2026. november 18., szerda

Mágocsi Oszkár - A galaktikus utazásom: Buzz Andrews története

0 megjegyzés

Mágocsi Oszkár

A galaktikus utazásom: Buzz Andrews története

 

Fordító megjegyzése:

A fordítás a német nyelvű Mágocsi, Oszkár: Die Buzz-Andrews-Story c. könyv http://www.vielewelten.at/ebooks_de.htm oldalon megtalálható PDF változata alapján készült. Az angol eredeti címe: Mágocsi, Oszkár: Odyssey in UFOs: The Buzz Andrews story

A német nyelvű PDF változatban található tartalomjegyzék fejezetei a szöveg további részében nincsenek jelölve, mivel azok a PDF változatból is hiányoznak.

A fordításban zárójelben és dőlt betűkkel jelölt részek a német nyelvű PDF változat szerkesztőjének megjegyzései.

 

Tartalomjegyzék

Veszély Manhattanben

Repülés Pikes Peakből

Ifjúkor és képzés

Találkozások

Űrbárka

Földönkívüli élet

A téren túl

Átmeneti viharok

Namsosnál; a NATO és a Varsói Szerződés reakciója

A MIB-erőd megsemmisítése

Menekülés közben

Utószó

Szörnyű éjszaka Grimsby Beachen

Melléklet

A Buzz Andrews-történet

E beszámoló szerzőjét (Mágocsi Oszkárt) a földönkívüli lények „a tudás és a bölcsesség iránt tanúsított figyelemre méltó kíváncsisága” miatt magukkal vitték egy „BEAVATÁSI UTAZÁSRA” a világűrbe. Az alábbi történet eredeti elbeszélője – Buzz Andrews – többször is keresztezte az utamat ezen az 1975-ös „űrodüsszeián”.

Buzz a „harcművészetek beavatottja”; azon az űrutazáson a „történelmet alakító hős” szerepét játszotta. Rendkívül nagy energiájú pszichikai képességei miatt a földönkívüliek a gondjaikba vették, és mind a mai napig az „INTERDIMENZIONÁLIS SZABAD VILÁGOK FÖDERÁCIÓJÁNAK” szolgálatában áll.

1981 augusztusában, egy titkos találkozón űrbéli barátaim „felszólítottak” arra, hogy Buzz Andrews diktálása alapján írjam meg és adjam ki ezt a könyvet; csak jóval később értettem meg, hogy ez a megbízatás számomra is próbatételt jelentett.

Az ügy akkori titokban tartásának szükségessége és a kiadás sürgőssége mára már elveszítette jelentőségét, mivel a politikai körülmények azóta jelentősen megváltoztak. Ezt a kalandos beszámolót nyilvánosságra kellett hozni, hogy érthetővé váljanak az elmúlt évek világszerte tapasztalt különös eseményei.

Ez a kötet azonban mindenekelőtt azoknak a fáradhatatlan keresőknek szól, akik szorgalmas munkával igyekeznek darabról darabra összeilleszteni a „kozmikus kirakós játékot”.

Először következzenek az előzmények:

Amit az alábbiakban leírok, 1980 júliusában történt Manhattan keleti 30. utcájában, a New York-i Fifth Avenue közelében.

Éppen kiléptem egy neves UFO-kutató lakásából, akivel előzőleg telefonon egyeztettem találkozót, amikor hirtelen egy férfi jelent meg mellettem, és az utca túloldalán álló lakóautóra mutatott. A jármű mögötti járdához vezetett; a lakóautó egy ezüstszínű sportkocsi és egy üres, sárga taxi között parkolt.

A felismerés hulláma öntött el: a férfi Argus volt, az űrbéli barátom, akivel évekkel korábban egy sor UFO-találkozás során ismerkedtem meg. Teljesen változatlannak látszott, bár ezúttal kissé kopottasan volt öltözve – egy taxisofőr stílusában.

Széles mosollyal szólított meg:

– Meglepődtél, mi? Nem találtunk más módot a kapcsolatfelvételre, csak ezt – kérlek, bocsáss meg. Ráadásul nagyon kevés időnk van, és még most is hemzseg itt az „ellenzék” embereitől.

(Vagy politikailag nem tartják helyesnek, hogy az ellenségeket „ellenségnek” nevezzék, vagy azt akarják, hogy magunk alkossunk ítéletet – mindenesetre többnyire csak „ellenzékről” beszélnek.)

Tekintetem követte kezének jelző mozdulatait; megértettem, hogy a „MIB” jelenlétére akar figyelmeztetni.

Abban azonban nem voltam biztos, hogy megjegyzése csupán általánosítás volt-e, vagy azokra a rendkívül gyanús tevékenységekre utalt, amelyek a rövid háztömb mindkét végén zajlottak.

Egy nagy, fekete autó félig benyúlva parkolt az utcánkba, a Fifth Avenue kereszteződésénél; a másik végén, a Madison Avenue kereszteződésénél pedig egy „Bell Telephone” jelzésű szervizkocsi állt egy nyitott akna közelében. Munkások sürögtek-forogtak ott – az egész egy rosszul álcázott MIB-akciónak tűnt.

– Semmi okod az izgalomra vagy a félelemre – mondta Argus. – Teljes védelem alatt állunk, még az esetleges lehallgatási kísérletekkel szemben is. Ez a lakóautó az átalakított földi parancsnoki járművem; az UFO-k után ez a következő legjobb közlekedési eszköz.

– Én magam az „utóvéd” szerepét töltöm be, és ezt a sárga taxit vezetem; barátnőnk, Angela, aki a névtelenség megőrzése érdekében csak a hátát mutatja, elegáns sportkocsijával előttünk halad.

– Rettenthetetlen Buzz Andrewsunk, túlzó álruhájában, jelenleg ennek a Winnebago földi járműnek a „kapitánya”.

Argus a lakóautó kormányánál ülő férfira mutatott: hatalmas kalapjával és bozontos, fehér szakállával inkább egy vidéki suttyónak látszott.

– Mint tudod – folytatta Argus –, már régóta tervezzük, hogy találkozzatok. Buzz szeretné elmesélni neked UFO-kalandjait, hogy lejegyezd és közzétedd őket. Mindeddig az ellenfél meghiúsította azokat a próbálkozásainkat, amelyekkel biztonságos találkozót igyekeztünk megszervezni, ráadásul más, rendkívül sürgős feladatok is lekötöttek bennünket.

– Hamarosan azonban sikerül elérnünk, hogy találkozhass Buzz-zal. Addig viszont titokban kell tartania a személyazonosságát. Ő a legkeresettebb személy, nemcsak az ellenfelünk, hanem különböző országok titkosszolgálatai számára is.

– A kormányzati körökben magas pozíciót betöltő személyiségekkel fenntartott kapcsolataink révén dolgoztunk ezen a problémán, és reméljük, hogy amnesztiát tudunk kieszközölni Buzz számára. Emellett azért is küzdöttünk, hogy ügyeink általános támogatást kapjanak, és reméljük, sikerül elérnünk földi jelenlétünk hivatalos elismerését.

– Óriási problémánk azonban az, hogy az ellenzéknek rendkívül magas beosztású munkatársai és támogatói vannak. Jelenleg New Yorkban tartózkodunk, hogy kapcsolatokat építsünk ki néhány külföldi ENSZ-képviselővel. Ezért gondoltuk úgy, hogy ezt az alkalmat kihasználva veled is találkozhatnánk.

– Hogyan találtatok meg? – kérdeztem.

– Megkönnyítetted a dolgunkat – és az ellenzékét is! – válaszolta Argus. – Néhány héttel ezelőtt telefonon beszéltél a Mississaugában élő kollégáddal, hogy találkozót szervezhess ezzel a New York-i UFO-kutatóval. Mi figyelemmel kísértük a kutató telefonszámára érkező hívásokat, így megtudhattuk a találkozód időpontját és helyszínét.

Ostobának éreztem magam! Gondolhattam volna, hogy az UFO-kapcsolatokkal rendelkező embereket barát és ellenség egyaránt megfigyeli.

Tekintetem az Argus mellkasán függő medálra tévedt. Észrevette, hogy azt bámulom, és így szólt:

– Tudjuk, hogy ez a pszicheáni medál még mindig nagyon lenyűgöz téged.

(Egy háromszögbe foglalt körben elhelyezkedő OM-szimbólum: △ + ○ + = Felfelé irányuló fejlődés spirituális fegyelem, erkölcsös életmód, valamint különféle elősegítő gyakorlatok és módszerek révén.)

Argus egy összetekert újságért nyúlt a kocsiban, majd kivette.

– Ne nyisd ki, amíg egyedül nem vagy, biztonságos helyen. Öt fénymásolatot találsz benne a medál illusztrált leírásáról, valamint öt példányt a Nagy-tavak térképéből. [Fordító megj.: Ezekről képek Mágocsi Oszkár 2. könyvében találhatók]

– Ezeken láthatod a víz alatti UFO-támaszpontjainkat, amelyek létezését az északkeleti és a stratfordi csoport tagjai már régóta feltételezték. Ezek a csoportok jó munkát végeznek: nyomokat követnek, és információkat hoznak nyilvánosságra.

– Veled is nagyon elégedettek vagyunk. Az én űrodüsszeiám - Utazás egy másik galaxisba című könyved és újabb, merész publikációs vállalkozásaid (valószínűleg UFO-szakfolyóiratok számára írt cikkekre utal) termékeny talajra hullottak.

– Most pedig a víz alatti leszállóhelyekről. Ezek olyan helyeken találhatók, ahol természetes átmeneti régiók vezetnek más dimenziókba. Ezeket úgynevezett „ABLAKOKNAK” nevezzük.

– Az amerikai Nagy-tavak hatalmas víztömegei védőpajzsként működnek a túlzott agresszió, erőszak és nyugtalanság okozta pszichikai szennyeződéssel szemben. Ezek az óriási édesvíztömegek egyedülállóak a Földön, ezért több támaszpontot is fenntartunk a tavak vizében. Ontario e déli vidékén ezért különösen valószínűek az észlelések.

– És mi a helyzet a személyes kapcsolatokkal és találkozásokkal az ezen a vidéken élő megfigyelő barátaink számára? – nem tudtam megállni, hogy közbe ne szóljak.

– Tisztában vagyunk azoknak a barátainknak a kívánságaival, akik meg is érdemelnének egy ilyen találkozást – felelte Argus. – Meg fogjuk találni a megfelelő módot és időpontot, bár ez nem olyan egyszerű.

– Világszerte további egymillió barátunknak vannak hasonló kívánságai. Őket is figyelembe kellene vennünk. Ehelyett azonban több ezer katonai, politikai, tömegtájékoztatási és ellenzéki művelettel kell foglalkoznunk.

– És akkor még nem is beszéltem az interdimenzionális utánpótlás problémáiról és különféle egyéb tényezőkről.

– Bár az itteni tevékenység egyre mozgalmasabbá válik, mindössze maroknyi pszicheán van ide vezényelve dolgozni. Ennek ellenére igyekszünk a lehetőségeinkhez mérten a legtöbbet megtenni kutató barátaink érdekében.

Bár figyelmesen hallgattam, tekintetem mindenfelé elkalandozott, még az autók rendszámtábláira is.

Angela sportkocsiján piros, új-mexikói rendszámtábla volt, a Winnebagón pedig Washington állam zöld rendszámtáblája.

Argus észrevette, hogy a szemem ide-oda jár, és megjegyezte:

– Felejtsd el a rendszámtáblákat! Mind hamisak. Arról nem is beszélve, hogy akkor sem árulnál el bennünket, ha közzétennéd a rendszámainkat.

– Erről jut eszembe valami, amit még el kell mondanom neked. Kérlek, senkinek ne szólj egyetlen szót sem a mai találkozásunkról! Úgy értem, augusztus közepéig ne, vagyis a Demokrata Párt nyilvános országos gyűlésének befejezéséig.

– Túl sok minden forog kockán a politikai befolyásolásunk miatt, amely időnként még egy kis „karcsavarást” is magában foglal. Nem engedhetjük meg, hogy információk szivárogjanak ki, mert néhány magas rangú támogatónkat az ellenzék már most is gyanúsnak tartja.

(Az Egyesült Államok Demokrata Pártjával való kapcsolatot az etikai különbségek miatt nehéz elképzelni. Másrészt azonban Carter, az Egyesült Államok demokrata párti elnöke nyilvánosan elismerte, hogy személyesen látott UFO-t.)

– Rendben van. Tehát a kongresszus utánig egyetlen szót sem szólok, utána viszont szabadon beszélhetek, és továbbadhatom a fénymásolatokat? – kérdeztem.

– Pontosan. Tulajdonképpen éppen erre akartalak megkérni. Addig az időpontig mindent tarts vissza, utána pedig mi egy másik területen fogunk tevékenykedni.

– Ha itt befejeztük az ENSZ-szel kapcsolatos ügyeinket, Washington D. C.-be utazunk, hogy találkozzunk egy velünk rokonszenvező képviselővel. Ezután tovább kell mennünk Texasba, hogy segítsünk egy közelgő katasztrófa során, vagy akár teljesen megakadályozzuk azt.

– Gondolom, valahogy úgy, ahogyan Washington államból ide is elrepültetek. Hogy viselkedik a Mount Saint Helens vulkán?

Argus így válaszolt:

– Pillanatnyilag meglehetősen nyugodt. A legrosszabb azonban még hátravan. Az egyik legnagyobb probléma az, hogy sok más vulkán is ki fog törni. Csoda hát, hogy manapság ennyire elfoglaltak vagyunk?

– Az események fokozódó hevessége és felgyorsulása most már kicsúszik a kezünkből. Ez a világ szó szerint „kifogy a szuszból”.

– Már javában benne van a kozmikus ciklus által előidézett változásokban. Nem tudom megmondani, mennyire van közel a korszakváltás, mindenesetre jobb lenne készenlétben állni – minden eshetőségre...

– Mi a helyzet Quentinnel? Nem tért vissza segíteni?

– De igen – válaszolta Argus. – Őt is visszahívták. Tavaly december óta ismét itt van, és elsősorban a Perzsa-öböl problémáival foglalkozik (az Irak és Irán közötti háborúval).

– Azonban a földi stratégiák részleteiben nem különösebben jártas. Inkább az Őrzők Tanácsának képviselője, ezért elsősorban az általános politikai kérdésekkel foglalkozik.

– Figyelj ide, barátom, lejárt az időnk, el kell válnunk. Légy óvatos! Még találkozunk.

Argus kezet nyújtott, majd hozzátette:

– A biztonságod érdekében most konvojban elkísérünk a Madison Avenue kereszteződéséhez, a kocsid közelébe. Ott megvárunk, amíg utol nem éred a lakóautót, aztán együtt indulunk tovább.

– Amikor néhány háztömb után megszabadultunk az üldözőinktől, te egyedül lekanyarodsz, és lerázod az esetleg utánad haladó járműveket. Figyelni foglak, amíg el nem tűnsz a szemem elől.

Így is történt.

Az állítólagos telefonos szervizemberek úgy tettek, mintha el akarnák állni az utunkat, aztán mégis meggondolhatták magukat: mozdulatlanul álltak, és üveges tekintettel bámultak bennünket.

„Viaszos”, keleties arcukkal szinte kirakati bábuknak látszottak. Ezt a tényt figyelemre méltónak találtam, és arra gondoltam, hogy talán MIB-emberek lehetnek.

Véletlen egybeesés?

Egy nagy, fekete autó megpróbált keresztülvágni a konvojunkon, Argus azonban sárga taxijával megakadályozta ebben.

Négy-öt háztömb után csikorgó kerekekkel befordultam egy mellékutcába, majd összevissza kanyarogtam, hogy mindenkit összezavarjak.

Ezzel véget is ért az egész esemény, amely összesen mindössze tizenöt percig tartott...

A következő események 1981 augusztusában történtek, Pikes Peak vidékén, az Indiana állambeli Muncie közelében fekvő nyílt mezőkön.

Pszicheán barátaim már régóta szerettek volna találkozni velem. Biztonságos találkozót akartak megszervezni Buzz Andrewsszal, hogy UFO-kalandjait lediktálhassa nekem, én pedig közzétehessem őket.

Annak idején együtt utaztunk ezeken a kalandokon, egyéni élményeink azonban nagyon különbözőek voltak.

A nagy űrutazását közvetlenül követő vándorlás és menekülés évei után a pszicheániak befogadták őt; Argus az asszisztensévé tette.

Argus a pszicheáni „misszió” sokrétű földi tevékenységeinek helyi „igazgatója”.

Már hónapokkal az indianai találkozó előtt erős „útmutatásokat” kaptam: telefonhívásokat a közvetítőtől, valamint telepatikus benyomásokat, amelyekben egy nyílt mező közepén álló, fehérre festett templom futólagos képe jelent meg előttem.

A pontos találkozási helyet azonban nem közölték velem.

Különféle helyek jutottak eszembe minden égtáj felől, de egyik sem tűnt véglegesnek egészen augusztus 24-e kora reggeléig.

Útnak indultam, elhagytam Torontót, és örömmel vártam ezt az egyhetes találkozót „valahol”.

Erős késztetést éreztem, hogy 800 kilométert vezessek dél felé, Indiana állam egyik településének irányába. Olyan volt, mintha valami „vonzás” húzna arra a helyre, ahol a Close Encounters of the Third Kind („Harmadik típusú találkozások”) című UFO-film egy részét forgatták.

Mellékesen meg kell jegyeznem, hogy a film részben az ezen a vidéken valóban megtörtént eseményeken alapult.

Késő délután érkeztem meg a környékre. Az Interstate 69-es autópályáról letértem a Muncie felé vezető 32-es útra.

Úgy vezettem, mintha „csőben irányítottak” volna. Minden habozás nélkül rákanyarodtam a 400 S jelzésű helyi útra, majd körülbelül két mérföld után, egy kereszteződésnél a 700 W útra fordultam.

A kereszteződés közvetlen közelében állt a „Pikes Peak Christian Church” nevű templom, amelynek fehérre festett faszerkezete magányosan emelkedett ki a kiterjedt gabonaföldek és legelők közül.

