság egyesített állapotának nevezzük két pont – az adó és a vevő – között, és ez a leggyakrabban használt kommunikációs módszer a bolygóinkon, különösen a Vénusz bolygón. Az üzeneteket továbbíthatjuk az egyének között a bolygónkon, a bolygónkról az űrhajóinkra, bárhol is legyenek, és egyik bolygóról a másikra. Ahogy korábban is mondtam – és engedd meg, hogy ezt szilárdan az emlékezetedbe véssem –, a tér vagy a „távolság”, ahogy ti hívjátok, egyáltalán nem jelent akadályt.

Miközben Orthon beszélt, Ilmuth észrevétlenül kiment a szobából. Most egy tálcával tért vissza, amelyen serlegek voltak; ezekben ugyanaz a frissítő ital volt, amelyet már korábban is leírtam. Miután kiosztotta a poharakat, megkérdeztem: – Ami azokat a más bolygókról származó embereket illeti, akik köztünk élnek… ez már régóta tart?

Kalna válaszolt: – Ősidők óta! Vagy legalábbis – javította ki magát – az elmúlt kétezer évben. Jézus keresztre feszítése után – akit azért küldtünk, hogy inkarnálódjon a ti világotokban, és segítsen a népeteknek, ahogyan mások is tették előtte –, úgy döntöttünk, hogy a küldetésünket az érintettek számára egy kevésbé veszélyes módon folytatjuk, mintha ténylegesen a bolygótokon születnének meg. Ezt az űrhajóink hatalmas fejlődése tette lehetővé. Képesek voltunk önkénteseket hozni a fizikai testükben. Ezeket az embereket gondosan kiképzik a feladatukra, és utasításokat kapnak a személyes biztonságukra vonatkozóan. A személyazonosságukat sosem fedjük fel, kivéve – ritkán – egy-egy embernek valamilyen konkrét célból, ahogy veled is történt.

Elvegyülnek földi testvéreik között, hogy megtanulják a nyelveiket és szokásaikat. Aztán visszatérnek a saját bolygójukra, ahol átadják nekünk a világotokról szerzett tudásukat. Hetvennyolcmillió évre visszamenőleg van történelmi feljegyzésünk a Földről és az ottani eseményekről. A hasonló történelmi dokumentumok, amelyeket a földi emberek készítettek, elvesztek azokkal a civilizációkkal együtt, amelyek elpusztították önmagukat – ugyanaz a pusztítási minta, amely ma is fenyeget titeket.

Az, amit ti „háborúnak” neveztek, évmilliók óta sehol máshol nem létezik a mi rendszerünkben. Természetesen minden bolygónak és népének végig kell mennie az alacsonyabbtól a magasabb felé haladó fejlődés rendezett szakaszain. De a tiétek nem volt sem rendezett, sem természetes fejlődés; sokkal inkább a növekedés és a pusztítás, a növekedés és a pusztítás végtelen ismétlődése.

Voltak olyan földi emberek, akik a mi segítségünkkel hagyták el a bolygótokat, hogy tanulhassanak tőlünk, majd idővel visszatérjenek földi otthonukba, és átadják nektek a tudásukat. De a bolygótokon ma uralkodó körülmények között ezt már nem lehet megtenni, hiszen senkit sem lehetne visszaküldeni. Nem tudnák megmagyarázni, hol voltak, anélkül, hogy ne bélyegeznék őket őrültnek, és ne zárnák őket elmegyógyintézetbe. Arról nem is beszélve, hogy a ti jelenlegi, számtalan személyazonosító okmánnyal teli világotokban, egy régen rejtélyes módon eltűnt személy hirtelen visszatérését a hatóságok sem hagynák szó nélkül. Nem tehetjük ki embertársainkat az erejüket meghaladó üldöztetésnek. Ebből talán még világosabban megértheted, hogy miért érezzük magunkat olyan sok szempontból blokkolva pont azok által, akiken annyira szeretnénk segíteni.

Kalna arcának természetes vidámságát felváltotta a szomorúság, miközben ezeket a dolgokat mesélte. Most azonban, ahogy elvette a serlegét az alacsony asztalról, és belekortyolt, elmosolyodott. Ahogy visszatette a poharat, így szólt: – Nagy kár, hogy ilyen szomorú dolgokról kell beszélnünk – és még szomorúbb, hogy ilyen bánat egyáltalán létezik valahol az Univerzumban. Mi magunk, akik más bolygókról származunk, nem vagyunk szomorú emberek. Nagyon vidámak vagyunk. Sokat nevetünk.

Mélyen meghatott ez az apró kis elnézéskérés. A saját bolygóikon vidám emberek élnek. Mégis hajlandóak voltak osztozni a mi Földünk szomorúságában, és évszázadokon át szüntelenül arra törekedtek, hogy elhozzák nekünk a fényt.

– Még maradt egy reményünk – mondta Ilmuth, mintha csak fel akarna vidítani. – Még mindig el tudunk jönni közétek, és időről időre ki tudunk építeni olyan kapcsolatokat, mint veled. Bár a ti pilótáitok jelenleg megnehezítik a leszállásainkat, reméljük, hogy amikor már egyre többen látják hajóinkat a népetekből, hozzászoknak, és elfogadják a más bolygókon élő lények igazságát, akkor a földi emberekkel való személyes találkozások száma is növekedni fog.

– Nem is tudom elképzelni, hogy lehetne másképp – értettem egyet.

Mindannyian ittunk a poharunkból. Ahogy a barátaimra néztem, láttam, hogy az arcukról eltűnt a Föld bolygó állapota miatti aggodalom minden jele. Tudtam, hogy ez így bölcs és helyes, és a példájukat követve megkérdeztem: – A többi bolygón is táncoltok és énekeltek, meg tartotok mulatságokat, mint mi?

– Sokat táncolunk – mindannyian – felelte Kalna. – A test ritmikus mozgáskoordinációs képzését az oktatásunk alapvető részének tekintjük. Ráadásul ez a kifejezési forma része annak, amit ti vallási rituálénak hívnátok. Ahogyan a szavakba öntött verses forma olyan mély érzéseket képes sugallni, amire a prózai forma nem képes, úgy van ez a tiszteletadás táncának szentelt test mozgásában kifejezett tökéletes ritmussal is. Táncolunk puszta szórakozásból is, ahogyan ti is, bár nem egészen úgy, ahogy a ti mai táncotok kinéz – tette hozzá nevetve. – Mi nem tudnánk örömünket lelni abban a rúgkapálásban, vonaglásban és ugrálásban, amit a Földön figyeltünk meg, és amelynek során egy férfi és egy nő az egyik pillanatban vadul egymásba kapaszkodik, a következőben pedig eldobja egymást. A mi társastáncunk általában csoportos formát ölt, bár gyakran egy vagy több személy – a pillanattól vagy a zenétől megihletve – táncol a többieknek. Láttál már nagyszerű kifejezőtáncosokat a Földeteken, így tudod, milyen öröm nézni egy olyan test gyönyörű mozgását, amelyet a benne rejlő szellem inspirál.

– Nálunk is vannak összejövetelek – vette át a szót Ilmuth –, bár mi nem ilyen fogalmakban gondolkodunk róluk. Nálunk ez egészen egyszerűen arról szól, hogy meghívjuk a barátainkat az otthonunkba, hogy beszélgessünk vagy közösen pihenjünk. Ezek közül sok szabadtéri esemény – a strandjainkon vagy a kertjeinkben. A tiétekhez hasonlóan a mi otthonaink is sokszor olyan telkeken állnak, amelyeket úszómedencékkel és nagy teraszokkal alakítottak ki.

Bárcsak soha ne kellene elhagynom ezeket a csodálatos embereket. De pont ezen a ponton Ramu felállt, és így szólt: – Rossz hír, de attól tartok, most már vissza kell vinnem téged a Földre.

Felálltam, és megpróbáltam elrejteni a sajnálatomat a „legközelebbi alkalom” gondolata mögé. A búcsúzkodás vidám hangulatban telt, miközben sokat emlegettük egy újabb közös találkozás lehetőségét.

Senki sem emlékeztetett arra, hogy megjegyezzem mindazt, amit elmondtak, sem arra, hogy megfelelően alkalmazzam ezt a földi tevékenységeim során. Csak a szépség, a melegség és a barátságosság utolsó benyomása maradt bennem, valamint az a tudás, hogy ha egyszer elillan a tudatlanság, a világom emberei is belenőhetnek az egész emberiség természetes örökségébe.

Ahogy elértük az irányítóterembe vezető ajtót, megálltam, és visszanéztem, hogy ismét az elmémbe véssem ennek a kedves szobának minden részletét, a barátaimat, és mindenekelőtt a Kortalan Élet ragyogó portréját.

A kis Felderítőhajót feltöltötték a látogatásunk alatt, és most készen állt a Földre való visszatérésünkre. Az ajtó nyitva volt, és együtt léptünk be: Ramu, Firkon és jómagam. Ramu a vezérlőkhöz lépett. A rögzítőt és a kábelt már eltávolították, mire felmentünk a lépcsőn, és ahogy korábban is, az ajtó hangtalanul bezáródott az utolsó ember után.

Lassan csúsztunk le a lejtős sínen, keresztül két zsilipen, majd ismét ki a világűrbe a hajó alján keresztül. Ahogy lefelé ereszkedtünk a sínen, ismét éreztem azt a zuhanó érzést a gyomromban, bár ez most kevésbé volt intenzív és rövidebb ideig tartott, mint amikor beléptünk.

Lehetetlenül rövid időnek tűnt, mire az ajtó kinyílt, és Firkon így szólt: – Itt vagyunk újra – visszatértünk a Földre!

Ezúttal a jármű nem szállt le a földre, hanem körülbelül hat hüvelykkel a felszín felett lebegett. Ramu előrelépett, és búcsúzóul nyújtotta a kezét, mondván: – Nem megyek veletek a városba, mert a Felderítőhajóval kell maradnom. Örülök ennek a veled töltött estének, és várom, hogy hamarosan újra találkozzunk.

Csatlakoztam a szavaihoz!

A szállodába vezető út csendben telt, részemről tele voltam érzésekkel és mély gondolatokkal. Firkon ezt kétségtelenül tudta. Megállította az autót a szállodám előtt, de nem szállt ki. Kezet ráztunk, és így szólt: – Hamarosan újra találkozunk.

Azon tűnődtem, vajon mikor és hol, ő pedig a ki nem mondott kérdésre is válaszolt: – Ne kételkedj abban, hogy a megfelelő időben értesíteni fognak, és a megfelelő helyen fogod találni magad.

Kiszálltam az autóból. Firkon búcsúzóul felemelte a kezét, majd elhajtott, engem pedig ott hagyott egyedül a járdán.

Belépve a szállodába, a szobámba mentem. Mióta elindultam a barátaimmal, most először néztem az órámra. Hajnali 5:10 volt! Egyáltalán nem voltam álmos, és a fáradtság legkisebb jelét sem éreztem. Egy teljes órán át ültem az ágyam szélén, átgondolva az éjszaka élményeit. És miközben leperegtek előttem, nem tudtam nem arra gondolni, milyen fantasztikusnak fog tűnni mindez az embertársaim számára.

Ennek ellenére el kell mondanom...

Valójában még én magam is alig tudtam hinni mindannak a valóságában, ami az elmúlt néhány órában történt. Mégis tudtam, mit láttak a szemeim és mit hallottak a füleim, és hogy kétségkívül teljesen fizikai élményben volt részem.

Végül kibújva a ruháimból elnyújtóztam, és bizonyára könnyű álomba szenderültem. Közeledett a nyolc óra, amikor felébredtem. Sietve felöltöztem, mert már alig maradt időm, hogy megreggelizzek és elérjem a buszt, amivel haza kellett térnem.

A buszon utazva a fizikai szemeim látták a földi tájat, amelyen áthaladtunk, és néhány embert, akik a közvetlen közelemben ültek. De az elmém, elmerülve az előző éjszaka élményeiben, még mindig az űrben utazott, vagy a társaimmal volt a hatalmas hordozóhajón.

Az az érzés, hogy egyszerre két helyen vagyok, hetekig megmaradt. Nagyon nehezemre esett visszatérni a földi életforma kötelékébe. Bár csak rövid ideig volt részem abban a kiváltságban, hogy láthattam a tér végtelenségét és folyamatos működésének szépségét, hordoztam magamban a csodáját. Mindazt, amit e más világokból származó barátaimtól tanultam, nem pusztán önmagam miatt kaptam, hanem azért, hogy megosszam mindazokkal a Földön, akik hajlandóak befogadni azt.

7. Fejezet – A szaturnuszi felderítőhajó

Az idő telt, de több találkozóra nem került sor más világokból érkező barátaimmal. Mégis gyakran éreztem, hogy a közelemben vannak.

Két hónappal később, április 21-én ismét hirtelen késztetést éreztem, hogy a városba menjek. Ennek megfelelően másnap megszerveztem, hogy elvigyenek Oceanside-ba, ahol felszálltam egy kora délutáni Los Angeles-i buszra, amely alig több mint két óra alatt vitt be a városba.

Ugyanabba a szállodába jelentkeztem be, mint korábban, és felmentem a szobámba, hogy felfrissüljek az út után. Azután visszatértem a földszintre, és bementem a koktélbárba, hogy váltsak néhány szót barátommal, a pultossal. Röviddel ezután visszamentem az előcsarnokba, vettem egy heti hírmagazint, és leültem várni.

Ezúttal teljesen hiányzott az a bizonytalanság és belső nyugtalanság, amely az első alkalommal gyötört. Tudtam, mi a jelentése annak a késztetésnek, amely lehozott a hegyek közül!

Így hát érdeklődéssel olvastam a hazai és külföldi eseményekről szóló tudósításokat, és a magam részéről egy kicsit próbáltam a „sorok között is olvasni”. Két férfi érkezésén kívül – akiket felületesen ismertem, és odajöttek hozzám pár szóra – nem zavart meg semmi.

Hirtelen felnéztem, és ott állt marsi barátom, Firkon!

Valószínűleg csak széles vigyorként leírható arccal ugrottam talpra. Firkon is szélesen mosolygott, és váltottuk a szokásos üdvözlést. Ezután kimondott egy bizonyos szót, hangsúlyozva azt oly módon, ami egyértelműen különös jelentőséget adott neki.

Ahogy együtt elhagytuk a szállodát, megszólalt: – A kézfogást már bizonyos mértékig leírták, ezért úgy gondoltuk, legjobb, ha hozzáadjuk az imént hallott szót, mint további azonosítót közted és a világainkból származó azon személyek között, akik itt keresnek fel téged. Ez különösen hasznos lesz abban az esetben, ha valaki számodra ismeretlen lépne hozzád, ami időnként meg fog történni.

– Kiváló óvintézkedés – értettem egyet. Majd a karórámra pillantva láttam, hogy már 19:15 van. – Ha a terveid engedik, és szeretnél enni valamit, ismerek egy közeli kis kávézót, ahol egy boxba ülve zavartalanul beszélgethetünk.

– Ez tökéletesen megfelel – mondta, majd mosolyogva hozzátette: – Végül is a testet is táplálni kell!

Séta közben Ramu felől érdeklődtem. Firkon elmondta, hogy ő ma este nem lesz velünk.

A kávézó tele volt, de szerencsénkre épp időben érkeztünk ahhoz, hogy becsússzunk egy boxba, amint az előző vendégek távoztak. Üdvözöltük a pincérnőt, aki jött letakarítani az asztalt. Firkon röviden átfutotta az étlapot, amit kapott, majd félretette, és mogyoróvajas szendvicset kért teljes kiőrlésű kenyérből, feketekávét és egy szelet almás pitét.

– Én is ugyanezt kérem – mondtam.

Amikor magunkra maradtunk, halkan beszélni kezdett. – Látom, hogy a magazint olvasva megdöbbentett az a gyanakvás, ellenségeskedés és gyűlölet, amelyet földi emberek csoportjai szüntelenül táplálnak más csoportok ellen.

Mivel Firkon érkezése után tudatosan nem gondoltam erre, kissé megdöbbentem, hogy tisztában van a reakciómmal.

– Egészen egyszerű – magyarázta –, ez még mindig egy igen erőteljes gondolati kép abban, amit te „tudatalattinak” neveznél. Kevesen ismerik fel – folytatta –, hogy ezek a romboló érzelmek bennük mik is valójában – még azok sem, akik büszkék a szelíd természetükre. Pedig nézd meg, milyen csekély incidens elég ahhoz, hogy egy ember elveszítse a türelmét. Ha pedig egy kicsit több inger éri, eljut a harci szakaszba, és agresszívvá válik abban, amit ő „önvédelemnek” nevez.

– Valójában ez nem más, mint az érzelmi egyensúlyhiány állapota, amely olyan dühöt hordoz magában, ami minden józan észt félresöpör. Ha egyszer felismerik, ezek a berögzült minták megfékezhetők, sőt, teljesen megtörhetők.

Ekkor hozták ki az ételt. Amikor ismét egyedül maradtunk, folytatta: – A Földön ma fennálló állapotokért nem tehető felelőssé csupán néhány ember egyik nemzetben sem. Az üzleti és társadalmi kapcsolataim során sok földi testvéremmel találkoztam, akiket telítettek ezek a romboló érzelmek, és akiket bezárt az önzőségük. Természetesen a félelem és a zűrzavar az uralkodó. Néhányuknak sikerült magasabb rendű figyelmet tanúsítaniuk embertársaik iránt azáltal, hogy igyekeztek többet megtudni az egyetemes törvényekről.

Néhányan a „metafizika”, az „okkultizmus” és más hasonló nevű csatornákat választották. De ezek között gyakran inkább az öncélú érvényesülés és a személyes haszon iránti önző motiváció húzódik meg, mintsem a szolgálat és a közjó egyetemes szándéka.

– Az ilyen általános önzés eredményeként szinte mindegy, kit választanak a népek vezetőnek, még ha a saját soraikból jelölik is ki őket. A vezetők a többség szokásainak vannak alávetve ott, ahol a többség van hatalmon.

– Mi, más világok lakói, akik felismeretlenül élünk köztetek, tisztán látjuk, hogyan veszett el az isteni eredettel való azonosság. A Föld emberei különálló lényekké váltak, akik már nem igazán emberiek megnyilvánulásaikban, mint amilyenek kezdetben voltak. Most már csak a szokásaik rabszolgái. Mindazonáltal e szokásokba börtönözve ott van még az eredeti lélek, amely az isteni öröksége szerinti önkifejezésre vágyik. Ez az elfojtott késztetés óhatatlanul mélyen megzavarja azt az embert, akit a szokásmechanizmus láncol a saját kerékvágásába. És ezért van az, hogy – vágyva a szebb és nagyszerűbb kifejezésmódra – gyakrabban, mint azt az emberek gondolnák, valami megmozdul lényük mélyén, ami nyugtalanná és elégedetlenné teszi a szokásokhoz kötött énjüket. Ám a szokások felhalmozódott ereje oly hatalmas, hogy bár az ember hallgatni akar erre a kedves, bölcs hangra, fél megadni magát neki, mert nem tudja, hová vezetné. Azonban amíg az ember le nem tudja rázni személyes büszkeségének béklyóit, és nem engedi, hogy ez a hang vezesse, továbbra is saját lénye törvényei ellen harcoló harcosként fog élni.

– Ahogy tudod, amíg az emberek nem akarnak változtatni az életmódjukon, senki sem segíthet nekik. Annak a kevés embernek a Földön, aki őszintén vágyik a Végtelen Egy törvényeinek megismerésére, meg kell próbálnia vezetni a többieket. Mi pedig, más világok lakói, segíteni fogunk nekik.

Elidőztünk az étkezésnél, miközben Firkon beszélt. Most felállt a boxból. Odakint körülbelül két tömbháznyit gyalogoltunk odáig, ahol ugyanaz a Pontiac parkolt a járdaszegélynél.

Viharos éjszaka volt, de alig vettem észre az ítéletidőt. Utunk első részében az elmém azon járt, amiről Firkon beszélt. A vége felé már csak arra tudtam gondolni, milyen új kalandok várnak rám ma éjjel. A városból kivezető út ezúttal rövidebbnek tűnt, egészen addig a pontig, ahol – mint korábban – hirtelen letértünk a főútról. Ezúttal csak rövid távolságot tettünk meg, mielőtt az autó megállt.

Először semmit sem tudtam kivenni, kivéve néhány alacsony domb körvonalát tőlem jobbra, és – ameddig a sötétben elláttam – sík terepet minden más irányban. Bár biztos voltam benne, hogy újra a Felderítőhajóval fogunk találkozni, semmi jelét nem láttam, sem olyan fényt, amely elárulta volna a jelenlétét. Társam azonban biztosnak tűnt az irányban, és jó ideig gyalogoltunk, mielőtt az alacsony dombok hirtelen véget értek. Ott, a távolban egy lágy ragyogást vettem észre. Várakozásom fokozódott, ahogy a fény felé indultunk, és körülbelül negyed mérföld után láthatóvá vált a Felderítőhajó ismerős körvonala.

De valami más volt. Ez sokkal nagyobb volt, mint az emlékezetemben élő kis jármű. Ennek az átmérője biztosan meghaladta a száz lábat (kb. 30 méter), nagyobbak voltak a kémlelőnyílásai és sokkal laposabb a kupolája.

Egy alak körvonala rajzolódott ki a hajó ragyogásában, akit először vénuszi barátomnak hittem, mivel a már ismerős síruha-szerű pilótaruhát viselte. De ez a pilóta idegen volt: egy jóképű, körülbelül hat láb (183 cm) magas férfi. Néhány lépést előrejött, és meleg, barátságos módon üdvözölt minket a szokásos kézfogással. Nevezzük őt Zuhlnak.

Azon tűnődtem, vajon ez a hatalmas csészealj marsi jármű-e, de a pilóta kijavította a gondolatomat: – Ez a Felderítőhajó a Szaturnuszról érkezett, és ezt is egy olyan nagy hordozóhajó szállítja, mint amilyenben már jártál.

Megfordult, a várakozó csészealjhoz vezetett minket, amelynek ajtaja már nyitva volt, és belépett. Követtem őt, Firkonnal a hátam mögött.

Ez a hajó legalább négyszerese volt a vénuszi Felderítőhajó átmérőjének, és körülbelül kétszer olyan magas – talán kicsit több is. Az ajtó ugyanolyana halk módon záródott be Firkon mögött. Azonnal felerősödött a benti fény, és hallhatóvá vált a halk zümmögés, ahogy a gépezet beindult. Egy enyhe rántást vagy lökést éreztem, nem annyira, hogy kibillentsen az egyensúlyomból, és sejtettem, hogy elhagytuk a Földet. Ahogy körülnéztem, próbálva felmérni új környezetemet, a szaturnuszi pilóta elmagyarázta, hogy ez a hajó nemcsak nagyobb a kis Felderítőhajónál, hanem más tekintetben is különbözik. Ez nem a föld felett lebegett, hanem szilárdan állt hatalmas, háromgömbös futóművén. Amit éreztem, az a Földtől való elszakadáshoz szükséges rántás volt. Zuhl hasonlatként egy mágnesbe kapaszkodó vasdarabot említett: a szétválás pillanatában rántás következik be.

Ahogy körülnéztem, láttam az ismerős kékesfehér szórt fényt és ugyanazt az üvegszerű, áttetsző fémfalat. Mindkét oldalon egy körülbelül négy láb (1,2 méter) széles, ívelt folyosó futott, amely úgy tűnt, körbeveszi a hajót. E folyosó külső falán egy csoportnyi kémlelőnyílást vettem észre, amelyek lényegesen nagyobbak voltak, mint a kis hajóban lévők, és abból, amit láttam, úgy ítéltem meg, hogy összesen négy ilyen csoportnak kell lennie, minden negyedben egynek.

Előttünk egy ugyanolyan széles folyosó, melynek falai felnyúltak egészen a kupoláig, egyenesen haladt előre a hajó átmérőjének körülbelül egyharmadáig. Ezen túl egy központi kamra látszott, amelyben egy nagy mágneses oszlopot láttam a hajó közepén átvezetve.

A pilóta ezután megkérdezte, lenne-e kedvem körbejárni a Felderítőhajót repülés közben. Mondanom sem kell, hogy szerettem volna! Az élen haladva Zuhl bevitt a központi kamrába – lenyűgöző látvány volt! Nehéz leírni bármit is, ami ennyire ismeretlen és bonyolult, miután először látja az ember. Mindenesetre megteszem a tőlem telhetőt.

Alaprajzát tekintve a hajó egy kerékre hasonlított. A négy folyosó olyan volt, mint négy küllő, amely a „tengelyhez”, vagyis a központi kamrához vezetett, ahol most álltunk. A falak húsz-harminc láb (6-9 méter) magasak voltak a padlótól a mennyezetig. Szinte teljes egészében megvilágított grafikonok és diagramok borították őket, amelyeken vonalak és mértani alakzatok szőttek bonyolult mintákat folyamatosan változó színekben – ugyanazok, amelyek a vénuszi Felderítőhajóban is lenyűgöztek. Gyönyörű látvány volt, teljesen megbabonázott, bár nem értettem belőlük többet, mint korábban.

Körülbelül félmagasságban a kör alakú falak mentén egy finom fémgaléria futott körbe, amelyre létrán lehetett feljutni. A falak felett maga az áttetsző kupola emelkedett, amelynek tetején egy hatalmas teleszkópos lencse foglalt helyet. A padlófelület szinte teljes egészét egy hasonlóan óriási lencse foglalta el, legalább kétszer akkora átmérőjű, mint a vénuszi hajóban lévő. E körül négy ívelt pad volt, amelyeken a megfigyelők ülhettek, és letekinthettek az űrön át az alattuk lévő bolygóra. De a központi mágneses oszlop, amely a padlótól a kupoláig futott, uralta az egész kamrát. Ez a hatalmas, néma erő-rúd, amely áthaladt a két nagy lencsén, őrizte azokat a titkokat, amelyekre vágyunk – a bolygóközi repülés titkait.

Mint jeleztem, a hajót a négy sugárirányú folyosó négy negyedre osztotta. Ezek a folyosók négy nyíláson keresztül léptek be a központi kamrába. Balra fordulva elindultunk az egyik folyosón.

Körülbelül a felénél két nagy boltívhez értünk, amelyek egymással szemben voltak a folyosó falában. A pilóta a jobb oldali boltíven keresztül vezetett be a hajó egy részébe, amelyet a legénység alvókörleteként írt le. Ezt az egész negyedet érdekes módon osztották fel. Előttünk körülbelül egy tucat kis magánszoba vagy fülke volt, ahol a legénység minden tagjának megvolt a saját alvóhelye. Egyikbe sem mentem be, de mivel minden ajtó nyitva volt, láthattam, milyen tökéletesen és kompakt módon voltak felszerelve – olyan módon, amit a mi Pullman-mérnökeink is megirigyelhetnének!

Egyfajta kapaszkodókkal ellátott hajólétra vezetett fel egy részlegbe közvetlenül az alvókörletek felett. Úgy hiszem, ez volt a hajó egyetlen olyan része, amely két teljes szintet tartalmazott egy negyeden belül. Itt fent egyfajta hálóterem vagy pihenőhely volt, kanapékkal és mély, kényelmes székekkel felszerelve, ahol a legénység pihenhetett vagy beszélgethetett. Ennek a helyiségnek a mennyezetét teljesen az áttetsző kupola lejtése alkotta, és egy álomszerű szoláriumra emlékeztetett. Bizonyára csodálatos módja lehetett a kikapcsolódásnak a hatalmas, ívelt üvegszerű dóm alatt, kint a csillagokkal és a világűrrel.

Miközben mindezt szemügyre vettem, azon tűnődtem, hány tagja van a legénységnek. – Normális esetben tizenkét ember alkotja a teljes legénységet – mondta Zuhl –, de jelenleg rajtam kívül csak két ember van a fedélzeten, mivel egy ilyen rövid úthoz nincs szükség többre.

Ezután azon tűnődtem, vajon a legénység minden tagja szaturnuszi-e, mivel ez egy szaturnuszi hajó volt. Ezt a gondolatot Zuhl helyreigazította: – Bár ez a Felderítőhajó a Szaturnuszon épült, egyetlen konkrét bolygó sem birtokolja. Ehelyett megosztjuk egymással. Következésképpen a legénységében minden bolygóról vannak tagok.

– Mint láthatod, ez egy nagy Felderítőhajó, és hosszú távú utazásra tervezték. Egy hétig vagy még tovább is távol maradhat az anyahajójától anélkül, hogy vissza kellene térnie feltöltésre, mivel a fedélzetén generátorokat szállít, amelyek ezt a célt szolgálják. Vészhelyzet esetén a feltöltéshez szükséges plusz energiát közvetlenül is rá lehet sugározni bármelyik csészealjra az anyahajóról.

Amikor az alvókörletek melletti folyosón álltunk, úgy rémlett, mintha halvány vibrációt éreznék a talpam alatt. Megértettem, miért, amikor Zuhl elmagyarázta: – A gépezet nagy része közvetlenül a padló alatt van elhelyezve ebben a részlegben. Van egy gépműhely is, amelybe közvetlenül az alvókörletből lehet belépni. Kerestem egy ajtót, de nem láttam, ami nem lepett meg.

Amikor ismét kijöttünk a folyosóra, átpillantottam a következő negyedbe vezető boltíven. Színes fények lágy ragyogását és különös műszereket láttam – magát az irányítótermet. Két fiatalember ült a vezérlőpaneleknél. Folytattuk utunkat, amíg el nem értük a külső körfolyosót.

Jobbra fordultunk, és Zuhl azt mondta: – Ebben a helyiségben van egy rekesz, ahol két kicsi, távvezérelt „regisztráló korongot” tartunk. Ezeket küldjük ki közeli megfigyelési feladatokra. Rendkívül érzékeny műszerek, az észleléseiket nemcsak a Felderítőhajónak továbbítják, hanem közvetlenül az anyahajónak is, hogy másolati feljegyzések készülhessenek. Az egyik példány az egyik bolygó állandó archívumába kerül, bárki számára, akinek szüksége van az adott információra. Ezek a kis korongok nagyban hozzájárultak a Földön uralkodó állapotok, az egész naprendszer, sőt, távolabbi rendszerek megismeréséhez is.

A külső folyosón haladva tovább a körutunkon, elhaladtunk egy négy nagy kémlelőnyílásból álló csoport mellett, de nem álltunk meg nézelődni.