Azonnal felismertem a korábbi futólagos látomásból. Teljes bizonyossággal tudtam, hogy ez az a hely, amelyet kerestem.

Most újabb „megvilágosodásom” támadt, és megéreztem, hogy este tíz órakor, az éjszaka sötétjében kell visszatérnem a templomhoz.

Addig még öt óra volt hátra, ezért elhajtottam a húsz kilométerre fekvő Chesterfield kisvárosába.

Szobát béreltem a „Camp Chesterfield” szállodában, amelyet a „Fény Spirituális Központjaként” emlegettek. Itt akartam megszállni egy egyhetes szeminárium idejére, amely két nappal később kezdődött.

A hátsó szándékom az volt, hogy éjszakánként titokban kiosonjak Pikes Peakbe, és ott találkozzam UFO-s barátaimmal. Ez tökéletes álcának tűnt ahhoz, hogy elkerüljem a rátermett MIB-üldözőket.

A chesterfieldi programokkal való összekapcsolás feltűnésmentes lehetőségnek látszott a kapcsolatfelvételre, ráadásul maga a szeminárium is nagyon érdekelt.

Azon az augusztusi éjszakán kihajtottam Pikes Peakbe, és teljesen biztos voltam benne, hogy találkozásra kerül sor.

Az évszakhoz képest szokatlanul hűvös éjszaka volt; a telihold már magasan állt a felhőtlen égbolton.

Körülbelül este tíz óra lehetett, amikor megérkeztem a magányos templomhoz.

Az épület mellett egy nagy lakóautó parkolt. Ugyanaz a jármű volt, amelyet egy évvel korábban New Yorkban láttam: űrbéli barátaim mozgó „irányítóközpontja”.

A Winnebagón ezúttal kansasi rendszámtábla volt. Egy feltűnően világos matrica pedig a következő szavakkal üdvözölte az embert:

„Üdvözöljük a wyomingi Grand Tetonban!”

Amikor kiszálltam az autómból, a sötét háttérből egy egyenruhás alak lépett elő, kezében különös „fémrúddal”.

A férfi barátságosan megszólított:

– Igenis, megtaláltad a megfelelő helyet. Schmuck S. Heel százados vagyok, az Egyesült Államok LÉGIEREJÉTŐL, és a rendelkezésedre állok.

Tisztelgett, majd szélesen elnevette magát, miközben kezet nyújtott.

Pszicheáni barátom, Argus volt az.

– Mi ez a légierős komédia? – kérdeztem.

– Hát, tudod, jó védelem, szép egyenruha. A MIB-nek is szüksége van rá. Ha azonban egy MIB a közelbe kerülne, nem sokáig tudnám fenntartani ezt a blöfföt. Ezért hordom magamnál ezt a LÉZERBOTOT.

Egy ezüstszínű sportkocsi suhant el mellettünk, majd valamivel távolabb megállt az út szélén. A fényszórók kialudtak, és a sötétben valaki kiszállt az autóból.

– Minden rendben – biztosított Argus. – Angela az. Megint őrködik, amíg én bent a kocsiban kávézom veletek, két fickóval.

A Winnebagóra mutatott, és jelezte, hogy szálljak be.

A lakóautót úgy szerelték fel, mint egy katonai hírszerző központot: tele volt konzolokkal, televízió-monitorokkal, radarszerű berendezésekkel. Kifinomult elektronikus készülékekkel megrakott állványok foglalták el a teljes belső tér körülbelül felét.

Minden kissé zsúfoltnak tűnt, de lenyűgöző volt, és kétségtelenül nagyon célszerű.

Feltételeztem, hogy a tényleges lakóterük a jármű hátsó felében található.

A busz elsötétített munkaterületéről egy ülő személy hangja hallatszott:

– Szervusz, tábornok, és helló, Oszkár! Végre egymásra találtunk! Elnézést kérek, hogy itt maradok a sötétben, de továbbra is óvatos vagyok a nyilvános megjelenésekkel.

– Jobb, ha nem látsz engem, mert amit nem tudsz, azt nem is tudod továbbadni.

– Éppen most főztem kávét. Ott van a kis hűtőszekrényen.

– Oszkár, ez a rossz modorú ember pontosan az a Buzz Andrews, akinek a történetét meghallgatni ideutaztál – magyarázta Argus.

– Ha egy-egy ülés körülbelül négy óráig tart, három éjszaka alatt végeznünk kellene.

– Készíts elegendő jegyzetet, mert sok olyan tény és összefüggés van, amelyre emlékezned kell majd, amikor megírod a könyvet.

– Néhány hónap múlva újabb találkozóra hívunk, hogy közösen véglegesítsük a történetet, és kitöltsük az esetleges hiányosságokat.

– Reméljük, addigra elkészíted az első kéziratot, mi pedig a megfelelő időpontban felvesszük veled a kapcsolatot.

– Most lazíts, és hallgasd meg a történetet. Itt ma nagyon nagy biztonságban vagyunk. Hogy az egész ügyet felügyeljem, kint Angelával együtt őrködni és járőrözni fogok.

Fedőt tett két kávéscsészére, majd eltűnt velük az indianai éjszakában.

– Az igazi nevem nem Buzz Andrews – kezdte Buzz az elbeszélését. – Ezt a becenevet a katonák ragasztották rám a „zümmögő zaklatásaimmal” kapcsolatban. (Az angol “to buzz” jelentése: zümmögni, búgni, berregni.)

– Negyvenes éveim elején járó, fehér amerikai férfi vagyok. Eredetileg az Egyesült Államok északkeleti részéből származom.

– Jelenleg a pszicheániak által befogadott, teljes munkaidőben foglalkoztatott munkatárs vagyok, és Argusnak segítek, aki az itteni tevékenységeik helyi igazgatója.

– Ezt az ellenzék nagyon jól tudja. Nagyon remélem, hogy ennél többet nem tudnak, így a személyazonosságom továbbra is titokban marad, és a jövőbeli utam nyitva áll előttem.

Buzz ezután egészen a kezdetektől elmesélte nekem a történetét.

„Csillagok háborújára” emlékeztető élményei rendkívül lenyűgöztek.

Az élményei drámai módon különböztek azoktól, amelyeket én éltem át ugyanazon az 1975-ös „űrodüsszeián”.

Eleinte csak vonakodva kezdett mesélni, de hamarosan belelendült.

Amikor a földi földrajz is szerepet kapott, a televízió képernyőjén térképrészleteket mutatott, és ugyanígy újságkivágásokat is, amelyek kapcsolatban álltak az elbeszélésével.

Története, néhány rövid szünettől eltekintve, hajnali két óráig tartott. E négy óra alatt gördülékenyen beszélt.

Még további három éjszakára volt azonban szükség ahhoz, hogy mindent elmondjon, és én lejegyezzem.

Azon a héten nem sokat aludtam. Normális esetben ez az életritmus teljesen kimerített volna, de egy sisakot és egy övet bocsátottak a rendelkezésemre, amelyeket az ülések alatt viseltem.

Ezek csodálatos módon feltöltötték az energia-tartalékaimat, sőt még energiafeleslegem is keletkezett.

Azokban a napokban szinte „izzottam” az energiától és a mágnesességtől. Ez a Camp Chesterfield szeminárium résztvevőinek is feltűnt.

A második éjszakai találkozóra ugyanazon a helyen és ugyanabban az időpontban került sor.

A harmadik éjszakán azonban rémületemre azt tapasztaltam, hogy a busz eltűnt.

Kiszálltam az autómból, és sétálgatni kezdtem a hideg, holdfényes éjszakában.

Nem kellett azonban sokáig töprengenem.

Néhány perc múlva narancssárga fénypont jelent meg az égen, amely egyre nagyobbá vált.

A mindenit! Egy UFO volt, amely az út mellett, a templomtól mintegy 200 yardnyira landolt.

Odafutottam az ismerősnek tűnő járműhöz. Körülbelül tíz méter átmérőjű volt, tehát valamivel nagyobb annál, amely hat évvel korábban a világűrbe vitt.

Ezúttal Argus az amerikai légierő tiszti egyenruhájában várt rám a rámpán.

Amikor beszálltam, észrevettem egy lassan elhaladó sportkocsit. Arra gondoltam, hogy bizonyára Angela az, aki a környéket figyeli.

Amint a bejárati ajtó bezárult mögöttem, a korong azonnal felemelkedett.

Ennek az űrhajónak a belseje egészen másként nézett ki, mint annak a járműnek a belseje, amellyel 1975-ben repültem.

Itt kapcsolótáblákat, képernyőket, számítógépes nyomtatókat, készülékekkel teli állványokat, valamint kapcsolók és jelzőlámpák hosszú sorait láttam.

Inkább egy óriási utasszállító repülőgép pilótafülkéjére hasonlított.

A „pilótafülke” közepén, egy vezérlőpultnál a sötétben egy alak ült, háttal nekem: Buzz Andrews.

Amikor az űrhajó sebesen felfelé száguldott, feltűntek a mintegy nyolcvan kilométerre fekvő Indianapolis fényei, amelyek hamarosan egyre kisebbek lettek, míg szinte teljesen el nem tűntek.

Több mint tíz kilométeres magasságba emelkedtünk, valószínűleg azért, hogy elkerüljük a polgári légi forgalmat.

Amikor elértük a kívánt magasságot, Buzz visszavonult, és átengedte az irányítást Argusnak. Ezután folytatta az elbeszélését.

Hajnali két órakor visszavittek a Pikes Peak-i templomhoz.

A negyedik és egyben utolsó éjszakán minden ugyanígy történt.

Az UFO a 700 W út mellett, egy fasor és egy gabonaföld közötti füves sávon vett fel. A Winnebago ismét nem állt a templomnál.

Argus és Buzz elmagyarázták, hogy az ellenfelek közel jártak hozzájuk. A MIB majdnem rájuk talált, ezért többé nem hagytak járművet a templom közelében.

Az ár, amelyet nekem kellett volna fizetnem, csekély volt; komoly akadályoztatástól aligha kellett tartanom.

Az ellenzéki tábor pontosan tudta, hogy adatokat gyűjthet, ha ez a történet nyilvánosságra kerül (eszerint tehát már előzőleg tájékoztatniuk kellett őket!), jóllehet a beszámoló némileg romboló hatást gyakorol majd a sötét erőkre.

Elképzelhető volt, hogy egy időre elhallgattattak volna, ha „tetten érnek”.

Világossá tették azonban számomra, hogy így hosszú ideig elkerülhetem0 őket.

Argus és Buzz ismét arra kért, hogy legkésőbb egy éven belül tegyem közzé a történetet.

Azt az utasítást is kaptam, hogy mondjam hangszalagra a beszámolót két példányban, majd küldjem el őket két különböző címre, hogy minden biztonságban megmaradjon.

Bárhogyan alakuljanak is az események, így legalább marad valami, ami feljegyzésként fennmaradhat.

Ezt az eljárást arra az esetre tervezték, ha történne velem valami, ami megakadályozna a könyv befejezésében.

Az űrsikló ezúttal hajnali fél háromkor vitt vissza Pikes Peakbe, majd nagy ívben az ég felé száguldott, miközben én visszaindultam az autómhoz.

Hirtelen egy nagy rendőrautó bukkant fel, és a közelemben hirtelen lefékezett.

Úgy hiszem, az Indiana állami rendőrség egyik járműve volt.

A helyzet, amely ekkor már drámai fordulatot látszott venni, felrázott.

A rendőr azonban egyedül ült az autóban. Kiszállt, hogy megvizsgáljon engem.

Tudni akarta, hogy mi a poklot keresek itt kint, az éjszaka közepén, a világ végén, és különben is, mi volt az az ide-oda repkedő, élénk narancssárga fény, amely miatt tulajdonképpen idejött.

Tájékoztattam, hogy nagyon szeretek hosszú éjszakai sétákat tenni a természetben, és hogy a fény egy UFO-tól származott, amely éppen most tett le engem ezen a helyen.

Egy pillanatig meglehetősen szótlanul nézett rám, majd minden további szó nélkül beugrott a rendőrautójába, és elhajtott.

Olyan sietve távozott, hogy majdnem elütött.

Sejtettem, hogy kissé „kényelmetlenné” tettem számára a helyzetet. Talán egyszerűen nem akart belekeveredni egy UFO-észlelésről szóló jelentésbe.

Fogalmam sincs, hogy valaha is beszélt-e bárkinek a találkozásunkról.

Két nappal később egy nagy fekete autót láttam a szállodám közelében és a Camp Chesterfield egész területén körözni, mintha valakit vagy valamit keresnének.

Egy Cadillac volt, különös módon elmaszatolt kaliforniai rendszámtáblákkal. A sötétített ablakok mögött három fickó ült.

Később egy gyanús külsejű „üzletemberekből” álló csoportot és egy magányos légierős tisztet is láttam.

Csak távolról figyeltem őket, mert egyáltalán nem volt kedvem közelebb menni.

Természetesen örültem, amikor végre összecsomagolhattam, és hazautazhattam.

Azóta semmi drámai vagy különös nem történt velem.

A Buzz Andrews-történet szóbeli felvételeit már elküldtem a megadott, biztonságos őrzési helyekre. Most pedig azon dolgoztam, hogy megszerkesszem ezt a figyelemre méltó történetet, amely annak idején útitársammal, Buzz Andrewsszal esett meg.

Beszámolója egy rövid életrajzi résszel kezdődik korai életéről:

Amerikai középosztálybeli környezetből származom. Gyermekkoromban nagyon szerettem a kutyákat és a macskákat, ezért apám úgy gondolta, hogy jó állatorvos válna belőlem.

Szerettem azonban templomba is járni, és az ifjúsági kórusban énekelni, ezért anyám azt hitte, hogy egyszer jó lelkész leszek.

Ehelyett tizenéves koromban a „harcművészeteket” kezdtem tanulmányozni. Évekkel később még radikális politikai aktivistacsoportokhoz is csatlakoztam, és ott „fokozatot” szereztem, mint „forradalmi városi gerilla”.

Időközben egész könyvtárnyi történelmi és politikatudományi művet faltam fel.

Egy Kuba által finanszírozott guatemalai dzsungeltáborba kerültem, ahol intenzív zsoldoskiképzésben részesültem. Elsőrangú, hivatásos „gyilkossá” képeztek ki.

A húsz legjobbat közülünk szabotázscsoportként vetették be egy „banánköztársaság” kormányának megdöntésére. Csoportomból alig néhányan élték túl a kormányépületért folytatott vad és eszeveszett harcot.

Utolsó háborús cselekedetem az volt, hogy személyazonosító irataimat egy szétroncsolt holttestnél helyeztem el, majd észrevétlenül elsurrantam a győzelmi zűrzavar közepette.

A magas halálozási arány, amely még a legjobb hivatásos harcosokat is sújtotta, annyira elkeserített, hogy elhatároztam: visszavonulok ettől a foglalkozástól.

Úgy éreztem, hogy ez a fajta tevékenység nem az én hivatásom. Ezért kiszálltam, és visszatértem az Egyesült Államokba.

Egy drágakövekkel kirakott tőr, amelyet a kormánypalotában vívott harc során sikerült megszereznem, „vésztartalékként” szolgált.

Másfél évig éltem a jogtalanul szerzett kincsemből, és ezalatt hagytam, hogy harci képességeim elszunnyadjanak, mert lelkem mélyén irtóztam az erőszaktól.

Az a szándék vezetett, amikor elhatároztam, hogy harci tevékenységet folytatok, hogy elsősorban önmagamat fejlesszem, és szellemi fegyelemre tegyek szert.

Az események, amelyekben kiképzésem után részt vettem, természetes módon következtek belső kíváncsiságomból és az ehhez szükséges kihívást jelentő helyzetekből.

A három alapvető erényt vagy fő tulajdonságot gyorsan elsajátítottam: az ügyességet, a gyorsaságot és az ellenálló képességet.

Az ezt követő edzések során megtapasztalhattam, hogy különleges „adománnyal” rendelkezem. Ez arra ösztönzött, hogy minden helyzetben helytálljak, sőt még a legjobbakat is legyőzzem, akár puszta kézzel, akár különféle fegyverekkel.

Számomra ez nem csupán olyasmi volt, mint amikor egy sportoló „túljut a holtponton”, hanem inkább a „szellem diadalának az anyag felett” éreztem.

Miután hosszú idő alatt kipihentem a katonaéletet, csatlakoztam az „új tudatosság dicsőséges mozgalmához”. Az volt a szándékom, hogy e lenyűgöző erők mélyére hatoljak.

Jógatanfolyamok, meditációs csoportok, szcientológia, testtudatosság, spiritualitás és más területek uralták akkoriban a napirendemet. Egy ideig még egészen különös kultuszok rendezvényein is részt vettem.

Az „önmagam felfedezéséhez vezető ösvényen” jártam, és a tanulási folyamat gyorsan haladt előre.

Megtanultam érezni, megérteni, megbocsátani, szeretni önmagamat és más embereket.

Még azt is megtanultam, hogyan fegyelmezzem és irányítsam féktelen egómat, hogyan nyissam meg belső tartalékaimat, hogyan készítsem fel magamat pszichikailag bármilyen elképzelhető „hőstettre”, hogyan sugározzak karizmát, és hogyan befolyásoljak másokat tisztán mentális módszerekkel.

Mindezek a módszerek pontosan megegyeztek azokkal, amelyeket korábban harcosként végzett kiképzésem során tanultam: koncentráció, vizualizáció és a megfelelő időpont kiválasztása.

Mindkét esetben ezt követte a gyakorlati vagy fizikai cselekvés, a lehető legnagyobb rendelkezésre álló energia felhasználásával.

Ehhez társult az én különleges képességem, amely a rendkívül nehéz helyzetekben mindig segítségemre sietett.

A „megidézések” révén energia lüktetett át rajtam, és egész lényemet feltöltötte.

Egy napon meglátogattam egy zsarnoki kultuszt, amelyet úgy szerveztek meg, mint egy koncentrációs tábort, hogy próbára tegyem újonnan megszerzett elképzeléseimet.

Egyenesen előrenyomultam, és gyakorlatilag berúgtam az ajtót azzal, hogy az őröket pszichikailag annyira megfélemlítettem, hogy többé meg sem mertek mozdulni, vagy egyszerűen összevertem őket.

Amikor elértem a főkaput, több mint egy tucat, fekete öves verőemberüket találtam riadókészültségben.

Már a komor tekintetem láttán néhányan csendben eloldalogtak. A többiek úgy vetették rám magukat, mint egy falka éhes ragadozó.

Előzőleg pontosan így képzeltem el a helyzetet, és most ennek megfelelően szabadjára engedtem magamat, bőkezűen osztogatva a rúgásokat, ütéseket és csapásokat.

Két perc múlva valamennyien harcképtelenné váltak, és a földön „szenderegtek” – egyetlen fickó kivételével, aki puskát szegezett rám.

Egyetlen ugrással nem tudtam volna elérni, ezért más technikával próbálkoztam.

Lassan elindultam felé, és egész idő alatt tekintetem pszichikai erejével tartottam őt megbénítva.

Magam is meglepődtem, hogy ezzel a módszerrel képes vagyok sakkban tartani az embereket.

Bosszúból, amiért le akart lőni, eltörtem a karját, majd úgy hallgattattam el az üvöltését, hogy ágyékon rúgtam.

(Micsoda elbűvölő fickó ez a Buzz, nem igaz?)

Ezután a többiek felé fordultam, akik a maguk különböző felépülési szakaszaiban voltak.

– Aki megpróbál fegyvert emelni rám, azt még sokkal rosszabb állapotba hozom, mint ezt a nyomorultat itt! – morogtam rájuk.

Be kell vallanom, hogy nyilvánvaló sikerem nagy örömet szerzett. Számomra ez értékes tapasztalat volt.

Felismertem, hogy valami rendkívül jelentős dologra bukkantam a pszichikai és mentális képességek területén.

Most már egyértelmű volt, hogy egyszemélyes „hadsereget” testesítek meg, amellyel számolni kell.

(Ez nem lehetetlen; ázsiai szerzetesek kifinomult önvédelmi technikáikkal hasonló erőket tudtak mozgósítani.)

Puszta kíváncsiságból elhatároztam, hogy a környéken maradok, és így tovább kísértem a szerencsémet.

Szobát béreltem egy szállodában.

Meglepetésemre a szekta tagjai részéről semmiféle további problémám nem támadt.

Ehelyett egy különös férfi jelent meg, aki „deprogramozónak” nevezte magát. Arra kért, segítsek neki néhány fiatalt kiszabadítani az ország veszélyesebb szektáiból.

Rövid ideig együtt dolgoztam vele, egyrészt azért, hogy további tapasztalatokat szerezzek, másrészt a pénz miatt, amelyre szükségem volt.

Számos emberrablásban segédkeztem neki.

A helyzet azonban hamarosan túlságosan bonyolulttá vált, mert a rendőrség a szekták javára avatkozott be.

Így történt, hogy egy szép napon összecsomagoltam, és új vidékek, új kihívások felé hagytam el a helyszínt.

A keleti partvidéken telepedtem le, és homályosan fontolgatni kezdtem, hogy lépéseket teszek egy tisztességes karrier felé.

Elegem volt ugyanis abból, hogy az időmet vesztegetem, és céltalanul utazgatok ide-oda.

1974 késő őszén elhatároztam, hogy különféle részmunkaidős állásokkal tartom fenn magamat, szerényen élek, és nyitva tartom a szememet egy olyan megélhetési lehetőség után kutatva, amelynek jövője is van.

Ugyanakkor úgy döntöttem, hogy távol tartom magamat az erőszaktól, a forradalmaktól, a politikától és mindenféle hiábavaló, különc vállalkozástól.

Legalábbis ezek voltak a jó újévi fogadalmaim.

A következő évet a lehető legrendezettebb módon akartam eltölteni.

Azt terveztem, hogy boldog életet élek, akárcsak a normális emberek.

1975. január 1-jén a New Hampshire állambeli White Mountains Nemzeti Parkon keresztül autóztam hazafelé, a massachusettsi Boston irányába.

Valamivel este tizenegy óra után lehetett, amikor elhagytam egy síkunyhót a Mount Tecumseh közelében.

A faház barátok tulajdonában volt.

Egy vad szilveszteri orgiát ünnepeltünk ott, és a „másnaposságom” éppen kezdett kissé enyhülni.

Valószínűleg annak a második, „útravaló” italnak köszönhetően, amelyet barátaim rám erőltettek.

A társaság többi tagja eltökélte, hogy az utolsó cseppig ott marad.

Miközben autómat a csúszós 49-es országúton a Boston felé vezető főút irányába kormányoztam, különös narancssárga fénypontot vettem észre az égen.

Mozgás közben mintha „táncolt” volna.

Amikor megpróbáltam egyszerre az útra és a fényre figyelni, sikerült rossz helyen lekanyarodnom.

A dél felé vezető 175-ös országúton találtam magamat.

Úgy döntöttem, hogy nem fordulok vissza azonnal, hanem továbbhajtok addig a kijáratig, amelyről azt reméltem, hogy valamivel előrébb az állami főútra vezet.

Amikor már néhány mérfölddel Compton-High-tól délre jártam, a fény kiterjedése megnövekedett.

Körülbelül kétszáz méterrel előttem egészen alacsonyra ereszkedett az országút fölé.

A fény most egy körülbelül tíz méter átmérőjű korongnak látszott.

Amikor egészen alacsonyan lebegett a hó fölött, úgy tűnt, mintha elzárná az utat.

Arra gondoltam, hogy ez a korong lehet az, amit az emberek „repülő csészealjnak” neveznek.

El akartam kerülni, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek ezzel a valamivel, ezért egy pihenőhelyre kormányoztam az autómat.

Ott az a benyomásom támadt, mintha az UFO rám várna.

Mi az ördögöt akarhatott tőlem?

Ekkor hirtelen eszembe jutott egy borzalmas történet, amely több mint egy évtizeddel korábban éppen ezen a vidéken játszódott le.

Egy házaspárt elraboltak, orvosi vizsgálatnak vetettek alá, majd ismét szabadon engedték őket.

Az eset „Barney és Betty Hill elrablása” néven vált ismertté.

Be kell vallanom, hogy egyáltalán nem volt kedvem ilyen ostobaságokhoz.

Elővettem az autóemelőt az ülés alól, kinyitottam az utasoldali ajtót, és hagytam magamat a hóba zuhanni.

A bőrömet felhorzsoló jégkéreg feldühített.

Felálltam, és az UFO felé kiáltottam:

– Gyertek ide, ti nyomorultak, és vigyetek el!

Semmi sem történt.

Az UFO hangtalanul állt a levegőben, és meleg, narancssárga fényével megvilágította a békés, havas tájat.

Aztán a fénye hipnotikus ritmusban pulzálni kezdett, mintha ezzel akarná lecsillapítani a negatív érzelmeimet.

Ugyanakkor azt éreztem, hogy a lelkemet alapos vizsgálatnak vetik alá.

Most már felébredt a kíváncsiságom.

Végül is az ember nem lát minden újév napján UFO-t.

Rózsaszín elefántokat talán igen, de narancssárga „repülő csészealjakat” biztosan nem.

Bár érdekelt a dolog, bosszantott ez a szellemi behatolás.

Ezért megtörtem a „varázslatot” azzal, hogy színlelt dühömben hangosan elkiáltottam magamat:

– Búúú!

A fények pulzálása abbamaradt.

A repülő szerkezet rendkívül gyorsan a magasba emelkedett, és még gyorsan kétszer felvillantotta felém a fényeit.

Utánakiáltottam:

– Igen, boldog új évet neked is, te szemétláda!

Néztem, ahogy elrepül, és eltűnik a felhős éjszakában.

Ez az élmény alaposan felrázott.

Összezavarodtam, és ostobának, valamint zavarban lévőnek éreztem magamat értelmetlen, melodramatikus viselkedésem miatt.

Arra gondoltam: ugyan, mit számít?

Valószínűleg nem tettem különösebben jó benyomást az űrjármű utasaira.

Néhány hét elteltével már jóformán el is felejtettem a találkozást.

Ráadásul az ismerőseim közül senkinek sem akartam beszélni egy ilyen különös eseményről.

Hamarosan elhagytam Bostont, és New York „zöldebb legelői” felé vettem az irányt – legalábbis akkor annak tűntek.

Az ottani szeles, latyakos tél azonban hamarosan ismét nyugtalanná tett.

Február végén úgy döntöttem, hogy Floridában verem fel a sátramat.

Egy munkaközvetítő ügynökségen keresztül szobát és állást találtam Miami Beachen, mint „alkalmi pincér”.

Nem volt különösebben méltóságteljes munka, de tetszett a környezetváltozás, az új, kényelmes életritmus és a meleg éghajlat.

Ügynökségem időnként vidékre is kiküldött, ahol a nagyon gazdagok magánrendezvényein szolgálhattam fel.

A tavasz első napján egy partin dolgoztam Naples városától délre, az öböl partján.

Már majdnem hajnali három óra volt, mire végre befejezhettem a munkát, és elindultam vissza Miami Beachre.

Az éjszaka hűvös, de kellemes volt, miközben a 41-es országúton kelet felé hajtottam a ködös Everglades mocsárvidéken keresztül.

A részben felhős égen csak kevés csillagot lehetett látni.

Észrevettem, hogy egy feltűnően fényes, narancssárga ragyogással körülvett csillag mintha a Föld felé zuhanna.

Félúton azonban hirtelen megállt.

Egy felismerés villant át rajtam:

„Egy UFO!”

Ezúttal megpróbáltam kordában tartani az izgalmamat.

Mindenképpen szerettem volna egyszer közelről látni egy ilyen szerkezetet, ezért az objektum felé kiáltottam:

– Gyere közelebb! Gyere közelebb!

Mintha egyáltalán hallhatott volna engem!

Különös módon azonban teljesítette a kérésemet.

Alacsonyabb magasságba zuhant, majd keresztben átrepült az országút fölött, közvetlenül a fejem felett.

Amennyire láthattam, fánk alakja volt.

Pontosan ebben a pillanatban leállt az autóm motorja, és kialudtak a fényszórók.

Majdnem egy árokban kötöttem ki, mielőtt megpróbáltam volna az autót egy piknikezőhely parkolósávjába tolni.

Mint később megtudtam, ez Ochopee-tól tíz mérföldre keletre és Monroe Stationtől három mérföldre nyugatra történt.

– Gyere le, te hős, te tökfilkó! – ordítottam az UFO felé, amelynek narancssárga fénye valahogy kísértetiesen villódzott a mocsár sűrű növényzete között.

Úgy tűnt, engedelmeskedik, mert a fény változásai végül megszűntek.

Felmarkoltam a zseblámpámat, és kiugrottam a kocsiból.

Majd megőrültem a vágytól, hogy megvizsgáljam a dolgot.

Feltételeztem, hogy a repülő szerkezet legfeljebb harminc méterre lehet az úttól.

Egy gyalogösvényt követtem, amely a piknikező rétre vezetett.

Nem jutottam azonban messzire, mert egy sötét alak állta el az utamat, aki egy motorkerékpárhoz hasonló szerkezeten ült.

Káromkodni kezdtem, amikor most még a zseblámpám is felmondta a szolgálatot.

– Mi ez a nagy kapkodás tulajdonképpen? – dörgött fel egy hang a sötétségből.

– Én is éppen ezt szeretném tudni! – morogtam vissza. – Ebben az évben már másodszor üldöznek. Most még az autóm motorja is leállt.

– Beszélni akarok ezekkel a nyomorultakkal az űrhajóban! Mi az ördögöt akarnak tőlem?

– Ne kiabálj ennyire! Attól, hogy erősebb a hangod, semmivel sem lesz jobb a helyzet.

– Ne mondd nekem, hogy az ordítozásommal kényszerítettem őket lezuhanásra!

– Nem egészen erről van szó, de a dühkitöréseid a negatív energia miatt rendkívül zavaró hatásúak.

– Mellesleg ezzel az összes aligátort felébreszted innen egészen Timbuktuig.

– Rendben van, megígérem, hogy nyugodtabb leszek. Most azonban engedj tovább!

Valójában sokkal nyugodtabb lettem.

Meglepődtem, milyen gyorsan ellazultak az idegeim, annak ellenére, hogy ez a hirtelen találkozás a sötétben meglehetősen ijesztő volt.

Az idegen azt mondta, szerinte jobb lenne, ha most visszafordulnék.

– A visszafogottság talán „a bátorság jobbik fele”, ahogyan errefelé mondani szoktátok.

– Ezek szerint te nem vagy idevalósi, igaz?

– Nem, én valamivel messzebb lakom innen.

– Vajon mennyivel messzebb? – faggatóztam tovább. – Válaszokat akarok a kérdéseimre!

– Fékezd meg a türelmetlenségedet! Amikor eljön a megfelelő idő, megkapod az áhított válaszokat.

– Mikor jön el az az idő, ha nem most? – erősködtem tovább.

Ebben a pillanatban azonban azt éreztem, hogy kíváncsiságom gyorsan elhalványul.

Sőt annyira érdektelenné váltam, hogy majdnem elaludtam.

Felráztam magamat, és azon töprengtem, vajon a hirtelen álmosságnak köze lehet-e valamiféle hipnotikus hatáshoz, amelyet a sötétben álló személy mellkasán lévő, amulettszerű függő csillogása okozhatott.

Válaszát csak olyan idő elteltével hallottam meg, amely számomra egy örökkévalóságnak tűnt.

– Megígérem, hogy hamarosan kapcsolatba lépnek veled.

– Ez nagyszerű.

Saját meglepetésemre elégedett voltam ezzel a homályos ígérettel.

Valami azonban mégis gyanúsnak tűnt.

Az volt az érzésem, mintha mentálisan manipulálnának.

– Ki a pokol vagy te, hogy ezt tudhatod? – kérdeztem hangosan.

– Bizonyos értelemben egy védelmi alakulat tagja vagyok. A feladatomhoz tartozik, hogy különféle dolgokról tudomásom legyen. De most, kérlek...

Világos volt számomra, hogy azt akarja, békésen hagyjam el a helyet, és én engedelmeskedtem.

Ez teljesen ellentétes volt a valódi természetemmel, de abban a pillanatban az engedelmesség tűnt az egyetlen értelmes viselkedésnek.

Visszamentem az autóhoz.

Amikor az országút széléről még egyszer visszanéztem, az idegen már eltűnt.

A motor azonnal beindult, és elhajtottam.

Nem tudtam azonban megszabadulni attól a halvány gyanútól, hogy valamilyen módon túljártak az eszemen.

Egy hónappal később visszatértem New Yorkba.

Ismét a megszokott tevékenységemet folytattam Greenwich Village-ben, és újra együtt voltam azokkal a barátaimmal, akiknek a társaságában jól éreztem magamat.

A hosszú „téli álom” után Greenwich Village éppen kezdett újra életre kelni. Senkinek sem meséltem el a legutóbbi floridai UFO-élményemet, az emléke azonban élénken élt bennem. Arra ösztönzött, hogy olvasással és előadások látogatásával további ismereteket szerezzek az UFO-jelenségről.

Gyakorlatilag minden könyvet megvásároltam, amely ezzel a témával foglalkozott. Az olvasás azonban csak még jobban felcsigázta a kíváncsiságomat, mert többre vágytam, mint az észlelésekről szóló esetleírásokra.

Voltak olyan szerzők is, akik egyszerűen elutasították ezeket a jelenségeket, és hallucinációkra, napfoltokra, mocsárgázra (lidércfényekre), huszonöt kilométeres magasságban repülő óriási pillangórajokra és hasonló ostobaságokra hivatkozva próbálták bizonyítani, hogy nem is léteznek.

A katonaság különösen buzgón igyekezett mindent tagadni. Szinte el sem tudtam hinni, hogy éppen ők ne tudnának már régóta az egész ügyről.

Egyszer hosszú és érdekes beszélgetést folytattam egy másik UFO-könyveket „bújó” emberrel. Valóságos „enciklopédiája” volt a témával kapcsolatos ismereteknek, és többet mondott nekem, mint az összes UFO-ról szóló könyv, amelyet addig olvastam.

Megpróbált beszervezni az intézményes UFO-kutatás aktív munkatársának, én azonban elmagyaráztam neki, hogy valami egészen mást keresek: személyes tapasztalatot szeretnék szerezni azáltal, hogy meglátogatok egy ilyen űrjárművet, és utazom rajta.

Még néhány megjegyzést is elejtettem a saját találkozásaimról. Erre azt tanácsolta, hogy látogassak el ufológiai előadásokra. Talán ott véletlenül kapcsolatba kerülhetek valakivel, akinek valódi tapasztalata van ezen a területen, vagy esetleg még egy igazi földönkívülivel is megismerkedhetek.

Úgy vélte, hogy a New York-i Egyetem felnőttoktatási intézménye valószínűleg a legalkalmasabb „vadászterület”.

Mielőtt elváltunk volna, megadta a nevét, címét és telefonszámát. Amikor később megpróbáltam újra kapcsolatba lépni vele, kiderült, hogy valamennyi hamis volt.

Május végén hallottam egy UFO-król és a hozzájuk kapcsolódó jelenségekről szóló előadásról, amelyet az egyetem közelében lévő épületben tartottak volna. Olyan erős vonzást éreztem, hogy lemondtam egy másik, szintén ígéretes találkozót.

Amikor az épülethez közeledtem, már teljesen biztos voltam benne, hogy sikerül megteremtenem a remélt kapcsolatot.

Mivel negyedórával korábban érkeztem, alaposabban szemügyre kezdtem venni a fokozatosan érkező hallgatók arcát.

Nem jelentett problémát megkülönböztetni őt a Village többi lakójától és a többi New York-itól. Magas termetű volt, harmincas éveiben járónak látszott, szőke haja és „átható” kék szeme volt.