Amikor a következő sugárirányú folyosóhoz értünk, ismét jobbra fordultunk, és elindultunk vissza a hajó közepe felé két masszívnak tűnő, ugyanabból az áttetsző anyagból készült fal között. Ezek a falak nagyon vastagok és erősek voltak, és szerves szerkezeti elemet alkottak, akár a kerék küllői. Láttam, hogy a jobb oldalamon lévő fal az alvókörlet hátfala kell, hogy legyen. Zuhl elmagyarázta, hogy a szemközti falban van a bejárata egy meglehetősen nagy raktárhelyiségnek, amely élelemmel és egyéb készletekkel van feltöltve egy hosszabb utazáshoz.

Amint a pilóta kiejtette a „hosszabb utazás” szavakat, azon tűnődtem, vajon ez a hajó képes-e bolygók között utazni anyahajó segítsége nélkül. Ezt ő megcáfolta, kijelentve, hogy a Felderítőhajókat nem a nyílt világűrben való utazásra tervezték.

Még egyszer beléptünk a központi kamrába a villódzó, mozgó fali grafikonjaival. Megkerültük a központi lencsét, és a harmadik sugárirányú folyosón távoztunk, az utolsón, amelyet még fel kellett fedeznünk. Akárcsak a szemközti párjánál, ezen a folyosón is két nagy boltív vezetett el a felezőpontjáról. Először megfordultunk, és a bal oldali boltíven át egy olyan helyiségbe mentünk, amelyről azt mondták, hogy a konyhájuk. De soha nem találtam volna ki, mert édeskevés hasonlóságot mutatott bármivel, amit mi konyhaként ismerünk. Szinte üres helyiségnek tűnt, sima falakkal. De a látszat csalókának bizonyult. Zuhl elmondta, hogy ezeket a falakat tetőtől talpig szekrények és rekeszek bélelik, amelyek – mint minden ajtó ezekben a lenyűgöző építésű járművekben – láthatatlanok, amíg ki nem nyitják őket. Ezekben a szekrényekben tárolják az ételt és mindent, ami az elkészítéséhez szükséges.

Az egyik falba egy kis üvegszerű ajtó volt beépítve, amely egy – mint mondta – sütőbe vezetett. Amikor benéztem, és semmiféle égőfejet nem láttam, Zuhl elmagyarázta: – Mi nem ugyanúgy főzzük az ételeinket, mint ti. A mienk gyorsan készül el sugarak vagy magas frekvenciák segítségével; ez egy olyan módszer, amellyel ti most kísérleteztek a Földön. Azonban az ételeink nagy részét abban az állapotban preferáljuk, ahogy teremnek, és főként azokon a finom gyümölcsökön és zöldségeken élünk, amelyek bőségesen teremnek a bolygóinkon. Tulajdonképpen mi azok vagyunk, akiket ti „vegetáriánusoknak” neveztek, de vészhelyzetben, ha nincs más élelem, eszünk húst.

Később jöttem rá, hogy nem láttam mosogatót, szemetest vagy vízszerelési megoldásokat, de mivel nem vagyok háziasszony, akkoriban nem regisztráltam a hiányukat. De kétségtelenül létezniük kellett ilyen létesítményeknek, valószínűleg ugyanolyan titokzatosan felettünk álló módon, mint minden más. Székeket, asztalokat vagy padokat sem láttam. Kétségtelen, hogy ami szükséges volt, azt elrejtették a falak közé.

Elhagytuk ezt a konyhát, és beléptünk egy olyan társalgóba, amely legalább olyan fényűző volt, mint a vénuszi hordozóhajó gyönyörű szalonja; kanapék és különálló ülések voltak itt elszórva többféle stílusban. Kényelmes közelségben ugyanazok a fajta átlátszó tetejű kisasztalok álltak. Ezeken gyönyörű kis dísztárgyak voltak. Zuhl elmondta, hogy a legénység tagjai sok órát töltenek el ebben a szobában a megfigyelőutak során, miközben épp egy-egy tanulmányozott bolygó légkörében tartózkodnak. Azt is elmagyarázta, hogy akárcsak a földi emberek, ők is sok játékot játszanak, amit nagyon élveznek, és vendégeket is fogadnak itt.

Nem láttam könyveket, újságokat vagy bármilyen olvasnivalót, sem polcokat vagy szekrényeket, amikben ilyesmit tarthatnának. De nem kétlem, hogy jelen voltak.

A padlóburkolat ebben a szobában, csakúgy, mint az egész hajón, sárgásszürke színű volt. Nem volt benne különösebb minta, és bár a felülete nagyon szilárdnak tűnt, hasonló érzés volt rajta járni, mint a vastag szivacsos gumin.

Csak egy pillanatra álltunk meg ebben a hívogató társalgóban. Visszatérve a középső folyosóra, továbbmentünk az elsőhöz, amelyen beléptünk a Felderítőhajóba.

Bár oly sok mindent megmutattak és elmagyaráztak nekem ebben a lenyűgöző járműben, az irányítóterembe csak egy gyors pillantást engedélyeztek, és nem adtak magyarázatot a mechanikus berendezéseket működtető erőre vonatkozóan. Bár tudtam, hogy az űrben lévő természetes erők felhasználásával utaznak, amelyeket hajtóerővé alakítanak át, a „hogyan”-t nem értettem, és be kell vallanom, reménykedtem némi információban.

Ám szinte bocsánatkérő mosollyal Zuhl közölte velem, hogy még mindig nem bízhatnak meg teljesen egyetlen földi emberben sem bizonyos dolgok feltárásához. – Mert – mondta – ti a Földön még nem tanultátok meg uralni az érzelmeiteket... ami miatt gyakran előbb beszéltek, mint gondolkodtok. Ezzel pedig odáig juthatnátok, hogy meggondolatlanul információt adtok át egy méltatlan elmének, aki visszaélhet a használatával.

Ennek igazságát nem tudtam cáfolni.

Utazásunk a Felderítőhajón keresztül gyors volt, a magyarázatokat útközben kaptam. Ennek ellenére alig fejeztük be a körutunkat, amikor Zuhl bejelentette: – Elértük a hordozóhajónkat, és készen állunk a belépésre.

Bár nem árulták el, milyen messze vagyunk, határozott érzésem volt, hogy ez a hordozóhajó sokkal messzebb van a Földtől, mint a vénuszi hajó volt. Azt sem tudtam megnézni, ahogy járművünk belép a nagyobbikba, mivel a Felderítőhajó közepéhez közel voltunk, kilátás nélkül. Mégis sok tekintetben hasonlóságot éreztem a korábbi élményhez, bár egyúttal volt benne valami különbség is, amit nem tudtam megmagyarázni.

Ahogy leereszkedtünk a várakozó jármű belsejébe, ismét olyan érzésem volt, mintha liftben zuhannék, de az egyensúlyvesztés érzése nélkül.

Amikor a Felderítőhajó megállt a sínjein, és az ajtó kinyílt egy peronra, mint a másik hordozóhajón, senki sem volt ott, hogy fogadjon minket, és rögzítse a bilincseket a peremre és a sínre, ahogy azt a vénuszi hajón tették a kisebb Felderítőhajóval.

Kilépve ebből a Felderítőhajóból a szaturnuszi hordozóhajó peronjára, azonnal megéreztem, hogy ez a hajó szinte minden tekintetben különbözik a vénuszi hordozótól. Kíváncsi voltam, milyen kalandok várnak rám itt, de egy pillanatig sem volt bennem félelem.

Valójában minden egyes új találkozás ezekkel a más világokból származó emberekkel csak arra szolgált, hogy a félelem bármely morzsáját teljes képtelenséggé tegye. Minden pillanatban mély alázatot éreztem a kiváltságért, amely megadatott nekem: hogy hallgathatom bölcs szavaikat, és meglátogathatom, sőt, utazhatok gyönyörű hajóikon. Mindössze annyit kértek tőlem, hogy adjam tovább a tudásukat embertársaimnak, bárkik és bárhol legyenek is. Ezt meg is fogom tenni, minden emberre rábízva a hit vagy hitetlenség jogát, azt, hogy profitál-e egy magasabb rendű tudásból, vagy gúnyolódva és szkeptikusan félreveti azt.

8. Fejezet – A szaturnuszi anyahajó

Amit megpróbálok leírni, az meglehetősen bonyolult. A legtöbb mechanikai berendezés, amit a szaturnuszi anyahajóra való felszállás után láttam, teljesen új volt számomra. Eleinte nem tudtam teljesen megérteni a működésüket, de később segítettek valamelyest megérteni őket.

A platform, amely mellett megálltunk (platformot mondok, de valójában egy nagyjából ötvenszer ötven lábas – kb. 15x15 méteres – mágneses felvonónak bizonyult), embereket és rakományt szállított ennek a gigantikus hordozóhajónak az aljától a tetejéig egy hatalmas, kétszáz láb (kb. 60 méter) vagy annál is mélyebb aknán át. Egy mágneses oszlop emelkedett ennek az aknának a teljes magasságában, áthaladva a lift közepén, és mint megtudtam, ez biztosította az energiát és magát a működési elvet.

Ez volt az első dolog – ez és a felfelé nyúló hatalmas akna –, ami feltűnt a Csészealjból kiszállva. Előttünk egyfajta oldalkorlátos híd volt, amely összekötötte a lift platformját azzal a fedélzettel, ahol a Csészealjunk megállt, mert az ötven lábas platform nem töltötte ki teljesen az akna szélességét. Ez eleinte zavarba ejtett.

Ahogy Zuhllal tovább sétáltunk, megfordultam és körülnéztem, lenyűgözve e kolosszális hajó fenségességétől és pazar felépítésétől. Visszanézve, magasan a Csészealjunk kupolája felett és azon túl láthattam annak a hatalmas kamrának a mennyezetét, amelyen keresztül leereszkedtünk. Egy vaskos sínpár vezetett felfelé, át a mennyezeten, eltűnve valahol a magasban, ahol a légzsilipeknek kellett lenniük. Egyenesen fel tudtam nézni egészen addig a nyílásig az anyahajón, amelyen át imént beléptünk.

Amikor elértük a platformot, Firkon javasolta, hogy nézzek be a felvonóaknába. Így is tettem, és még három emeletet vagy fedélzeti szintet láttam fent, és hármat lent, ami összesen hetet tett ki. Minden szinten egy híd vagy kiugró erkélytoldat nyúlt be az aknába, hogy áthidalja a platform széle és a tényleges fedélzet közötti rést. Ezeket a toldatokat, mint később megtudtam, fel lehet húzni, akárcsak a felvonóhidakat.

Hosszúságuk megegyezik a fedélzet padlótól a mennyezetig mért magasságával, így felemelve eltakarják a fedélzet bejáratát, sima falfelületet képezve az aknának, és teljesen elzárva azt a hajó többi részétől. Amikor a lift platformja megérkezik a céljához, az aknafal ezen része lefelé hajlik, amíg kiugró erkéllyé nem válik. Amikor ez megtörténik, a felvonó korlátjai kifelé nyílnak, és az erkély korlátjaivá válnak. Amikor a lift továbbhalad, ezek a korlátok visszalendülnek az erkélyről, és védőkorlátot alkotnak a liften.

Láttam, hogyan működnek ezek a korlátok közvetlenül a Felderítőhajó elhagyása után. Amint átkeltünk az erkélyen és felléptünk a liftre, az oldalkorlátok bezárultak mögöttünk, annak ellenére, hogy még nem indultunk el felfelé. Miközben körülnéztem, próbálva minden részletet befogadni, Zuhl megállt egy kis vezérlőpanel mellett, amely körülbelül négy hüvelyknyire (kb. 10 centiméterre) emelkedett ki a lift padlójából, valószínűleg azért, hogy megakadályozza, hogy valaki véletlenül rálépjen.

Ez a panel körülbelül harminc hüvelyk hosszú és valahol hat és nyolc hüvelyk közötti szélességű volt. Rajta hat gomb volt eltolva, két sorban elrendezve a könnyű, lábbal történő kezelés érdekében. Minden gombon volt egy jelzés, ami a funkcióját mutatta.

De ezeket a jelzéseket sem elolvasni, sem megérteni nem tudtam.

Zuhl rálépett az egyik gombra, és a platform túloldalán lévő korlátok azonnal kifelé lendültek, és új pozíciót vettek fel védőkorlátként az akna túlsó oldalán lévő erkélytoldat számára, amelyet most elértünk. Ezzel egyidejűleg egy gyönyörűen arányos és díszített ajtó csusszant oldalra a falban előttünk, újabb csodálatos látványt tárva elém.

Most egy pazar szalonban találtuk magunkat, amely berendezésében és kialakításában nagyon hasonlított a vénuszi hordozóban lévőhöz, bár valamivel nagyobb volt. Ismét gyönyörűen megvilágította ugyanaz a titokzatos, lágy fény, amelynek nem volt nyilvánvaló forrása. Azonban a figyelmemet szinte azonnal megragadta hat nő és hat férfi, akik láthatóan a mi érkezésünket várták. Egy szoros csoportban ültek, és beszélgettek egymás között. Amikor beléptünk, felálltak és mosolyogtak. Egy férfi és egy nő lépett előre üdvözölni minket, engem is szívélyesen, noha sosem találkoztunk korábban.

A nők gyönyörű, áttetsző köntösökbe voltak öltözve, amelyek olyan anyagból készültek, amely mintha szinte életteliséget sugárzott volna. Mindegyiküknek volt egy széles öve, amely láthatóan maga a ruha része volt, és olyan drágakövekkel volt díszítve, amelyek olyan lágysággal és vitalitással csillogtak, amilyet még egyetlen földi drágakőnél sem láttam.

Ezek az ékköves övek az egyetlen díszek, amelyeket valaha is láttam más világok nőinél. És ahogy csodáltam ezeket a drágaköveket, azon kaptam magam, hogy azon tűnődöm, vajon ahelyett, hogy önmagukban lennének felsőbbrendűek a földieknél, rendkívüli ragyogásuk nem viselőik sugárzásából fakad-e – ezt a gondolatot később Firkon megerősítette.

A hölgyek ruháinak hosszú, bő ujjuk volt, a csuklónál összehúzva. A nyakkivágások kerekek voltak. Bár színben különböztek minden hölgy választása szerint, mind lágy pasztell árnyalatúak voltak, ami az egész csoportnak harmonikus bájt kölcsönzött.

Magasságuk szűk öt láb (kb. 150 cm) és öt láb nyolc hüvelyk (kb. 173 cm) között mozgott. Mind karcsúak és gyönyörű alakúak voltak. Vonásaik finomak, arcuk vonalvezetése pedig bájos volt. A bőrszínt tekintve minden típus képviselve volt, a nagyon világos, halvány rózsás árnyalatútól a lágy, sima olajbarnáig. A fülek kicsik voltak; a szemek nagyok és nagyon kifejezőek a gyönyörű vonalú szemöldökök alatt. Mindegyikük szája átlagos méretűnek tűnt, természetes piros ajkakkal, amelyek színének mélysége a bőrtónusokkal változott.

Mindannyian vállig érő hajat hordtak, lazán, mégis elbűvölően elrendezve. Mind a férfiak, mind a nők szandált viseltek. Egyik nő sem tűnt többnek a húszas évei elején járónál. Később Firkon elmondta, hogy életkoruk harminctól kétszáz évig terjedt! Bár a laza, lebegő ruhák csak sejtették testük tökéletes szimmetriáját, amikor később testhezálló egyenruhába öltöztek, világosan megmutatkozott az a szépség és kecsesség, amellyel mindannyian meg voltak áldva.

A férfiak villogóan fehér inget viseltek, a torkuknál szélesre nyitva, hosszú, bő ujjakkal, amelyek a csuklónál szorosra voltak húzva, kissé hasonlóan a tizennyolcadik századi földi férfiak által viseltekhez. A nadrág is laza volt, nagyon hasonlított a mi stílusunkhoz. De az anyagnak olyan lágysága és textúrája volt, amilyet még soha nem láttam.

A férfiak magassága körülbelül öt és hat láb között változott, és mind nagyszerű testalkatúak voltak, arányos súllyal. A nőkhöz hasonlóan az ő bőrszínük is változatos volt, de észrevettem, hogy az egyikük bőre határozottan olyan volt, amit mi rézszínűnek neveznénk. Mindegyiküknek szépen nyírt haja volt, bár hosszúságban és vágásban bizonyos fokig különbözött, mint itt a Földön. Egyiküknek sem volt olyan hosszú haja, mint Orthonnak, a vénuszi barátomnak az első találkozáskor. Azóta megtudtam, hogy különleges oka volt annak, hogy ilyen stílusban hordta a haját.

A férfiak vonásai, bár egységesen jóképűek voltak, nem sokban különböztek a földi férfiakétól, és biztos vagyok benne, hogy bármelyikük eljöhetne közénk, és soha nem ismernék fel, hogy nem ide tartozik. Egyikük sem tűnt idősebbnek a harmincas évei elején járónál, de ezt a benyomást később Firkon is korrigálta, aki elmondta, hogy a mi földi skálánk szerint negyventől több száz évig terjed a koruk.

Közvetlenül az üdvözlés után meghívtak minket, hogy foglaljunk helyet egy nagy ovális asztal körül, amelyen tiszta folyadékkal töltött kelyhek voltak. Mint minden eddig látott asztalnak, ennek is átlátszó teteje volt, kissé különbözött az üvegtől vagy bármilyen, a Földön ismert műanyagtól. Nem volt rajta terítő, és nem volt gravírozva, faragva vagy bármilyen módon díszítve. Magának az anyagnak volt egy leírhatatlan szépsége, amelynek nem volt szüksége díszítésre.

A hozzá húzott székek stílusa nagyon hasonlított a mi étkezőszékeinkhez. Tizenöt volt belőlük, ami megfelelt a jelenlévő személyek számának.

Amint leültünk – én Zuhl és Firkon közé –, megkértek minket, hogy igyunk a kelyhekben lévő folyadékból. Bár megjelenésében olyan tiszta volt, mint a legtisztább vizünk, az íze a természetes sárgabarackléhez hasonlított; édes és kissé telt, rendkívül ízletes.

Bár már mindent elmagyaráztak nekem arról, milyen módszerekkel képesek ezek az űrutazók megtanulni bármilyen, a Földön beszélt nyelvet, ez a képességük még mindig hordozott magában némi meglepetést.

Az a hölgy, aki belépésünkkor először lépett előre, hogy üdvözöljön minket, elindította a beszélgetést, amikor így szólt:

– Ez a hajó egy tudományos laboratórium. Kizárólag abból a célból utazunk az űrben, hogy tanulmányozzuk magában az űrben végbemenő állandó változásokat. Megfigyeljük az életet és a körülményeket azon a sok bolygón, amelyekkel az űrben haladva találkozunk. Természetesen a különböző nyelvek megtanulása elengedhetetlen. Az olyan hajók által végzett kutatásoknak köszönhető, mint a miénk, hogy az űrutazás a jelenlegi biztonsági szintre fejlődött. Ebből már elmagyaráztak neked valamennyit a Vénuszról származó hajón, de ott nem mutatták meg, hogyan működnek a műszerek. Ezen a hajón azonban működés közben láthatod a műszereinket, és elmagyarázzuk neked néhány funkciójukat, hogy jobban megértsd, hogyan tanultuk meg használni a természeti erőket.

Ezután elmagyarázta, hogy ez a hajó sem tartozik egyetlen bolygóhoz sem, hanem egy egyetemes hajó, amelyet sok bolygóról származó emberek személyzete irányít, és mindenki jóléte és tudása érdekében működtetnek.

– Ezen a bizonyos úton – magyarázta –, a nők közül hárman annak a bolygónak a lakói, amelyet ti Marsnak neveztek, a másik három pedig a Vénuszról származik. Általában van három szaturnuszi nő is, akik bizonyos okok miatt ezen az úton nem tarthattak velünk. Így a Szaturnuszt csak a férfiak képviselik. Alkalmanként a miénken is túli naprendszerekből származó férfiak és nők is csatlakoznak ennek és más hasonló típusú hajóknak a legénységéhez. A legénység tagjait minden esetben a legfejlettebb tudósaink képzik ki magas szinten.

Szinte mintha meg sem szakadt volna a beszélgetés Firkon és köztem korábban az este folyamán, itt folytatódott a világunk lakóira váró problémák témája, e gyönyörű asztal körül. Szokás szerint figyelemre méltó volt a bármiféle elítélés vagy kemény ítélkezés hiánya. Ehelyett a földi emberek szenvedése iránti megértő együttérzés volt végig nyilvánvaló.

Az egyik marsi hölgy így szólt:

– Ti, földi emberek nem akartok ekkora kegyetlenséget mutatni egymás iránt. Ez, ahogy korábban már elmondták nektek, csupán az önismeret hiányának az eredménye, ami viszont elvakít benneteket az Univerzum törvényeivel szemben, amelynek mindannyian részei vagyunk.

– A családjaitokban sokat beszéltek az egymás iránt érzett szeretetről. Mégis ez a bizonyos szeretet, amit vallotok, gyakran úgy fejeződik ki, mint a birtokló hatalom, amely gúzsba köti a másikat. Semmi sem lehetne ellentétesebb a szeretet szabad állapotával. A valódi szeretetnek magában kell foglalnia a tiszteletet, a kölcsönös bizalmat és a megértést. Ahogy más világokon ismerik és kifejezik, a szeretet nem tartalmaz semmit abból a hamis birtoklási vágyból, amely a Földön eltorzítja azt.

– Mi a szeretetet az Istenség szívéből a teljes teremtésen keresztül sugárzó erőként értelmezzük, és különösen az emberen keresztül minden más forma felé, bármiféle megosztottság nélkül. A valóságban lehetetlen az egyik formában erényt találni, a másikban pedig egyáltalán nem.

– Mégis, figyeld meg a Földön létező torzulást, kizárólag azért, mert az ottani ember nem érti sem önmagát, sem Isteni Atyját. E tudatlanság miatt az emberek elindulnak abba, amit ti „háborúnak” neveztek, hogy könyörtelenül lemészárolják egy másik nemzet, egy másik bőrszín, egy másik vallás tagjait, anélkül, hogy értenék, mit tesznek. Számunkra, más világok lakói számára nehéz felfogni, hogy a földi emberek miért nem látják be: az önmaguk által végzett kölcsönös pusztítás nemhogy nem jelent megoldást semmilyen problémára, de a Föld további nyomorúságának az oka. Mindig is így volt, és mindig is így lesz. Most, hogy a tudományos ismereteitek ennyire megelőzték a társadalmi és emberi fejlődéseteket, a kettő közötti űrt sürgősen ki kell tölteni. A Földötök emberei ismerik azt a szörnyű erőt, amely azokba a bombákba van zárva, amelyeket egymás ellen akarnak felhalmozni. Mégis vakon haladnak egyre közelebb egy elképzelhetetlen világméretű mészárlás szakadékához. Ez számunkra furcsán ésszerűtlen.

– Igen – értett egyet az egyik férfi –, a ti viselkedésetek számunkra gyakran tűnik ésszerűtlennek. Hadd mondjak egy példát. Vannak fizikai apáitok a Földön, nemde?

– Igen – feleltem.

– Ha lenne két fiad, saját húsodból és véredből születve, ahogy mondjátok, és ha valamilyen okból az egyik Fiad letérdelne eléd, és az áldásodat kérné azon elhatározására, hogy megöli a testvérét, aki szintén a te fiad, megadnád-e neki, csak mert úgy véli, neki van igaza, a testvérének pedig nincs?

A válaszom természetesen ez volt: – Hát persze, hogy nem!

– Mégis – mutatott rá –, pontosan ezt teszitek ti, földlakók évszázadok óta. Mindannyian elismertek egy Legfelsőbb Lényt a saját megértésetek szerint, és az emberiség testvériségéről beszéltek. Mégis arra kéritek minden dolgok Örök Atyját, hogy tegye meg azt, amit ti magatok sem tennétek meg. Mert amikor ti, emberek háborúztok egymás ellen, szentségtelen imára hulltok térdre. Arra kéritek Isteni Atyátokat, hogy áldja meg erőfeszítéseiteket, hogy győzelmet arassatok a saját élettestvéretek felett, akár annak elpusztítása árán is.

– Mi, mint testvéreitek, akik a tiétektől eltérő világokban élünk, pártatlanul szemléljük a bolygótokon élő emberek megosztott csoportjait. Mi, akik többet tanultunk Atyánk az egész Univerzumban működő törvényeiről, nem teszünk olyan különbségeket, amelyek benneteket állandó zűrzavarban tartanak, és szomorúan látjuk, mi zajlik a Földeteken. Mi, mint az egész emberiség testvérei, hajlandóak vagyunk segíteni mindazoknak, akiket el tudunk érni, és akik vágynak a segítségünkre. De soha nem kényszeríthetjük az életmódunkat a ti világotok embereire.

– A valóságban nincsenek eredendően rossz emberek a Földön, sem sehol az Univerzumban. Ha, amint azt sokan kifejezitek, az életetek úgy tűnik, hogy a „földi pokolból” áll, azért csakis magatokat okolhatjátok. A ti bolygótokat, akárcsak az összes többit, a mi Egyetlen Isteni Teremtőnk alkotta, és önmagában szent hely, akárcsak minden alkotása. Ha hirtelen az egész emberiség elsöpörtetne a Föld színéről, és velük együtt a viszály, a jajszó és a bánat is, amit azzal hoztak a bolygóra, hogy nem tanultak meg együtt élni, a Föld gyönyörű lenne. De soha nem lenne olyan gyönyörű, mint egy olyan világ, amelyen az emberek testvérként élnek mindenkivel az Univerzumban.

– Attól, hogy egy ember idegen a másik számára, még nem ad jogot neki, hogy figyelmen kívül hagyja, megsértse vagy megölje egy embertársát.

– Minden évben kijelöltök egy napot az Ember Testvériségének megünneplésére, és a Teremtő Atyaságáról beszéltek. Mégis, teljesen megfeledkezve azokról a cselekedetekről, amelyeket az ilyen nyilatkozatoknak elő kellene idézniük, pénzt és energiát pazaroltok arra, hogy gyorsabb és szélesebb körű módszereket találjatok embertársaitok megcsonkítására és elpusztítására a Földön. Nem tűnik furcsának ahhoz az Isteni Atyához imádkozni, hogy áldja meg erőfeszítéseiteket ebben a könyörtelen pusztításban?

– Halljuk ezeket az imákat, amelyek a templomaitokból, a kormányzati vezetőitektől, az otthonaitokból és a csataterekről érkeznek. Nem látjátok, mennyire tévútra tértetek? Mert valójában arra kéritek az Isteni Atyátokat, hogy tegye meg azt, amit ti magatok sem tennétek meg a saját gyermekeitekért. Nem látjátok, mennyire képmutatóvá váltatok? És ez csupán egy illusztrációja a sok dolognak, amit az Isteni Atyátok ellen tesztek.

– Mindaddig, amíg így éltek, megosztva egymás ellen, a bánatotok megsokszorozódik. Mert amikor a testvéred életére törsz, valaki a tiédre tör. Ez a jelentése azoknak a szavaknak, amelyeket egykor a Názáreti Jézus mondott. Emlékezzetek rá, hogy azt mondta: »Tedd vissza kardodat a helyére: mert mindazok, akik kardot fognak, kard által vesznek el.« E szavak igazsága bebizonyosodott a földi ember történelme során.

Amint befejezte a beszédet, a Föld és az azon élő emberek problémáinak képe villant át a szemem előtt, és elszomorodtam embertársaim és magam miatt is, mint földlakók miatt. Mert a képpel együtt jött annak felismerése is, hogy milyen gigantikus feladat ezen állapotok kijavítása. Olyan sokan az egész világon nem ébredtek rá a mögöttük meghúzódó okokra. Csak akkor valósulhat meg a változás, ha elegen felismerik, mik is ezek, és teljes szívükből vágynak a megváltoztatásukra azáltal, hogy feladják személyes kapzsiságukat és a felmagasztalás iránti vágyukat, egyik a másik feletti uralkodás vágyát.

Egyetlen személy, egyetlen nemzet, a világ egyetlen része sem hibáztatható egyedül a látott állapotokért, és a civilizáció egyetlen szegmense sem tehet sokat a megváltoztatásáért. A felelősség minden egyes embert terhel – és ki tudna erőszakkal megváltoztatni egy másikat? Egy olyan rabságot, amely évszázadok felhalmozott félreértéseinek, megosztottságainak és a személyes hatalomvágynak az eredménye, nehéz megtörni.

Ahogy ez a felismerés eltöltött, alázatos hála vett erőt rajtam az Isteni Atyánk iránt, amiért megengedte, hogy más világokból származó gyermekei, akik megértették földi problémáinkat, eljöjjenek hozzánk, és a szeretet és együttérzés segítő kezét nyújtsák felénk. Bár nem kényszeríthettek ránk változást, és nem is avatkozhattak be aktívan, segíthettek a köztünk lévő fogékonyaknak, hogy együtt küzdjenek egy jobb világért, ahelyett, hogy egymás ellen háborúznának, és ezáltal további megosztottságot okoznának.

Rájöttem, hogy sok időnek kell eltelnie, mielőtt egy ilyen változás bekövetkezhet, mert az emberiség megszokta, hogy a fájdalmat és a bánatot elkerülhetetlennek fogadja el, és ritkán igyekszik letérni az ismerős útról.

Kiemelkedve töprengéseimből észrevettem, hogy a hölgyek felállnak a székeikből.

– Most fel kell vennünk a pilótaruhánkat – magyarázta egy kedves barna hölgy –, ezután átmegyünk a műszerterembe, ahol sok mindent láthatsz, amin eddig tűnődtél.

Távozásuk lehetőséget adott arra, hogy megfigyeljem e gyönyörű szalon részleteit.

A közvetlenül előttünk lévő falon egy hatalmas csillagtérkép volt. Ez tizenkét bolygót mutatott a mi rendszerünkben a központi Napjával. A miénket más rendszerek vették körül, napjaikkal és bolygóikkal olyan módon ábrázolva, ami új volt számomra. Az űrben mindenhol, a bolygók között olyan különféle űrbéli légköri viszonyok részletei voltak, amelyekről mi a Földön egyáltalán nem is tudunk. Elmondták nekem, hogy ez a tudás nagyon fontos a biztonságos űrutazáshoz. Sok jelölés volt ezen a térképen, amelyeket nem tudtam elolvasni, de úgy gondoltam, hogy a céljuk hasonló a mi sok útitérképünkhoz, amelyeket a földi autósok használnak az utazás kényelme érdekében. Ezt az egyik férfi meg is erősítette.

E hatalmas térkép mögött, ugyanazon a falon, de a társalgó hátsó része felé, a hajó részletes diagramja volt, és ez is olyan szimbólumokkal és karakterekkel volt megjelölve, amelyek teljesen ismeretlenek voltak számomra.