Szabadidőruháján egy rendkívül különös, háromszög alakú amulettet viselt, és olyan sajátos „mágnesességet” sugárzott, amilyet korábban még egyetlen embernél sem tapasztaltam.

Azonnal odamentem hozzá, és megszólítottam:

– Nos, itt vagyok a megígért válaszokért. Beszélhetnénk egy kicsit?

– Örülök, hogy eljöttél – válaszolta életteli hangon. – Keressünk egy kávéházat a közelben.

Kényelmesen letelepedtünk egy kevéssé látogatott kávéházban, a Bleecker és a McDougal utca környékén, és finom olasz vörösbort ittunk.

Azt mondta, Quentinnek hívják, az exobiológia professzora, és éppen tanulmányi szabadságon van.

Igyekezett jelentéktelennek feltüntetni találkozásunk különös módját, én pedig hagytam, hogy ezt tegye. Lelkem mélyén azonban nem hittem el a magyarázatát. Sokkal több volt ő, mint egy véletlen ismerős.

Ezután számos kielégítő választ adott az UFO-kkal kapcsolatos kérdéseimre.

Elmagyarázta, hogy azok a csészealjak, amelyeket láttam, egy másik dimenzióból érkeztek. Egy úgynevezett anyahajóról bocsátották ki őket, és egy „ABLAK-RÉGIÓN” keresztül léptek be a földi légkörbe, amilyen például a jól ismert „Bermuda-háromszög”.

Az ilyen űrhajók szükség esetén képesek „materializálódni” és „dematerializálódni”.

Az ilyen űrjárművekkel ideérkező űrlények egyik célja egyfajta „tehetségkutatás” lehet: megfelelő földi közvetítőket keresnek egy bolygón történő találkozáshoz.

Majdnem fél órán keresztül továbbra is megdöbbentően részletes információkkal árasztott el. Információinak forrásáról azonban nagyon kitérően nyilatkozott.

Megkérdeztem, mikor jön el az idő, amikor én magam is felszállhatok egy ilyen járműre.

Röviden belenézett egy ezüstszínű jegyzetfüzetbe, majd így szólt:

– Számodra az idei augusztus első napjai lesznek a legkedvezőbbek.

– De hol és hogyan? – kérdeztem. – Mire eljön augusztus, bárhol lehetek, akár a nyugati parton is.

– Biztosíthatlak arról, hogy bárhol is tartózkodsz majd, felveszik veled a kapcsolatot. Ezek a találkozások mindig a legmegfelelőbb időpontban történnek.

Mindez nagyon jól hangzott. Éppen ebben a pillanatban azonban szükségét éreztem, hogy kimenjek, ezért megkértem Quentint, várjon meg, majd felkerestem a mellékhelyiséget.

Amikor visszatértem, eltűnt. Az asztalon egy tízdolláros bankjegy hevert, hogy fedezze a bor árát.

Azt terveztem, hogy július végén a nyugati partra utazom, de hosszas késedelmek értek. Éppen csak sikerült augusztus 2-án megérkeznem Új-Mexikóba.

Onnan még hosszú út állt előttem a tervezett úti célomig.

Erős késztetést éreztem arra, hogy Kaliforniába utazzam, mert semmiképpen sem akartam elmulasztani a „randevúmat a sorssal”.

Hittem Quentin szavainak, hogy UFO-kaland vár rám. Akkoriban meglehetősen megszállottja voltam az egész ügynek.

Augusztus 2-án, késő délután éppen elhagytam Albuquerque-t, amikor a várostól mintegy negyven mérföldre nyugatra, Laguna közelében, a legnagyobb csúcsforgalom közepette cserbenhagyott a motor.

Legalább sikerült még elérnem egy dombon fekvő parkolóhelyet. Amikor felnyitottam a motorháztetőt, felfedeztem, hogy az akkumulátorkábel kiégett.

Egy öreg furgon érkezett, és megállt az autóm mögött. Két férfi szállt ki, hogy megnézzék, mi a problémám.

Az egyik egy szakállas, fiatal katolikus pap volt. Átható zöld szeme inkább egy kalóz külsejét kölcsönözte neki.

A másik férfi egy idős amerikai indián volt. Szívélyes vigyorral állapította meg a nyilvánvaló hibát:

– A kábeled meghalt. Méghozzá nagyon!

– Ördögi probléma – mondta a szakállas pap, miközben álszentül felhúzta a szemöldökét –, mert most éppen minden javítóműhely bezár a hétvégére. Imádkozom, hogy a barátom, Don Miguel meg tudja oldani a problémát. Szabadidejében mindenféle elektromos és mechanikus szerkezetet megjavít.

Ezt azért tette hozzá, mert az arcomról leolvashatta, hogy kételkedem az indián műszaki hozzáértésében.

– Tudod, ezek a pueblo indiánok tehetséges népség. Még elektronikai gyáruk is van a Laguna-rezervátumuk közelében. Nincs messze innen.

Felajánlotta, hogy velük tarthatok egy másik indiánrezervátumba, ahová éppen tartanak.

Abban a reményben, hogy ott valahol találhatunk egy cserekábelt, hálásan elfogadtam az ajánlatot, és a két férfi közé ültem az első ülésre.

Meglepő módon a leharcolt öreg jármű vezetőfülkéje inkább egy repülőgép pilótafülkéjére hasonlított. Körös-körül elektronikus berendezések tömege sorakozott.

Az indián félelmetes sebességgel vezetett!

Időnként tetőtől talpig végigmért, és teljesen érthetetlen nyelven kuncogott magában.

– Mi olyan mulatságos rajtam? – kérdeztem.

– Azt mondta, olyan vagy, mint egy vadló – fordította le a pap.

Jellegzetes hangja valahonnan ismerősnek tűnt.

– Talán túlságosan is vad... – mondta most az indián angolul.

A pap megmagyarázta a dolgot. Elmondta, hogy Don Miguel látnok, ezért képes előre látni a jövőbeli vállalkozásaimat. Foglalkozását tekintve gyógyító sámán.

Az Interstate 40-es autópályáról a dél felé vezető, másodrendű 23-as útra tértünk.

Egy útjelző táblán ezt olvastam:

„Acoma Pueblo és Misszió – 13 mérföld.”

Ebben a pillanatban már szinte „repültünk”!

Az öregember a leállósáv mentén száguldott át a száraz síkságokon. Aggódva mormoltam:

– Ennél a sebességnél akár a mennyország is lehet az úti célunk!

– Csak a tiéd, fiam – mondta a pap, és ijesztően ördögi vigyorral nézett rám. – Én magam az „Égi városban” szállok ki. Ez Acoma fantáziadús indián elnevezése. Don Miguel továbbvisz téged. Bízz benne, minden szükséges helyet megmutat majd neked.

– Que será, será – ami lesz, az lesz! – sóhajtottam beletörődve.

Doris Day csodálatos dala tökéletesen illett ehhez a helyzethez.

Ez a két vad fickó valóban teljesen kizökkentett a nyugalmamból.

Lelkem mélyén azonban már halványan gyanítottam, hogy a várva várt UFO-élményem lassan kezd alakot ölteni.

Sejtettem, hogy ezek a férfiak valamilyen módon megszervezik számomra a kapcsolatfelvételt. Lehetséges, hogy az egész bolondozás és beszélgetés csupán figyelemelterelés volt.

– Ámen a szavaidra – mondta a pap komoly hangon. – Aminek meg kell történnie, az meg fog történni.

Az út időközben a vidék egyik fennsíkhegyére kapaszkodott fel, és hamarosan megláttuk Acoma első házait. A hatalmas homokkő-sziklaképződményen álló épületek lenyűgözően emelkedtek a környező táj fölé.

A nap lebukott a horizont mögött, és percről percre sötétebb lett.

Don Miguel a nyüzsgő indián élettel teli vályogházak között lelassított, majd megállt.

A pap egyetlen további szó nélkül kiszállt az autóból.

Miután elhagytuk a települést, egy jobb minőségű kavicsos úton folytattuk utunkat.

Körülbelül fél órán át zötykölődtünk ezen a kanyargós úton, sziklák és gyér növényzet között.

A környék tökéletes helyszínül szolgálhatott volna egy westernfilmhez.

Hirtelen apró jelzőlámpa villant fel a műszerfal alatt.

Az öreg indián megnyomott néhány gombot, majd rövid beszélgetést folytatott valakivel egy számomra teljesen érthetetlen nyelven.

Magyarázatképpen valamit mormolt egy „két és fél perc múlva esedékes találkozóról”.

Végül egy omladozó fészerhez érkeztünk egy kanyon bejáratának közelében, és kiszálltunk.

Helyi idő szerint este 21 óra 45 perc volt.

Egyre sötétebb lett, de a sivatagi síkságokon semmi sem mozdult.

Semmi, kivéve egy élénk, narancssárga fénypontot az égen, amely rendkívül gyorsan közeledett felénk.

A fény hamarosan egy UFO jól ismert alakját öltötte fel, és körülbelül húsz méterre tőlünk leszállt.

Majdnem kiestek a szemeim a csodálkozástól!

Teljesen megdöbbenve, szótlanul álltam. Számomra minden túl gyorsan történt.

Don Miguel számára azonban nem. Hátba veregetett, és így szólt:

– Pontos találkozó egy ostoba, öreg indián számára, nem igaz? De ne álldogálj itt! Szállj be! Még sok távoli helyet kell meglátogatnod ezen az utazáson.

Ennek ellenére nem mozdultam.

Amikor Don Miguel felismerte, hogy sokkos állapotban vagyok, arra biztatott, hogy igyak egy kortyot a kulacsából.

Megtettem, és megállapítottam, hogy whisky van benne.

Vigyorogva megerősítette:

– Jó orvosság!

Újra hátba veregetett.

– Most pedig szállj be, indulj útnak, és minden jót! Az autódról én gondoskodom. Itt fog várni rád velem együtt, amikor visszatérsz.

Az űrjármű átmérője nyolc méter volt. Burkolata fémszürke színűnek látszott, de inkább plexiüvegre emlékeztetett.

Amikor felmentem a rámpán, és beléptem, az ajtó automatikusan bezárult, mi pedig felemelkedtünk.

Késve ugyan, de pánikhullám fogott el.

Miféle földöntúli, kellemetlen helyzetbe manővereztem magamat?

A pánikom azonban hamarosan átadta helyét az izgalmas kaland iránti rendkívüli elragadtatásnak.

A jármű padlóján lévő nyíláson keresztül láttam, hogy nagyon gyorsan emelkedünk a földfelszín fölé.

Repülési pályánk eleinte ívelt volt, majd nagy sebességgel vízszintes irányban száguldottunk tovább.

Rajtamon kívül senki sem tartózkodott a fedélzeten, ezért arra gondoltam, hogy az UFO bizonyára „robothajó”.

A középpontjában egy vízilabda méretű gömb lebegett szemmagasságban. Valószínűleg ez volt a robotpilóta „szíve”.

A gömbben sokszínű fények villogtak, és az a benyomásom támadt, hogy valamiféle hatalmas „agy” dolgozik benne.

Amikor egészen közelről belenéztem, még azt is sikerült megfejtenem, hogyan lehet értelmezni a mintázatok változásait a repülési iránnyal és a navigációval kapcsolatban.

A kijelzett útvonal szerint a Csendes-óceán fölött haladtunk a Távol-Kelet irányába.

Miközben nyugat felé száguldottunk, „fordított napfelkeltét” éltem át: fokozatosan megelőztük a Napot, és magunk mögött hagytuk.

Bár az órám a beszállás pillanatában leállt, sebességünket óránként több mint ötezer kilométerre becsültem.

Egy körülbelül háromórásnak érzett utazás után helyi idő szerint déltájban Délkelet-Ázsiában jártunk.

Mintegy 3500 méteres magasságban repültünk az amerikai haditengerészet egyik harci köteléke fölött, Kambodzsa partjainál.

A flottának már korábban észlelnie kellett érkezésünket, mert hadihajóikról és sugárhajtású vadászgépeikről már akkor mindenféle lövedékeket és rakétákat kezdtek kilőni ránk, amikor még alig voltunk látótávolságon belül.

Az UFO figyelemre méltó „nyugalommal” tért ki mindegyik elől.

Akkor ismertem fel, hogy védelmező erőtér vesz körül bennünket, amikor egy tőlünk mindössze tíz méterre felrobbanó lövedék semmiféle kárt nem okozott.

El voltam ragadtatva, és rendkívül lenyűgözött a dolog!

Miközben a tehetetlenségében dühöngő flotta mögöttünk maradt, az űrsikló élesen irányt változtatott utazásunk következő szakaszához.

A gömbben megjelenő „atlasz” szerint úti célunk egy tibeti pont volt, Lhásza közelében.

Hamarosan a Himalája hófödte csúcsai fölött repültünk.

Ragyogó nappali fényben szálltunk le egy kopár hegy sziklapárkányára.

Az UFO ajtaja kinyílt, és hideg levegő áramlott be.

Ezen az elhagyatott helyen szerzetesek csoportja közeledett felém. Prémekbe burkoltak, majd a hegy belsejében található kolostorba vezettek.

Valószínűleg hallgatási fogadalmat tettek, mert egyikük sem szólt hozzám egyetlen szót sem.

Az egész megrendezettnek tűnt számomra, akárcsak az előző, hadihajókkal kapcsolatos incidens.

A jól elrejtett kolostorban különféle helyiségeken vezettek keresztül, hogy szent, magas rangú lámáik alaposan megvizsgálhassanak.

Később egy füsttel teli templomba állítottak, éneklő szerzetesek nagyobb csoportja elé, ahol valamiféle különös, mély álomba merültem.

Ez a „mágikus” kezelés csodákat művelt velem.

Meglepően sokkal könnyebbnek és figyelemre méltóan megfiatalodottnak éreztem magamat.

Végül visszakísértek a rám várakozó géphez.

Egy szerzetes rövid időre felszállt velem, és jelezte, hogy vetkőzzem le, majd vegyek fel egyfajta űrruhát a hozzá tartozó cipőkkel, övvel és sisakkal együtt.

Engedelmeskedtem az utasításnak, és azonnal éreztem, hogy korábban már megnövekedett életfunkcióim tovább erősödnek.

A szerzetes ismét kiszállt.

A korong a lenyugvó nap fényébe emelkedett, majd a mongóliai Góbi-sivatag felé száguldott, amely innen már „közel” volt.

Ott rendkívül félelmetes esemény történt.

Magasan a szürkületbe borult sivatag fölött izzó párák pokoli örvényébe szippantottak bennünket.

Néhány perc múlva kitisztult körülöttünk a tér, és már a világűr mélyén voltunk, több ezer mérföldnyire a Földtől!

Később megtudtam, hogy az UFO-t úgy programozták, hogy a gyors „kilépéshez” a „SHAMBALLAH ÁTJÁRÓABLAKOT” használja.

Az ablakból egy korong alakú anyahajó közelében bukkantunk elő.

Az a mód, ahogyan a fedélzetére jutottunk, rendkívül különös volt.

Először szinte teljesen dematerializálódtunk, majd áthatoltunk a ránk várakozó hordozóhajó burkolatán.

Miután átjutottunk rajta, és leereszkedtünk a hét leszállóhely egyikére, ismét eredeti állapotunkba materializálódtunk.

Kiszálltam, és több ajtón áthaladva egy hatszögletű helyiségbe jutottam, amelynek ferde falai és hatalmas kilátóablaka volt.

Nyilvánvalóan ez volt a kabinom a közelgő utazás idejére.

Röviddel ezután az anyahajó interdimenzionális átmenetet hajtott végre.

A saját dimenziómban „elhalványult”, és egy másikban jelent meg.

Ez a dimenzió csillaghalmazokkal volt tele, és lenyűgöző tisztaságot és szépséget mutatott.

Ezután három földi napig tartó űrutazásra indultunk egy ismeretlen térség felé.

Megvizsgáltam a szállásomat és a szomszédos, „szoláriumszerű” sziklakertet, amely a nagy központi kupola alatt helyezkedett el, és szellemi játékokkal próbáltam elütni az időt.

Megkíséreltem telepatikus kapcsolatot teremteni a hajóval is, de hiába.

Sem a központi, pilótaként működő intelligenciától, sem a másik hat utastól nem kaptam választ, akikről feltételeztem, hogy szintén a fedélzeten tartózkodnak.

Természetesen ott volt az örökké lenyűgöző világűr, amelyet figyelhettem, és amelynek csodálatával nem tudtam betelni.

Ennek ellenére elviseltem volna valamivel több „eseményt” és társaságot.

Az egyetlen „találkozások”, amelyeket a hordozóhajó fedélzetén átéltem, álmaimban történtek.

Mindhárom éjszaka ugyanazok a vad szexuális fantáziák jelentek meg előttem, ugyanazzal a vonzó, barna hajú nővel, Hawaiihoz hasonló környezetben.

Kísérteties módon ezek a találkozások túlságosan élénkek voltak ahhoz, hogy közönséges erotikus álmoknak tekintsem őket.

Röviddel utazásunk vége előtt heves „elektromos viharba” kerültünk.

A viharon túl elértük úti célunkat.

Egy bolygót pillantottam meg, amely mögött két nap kelt fel!

A közelben egy hihetetlenül hatalmas űrhajó várakozott!

Kinyílt a kabinomat a dokkolóállomással összekötő ajtó.

Nyilvánvaló volt, hogy eljött az ideje, hogy az UFO-mmal átrepüljek hozzá.

Ugyanúgy hagytuk el az anyahajót, ahogyan megérkeztünk: félig dematerializált állapotban áthaladtunk a hajó burkolatán, majd odakint ismét materializálódtunk, és a „gigantikus hajóhoz” repültünk.

Hamarosan a világűrre nyíló teljes kilátást eltakarta a „titáni”, mérföldek hosszúságú óriásűrhajó áttetsző burkolata.

Ismét áthatoltunk a burkolaton, ezúttal „FÉLÁTMENETI ÁLLAPOTBAN”.

Odabent teljesen materializálódtunk, majd leszálltunk a számtalan parkolóhely egyikére.