A többi falat olyan bolygók tájképei borították, amelyeket ez a hajó meglátogatott. Ezek nem a falakra akasztott bekeretezett festmények voltak, hanem inkább falfestményeknek tűntek. Olyan élénkség áradt belőlük, hogy az ember fizikailag is jelen érezte magát minden ábrázolt jelenetben. Ezt a különleges minőséget minden festményükön és portréjukon észrevettem. A kapott magyarázat az volt, hogy bármit is tesznek az űr emberei, oly sokat adnak magukból a munkájukba, hogy az valójában rezonál az életerejükkel és személyiségük kisugárzásával.

A tájképek nagyon hasonlítottak a földi jelenetek festményeihez és fényképeihez. Hegyeket, völgyeket, csobogó patakokat és óceánokat ábrázoltak.

Láttam, hogy a hat nő pilótaruhába öltözve tért vissza. Amikor beléptek, a férfiak felálltak az asztaltól, és egyikük így szólt:

– Most átmegyünk a laboratóriumba.

Együtt sétáltunk ahhoz a lifthez, amely eredetileg idehozott minket. Közeledtünkre az ajtó némán kinyílt, bár nem láttam, hogy bárki megérintett volna egy gombot is. Ez a működésében a mi jelenlegi fotocellánkhoz lehet hasonló.

Tizenöten léptünk fel a liftre, és Zuhl átvette az irányítást. Láttam, ahogy egy másik vezérlőpanelhez megy a szemközti sarokban, mint amit először leírtam. Ott rálépett az egyik gombra, és lassan, némán ereszkedni kezdtünk.

Ahogy lejjebb ereszkedtünk a Felderítőhajó szintje alá, amely még mindig ott volt, ahol hagytuk, észrevettem mögötte egy hatalmas kamrát, amely messzire nyúlt a hajó azon vége felé. Ezen a részlegen keresztül, a liftaknára merőlegesen futott egy sínpár. Ezeken pihent négy másik Felderítőhajó, amelyek méretükben és kialakításukban megegyeztek azzal, amely felhozott minket a Földről. Nyilvánvalóan ez volt a tárolóhangár, ahol addig pihentek, amíg a hatalmas hordozó bolygóközi repülésen volt. A külső széle mentén, és kissé minden sín alatt egy körülbelül hat láb széles kezelőjárda húzódott, a járda külső oldalán egy fallal.

Elhaladtunk két másik erkély mellett az alatt, amelyen keresztül beléptünk a társalgóba, és úgy gondoltam, hogy ezek mindegyike egy másik fedélzetre kell vezessen ebben a gigantikus hordozóban. A társalgóba vezető erkély alatti harmadik erkélynél a lift megállt. Így a nagy akna aljáról felnézve meg tudtam számolni a hét fedélzetet a hajó azon az oldalán.

Amint a lift simán megállt, a korlát kinyílt. Lefelé menet észrevettem egy sínpárt, amely a hajó alsó elülső részén keresztül folytatódott. Ezek V-elágazást alkottak azokkal a sínekkel, amelyeken a Felderítőhajónk belépett, és rájöttem, hogy ezek azok a sínek, amelyeken lefelé halad majd, amikor elhagyjuk a hordozót a Földre való visszatérésünkhöz. Ez azt jelezte, hogy a hajó ezen egész részét érkezési és indulási alagutak, a fő akna és a Felderítőhajók hatalmas hangárfedélzete foglalta el. Valahol ugyanebben a részben, a hangárfedélzet mellett vagy azon túl, valószínűleg volt egy karbantartó hangár és javítóműhely is, míg azon túl, a hajó túlsó végén tudtam, hogy lennie kell egy irányítóteremnek és egy pilótafülkének. Azt mondták nekem, hogy e kolosszális járművek mindkét végén van egy ilyen. A hajó ezen az oldalán egy nagyon nagy helyiségbe vittek minket, ami a laboratóriumnak bizonyult.

9. Fejezet – A laboratórium

Soha még nem láttam ehhez fogható termet, amely ennyire tele lett volna a legelképesztőbb műszerek elképzelhető sokaságával. Grafikonok és vezérlőpultok sorakoztak itt egymás hegyén-hátán. Úgy tűnt számomra, hogy mindezen különös műszerek mindegyike, amelyeket életemben először láttam, saját, hatalmas vezérlőpulttal van felszerelve. Hat már működésben volt, és az a hat férfi, aki a társalgóból kísért el minket, azonnal elfoglalta a helyét további hatnál. Még mindig maradt jó néhány gazdátlan. Észrevettem, hogy a férfiak közül négynek a bal vállán valamiféle jelvény található.

A hozzám legközelebb álló női pilóta így szólt: „E műszerek kezelői mind olyanok, akiket ti fejlett tudósoknak neveznétek. A négy férfi váll-jelvénye azt mutatja, hogy ők szaturnusziak.”

Ahogy minden más esetben, a grafikonok itt is színes fényeket mutattak, sokféle vonallal és ábrával, de hiányoztak a Földön oly megszokott számlapok vagy mérőműszerek. A sok megtekintett grafikon ellenére ezek még mindig rejtélyt jelentettek számomra.

„Itt teszteljük a Föld – vagy bármely más bolygó, illetve égitest, amelyhez közeledünk – körüli légkör sűrűségét” – folytatta a női pilóta. „Gondosan tanulmányozzuk az egyes égitesteket körülvevő légkör elemeinek összetételét, valamint a világűr elemi kombinációit. Bár ezek az egyetemes törvények alapján állandó változásban vannak, létezik egy viselkedési minta. Ez okozza azt, hogy bizonyos kombinációk hosszabb ideig fennmaradnak, mint mások. A világűr folyamatainak megfigyelése során – többek között – képesek vagyunk észlelni bármely új égitest kialakulását az űrben, és meghatározni a növekedési sebességét.”

Mindez lenyűgözött, és szívesen maradtam volna még ebben a teremben figyelve, és próbálva megérteni ezeknek a műszereknek a működését – amelyek közül némelyik nagyon hasonlított a mi nagyobb tévékészülékeinkre –, remélve, hogy talán valami megértést nyerhetek arról, mit is tárnak fel a változó mintázatok.

De a pilóta így szólt: „Most áttérünk valami másra, amin már gondolkodtál.”

Átvezetett a nagy laboratóriumi termen, Firkon, Zuhl és a nők követtek minket. Itt elkezdtünk felmenni egy lejtős rámpán, amely a hajó teljes szélességében húzódott. Tovább mentünk egy újabb rámpán felfelé, amely egy nagy terembe vezetett.

Úgy tűnt, a csodák sosem érnek véget. Minden újabb lépés friss csodákat hozott, mígnem már attól féltem, hogy a felét sem tudom megjegyezni. De a barátaim biztosítottak afelől, hogy amikor eljön az írás ideje, segíteni fognak, hogy minden részletében pontos képet tudjak felidézni az éjszaka eseményeiről. Kétlem, hogy sok ember töltött volna el egy olyan éjszakát, amely ennyire tele volt meglepetésekkel, szépséggel és roppant tanulságos látványokkal, hangokkal és beszélgetésekkel.

Most, legnagyobb izgalmamra, tizenkét kis korongot láttam két sorba rendezve a hajó két ellentétes oldalán. Azonnal kitaláltam, hogy ezek a regisztráló korongok, vagyis azok a kis, távirányítású eszközök, amelyeket az anyahajók küldenek ki közeli megfigyelés céljából. Körülbelül három láb (kb. 90 cm) átmérőjűek voltak, fényes, sima anyagból készültek, és leginkább két sekély tányérhoz vagy dísztárcsához hasonlítottak, amelyeket fejjel lefelé fordítva, a peremüknél fogva illesztettek össze, így a középső részük néhány hüvelyk vastag volt. Később azonban megtudtam, hogy az ilyen korongok mérete körülbelül tíz hüvelyktől (25 cm) akár tizenkét lábig (3,6 m) is terjedhetett, a hordozott felszerelés mennyiségétől függően. Ahogy már máshol említettem, rendkívül érzékeny berendezéseket tartalmaztak, amelyek nemcsak, hogy tökéletesen irányítottak minden egyes kis Csészealjat a kívánt repülési útvonalon, hanem teljes körű információt sugároztak vissza az anyahajóra a megfigyelt területen zajló mindenféle rezgésről is.

A rezgések a hullámok széles skáláját fedik le, a hangtól a rádión és a fényen át egészen a gondolathullámokig; mindezeket vissza lehetett közvetíteni az anyahajónak rögzítés és elemzés céljából. Technikailag talán ezek a kis korongok jelentették a legfinomabb bolygóközi mérnöki teljesítményt, amit valaha is láttam. Hiszen a felsorolt funkciókon túl meg is lehetett őket semmisíteni, ha irányíthatatlanná váltak, és fennállt a Földre zuhanás veszélye: akár gyorsan, egyfajta robbanással, akár – ha a földön lévő életek vagy vagyontárgyak veszélyben forogtak – egy fokozatos dezintegrációs folyamat révén. Ezek a kis légi csodák egy-egy széles asztalon sorakoztak a terem mindkét oldalán, egyfajta mélyedésben pihenve. Közvetlenül minden korong mögött a hajó falában egy nyílás volt, amely leginkább egy lőréshez vagy csapóajtóhoz hasonlított, és elég nagy volt ahhoz, hogy átférjenek rajta. Amikor azonban beléptünk, mind zárva volt.

Erőltetve, hogy egy pillanatra elfordítsam róluk a tekintetem, időt szakítottam arra, hogy körülnézzek. Észrevettem, hogy a Felderítő hajó kijárati alagútjának sínjei és sínágya a mennyezeten keresztül ereszkednek le e kamra túlsó végén, majd tovább folytatódnak lefelé a padlón át. Visszafordulva a korongokhoz, egy hosszú vezérlőpultot figyeltem meg, amelyet az őket tartó asztalok elülső részébe építettek be.

Amikor beléptünk a terembe, nem voltak láthatóak ülések, de ahogy a hat nő helyet foglalt a vezérlőpultok előtt, kis sámliszerű ülések emelkedtek ki hangtalanul a padlóból, valószínűleg egy lábpedál megnyomásának hatására.

Ezek a vezérlőpultok kissé eltértek a korábban látottaktól, és nem lehetek biztos benne, hogy a kis gombok a pultokba voltak-e süllyesztve vagy úgy működtették őket, mint az orgona billentyűit. Miután leültek, a nők nagyon gyorsan dolgoztak, fürge ujjaik szinte cikáztak a műszerek felett, miközben utasításokat és repülési adatokat tápláltak be a várakozó korongokba. Emlékszem, arra gondoltam, mennyire hasonlítanak hat, némajátékban, csendes koncerten játszó nőhöz. Lenyűgöző volt látni, ahogy – amikor egy korong megkapta a teljes „utasítást” – az egyik csapóajtó kinyílt, és a korong simán becsúszott a nyílásba, áthaladva a zsilipen, mielőtt kilövődött volna a világűrbe, hogy végrehajtsa a küldetését.

Zuhl Firkonnal és velem maradt, és amikor megkérdeztem, hová tűntek a korongok, ő volt az, aki így szólt: „Térjünk vissza a laboratóriumba, ahol követni tudjuk a repülésüket a műszerfalakon.”

Visszafelé menet megemlítette, hogy az anyahajó már úton van, de a célállomásunkat nem árulta el. Semmilyen mozgást nem érzékeltem, és semmiféle további hangot sem hallottam.

Visszatérve a laboratóriumba, a férfiak még mindig a gépük előtt ülve kezelték a műszereket. Észrevettem, hogy az egyik képernyőn különböző vonalak formálódnak, eltűnnek, majd új formációkban jelennek meg ismét. A vonalak helyét aztán kerek pontok és hosszú vonalkák vették át, amelyek gyorsan különféle geometriai alakzatokká álltak össze. Ugyanakkor a többi képernyőn eltérő színek jelentek meg változó intenzitással, hol felvillanások, hol pedig hullámok formájában. Időről időre alakzatok is megjelentek rajtuk. Ezek is gyorsan változtatták méretüket és alakjukat. Számomra az egész egy óriási rejtély volt.

„A férfiak a műszereikkel rögzítik azt, ami a képernyőkön történik” – magyarázta a szaturnuszi pilóta –, „amiből később oktatási anyagok készülnek.”

A kíváncsiság arra késztetett, hogy megkérdezzem, mi lett azzal a két koronggal, amelyek távozását végignéztük a hajóról.

A pilóta elmagyarázta: „A korongok most egy bizonyos lakott hely felett lebegnek a Földön, és rögzítik az onnan kiáradó hangokat. Ezt látod a képernyőn a vonalak, pontok és vonalkák formájában. A többi gép ezt az információt gyűjti össze és értelmezi úgy, hogy képeket készít a jelek jelentéséről az eredeti hangokkal együtt.”

Nyilvánvaló lehetett, hogy nem sokat értek az egészből, mert Zuhl tovább magyarázta: „A Világegyetemben mindennek megvan a maga sajátos mintázata. Például, ha valaki kiejti a »ház« szót, az elméjében megjelenik egyfajta lakhely mentális képe. Sok dolog, köztük az emberi érzelmek is, ugyanígy rögzülnek.

„E gépek segítségével még azt is tudjuk, mit gondolnak az emberek nálatok, és hogy ellenségesek-e velünk szemben, vagy sem. Mert ha durva, ijesztő szavakat mondanak, vagy akár csak így gondolkodnak, az oly módon fog kirajzolódni, és a rögzítőink pontosan veszik azokat. Ugyanígy tudjuk azt is, hogy köztetek ki bizonyul majd barátságosnak és befogadónak. Az egész Világegyetemben minden »rezgések« révén mozog – ahogy a Földön neveztétek –, vagy, ahogy újabban mondjátok, »frekvenciák« által. Ezeknek a frekvenciáknak vagy rezgéseknek köszönhetően tanuljuk meg más világok nyelveit.”

Magyarázata közben a képernyőket és a folyamatosan változó mintákat figyeltem. Az egészet viszonylag egyszerűnek találtam, és azon csodálkoztam, hogy a mi földi tudósaink miért nem jöttek rá erre a módszerre már réges-régen. Amikor ezt gondoltam anélkül, hogy szavakba öntöttem volna, kísérőm válaszolt: „Valamilyen szinten már rájöttek. Ez nem sokban különbözik a szalagos és másfajta felvételeitektől. Az elv ugyanaz, csak mi tovább vittük. Ahelyett, hogy megállnánk a sok frekvencia összegyűjtésénél, ami csak a hang reprodukálását szolgálja, mi már képesek vagyunk azokat kép formájában is lefordítani. Kis részben ti is csináljátok ezt abban a szórakozási formában, amit tévének neveztek. De ebben is még mindig a korlátozott tudásotok foglyai vagytok.”

Mialatt ezt elmagyarázta nekem, feszülten figyelte a sok képernyőt. Amikor befejezte a magyarázatot, azt javasolta, menjünk át a korongterembe, és nézzük meg, hogyan térnek vissza ezek a kis hírvivők.

Alighogy átértünk a másik terembe, a két csapóajtó, amely leginkább a hajófal nagy lőréseire hasonlított, kinyílt, hogy fogadja a visszatérő kis korongokat. Úgy helyezkedtek el, mintha egy láthatatlan kéz csendesen a helyükre tette volna őket.

Nem hagytak időt arra, hogy reagáljak az éppen zajló legújabb csodákra, mert Zuhl csendesen így szólt: „Figyelj tovább! Mindkét oldalon egy újabb korongot küldenek ki – ezúttal más céllal. Még mindig a ti légkörötökben vagyunk, és amikor ezek elmentek, visszatérünk a laboratóriumba, ahol megmutatják neked, hogyan működnek.”

Ahogy figyeltem, az első két korong melletti csapóajtók gyorsan bezárultak mögöttük. Kicsit távolabb a sorban két másik ajtó nyílt ki, a terem mindkét oldalán egy-egy. Mindeközben a nők tovább játszották a maguk fürge, csendes scherzóját a műszerfalak felett.

Ahogy a második pár korong elhagyta a hajót, hárman visszatértünk a nagy laboratóriumba. Ekkor vettem észre először két másik, működésben lévő képernyőt. Ezek szakaszokra voltak felosztva. Zuhl elmagyarázta: „Ezek a számos légköri viszonyt mutatják.” Az egyik szakaszban a levegő mozgását figyelhettem meg, míg a sebességét és sűrűségét más műszerek rögzítették, miközben a jelek áthaladtak a képernyő felületén. A légkör elektromos töltése vagy mágneses ereje úgy tűnt, ellenkező irányba mozog, és ennek a képernyőnek egy másik részén volt látható, miközben az összetételét (amint értettem, könnyű vagy nehéz terhelést) mérték és regisztrálták. Egy harmadik szakaszon sok, a légkört alkotó gáz különült el, és itt állandóan gyors kombinációs változásokat láthattam. Rendkívül érdekes volt megfigyelni a légnyomás eltérő intenzitásait és sok más olyan körülményt, amelyről a tudósainknak egyáltalán nincs tudomása. Mialatt ezt a képernyőkön reprodukálták, ezzel egyidejűleg más műszerek állandó felvételként rögzítették más világok lakói számára a jövőbeli tanulmányozás céljából.

Néhány percnek tűnő idő elteltével a korongokat visszavonzották a hordozóba, és elmondták nekem, hogy mintákat tartalmaznak a légkörünkből. Ezeket később kinyerik és tanulmányozzák.

„Az ilyen korongok segítségével” – mondta Zuhl –, „figyeltünk fel először a légkörötök peremén kialakuló abnormális állapotra – egy olyan állapotra, amely folyamatosan növekszik a Földön felrobbantott minden egyes atombombával vagy hidrogénbombával. És mivel ezek a műszerek állandóan működnek, megmondják nekünk, mire számíthatunk, miközben az űrben haladunk.”

Ahogy a laboratóriumban beszélgettünk, a pilóta felhívta a figyelmemet egy bizonyos képernyőre. „Ott láthatod” – mondta – „annak a pornak a vizuális képét, amelyet ti »űrszemétnek« neveztek. Ezeket most a két korong sugározza vissza.”

Lenyűgöző volt nézni ezeknek az apró anyagi részecskéknek a viselkedését a képernyőn. Folyamatos, örvénylő mozgásban voltak. A finom anyag olykor látszólag szilárd testté sűrűsödött, majd eltűnt, és szinte teljesen láthatatlanná vált. Ezek a formációk időnként olyan ritkává és finommá váltak, mintha tiszta gázzá alakultak volna át. Valamiképpen arra emlékeztetett, mint amikor kis fehér felhők formálódnak hirtelen a tiszta égen, hogy aztán nagyobbra nőjenek, majd ugyanolyan gyorsan a semmibe vesszenek. Legalábbis ez a legjobb hasonlat, amit mondani tudok az e képernyőkön látott folyamatok leírására.

Mégis, minden egyes részecsketest kialakulásakor bizonyos mennyiségű energia mintha látható, szilárd formát öltött volna, majd azonnal újra szétoszlott egy robbanásnak vagy hirtelen felbomlásnak tűnő folyamat révén, ami világosan látható volt a képernyőkön. Más műszerek rögzítették az intenzitást és az összetételt. Időnként ezek a felhalmozódások óriási intenzitással alakultak ki, és a nyomukban járó „robbanás” is hasonlóan heves volt. Máskor nagyon enyhék és alig észlelhetők voltak. De a körforgás szüntelen volt; örvénylő energia, megszilárdulás, felbomlás; az energia és a finom anyag örökös mozgása, amely folyamatosan igyekszik kombinálódni vagy reakcióba lépni az űr más részecskéivel. Az „energia” kifejezést használom, mert semmi más szó nem jut eszembe arra, amit megfigyeltem. Úgy tűnt, hatalmas erőt tartalmaz, és észrevettem, hogy amikor lepedőszerű formációvá vagy felhőszerű testté állt össze, látszólag mindent megzavart a közelében az űrben.

Azt hiszem, ténylegesen annak az erőnek voltam a tanúja, amely áthatja az egész teret, s amelyből a bolygók, a napok és a galaxisok születnek; ugyanannak az erőnek, amely az egész Világegyetemben a mozgás és az élet fenntartója és támogatója.

Amint ez a felismerés kezdett derengeni bennem, úgy tűnt, képtelen vagyok a hatalmas horderejét félig is felfogni. Zuhl, megérezve belső zavarodottságomat, helyeslően elmosolyodott, és így szólt: „Igen. És ez ugyanaz az erő, amely a mi hajóinkat is hajtja az űrben.”

Még egy darabig csodálattal telve figyeltem a képernyőket. Aztán kísérőm visszaterelte a figyelmemet a korongokra. „Ezek a kis Csészealjak gyakran láthatók az űrben mozogni, és néha alacsonyan a Föld felett is. Éjszaka világítanak. Úgy repülnek a Föld felett, hogy rögzítik a bolygó testéből kiinduló különböző hullámokat – olyan hullámokat, amelyek, mint minden más, állandó mozgásban vannak, a hullámhossz és az intenzitás folyamatos változásával. Amikor csak lehetséges, ezeket az összetett és rendkívül érzékeny kis gépeket visszaviszik az anyahajójukra, de néha, valamilyen oknál fogva, a kapcsolat megszakad, kikerülnek az irányítás alól, vagy lezuhannak. Ilyen esetekben azonnal életbe lép a vészhelyzeti eljárás. Az anyahajó mindkét oldalán, közvetlenül a korongkilövő nyílások alatt, található egy mágnesessugár-vető. Amikor egy korong kikerül az irányítás alól, kibocsátanak egy sugarat, hogy megsemmisítse. Ez a magyarázata néhány rejtélyes robbanásnak a ti egeiteken, amelyeket nem lehet tüzérséggel, lökhajtásos repülőgépekkel vagy elektromos viharokkal magyarázni. Másfelől, ha egy korong a bolygó felszíne közelében válik irányíthatatlanná, ahol egy robbanás kárt okozhatna, hagyják leereszkedni a földre, ahol enyhébb töltést küldenek bele. Robbanás helyett ez a fém lassú stádiumokban történő szétesését okozza. Először megpuhul, aztán egyfajta zselévé változik, utána folyadékká, és végül gáz formájában szabad állapotba kerül, és semmi nyomot nem hagy maga után. Ez az utóbbi folyamat senkire és semmire sem jelent veszélyt, ha esetleg megérintenék a korongot, mialatt megsemmisül. Az egyetlen baj csak akkor eshetne meg, ha valaki véletlenül látná leesni, és abban a pillanatban érintené meg, amikor a sugarat rábocsátják.”

Amikor a szaturnuszi a mágneses sugárról beszélt, arra gondoltam, milyen csodálatos védelmi eszköz lenne ez bárkivel vagy bármivel szemben, aki megtámadja a hajóikat.

Felfogva a gondolatomat, így válaszolt: „Igen, teljes mértékben lehetséges ezeket a gépeket emberek, vagy bármilyen más forma ellen használni, beleértve a bolygókat is. De mi soha nem tettünk ilyet, és soha nem is fogjuk így használni őket, mert ha megtennénk, nem lennénk jobbak a ti földi embereiteknél.

„A mi védelmünk – amint azt már sokszor bebizonyítottuk, amikor földi repülőgépeitek üldözőbe vettek minket – az a képességünk, hogy gyorsabban el tudunk menekülni, mint ahogy azt a ti szemetek érzékelni képes. Továbbá addig a pontig növelhetjük egy hajó aktivált területének frekvenciáját, ami már láthatatlanságot eredményez. A mi saját elővigyázatosságunk nélkül a ti repülőgépeitek vakon belerepülhetnének a hajónkba anélkül, hogy látnák azt. Ha engednénk, hogy ilyen közel jöjjetek, becsapódáskor a mi űrhajónkat ugyanolyan szilárdnak találnátok, mintha alacsonyabb frekvencián működne. Az ütközés elpusztítana titeket, de nekünk egyáltalán nem ártana.”

„Abból, amit elmondtak nekem” – mondtam –, „arra következtetek, hogy időnként még a ti csodálatos hajóitokkal is történhet valami baj.”

„Igen” – válaszolta. „Ilyen esetekben, ha a világűrben vagyunk, elhagyhatjuk a hajót, ha az nem megmenthető. Amikor ez szükséges, a hajó megsemmisül, és visszatér a tér eredeti elemeivé. Minden nagy hordozó fel van szerelve kis mentőhajókkal, amelyeken elegendő ellátmány és minden szükséges műszer megtalálható ahhoz, hogy kommunikálni tudjanak más hajókkal az űrben, vagy akár egy bolygóval. Ha azonban ilyen baleset történne egy bolygó közelében, akkor mi is úgy zuhannánk le, ahogy a ti repülőgépeitek.”

Azonnal megkérdeztem tőle: „Akkor a fedélzeten mindenki meghal?”

„Igen” – felelte –, „de a mi megértésünk miatt a halál a ti értelmezésetekben nem rettent meg minket. Mindegyikünk a testtől független értelemként tekint önmagára. Így újjászületés révén új testet kapunk.

„Azt is a megértésünknek köszönhetjük, hogy soha nem tudnánk szándékosan elpusztítani egy másik testet, amelyen keresztül az értelem megnyilvánul. Ha azonban egy baleset során akaratlanul halált okoznánk, akkor nem lennénk érte felelősek, mivel az nem a mi saját kívánságunk volt.”

A műszerek tovább működtek, miközben beszélgettünk. A villogó képernyőket nézve azon tűnődtem, vajon vannak-e még további és másféle gépek vagy műszerek, amelyeket eddig nem láttam.

Erre a ki nem mondott gondolatra válaszolva Zuhl így felelt: „Igen, sokkal több van egy másik nagy teremben a korongterem és a pilótafülke között, amelyek csak akkor működnek, ha bolygóközi úton repülünk.”

A laboratóriumban és a korongteremben tett látogatás során egyáltalán nem érzékeltem az idő múlását. Nem tudtam, hogy a Föld légkörében állunk-e egy helyben, vagy sebesen haladunk az űrben, mivel a képernyőket ugyan figyeltem, de nem tudtam elolvasni azokat, ahogy a többiek. De most a szaturnuszi pilóta így szólt: „Nem vagyunk túl messze a ti Holdatoktól.”

Erre a megjegyzésre izgatottan borzongtam, és azon tűnődtem, vajon le fogunk-e szállni rajta.

„Nem” – mondta –, „most nem. De azt akarjuk, hogy magad is lásd, mit sejtettél a Holdatokkal kapcsolatban. A Holdnak van levegője, ahogy a műszereinken is láthatod, most, hogy elég közel vagyunk ahhoz, hogy rögzítsük. A levegő önmagában nem akadálya egy másik égitest megfigyelésének, amint azt néha a ti Földötökön hallani. És bár a bolygótokról nem láttok sűrű felhőket mozogni a Hold felett, tudósaitok időnként megfigyeltek már »enyhe légmozgást«, különösen a völgyek olyan zsebeiben, amiket ti »krátereknek« hívtok. A valóságban, amit ők látnak, az mozgó felhők árnyéka.

A Hold Földről látható oldalának nem sok esélye van arra, hogy megmutassa tényleges felhőit, amelyek ritkán sűrűk. Ugyanakkor éppen a Hold peremén túl, afölött a rész felett, amit mérsékelt égövnek lehetne nevezni, a műszereinken keresztül észreveheted, hogy egyre sűrűbb felhők képződnek, mozognak és tűnnek el, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogyan a Föld felett is teszik.

„A Hold Földről látható oldala meglehetősen hasonlít a földi sivatagos területekre. Meleg van, ahogy a tudósaitok helyesen állítják, de a hőmérséklet nem olyan szélsőséges, mint ahogy azt ők gondolják. És míg az általatok nem látott oldal hidegebb, közel sem annyira hideg, mint amennyire hiszik. Furcsa, hogyan fogadják el kérdés nélkül a földi emberek azok kijelentéseit, akikre tudósként felnéznek, anélkül, hogy megkérdőjeleznék e tudás korlátait.

„A Hold közepe körül húzódik egy gyönyörű sáv vagy szakasz, amelyben növényzet, fák és állatok élnek és virulnak, s ahol emberek élnek kényelemben. Még ti, földiek is tudnátok élni a Hold azon részén, hiszen az emberi test a leginkább alkalmazkodó gépezet az Univerzumban.

„Ti földiek sokszor megvalósítottátok már azt, amit »lehetetlennek« neveztek. Az ember képzeletében semmi sem megvalósíthatatlan valójában. De visszatérve a Holdra, bármely égitestnek az űrben – legyen az meleg vagy hideg – kell, hogy legyen valamiféle légköre (ahogy ti neveztétek el), vagy gázai, amelyek lehetővé teszik e folyamat végbemenetelét. Ám a tudósaitok, bár fenntartják a levegő hiányát a Hold körül, beismerik, hogy azon az égitesten van hőség és hideg is! A Holdnak nincs annyi légköre, mint a ti Földeteknek vagy a mi bolygónknak, mivel sokkal kisebb égitest mindkettőnél. Ennek ellenére a légkör jelen van.

„Talán kissé világosabban is szemléltethetem a mondandómat” – folytatta a szaturnuszi. „Van nálatok a Földön egy kis sziget az óceán közepén. Ameddig a szem ellát, nincs más föld, mégis az emberek éppúgy képesek ezen a szigeten is élni, ahogyan azokon a nagyobb területeken, amiket »kontinenseknek« hívtok. Az égitestek az űrben olyanok, mint a szigetek. Némelyik nagy, némelyik kicsi, de mindegyiket ugyanaz az egy erő veszi körül és támogatja, ami életet ad nekik.

„Sok tudósotok kifejtette már azt az elképzelést, hogy a Hold egy halott égitest. Ha ez igaz lenne, és a Hold halott lenne – a szó általatok használt értelmében –, már régen eltűnt volna a térből a dezintegráció révén. Nem! Nagyon is él, és olyan életet tart fenn, amely embereket is magában foglal. Nekünk is van egy nagy laboratóriumunk rögtön a Hold peremén túl, a Föld elől rejtve, annak az égitestnek a mérsékeltebb és hűvösebb részén.”

Megkérdeztem tőle, vajon a hajó elég közel megy-e ahhoz, hogy a saját fizikai szemeimmel láthassam műholdunk felszínét.

Elmosolyodott, és így szólt: „Erre nem lesz szükség. Gyere és nézd meg – ezzel a műszerrel olyan közelre hozhatjuk a Holdat, mintha csak rajta sétálnál.”

Megkérdeztem, milyen messze vagyunk most a Holdtól, és azt a választ kaptam: „Körülbelül negyvenezer mérföldre.”

Nagyon reméltem, hogy megkerülhetjük a Holdat, hogy magam is láthassam, mi is van a másik oldalon, abban a bizonyos mérsékelt égövben, amit említett. Ugyanakkor rájöttem, lehetnek ott olyan dolgok, amelyeket nem szeretnék, hogy meglássak. Erre a gondolatomra gyors megerősítés érkezett a szaturnuszi pilótától.