Miután az UFO ajtaja kinyílt, várakozással telve léptem át egy légzsilipen.

Készen álltam az első találkozásomra egy földönkívülivel.

Egy enyhén ívelt, cső alakú folyosóra jutottam, amelynek átmérője körülbelül tíz méter volt.

A közelben egy buborék alakú lebegőjármű várakozott.

Amikor elindultam felé, kis híján összeütköztem egy szemmagasságban lebegő apró koronggal.

Egy kompakt „mini-UFO” volt, egy méter átmérővel.

A felső részén antennákat, villogó fényeket, tükröződő felületeket, sőt még egy kis televízió-képernyőt is felfedeztem.

Folyamatosan mulatságos, apró csipogó hangokat adott ki felém.

Nem tudtam megállni, hogy ne süssek el egy régi tréfát:

– Ne aggódj, haver! Tekints engem az idegenvezetődnek!

– Természetesen, uram – válaszolta a mini-UFO tökéletes angolsággal, egy légiutas-kísérő hivatásos hangján. – Éppen ezért vagyok itt. Szálljon be a lebegőjárműbe, majd én vezetem.

Miután beültem a kis lebegő kocsiba, az átlátszó tető automatikusan bezárult, és a jármű hangtalanul elindult.

A „TELEMETRIAKORONG” repült előttünk. (A továbbiakban a „Tele-korong” rövidítést használom.)

Színes folyosók, felvonók, aknák és lassan forgó „dobok” hálózatán keresztül lebegtünk.

Ezek többször is derékszögben megváltoztatták haladásunk irányát.

Itt a vízszintes és függőleges helyzeteknek látszólag semmi jelentőségük nem volt.

Ennek ellenére mindig úgy éreztem, hogy a lábam alatt van a „lent”.

A gravitáció, a levegő és a hőmérséklet teljesen normális volt számomra.

Ebben a széles, négysávos csőben rengeteg más járművel és utassal találkoztunk.

Testhezálló egyenruhát viselő, emberszerű alakok suhantak el mellettünk mindkét irányban.

Magasságuk egy és két méter között változott, bőrük pedig a szivárvány minden színében, a legkülönfélébb jellegzetességeket mutatta.

Néhányuk tulajdonságai inkább macskákra, kutyákra, madarakra, hüllőkre vagy rovarokra emlékeztettek, nem pedig azokra a tisztán emberi, „majomszerű” jellegzetességekre, amelyekhez hozzászoktam.

Semmi kétség sem férhetett hozzá, hogy itt nagyon különböző életfeltételekkel rendelkező világokból származó humanoid idegenekkel találkoztam.

Nyilvánvalóan eltérő evolúciós utakat jártak be.

Ebben a tarka sokaságban láthatóan semmi különös nem volt bennem. Senki sem szentelt nekem különösebb figyelmet.

A humanoidok mellett különféle Tele-korongokkal is találkoztam. Némelyikük még terhet is vontatott maga után.

Mindez rendkívül izgalmas volt számomra, és a legteljesebb mértékben élveztem az utazást.

Körülbelül tíz perc múlva egy különc módon berendezett, nagy helyiséghez érkeztünk.

Mindenfelé hosszú szőrű szőnyegek hevertek, rikító színű plüsskanapék álltak szanaszét, mellettük pedig ételekkel és italokkal megrakott felszolgálókocsik sorakoztak.

Úgy éreztem magamat, mintha egy keleti sejk táborában lennék.

A helyiség közepén egy emelvényen gömb alakú építmény állt.

Benne egy emberi test feküdt, a férfi fejét pedig apró, csillogó gömbök vették körül.

Úgy lebegtek előtte, mint a szabadon függő karácsonyfadíszek.

A Tele-korong utasított:

– Kérlek, várj egy pillanatot. A vendéglátód hamarosan odajön hozzád. Előbb azonban be kell fejeznie egy meglehetősen váratlan, sürgős biztonsági ügyekről szóló csillagközi „PSZICHOFONIKUS KONFERENCIÁT”.

– Pszichofon? – kérdeztem, miközben kiszálltam a járművemből, amely immár üresen készült tovább lebegni.

– És mi a pokolra valók ezek a lebegő golyók?

– A pszichofon nagyjából a videotelefon megfelelője az „ÉSZLELÉSEN TÚLI MÓDBAN” (ASW = érzékszerveken túli észlelés) – magyarázta a Tele-korong.

– Ezek az „energiagömbök” a konferencia résztvevőinek szellemi kapcsolatait jelzik. Az adott csillagrendszerekből aktiválják őket.

– Így a hálózatba kapcsolt kommunikáció és az információk rögzítése időveszteség nélkül bonyolítható le.

Most úgy tűnt, a megbeszélés véget ért.

Egymás után feloszlottak a gömbök, az emelvény pedig a buborékszerű résszel együtt süllyedni kezdett a padlóba.

A benne tartózkodó személy odajött hozzám, hogy üdvözöljön.

Teljesen emberi külsejű, szakállas férfi volt. Különös kabátot és valamiféle munkaruhát viselt.

Barátságosan kezet nyújtott.

– Üdvözöllek a fedélzeten, és üdvözöllek a „PSZICHEÁNI FÖDERÁCIÓ” űrszektorában is!

Mindezt kifogástalan angolsággal mondta.

– Jelenleg a Föderáció egyik „ŰRLABORATÓRIUM-BÁRKÁJÁN” tartózkodunk. Ez közepes méretű, hossza 2,5 kilométer. A nagy bárkák tíz-hússzor hosszabbak.

– A legnagyobb, úgynevezett MEGA-osztály méreteiről inkább nem is beszélek.

– Jelenleg az Argona bolygó körül keringünk, az Omm-Onn kettőscsillag-rendszerben.

A kupola alakú terem falának egyik elmozdítható részére mutatott.

Egy ablak feltárta előttem a kilátást arra a bolygóra, amelyet már az UFO-ból is sikerült röviden megpillantanom, amikor a felkelő napok részben megvilágították.

A látvány lenyűgöző volt!

Vendéglátóm személye ugyancsak mélyen érintett.

Azonnal felismertem: ő volt az a különös fiatal pap, akivel nemrégiben, az új-mexikói furgonos utazás során találkoztam.

(Ez azt jelenti, hogy a Buzzból és Oszkárból álló utazócsoportot nem a lehető leggyorsabb módon hozták ide.)

– Ön biztosan nem közönséges papként tevékenykedik errefelé... – egyelőre csak ennyit sikerült mondanom beszélgetésünk megkezdéseként.

– Ó, tudod, abban a pillanatban éppen ez volt a megfelelő álruha – vigyorgott.

Amikor felhívta a figyelmemet a külön beépített házi bárra, skót whiskyt kértem tőle.

Kitöltött nekem egy dupla adagot jéggel, majd magának is engedélyezett egyet, és folytatta:

– Az vagyok, akit általában „idegennek” neveznek, vagy pontosabban kifejezve: „pszicheáninak”.

– Argusnak hívnak, és én vagyok az, aki lehetővé tette számodra, hogy meglátogasd ezeket a térségeket.

– Valami olyasmi tehát, mint a „vám- és határátlépési ügyintézés”? – kérdeztem, és kortyoltam egyet.

– Nem. Inkább vendéglátó és fogadó személy vagyok.

– Ez kedves. Egyébként nincs semmi elvámolnivalóm, és tisztátalan szándékaim sincsenek.

– Ezt majd még meglátjuk. Nem a „dupla fenekű bőröndök” aggasztanak bennünket, hanem az, ami valóban a szívedben és az elmédben van – mondta Argus.

– Akárhogyan is, egyelőre mindenesetre átlépheted a határt.

Tiltakoztam:

– De mondd csak, ahogyan a haverjaid az elmúlt napokban lehallgattak és megvizsgáltak, már a jellemem legapróbb részletét is ismernetek kellene!

– Nos, sikerült betekintést nyernünk a szokásos viselkedésedbe. Szokatlan „forgatókönyvek” esetén azonban továbbra is „fehér lap” vagy számunkra.

– Például arra gondolsz, hogy ha meghívnának egy kormányzóhoz, esetleg ellopnám az ezüst evőeszközöket?

– Körülbelül. El sem tudod képzelni, milyen ravasz „hidegháborút” vagyunk kénytelenek vívni az „ellenzékkel”. A „trójai faló” módszerét alkalmazó akciók széles körben elterjedtek ezekben a kozmikus térségekben.

Argus hangja komorabbá vált.

– Egyébként Don Miguel úgy gondolta, hogy túlságosan vad vagy. Komoly biztonsági kockázatot jelentesz számunkra.

– Ez nevetséges! És még ha csak távolról is lehetséges volna, akkor miért hoztatok ide egyáltalán?

– Kíváncsiság, szeszély, sors, perverzió – számít ez valamit? Most itt vagy. Te megismersz bennünket, mi pedig téged. A végén mindannyian boldogok leszünk.

– Ó, a francba! Én azonban pontosan ugyanúgy fogok továbbra is viselkedni, mint eddig! Persze ha ti boldogok vagytok, akkor én is boldog vagyok – mondtam gúnyosan.

– Mi is ugyanígy vagyunk vele – vigyorgott Argus, és újratöltötte a poharakat.

– Őszintén örülnék a társaságodnak, de túlterhelt vagyok. Az űrflotta hírszerző szolgálata mellett, amely nagyon sok időmet igénybe veszi, néhány útitársadat is üdvözölnöm kell.

– Most eljött az ideje, hogy lesugároztassam magamat a bolygóra. Át kell adnom téged valaki másnak.

– A fedélzeten töltendő további időre Dr. Morningstart jelöltük ki a gondozódnak.

– Dr. Morningstar azonban még néhány óráig nincs szolgálatban. Ezért azt javaslom, menj ki, és fedezd fel egyedül a tájat. A megfelelő időpontban majd kapcsolatba lépsz a vezetőddel.

Kézmozdulatára a helyiségünk egyik negyede kinyílt.

Enyhén hullámzó dombvidékre nyílt kilátás, amelyet buja, szubtrópusi növényzet borított, mintha egy Hawaiihoz hasonló szigeten lettünk volna.

Egy gondozott gyalogösvény vezetett a sűrű növényzetbe.

Argus elmagyarázta:

– Amit itt látsz, az az „ANKH” nevű szülőbolygóm majdnem földszerű környezetének szép másolata.

– Ez a terület a hajó belső terének csupán egy kis részét foglalja el.

– Ráadásul a hozzád hasonló embertípus számára kellően biztonságos. A Tele-korong ennek ellenére elkísér.

– Információkkal szolgál, gondoskodik a kényelmedről, vagy szükség esetén videotelefonos kapcsolatot biztosít.

– Ott hátul, egy széken ruhákat találsz, amelyeket felvehetsz. Az űrruhát hagyd itt, itt majd „karbantartják”.

Miután átöltöztem, kezet fogtunk, és Argus távozott.

Megkedveltem őt, és úgy éreztem, hogy a rokonszenv kölcsönös.

Lelkem mélyén már sejtettem, hogy még sokszor találkozunk majd.

Kiléptem a trópusi paradicsomba egy kellemesnek ígérkező sétára. A Tele-korong némán követett.

Bár a mélykék égen nem volt Nap, olyan kellemes meleg volt, hogy hamarosan levettem az ingemet.

Arra gondoltam, hosszabb gyaloglás vár rám, és ezt félhangosan ki is mondtam.

– Itt a távolságok megtévesztőek – szólalt meg automatikusan a „légiutas-kísérő”.

– A cél az, hogy optikai illúziók segítségével hatalmas tér benyomását keltsük.

– Ami minden irányban mérföldekre kiterjedő területnek látszik, annak valójában mindössze százötven méter az átmérője és ötven méter a magassága.

– A táj közeli részletei azonban valóban megfelelnek az eredetinek. Ez ellensúlyozza az érzékszerveidet érő általános megtévesztést.

– Lehet, hogy minden illúzió, de legalább majdnem tökéletes.

Lenyűgözött a dolog.

A gondosan kialakított út folyamatosan változó terepen vezetett keresztül.

Valódi bokrok, facsoportok és sziklák szegélyezték az ösvényt.

Az előtér és a háttér között számos „HOLOGRAFIKUS VETÍTÉST” észleltem, amelyek fokozták a mélység érzékelését.

Az összhatás gyönyörű környezetet eredményezett!

Egy idő után már egyáltalán nem érdekelt, hogy illúzió-e vagy sem.

Egyszerűen élveztem, és csodálatosan éreztem magamat.

Félórás gyaloglás után egy kristálytiszta tóhoz érkeztem, amely egy nagy tisztáson feküdt.

A túlsó végén vízesés ömlött a tóba.

Úgy tűnt, hogy a víz lassan a szemközti sziklafal félig víz alá merült barlangjaiba folyik el.

Ott, a vízesés közelében megpillantottam egy „bennszülött” nőt, aki éppen virágfüzért font.

Amikor közelebb mentem, felugrott.

Mosolyogva, hawaii szokás szerint a nyakamba akasztotta a virágfüzért.

Kecses szarongot [maláj típusú szoknya] viselt, hosszú, lágyan omló barna hajában fehér virág díszelgett.

Elképesztően szép, fiatal nő volt.

Külseje alapján akár fehér amerikai nő is lehetett volna.

Arcon csókoltuk egymást, én pedig átöleltem, miközben a nevemet mormoltam.

Mivel romantikus bolond vagyok, első látásra beleszerettem!

Tudtam, hogy korábban még soha nem találkoztunk, valamilyen okból mégis nagyon ismerősnek tűnt.

– Angelának hívnak – mondta, miután zavart nevetéssel sikerült kiszabadulnia az ölelésemből.

Egy kézmozdulattal elküldte a Tele-korongot.

– Van kedved velem piknikezni?

– Örömmel.

Szemügyre vettem a szétszórt piknikfelszerelést és a közelben égő kis tábortüzet, amely fölött egy üres lábas függött.

– Mit fogunk enni?

– Halat, ha sikerül fognod egyet.

Egy meglehetősen kezdetleges lándzsát nyomott a kezembe.

– Nekem túl gyorsak.

Levettem a virágfüzért és a cipőmet, feltűrtem a nadrágszáramat, és kezemben a lándzsával beléptem a sekély vízbe.

Sok hal úszkált ott, többnyire nagy, kerekded, aranyszínű naphalak.

Ügyesen és gyorsan kitértek első lándzsaszúrásaim elől, ezért mozdulatlanul megálltam, és vártam.

Egy perc múlva egész halraj úszott el óvatosan mellettem.

Egy jól célzott döféssel felnyársaltam egy kövér, háromfontos példányt.

(A jelenet annyiban zavarba ejtő, hogy a kapcsolatfelvételi történetekben rendszerint kifejezetten a kizárólag vegetáriánus táplálkozást hangsúlyozzák...)

– Te nem sokat teketóriázol, igaz? – mondta Angela, láthatóan lenyűgözve.

Vállrándítással próbáltam elütni a dolgot.

– Ó, ez csupán a túlélési kiképzés része volt a kiképzőtáborokban... különféle... különféle sportágakhoz, úgy értem.

Megtisztítottam és megsütöttem a halat, miközben ő az étkészletet egy terítőre helyezte, és hűtött bort töltött két pohárba.

(...és alkoholt sem szoktak inni.)

Jó rozé volt, de az üvegen nem volt címke.

Angela nyilvánvalóan jól felszerelkezett.

– Itt laksz a közelben? – kérdeztem.

Azonnal rájöttem, hogy ostoba kérdést tettem fel. Elfelejtettem ugyanis, hogy valójában nem egy trópusi szigeten vagyunk.

Elmosolyodott.

– Nem, én is csak látogató vagyok itt, akárcsak te.

– Bizonyára tagja vagy annak az új „földi társaságnak”, amely éppen most érkezett meg egy „HOZZÁSZOKTATÓ KÖRÚTRA”.

– Én nem a Földről származom, hanem egy távoli galaxis egyik világából.

– Itt egy munkamegbízatást kell teljesítenem. Ennek része, hogy megtanuljam, miként kell földi nőként viselkednem, ha majd feladatot kell vállalnom a Földön.

– A biztonság kedvéért állítólag „Kaliforniából” származom.

Alaposan be tudott volna csapni!

Nehezemre esett elhinni, hogy földönkívüli idegen, egy „alien”, bármit is jelentsen ez a kifejezés.

Éppen bókot akartam mondani neki tökéletes alakításáért, amikor valami diszharmonikus esemény megzavarta idilli jelenetünket.

Először zörgést hallottam a tisztás széléről.

Hirtelen egy jaguárhoz hasonló állat jelent meg az egyik magas, kiemelkedő sziklatömbön!

A súlyos testű állat láthatóan menekült valaki elől, aki mögötte közeledett.

Félelmetes látványt nyújtott, mert elálltuk az útját.

Megfagyott a vér az ereimben, amikor a vadállat sziszegő, fújtató hangot hallatva Angela felé ugrott!

– Hívatlanul berontani egy partira, te ostoba seggfej! – káromkodtam hangosan.

Félrelöktem Angelát, és belevetettem magamat a ragadozó támadásának útvonalába.

Amikor az állat kettőnk között földet ért, sikerült hatalmas kezeimmel oldalról megragadnom a nyakát, és a lendületet kihasználva rávetettem magamat a meglepett fenevadra.

Kezeimmel mélyen a mellső lábak hónalja alá nyúltam, lábaimmal pedig harapófogószerűen átfogtam a törzsét.

Ezt a trükköt egy indián gauchótól tanultam, aki később cirkuszi artistává vált.

– Nézd, mama, semmi kínlódás! – vigyorogtam magamban.

Megkönnyebbültem, hogy ilyen módon sikerült távol tartanom a bestia fogait és karmait a testemtől.

A feldühödött állat heves küzdelmet folytatott velem, és a földön hempergett, hogy lerázzon magáról.

Ekkor hirtelen éreztem, hogy az állat teste összerándul, majd váratlanul elernyed.

Angela állt fölöttünk, kezében valamiféle kábítófegyverrel.