„Először próbára kell tennünk téged a már megkapott információkkal, mielőtt bizonyos dolgokat felfednénk. Mi talán nálatok is jobban tisztában vagyunk az ember gyengeségeivel, még azokéival is, akikben nagy a vágy a helyes cselekvésre. Óvatosnak kell lennünk, nehogy még mi is hozzájáruljunk a földi pusztításhoz.”

Amint a Holdat közelről mutató műszert beállították, megdöbbenve láttam, mennyire teljesen tévesek az elképzeléseink a legközelebbi szomszédunkról. A kráterek közül sok valójában nagy völgy, amelyeket zord hegyek vesznek körül, és valamilyen múltbéli, a Hold testében lezajlott szörnyű kataklizma hozta létre őket.

Határozott jeleit láttam annak, hogy azon az oldalon, amelyet a Földről látunk, egykor bőségesen lehetett víz. Zuhl azt mondta: „Még mindig rengeteg van belőle a másik oldalon, és ezen az oldalon is sok rejtőzik mélyen a hegyekben.” Ezután rámutatott fenn, a krátereket övező hegyek oldalán, a hajdani vízszintek határozott nyomaira.

Igaz, néhány krátert a Hold felszínébe csapódó meteoritok hoztak létre, de ezek a kráterek minden ilyen esetben tölcséres aljat mutattak. És ahogy a Hold felnagyított felszínét tanulmányoztam az előttünk lévő képernyőn, mély vájatokat vettem észre a talajban és némely beágyazódott sziklában, amelyeket a múltban nem is hozhatott létre más, mint egy hatalmas, lezúduló víztömeg. E helyek némelyikén még mindig észrevehető volt némi apró növényzet. A felszín egy része finom, porszerű anyagnak tűnt, míg más részek nagyobb szemcsés, durva homokhoz vagy finom kavicshoz hasonlítottak. Ahogy figyeltem, egy kis állat szaladt át az általam megfigyelt területen. Láttam, hogy négylábú és szőrös, de a gyorsasága miatt nem tudtam azonosítani. Abból, amit láttam, kevés dolog volt furcsa számomra, mivel éveken át én is nagyjából ilyesmikről gondolkodtam és beszéltem.

A szaturnuszi tudatában lehetett ennek, mert kijelentette, részben ez volt az oka annak, hogy úgy döntöttek, ezt a közeli nézetet most megmutatják. Megígérte, hogy egy későbbi időpontban a Holdunk másik oldalát is megmutatják majd nekem. „Az is” – tette hozzá – „nem fog túlságosan eltérni attól, ahogy te elképzelted.”

Ahogy az ígéret elhangzott, a Holdat mutató képernyő elsötétült, bár a többi képernyő tovább működött.

Zuhl ismét a korongterem felé vezetett, de mielőtt odaértünk volna, a hölgyek kijöttek elénk. A hat férfi, aki velünk együtt jött le a liften, felállt a helyéről, ahogy a szaturnuszi pilóta azt javasolta, térjünk vissza a társalgóba.

10. Fejezet – Egy újabb mester

Ismét a gyönyörű és nyugodt társalgóban voltunk, és észrevettem, hogy a nagy ovális asztalon lévő poharakat újra teletöltötték. Egy férfi, akit talán a harmincas évei végére vagy a negyvenes évei elejére becsültem, várta az érkezésünket. Ahogy beléptünk a szobába, felállt a székéből. Mindenféle bemutatkozás nélkül, üdvözlése felém ugyanolyan szívélyes volt, mint a többiek felé, akiket bizonyára jól ismert. Részemről úgy tűnt, mintha ő egyáltalán nem lett volna idegen számomra, és azonnal a legmélyebb vonzalmat és egyfajta lelki rokonságot éreztem iránta. Kétségtelen, hogy olvasóimnak is volt már ehhez hasonló élményük valamikor. Jelenléte pedig mérhetetlenül hozzájárult a harmónia és a megértés érzéséhez mindannyiunk között, akik a szobában összegyűltünk.

Egy apró kézmozdulattal a helyünkre mutatott az asztal körül. Egy újabb széket is odatettek, pont az enyémmel szemben, amelyen ő foglalt helyet. Ismét Firkon ült az egyik oldalamon, Zuhl pedig a másikon. A mester meghívására, aki most házigazdaként viselkedett, mindenki felemelte a poharát, és csendben belekortyolt. Nyilvánvalóan mindenki arra várt, hogy ő szólaljon meg. Sötétbarna szemei úgy csillogtak, mintha az élet mély öröme töltené el, de tudtam, hogy képesek minden gondolatomba belelátni. Azt is tudtam, hogy bármit is találjon, meg fogja érteni, és nem fog elítélni.

Jó felépítésű, feszes izomzatú férfi volt. Nem voltak ősz szálak a fekete, gondosan nyírt hajában, amely nagyon dús volt, és magas homlokából lágy, természetes hullámokban volt hátrafésülve. Arcának csontozata feltűnően szép volt, azt a benyomást keltve, mintha a benne lakozó szellem a végtelenségig finomította volna.

Nagy kedvességgel teli pillantása gyorsan végigpásztázott arcról arcra. Aztán lágy és zengő hangon egyenesen hozzám szólt.

– Örömmel mutattuk meg neked Atyánk Világegyetemének egy nagyon kis részét. Tudjuk, hogy érdeklődsz e téma iránt, amely földi életed éveinek nagy részét lekötötte. Most a fizikai szemeiddel láthattál a műszereinken rögzítve sok olyan dolgot, amivel tudati szinten már régóta tisztában voltál. Ezeknek a tapasztalatoknak magabiztosságot kell adniuk, és nagyban segíteniük kell abban, hogy elmagyarázd az egyetemes törvényeket a te világodban élőknek.

– Soha ne szűnj meg rámutatni nekik, fiam, hogy mindenki fivér és nővér, függetlenül attól, hol születtek, vagy hol választottak maguknak lakhelyet. A nemzetiség vagy a bőrszín csupán véletlenszerű dolog, mivel a test nem több egy ideiglenes lakhelynél. Ezek az idő örökkévalóságában folyamatosan változnak. Minden élet végtelen fejlődése során végül mindenki megismer majd minden állapotot.

– A Végtelen határtalan hatalmasságában sokféle forma létezik. Ezt magad is láthattad a hajóinkban tett két látogatásod során, kint, a saját légkörötök határain túl. Ezek mérete változó, az emberi szem számára láthatatlan, végtelenül apró porszemcséktől a legnagyobb bolygókig és a számtalan napig. Mindannyian az Egyetlen Erő tengerében fürdenek, és az Egyetlen Élet tartja fenn őket.

– A ti világotokban elneveztétek a sokféle formát, amit megismertetek – ember, állat, növény és így tovább. A nevek csupán az ember észlelései, míg a végtelen tengerben a nevek, ahogy ti használjátok őket, értelmetlenek. A Végtelen Intelligencia nem tudja megnevezni Önmagát, mert Ő mindenben teljes. És minden forma mindig is a Teljesen belül lakozott, és mindig is ott fog.

– A sok forma közül az, amit ti „embernek” hívtok, azt vallja magáról, hogy az egyetlen igaz intelligenciával rendelkezik a Földötökön. De ez nem így van. Nincs olyan megnyilvánulás a világotokon vagy bárhol a határtalan Világegyetemben, amely ne fejezne ki valamilyen fokú intelligenciát. Mert minden forma Isteni Teremtője a Teremtésen keresztül fejezi ki magát; ez az Ő megnyilvánulása, intelligenciájának gondolati kifejeződése.

– Emberként te sem vagy több, és nem vagy kevesebb ennél. Mert maga az élet, amely minden formát fenntart, és az intelligencia, amely rajta keresztül kifejeződik, egy Isteni megnyilvánulás.

– A földi ember, nagyrészt mivel ezt nem tudja, sok hibát talál sok mindenben a saját személyes énjén kívül, nem is sejtve, hogy minden forma a saját célját fejezi ki, és azt a szolgálatot nyújtja, amire teremtetett.

– Nincs olyan forma, amely képes lenne megítélni egy másikat, mivel minden forma csak szolgája az Egyetlen Legfelsőbbnek. Senki sem tud mindent, amit tudni lehet, mivel senki sem ismeri mindazt, ami van. Ezt csak a Mindentudó ismeri. De minden forma, azáltal, hogy készségesen szolgál, egyre jobban megérti a forrást, amelyből bölcsességét kapja: ugyanazt az életerőt, amely által létezik.

– A teljes felfogásban minden forma minden megnyilvánulása olyan, mint a gyönyörű virágok egy hatalmas kertben, ahol sok szín és sokféle fajta nyílik harmonikusan együtt. Minden virág a másik megnyilvánulásán keresztül érzi magát. Az alacsony felnéz a magasra. A magas lenéz az alacsonyra. A különféle színek mindenki számára gyönyörűséget jelentenek. A növekedés módja felkelti érdeklődésüket, és fokozza a kiteljesedés iránti vágyukat. A bennük szunnyadó szépség kibontakozásának megfigyelésében, történjen az egy nap vagy egy évszázad alatt, a tervezet fokozatosan megnyilvánul – színben, a többiek számára édes illatban. Mindegyik azzal dicsőíti meg magát, hogy szolgálatot tesz a többieknek; és cserébe a többiektől is kap. Abban a nagy szépségmezőben mindenki adó és elfogadó, edények, amelyeken keresztül a Legfelsőbbtől származó dallam áramlik.

– Így egyesek a trón lábánál szolgálnak, míg mások a trón felett és körös-körül. Mindegyik egybeolvad a másikkal, csupán örömöt fejezve ki, mert kiváltsága, hogy szolgálhat. Ugyanígy kellett volna megtanulnia élni annak az emberi kifejeződésnek is, amit emberként ismertek, a ti világotokon való lakozásának kezdetén. De ezen a leckén elbukott. Ha nem így tett volna, a Földetek az öröm kertje lenne – az örökkévaló szolgálni vágyás kertje. De az ember megértés hiányában elpusztította lényének harmóniáját a Földön. Ellenségeskedésben él a szomszédjával, elméje megosztott a zűrzavarban. Békét sosem ismert; igaz szépséget nem látott. Bármennyire is büszke anyagi vívmányaira, még mindig elveszett lélekként él. És ki ez az ember, aki ilyen sötétségben lakozik? Ő az a halandó, aki elmulasztotta szolgálni a Halhatatlant! Ő az, aki „Az Útról” beszél, de nem keresi az irányt, amerre mennie kellene. Ő az, aki fél mindentől, ami meghaladja gúzsba kötött elméjének megértését. Ő az, aki megtagadta szellemének éhségét.

– És a félelem, amivé az ember a szó szoros értelmében vált, szilárdan őrködik minden élet, minden dolog ellen. Mert ha ez a félelem kilépne a saját árnyékából, megszűnne létezni. Ez az, ami az embert fogolyként tartja halandó életének végéig.

– Valóban, az ember ma elhagyatottan él a Földön, rettegve attól, amit ő halálnak nevez – a halandó élete vége –, egyedül a saját személyes sötétségének vadonjában. Mégis maga az ember idézte elő azt a pusztulást, amelyet oly keserűen sajnál, mindezt azért, mert nem teljesítette a szolgálatot úgy, ahogy azt az őt körülvevő szerényebb formák természetes módon megteszik. Ehelyett az ember továbbra is más életmegnyilvánulásokat pusztít el, hogy túléljen. Nem ismerte fel azt a gazdagságot, amellyel ezek a megnyilvánulások megajándékozhatnák, ha hagyná őket úgy szolgálni, ahogyan arra hivatottak.

– Sajnos, az ember parcellája a Földön valóban kopár. A magvak, amelyeket csekély megértésével vet el, keserű gyümölcsöt teremnek. Mégis a tudatlanságához láncolva marad, évszázadokon át ismételve hibáit, még mindig abban reménykedve, hogy megtalálja azt, ami után a szíve vágyakozik, és amiért a lelke kiált.

– Fél elfordulni, nehogy azt, amin áll – a földi alapot, amit magának épített – valaki más elvegye tőle, és akkor nem marad semmije. Ezért olyasmit őriz, ami nem örökkévaló, hanem pillanatról pillanatra változás és bomlás folyamatában van, s szemei vakok arra, ami történik. Magába zárta a fényt, amely elvezethette volna az Örök Egység útján; egy olyan örömöt, amivé mindenki más, aki ezen az úton járt, valójában már vált. Ők a szolgák, az Egyetlen Atya fiai és leányai minden világban. Az Atya, annak a gyönyörű mezőnek a Teremtője, amely tele van a sok formával, a sok színnel, a sok árnyalattal, a sok magassággal és mélységgel – a sok gyönyörűséggel, amelyek éjjel-nappal játsszák és kifejezik a mennyei harmónia egyetlen dalát, amelyhez mindenki csatlakozhat.

Miközben beszélt, szavainak képei élénken vonultak el előttem, és ismét felgyorsult bennem az ember földi helyzetének megértése. Amikor befejezte a beszédet, senki sem moccant. Én sem akartam megtörni a csendet.

Amikor a képek megszűntek áramlani az elmémben, a mester felállt a velem szemben lévő székéből, és az asztalt megkerülve felém indult. Ekkor mindenki felállt, és csendben állva maradt.

A nagy tanító gyengéden megérintette a kezemet, és egész lényem alázatos hálával énekelt azért, amit nekem adott. Szívesen maradtam volna a jelenlétében mindörökké, de korábbi tapasztalataimból tudtam, hogy ez nem lehetséges.

– Fiam, ne csüggedj el, ha gúnnyal és hitetlenséggel találkozol a Földeteken. Az általunk adott megértéssel tudni fogod, miért nem lehet ez másképp. Mondd el fivéreidnek és nővéreidnek, amit tanultál. Sokan vannak nyitott szívvel és elmével, és az ő számuk egyre csak nőni fog.

– A Felderítő hajó már vár, és testvéreink visszakísérnek a Földre. Most, hogy így együtt voltunk, a jövőben bármikor sokkal könnyebben tudsz majd kapcsolatba lépni az elmédből a mienkkel. Mindig emlékezz arra, hogy a tér nem akadály.

Szavai olyan elégedettséggel töltöttek el, amely nem hagyott helyet az ürességnek. Búcsút véve tőlem, megfordult és elhagyta a szobát. Egy pillanat múlva Firkon és Zuhl intett nekem. Elbúcsúztam új barátaimtól, és amikor a társalgó ajtaja hangtalanul kinyílt előttünk, átmentünk a liftplatformon, és beléptünk a várakozó járműbe.

Lassan leereszkedtünk, hangtalanul sikolva lefelé a síneken, távolodva ettől a gigantikus laboratóriumi hordozótól. Ahogy a Föld felé siklottunk, visszapillantottam a nagy hajóra, amely ott várakozott az űrben ennek a kis járműnek a visszatérésére. Azon tűnődtem, vajon mekkora is lehet valójában...

Bár a gondolatom kimondatlan maradt, Zuhl így válaszolt: – A ti mértékegységeitekkel becsülve körülbelül háromszáz láb (kb. 90 méter) lehet az átmérője, és úgy háromezer-ötszáz láb (kb. 1060 méter) a hossza. Ezek nem pontos adatok, de elég közeliek.

Úgy tűnt, csupán másodpercek teltek el, mielőtt a Felderítő hajó ajtaja kinyílt, és újra a Földön voltunk. A búcsúzkodás a Felderítő hajón belül történt, mert a pilóta nem jött ki velünk.

A marslakó és én odasétáltunk, ahol néhány órával korábban hagytuk az autót, és elindultunk a szálloda felé. Visszapillantottam a Felderítő hajó felé, és láttam, ahogyan gyorsan eltűnik a szemem elől, magasan a légkörünkben.

Akárcsak az előző alkalommal, csendben voltunk a szállodába vezető úton. Sok mindenen kellett elgondolkodnom, és nem volt kedvem beszélgetni. Emlékszem, a levegőben kora reggeli frissesség volt, és a nap első sugarai éppen kezdtek áttörni. Annyira belemerültem a mester szavainak felidézésébe, hogy egyáltalán nem figyeltem a tájra, amelyen áthaladtunk.

Amikor az autó megállt a szálloda előtt, Firkon a szokásos módon megérintette a kezemet, és így szólt: – Még találkozunk.

Tudtam, hogy így lesz, és bár testben újra a Földön voltam, tudatomban egyszerre voltam a Földön és más világokból származó barátaimmal, ahogy ők folytatták útjukat az űrben. Csodálatos volt tudni, hogy nem vagyunk elválasztva, hogy soha többé nem is lehetünk elválasztva! Ezen az éjszakán egy olyan felismerés, amely e jelenlegi földi utazásom során végig szunnyadt bennem, hirtelen egyfajta ébredéssé virágzott, pont úgy, ahogy a kert virágai, amelyeket a bölcs írt le nekem. A szívemben e felismerésből fakadó öröm olyan volt, mint a végtelenség dallama, amely elválasztás vagy megosztottság nélkül olvad egybe. És reméltem, és azért imádkoztam, hogy megnyíljon egy út, amelyen keresztül megoszthatom ezt a felismerést másokkal a Földön.

Visszatértem a szállodai szobámba, de nem azért, hogy aludjak. Az éjszakai élményeim annyira megerősítettek és felélénkítettek, hogy új embernek éreztem magam, az elmém éber és friss volt, a gondolataim pedig élénkebbek és gyorsabbak, mint valaha! A szívem énekelt az örömtől, a testem pedig felfrissült, mintha csak egy hosszú pihenésből ébredtem volna. Sok tennivaló várt rám ezen a napon, és másnap vissza kell térnem az otthonomba a hegyen; de mostantól fogva, a legjobb tudásom szerint, minden pillanatot a maga teljességében megélek majd, úgy szolgálva az Egyetlen Intelligenciát, ahogy az embernek tennie kell, és amely célra teremtetett.

11. Fejezet – Beszélgetés egy kávézóban

Szeptember elseje körül kezdtem azt érezni, hogy hamarosan újra találkozom űrbéli barátainkkal. A nyár folyamán gyakran figyeltem, ahogy hajóik átszelik a légkörünket, de úgy tűnt, a személyes találkozóknak nem merült fel a szükségessége.

Minden eltelt nappal egyre sürgetőbbnek éreztem, hogy visszatérjek a városba. Szeptember 8-án egy barátom, aki egy kis időt töltött velünk a Palomar Gardensben, felajánlotta, hogy utazzam vele Los Angelesbe. Elfogadtam, és délután négy óra körül meg is érkeztünk a városba. Bejelentkeztem a szokásos szállodába, felkísértem a hordárt a szobámba, felfrissítettem magam egy kicsit, majd visszatértem az előcsarnokba.

Nagy meglepetésemre és örömömre ott várt rám széles mosollyal Firkon és Ramu!

Az üdvözlések után megkérdeztem, hogy sietnek-e.

Mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, Ramu így válaszolt: – Egyáltalán nem. Azért vagyunk itt, hogy legjobb tudásunk szerint válaszoljunk minden kérdésre, ami a fejedben jár – tette hozzá mosolyogva.

Javasoltam, hogy menjünk be abba a kis étterembe, ahol nyugodtan ehetünk és beszélgethetünk anélkül, hogy zavarnának minket. Séta közben így szóltam: – Gondolom, tisztában vagytok azzal, mi az a fő dolog, ami nyugtalanít.

Firkon elmosolyodott, és így szólt: – Talán azon tűnődsz, hogy a nyáron az űrbe sugárzott gondolati kérdéseidre adott válaszok vajon tényleg hiba nélkül eljutottak-e hozzád?

– Pontosan! – kiáltottam fel megkönnyebbülten sóhajtva.

A korai órára való tekintettel az étterem szinte üres volt. Leültünk egy fülkében az étterem túlsó végén, és szendvicseket, valamint kávét rendeltünk. Elmagyaráztam a pincérnőnek, hogy inkább azért tértünk be, hogy egy kényelmes helyen megbeszéljünk egy kis üzletet, mintsem hogy együnk. Ő szívélyesen arra biztatott, hogy érezzük magunkat otthon, gyorsan kiszolgált minket, majd magunkra hagyott, hogy folytassa beszélgetését a pénztárossal.

– Mi a helyzet azzal a floridai cserkészvezetővel – kérdeztem –, és azokkal a jelentésekkel, miszerint valamiféle lángot irányítottak rá a Csészealjból?

– Soha! – válaszolta Firkon nyomatékosan. – Mi nem teszünk ilyet. Valójában az történt, hogy a férfi megijedt. Mivel nem akarta ezt elárulni azzal, hogy elfut, a bozótvágó késével kezdte ütni a hajót, alig tudva, mit csinál. Mindenesetre túl közel került a Felderítő hajót működtető energiához, és megégett.

– Hogy kicsit világosabbá tegyem – folytatta –, tudod, hogy egy kötélben nincs tűz, mégis égési sérülést okoz, ha túl gyorsan húzzák át a kezeden. Nagyjából ugyanígy, a Felderítő hajóból kiáramló energia nagyon gyorsan áthaladt a férfi testén, és a test ellenállása miatt égési sérülést okozott.

– Neked is volt egy hasonló élményed – emlékeztetett Ramu –, az Orthonnal való első találkozásodkor, amikor a Felderítő hajó alatt pulzáló erő elkapta a karodat. Valójában nem égtél meg, de megégtél volna, ha elveszíted az egyensúlyod, és a perem alá esel. Orthon mentett meg azzal, hogy visszahúzott.

Ezután megkérdeztem, mennyi igazság van a Brush Creek-i jelentésekben.

– Azok az észlelések valósak voltak – válaszolta Firkon –, bár a hajó és az emberek nem tartoznak a mi csoportunkhoz. A tieden kívül sok hasonló észlelés és személyes találkozó történt egy vagy több személlyel; néhány még az első kapcsolatfelvételed előtt, néhány pedig azóta. Ezek a világ szinte minden nemzeténél előfordultak. A te élményed azonban az első volt, amelyről úgy számoltak be, hogy emberek nagy tömegeihez is eljutott. Bár ilyen kapcsolatfelvételek már évek óta történnek, és feljegyzések is készültek róluk, amelyeket soha nem hoztak nyilvánosságra, kevés ember meri elmesélni a tapasztalatait az embertársaik hitetlenkedése miatt.

Majd nagyon egyszerűen hozzátette: – Nem élvezzük azt a titkolózást, amellyel ezeket a találkozókat intéznünk kell. Sokkal szívesebben lennénk szívesen látott vendégek, hogy szabadon jöhessünk-mehessünk, és úgy látogassuk a népeteket, ahogy más világokéval is tesszük. De amíg a látogatásainkat nem értik meg, és ezért veszélyesekké teszik ránk és a hajóinkra nézve, kénytelenek vagyunk a jelenlegi óvatossággal folytatni.

Arról kértem információt, hogy mi is történt valójában, amikor Mantell kapitány a halálát lelte.

Ramu magyarázata közben világosan megmutatkozott érzéseinek őszintesége. – Az egy baleset volt, amit mélységesen sajnálunk. A hajó, amit üldözött, nagy méretű volt. A legénység tagjai észrevették a feléjük közeledő Mantell kapitányt, és tudták, hogy érdeklődése őszinte, nem pedig ellenséges. Lassan haladtak a hajójukkal, és megpróbáltak kapcsolatba lépni vele a műszerein keresztül. Teljesen tisztában voltak a hajójukból sugárzó erővel, és úgy gondolták, hogy az sérülés nélkül megállítja majd a közeledését. De ahogy közelebb ért, a gépének szárnya belevágott ebbe az erőtérbe, ami olyan szívóhatást hozott létre, amely az egész gépet magába rántotta, és azonnal darabjaira hullott mind a gép, mind pedig a teste.

– Ez a megsemmisülés – magyarázta tovább Ramu – egy olyan mágneses sugárzáson keresztül megy végbe, amely elválasztja az anyagot összetartó molekulákat, és teljesen megváltoztatja a helyzetüket. Ha a repülőgépe kerek vagy szivar alakú lett volna, a baleset nem történik meg. A gépe azonban nem volt egyenletes formájú. A szárnyak kinyúltak a repülő testéből, és éppen az egyik szárny okozta a balesetet. A törzs nem okozott volna akkora szívóerőt, hogy berántsa a gépet, de amint a szárny belekerült az erőtérbe, a gép többi részét olyan gyorsan beszívta, hogy apró törmelékdarabokra szakadt, amelyek a Földre hullottak, egyes részei pedig teljesen porszemcsékké alakultak át.

– Másrészt – folytatta –, mi odaállhatunk a saját hajóink mellé, és semmi ilyesmi nem történne, mert úgy tervezzük a hajóinkat, hogy azok képesek legyenek kiegyenlíteni bármilyen behatást.

– Az űrhajó célja csupán az volt, hogy csökkentse a sebességet, és megpróbáljon kommunikálni vele. Nem gondoltunk bele, hogy a repülőgépe nem érintkezhet az erőnkkel anélkül, hogy kibírná. Sok-sok embert fogtok elveszíteni az ilyen típusú gépek vezetésével, és különösen a sugárhajtású repülőgépeitekkel, mert nemcsak a mi erőnk hatósugarától vannak veszélyben, hanem bekerülhetnek olyan természetes mágneses áramlatokba is, amelyek megcsavarják és elpusztítják őket. Túl sok minden áll ki a repülőgépeitek törzséből, és ha az erő bármelyiket eltalálja, a hajó halálra van ítélve.

Ezzel a végére értem a kiemelkedő esetekkel kapcsolatos kérdéseim listájának, amelyek a nyár folyamán a tudomásomra jutottak. – Minden esetben megerősítettétek a benyomásaimat – mondtam társaimnak.

– Akkor talán megpróbálhatnánk előre kitérni arra a sok kérdésre, amit a jövőben fel fognak tenni neked – javasolta Firkon. – Ahogy már korábban mondtuk neked, a bolygók és rendszerek folyamatosan formálódnak, vagy éppen a szétesés folyamatán mennek keresztül. Egy bolygórendszer is olyan, mint bármilyen más forma: egy bizonyos időre van szükség ahhoz, hogy elérje a kifejeződésének csúcsát; majd megkezdődik a hanyatlás és a felbomlás folyamata. Jóval azelőtt, hogy a mi rendszerünk egyáltalán kialakult volna, számtalan bolygórendszer létezett már, amelyeken olyan emberi lények éltek, akiket ti emberiségnek neveznétek.

– Akkor is, ahogy ma is, létezett bolygóközi utazás a rendszereken belül és a rendszerek között. Az ilyen utazások fő célja ugyanaz volt, mint a mienk most: az űr tevékenységeinek tanulmányozása minden fázisában. Tehát, amikor felfedezték, hogy egy új bolygó van kialakulóban valamely bolygórendszeren belül, azt a sok világból származó utazók alaposan megfigyelték és tanulmányozták.

– Amikor egy új bolygóról kiderül, hogy elérte azt a fejlettségi szintet, amikor készen áll az emberi megtelepedésre – és előbb-utóbb minden bolygó eléri ezt a szakaszt –, az utazók tudatják ezt a tényt más világok és más rendszerek világainak lakóival. Önkénteseket keresnek, akik vágynak arra, hogy útra keljenek és benépesítsék az új világot. Ekkor nagy hajók felveszik ezeket az önkénteseket az összes alapvető felszereléssel a fedélzeten, és az új bolygóra szállítják őket. Gyakran tesznek további utakat, hogy szükség szerint felszerelést és ellátmányt vigyenek ezeknek az úttörőknek. Embereket is visszaszállítanak a saját bolygójukra látogatóba. Ily módon a kifejezés új csatornái nyílnak meg, és ezzel egyidejűleg egy új világot népesít be az emberiség.

– A Föld volt a leglassabb bolygó a rendszerünkben, amely elérte azt a stádiumot, hogy képes legyen fenntartani az emberi életet. A Föld első lakóit a többi bolygóról hozták ide. De nem sokkal később valami váratlan dolog történt a Földet körülvevő légkörben, és a betelepített emberek rájöttek, hogy néhány évszázadon belül az életkörülmények ezen a földgolyón nem lesznek kedvezőek. Ennek eredményeképpen a Föld első lakói, néhány kivételtől eltekintve, minden ingóságukat űrhajókba pakolták, és más világokba távoztak. Az a néhány, aki a maradás mellett döntött, hagyta magát leromlani ennek az új világnak a buja szépsége és bősége közepette, és nem kerestek semmi mást. Fokozatosan megelégedtek azzal, hogy természetes barlangokban éljenek, és végül elvesztek az idők homályában.

– A Földeteken nincsenek feljegyzések ezekről a legelső lakókról, eltekintve az egyik rasszotok mitológiájától, amelyben ezen első civilizáció emléke Tritón istenben él tovább, akit az eredeti triteriai fajról neveztek el.

– Röviddel az űrúttörők távozása után sok természetes változás ment végbe a Föld felszínén. Egyes földek elnyelődtek a vizek mélyén, míg mások felemelkedtek. Aztán a világ ismét készen állt az emberi letelepedésre. De ezúttal, a légkörben még mindig uralkodó körülmények miatt, nem kerestek önkénteseket. Egy másik dolog, amit szintén érdeklődéssel figyeltünk a Föld bolygó kialakulása és fejlődése során az volt, hogy csak egyetlen hold formálódott a kísérőjeként. A természetes törvényszerűségek szerint ez kiegyensúlyozatlan állapothoz vezetne, hacsak a jövőben nem alakul ki egy másik hold is, hogy kiegészítse a növekvő világ kis társát.

Ezen a ponton Ramut félbeszakították, mivel odajött a pincérnő, hogy újratöltse a csészéinket forró kávéval. Amikor elment, Firkon így szólt: – Az ember furcsa teremtmény! És ez igaz, bárhol is találod meg a hatalmas Világegyetemben. Bár az emberi faj egésze inkább békében és harmóniában szeretne élni a teremtés egészével, itt-ott néhányan mégis növekszenek a személyes egóban és az agresszivitásban, és a kapzsiság révén hatalmat akarnak gyakorolni más emberek felett. Ez még a mi világainkon is előfordulhat, annak ellenére, hogy a tanításaink arra intik az embert, hogy az Isteni törvényekkel összhangban éljen.

– Igen – tette hozzá Ramu –, és bár tudjuk, milyen gonoszsághoz vezetnek az ilyen attitűdök, az egyetemes törvényekkel összhangban nem áll szabadságunkban semmilyen módon megkötözni ezeket a testvéreket. Így évszázadokkal ezelőtt, a sok bolygó bölcsességének tanítói közötti találkozón úgy döntöttek, hogy ezeket az önző egyéneket olyan új bolygókra szállítják, amelyek képesek fenntartani az emberi életet. Ezekben az esetekben a leglassabban fejlődő bolygót választották ki számos rendszerből ezen bűnösök száműzetésének helyszínéül.

– Tehát, az imént említett okokból, a mi rendszerünkben a Földet választották ezen rendbontók új otthonául, a rendszerünkön belüli és kívüli számos bolygóról. Ezek a száműzöttek voltak azok, akiket ti a Földön „bajkeverőknek” hívtok. Nem pusztíthattuk el és nem is zárhattuk be őket, hiszen ez ellentétes az egyetemes törvényekkel. De mivel ezek az emberek mind ugyanolyan arrogáns természetűek voltak, úgy éreztük, hogy mivel egyikük sem fog engedni a másiknak, végül kénytelenek lesznek kialakítani a saját harmóniájukat. Ők a Földön lévő eredeti „tizenkét törzs” igazi forrásai.

– Így hát sok bolygóról összegyűjtötték őket a hajókon, és a Földre szállították mindenféle felszerelés vagy eszköz nélkül, nem úgy, ahogy az önkéntesekkel teszik. Saját világaikban mindannyian jó oktatásban részesültek, ismerték a talajt, az ásványokat, a légkört és sok más, a fizikai fennmaradáshoz szükséges dolgot. Itt, ezen az új világon használniuk kellett a tudásukat, és csak azzal kezdhettek neki az életnek, amit maga a természet nyújtott. Ennek az volt a célja, hogy rákényszerítse őket a munkára és a saját tehetségük kiaknázására, abban a reményben, hogy visszahozza őket mindazok táborába, akik a Teremtő akaratát cselekszik.

– Ők a ti bibliai „bukott angyalaitok” – azok az emberi lények, akik egy magasabb életállapotból zuhantak le, és elvetették a mai világotokban meglévő állapotok eredeti magvait.

– Hosszú ideig, miután ezeket az embereket a Földre hoztuk, a mi embereink gyakran meglátogatták őket sok világból, segítettek és vezették őket, amennyire csak engedték. De gőgös és dacos társaság voltak, és nem fogadták szívesen az általunk kínált segítséget. Ennek ellenére a korai összetűzések után hosszú ideig sikerült elég jól megélniük egymással. Akkoriban a Föld valóban „Édenkert” volt, hiszen mindenből bőséggel akadt, és a természet bőkezűen osztogatta az élelmet és az élethez szükséges dolgok ajándékait.

– Az új világ örömében ezek az újonnan érkezők kezdtek békében és boldogságban élni egymással, és örömünnep volt a többi bolygón. Majd, ahogy a Bibliátok is meséli, az ember evett a „jó és rossz tudásának” fájának gyümölcséből, és megosztottság lépett fel ott, ahol korábban nem volt. A kapzsiság és a birtoklási vágy ismét elhatalmasodott az emberek között, és egymás ellen fordultak.

– Ahogy telt az idő és a lakosság növekedett, az eredeti törzsekből önmagukat felmagasztaló emberek emelkedtek ki, akik elkezdtek különbséget tenni a különböző rasszok között. Mindegyikük magának követelte az uralmat az egész nép felett, azt állítva, hogy egy, a többinél fejlettebb bolygóról származik, és ezen a jogon őt illeti az uralkodói hatalom. Mi továbbra is meglátogattuk ezeket a tévelygő testvéreket, mindig abban a reményben, hogy segíthetünk nekik visszatérni a testvéri kapcsolathoz. Az idő múlásával azonban az önjelölt uralkodók egyre hatalmasabbá váltak, és erőfeszítéseink egyre kevesebb eredményt hoztak. A megosztottság folytatódott és fokozódott, ami végül ahhoz vezetett, amit ma „nemzeteknek” neveztek.

– A nemzetek megalapítása tovább mélyítette a szakadékot testvér és testvér között és az emberiség többé nem az Isteni törvény szerint élt. Ezen megosztottságok eredményeként számos különböző istentiszteleti forma alakult ki. De még ekkor is küldtünk ki másokat abban a reményben, hogy segítsenek földi testvéreinknek. Ezek az emberek voltak azok, akiket „messiásokként” ismernek, és az volt a küldetésük, hogy segítsenek földi testvéreiknek visszatérni eredeti megértésükhöz. Minden esetben néhány követő gyűlt össze e bölcsek körül, de mindig elpusztították őket azok, akiket szolgálni jöttek. Kíváncsi voltál rá, miért a Föld a legalacsonyabb rendű bolygó a rendszerünkben, egy olyan Világegyetemen belül, amelynek mindannyian lakói vagyunk. Most elmondtam neked.

– Azokon a világokon, amelyeket az ilyen szolgálatra önként jelentkező férfiak és nők fejlesztettek, az emberek folyamatosan haladnak előre. Úgy élnek, ahogyan azt a Végtelen Teremtő elgondolta, hogy az Ő gyermekeinek élniük kellene. Növekedtek és kiteljesedtek az Atya akaratának beteljesítésében. És minden alkalommal, amikor önkéntesek egy csoportja elhagyja a saját világát, hogy belevágjon egy újba, miután az Isteni Kéz előkészítette azt az emberi lakozásra, valójában a tapasztalatok egy új iskolájába lépnek be, amellyel még nagyobb megértést nyernek a teljes Világegyetemről. Így válnak alkalmassá a folyamatos fejlődésre, a kifejezés és a szolgálat egyre magasabb állapotaiba.

– Az olyan munka, amilyet ti a Földön ismertek, nem része az életüknek, mert amint bármelyik bolygó lakói a Teremtőjük akarata alatt kezdenek dolgozni, a természet elemei szolgálni kezdik őket.

– A Földön pont ennek az ellenkezője történik. Mert az önfelmagasztalás és a természeti törvények kiforgatása révén az ember az elemeket önmaga ellen fordítja. Az ember ember ellen viselt háborúja ennek az egyik legnyilvánvalóbb példája, ahogy destruktívan irányítja azokat az energiákat, amelyeket a Teremtője az ő jólétének szánt.

– És ez az elsődleges különbség a Föld lakói és a többi bolygó népei között. A földi ember többször is elért bizonyos csúcsokat, csak hogy utána belépjen a pusztítás egy újabb szakaszába, amely az elemekkel való visszaélés révén elpusztított mindent, amit elért.

– Itt-ott egy-egy egyén felemelkedik a többség fölé a ti világotokban, mivel minden emberre rá van bízva, hogy felgyorsítsa vagy lelassítsa saját fejlődését. Csak akkor lesznek készek visszatérni az akolba, ha a földi emberek saját hibáikból megtanulják, hogy az, amit az erejüknek tartanak, valójában gyengeség a Minden-Isteni Intelligenciával szemben, és hogy az ő „bölcsességük” csupán zűrzavar a Mindentudással szemben.

– Mindeközben mi mindig éberen várjuk, hogy befogadjuk a hívást bármilyen segítségre, amire a földi emberek igazán vágynak, hiszen ők továbbra is a mi testvéreink.

– Soha nem keseredtek el – kérdeztem –, ekkora ellenszéllel szemben?

Firkon volt az, aki így válaszolt: – Semmit sem tudunk arról, amit ti elkeseredésnek hívtok. Ez egy negatív szó. Már régen megtanultuk a hit és a remény erejét, és azt, hogy soha nem szabad feladni. A tegnap elvesztett cél holnap megnyerhető. Ez nem jelenti azt, hogy úgy gondoljuk, a legteljesebb mértékben kifejlődtünk. Távolról sem. Az örökkévalóság még be kell utazzuk. De a mi világainkban már nincs betegség vagy szegénység, ahogy ti ismeritek; sem bűnözés, ahogy ti ismeritek. Úgy tekintünk az emberre, mint az Istenség legmagasabb rendű megnyilvánulására, minden alacsonyabb rendű forma beteljesedésére. Ha ártó szándékkal kárt okoznánk bármilyen formának, tudjuk, hogy arra kényszerítenénk azt a formát, hogy elforduljon természetes céljától, és kárt okozzon nekünk. Láthatod, miért hagyott minket a Teremtő magunkra, hogy megoldjuk a saját problémáinkat. Amikor nem engedelmeskedünk az ő törvényeinek, azok ellenünk tanúskodnak. Úgy beszélsz a sátánról, mintha az egy különálló ellenség lenne. De az ember csak úgy hozhatja létre azokat a diszharmonikus állapotokat, amelyeket ti a sátánnak tulajdonítotok – és amelyeket nektek magatoknak kell kijavítanotok –, ha szembeszegül az Isteni alapelvvel. Akkor majd rájöttök, hogy a sátán a világosság angyalává válik, ahogy a Szentírásotok is mondja. Mert minden torzulást annak kell kijavítania, aki torzít.

Ahogy Firkon elhallgatott, Ramu szája arra az enyhe, komoly mosolyra húzódott, ami annyira jellemző volt rá, és így szólt: – A Nap nem uralkodik a Föld felett; a Föld sem uralkodik a Nap felett; és a csillagok sem uralkodnak egymás felett. Mindegyik felett az Atya uralkodik. Itt magától a természettől kezd el tanulni az ember.

Valamilyen okból ez eszembe juttatott egy témát, amin már régóta sokat gondolkodtam. – Ami azt illeti, amit mi halálnak és újjászületésnek hívunk – kérdeztem –, képesnek kellene lennünk arra, hogy az egyik életből áthozzuk az emlékeket a következőbe?

Ramu válaszolt: – Ez különböző tudati szinteken lehetséges. Az örök ember nem felejt el semmit. De az előző testben tanult dolgok emléke ritkán nyilvánul meg többként, mint egy ösztönös tudásként bizonyos ismerős dolgok felé, vagy az azokhoz való vonzódásként. Tudatos elméjében a földi ember alig érti, miért van ez így. Amikor az ilyen adottságok kisebb mértékben nyilvánulnak meg, azokat tehetségnek vagy adottságnak hívjátok. Amikor nagyon markáns mértékben vannak jelen, és különösen amikor már gyermekkorban jelentkeznek, az ilyen embereket csodagyerekeknek nevezitek.

– A bolygótok alacsony frekvencián működik. Ennek eredményeképpen a formák életének növekedése és fejlődése – és különösen az emberé – lassú, sok időt igényel a születés és az érettség között. Amikor az emberek a Földön megszületnek, sokkal hosszabb ideig maradnak tehetetlen csecsemőkorban, mint más bolygókon. Mire elérik a felnőttkort, bármilyen emlék is jött át velük a születésükkor, jól el van temetve azon tévhitek tömkelege alatt, amelyekkel ezekben a korai években teletömték őket. A természeti törvényektől függetlenül az ember érvelési képessége nagyon korlátozott. Az újszülöttet teletömik az elmúlt évszázadok hagyományaival és szokásaival, és az előző tapasztalatok pozitív emléke kiszorul. Az ilyen valódi emlékezet néha felvillan abból, amit ti tudatalattinak neveztek, a tudatos elmébe, valamilyen hirtelen megnyíló csatornán keresztül. Ezt okozhatja egy olyan személlyel való első találkozás, akiről úgy érzed, hogy már ismerted, vagy egy olyan hely látványa, ahol ebben az életben még sosem jártál, de amelyhez úgy tűnik, hiteles asszociációk és emlékek fűznek. Az ilyen élmények a legtöbb földi ember számára rejtélyesek. Mégis ezek az emlékek általában igaz emlékek, és a magyarázat nagyon egyszerű.

– Más bolygókon nem rakunk ilyen blokkokat az újszülött gyermekre. Épp ellenkezőleg, mindent megteszünk azért, hogy szabadon hagyjuk őt. Felismerjük, hogy minden emberi kifejeződés kissé különbözik az összes többitől, és hogy a tapasztalatok egyéni háttere alapul szolgál annak a bizonyos sorsnak a beteljesítéséhez. A frekvenciát, amely alatt egy bolygó működik, csak a rajta élő lakosok határozhatják meg. A bolygóink magasabb frekvenciájának köszönhetően a közöttünk születettek nincsenek kitéve a csecsemőkortól az érettségig tartó lassú fejlődési időszakoknak, mint nálatok. Nálunk a születéstől a serdülőkor végéig tartó átlagos fejlődési időszak két év, szemben a ti tizennyolc vagy annál több évetekkel.

– Ti a Földön „A lélekvándorlás törvénye” kifejezést téves értelemben használjátok. Ez valójában azt jelenti, hogy amikor egy egyén a ti Földeteken felemelkedik a testvérei tudatlansága fölé az élet egy magasabb szintű megértésébe, akkor megengedett számára az újjászületés egy másik bolygón. Ő a földi tapasztalatainak élénk emlékével fog átjönni. Döntő fontosságú lesz az ő felfogása a minden életet irányító alapvető törvényekről.

A mindennapi szokásainak, a családjával és a munkatársaival való kapcsolatának emlékei, bár még mindig világosak maradnak, másodlagosak lesznek. Fel fogja ismerni, hogy nincsenek hiányzó láncszemek az élet két szakasza között, hanem a fejlődés folyamatossága van jelen, amely nem terhelt azokkal a nevekkel és megosztottságokkal, amelyek a Földön megzavarták.

– Bár a csecsemőkortól az érettségig tartó emelkedés oly hosszú időt vesz igénybe a Földeteken, az öregedés és a hanyatlás gyorsan bekövetkezik. Ez a régi hagyományoknak és szokásoknak köszönhető, amelyek továbbra is kifejezésre jutnak az egyénben. Az igaz tudást, függetlenül attól, hogy milyen régen szerezték meg, könnyű hordozni. De az emberiség újra és újra megismételt terhei és bajai, amelyekre évszázadokon át emlékeznek, elviselhetetlenül ránehezednek az ember szellemére. Ahogy láthattad, mi nem öregszünk meg a megjelenésünkben vagy az érzéseinkben. Ez azért van, mert minden új napba magunkkal visszük a jól megtanult leckék gazdagságát, és elvetünk mindent, ami terméketlennek bizonyult. Ahogy hagyjuk, hogy a mindig új és friss kifejeződjön rajtunk keresztül, mi magunk válunk fiatalsággá.

– Ahogyan egy szobrász álma, amikor az agyagot a kezébe veszi, a munka befejeztével eldönti, hogy az milyen formát fog kifejezni, úgy van ez az emberi testtel is. Az ember önmaga szobrásza, aki a Teremtője által biztosított anyagokkal dolgozik. Az embernek a Világegyetemen belüli önmagáról alkotott felfogása fogja formálni a testét, és szépséggel vagy épp csúnyasággal felruházni a vonásait.

– A ti világotokban az Istenséget idősnek, és mégis örökkévalónak képzelitek el. Ez egy nagy ellentmondás, mert az örökkévalóság nem ismeri az életkort.

– A végtelen aktivitás miatt, amely az óceánjaitok mélyén és felszínén zajlik, azok túlélik az időt. De egy tó, ahol az aktivitás megszűnik, elkezdi az öregedés jeleit mutatni azon idegen anyagok tömege által, amelyek lassan elhomályosítják az egykor tiszta vizét. Bekövetkezett az, amit ti stagnálásnak hívtok.

– A testi betegségek és a leépülés nagyjából ugyanebből a folyamatból ered. Mivel nem tanultatok meg a természeti törvények szerint élni, beáll a személyes stagnálás. Esetenként még a ti világotokban is el tud érni egy egyén a ti mércétek szerint magas kort, és mégis a fiatalság benyomását kelti. Ez annak a képességnek köszönhető, hogy az átlagosnál tovább képes megőrizni a szellemi aktivitás, az érdeklődés és a lelkesedés tulajdonságait.

Eszembe jutott néhány ilyen ember, akit ismertem, és egyetértően bólintottam. – Valóban messze túlfejlődtetek rajtunk – mondtam. – Vajon még odáig is eljutottatok, hogy az előrehaladásotok soha meg nem törik?

Ezen Firkon elmosolyodott. – Távolról sem! De amikor hibázunk, azok inkább a jövőbeli viselkedésünk tanulságaként szolgálnak, mintsem olyasmiként, amit el kellene rejtenünk vagy igazolnunk. Ráadásul, amikor bármilyen új területet fedezünk fel, legyen az fizikai vagy mentális, a tévedést részben elkerülhetetlennek fogadjuk el. Számotokra az, amit ti kudarcnak neveztek, szégyenletes, és gyakran kiteszi az egyéneket vagy csoportokat mások gúnyolódásának és bírálatának. Ez egy elsődleges tényező abban, hogy a földi embereket a régi kerékvágáshoz kösse, pedig ha lenne bennük elég bátorság, vagy az embertársaikban elég tolerancia, megpróbálkoznának új utakkal. A mi világainkban egyetlen embert sem tekintünk vesztesnek, aki őszintén próbálkozik, függetlenül az eredménytől. Az az ember tanult valamit. Éppen a kudarca révén hatalmas mértékben hozzájárulhat az embertársaihoz. A bátorsága és a vállalkozó szelleme arra késztette, hogy megpróbáljon egy új utat, amelyet, ha tévesnek is bizonyul, másoknak már nem kell újra bejárniuk. Ő egyedül szenvedett önként, és mi, a testvérei, megdicsérjük érte.

Amikor Firkon befejezte a beszédet, és Ramura pillantott, tudtam, hogy ez a gyümölcsöző beszélgetés véget ért. Semmit sem kellett mondani, ahogy felálltunk a fülkéből. Rendeztük a számlát, és újra kint voltunk az utcán.

Ezúttal Firkon és Ramu nem kísértek vissza a szállodába. – Nagyon hálás vagyok – mondtam, miközben búcsút vettünk egymástól, bár a szavak a saját fülemnek is elégtelennek tűntek.

Egy pillanatig ott álltam, és figyeltem, ahogy távolodnak, majd megfordultam, és az ellenkező irányba, a szállodám felé vettem az irányt.

12. Fejezet – Újra a nagy mesterrel

Nem sokkal a kávéházi beszélgetésünk után, ismét egy megérzést követve, Los Angeles felé tartottam. Az út alatt végig egyfajta örömteli várakozás töltött el, amely hasonlított ahhoz a gyermekkori izgalomhoz, amit karácsony előtt éreztem.

A más bolygókról érkező barátaim mentális üzenetei az idő előrehaladtával egyre határozottabbá váltak. Most már tudtam például, hogy ez a találkozó nem korlátozódik egy földi étteremre, hanem ismét felvisznek majd az egyik hajójukra.

Ebben a boldog hangulatban a hegyek ismerős szépsége, amelyeken az út első részében áthaladtunk, még fenségesebbnek tűnt. A völgyek pedig, amelyek természetes állapotukban aranysárgán, a művelt területeken pedig ragyogó zölden tündököltek, szeretettel töltöttek el ez iránt a mi Földünk iránt. Bizonyos, hogy ha az emberiség képes lenne új szemmel nézni rá, nem maradna hely a keserűségnek és a viszálynak.

Az idő gyorsabban telt ezen az úton. Bejelentkeztem a szállodába, felmentem a szobámba, majd visszatértem az előcsarnokba.

Bár az óra a pult felett még csak kevéssel múlt délután öt, és egyáltalán nem voltam éhes, erős késztetést éreztem, hogy egyek valamit a kis étteremben, majd visszatérjek várni a barátaimat. Így is tettem, és amikor hat óra körül újra a szállodába készültem belépni, Ramu lépett mellém.

Örömmel üdvözöltem, és megkérdeztem, megvárattam-e.

– Egyáltalán nem – mondta –, tudtam, mikorra várjalak.

A Pontiac a sarkon túl, a járda mellett parkolt. Ahogy beszálltunk, Firkon felől érdeklődtem.

– Ezúttal nem tudott velünk jönni – felelte Ramu –, és kérte, mondjam meg neked: sajnálja, hogy nem láthat.

A tartós boldogság és várakozás érzése velem maradt a Los Angelesből kivezető hosszú út alatt is. Néha váltottunk pár szót, de többnyire hallgattunk.

Végül letértünk a főútról, és körülbelül fél órán át döcögtünk egy keskeny úton. A sötétséget kémleltem, hátha megpillantom a Felderítő hajót, és végül egy halvány fényt láttam a távolban. Ahogy a körvonalak tisztultak, a méretéből tudtam, hogy ez a szaturnuszi Felderítő vagy egy hasonló hajó lesz.

Ugyanaz volt, és Zuhl már ott várt, hogy üdvözöljön minket. Az út a lebegő anyahajóhoz gyorsan véget ért. – Ez az…? – kezdtem, Zuhl pedig mosolyogva bólintott: – A szaturnuszi hajó, amin korábban voltál? Igen. A leszállási procedúra pontosan úgy zajlott, mint az előző látogatáskor. Ahogy Zulu a nagy társalgó felé vezetett, megállt egy pillanatra, és így szólt: – Maga a mester kérte, hogy hozzunk el ma este. Ez a látogatás kizárólag azért van, hogy beszélhessen veled. Ha az örömöm fokozható volt, e hír hallatán megtörtént.

Belépve újra lenyűgözött a terem szépsége és a benne uralkodó harmónia. Mindenki jelen volt, akivel korábban találkoztam, és nem voltak idegenek, kivéve két gyönyörű nőt, akik annyira hasonlítottak egymásra, hogy ikrek is lehettek volna. Még a bemutatás előtt sejtettem, hogy szaturnusziak. Blúzuk jobb ujján, a válluk közelében ugyanazt a jelvényt viselték, amit a szaturnuszi férfiak ingén láttam a legutóbb. Miután barátaim üdvözöltek, köszöntöttem a két kedves idegent is. Megjelenésükben és ruházatukban is különböztek a többi nőtől. Mivel közel álltak hozzám, lehetőségem volt alaposan szemügyre venni őket. Mindkettőjüknek sötétbarna haja és szeme volt, sűrű, ívelt szempillákkal. Arcbőrük szinte megdöbbentően fehér volt, arcukon rózsás pírral; ajkuk telt és vörös. Mindketten élénkebbnek tűntek a többi nőnél. Úgy vélem azonban, hogy ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy szaturnusziak, inkább a saját egyéniségükből fakadt.

Világoskék blúzt viseltek, hosszú, bő ujjakkal, amelyek a csuklónál szorosan záródtak. Ezek a blúzok inkább rövid kiskabátra hasonlítottak, nyakuknál keskeny, hengerelt gallérral. Szoknyájuk ugyanolyan színű és anyagú volt. Ez utóbbi igen könnyű textúrájúnak és teljesen más szövésűnek tűnt, mint amilyeneket eddig láttam. A bő szoknyáknak széles övrészük volt, és bokáig értek, akár a többi nőé. Apró lábukon őzbarna szandált viseltek.

A mestert nem láttam, és feltételeztem, azért áll mindenki, mert az ő belépésére várnak.

– Ma este elég nagy a mozgás a légierejük részéről – mondta Ramu –, ezért a hajó most emelkedik. Valószínűleg kilencvenezer láb magasságban fogunk lebegni a Föld felett.

Mondanom sem kell, semmiféle mozgást nem éreztem.

Ekkor belépett a mester, és mindenki felé fordult.

Ahogy tekintete találkozott az enyémmel, elmosolyodott, és odasétált egy asztalhoz, amelyet alacsony, karfás székek vettek körül, tetszetős, tompa fényű selyemhez hasonló kárpittal bevonva.

Ramu odavezetett, a mester pedig jelezte, hogy foglaljak helyet a jobbján. Az egyik szaturnuszi hölgy a másik oldalamra ült, és miközben az emberek elhelyezkedtek, megragadtam az alkalmat, hogy megkérdezzem a jelvény jelentését. Készségesen megfordult, hogy megvizsgálhassam a jobb vállán lévő emblémát, és így szólt: – Azt jelzi, hogy a Szaturnusz ennek a rendszernek a Törvényszéke. Bár nem tudtam pontosan, mit ért „törvényszék” alatt, nem magyarázta tovább. A minta egy gyűrűvel övezett gömbből állt (ahogy a gyűrűs bolygó fest a távcsöveinkben), a gömb belsejében pedig egy egyensúlyban lévő mérlegpár volt.

Megköszöntem, hátradőltem a székemben, és alig hittem el, hogy valami ennyire kényelmes lehet. Még a mi légpárnáink sem simulnak úgy a testhez és támasztják alá azt, mint ez a szék. A mester beszélni kezdett: – Fiam, ha némely dolog, amit ma este hallasz, ismétlésnek tűnik, az azért van, mert amikről beszélek, fontosak a megértésedhez, és talán egy alaposabb magyarázat segít megjegyezned őket.

Örültem, hogy ezt mondja, mert a nekem ígért telepatikus segítség ellenére is aggódtam, hogy nem fogok mindenre emlékezni.

– Egy nagy tévhit, amely elhatalmasodott a Föld népén – mondta a mester –, az a szokás, hogy sok részre osztjátok azt, amit soha nem szabadna megosztani. Számtalan megosztottságotok van formákban és tanításokban, szilárd rokonszenvekben és ellenszenvekben, amelyek mind csak a zavarodottságot növelik a bolygótokon.

– Nekünk, más világok lakóinak nincsenek ilyen megosztottságaink, mert felismerjük minden dolog összefüggését és egymásrautaltságát. Tudom, hogy mélyen átérezted az Istenségről alkotott felfogásunk erejét és ragyogását ott a falon, előtted. Azzal, hogy ezt a képet mindig a szemünk előtt tartjuk vizuálisan, és szívünkben őrizzük, soha nem felejtjük el, hogy Benne minden formának megvan a létezése.

– Ő az adományozója annak, amit ti „életnek” neveztek az emberek számára. Ő az adományozója az életnek rajtunk keresztül a mi teremtményeinknek is, amelyekben Ő az oktatója annak, amit létre kell hozni. Ő az, aki tudja, hogyan kell az ásványokat és az elemeket kombinálni – nemcsak azért, hogy minket szolgáljanak, hanem a Világegyetemet is, egyre jobban, ahogy az egyik forma tapasztalatai által felemelkednek, hogy alkalmassá váljanak egy magasabb formára. Mi a Vénuszon, és más bolygókon a fejlődés különböző fokain, az ásványokat és elemeket az örökké aktív Isteni kifejeződés esszenciájaként ismerjük el, állandó újszerűséggel. Ezért a monotonitás, ahogy ti a Földön ismeritek, soha nem létezhet.

– Így tehát, ahogy a teljes Világegyetem Isteni Teremtőjének teremtményét tiszteljük, ugyanúgy tiszteljük és becsüljük az ember alkotását is, aki az elemeket a szolgálat különböző csatornáiba tereli. Cserébe az elemek is vágynak arra, hogy napról napra jobban szolgáljanak, hogy ők is magasabb szolgálati szintre emelkedjenek… egy olyan szolgálatra, amely soha nem ér véget, mert örökkévaló.

– Példaként, hogy ezt tisztábban megértsd: az a vasdarab, amit a Földed ásványai között találsz, egy bizonyos csatornán szolgál téged. Ám ha ezt a vasat átitatod egy erővel, amit „elektromosságnak” nevezel, a vas megváltoztatja korábbi szolgálatát egy másik típusúra, amit „mágnesesnek” hívunk. Ezáltal olyan vonzerővel ruháztad fel, amellyel korábban nem rendelkezett. Ezt értjük az elemek vagy ásványok fejlődése alatt a jobb szolgálat érdekében. Hiszen először csak ásványi vas volt; aztán elérte a szolgálat magasabb fokát, ahol képes volt vonzani, amire eredeti állapotában nem volt képes. És így tovább, ez a vas fejlődhet a Teremtőjének tett egyre magasabb szintű szolgálat felé.

– Látod tehát, mit értek az alatt, amikor arról beszélek, hogy az ásványok és más elemek szolgálják az embert. Ezáltal ők maguk is felruházódnak bizonyos felfogóképességgel a mindent magába foglaló Intelligencia szolgálata révén. Ezt a törvényt, úgy hiszem, a Földön a Transzmutáció Törvényeként vagy az Evolúció Törvényeként ismeritek.

– Az olyan emberi test, mint a tiéd vagy az enyém, elemekből és ásványokból áll. És be tudod bizonyítani, hogy ezek az elemek és ásványok, amelyek a testedet alkotják, engedelmeskednek a rájuk helyezett benyomásoknak. Mert ha a benyomások örömteli természetűek, az „embernek” nevezett lény örömteli. De ha haragos állapotban van, akkor a test azt fejezi ki, bizonyítva, hogy a benne lévő ásványok és elemek folyamatosan szolgálják az Intelligenciát. Nélküle nem emelkedhetnének a kifejeződés magasabb szintjére.

– Ti, földi emberek, folyamatosan katasztrófát idéztek elő azzal, hogy olyan kombinációkat hoztok létre, amelyek ellentétesek egymással, ahelyett, hogy együttműködnének. Valami mást csináltatok magatokból, mint az Isteni eredetetek. Sok hamis koncepciót adtatok a lényetekhez ahelyett, hogy természetesek maradtatok volna; mint egy gyönyörű nő, aki fenséges a szépségében, mégis sok csecsebecsét aggat magára, amelyek végül fontosabbá válnak a saját szépségénél.

– Ugyanezt tettétek azzal, hogy olyasmit adtatok hozzá, amiben nincs valódi élet vagy intelligencia. Hadd mutassak rá valami olyasmire, ami az emberi lény sajátja, és ami szerint mi a Vénuszon élünk, ti viszont nem, bár ezek az elvek a tiétekre és más világokra is érvényesek.

– Azt állítjátok, hogy öt érzékszervvel rendelkező lények vagytok, és listázzátok a többit – a hatodikat, hetediket és így tovább. Ezeket az önkényesen kitalált érzékeket próbáljátok fejleszteni ahelyett, hogy megértenétek és fejlesztenétek azokat, amelyek valóban léteznek. Azzal, hogy kijelentitek, létezik tisztánlátás, tisztánhallás, gondolatátvitel vagy érzékszerveken túli észlelés, a kifejeződés egyetlen teljes fázisát legalább négy külön osztályba soroljátok. Ennek eredményeként valódi identitásotok összezavarodott és elveszett.

– Hadd világítsam meg ezt kicsit. Először is, az ásványok és elemek által a természet termékei vagytok. Másodszor, e forma intelligens kifejeződéseként az Isteni Teremtőtök termékei vagytok. Lényetek ásványi és elemi része négy úttal, vagy érzékkel lett felruházva, amelyeken keresztül kifejeződik abban, amit ti fizikai megnyilvánulásnak hívtok. Az Intelligencia vagy istenség az egész forma minden egyes sejtjén keresztül kifejeződik, amit ti fizikainak címkéztetek.

– A négy érzék, amelyre utaltam: a látás, a hallás, az ízlelés és a szaglás. Vedd észre, hogy nem említettem azt az érzéket, amit ti a Földön „tapintásnak” hívtok. Mert a tapintás az az intelligencia, amely megelőzi az összes többit.