– Minden rendben – mondta. – Elkábítottam az állatot!

– Attól féltél, hogy megölöm ezt az ostoba dögöt? – kérdeztem, miközben kikászálódtam a nehéz, eszméletlen test alól, és felálltam.

A hátam és az oldalam néhány karcolástól kissé vérzett. A nadrágom rongyokban lógott, mert az állat ágakon és kavicson keresztül hempergett velem.

– Nem, te tökfilkó!

Angela hangja remegett, miközben beszélt.

– Rendkívül aggódtam az életedért!

Egy lebegő teherautó jelent meg, és megállt a közelünkben. Két férfi szállt ki belőle, akik „vadőröknek” látszottak. Felrakták a magatehetetlen állatot, majd ismét elrepültek.

A Tele-korong megérkezett, és tájékoztatott bennünket arról, hogy az állat a szomszédos állatkertből szökött meg.

Hozzátette:

– Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. A parancsom úgy szólt, hogy csak végszükség esetén avatkozhatom be.

Elküldtem a korongot:

– Szép kis segítség vagy! Milliószor köszönöm!

Erre a korong engedelmesen eltűnt. Én azonban egy pillanatra eltöprengtem azon, vajon valamiféle elzárt intézetben tartózkodom-e.

– Nos, rendben, most egy kicsit megmosakszom.

Egyetlen mozdulattal teljesen levetkőztem, és belevetettem magamat a tó mélyebb részébe.

Angela rövid habozás után szintén levetkőzött, és egy, a tóba benyúló sziklához ment. Meztelen teste csodálatos látványt nyújtott!

Elegánsan a vízbe merült, majd egy félig víz alá merült barlangon keresztül kiúszott a látómezőmből. Követtem őt.

Ehhez át kellett préselnem magamat egy csatornán, amely egy kis „kék barlanghoz” hasonlított. Végül egy barlangi medence sekély vizébe érkeztem.

Angela csábítóan elnyújtózva feküdt egy csúszós sziklalapon. A „napfény” egy hasadékon keresztül éppen a testére vetült.

Amikor hatalmas erekcióval kiemelkedtem a vízből, hirtelen belém hasított a felismerés, hogy pontosan ezt a jelenetet már többször is átéltem álmaimban a hordozóhajón!

Ezek tehát valódi előérzetek voltak, nem pedig egyszerűen vad képzelődések.

Pontosan úgy, mint az álmaimban, Angela most is elfojtott egy apró, gyönyörteli sikolyt, amikor megpillantotta felébredt férfiasságomat.

Fel akart ülni, de véletlenül megcsúszott. Egyenesen a karjaimba siklott, és szinte ráesett a péniszemre.

Féktelen odaadással szeretkeztünk, majd később még egyszer, ezúttal gyengéden és egymást felfedezve.

Egyszerűen nem tudtam napirendre térni afölött, hogy vad szexuális fantáziám valóra vált. Eksztatikus boldogságot éreztem!

Ezután ragaszkodott hozzá, hogy térjünk vissza a piknikezőhelyre. Ott megkért, hogy feküdjek le.

A holmijai közül elővett egy orvosi felszerelést, és annak eszközeivel ellátta a sebeimet.

Észrevettem, hogy mindezt hivatásos orvos módjára végzi, ezért megkérdeztem:

– Orvos vagy, vagy valami hasonló?

– Igen, természetesen. Dr. Angela Morningstar vagyok. Egyúttal engem bíztak meg azzal is, hogy gondoskodjam rólad. Mindig a szolgálatodra állok!

– Eddigi szolgálataid kiválóak voltak. Köszönöm neked!

Mivel az összefonódó események egész „csokra” lassan teljesen letaglózott, megpróbáltam tisztázni a helyzetet:

– Ezeket az eseményeket mind előre „megkonstruálták”? Minden része volt annak, amit a társaid kitaláltak, hogy különféle helyzetekben próbára tegyenek?

– Talán csak kísérleteket végeztek rajtam, mint egy tengerimalacon?

Hirtelen nagyon összezavarodottnak és üresnek éreztem magamat.

Angela átölelt, és szeretettel megcsókolt.

– Kérlek, ne vonj le elhamarkodott következtetéseket. Különösen akkor ne, ha azok ráadásul nagy valószínűséggel igazak!

– Nincs jelentősége annak, hogy az eredeti szándék az volt-e, hogy próbára tegyenek és kiértékeljenek téged.

– Az viszont igaz, hogy sok ezer űrbéli nő közül gondosan engem választottak ki, mint számodra legmegfelelőbb „partnert”, hogy képes legyél megnyílni.

– Én azonban már jóval korábban beléd „szerettem” amikor áttanulmányoztam a rólad szóló információkat tartalmazó dossziét.

– Már korábban is elképzeltem, hogy veled szeretkezem ennél a föld alatti tónál. Ez egy tőlem származó „MENTÁLIS PROJEKCIÓ” volt, amelyet a hajón érzékelned kellett.

– Kérlek, egyszerűen hidd el nekem, hogy személy szerint nagyon boldog vagyok, amiért most itt vagy velem.

– Természettudósként pedig azt mondhatom neked, hogy rendkívüli módon lenyűgözött a reakciókészséged, a gyorsaságod és az erőd, amelyet a halfogásnál és a jaguárral szemben mutattál. Korábban még soha nem tapasztaltam ehhez hasonlót.

(Sajnálatos megtudni, hogy a nőknek a „rosszfiúk” és barbárok iránti kóros vonzalma bolygónkon kívül is folytatódik.)

– Tudod, ez valójában nem különleges. Bár ebben a tekintetben mindig egész jó voltam, messze nem én vagyok a legjobb.

22. oldal

– Számomra te vagy a legjobb – mondta kedvesen. – Te vagy az én „édesem”, és lehet, hogy örökre meg akarlak tartani.

Én is ugyanígy éreztem iránta, de ahelyett, hogy ezt kimondtam volna, nagy komolysággal csókolni kezdtem.

Ő azonban félbeszakított, és azt javasolta, hogy halasszuk későbbre a dolgot, és most térjünk vissza az „alaptáborba”, bárhol legyen is az.

Néhány ügyes mozdulattal mindent egy kompakt „lebegőkosárba” csomagolt.

Megérkezett a Tele-korong, vontatókötélre vette a kosarat, mi pedig közösen útnak indultunk.

Először visszatértünk a nagy „fogadócsarnokba”. Az egyik kanapén egy nadrág feküdt, amelyet felvehettem szétszakadt nadrágom helyett.

Argus nem volt ott, mi azonban magunktól is találtunk elegendő ételt és italt, és kiszolgáltuk magunkat.

Angela elmondta, hogy ezeket az élelmiszereket mind mesterségesen állítják elő. Különféle formákban és színekben készítik őket, hogy hasonlítsanak az eredeti anyagokra.

(Ezt magyarázd meg annak a szegény halnak!)

Étkezés közben a Tele-korong részletesen tájékoztatott arról a gigantikus űrhajóról, amelyen tartózkodtunk.

Szemléltetésképpen különféle képeket jelenített meg a falon elhelyezett számos képernyő egyikén.

– Egy középosztályú „ŰRLABORATÓRIUM-BÁRKÁN” tartózkodsz, amelynek föderációs nyilvántartási száma SLA 8701.

– Henger alakú, szerkezetének hossza 2,5 kilométer. Háromezer fős legénysége különböző fajokhoz tartozó tudósokból áll.

– Tizennyolc különálló szegmensből épül fel. Mindegyik önmagában is nagyméretű, önállóan navigálható űrhajó.

– Jelenleg mind össze vannak kapcsolva. Ebben az osztályban akár harminchárom egység is összekapcsolható, nem számítva a középen lévő központi kiszolgálóegységet és az orrban elhelyezkedő parancsnoki egységet.

– Minden szegmens az adott faj származási bolygójának környezetét gondosan elkészített másolatban tartalmazza.

– Az itt egyesített világok csupán néhány példát képviselnek azokból a nem emberi civilizációkból, amelyeknek bolygóit a Szabad Világok Interdimenzionális Föderációja kutatta.

– Ez a bárka „mozgó kiállítás”, kozmikus kirakat tizenkét különböző világba.

– Minden kiállítási modul bemutatja a származási bolygó néhány jellegzetes földrajzi sajátosságát, növény- és állatvilágának részleteit, valamint történelmi és kulturális összefüggéseit.

– Minden terület nyitva áll valamennyi világ látogatói előtt. A látogató és az adott világ kombinációjától függően azonban olykor védőruha szükséges.

– Minden szegmens légmentesen el van választva a többitől. Belsejükbe kizárólag a tóruszgyűrű folyosójáról, légzsilipeken keresztül lehet bejutni.

– Valamennyi bejáratot alaphelyzetben az oxigént lélegző emberek számára megfelelő légkörrel látják el.

– A bárkán négyszáz emberi személyzeti tag szolgál, mellettük kétszáz humanoid föderációs tudós dolgozik.

– Minden szegmens teljesen önálló. Mindegyikről száz „idegen” és száz „helyi” legénységi tag gondoskodik.

– Az egyes modulok életkörülményei rendkívül változatosak. A klórt vagy metánt belélegző légkörtől az izzó forróságon át a jeges éghajlatig terjednek, és különböző nagyságú gravitációs erőket is magukban foglalnak.

– A nem humanoid lakók lehetnek VÍZI ÉLŐLÉNYEK, KÉTÉLTŰEK, HÜLLŐK, EMLŐSÖK, MADARAK, nagy méretű ROVAROK vagy SOKLÁBÚAK, hogy csak néhány lehetséges fajt említsek.

– Minden modult a saját származási bolygóján építettek meg, a Föderáció laboratóriumbárkákra vonatkozó irányelveinek megfelelően.

– Az egész rendszer mögött álló oktatási cél más világok és életformák megismerése, valamint a velük való megbarátkozás, függetlenül attól, hogy humanoid vagy nem humanoid jellegűek-e.

– Miközben ezzel az élő kiállítással utazunk, kölcsönösen megismerhetjük egymás létezésének módját, és látogatásokat tehetünk egymásnál.

– Ez a laboratóriumbárka képes galaxisok és dimenziók között utazni. Behatolhat bármely bolygó légkörébe, sőt víz alatt is leszállhat.

– Ez azonban többnyire szétkapcsolt állapotban történik, vagyis az egyes modulok önállóan hajtják végre.

– A sok ezer különféle intelligens civilizáció mintegy 75 százalékával, amelyekkel a Föderáció kapcsolatot létesített, kezdetben egyáltalán nem volt lehetséges a kommunikáció, mert túlságosan különböztek tőlünk.

– A fennmaradó 25 százalékkal is siralmasan hiányos volt az érintkezés.

– Egy ember számára rendkívül nehéz kitalálni és átérezni, mit gondol vagy tesz egy teljesen idegen faj.

(Ezért volt elég okos a Star Trek legénysége ahhoz, hogy egy telepatát is magával vigyen a fedélzetre.)

– Nyilvánvaló, hogy ez komoly akadályt jelent a kereskedelmi kapcsolatok kialakításában és az információcserében.

– A Föderáció más világokkal fenntartott kapcsolatai kizárólag az emberi logikán és tapasztalatokon alapultak. Hosszú ideig nem létezett jobb filozófiai keret, amelynek segítségével megbirkózhattunk volna ezekkel a problémákkal.

– Csak a laboratóriumbárkák rendszerének segítségével jött létre olyan, fajok közötti lehetőség, amely révén többet tudhattunk meg mások életmódjáról.

– A fedélzeten található különleges „ELMEKAPCSOLÓ BERENDEZÉSEKKEL” gyakorlatilag bármely idegen civilizáció valamennyi kiemelkedő sajátosságát meg lehet ismerni.

– A megszerzett adatokat saját számítógépeinkbe táplálhatjuk, majd általános hozzáférésre bocsáthatjuk. Ez lehetővé teszi, hogy a Föderáció körültekintőbben bánjon más életformákkal.

– Mindez jó cél érdekében történik: „Kozmikus együttműködés és békés együttélés”. Hosszú távon ez mindenkinek jó.

A fogadócsarnokban tartott, képekkel illusztrált előadás után „tájékozódási körútra” indultunk a hajó belsejében.

Angela mellett ültem egy buborék alakú lebegőjárműben, és hangtalanul siklottunk a folyosók hálózatán keresztül. A Tele-korong előttünk repült, és mutatta az utat.

Egész idő alatt végeláthatatlan információáradatot zúdított ránk. Egy idő után egyszerűen elengedtem a fülem mellett, amit ez a kis dög mondott, és inkább arra összpontosítottam, hogy Angela kezét fogjam.

Ennek ellenére természetesen nem kerülhettem el, hogy a bárka hatalmas méretei lenyűgözzenek.

Mély benyomást tett rám az a „művészi tökéletesség”, amellyel minden apró részletet elkészítettek. Minden egy olyan, számunkra, földiek számára felfoghatatlanul fejlett technológiáról tanúskodott, amely messze meghaladta ismereteinket.

Átlebegtünk az élelmiszer-előállító üzemen, ahol számos hidrokultúrás termesztőberendezés, fehérjetermelő központ, szintetizáló és feldolgozó létesítmény működött.

Csővezetékek megszámlálhatatlan sokasága látta el megfelelő táplálékkal a hajón tartózkodó humanoid és nem humanoid vendégnépek sokaságát.

Az egész, számomra szinte felfoghatatlan gépezet majdnem teljesen automatikusan működött.

Mindössze néhány felügyelőt tudtam felfedezni, akik pontosan úgy néztek ki, ahogyan az ember az „őrült tudósokat” elképzeli.

(Ez esetben önként vállalt szellemi specializációról lehet szó, akár testi vagy egészségügyi hátrányok árán is. Talán szükséges ez, ha az összetett technikai folyamatok összehangolását és felügyeletét nem akarják kizárólag mesterséges intelligenciákra bízni. Általában a földönkívüli embereket szellemileg kiegyensúlyozottnak és testileg vonzónak írják le.)

A javítóműhely ugyanilyen lenyűgözően érthetetlen volt számomra.

Leírhatatlanul hatalmas, megdöbbentően bonyolult gépezetet láttam.

Sem alapvető mechanikai ismereteim, sem a „stewardess-korong” magyarázatai nem segítettek abban, hogy legalább megközelítőleg értelmes képet alkothassak mindarról, ami ott történt.

Egy soklábú szerelő látványa sem segített rajtam.

Egy kettőnél több karral és kettőnél több lábbal rendelkező emberi lény számomra megdöbbentő újdonság volt.

A Tele-korong elmondása szerint a további végtagok csupán a mechanikus munkaruha részei voltak. Arra szolgáltak, hogy ügyesebben és hatékonyabban lehessen dolgozni.

Úgy hatottak, mintha „beültetett toldalékok” lennének.

Bár a hajó farában található hangárszegmens ugyanilyen idegen volt számomra, rendkívül lenyűgözőnek találtam, mert ez szolgált a hajóban tartózkodó számos faj indulási és leszállási helyéül.

Az itt szolgálatot teljesítő, „német juhászkutyára emlékeztető” arcvonásokkal rendelkező férfinak annyi bája volt, mint egy sírásónak.

Komor hangon magyarázta el az utasok behajózásának módját, számomra ismeretlen nyelven. Angela lefordította az előadását, hogy megérthessem.

Egy másik fajhoz tartozó tudóst, aki utazni kívánt, először egy hatszögletű, 4 × 4 méteres utaskonténerbe helyeztek.

Ezt a kristálytartályt már előzőleg a megfelelő légköri és gravitációs körülményekre állították be.

Az előkészületeket még abban a bárkamodulban elvégezték, ahonnan az utazó származott, majd a konténert a hajó farába küldték.

Ezután más, azonos konténerekkel együtt egy megfelelő hordozóhajó fedélzetére helyezték, és összekapcsolták őket.

Az egész olyan volt, mint egy méhsejt.

Mindezt azért csinálták így, hogy a repülés során a lehető legnagyobb biztonságot biztosítsák, és közben a hordozóhajó átlátszó padlóján keresztül megmaradjon a szabad kilátás.

Ezeket az utazókonténereket fel lehet szerelni az adott utashoz szükséges berendezésekkel.

Már eleve tartalmaznak felvevőkészülékeket, valamint egy kétirányú kommunikációs rendszert, amelynek segítségével kapcsolatot lehet tartani a hordozóhajó központi intelligenciájával és a laboratóriumbárka fedélzetén dolgozó kollégákkal.

Egy különleges, harminc méter átmérőjű korong, amelyet különböző fajokhoz tartozó utasok szállítására használnak, akár ötven ilyen szabványosított utaskonténert is befogadhat.

Természetesen a legkülönfélébb célokra kisebb és nagyobb hordozóhajók is rendelkezésükre állnak, attól függően, hogy melyik részleg akar elsődleges kutatást végezni.

A legtöbb esetben ugyanahhoz a vendégfajhoz tartozó több kutató száll fel egy hordozóhajóra, hogy meglátogassanak egy bizonyos bolygót.

Ezen a ponton véget ért a laboratóriumbárkán tett tájékozódási körutunk.

Befejeztük a napot, és Angela szállására mentünk.

Két csinos helyiségből állt, egy kis konyhasarokkal és fürdőszobával.

Nagyon gyorsan megértettem, hogy az ő birodalmában több mint szívesen látott vendég vagyok.

Élveztem vendégszeretetének ezt a bizonyosságát, és a következő órákban igyekeztem őt ezért annyira boldoggá tenni, amennyire csak képességeimből tellett.

A szeretkezések között sokat beszélgettünk, és megnéztünk egy kiváló videófilmet egy éjszakai klub előadásáról, amelyet a Bahama-szigeteki nassaui kaszinóban tartottak.

Elmondható, hogy összességében meglehetősen jó nap volt.

Azt is megtudtam, hogy a Föderáció egy szabványos napja körülbelül húsz földi órának felel meg.

Így nem okozott problémát számomra, hogy alkalmazkodjam az ő nappal-éjszaka ritmusukhoz.

Mélyen és pihentetően aludtam, amire szükségem is volt az űrbárka fedélzetén töltött első, eseménydús napom után.

Másnap három olyan világszegmenst látogattunk meg, amelyek nagyon erősen különböztek egymástól.

Mindegyik modulba légzsilipen keresztül léptünk be.

Angelával egy különleges járműben ültünk, amelynek légköri és gravitációs viszonyait megfelelően a mi szükségleteinkhez igazították.

A Tele-korong is a lebegőjármű belsejében kapott helyet, a tető hátsó részéhez rögzítve.

Feltételeztem, hogy áramkörei megsínylették volna az idegen környezetet és légkört.

Ráadásul így kiválóan el tudta látni „idegenvezetői” feladatát.

Erre elsősorban miattam volt szükség, mert Angela láthatóan már meglehetősen jól ismerte ezeket az idegen világokat.

Az első modul egy „KÉNBOLYGÓT” mutatott be.

Sárga és karmazsinvörös ködfelhők között haladtunk keresztül. A kiterjedt tájon egy kitörő gejzír és egy működő vulkán mellett mentünk el.

Ezt a világot, amelynek gravitációja 2,7 g volt, rákszerű lények, rákfélék népesítették be.

A köves terepen található sziklahasadékokból hirtelen előbukkantak, majd ugyanolyan gyorsan eltűntek bennük.

Az egyetlen növényzet, amelyet felfedezhettünk, néhány bíborszínű szivacs volt.

Egy helyen a rákok valamiféle felszíni bányászattal foglalkoztak. Gépeik rendkívül különösen néztek ki.

Amikor lassan elhaladtunk mellettük, néhány rák barátságosan integetett nekünk.

Az egyik még az ollójával is megkopogtatta lebegőjárművünk tetejét. Tetőtől talpig végigfutott rajtam a hideg!

Bár valódi élvezet volt ellátogatni ide, különösebben nem szerettem volna itt élni.

Tele-korongunk eközben folyamatosan fecsegett, és mindenféle adatokkal bombázott bennünket, miközben végiglebegtünk a rákok életét és kultúráját bemutató kiállítóhelyiségeken.

A második részleg, amelybe beléptünk, egy „FAGYOTT BOLYGÓ” világa volt.

Az ég jégkék színben ragyogott, néhány sötét területen elképesztő szivárványszínekkel, mintha nappal látnánk sarki fényt.

Jeges, sarkvidéki világ volt, hóval borítva.

Sok csupasz sziklafelület is akadt, amelyeken különböző színű kristálytömbök hevertek.

A föld alatti labirintusokat gazdag gombatelepek népesítették be.

A nagy termetű, jegesmedvékre emlékeztető lakosság a szétszórt kristályok begyűjtésével, szállításával és feldolgozásával foglalkozott.

Ezeknél a „bolyhos” lényeknél minden meglehetősen nagynak látszott, beleértve mancsszerű kezük mozgékony ujjait is.

Ennek ellenére láthattuk, amint bonyolult szerkezetekkel kristályokat aprítanak, majd egészen apró darabokat illesztenek műszerekbe.

Elmondták nekem, hogy ez volt a fő exporttermékük.

Én személy szerint ugyan szívesebben vásárolnék egy svájci karórát, de ennek ellenére egészen megkedveltem ezeket a gombaevő lényeket.

Az ő 1,9 g gravitációjú világuk légköre ammóniából és metánból állt.

Harmadik és egyben utolsó modulként egy piszkoskék színű „MOCSÁRBOLYGÓ” modelljét látogattuk meg.

A tájat narancssárga, nagy, faszerű növények és bíborszínű bozótosok borították. A háttérben kopár hegyek emelkedtek.

Az itteni élővilágot hüllők alkották, amelyek saját szárnyaik erejével siklottak le a meredek hegyekről.

Láttam azonban békaszerű kétéltűeket is, amelyek kedvelték az ingoványt.

Ez a két érző faj rendkívül békésen élt együtt klórból álló légkörében.

Valójában barátságosan együttműködtek különféle vegyi anyagok előállításában. Ezeket a gáz- vagy folyékony halmazállapotú anyagokat főként exportra termelték.

Ennek érdekében közösen valódi technikai csodának számító vegyipari üzemeket építettek.

Különös módon az űrhajózási technológiát elsősorban a békák ösztönzésére fejlesztették ki.

(Figyelem! Az, hogy a sok lehetőség közül éppen ezt a három világmodult mutatták be, talán nem is véletlen. Naprendszerünkben több olyan hold is található, amelyre a megadott körülmények meglehetősen pontosan illenek, például az IO, az EUROPA és a TITAN. Vajon ezt utalásnak kell tekintenünk arra, hogy ott legalább a leírt formában növényi és állati életre bukkanhatunk?)

E kirándulás után, amely már a nap több mint felét felemésztette, a földönkívüli benyomások sokaságától majdnem szétrobbant a fejem.

Ezért elbocsátottuk a Tele-korongot, és kikapcsolódásképpen sétát tettünk Argus szülővilágának oxigénben gazdag légkörében.

Kényelmesen piknikeztünk, majd az előző naphoz hasonlóan ismét élveztük a testi szerelmet.

Amiatt, ahogyan összhangban voltunk egymással, úgy éreztem, mintha az eltelt egyetlen nap egy egész év lett volna.

Angela ugyanígy érzett.

Azt mondta, nyilvánvalóan egymásnak vagyunk rendelve, és meg kellene próbálnunk még tovább erősíteni a köztünk lévő köteléket.

Beszélt nekem egy eljárásról, amelyet „ÉRZELMI VAGY SZELLEMI ÖSSZEKAPCSOLÓDÁSNAK” neveztek, és amelynek alá kellene vetnünk magunkat.

Elmagyarázta, hogy ennek révén közvetlenül megtapasztalhatjuk, milyen is valójában a másik ember legbelső lénye.

Ez az intim kapcsolatunkban még közelebb hozna bennünket egymáshoz.

Nagyon támogattam az ötletet, mert már mélyen beleszerettem.

Ráadásul ezt a módszert tartottam a legjobb útnak ahhoz, hogy megismerjem űrbéli barátaimat és szándékaikat.

Angela pedig így egy csapásra kielégíthetné velem kapcsolatos személyes és tudományos kíváncsiságát is.

Ismét útnak indultunk, ezúttal gyalog, a hajó orra felé.

Angela elmondta, hogy a hajó elülső kúpjában található, szellemi összekapcsolódásra szolgáló berendezéseket tartalmazó helyiségbe megyünk.

Ez a részleg négy különös, „óriáskerékhez hasonló” szerkezetből állt.

A mindenfelé villódzó, vadul változó, „pszichedelikus” fények miatt számomra az egész karneválra emlékeztetett.

A fényvisszaverődéseket számtalan embermagasságú kristály okozta, amelyeket a hengeres falba építettek.

Ehhez hozzájárult a tíz méter átmérőjű központi fényakna is, amely a hajó teljes hosszán végighúzódott, és energiákat szállított, illetve sugárzott ki.

A hatalmas berendezésen számos platform és egysínű sínpálya futott keresztül-kasul.

Az „óriáskerekek” „gondolái” átlátszó TETRAÉDEREK voltak, amelyeket 4 × 4 × 4 méteres, „PIRAMIS ALAKÚ KRISTÁLYKABINOK” páros elrendezésével hoztak létre.

A kristálypiramisokat az alapjuknál kapcsolták össze, így a bennük tartózkodók egymásnak háttal ültek.

Az oxigént lélegző humanoidok itt, a helyszínen szállhattak be.

A másfajta légkörből származó idegen fajokat már a megfelelő légköri viszonyokra beállított kristálypiramisba zárva szállították ide.

Az érzelmi összekapcsolódás tényleges folyamatát mesterséges „TELEPATIKUS OZMÓZIS” révén érték el.

Ezt a fényakna és a falba épített óriáskristályok között létrejövő statikus mező hozta létre, amelyen keresztül az utaskabinok forogtak.

Ez a kölcsönös szellemi áthatolás, amelyet akár „lelkek közötti érintkezésnek” is nevezhetnénk, lehetővé tette, hogy minden személy felfogja és megértse partnerének lényegi természetét.

Az ezt követő „dinamikus szakaszban” a már eleve megemelkedett tudatállapotokat még magasabb szintre emelték, és egy meghatározott pontra összpontosították.

Ezt úgy érték el, hogy gyorsan forgó áramot vezettek keresztül a kristálykabinokon.

A forgó áramok jobbak voltak, mint a kabingyűrűk nehézkes mechanikus forgatása.

Ezáltal a lélektársak rezgési sajátosságait egymáshoz igazították és szinkronizálták.

Ez a dinamikus szakasz lehetővé tette, hogy az összekapcsolódott párok mélyebb felismeréseket szerezzenek meghatározó élettapasztalataikról és különösen művelt tudásterületeikről.

Megfelelő árnyékolás segítségével a forgó áramot az „óriáskerék” négy forgó gyűrűjének minden egyes kabinplatformján külön-külön be lehetett állítani.

Összesen akár kétszáz tetraédert is befogadhattak.

Az egyes szellemi összekapcsolódási alkalmakat a különböző résztvevők számára egynapos időközökkel tartották, hogy közben elegendő idő álljon rendelkezésre az átélt élmények feldolgozására.

Az első gyűrűt háromperces mintavételi fordulókhoz, az úgynevezett „ÉRZELMI KAPCSOLATFELVÉTELHEZ” használták.

Ez a forduló sűrített, áttekintő benyomásokat közvetített a partnerekről.

Egy forduló befejezése után a párokat újra összeállították. A tanfolyam öt ilyen forduló után ért véget.

A második gyűrű a „SZELLEMI SZONDÁZÁST” vagy „KUTATÁST” tette lehetővé.

Minden ülés egy óráig tartott, és a kölcsönös, bensőséges megismerést szolgálta.

A harmadik gyűrűt a „SZELLEMI ÖSSZEOLVADÁSRA” használták.

Egy ilyen tanfolyam nem kevesebb mint húsz óráig tartott.

Ez alatt a hosszú idő alatt a partnerek olyanokká váltak, mint két elválaszthatatlan sziámi iker, mert teljesen elmerültek egymás személyiségében.

Eközben egyetlen határ sem maradt zárva, és egyetlen titok sem maradt felfedezetlen.

A negyedik gyűrűt elsősorban különböző fajok közötti gyors „SZELLEMI KONFERENCIÁKRA” alkalmazták.

Ezeket egyetemes jelentőségű problémák megvitatására használták.

Az ülések időtartamát előre meghatározták, és valamennyi résztvevő elfogadta.

A konferencia résztvevői az ülés teljes ideje alatt kapcsolatban maradtak a bárkán található otthoni moduljaikkal.

Oda időről időre összefoglalókat is továbbítottak a tanácskozások menetéről és következtetéseiről.

Angela és én a második, szellemi szondázásra szolgáló gyűrűhöz csatlakoztunk.

Az egyórás tanfolyam során, amely számomra inkább egy egész évnek tűnt, hatalmas mennyiségű dolgot tudtam meg az életéről és a világáról.

Közben éreztem, amint ő is belém hatol, és feltárja lényemet.

Annyira boldog voltam, hogy eggyé válhatok vele, még ha csak egyetlen órára is.

Ez volt a legtökéletesebb egyesülés pontosan azzal a személlyel, aki mindenki közül a leginkább hozzám illett.

Szerelmünk nyilvánvalóan kölcsönös volt.

Az érzelmek mellett többet tudtam meg az életéről és világáról, mint amennyit százórányi oktatás nyújthatott volna.

Lenyűgözött, hogy része lehettem, és újra átélhettem életének számos kiemelkedő pillanatát.

Számomra minden hely, amelyet láthattam, csodálatosan idegen volt.

Betekintést nyerhettem a Föderáció etikájáról, felépítéséről és társadalmáról szerzett ismereteinek egyes részeibe is.

A Föderáció társadalmi-gazdasági szerkezete sokkal összetettebb volt, mint a Föld bolygóé a huszadik század végén.

Talán elegendő, ha megállapítom, hogy számomra már ezek a röpke benyomások is lényeges érzelmi változásokat eredményeztek.

Több könyvet is írhatnék erről, ha egyáltalán tudnám, mivel kellene kezdenem.

Amikor visszatértünk a lakosztályunkba, úgy éreztem magamat, mintha „holtrészeg” és teljesen kimerült lennék.

Az ágyra zuhantam, és átaludtam az egész délelőttöt.

Később felfrissülve és energiával telve ébredtem fel.

Nagy meglepetésemre ismét csillapíthatatlan kíváncsiság fogott el a Föderáció világai és módszerei iránt.

Előbb azonban Angelával időt szakítottunk egy reggelire, majd nem sokkal később egy ebédre, amelyeket sok meghitt együttlét szakított meg.

Végül Angela ismét magával vitt a hajó orrában található szellemi összekapcsolódási helyiségekbe.

Ezúttal az első gyűrűt választottuk, hogy öt háromperces „SZELLEMI ÉRINTKEZÉSI FORDULÓN” vegyünk részt több nem humanoid, idegen intelligenciával.

Miután a számítógép ellenőrizte az aznapi érzelmi érintkezések tervét, a megfelelő párosításokat a helyszínen állították össze.

Angela ragaszkodott ahhoz, hogy együtt, emberi párként lépjünk be, ne pedig különálló személyekként.

Kéz a kézben szálltunk be a kristálykabinba, majd felemeltek bennünket egy platformra, hogy összekapcsoljanak egy önként jelentkező idegennel.

Az öt rövid forduló, amelyek között megfelelő szüneteket tartottak, olyan volt, mint egy forgószélhez hasonló folyamat, amelyben az idegenek és mi rendkívül sűrített formában ismerkedtünk meg egymással.

Valamennyi forduló nagyon tanulságos volt, de rendkívül kimerítő is.

Közöttük mindig tizenöt perc szünetet biztosítottak, hogy létrehozhassák az új párosításokat.

Bár Angela jól ismerte a szellemi összekapcsolódás különféle formáit, érzéseiből kiolvastam, hogy a nekünk kijelölt partnerek számára is teljesen idegenek voltak.

Izgatottan fogadott be mindent, de úgy tűnt, az én izgatottságom még nagyobb.

Már önmagában az a tudásmennyiség is lenyűgözött, amelyet megszerezhettem.

Ennek legnagyobb részét nem tudom szavakba önteni. Legfeljebb az élmények lényegét írhatom körül itt.

(A következő találkozások nyilvánvalóan arra kívánnak utalni, hogy az öntudatos, alkotó intelligencia kialakulása nincs meghatározott testformához kötve.)

Első partnerünk egy két méter magas teremtmény volt, amely úgy nézett ki, mint egy denevér, egy sas és egy angyal keveréke.

Erős izomzattal és éles karmokkal ellátott lábakkal, ujjakban végződő, karszerű végtagokkal, valamint hatalmas, csőrös koponyával rendelkezett!

Számos testi képességét ráadásul bioelektronikus úton tovább erősítették és tökéletesítették.

Megtanultam a „sasokkal” együtt lebegni a levegőben, és „inni” a nitrogénben gazdag levegőt.

Mindenféle repülést átéltem: a rituális repülést, a nászrepülést, a társas repülést és a harci repülést.

A madarak birodalmából származó barátunk építész és várostervező volt.

Ennek köszönhetően bepillantást nyerhettem fészekszerű lakóhelyeikbe, amelyeket hegyeken és számtalan barlangban építettek.

Ezek messze helyezkedtek el kifinomult ipari termelőközpontjaiktól és űrkikötőiktől.

A madárszerű lény, az „ornitoid” viszont hatalmas örömét lelte New York City nyüzsgő forgatagában.

Mennyi rohangálás egy ilyen szűkre szabott területen!

Szórakoztatták az olyan emberi sportok, mint a jégkorong, a búvárkodás és a lovaglás, nem is beszélve az emberi párzási folyamatról.

Az idegen behatolása emberi intimitásunkba belső „morgásra” késztetett, aztán azonban együtt nevettem a „madárral”, hiszen a szellemi vizsgálódás kölcsönös volt.

Második partnerünk egy borjú nagyságú pókra hasonlított.

Kemény páncél borította, sok szeme és számos egyéb érzékszerve volt.

Amikor egy pillanat alatt szellemileg összeolvadtam vele, megdöbbentett fajának rendkívüli mozgékonysága és ügyessége.

Egészen biztosan nem volt szükségük felvonókra, hiszen egyszerűen fel tudtak futni a magas épületek falán.

Rendkívüli módon lenyűgözött, hogyan használták sok végtagjukat a különféle készülékek javításánál.

A munkához még náluk is ügyesebb robotokat építettek, és büszkék voltak arra, hogy számos galaxis legösszetettebb és legsokoldalúbb űrhajóit gyártják.

Nem különösebben zavart, amikor megtapasztaltam, hogy táplálékuk főként apró rovarokból áll.

Amíg szellemileg eggyé váltam vele, ez teljesen rendben lévőnek tűnt.

Természetesen minden viszonylagos.

Ő a maga részéről az emberi konyhaművészetet teljes ostobaságnak tartotta.

A korcsolyázás, a síelés, a vitorlázás, a kóruséneklés és az emberek romantikus érzelmei viszont nagyon lenyűgözték.

Faja rendkívül rendszerető, túlnyomórészt intellektuális természetű volt.

Szerették a geometrikus mintázatokat és az aurikus harmóniát.

Harmadik partnerünk másfél méter hosszú, fényes, barna rovar volt, sok végtaggal és nagy fejjel.

Valószínűleg valamiféle „bogár” lehetett, félig óriáshangya, félig csótány.

Az első kölcsönös pillantáskor mindannyian elfojtottuk a bennünk feltörő heves reakciót.

Második pillantásra azonban mulatságosnak találtuk a helyzetet, tekintettel a különböző teremtmények esztétikai ízlésének viszonylagosságára.

Valójában beszélgetőpartnerünk „nőnemű” volt: magas rangú kormányzati képviselő és népének legelőkelőbb személyiségei közé tartozott.

Faján belül „szépségkirálynőnek” tekintették.