– Hadd magyarázzam el így: senki semmilyen világban nem képes olyan formát építeni, mint a tiéd, vagy képessé tenni az életre úgy, ahogy te élsz. Erre csak a Világegyetem Teremtője képes. Ezért el kell ismerned, hogy amikor egy forma fogantatása megtörténik egy formán belül, a leendő anya nem tudja, mit kell tenni egy másik test tökéletes felépítéséhez. Mégis, a fogantatás a teljes megnyilvánulás felé növekszik, amíg végül meg nem születik abban, amit ti fizikai világnak hívtok.

– Amikor megszületik, ennek a kész formának van szeme, füle, szája és orra. A szemek látnak, a fülek hallják a hangokat az első alkalommal; az orr szagol, az íny pedig ízlel az első alkalommal. Ezek mind a test részeként lettek létrehozva. Ahogy a test először látja a fizikai világot, úgy tesz a kifejezés e négy útja is, hiszen a testhez tartoznak. Mégis, e forma anyja nem tudta, hogyan épült fel.

– De a tapintás érzéke, amelyet kihagytam az érzékszervek csoportjából, tudta. Mert emlékezz, amíg a kicsi még az épülési folyamatban volt az anya testén belül, ha nyomás érte az anya testét, a belső testet is riasztotta az a nyomás. És figyeld meg a kettő közötti különválasztást, mert amikor a megszületendő test készen állt a változásra az anyán belül, az anya sem nem irányította, sem nem utasította ezt a cselekvést, ami ebben az esetben elválasztja az érzetet két külön reakcióra – az anyáéra és a gyermekére. Ez bizonyítja, hogy mindegyik a másiktól függetlenül működik az érzet vagy érzés területén. Mégis egy test a testben. Ez is bizonyítja, hogy ez a dolog, amit „tapintásnak” vagy „érzésnek” hívunk, az intelligencia mezején működik, tudva, mit és mikor kell tenni. Úgy tűnik, ő a „tudó”.

– Amikor ezt vesszük figyelembe elemzés céljából, a tapintás érzékét sarkalatosnak ismerjük el, valójában ez a test lelke – a mindent magába foglaló intelligencia része. Mert ez egy érzés – és az érzés, ahogy ti ismeritek, az éberség állapota, vagy tudatos tudatosság, ahogy mi ismerjük.

– Nos, amikor ez a tudatosság elhagyja az ásványokból és földből álló testet, amit embernek hívunk, a szemek, a fülek, az ízlelés és a szaglás többé nem működik. Mert amikor a test eszméletlenné válik, nem ismer fel semmit, ami tapintás. Más szóval, verhetnéd azt a testet, nem lenne meg benne az az érzet, amit érzésnek vagy megérintettségnek hívnak.

– Másrészt, ha valaki elveszíti a látását, hallását, ízlését és szaglását, de megtartja a tapintás érzékét, ami a tudatosság, az illető többé-kevésbé él és intelligensen működik. És ha a testet ekkor megütik valamivel, érzi azt az érintést vagy fájdalmat, amit az előző állapotban nem.

– Így könnyű belátni, hogy az „embernek” nevezett test valódi intelligenciája az, amivel annyira visszaéltek és félrecímkéztetek: a tapintásként ismert érzék, amely a test lelke vagy élete. Az emberi test – és ugyanez igaz minden más formára – valójában olyan szolgálatokra épült, amelyeket ásványai és elemei a kifejezés négy fő fizikai útján keresztül fognak nyújtani. Miközben az ötödik, a tapintás, egy univerzális érzék, amely érzetet ad a másik négynek. Amint ez a tapintásérzék távozik, a másik négynek nincs ereje az érzékelésre vagy a működésre.

– Amikor az ember felismeri ezt a tényt, akkor megtalálja önmagát, mint a maszk mögötti valóságot. És amikor ez megtörténik, a korlátolt börtön, amelyben oly régóta élt, feloldódik, és a Világegyetem lakójává válik. Mint ilyen, látja a törvény működését minden formában, függetlenül attól, mi legyen az a forma, beleértve magát a bolygót is, amelyen él. Akkor ismeri meg az ember önmagát! És ezáltal ismer meg minden dolgot. Valamint úgy ismeri meg Teremtőjét, ahogy soha korábban: mint az Univerzális vagy Isteni Intelligenciát.

– E felismerés vagy megértés révén emelkedik az ásványi ember az Atyával való egység állapotába, ahol az Atya és a Fiú eggyé válik. Amint a földi ember megtanulja és felismeri ezt – nemcsak az elméjével tudva, hanem megélve, ahogy mi tettük –, ugyanolyan öröme lesz az életben, mint nekünk a többi bolygón.

– Ahogy a Bibliátok mondja, a tékozló fiú így tért haza: feladta fizikai-ásványi hiúságait, és ezeket tette magának szolgálóvá az Atyja szolgálatában, ahelyett, hogy ő szolgálná azokat.

– Természetesen, fiam, te ismered ezt a törvényt, és évek óta próbálsz eszerint élni és ezt tanítani. Ez számodra nem új, és nem is a te eredeti tanításod. Ez egy univerzális törvény, amelyet minden embernek ismernie és élnie kell, ha remélik, hogy élvezhetik Isteni születési jogukat, mint az Atya fiai. Meg kell értetned, amilyen jól csak tudod, földi testvéreid elméjével, hogy önmaguk ismerete az első feltétel. És az első kérdések:

– Ki vagyok én? Milyen utakon keresztül tudok kifejeződni, hogy visszatérjek az egységbe, amelyből kiestem?

– Emlékeztesd őket, hogy az Embernek nincs mit hozzáadnia. Csak azt kell kifejeznie, ami már az övé. De meg kell tanulnia megérteni, mije van, és élni ezt a megértést. Mert a megélés az, ami fontos. Amint ez teljesül, a földi ember bajai hamarosan elenyésznek. Mert akkor ezek az elemek, amelyeket a látás, hallás, ízlelés és szaglás négy érzékének felépítésére használnak, elkezdenek fejlődni odáig, ahol érzékenyebb műszerekké válnak, nemcsak azért, hogy abban szolgáljanak, amit ti fizikai világnak hívtok, hanem az univerzális szolgálatában is.

– Egy másik tény, amit a földi embereknek fel kell ismerniük, hogy az „univerzális” magában foglalja a fizikait is, nem azon kívül van. Mert minden, ami a Világegyetemen belül történik, az az Isteni vagy Legfőbb Intelligencián belül is van – nem azon kívül.

– Ezért törődünk annyira a ti világotokkal és életetekkel, mint a sajátunkkal, mert mindannyian a Legfőbb Intelligencia ugyanazon országában vagyunk. Ezt tanultuk és éltük mindezen évszázadok és évezredek során. E megértés miatt nem tudunk ártani ártó szándékkal, ahogy ti teszitek a Földön. Mert tudjuk, hogy együtt kellene élnünk azzal, amit eltorzítottunk, mivel minden a háztartáson belül van.

– Amint a fizikai ember elméje felemelkedik a megértés e fokára, nem lát semmit csúnyának vagy kellemetlennek, hanem mindent a szépség és elragadtatás szentsége felé tartó folyamatnak lát. Ahogy a földi emberek fontolóra veszik ezt a törvényt, látni és érteni fogják, hogyan dolgozik minden az alacsonytól a magas felé, ami az univerzális cél; és nem a magastól az alacsony felé. Mégis az erő a magastól fejeződik ki egészen az alacsonyig, hogy az alacsonynak legyen ereje felemelkedni a magasba. Örökös vegyülés van, de soha nincs megosztottság. Ismerve ezt a törvényt, bolygóink lakói felhasználták azt fejlődésükhöz, és használata révén eljutottak az örök élet és a benne betöltött szerepük felismeréséhez.

A túlnépesedés gondolata villant át az agyamon, mivel ez nálunk, a földi nemzeteknél gyakran aggodalomra ad okot. Ez a nagy bölcsességű ember a legkisebb fennakadás nélkül válaszolt a gondolatomra.

– Nem, fiam. Mi nem vagyunk túlnépesedve, és ilyen állapot soha nem fenyeget minket, mint a ti földi népeiteket. Mert mi nem szaporodunk gondolkodás vagy tervezés nélkül, mint ti. Van egy természetes egyensúlyi törvény, amelyhez tartjuk magunkat. Emellett azok, akik sok tudást szereztek az egyik bolygón, ha úgy döntenek, kereshetik az újjászületést egy másikon. E célból két választásuk van. Végrehajthatják ezt a változást a születés csatornáján keresztül, vagy elviheti őket közvetlenül egy hajó, még ugyanabban a testben. Ez sokszor megtörtént, még a Földön is. A túlnyomó többség újjászületés útján haladt a Földről egy másik bolygó felé. Másokat, bár keveset, közvetlenül vittek el, ahogy a Bibliátok írja.

– A halál más bolygókon is megtörténik, éppúgy, mint a Földön. De mi nem hívjuk halálnak, és nem gyászoljuk azokat, akik távoztak, mint ti a Földön. Tudjuk, hogy ez a távozás csak egy állapotból vagy helyről való átmenetet jelent egy másikba. Felismerjük, hogy ez nem több, mint kiköltözés az egyik házból és beköltözés egy másikba.

– Nem vihetjük magunkkal a házainkat, amikor egyik helyről a másikra megyünk. Ugyanígy nem vihetünk át egy testet, ami a ház, egyik világból a másikba a halálban. A ti földi testeitek anyaga a Földhöz tartozik, és ott kell maradnia, hogy fenntartsa a világotokat. De amikor a Földről egy másik bolygóra költöztök, az a világ kölcsönöz majd nektek az anyagaiból, hogy házat építsetek az ott létező igények és feltételek szerint.

– A földi ember elképzelése a Világegyetemről nagyon kicsi. Nem tudja felfogni a határok nélküli Világegyetemet. Mégis használja az örökkévalóság szót. Az örökkévalóság az ember saját meghatározása szerint is azt jelenti, hogy nincs kezdete és nincs vége. Akkor milyen hatalmas a Világegyetem? Olyan hatalmas, mint az örökkévalóság.

– Tehát az ember nem egy ideiglenes megnyilvánulás. Ő egy örök megnyilvánulás. És azok közülünk, akik megtanulták ezt az igazságot, egy állandó jelenben élnek, mert mindig jelen van.

– Mi a Vénuszon hasonlóan öltözködünk, mint ti, és sok dolgot hasonló módon teszünk. Nincs nagy különbség a mi formánk és a tiétek között, sem a formára való ruházatban. A nagy különbség abban a megértésünkben rejlik, hogy kik vagyunk.

– Mivel megtanultuk, hogy az élet mindent magába foglal, és hogy mi magunk vagyunk az az élet, tudjuk, hogy semmit sem sérthetünk meg anélkül, hogy magunkat ne sértenénk. Az életnek pedig, hogy örökké élet maradjon, lénye elsődleges állapotában kell maradnia, és hogy ezt kifejezze, örökké újnak kell lennie.

– Ezért, mint mondtam, monotonitást soha nem tapasztalunk. Minden múló pillanat örömteli. És nem számít, milyen munkát kell végeznünk. Ha el kell végezni azt, amit ti fizikai munkának hívtok, teljes örömmel és szeretettel tesszük a lényünkben. A mi bolygónkon is minden napnak megvan a maga elvégzendő feladata, pontosan úgy, mint nálatok. Minden embert és minden formát egyaránt tisztelünk a szolgálatért, amit nyújt. Senkit sem ítélünk meg a hiányosságai alapján. Nem számít a vállalt szolgálat fajtája, legyen az, amit ti alantasnak hívtok, vagy sem. Minden szolgálat egyenlő elismerésben részesül. A földi emberek is megkapták ezt a törvényt, mert elvitték oda azok, akik ismerték, és akik egy időben más bolygókon gyakorolták. Ez fejeződött ki Salamon templomának építésénél. A szőlőmunkások felfogadása, ahol mindenki egyformán egy dénárt kapott a nap végén – ahogy Jézus, a Messiásotok elmesélte –, a szolgálat egyenlő tisztességének elismerése volt.

Amikor a nagy mester elhallgatott, és könnyedén végigsimította a kezét a homlokán, rájöttem, hogy olyan feszült figyelemmel hallgattam, hogy meg sem moccantam. Más pozícióba helyeztem a testem, és vártam, hogy folytassa a beszédet.

– Bár a levegő minden bolygón kissé eltér, szemben tudósaitok jelenlegi hiedelmeivel a földi ember bárhová elmehetne a Világegyetemben kényelmetlenség nélkül. Valóban, ez lesz a természetes öröksége, amint eléri önmaga megértését, és felismeri formájának nagy alkalmazkodóképességét.

Ismét megállt, és kissé meghajtotta a fejét, mintha meditálna, mielőtt folytatta volna. – A tudatos észlelésnek olyan fokára fejlődtünk, amely nem engedi meg, hogy bármilyen csoport tagjai között üljünk az áldás gondolata nélkül. Mert az ő jelenlétük előttünk már áldás, mert nem csupán embereket látunk bennük, hanem az Isteni Intelligenciát élő állapotban egy emberinek nevezett formán keresztül. Ugyanez az éberségünk minden emberen kívüli forma felé is.

– Látjuk az Isteni Tudatosságot, amint kifejezi Önmagát bármely és minden forma növekedésén keresztül, a legkisebbtől a legnagyobbig. Megtanultuk, hogy semmi, semmilyen forma nem lehetne az, ami, ha nem haladna át rajta az élet, vagy nem támogatná azt. Az élet pedig, amit mi elismerünk, az Isteni Legfőbb Intelligencia.

– Egyetlen pillanat sem múlik el, még alvás közben sem, hogy ne lennénk tudatában ennek az Isteni Jelenlétnek.

– Ez az „ember” formájának valódi célja… amiért létrehozták. Mert míg minden más forma a maga sajátos szolgálati területén ad kifejezést, az övé az ásványok és elemek azon fejlett formája, amely képes az Isteni Intelligencia legmagasabb állapotának kifejezésére.

– Nem állunk őrségben egymás ellen, és nem áhítozunk semmire, ami másé. Mert mindannyian egyenlő részesei vagyunk bolygóink javainak.

Tisztán értettem mindazt, amit ez a más világokból való nagy tanító mondott, de egy kérdés fogalmazódott meg bennem. Kíváncsi voltam, hogyan tekintenek az élelemért való ölésre – ha egyáltalán ölnek –, vagy akár a gyümölcsök és zöldségek fogyasztására, hiszen ezek is éltek a maguk kifejezési formájában. És mint mindig, a válasz megszólalás nélkül is megérkezett.

– Nincs ebben semmi illogikus, fiam. Amikor megeszel egy salátalevelet, az a részeddé válik, nem igaz? Ennek eredményeként attól kezdve veled együtt kezd el dolgokat tapasztalni. Tehát amit valójában tettél, az az, hogy átalakítottál (transzmutáltál) egy formát a saját formáddá. Ha nem ez lett volna a helyzet, a salátalevél beérett volna, majd magot hozott volna, hogy újra pótolja saját fajtáját, és ez lett volna a teljes tapasztalata. De azzal, hogy téged szolgált, rajtad keresztül egy magasabb szolgálatra emelkedett.

– Az indíték is szerepet játszik ebben az elvben. Ha az indítékod a pusztítás, ártás vagy kizsákmányolás, akkor az rossz. De ha az indítékod magában foglalja azt a szolgálatot, amit egy másik formának nyújthatsz azzal, hogy felhozod a saját szintedre önmagad által, akkor az helyes. Mert valójában egy ásványt alakítasz át egyik állapotból a másikba, hogy az még nagyobb szolgálatot tehessen. Ezt téve a növekedés vagy fejlődés törvénye szerint cselekszel, amit a világotokban gyakran „evolúciónak” hívnak. Ez a Teremtőd törvénye.

– Világotok emberei nagy ügyet csinálnak a forma széteséséből, nem ismervén a felemelkedés törvényét, mert elkezdték azt hinni, hogy a forma minden. De a forma csak egy csatorna, amelyen keresztül az élet, vagyis az intelligencia kifejeződik. A Mindent Magába Foglaló Intelligencia nem tud kifejeződni egy salátalevélen keresztül. Tehát a salátalevelet fokozatos szakaszokban át kell alakítani egy magasabb formába, amelyen keresztül nagyobb szolgálatot fejezhet ki. Így kapja meg jutalmát.

– Amikor földi embereitek teljes mértékben elfogadják és élik ezt a törvényt – ahogy más bolygók és rendszerek lakói már elfogadták és élik –, a Föld atmoszférikus viszonyai megédesednek. Mert akkor minden forma örömteli sugárzást bocsát ki magából, amely átitatja a levegőt, amelyben az emberiség él.

– Tudni akartad, milyen módszerrel fejlődtünk arra a szintre, amelyen most élünk. Ezek azok az alapvető törvények, amelyek szerint élünk, és amelyek révén a földi emberek is fejlődhetnek, ha úgy döntenek, hogy elfogadják és élik őket.

– Amikor a földi emberek megtanulják, hogy nem ők a test vagy a ház, hanem csupán a test vagy a ház lakói, bárhol építhetnek otthont, ahol csak akarnak, mert ők is az elemek mestereivé válnak ahelyett, hogy az elemek uralkodnának rajtuk.

– Míg ti a Földön eljutottatok bizonyos elemek bizonyos fokú uralásáig, a tudásotokkal való visszaélés széles körű, és az elemek ellenetek fordulnak, hogy elpusztítsanak, ahogy a múltban is sok más civilizáció pusztult el a Földeteken.

– Ebben a szakaszban találjuk ma a földi embereket. Nem tehetünk mást, mint hogy továbbra is próbálunk segíteni, ahol csak alkalom adódik, de nehéz elegendő számban elérni olyan fejletlen elméket, mint amilyenek a földi embereké.

A mester elhallgatott egy pillanatra. Majd azt mondta: – Nem ez az első alkalom, hogy elhoztunk a hajóinkra, és nem is az utolsó. Biztos lehetsz benne, hogy mi, más világok lakói időről időre elhozzuk neked az igazságot, hogy továbbadhasd földi embertársaidnak. Mesélünk majd más világok fizikai életéről, csakúgy, mint amiket ti spirituális vagy vallási igazságoknak hívtok, bár mi nem teszünk ilyen különbséget. Csak egy élet van. Az az élet mindent magába foglal, és amíg a földi emberek rá nem jönnek, hogy nem szolgálhatnak vagy élhetnek két életet, csak egyet, addig állandóan szemben állnak majd egymással. Ez az egyik fő igazság, amit minden földi embernek meg kell tanulnia, mielőtt a világotokon az élet hasonlatossá válhatna a más bolygókon folyó élethez.

– És most, fiam, itt az ideje, hogy visszatérj a Földre. Amit tanultál, nagy értéket képviselhet bolygód népe számára. Beszélj nekik szóban és írásban. Ne félj, hogy bármit is elfelejtesz abból, amit mondtak neked. Mert amint beszélsz vagy írsz, az első gondolattal az emlékezet folyamatos áramlása érkezik majd hozzád.

Egy másik világ e gyönyörű hajóján béke volt. Az éjszaka leckéje mély volt megértésben és jelentésben. Valahogy tudtam, hogy mindenki hallotta már ugyanezt a leckét, talán sokszor az élete során. De úgy tűnt, ez olyasvalami, amit szeretnek, mintha a mesélésben valami új nyílna meg minden hallgatóban, és ő is növekedne a saját megértésében.

Ismét azt kívántam, bárcsak ne kellene visszatérnem a Földre, hanem maradhatnék ezekkel a kegyes barátokkal, és velük utazhatnék más világokba. De a bölcs így szólt: – Fiam, még sok tennivaló van a Földeteken. Az emberek éhesek, és táplálni kell őket. Visszatérsz, és megosztod velük a szellemnek ezt az eledelét, hogy ne vesszenek el a tudatlanság sötétségében, amely oly sok nemzedéken át uralkodott a Földeteken.

A visszaúton még mindig hallani véltem a mester szavait, amint gyengéd határozottsággal hullottak a tudatomra abban a csendben, amelyet sem Ramu, sem Zulu, sem én nem törtünk meg.

Ugyanez volt a helyzet a városba vezető út alatt is. Halványan emlékszem, hogy búcsút vettem a Felderítő hajó pilótájától, de nem hiszem, hogy szavak hangoztak volna el.

Amikor Ramu megállt a szálloda bejáratánál, lassan kiléptem a járdára. Majd megfordultam, halványan érezve, hogy mondani akarok valamit. Bár Ramu valószínűleg már előttem tudta, mi az, csendben várt, megértéssel a szemében és komoly mosollyal az ajkán.

Aztán hirtelen beugrott. – A mentális üzenet, amit ezúttal kaptam – mondtam –, sokkal tisztábbnak tűnt… biztosabbnak tűnt a tudat, amikor elindultam Los Angelesbe, hogy mi fog történni. Maga a mester lépett velem mentális kapcsolatba ezúttal?

– Igen – mondta Ramu –, ő volt. És ez nagyrészt felelős a különbségért, bár a te befogadóképességed is növekszik.

– De az a… a szellem elragadtatása, amit éreztem – folytattam, botladozva a kifejezés keresése közben. – Biztos vagyok benne, hogy az a mesteren keresztül érkezett hozzám.

– Igen – felelte Ramu ismét –, ő a (Nap)rendszerünkben még mindig jelenlévő egyik legfejlettebb lény. Már csak a jelenlétében lenni is annyit tesz, mint növekedni a szeretetben és a megértésben. Mindannyian szerencsések vagyunk.

Elbúcsúztunk, és bementem a szállodába.

Mint mindig az ilyen találkozók után, nem vágytam alvásra. Ezúttal meg sem néztem, hány óra van. Tudom, hogy sokáig álltam az ablaknál, felfelé nézve, nem lefelé. A különváltság különös érzése volt bennem, amit korábban is tapasztaltam, de ezúttal nem volt benne szomorúság. Úgy hiszem, hangosan is kimondhattam a gondolataimat. – Egy. Minden egy. Ott, itt és mindenütt. Nincs különváltság. …

13. Fejezet – Palomar Terracesben eltöltött napok

A következő néhány hónap során több alkalommal is kapcsolatba léptem velük, mind a hajók fedélzetén, mind pedig olyan más bolygókról érkezett emberekkel, akik névtelenül dolgoznak közöttünk.

A Palomar Gardens eladásra került, mi pedig néhány száz lábbal feljebb költöztünk a hegyoldalban. A Flying Saucers Have Landed (Repülő csészealjak leszálltak) című könyvem 1953 szeptemberében jelent meg Angliában, az amerikai kiadás pedig októberben követte.

Rengeteg tennivaló akadt ezen az új területen. Nemcsak sűrű magyaltölgy-erdő borította, de a föld is tele volt sziklákkal. Gyakran beszéltünk vágyakozva arról a tudásról, amely évezredekkel ezelőtt megvolt a Földön, és amely lehetővé tette az embereknek, hogy hatalmas kőtömböket emeljenek és mozgassanak, mintha csak pihekönnyűek lennének. A piramisokat építő egyiptomiak ismerték ezt a titkot, ahogyan azok is, akik a Húsvét-sziget hatalmas ókori szobrait a helyükre állították. Mi azonban kénytelenek voltunk pöfögő buldózerekre hagyatkozni, hogy utat törjünk a birtokunkon, és kiforgassuk a sziklákat.

Kicsiny csoportunk sok ösztönző esti órát töltött azzal, hogy azokat az egyszerű épületeket tervezgessük, amelyeket szívesen felhúztunk volna ide – nemcsak a saját igényeinkre, hanem azért is, hogy elszállásolhassuk azt az egyre növekvő számú embert, aki azért jött fel hozzám, hogy találkozzunk. Arra számítottunk, hogy a Palomar Gardens új tulajdonosai továbbra is étteremként és szerény vendégházként üzemeltetik majd a helyet, hiszen mérföldekre innen semmilyen hasonló szálláslehetőség nem volt. Valamilyen okból azonban úgy döntöttek, hogy bezárják. Így, bár nincs személyzetünk, úgy éreztük, udvariasságból meg kell vendégelnünk a látogatóinkat, tekintettel arra az erőfeszítésre, amit sokan tettek, hogy időt szakítsanak a látogatásra.

Sikerült felépítenünk egy konyhai egységet a hegy oldalában kialakított sík terasz közelében. A terasz létrehozása kolosszális munka volt, de néhány izmos fiatalember segítségével, akik felajánlották az idejüket, végül elkészült. Erőfeszítéseink bőségesen megtérültek. A terasz egy részét pompás magyaltölgyek árnyékolják, és innen rálátunk a hegycsúcsokra, amelyek lágy pasztellszínekben emelkednek egymás mögött, mígnem az utolsó szinte eggyé válik az égbolttal. Ezt a helyet kerti székekkel, padokkal és piknikasztalokkal rendeztük be, és vettünk egy kis faszenes grillt is.

Kezdetben mindannyian úgy éltünk, ahogy tudtunk, két régi faházban, amelyek a szomszédos telken lévő barátainkhoz tartoztak. A konyhai egységet – amely irodaként és egyikünk hálószobájaként is szolgált – gyülekezőhelyként használtuk, amikor az időjárás a házba kényszerített minket. Ekkor még sem folyóvizünk, sem áramunk nem volt. Egy tiszta ér futott a föld alatt a hegyoldalban. Ezt a felszínre vezettük, és készítettünk egy kis medencét lefolyóval, hogy a víz mindig friss maradjon. Innen vödrökben hordtuk fel a vizet.

Tudtuk, hogy álmaink és az igények ellenére nem vághatunk bele az építkezésbe, amíg nincs meg rá a pénzünk. Így, bár életmódunk a legtöbb ember számára kétségtelenül kényelmetlenül primitívnek tűnt volna, a munka pedig nehéz volt, boldogok voltunk azzal, amink volt. Minden apró kényelmi fejlesztés, amivel időről időre megkönnyíthettük a napi teendőket, többet jelentett számunkra, mintha könnyen jött volna.

Csodálatos nap volt, amikor rájöttünk: most már felhúzhatunk egy kis épületet, amelyben lesz egy tisztességes méretű szoba, ahol rossz időben is beszélgethetek a látogatókkal, és egy kisebb helyiség egy igazi irodának.

Ismertünk egy vállalkozót egy közeli kisvárosban, mintegy huszonöt mérföldre tőlünk, aki becsületes és megbízható volt, így felvettük vele a kapcsolatot. A konyhai egységet még teljesen egyedül, illetve jó barátainkkal építettük, akik közül néhányan már hosszú évek óta tanítványaim voltak az univerzális törvények tanulmányozásában. Az az első kis egység mindig sokat jelent majd nekem a barátság és a hűség miatt, amely lehetővé tette a megvalósítását.

Most viszont már lehetett igazi vállalkozónk! Nagyon derék embernek bizonyult, és érdeklődni kezdett a munkám iránt. A kis házikó gyorsan elkészült. Maradt annyi pénzünk, hogy vonzó kényelemmel berendezzük. És még két kis mosdó is volt benne, közöttük egy zuhanyzóval! Bár az áramot csak néhány héttel ezelőtt vezették be (e sorok írásakor), a víz már korábban is folyt a csövekben – és mit számított, hogy hideg volt, és csak csordogált! A hosszú várakozás az áramra – amely most már hőt ad nekünk, és elavulttá tette a gyertyákat meg a kerozinlámpákat – csak egy újabb örömforrás volt, amiért érdemes volt várni.

Miközben a jelenlegi kényelmünk felé haladtunk, sikerült jó néhány állatot is a nekik kijáró stílusban eltartanunk. Volt köztük két kutya és hat macska, nem beszélve teremtménytársuk, a borz gyakori és illedelmes látogatásairól. Ezek a sokat rágalmazott állatok hajlamosak a társasági életre és barátságosak, ha nem ellenségeskednek velük, és felismerik a barátot, ha látják. Tejet isznak a macskák táljából, és osztoznak a húson a kutyákkal, ami ellen az állatok ritkán tiltakoznak. Alkalmanként, amikor az egyik kutya úgy dönt, hogy ügyet csinál a dologból, és hangos csaholással lerohanja a betolakodót, Borz úr egyszerűen, méltóságteljesen és meglehetős gyorsasággal visszavonul a hegyoldalba – a felemelt farok pedig nem bizonyít semmit.

Az előadókörútjaim között – amelyek Közép-Nyugatra, New Yorkba és Kanadába szólítottak – minden olyan munkát elvégeztem a birtokon, amire alkalmas voltam, csak azért állva meg, hogy beszélgessek a barátaimmal és azzal a sok idegennel, aki látni jött engem. Bár voltak lekötött előadásaim a keleti parton és Angliában is, kanadai tartózkodásom alatt nagyon kimerültem, és elment a hangom. Az előadások túl sűrűn követték egymást, és úgy tűnik, képtelen vagyok megtanulni, hogyan spóroljak az erőmmel, amikor a szívemhez legközelebb álló témákról beszélek. A hivatalos előadások mellett a hallgatóim közül természetesen sokan szerettek volna kérdezni is. Valahogy nem tudtam megfogadni a jó tanácsot, miszerint hagyjam el az előadótermet, mielőtt ezek a jó emberek megrohanhatnának! Ennek eredményeként teljesen elnémultam, az orvosom pedig elrendelte mind a keleti parti, mind az angliai előadások lemondását, és legalább hat hónap teljes pihenést írt elő.

Ez a döntés nagy csalódás volt számomra nyilvánvaló okokból, de kénytelen voltam fejet hajtani előtte. Miután visszatértem az általam annyira szeretett hegyek közé, hamarosan visszanyertem a hangomat, és legalább ahhoz ragaszkodtam, hogy használjam, amikor látogatók érkeznek.

Attól tartok, nehéz eset lehetek azoknak, akik próbálnak rávenni, hogy viselkedjek „józan ésszel”. Valószínűleg nekem egyszerűen nincs olyanom. Mindenesetre, bármennyit is áldozok magamból azáltal, hogy adok azoknak, akik felkerestek, tudom, hogy sokszorosát kapom vissza számos módon.

1954 júniusában Desmond Leslie, akivel New Yorkban találkoztam volna először, ha végig tudom vinni a programomat, eljött hozzánk Palomarba. Ez nagy öröm volt. Igen érdekes elmével és remek humorérzékkel megáldva sokat tett hozzá az itteni kis csoportunkhoz, nemcsak azáltal, hogy osztozott közös érdeklődésünkben, hanem részt vett abban a bolondozásban is, amely gyakran elhatalmasodott rajtunk, amikor pihenésre volt szükség a komoly témák után.

Bár eredetileg csak egy hónapot tervezett maradni, Desmond egészen augusztus végéig nálunk volt. Várom, hogy 1955-ben újra láthassam őt a saját országában, amikor átutazom, hogy teljesítsem az elhalasztott előadókörutat.

Összességében véve – a más világokból érkező barátaimmal való további találkozásokkal, az ezen a világon szerzett, sokféle típusú és fajtájú jó barátok növekvő listájával, a jó, egészséges szabadtéri munkával és e könyv anyagának összeállításával – napjaim nagyon teltek és boldogok voltak. Alkalmanként még pihentem is, amikor a barátaim kezdtek rám egy bizonyos kellemetlen módon nézni!

Hamar rájöttünk, hogy az új házikó funkcióját ki kell bővítenünk. Így közvetlenül Desmond érkezése előtt, hogy hálószobát biztosítsunk, felhúztunk egy válaszfalat a nagy szoba közepén, amelyet eredetileg fórumnak és kötetlen előadóteremnek terveztünk. Jelen állás szerint egyikünk még mindig a régi faházban aludt, egy másikunk ágya pedig a konyhai egységben volt. Az új elrendezés így biztosított nekünk egy fél előadótermet, ahol én alszom, egy rendes hálószobát és egy irodát, amelyben van egy pótágy. Igazán büszkék voltunk, amikor nem sokkal később egy katonai sátrat kényelmes alvóhellyé alakítottunk át azáltal, hogy egy rétegelt lemez alapra helyezve megemeltük a földtől, és szúnyoghálót futtattunk körbe a felső felén. Így végre kikerült az ágy a konyhából!

Még mindig el vagyok foglalva a víz tartályokba és a telek köré való vezetésével (néhány rátermett női segítővel!), és nagyon büszke vagyok az eredményre. A korábbi csordogálás a mosdókagylókban és a zuhanyzóban mára valóságos zuhataggá vált, és készítettünk egy igazi kis tavat egy magyaltölgy alatt, sziklakertjébe pedig virágokat ültettünk. Épp ma reggel vettünk ki a ház alól egy cementből készült Cupido-szobrot és egy darut, és a tóba helyeztük őket. Nagyon elégedettnek tűnnek.

Keményen dolgozunk, de boldogok vagyunk. A hegyek mindig ott vannak a szemünk előtt; soha nem unalmas a szépségük, amely változik a hajnallal, a ragyogó napsütéssel és a lemenő nappal. Kedvesek alkonyatkor is, akár a holdfény érinti őket, akár sötét sziluettként állnak a csillagos égbolt alatt.

És gyakran látjuk a Csészealjakat átsuhanni a fejünk felett. Sőt, az utóbbi hetekben a szomszédos városokban is sokan látták az űrhajókat. Megelégedéssel tölt el minket a tudat, hogy ott vannak felettünk, és az egész Föld egén. Reméljük, hogy a nem túl távoli jövőben világunk minden népe megláthatja és megismerheti őket annak, amik; és reméljük, hogy sokan azok közül, akiknek a szava meggyőző erejű lenne, akik már most is tudnak az igazságról, de eddig hallgattak, megszólalnak majd az egész emberiség érdekében.

14. Fejezet – A lakoma és a búcsú

A legutóbbi kapcsolatfelvétel 1954. augusztus 23-án történt. Desmond Leslie éppen Los Angelesben tartózkodott egy előadói felkérés miatt. Tudta, hogy ez a találkozó küszöbön áll, és nagyon szeretett volna velem tartani. Bár én is reménykedtem ebben, a Testvérek – olyan okokból, amelyeket nem részleteztek – nem tudták teljesíteni a kérést. Visszagondolva úgy vélem, ez azért volt így, mert azok a dolgok, amelyeket ezúttal mutattak és magyaráztak nekem, nem olyanoknak szóltak, akiknek nem volt korábbi kapcsolatfelvételük. Barátaim, Firkon és Ramu a szokásos módon találkoztak velem. Úton a Felderítő hajó felé Firkon így szólt: „El kell mondanom, hogy a ma esti találkozó egy búcsú lesz számodra és számunkra is. Miután ma éjjel visszaviszünk a szállodádba, visszatérünk a Felderítőhöz, majd onnan a hordozóhajóra, amely visszavisz minket a szülőbolygóinkra. Küldetésünk a Földön véget ért.”

Hatalmas szomorúság öntött el.

Ramu gyorsan hozzátette: „De csak testi formában veszítesz el minket. Ne feledd, hogy gondolatban továbbra is tudunk kommunikálni, bárhol is legyünk.” Ebből a gondolatból merítettem némi vigaszt, de abban a pillanatban ez édeskevésnek tűnt. Aztán Firkon megértéssel teli hangon így szólt: „A barátunk vagy, és az a végtelen tér, ami közénk ékelődik, ezen soha nem változtathat.” Szégyelltem magam az érzelmeim miatt. Bár nem tudtam teljesen elűzni őket, valamennyire mégis sikerült felülemelkednem rajtuk. Azon tűnődtem, vajon a jövőben egy másik, a Földünkön ideiglenesen tartózkodó „kapcsolattartó” embert – vagy embereket – jelölnek-e ki arra, hogy találkozzon velem. De erre a ki nem mondott kérdésre egyikük sem adott választ. Azzal az érzéssel maradtam, hogy ez talán valóban búcsú lesz, legalábbis egy jó időre – nemcsak attól a két baráttól, akik között most az utazás során ültem, hanem minden további űrutazástól is.

Ez az érzés, ahogy azt el lehet képzelni, minden új és csodálatos dolognak, amit ezen az éjszakán láttam, olyan metsző élességet kölcsönzött, amely elmélyítette az őszinte értékelésemet. Ez, kiegészülve azzal a hálával, amit a már korábban megadott dolgokért éreztem, olyan teljességet teremtett a szívemben, amelyet soha nem tudnék szavakba önteni.

Mivel már részletesen leírtam egy utazást ugyanebben a Felderítőben, csak annyit említek meg, hogy Orthon már várt ránk; a kis hajó kissé a föld felett lebegett, készen az azonnali felszállásra. Ezen az úton le sem ültünk. Figyelmemet megosztottam a változó grafikonok és az irányítópultnál álló Orthon között. Amikor beléptünk a vénuszi hordozóhajóba, ezúttal már egyáltalán nem éreztem azt a zuhanó érzést a gyomromban. Elértük a platformot és ismét megálltunk, mint az első utunk alkalmával. Ugyanaz a férfi volt ott, hogy a Felderítőre csatlakoztassa a töltőkábelt, de ezúttal követett minket a lépcsőn lefelé, be a társalgóba.

Belépve azonnal megcsapott az általános ünnepi hangulat. Rengeteg olyan ember volt jelen, akit korábban sosem láttam. Nagyon megörültem, amikor megláttam Ilmuthot és Kalnát, akik melegen üdvözöltek. „Mondta már valaki, milyen meglepetéssel készülünk neked ma este?” – kérdezte Kalna, és válaszra sem várva, lelkesen folytatta: „Egy neked tett ígéret be fog teljesülni!”

Mialatt Kalna beszélt, Ilmuth a kezembe nyomott egy serleget a finom gyümölcsléből. Észrevettem, hogy mindkét lány pilótaegyenruhát visel, és biztos voltam benne, hogy ez egy űrutazást jelent.

Sok férfi és nyolc nő volt jelen, beleértve Kalnát és Ilmuthot is. A többi nő ugyanolyan gyönyörű ruhát viselt, mint amilyet ők ketten az első találkozásunkkor. A férfiak kényelmes inget és nadrágot hordtak. Ismét mindenkin szandál volt.

Bár bemutatkozásra nem került sor, nem is hiányoltam, mert mindenki barátként üdvözölt, néhányan még a nevemen is szólítottak. Miután a köszöntések lezajlottak, felfigyeltem a háttérben szóló lágy zenére, amely kissé arra emlékeztetett, amit mi keletinek nevezünk.

Bár Ramu is kapott egy pohár gyümölcslevet, észrevettem, hogy a többi barátom nem tartott velünk. Ez akkor nyert magyarázatot, amikor Ilmuth így szólt: „Most a posztjainkra kell mennünk, hogy végrehajtsuk a meglepetést, amit Kalna említett. Ezúttal Ramu marad veled.”

Miközben Orthon és Kalna az egyik irányba indult el, Firkon és Ilmuth a hajó ellenkező vége felé tartott. Ramu és én néhány percig csendben iszogattunk. Boldog voltam, hogy részese lehetek annak a melegségnek és örömnek, ami áthatotta a termet. Ez segített a háttérbe szorítani a ma esti búcsú miatti szomorúságot.

Több csoport számomra ismeretlen játékokat játszott, és Ramu – észrevéve érdeklődésemet – javasolta, hogy sétáljunk egyet és nézzük meg őket közelebbről.

Négy férfi egy kis asztalnál kártyázott. A lapok eléggé különböztek a mieinktől, bár a méretük nagyjából megegyezett. Nem voltak rajtuk számok, de mindegyiken volt valamilyen ábra. Próbáltam megnézni, van-e két egyforma, de amennyire láttam, nem volt.

Egy másik csoport kis színes golyókat gurított egy sima táblán. Arra gyanakodtam, hogy ezeket valamilyen mágnesességgel tölthették fel, mivel nem voltak vájatok a táblán, a golyók mégsem mozogtak szabadon. Úgy tűnt, mintha bizonyos golyók magukhoz vonzották volna a többit.

Egy másik játék némileg az asztaliteniszünkhöz hasonlított, azzal a különbséggel, hogy egyszerre két labda volt játékban, ami nyilvánvalóan nagy ügyességet igényelt. A nők nagyon jónak tűntek ebben.

Feltűnt a hangos beszéd, a nevetés és az egyéb zavaró tényezők hiánya. Láthatóan mindenki jól érezte magát anélkül, hogy zajossá vált volna, mint ahogy az a Földön oly gyakran megesik. Nem úgy tűnt, mintha bárki is komolyan venné a játékokat, ahogy azt oly sokan teszik közülünk.

A hangulat vidám és laza volt. A játékosok gyakran barátságos mosollyal pillantottak ránk. Néhányan szóltak is hozzánk, és még mindig azon kaptam magam, hogy ámulok, milyen folyékonyan beszélik ezek az emberek az én nyelvemet. Egy idő után Ramu azt javasolta: „Átmenjünk a vezérlőterembe? Van ott néhány dolog, amit meg akarok mutatni neked, és biztos vagyok benne, hogy érdekesnek fogod találni.”

Italainkkal a kezünkben örömmel követtem őt abba a tágas terembe, ahol a sok táblázat, grafikon és műszer volt, és amelyeket már a hajón tett első látogatásomkor is láttam.

Amikor beléptünk, Ramu bizonyára megnyomott egy gombot, mert láttam, amint két egészen kicsi ülés emelkedik ki a padlóból, mintegy varázsütésre. Ugyanakkor, közvetlenül előttük, láttam a Holdunkat megjelenni egy hatalmas képernyő közepén. Lenyűgözött, milyen közelinek tűnt, és egyáltalán nem olyannak, mint egy képernyőre vetített kép, sokkal inkább úgy, mintha a tér mélysége venné körül. Szóval ez volt a meglepetés! Egy pillanatra azt hittem, hogy talán tényleg leszálláshoz készülődünk.

Ramu így szólt: „Most a Holdatoknak azt az oldalát látod, amelyet már ismersz, de nem fogunk leszállni rá. A képet az egyik távcső vetíti a képernyőre, amely még nem működött, amikor először jártál nálunk. Figyeld meg jól, ahogy közeledünk a felszínhez, és jelentős mozgást fogsz észrevenni. A Földről is látható számos nagy kráterben hatalmas hangárokat fogsz felfedezni – amelyeket onnan nem láttok! Figyeld meg azt is, hogy a terep itt nagyon hasonlít a ti sivatagjaitokhoz.

Ezeket a hangárokat olyan méretűre építettük, hogy az ennél a hajónál sokkal nagyobbak is könnyedén be tudjanak állni. Ráadásul ezekben a hangárokban számos munkás és családja számára találhatók minden kényelemmel felszerelt lakónegyedek. A hegyekből bőségesen vezetnek be vizet, pontosan úgy, ahogy ti is tettétek a Földön, hogy termékennyé tegyétek a sivatagi területeket.

Amikor egy hajó beáll ezekbe a hangárokba, egy nyomáscsökkentő folyamat megy végbe az utasokon. Ez körülbelül huszonnégy órát vesz igénybe. Ha ez nem történne meg, az emberek rendkívüli kellemetlenségeket tapasztalnának, amikor kilépnek a Holdra. Egy ilyen nyomáscsökkentő eljárás a földlakók számára még elképzelhetetlen. Túl keveset értenek a testi funkciókról és azok irányításáról. Valójában az emberi tüdő képes alkalmazkodni a nagyon alacsony és a nagyon magas nyomáshoz is, feltéve, hogy a leeresztés vagy a felfújás nem történik túl gyorsan. Ha siettetnék, az halált okozna.”

Örömmel vetettem volna alá magam a szükséges eljárásnak, csak azért a kiváltságért, hogy ténylegesen leszállhassak a Holdra. Semmi sem követelte meg azonnali visszatérésemet a Földre.

Ramu azonban együttérző mosollyal így szólt: „Sok mindent tartogatunk még számodra amellett, hogy megmutatjuk a holdatok másik oldalát, mielőtt visszavinnénk a Földre. Most figyelj jól, mert közeledünk a Hold pereméhez. Figyeld azokat a képződő felhőket. Vékonyak, és mintha a semmiből bukkannának elő, ahogy a felhők gyakran szoktak. Legtöbbjük egyáltalán nem sűrűsödik be, hanem szinte azonnal eloszlik. Ám kedvező körülmények között némelyik időnként mégis besűrűsödik. Ezeknek az árnyékát lehet látni a földi teleszkópokon keresztül.

Most a Földről sosem látott oldal felé közeledünk. Nézd a felszínt közvetlenül alattunk. Látod, ezen a részen hegyek vannak. Még havat is láthatsz a magasabb csúcsokon, az alacsonyabb lejtőkön pedig sűrű erdők nőnek. A Holdnak ezen az oldalán számos hegyi tó és folyó található. Az egyik tavat ott lent láthatod is. A folyók egy igen nagy kiterjedésű víztömegbe ömlenek.

Most számos, különböző méretű települést láthatsz, mind a völgyekben, mind a hegyoldalakon. Az emberek preferenciái itt is, mint bárhol máshol, eltérőek a tekintetben, hogy milyen magasságban szeretnek élni. És itt is, mint máshol, az élet fenntartásához szükséges természetes tevékenységek nagyon hasonlóak azokhoz, amik bárhol máshol megtalálhatók, ahol az emberiség él.

Ha lenne időnk leszállni és elvégezni a nyomáscsökkentést – folytatta Ramu –, majd körbeutazni, személyesen is találkozhatnál néhány ottani emberrel. De ami a Hold felszínének tanulmányozását illeti, a jelenlegi módszer sokkal praktikusabb.”

Ennek igazságát akkor értettem meg igazán, amikor egy tekintélyes méretű város rajzolódott ki az előttünk lévő képernyőn. Valójában úgy tűnt, mintha a háztetők felett sodródnánk, és láttam a tiszta, szűk utcákon sétáló embereket. Volt egy sűrűbben beépített központi rész, amiről feltételeztem, hogy az üzleti negyed lehet, bár nem volt túlzsúfolt emberekkel. Egyáltalán nem láttam az utcák mentén parkoló autókat, viszont észrevettem több járművet is, amelyek közvetlenül az utcák felett haladtak, mivel úgy tűnt, nincsenek kerekeik. Méretükben a mi buszainkhoz hasonlítottak, és körülbelül ugyanakkora mértékben is tértek el egymástól.

Ramu elmagyarázta: „Az itteni emberek közül néhánynak van saját járműve, de nagyrészt a tömegközlekedésre hagyatkoznak, amit most is látsz.”

Közvetlenül a város határában volt egy viszonylag nagy, nyílt terület, egyik oldalán egy hatalmas épülettel. Hangárnak tűnt, és Ramu meg is erősítette ezt: „A városok közelében fel kell építenünk néhány hangárt, hogy kényelmesen leszállhassunk azokkal az utánpótlásokkal, amiket az itteni lakosságnak hozunk – mindent, ami a szükségleteikhez helyben nem áll rendelkezésre. Cserébe bizonyos, a Holdon található ásványokkal látnak el minket.” Ahogy figyeltem, a város hirtelen távolodni látszott, és Ramu elmondta, hogy most visszautazunk az űrbe a Hold és a Föld közé. „Van valami kérdésed, mielőtt visszatérnénk a társalgóba?” – kérdezte. Egy sem jutott eszembe, és megráztam a fejem. „Ebben az esetben – mondta csillogó szemekkel –, jobb, ha átmegyünk a társalgóba. Egy lakomával készülnek Firkon és jómagam hazatérésének megünneplésére.”

Ismét elszégyelltem magam a közelgő búcsú említésére feltörő érzelmeim miatt, de úrrá lettem rajtuk, gondolatban a helyükbe képzelve magam. Vajon én nem lennék boldog az ő helyzetükben? Dehogynem!

„Ha könnyeket ejtek is, az csakis magam miatt lesz” – mondtam, igyekezve könnyednek mutatkozni. „Értetek boldog vagyok.”

Orthon és Kalna vártak minket az ajtónál, és együtt léptünk be a társalgóba. Láttam, hogy a terem egyik oldalán lévő nagy asztalt már megterítették. Néhány nő, akik korábban játszottak, most az utolsó simításokat végezték.

Amikor Firkon és Ilmuth beléptek a túlsó ajtón, Kalna csatlakozott barátnőjéhez, és a két lány együtt elhagyta a termet. Néhány perccel később visszatértek, pilótaruhájukat gyönyörű, lágyan omló ruhákra cserélték.

Az asztalt egy arany- és sárgaszálakból szőtt, határozott minta nélküli, színes dizájnnal átszőtt, gyönyörű terítő fedte. Mindkét oldalon, teljes hosszában meg volt terítve. Az asztali „ezüst” dizájnja némileg eltért a miénktől, és úgy gondoltam, sokkal fejlettebb annál. Úgy tűnt, különféle fémkombinációkból készült, gyönyörű berakásokkal. Az asztalfőn egy szék állt, mindkét oldalon pedig tizennégyet számoltam. Amikor Kalna és Ilmuth újra csatlakozott hozzánk, megkértek minket, hogy foglaljunk helyet. Még mindig csak a nyolc nő volt jelen, így a férfiak száma – velem együtt – huszonegyet tett ki.

Ramu a mester jobbján, Firkon pedig a balján ült. Ilmuth Ramu és közém került, Kalna pedig velünk szemben, Firkon és Orthon között foglalt helyet. Miután mindenki leült, a mester felállt, és a termet néhány pillanatra áhítatos csend töltötte be. Aztán lágy, tiszta hangon a nagy tanító a következő szavakat mondta:

„Hálát adunk a Végtelennek a jelenlévő táplálékért. Bárcsak hatalmas királyságodban mindenki egyformán részesülne belőle. Adja meg ez az étel testünknek azt az erőt, amivel a bennünk lakozó Isteni Szellemet szolgálhatja, úgy, ahogyan az Neked tetsző, minden élet Teremtője.”

Miután elmondta ezt a gyönyörű imát, mindannyian ismét bekapcsolódtunk egy pillanatnyi némaságba.

Aztán, mielőtt újra leült volna, a mester így szólt: „Azért gyűltünk itt ma este össze, hogy nagy örömmel megünnepeljük két jelenlévő testvérünk földi küldetésének sikeres teljesítését. Firkon és Ramu kiváló munkát végeztek. Osztozunk boldogságukban a jutalmuk felett, amely erőfeszítéseikért illeti meg őket, és ami lehetővé teszi számukra, hogy visszatérjenek szülőbolygójukra.”

Minden vendég előtt kristálytiszta serlegek álltak, halvány arany folyadékkal. Amikor a mester befejezte beszédét, felemelte poharát, és így szólt: „Igyunk áldást egymásra és embertársainkra mindenhol.”

Amikor a serleget a számhoz emeltem, egy rendkívül finom illatot éreztem, és nagyon lassan kortyoltam a tartalmából, hogy semmit se veszítsek az aromájából. Nem tűnt úgy, hogy bódító hatású lenne, de talán, mint sok bornak, túlzott fogyasztás esetén lehetett volna ilyen hatása.

Ahogy felemeltük poharainkat Ramu és Firkon tiszteletére, egy láthatatlan forrásból származó, lágy zene töltötte be a termet. Semmihez sem hasonlított az általam valaha hallott zenék közül; mintha egész lényemen átvibrált volna; furcsa és gyönyörű dallam volt, amelyben csak elvétve akadtak a földi zenéhez hasonló foszlányok.

Mivel ez volt az első alkalom, hogy abban a kiváltságban részesültem, hogy más világok szülötteivel étkezzek, természetesen kíváncsi voltam, mennyire hasonlít az ő ételük a miénkre.

Az asztal két végén és középen gyönyörű, gyümölccsel teli tálak álltak. Az egyik fajta pontosan úgy nézett ki, mint egy nagy, piros alma, épen hagyott szárral. Ropogós lédússágra számítottam, amikor elfogadtam a nekem kínált darabot. Mégis, amikor beleharaptam, azt tapasztaltam, hogy a gyümölcs húsának állaga olyan, mint egy kemény, érett őszibaracké, az íze pedig inkább a cseresznye és az alma keverékére emlékeztetett. A magházban egyetlen nagy mag volt, ami egy óriási almamagra hasonlított.

Egy másik gyümölcs gigantikus málnára hasonlított, mind megjelenésében, mind ízében. Ezeknek a bogyóknak a legkisebbje is legalább négyszer akkora volt, mint a mi legnagyobbunk.

Az asztalon bizonyos távolságonként nagy, kancsószerű edények álltak, amelyekben különféle gyümölcslevek és egyéb italok voltak. Ez megmagyarázta a minden teríték előtt lévő, különböző méretű serlegeket. A második ital, amit megkóstoltam, tiszta málnalé ízű volt.

Az ételt az a két nő szolgálta fel nekünk, akik a hosszú asztal két végén foglaltak helyet. Először gőzölgő zöldséges tálakat hoztak a közelben, a falnál álló tálalóasztalról. Az egyikben az egyszerű sárgarépához hasonló dolog volt, de az állagát nem találtam olyan keménynek, az ízét pedig egyfajta édes-savanyúnak éreztem. Egy második zöldség a jól ismert burgonyára hasonlított. Ezeket, bár meg voltak hámozva, természetes formájukban tálalták. Enyhe sárga árnyalatuk volt, és bár nem volt bennük a paszternák durva rostjaiból semmi, ízre ahhoz a zöldséghez hasonlítottak. Egy másik zöldség, amit megkóstoltam, a petrezselyem leveleire és színére emlékeztetett, és enyhe citromos íze volt.

Volt még sok más zöldség, amit nem próbáltam ki. Természetemnél fogva keveset eszem, ma este pedig az érzelmeim annyira megosztottak voltak, hogy szinte egyáltalán nem is volt étvágyam. Hiába próbáltam elűzni a gondolataimból az ünneplés okát. Firkon és Ramu, a jó barátaim, hamarosan elindulnak távoli otthonaikba...

Elfogadtam azonban egy kis darab, nagyon durva és meglehetősen sötét kenyeret, valamint egy csíkot abból, amit először húsnak néztem. A kenyér arany színű héjjal rendelkezett, és olyan íze volt, mintha főleg diófélékből készült volna, bár mintha egyfajta gabonaízt is felfedezni véltem benne. Miközben a barnás „húscsíkot” rágcsáltam, és gondolatban egy jól megsütött marhahús ízéhez hasonlítottam, Kalna átszólt nekem az asztal túloldaláról.

„Ez egy vénuszi növény szárított gyökere” – magyarázta. „A Vénuszon frissen főzzük meg a növényt, és olyankor még finomabb, de az utazásainkra szárított formában visszük magunkkal. Különösen tápláló, mivel tartalmazza a húsban található összes fehérjét, és az emberi test számára könnyebben felszívódik. Egy csík ebből a gyökéből úgy, ahogy itt felszolgálták, körülbelül egy fontnyi (közel fél kilónyi) steaknek felel meg a ti mércétek szerint. Emellett más ételek kiváló fűszerezésére is szolgál.”

Az étkezés befejezéseként egy hatalmas tortát szolgáltak fel. Bár úgy nézett ki, mint amit mi angyaltortának nevezünk, felvágáskor láttam, hogy nincs meg benne az a kissé szivacsos-rugalmas állag. Ráadásul, bár többnyire fehér volt, sárga sávok húzódtak rajta keresztül. Az állaga nagyon finom volt, és a számban szó szerint szétolvadt. Enyhén édes íze volt, bár amikor a sárga részt elválasztottam a fehértől, az íze egy nehezen leírható módon megváltozott. Összességében nagyon finomnak találtam.

Ahogy figyeltem a többieket az asztal körül, és hallgattam a vidám beszélgetésüket, rájöttem, hogy senki sem tömi tele magát az étel bőségével, ahogy az a földi lakomákon olyan gyakran megesik. Mégis úgy tűnt, hogy mindenki nagyon élvezi az egészet.

A lakoma végeztével a nők és néhány férfi felállt a helyéről, és leszedték az edényeket. Azon a csodálatos módon, ami már ismerőssé vált számomra, hirtelen nagy ajtók nyíltak egy konyhába az asztal mögötti falból, ami azelőtt teljesen tömörnek tűnt. Ebbe a helyiségbe hordtak be mindent. Egy pillanat alatt a vendégek visszatértek a székeikhez, és az ajtók bezárultak mögöttük.

Ekkor a háttérzene elhallgatott, és az egyik férfi felállt a helyéről. Mindenféle kíséret nélkül énekelt egy dalt az anyanyelvén. Bár a szavakat nem értettem, lenyűgözve hallgattam a hangjának szépségét.

Amikor befejezte, Ilmuth így szólt: „Ez egy búcsú- és áldásdal volt a hazatérő testvéreink számára.” A zene ismét felcsendült a láthatatlan forrásból, hangosabban, mint azelőtt, és sokkal élénkebb ritmusban.

Ennek okát hamarosan megértettem, amikor két nő felállt, kimentek az asztalon túli szabad területre, és a zenére gyönyörű harmóniában kezdtek el mozogni. Később elmondták nekem, hogy a tánc az Univerzum hatalmát jelképezte.

Ahogy figyeltem őket, rájöttem, hogy az embernek kettős ízületekre és egy csecsemő hajlékonyságára lenne szüksége ahhoz, hogy ezt utánozni tudja. Valóban csodálatos látvány volt, mert a testük minden egyes mozdulata és tartása egymás után jelenítette meg a természet sokféle hangulatát, a nyugalomban lévő, csendes vizektől egészen az űr legfélelmetesebb viharaiig.

Egy ilyen ritmust leírni lehetetlen, de egyszerre volt lenyűgöző és mélyen felkavaró látvány. Maguk a fiatal táncosnők is rendkívül bájosak voltak, jelmezeik pedig úgy tűnt, mintha mozgás közben változtatnák a színüket, pedig nem láttam rájuk vetülő fényeket. A „kecsesség” szó még a legfelső fokában sem adhatná vissza igazán ezt a gyönyörű előadást.

Amikor a tánc véget ért és eltelt egy kis idő, a mester szólt Orthonnak, aki odajött hozzám. „Most – mondta – jeleneteket szeretnénk mutatni a mi bolygónkról, a Vénuszról. Olyan jeleneteket, amelyeket közvetlenül a helyszínről sugároznak ide, erre a hajóra.”

Örömmel töltött el egy ilyen útibeszámoló lehetősége, és azon tűnődtem, vajon melyik képernyőn fog megjelenni. De nem volt képernyő. Csodálkozó tekintetem előtt, ahogy a fények elhalványultak, az első jelenet egyszerűen csak a terem terében lebegett!

Úgy tűnt, Orthon élvezi a meglepettségemet, és így magyarázta: „Van egy bizonyos típusú kivetítőnk, amely képes kibocsátani és bármilyen kívánt távolságban megállítani a fénysugarakat. A megállási pont egy láthatatlan képernyőként szolgál, ahol a képek úgy fókuszálódnak, hogy színük és térhatásuk sértetlen marad.”

A jelenet, amit néztem, valójában annyira határozottan „ott volt”, hogy csak a legnagyobb nehézségek árán tudtam elhinni, hogy még mindig a hajón vagyok. Pompás hegyeket láttam, némelyiket hó fedte; némelyik egészen kopár és sziklás volt, nem sokban különbözött a földiektől. Voltak sűrűn fásítottak is, és láttam, ahogy a víz patakokban és vízesésekben zuhog le a hegyoldalakon.

Orthon közel hajolt hozzám, és azt suttogta: „Sok tavunk és hét óceánunk van, amelyeket mind természetes, mind mesterséges vízi utak kötnek össze.”

Több vénuszi várost is megmutattak nekem, kisebbeket és nagyobbakat egyaránt. Mindegyik olyan érzést keltett bennem, mintha egy csodálatos tündérországba csöppentem volna. Az épületek gyönyörűek voltak, monoton vonalak nélkül. Sokuknak prizmaszínekben sugárzó kupolája volt, ami egyfajta újjáélesztő erő benyomását keltette.

„Az éjszaka sötétjében – mondta Orthon halkan – a színek megszűnnek, és a kupolák lágy, sárgás fénnyel világítanak.”

Minden város kör vagy ovális alakzatot követett, és egyik sem tűnt egyáltalán zsúfoltnak. Ezek között a koncentrált települések között még sok lakatlan terület húzódott.

Úgy tűnt, hogy az emberek, akiket e városok utcáin láttam, nagyjából ugyanúgy végzik a dolgukat, mint a földi emberek, kivéve a nálunk olyannyira feltűnő rohanás és aggodalom hiányát. A ruházat is hasonló volt, mindenki láthatóan a saját ízlése szerint választott ruhadarabokat, miközben egy általános stílust követtek. Becslésem szerint a legmagasabb ember, akit láttam, úgy százkilencvennyolc centi lehetett, az átlagos felnőtt nagyjából százhatvannyolc centi, a legkisebb pedig nem több mint százöt centiméter. Ez utóbbi azonban lehetett egy gyermek is. Nem lehettem biztos benne, hiszen egyikük sem mutatja a korát úgy, ahogy mi. Azt tudom, hogy határozottan láttam néhány gyereket, akik sokkal kisebbek voltak ennél az említett formánál. A mi autóinknak megfelelően, az egyik helyről a másikra való kényelmes utazáshoz láttam az anyahajó miniatűr változatára emlékeztető járműveket. Úgy tűnt, mintha közvetlenül a föld felett siklanának, akárcsak azok a „buszok”, amelyeket a Holdon láttam. Ezek a szállítóeszközök a mi autóinkhoz hasonlóan különböző méretűek voltak, némelyiknek pedig nyitott volt a teteje.

Azon tűnődtem, hogyan hajtják meg őket, mire Orthon ismét a fülemhez hajolt, és elmagyarázta: „Pontosan ugyanazzal az energiával, amelyik az űrhajóinkat is működteti.”

Az utcák jól voltak megtervezve, és gyönyörűen szegélyezték őket a sokféle színű virágok.

Ezután egy tengerpartot mutattak egy tó partján. A homok nagyon fehér és finom volt. Hosszú, alacsony hullámok gördültek be szinte hipnotikus jelleggel. Sokan voltak a parton és a vízben. Azon tűnődtem, vajon milyen anyagból készülhettek a fürdőruháik, mert a tóban való megmártózás után egyáltalán nem tűntek vizesebbnek, mint előtte.

Kalna, aki időközben mellém ült, tisztázta ezt a kérdést. „Az anyag nemcsak teljesen vízálló, hanem olyan tulajdonságokkal is bír, amelyek visszavernek bizonyos káros napsugarakat. Mint ahogyan a Földön is – folytatta a magyarázatot –, ezek a sugarak sokkal erősebbek, amikor a vízről verődnek vissza, mint a szárazföld belsejében.”

Ezt követően a Vénusz egy trópusi részét mutatták meg nekünk. Lenyűgözve vettem észre, hogy sok fa némileg hasonlított a mi szomorúfüzünkre, mivel a lombozatuk egyfajta vízesésszerű hatást keltve hullott alá. A levelek színe és részletei azonban meglehetősen eltérőek voltak.

Képzelhetik, mennyire érdekelt az állatvilág, amely a különböző jelenetekben felbukkant. A tengerparton megfigyeltem egy kis testű, rövid szőrű kutyát. Máshol különböző színű és méretű madarakat, amelyek alig különböztek a földiektől. Az egyik pontosan úgy nézett ki, mint a mi vadkanárink. A vidéki tájakon lovakat és teheneket láttam; mindkettő valamivel kisebb volt a földieknél, de egyébként nagyon hasonlítottak rájuk. Úgy tűnt, ez a Vénusz teljes állatvilágára igaz.

A virágok is hasonlítottak a mi Földünkön növőkre. Azt mondanám, hogy a Vénusz állat- és növényvilága, valamint a miénk közötti fő különbség a színekben és a szöveti felépítésben rejlik. Kalna elmondta, hogy ez a bolygójukon állandóan jelen lévő nedvességnek köszönhető.

– Ahogy mostanra már megtudhattad – mondta –, a mi embereink ritkán látják úgy a csillagokat, ahogyan ti a Földön. A firmamentumunkon túli egek szépségeit csak utazásainkból és tanulmányainkból ismerjük.

Végül egy nagyon szép nőt és a férjét mutatták meg tizennyolc gyermekükkel, akik közül egy kivételével mind teljesen felnőttek voltak. A szülők mégis egy harmincas éveik elején járó fiatal pár benyomását keltették.

Ezzel véget ért a vetítés, és felkértek, hogy tegyem fel kérdéseimet. Először is megkérdeztem, hogy a Vénusz feletti állandó felhős időjárás milyen hatással van – ha van egyáltalán – az ott élőkre.

Orthon így válaszolt: – Amellett, hogy az egyetemes törvények szerint élünk, a légkörünk is hozzájárul az ezeréves átlagos élettartamhoz. Amikor a Földnek is ilyen légköre volt, az ember évei a ti bolygótokon ennek megfelelően sokkal magasabbak voltak a mainál.

– A bolygónkat körülvevő felhőréteg szűrőrendszerként működik, hogy gyengítse a pusztító sugarakat, amelyek egyébként behatolnának a légkörbe. Felhívnám a figyelmedet a ti saját Szentírástokban található egyik feljegyzésre. Ha gondosan tanulmányozod, észre fogod venni, hogy az élettartam a Földön akkor kezdett csökkenni, amikor a felhőréteg elvékonyodott, és az ottani emberek a történelemben először pillantották meg a csillagokat a világűrben.

– Talán érdekelni fog, hogy a Földetek fokozatos dőlése jelenleg is zajlik. Ha – ami bármelyik pillanatban megtörténhet – egy teljes átfordulást hajtana végre, hogy beteljesítse ciklusát, a most víz alatt lévő szárazföldek nagy része felemelkedne. Az elkövetkező években ez a vízzel átitatott talaj elpárologna, ami ismét egy állandó felhőréteget, vagyis „firmamentumot” hozna létre a Földetek körül. Ebben az esetben az élettartam ismét megnövekedne, és ha a bolygótok lakói megtanulnak a Teremtő törvényei szerint élni, ti is elérhetitek az ezeréves kort egyetlen testben.

– A Földetek ezen dőlése az egyik oka annak, hogy folyamatosan megfigyeljük, mivel a galaxisunk többi bolygójához viszonyított helyzete rendkívül fontos. Egy bolygó drasztikus dőlése bizonyos mértékig mindegyikre hatással lenne, és határozottan megváltoztatná azokat a folyosókat, amelyeken az űrben közlekedünk.

– Bizonyára bármilyen heves dőlésszög-változás hatalmas katasztrófát okozna a Földünkön, nemde? – kérdeztem.

– Ez elkerülhetetlenül be fog következni – válaszolta –, és bár a törvényeket, amelyek az ember és a világ kapcsolatát szabályozzák, amelyen él, a földi emberek jelenleg még nem értenék meg, hangsúlyozni szeretném, hogy az a téves út, amelyet oly következetesen követtek, valójában az oka annak, hogy nincsenek tisztában a bolygótok jelenlegi instabilitásával. A korszakok során számos jel és ómen volt, amelyeket a ti embereitek figyelmen kívül hagytak. Ezek közül sokat próféciaként jegyeztek fel a Szentírástokban. De az embereitek nem hallgattak rájuk. És bár sok már beteljesedett, a leckét nem tanulták meg. Nem bölcs dolog függetlenedni a Mindenek Teremtőjétől. Az emberiséget annak a kéznek kell vezetnie, amely az életet adta neki.

– Ha az ember katasztrófák nélkül akar élni, úgy kell tekintenie embertársára, mint önmagára; egyik a másik tükörképe. Nem a Teremtő akarata, hogy az emberiség kegyetlenségben és értelmetlen mészárlásban forduljon önmaga ellen.

– Tudom – mondtam –, hogy valamilyen új ciklusba lépünk. Földi testvéreim közül egyesek Aranykornak, mások Vízöntő kornak hívják. Tudnátok némi fényt deríteni erre?

– A mi bolygónkon nem így nevezzük a változásokat, mert mi csak a fejlődést ismerjük. De hogy a te megértésedhez igazodva válaszoljunk a kérdésre, azt mondanánk, hogy a Kozmikus Korhoz közeledtek, bármilyen keveset is értsetek ebből. Megvolt a magatok Aranykora, amikor jobban imádtátok az aranyat, mint Istent. Egy Vízöntő kor pedig, ahogy ti nevezitek, csak olyan lehet, amelyben a Föld hatalmas vizekkel sújt benneteket, vagy éppen azok hiányával. Ti mindkét állapoton átestetek már. Maga az, ahogyan ezeket a változási időszakokat elnevezitek, része a megértéseteket gátló akadályoknak. A földi embereknek meg kell tanulniuk a természetes változások ritmusával együtt haladni, és nem alávetettnek lenniük azoknak.

– Hogyan határoznád meg a Kozmikus Kort? – kérdeztem.

– Valójában inkább Kozmikus megértésnek neveznénk. A civilizációtokban ez az első alkalom, hogy tágabb értelemben is tudatára ébredtetek a tiéteken kívüli lakott világok valószínűségének. Űrjárműveinkben megjelenve, ahogy azt most is tesszük ilyen nagy számban a világotok minden egén, még azoknak sincs sok választásuk, akik eddig nem akartak hinni. A bolygótok emberiségének emlékezetében most először van elsöprő bizonyíték arra, hogy bolygótokon az élet nem valamiféle furcsa véletlen folytán jött létre, ahogy azt még a legnagyobb csillagászaitok közül is néhányan állították. Az emberiség azért nyilvánul meg a ti világotokban, mert az a bolygó csupán egyike a Végtelen Egy hatalmas, rendezett teremtésének, amely mind az Ő isteni törvényeinek van alávetve.

– Hajóink olyan mutatványokat hajtanak végre az egeitekben, amelyeket egyetlen nemzet földi repülőgépei sem tudnak megtenni. A tudósaitok tudják ezt. A kormányaitok tudják ezt. A repülőgépeitek pilótái szerte a világon láttak minket és csodálkoztak. Embereitek ezrei tekintettek fel és ámultak el. Most még ezrek és ezrek figyelnek mindenütt, abban reménykedve, hogy megpillanthatnak minket.

– Mindezt már a régiek is megjövendölték. Írott próféciáitokban azt mondták, hogy az egész világ felbolydul, és a jelek a következők lesznek: Isten fiai jönnek a Mennyből a Földre, hogy megszabadítsák a népeket. A világotok mai állapota, ahogy ti mondjátok, a halál árnyékába taszított benneteket. Az egész világotok felbolydult. És mivel az általatok világűrnek nevezett teret „Mennynek” is hívjátok, és mivel mi is Isten fiai és leányai vagyunk, nem lehetséges, hogy éppen most teljesedik be az ősi prófécia?

– Azt is megjövendölték, hogy amikor eljön az idő, a világ sötét bőrű fajai felemelkednek, és követelni fogják az egyenlő tisztelethez és a szabad emberek sorsához való jogot, amit a világosabb bőrűek oly sokáig megtagadtak tőlük. Vajon nem ez a prófécia is éppen ezekben a napokban teljesedik be a Földön?

– Látod, jól ismerjük a világotok történelmét. A „Mi vagyunk testvéreink őrzői” elve mindenhol az egész emberiségre vonatkozik. Ebben a szerepben jövünk hozzátok, és mondjuk: „Legyen az Univerzum Legfelsőbb Lénye a világotok iránymutató szava, hogy a gondjaitok úgy eloszoljanak, mint sötétség a fény előtt.” Mi lenne az ember az élet lehelete nélkül? És ki adja ezt neki? Vajon nem található-e meg mindenhol, mindenki javára? Akkor hát tudja meg a földi ember, hogy az ő Istene nem valami távoli helyen van, hanem mindig a közelben, minden megnyilvánulásban, és magában az Emberben.

Orthon elhallgatott, és egy pillanatig lehajtott fejjel ültem, a szavain gondolkodva. Lassan tudatára ébredtem egy melegségnek, amely mintha a lelkembe hatolt volna. Felnézve láttam a körülöttem lévők arcán, hogy amit éreztem, az egy áldás volt, amely mindannyiukból felém áradt.

Ekkor a mester felállt, és odajött hozzám. Ahogy én is felálltam, úgy tettek a többiek is.

– Fiam – mondta, mélyen a szemembe nézve –, sok minden abból, amit testvérünk mondott neked, ellentétben áll számos olyan dologgal, amit a népednek igazságként tanítottak. Ennek önmagában nincs jelentősége, hiszen amit tegnap megtanultunk, az csak ugródeszkaként szolgál a nagyobb igazság felé, amit holnap megismerhetünk. Ez a haladás törvénye. Ha egyszer a helyes úton járunk, ez nem is lehet másképp. Mindig elengedhetetlen, hogy az emberek nyitott elmével dolgozzanak és küzdjenek együtt, folyamatosan tudatában annak, hogy mindent soha nem lehet megismerni. Van egy tévedhetetlen útmutató annak meghatározására, hogy a helyes úton járunk-e. Ez nagyon egyszerű. Ha a gondolataitok és cselekedeteitek eredményei gonoszak, akkor az általatok követett út elvezet az Ő arcának fényétől. Ha jó dolgok kísérnek az utadon, akkor a ti életetek, valamint gyermekeitek és azok gyermekeinek élete is örömteli lesz. Betegségek és viszályok által meg nem tört áldások lesznek az örök örökségetek.

Búcsúzóul megérintette a kezemet, és elhagyta a termet egy olyan csendben, amely még vibrált a szavaktól, amiket kimondott.

Sokáig néztem számos barátom arcába, mindegyiküket az emlékezetembe vésve. Nem voltak kimondott búcsúszavak, de mindenki felemelte a kezét, és én is felemeltem az enyémet. Aztán engedtem, hogy Orthon vezessen végig a szállítóhajó folyosóin, vissza a kis Cserkészhajóhoz.

Firkon és Ramu is elkísértek a városba vezető úton. Nem beszélgettünk.

Amikor visszaértünk a szállodába, és eljött az idő, hogy búcsút vegyek ezektől a kedves barátoktól, a hatalmas fájdalom érzése borított el. Kezet fogtunk, és Ramu halkan így szólt: – A Végtelen Egy áldása kísérjen utadon.

Ekkor elhagytam őket, és felmentem a magányos szobámba.

15. Fejezet - Egy váratlan utószó

1955. április 25.

Még meg sem száradt a tinta e könyv lapjain, máris egy olyan horderejű esemény történt, amelyet itt és most rögzítenem kell, hogy sürgősen eljuttassam a kiadómhoz a kötettel való megjelentetésre.

Tegnap, április 24-én egész nap a szokásos vasárnapi látogatók töltötték meg a Palomar Terraces-i otthonomat kora reggeltől késő estig. Miközben fogadtam és beszélgettem velük, egyre inkább éreztem egyfajta mentális éberséget: tudtam, hogy közeleg egy találkozás a Testvérekkel. Késő volt már, mire az utolsó pár is távozott; bementem a szobámba, de hiába próbáltam elaludni. Egy órán belül olyan intenzív késztetést éreztem, hogy keljek fel és menjek be a városba, hogy tudtam, haladéktalanul indulnom kell.

A városba vezető hosszú út alatt azon tűnődtem, vajon választ kapok-e egy kérésemre, amelyet az előző találkozásunkkor vetettem fel. Megkérdeztem ugyanis, megengednék-e, hogy fényképeket készítsek egy űrhajó belsejében, hogy további bizonyítékkal szolgálhassak mind a kétkedőknek, mind a hívőknek. Azon kívül, hogy azt az érzést keltették bennem, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, mint amilyennek gondolom, az egyik Testvér megjegyezett valami olyat, amiről tudtam, hogy igaz: „Még ha sikerrel is járunk – mutatott rá –, kétlem, hogy az meggyőzné a megrögzött szkeptikusokat, mivel a földi embereknek még mindig hamis elképzeléseik vannak más bolygókról és az ott uralkodó körülményekről.”

Ennek ellenére hagytam, hogy reményem növekedjen...

A szokott helyre mentem, ahol egy olyan férfi fogadott, akit egy korábbi alkalommal mutattak be nekem; ő egy olyan Testvért váltott fel, aki visszatért saját bolygójára. Késlekedés nélkül egy sivatagi helyszínre hajtottunk, ahol egy, az első találkozásomkor látotthoz teljesen hasonló Felderítőhajó várt ránk. Amikor beléptünk a kis járműbe, az órámra néztem: pontosan hajnali 2:30 volt. Az üdvözlés után a pilóta megkérdezte, hogy magammal hoztam-e a fényképezőgépemet. Hogyne hoztam volna! Egy kis Polaroid gép volt az, amit nemrég vásároltam. Mivel ő még sosem látott ilyet, megkért, hogy magyarázzam el a működését.

– Ezt a találkozót kifejezetten azért szerveztük meg, hogy teljesítsük a vágyadat azokra a fotókra vonatkozóan, amelyekről legutóbb beszéltél – mondta. – Semmit nem tudunk garantálni olyan okokból, amelyek később világossá válnak számodra, de megpróbálunk képet készíteni a hajónkról, amin te is rajta vagy. Ez pofonegyszerű lenne, ha a saját fényképezési módszerünket használnánk, de az nem szolgálná a te célodat. A mi kameráink és filmjeink teljesen mágneses alapúak, és a Földön nincs olyan berendezés, amivel ezeket a képeket elő lehetne hívni. Ezért a tiédet kell használnunk, és meglátjuk, mire jutunk.

Annyira belemerültem a gép működésének magyarázatába, hogy egyáltalán nem érzékeltem semmiféle mozgást, egészen addig, amíg az értem jött férfi fel nem kiáltott: „Itt is vagyunk!”

Felnézve láttam, hogy a Felderítő hajó ajtaja kinyílik. Majd meglepődve tapasztaltam, hogy egy kisebb anyahajó tetején landoltunk. Azért „kisebb”, mert korántsem volt akkora, mint bármelyik másik, amelyen korábban jártam. A zsilip, amelyen keresztül a kisebb járművek be szoktak lépni a hordozóba, jól látható volt, de a barátom kiszállt a Felderítőhajóból, és intett, hogy kövessem. Végigsétáltunk a hordozó tetején a nagy zsilip mellett egy kisebbhez, amely kinyílt, ahogy közeledtünk. Ez egy újabb meglepetés volt, mivel nem is sejtettem, hogy ilyen nyílások is vannak ezeken a hordozókon. Kiderült, hogy egy liftet rejt, és nagy örömömre Orthont láttam állni a platformon. Meghívására beléptem mellé. A férfi, aki átvezetett a hajó tetején, visszatért a Felderítőhajóhoz és társához, akinél a fényképezőgépemet hagytam.

Ez a lift hasonló volt ahhoz a nagy szaturnuszi hajón látotthoz, amelyet a nyolcadik fejezetben írtam le. Körülbelül a hajó közepéig ereszkedtünk le, ahol a hajó teljes hosszában, mindkét oldalon jól látható ablaksor húzódott. Itt megállt a lift, és kiszálltunk. Orthon elmagyarázta, hogy ő az egyik ablak elé áll, én pedig a mellette lévő elé, miközben a férfiak megpróbálnak lefotózni minket a Felderítőhajóból. A kis jármű ekkorra már eltávolodott egy kis távolságra.

Észrevettem, hogy ennek a hordozónak az ablakai dupla falúak, körülbelül kétméternyi távolsággal a külső és a belső üveg között. Mi a belső ablakok mögött álltunk, és nem tudtam nem azon tűnődni, hogyan fognak jó képeket készíteni a kis gépemmel ennyi üvegen keresztül!

Nagyon nehéz megbecsülni a méreteket és távolságokat kint az űrben, mivel nincs mihez viszonyítani, de nekem úgy tűnt, hogy a Felderítőhajó körülbelül harminc méterre lebegett az anyahajótól. A tetején lévő gömbből (lásd az 1. számú fotót) erős fénysugarat vetített a nagyobb járműre. Ez a sugár olykor nagyon intenzív volt, máskor kevésbé. Ahogy a fényképek is mutatják, kísérleteztek a fény mennyiségével, hogy az anyahajó is látszódjon, de a fény be is hatoljon az ablakokon keresztül, hogy megörökítsen engem és Orthont mögöttük.

Amíg ez zajlott, mind az anyahajó, mind a Felderítőhajó sugárzását a minimumra csökkentették. Később megtudtam, hogy a férfiak kénytelenek voltak valamilyen szűrőt tenni a gépre és a lencsére, hogy megvédjék a filmet a jármű mágneses hatásaitól. Ez az egész egy kezdeti kísérlet volt, és amint azt a fotók világosan mutatják, különböző távolságokkal és fényintenzitásokkal próbálkoztak.

Ezen a ponton be kell vallanom, hogy azóta is ostorozom magam a mulasztásomért: a városba való sietős induláskor elfelejtettem pótfilmet hozni. Ez komoly akadályt gördített a Testvérek elé, mivel alig maradt mozgásterük a próbálkozásokhoz. Ahogy a férfiak a gépemmel dolgoztak, alaposan tanulmányozták az eredményeket. Talán a jövőben képesek lesznek valamilyen kiegészítőt készíteni, amely részletgazdagabb fotókat eredményez.

Jó időbe telt, mire a Felderítőhajó jelzése jelezte, hogy visszatérnek a hordozóhoz. Figyeltem a liftet, ahogy felment a hajó tetejére. A zsilip kinyílt, és a lift visszatért a mi szintünkre a Felderítőhajó pilótájával, kezében a gépemmel. Csatlakozott hozzánk, és jelentette, hogy bár a képeket gyengének találják, volt némi siker, és az utolsó két kockát arra tartogatták, hogy megpróbálják lefotózni a hordozó belsejét.

Mivel felkészítettek a rossz eredményekre, kellemesen meglepődtem azon, amit mutatott.

Ahogy hárman a hajó eleje felé sétáltunk, láttam, amint egy fal elcsúszik, feltárva egy alagútra emlékeztető nyílást. Ezen túl egy kis helyiség volt, ahol két pilóta ült a vezérlőknél.

Mivel a hajó vége átlátszó volt, belül pedig világító térképek voltak, bőséges volt a fény, így nagy reményeket fűztem egy jó képhez. A teremben, ahol álltunk, minden lámpát leoltottak, így szinte teljes sötétség maradt. De ez a két kísérlet kudarcba fulladt a hordozóban lévő nagyobb mágneses erő miatt, a Felderítőhajóhoz képest.

Egy dolog bebizonyosodott: a filmjeinkhez való, eddig ki nem fejlesztett szűrőrendszer nélkül lehetetlen tiszta fényképeket készíteni az űrhajók belsejében. Amikor megkérdeztem, hogy egy jobb gép finomabb lencsével sikeresebb lenne-e, azt mondták, hogy a használt film típusa miatt nem valószínű jelentős javulás.

Miután az utolsó két kép is elkészült, a hajó fényei ismét kigyulladtak. Hárman visszatértünk a lifthez, és felvittek minket a hajó tetejére. Amikor a zsilip kinyílt, láttam, hogy a Felderítőhajó ismét a hordozón pihen. Orthon búcsúzóul megérintette a kezemet, én pedig a pilótával átmentem a várakozó járműhöz. Ahogy beléptünk, az ajtó csendben becsukódott mögöttünk, és azonnal útnak indultunk.

Lehetetlen megítélnem, milyen messze jártunk az űrben, de a Föld elhagyásától a visszatérésig alig telt el több mint két és fél óra.

Visszaérve a Földre, barátommal búcsút vettünk a pilótától, és odasétáltunk a parkoló autóhoz. Kevéssel reggel 7 óra előtt rakott ki a házam bejáratánál. Bár hívtam egy kávéra és reggelire, megköszönte és visszautasította, magyarázva, hogy nem késhet el a munkájából, amelyet az itt tartózkodása idejére vállalt.

Zárásként hadd mondjam el: teljesen tisztában vagyok vele, hogy sok kísérletet tesznek majd e fényképek hiteltelenítésére. Ez nem zavar engem. Minden ember szabadon hihet vagy kételkedhet a könyvben szereplő, fotókkal alátámasztott állításokban. De mindenki lássa be, hogy a személyes következtetése semmilyen módon nem változtat azok valóságán. Ennek megerősítéséhez elég csak fellapozni a történelemkönyveket szinte bármelyik korszakból. A tömegfelfogás szintjén a földhözragadt elme mindig is könnyebbnek találta gúnyolódni az új csodákon, mint szembenézni saját korlátolt tudásával azokról a csodákról, amelyek felfedezésre várnak abban a határtalan Világegyetemben, amelyben élünk.

Hálás vagyok más világok Testvéreinek – hozzánk hasonló emberi lényeknek – azért, amit mutattak és tanítottak nekem. E világban élő testvéreimnek pedig jelentem mindezt, tudva, hogy sokan készen állnak. Mint mindig, a szkeptikusoknak várniuk kell arra, ami még számukra is elsöprő bizonyíték lesz: arra, hogy az űrt a miénknél sokkal fejlettebb bolygók népei már meghódították.

(***) George Adamski életrajzi vázlata

George Adamski 1891. április 17-én született Lengyelországban. Még nem volt kétéves, amikor szülei az Egyesült Államokba emigráltak, és a New York állambeli Dunkirkben telepedtek le. Gyermekkorának háttere nagyban hasonlított bármely más bevándorló családéhoz, egy fontos különbséggel: szülei szokatlan és mélyen vallásos szemlélettel fordultak a teremtés csodái felé, ahogyan azok a természet számos arcában megnyilvánultak. Így bár a fiú formális iskolai oktatása rövid ideig tartott, nevelésének egy létfontosságú része magánúton folytatódott. Az ifjú George a természet minden aspektusa iránti csodálattal és tisztelettel nőtt fel.

A fiú úgy érezte, egy ilyen világban az embereknek könnyű lenne harmóniában élniük. Már korán keresni kezdte az okát annak, miért tűnnek mégis képtelennek erre. Hamar ráébredt, hogy míg az emberek által hozott ideiglenes törvényeket a földrajz, a változó igények, a hagyományok, vagy néha csupán a hatalmon lévők különérdekei diktálják, addig a természet törvényei megváltoztathatatlanok. Úgy tűnt számára, hogy a történelem lapjain fellelhető leckéket senki nem tanulta meg. Úgy látta, hogy a Föld népei – egyénileg és kollektíven egyaránt – még mindig a régi kerékvágásban haladnak, ami csak ugyanazon régi katasztrófák ismétlődéséhez vezethet. Ez a téma teljesen magával ragadta az ifjú Adamskit. Tudta, hogy bármilyen korlátok is veszik körül, élete végéig tartó küldetése lesz mindent megtanulni erről, amit csak lehet. Remélte, hogy a megszerzett tudással valamilyen szerény módon szolgálhatja embertársait.

Szerencsére a fiúban nem támadt keserűség azon körülmények miatt, amelyek miatt szülei nem tudták kifizetni azt az oktatást, amelyet ambíciója és éles elméje indokolt volna. Ellenkezőleg, önként keresett munkát, hogy segítse a növekvő család költségeit. A világ egyeteme az övé volt: izgalmas leckéket kapott bárhol és bárkivel is hozta össze a sors.

1913-ban Adamski belépett a hadseregbe, ahol a 13. lovasságnál szolgált a mexikói határon; 1919-ben szerelt le tiszteletteljes elbocsátással. Közben, 1917 karácsonyán feleségül vette Mary A. Shimberskyt.

A seregben töltött öt év csak megerősítette vágyát, hogy elmélyítse megértését és bölcsességét, hogy embertársai hasznára lehessen. Mivel azonban belátta, hogy a tanítvány még nem áll készen a tanító szerepére, hosszú évekig utazgatott az országban, és bármilyen munkából megélt, ami adódott. Ez kiváló módszer volt azon problémák és frusztrációk tanulmányozására, amelyek alól egyetlen ember sem mentes. Küldetése nem volt komor, és nem volt a természetében, hogy szónoki emelvényre álljon. A türelem, az együttérzés és a derű azon keveréke, amely a felnőtt Adamskit jellemezte, már akkor is megmutatkozhatott, hiszen ezek a tulajdonságok vonzották munkatársai bizalmát.

Közel negyvenéves volt, amikor Adamski felhagyott a vándorlással, és a kaliforniai Laguna Beach-en telepedett le. Ez volt az első valódi otthona, és itt, az 1930-as évek folyamán teljes idejét az egyetemes törvények tanításának szentelte. Tanítványainak száma hamarosan több százra rúgott; keresett előadó lett Dél-Kaliforniában, beszédeit pedig a long beach-i KFOX és a Los Angeles-i KMPC rádióállomások is sugározták.

Egyik tanítványa megajándékozta egy hatcolos Newton-távcsővel, Adamski pedig rengeteg időt töltött az égbolt tanulmányozásával. Tanítványaival számtalan fényképet készítettek házilag barkácsolt kiegészítőkkel. Ebben az időszakban készítette Adamski az első fotóját egy űrjárműről, bár akkoriban még nem tudta, mi az. A fényképet több csillagásznak is bemutatták, de senki nem tudta azonosítani. Az objektum túl messze volt az űrben ahhoz, hogy a részletek látszódjanak. Több találgatás is született, de egyiket sem tartották kielégítőnek.

1940-ben, előre látva a közelgő háborút, Adamski és néhány tanítványa – akinek körülményei megengedték – Laguna Beach-ről a Palomar-hegy felé vezető úton fekvő Valley Centerbe költözött. Itt szorgalmasan dolgoztak egy kis gazdasági projekt létrehozásán, abban a reményben, hogy önellátókká válnak a háború idejére. Amikor Amerika belépett a háborúba, Adamski légoltalmi figyelőként szolgált a környéken.

1944-ben a Valley Center-i birtokot eladták. Adamski és a vele maradt kis csoport a Palomar-hegy déli lejtőire költözött, hat mérföldnyire a csúcstól és tizenegy mérföldre a világ akkor még befejezetlen legnagyobb távcsövének helyszínétől. Itt szűzföldet tettek rendbe, és egyszerű lakhelyeket építettek. Felhúztak egy kis épületet is, amely kávézóként szolgált az arra járóknak; ennek tulajdonosa és üzemeltetője Mrs. Alice K. Wells volt, Adamski egyik tanítványa. A csoport minden tagja kivette részét a fizikai munkából, és mivel az alapanyagokra még mindig szigorú korlátozások vonatkoztak, bármit felhasználtak, ami éppen elérhető volt.

Adamski vásárolt egy 15 colos távcsövet, és egy kis obszervatóriumot építettek köré, amelyet úgy terveztek, hogy órákon át tanulmányozhassa az eget az időjárás viszontagságaitól védve. A kisebb, 6 colos távcsövet a szabadban állították fel. Adamski így folytatni tudta égi megfigyeléseit. Sok látogatót érdekelt a téma, és ő szívesen megosztotta velük felfedezéseit.

Az 1946-os meteoreső idején Adamski és több barátja egy drámai esemény tanúja volt, bár akkor még nem ismerték fel a jelentőségét. Egy hatalmas, szivar alakú járművet láttak mozdulatlanul függeni az égen, viszonylag közelről. Mivel az objektum teljesen ismeretlen volt számukra, senki nem sejtette valódi eredetét. Bár Adamski régóta érvelt a más bolygókon létező emberi élet lehetősége mellett, még mindig azon a véleményen volt, hogy még a legközelebbi égi szomszédaink közötti távolság is túl nagy a fizikai, bolygóközi utazáshoz. Csak a következő évben (1947) kapott bizonyítékot arra, hogy tévedett. Feleségével és néhány társával több mint egy órán át figyelték, amint földönkívüli járművek alakzata hangtalanul, szabályos libasorban halad át az égbolton Keletről Nyugatra.

Mivel ugyanezt a látványt más helyszíneken más csoportok is észlelték, a következő hetekben sokan keresték fel Adamskit, hogy összevessék saját megfigyeléseiket. Senki nem tudta elhinni, hogy ezt a félelmetes látványt bármilyen, a Földön készült eszköz megmagyarázhatná.

Adamski ezen a területen szerzett további élményeit a Flying Saucers Have Landed (A repülő csészealjak leszálltak) című könyvében tárta a nyilvánosság elé, melynek társszerzője Desmond Leslie volt. Az e kiadvány óta történt eseményeket foglalja össze a jelen kötet.

Charlotte Blodget