Ennyit tehát a külsőről és az ízlésről.

Ennek a „bogárhölgynek” a társadalmi szerepe és szexuális gyakorlata egy méhkirálynőéhez hasonlított.

Angela és én mindezt vadnak találtuk, miközben bogárkirálynő barátnőnknek nehezére esett megérteni Angela monogám életmódját.

Az önként vállalt emberi szerelmi kapcsolatok és a demokratikus rend általános emberi eszménye, amely sajnos nem mindig valósul meg teljes egészében, ugyancsak nehézséget okozott az uralkodónő számára.

A rovartársadalom szigorú és diktatórikus módszerei ellenére rendkívül sikeresek voltak a mérnöki tudományokban és gigantikus föld alatti településeik megszervezésében.

Ezek a települések több milliárd lakosnak adtak otthont.

Termelőlétesítményeik és közlekedési rendszereik ugyanilyen lenyűgözőek voltak.

Mindez valahogyan hangyabolyokra és hangyamentalitásra emlékeztetett, ugyanakkor észrevehettem, hogy valamennyien teljesen elégedettek.

Arra gondoltam: „Mindenki a sajátját.”

Negyedik partnerünk féregszerű teremtmény volt, vagy százlábú, vagy hernyó.

Szigorúan növényevő volt, áhítatos szeretettel fordult a természet felé, és erős misztikus hajlamokkal rendelkezett.

A féregtársadalom fő tevékenysége az ökológia és az etika területére összpontosult.

Fejlett ismeretekkel rendelkeztek a holisztikus orvoslásban és mindenféle teremtmény gyógyításában.

A technológiai fejlődésnek ezzel szemben csak kevés figyelmet szenteltek.

Technikai fejlettségük a Föld 1940-es évekbeli színvonalához volt hasonlítható.

Az űrutazást idegen lények tanították meg nekik.

Keresett ökológusokká és orvosokká váltak a több fajból álló űrhajólegénységek körében.

A férget elborzasztották a Földön tapasztalható erőszakos viselkedési formák.

Az emberi versenyszellem, a kalandvágy és a különféle szabadidős tevékenységek viszont lenyűgözték.

Az emberiség általános viselkedésével ellentétben ennek a féregfajnak a képviselői nemes lények voltak, szeretetteljes és segítőkész természettel.

Ötödik és egyben utolsó partnerünk valami rendkívül szokatlan volt.

A „személy” egy embermagasságú, vastag, bíborlila anyagcsomó volt.

Sem feje, sem végtagjai nem voltak.

Megtudtuk, hogy egy olyan lény része, amely egy egész bolygó felszínét beborította.

Ez a lény elsősorban sziklákkal táplálkozott, azok ásványianyag-tartalma miatt.

Történetének korábbi szakaszában a felszíni lény még egész űrhajókat is elnyelt, amelyek véletlenül leszálltak rajta.

Valamikor egy űrutazó faj felfedezte, hogy ez a lény intelligens, noha nem volt képes saját civilizációt létrehozni.

Rendkívül magas szintű telepatikus képességekkel rendelkezett, és mindenféle intelligenciával képes volt kommunikálni.

Még beszélgetőpartnereit is manipulálta, azok saját akarata ellenére.

Számos űrkutató faj rendkívül alkalmasnak találta ezt a képességet saját céljaira.

Ezért anyagdarabokat emeltek ki a bolygóméretű egyed testéből, hogy különleges telepatikus nagykövetekként és közvetítőkként használják őket a világűr mélységeibe vezető kutatóutakon.

A segítségért járó ellenszolgáltatást sziklák, ritka ásványok vagy akár egész kisbolygók szállításával teljesítették.

Minden egyes anyagcsomó a bolygót átfogó tudat része maradt, függetlenül attól, milyen messzire került otthonától.

Mindegyik önállóan gondolkodott és működött.

Rendkívül kíváncsiak voltak, és mindent meg akartak ismerni.

Tökéletes beleérző képességük révén más intelligenciák szellemén keresztül éltek, és fokozatosan olyanokká váltak, mint a „terminálok”.

Ezek folyamatosan tudást továbbítottak az otthoni, „atyai” teremtménynek, mintha egy hatalmas kozmikus információkincstár „központi tárolóját” táplálnák.

A bolygólény lelkesen végezte ezt, hogy más lények életét is átélhesse.

Ugyanakkor arra is hajlandó volt, hogy egy hatalmas kozmikus könyvtárként szolgáljon, és bármilyen más célra, amelyet ez lehetővé tesz.

Öt ülésünk után ismét úgy éreztem magamat, mintha teljesen kiüresítettek volna.

Szerencsére egy „REVITALIZÁLÓ KAMRÁBA” vittek bennünket.

Bár ott szinte eszméletlen állapotba kerültünk, az érzés megnyugtató és kellemes volt.

A kezelés körülbelül egy óráig tartott, majd mindketten visszatértünk Argus szülővilágának moduljába.

Újabb pikniket tartottunk, és ismét örömöknek hódoltunk.

Később Angela „bevitt a városba”, vagyis le a laboratóriumbárka alatt elhelyezkedő Argona bolygóra, amely körül a bárka keringett.

Fel kellett vennem ezüstszínű űrruhámat, az övbe és sisakba épített erősítőberendezésekkel együtt.

Angela hasonló öltözéket viselt.

Ugyanabba az UFO-ba szálltunk be, amely eredetileg a bárkára hozott engem.

Félátmeneti üzemmódban, „kísértetszerűen” hatoltunk keresztül a laboratóriumbárka burkolatán, amikor kiléptünk...

Amikor már kint voltunk, az állapot ismét normalizálódott, és gyorsan leereszkedtünk a bolygó éjszakai oldalára. Egy ideig még gyönyörködhettem a lenyugvó napokban, mielőtt beléptünk volna a bolygó éjszakai árnyékába.

Hamarosan egy kupolákkal fedett építmény fényei jelentek meg előttem. Az egyes kupolákat üvegcsövekben vezetett utak kötötték össze egymással. Óriási kupolák csoportja volt ez, amelyek alatt magas épületek emelkedtek.

Az egyik kupola alatt, egy épület tetején landoltunk, majd gyalog folytattuk az utunkat. Az utcaszintet úgy értük el, hogy lassan lefelé zuhantunk egy levitációs aknában, amelybe Angela magával húzott.

Kéz a kézben sétálgattunk egy valódi földönkívüli világ főterén, számtalan csoda között.

A helyet „üdülővárosnak” nevezték, és hemzsegett azoktól a személyektől, akik még a Föderáció legtávolabbi világaiból is ideérkeztek.

Többségük oxigént lélegző humanoidnak tűnt, különböző alakokkal, testméretekkel, rasszokkal és bőrszínekkel. Fantasztikus változatosságot alkottak, amely jól szemléltette az evolúció különböző útjait.

Angela elmondta, hogy az egymás közötti kommunikációhoz az „Intergalaktikus Szabványnyelvet” használják.

Ez a város csupán egy kis részét alkotta a bolygón található számos létesítménynek. A többieket célszerűen, a vidéki területeken elosztva helyezték el.

Ezek „kísérleti központok voltak a művészetekben és tudományokban történő személyes fejlődéshez”, valamint pszichikai és spirituális területeken, jógához, meditációhoz vagy bármilyen más tevékenységhez, amely egy látogatót érdekelhetett.

Nyilvánvalóan a Föderáció emberei a játékos alkotótevékenységet és az önmegvalósítást tartották az idő eltöltésének legjobb módjának.

Az összlakosságnak csupán nagyon kis része részesült abban a kiváltságban, hogy valóban dolgozhatott, mert ebben az utópisztikus társadalomban a robotok gyakorlatilag az egész termelést „a kezükben tartották”.

A város és az embertömeg minden újdonságát befogadni nagyon kifárasztott. A laboratóriumbárkára történő visszautazás során Angela egy apró, színes kockát adott, hogy nyeljem le. Ettől ismét meglehetősen élénk lettem.

Amikor megérkeztünk a bárkára, egy Tele-korong, amely már ott várt ránk, felszólított, hogy kövessem a hajó orrába, mert az admirális személyesen kíván fogadni.

Kíváncsi lettem, és követtem a korongot, miközben Angela visszavonult közös lakosztályunkba.

A korong először tájékoztató körútra vitt a hajó orrkúpjában, amely „parancsnoki modulként” önálló világot alkotott.

Meglátogattuk a gépház hatalmas „KAPCSOLÓKRISTÁLY-BERENDEZÉSEIT”, amelyek a hajó valamennyi készülékének összehangolására szolgáltak.

Számos legénységi és munkaterem mellett haladtunk el, végül eljutottunk az óriási, kör alakú „PARANCSNOKI HÍDRA”.

A felfoghatatlanul sok villogó ellenőrzőlámpa és zümmögő berendezés miatt úgy nézett ki, mintha egyenesen egy tudományos-fantasztikus filmből került volna elő.

Az egész helyszínt különböző rasszokhoz tartozó humanoid legénység népesítette be. Különböző színű egyenruhákat viseltek, amelyekről meg lehetett állapítani egyénileg kijelölt feladataikat.

A kör alakú építmény átlátszó falain keresztül panorámás kilátás nyílt a világűrre és az Argona bolygóra.

Végül megkértek, hogy lépjek be a bárka orrkúpjának legfelső helyiségébe. Itt helyezkedett el az admirális parancsnoki központja és magánbirodalma.

A helyiség kör alakú fogadószobaként volt berendezve, kényelmes kanapékkal és székekkel. Középen bonyolult műszerkonzol állt, valamint egy pulttal ellátott bár.

Egy magas, szőke férfi elegáns, testhez simuló egyenruhában szívélyes kézfogással üdvözölt. Mellkasán egy számomra már ismerős, háromszög alakú aranymedált viselt.

Azonnal felismertem benne „Quentin professzort”, akivel három hónappal korábban New Yorkban találkoztam.

Le kellett ülnöm, mert ez az egész már kissé sok volt nekem, és elgyengültek a térdeim.

Quentin konyakot kínált egy öblös pohárban, hozzá pedig erős török kávét, amelyet éppen akkor főzött. Hálásan elfogadtam mindkettőt, és gyorsan új erőre kaptam.

Megtudtam, hogy Quentin feladata megfelelő látogatók felkutatása erre a távoli kozmikus térségre, valamint ideutazásuk megszervezése.

Argus szerepe az volt, hogy az egyes látogatók „biztonsági tisztjeként” működjön, és megtervezze az utazás különböző programpontjait.

Quentint egy másik dimenzióból és világból, az úgynevezett „Spectronból” rendelték a pszicheániakhoz.

Megtudtam, hogy látogatásom időtartama lejárt, és hamarosan megkezdem a hazautazást a Föld bolygóra.

Angela ezért, megbízatásának megfelelően, már elhagyta a laboratóriumbárkát. Továbbképzésen kellett részt vennie a „Nova Terrán”.

Majd megszakadt a szívem!

Nem volt alkalmam elbúcsúzni tőle!

Valószínűleg azonban Quentin álláspontja volt az ésszerűbb: búcsúkönnyek nélkül mindkettőnknek könnyebb lesz, ráadásul egyáltalán nem volt kizárt, hogy a jövőben újra egymásra találunk.

Miután valamennyire visszanyertem a lélekjelenlétemet, Quentin közölte, hogy most haladéktalanul visszaküldenek a Földre – kivéve, ha érdekelne még egy sokkal távolabbra vezető utazás.

Az „Őrzők Tanácsa” ugyanis kifejezte kívánságát, hogy személyesen láthasson engem.

Ezek a világőrök nem hús-vér személyek, hanem tiszta „energialények”, akik téren és időn túl tartózkodnak.

Az emberiség „Idősebb Testvéreiként”, egyfajta „mennyei sereggel” irányítják az emberi népek sorsát a kozmosz valamennyi dimenziójában és univerzumában.

Ha rászánnám magamat erre a kalandra, testi állapotomban egy nem anyagi létsíkra vinnének. Egy utolsó átszállási ponton pedig az élmény időtartamára még „metamorfizálnának”, vagyis átalakítanának.

A javasolt vállalkozás elképzelésének nagysága rendkívül mély benyomást tett rám, pontosabban teljesen lenyűgözött.

Természetesen tovább akartam menni!

Részt akartam venni ezen az új utazáson, noha közölték velem, hogy bizonyos veszélyek fenyegethetik személyiségem szerkezetét, szellemi egészségemet, sőt akár az életemet is.

Számomra azonban ez így is rendben volt – minél előbb, annál jobb!

Amikor a helyzetmegbeszélés befejeződött, azonnal indulnom kellett, mert a galaktikus mag ködszektorában, amelyet „Nagy Káosz-gátnak” neveztek, rendkívül gyorsan változtak a körülmények.

Az UFO-val berepültem a gát nehezen áthatolható térségébe, és hatalmas elektromos viharokon haladtunk keresztül.

Amikor a repülés túlságosan viszontagságossá vált a korong számára, egy átlátszó, robotpilóta által irányított űrjármű vett fel.

Hernyó alakja volt, és „Fantom-hajónak” nevezték.

Ott át kellett öltöznöm. Az új ruházat búvárruhára emlékeztetett. Kígyóbőrszerű mintázata miatt „Fantom-bőrnek” is nevezték.

A hét torpedócsőre hasonlító rekesz egyikében elfoglaltam egy lövedék alakú, üvegből készült kapszulát.

Elindultunk, és erősen eltorzult térrészeken, valamint tüzes energiaviharokon haladtunk keresztül.

Csodálkoztam, hogy mindezt épségben túléltük.

Végül megérkeztünk a vihar „szemébe”, ahol a Fantom-hajó élő torpedókként kilőtt bennünket.

Egy hatalmas „Fekete örvény” középpontjában találtuk magunkat!

A teljes sötétség határán kapszulám – és vele együtt a testem is – semmivé oszlott.

Limbo!

Tudtam, hogy meghaltam!

Rendkívül kellemetlen érzés fogott el, amelyet számos félelem kísért.

Mindazonáltal a szellemem még működött, tehát nem veszett el minden!

Folyamatos mentális kísérletezéssel végül sikerült érzékelnem saját lényem energiamezejének fénysugarait.

Ezután már nem tartott sokáig, amíg teljesen helyreálltam.

Hosszú tapogatózás és ide-oda siklás után végül sikerült felbukkannom egy olyan világban, amely fizikainak látszott.

Testemmel együtt egy védőbuborékba zárva találtam magamat, és egy keskeny tengeröbölből úsztam kifelé a nyílt víz felé.

Fejemben távoli hang szólalt meg.

Tájékoztatott, hogy nem fizikai térségekben tartózkodom. Itt minden megjelenés csupán megszilárdult gondolatforma, amelyet az anyagi világból ismert képekként érzékelünk.

A Fantom-bőrbe burkolt testem „metamorfizált szuszpenzió” volt.

Számomra azonban úgy tűnt, hogy a megszokott módon működik.

Ez nem valódi szükségletek miatt történt, hanem pszichológiai megszokásból.

A hang közölte, hogy most át kell kelnem a „Titkok Hét Tengerén”, majd fel kell másznom a hegyekre, ahol találkozni fogok az Őrzőkkel.

Számomra mindez mókásnak hangzott.

Már éppen kezdtem élvezni ezt a kirándulást, amikor hirtelen kipukkadt a védőburkom.

Belezuhantam a mély, kék tengerbe.

Ez önmagában is elég rossz volt, de ráadásul felfedeztem, hogy a víz csak úgy hemzseg a cápáktól!

Úgy tűnt, hogy tartózkodásom ebben a túlvilági szférában csupán rövid ideig fog tartani.

A dolgok azonban másként alakultak.

Hirtelen egy középkori gálya tartott egyenesen felém, és a fedélzeten álló egyik matróz kötelet dobott nekem.

Nagyon gyorsan felmásztam a hajóra, mert egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy a körülöttem keringő cápák nem valóságosak.

Valóságosak vagy sem, az az érzés, hogy egy nyikorgó múzeumi hajóroncson állok, középkori alakok sokasága között, rendkívüli benyomást tett rám.

Ehhez hozzájárult, hogy ezek az emberek nemesnek és intelligensnek látszottak, és olyan nyelven beszéltek, amelyet tökéletesen megértettem.

Óvatosan szemügyre vették hátborzongató, kígyóbőrszerű öltözékemet, és megkérdezték, melyik vidékről érkeztem.

Homályos kézmozdulatot tettem a horizont felé, és azt mormoltam, hogy „a nagy gáton túlról” jöttem.

Erre valamennyien rettenetesen izgatottak lettek.

Egyikük még valami nagy jóslatról is kezdett fantáziálni, amely az „Egyetlen Szent Könyvben” szerepelt.

Mielőtt alaposabban megvitathattuk volna az ügyet, ismét valami új történt, ami tovább növelte a jelentőségemet.

Most már mindenki rám figyelt.

Egy kalózbanda, amelyet „Szentségtelen Lázadóknak” neveztek, egy másik ókori hajóról megtámadta és megcsáklyázta a miénket.

Ágyúkkal lőttek ránk, nekünk ütköztek, majd átugráltak a hajókorláton, hogy közelharcban küzdjenek meg velünk.

Pontosan úgy, mint a filmekben!

Nagy érdeklődéssel figyeltem a körülöttem dúló csatát.

Később elhatároztam, hogy segítek egy keveset jóindulatú vendéglátóimnak, mert ekkorra már meglehetősen szorult helyzetbe kerültek.

Felragadtam egy botot, és belevetettem magamat a pokoli csata kellős közepébe.

Módszeresen püfölni kezdtem minden kalózt, aki csak a kezem ügyébe került.

Végül egyiküknek sikerült kardjával szétzúznia a botomat.

Erre áttértem a fegyvertelen harcra, ami mindenkit rettenetesen meglepett.

Azt hiszem, ilyesmit még soha nem láttak!

Olyan hatékony voltam, mint egy emberi verőgép.

Nem telt bele sok idő, és már egyetlen ellenségünk sem maradt harcképes állapotban.

Többségük eszméletlenül feküdt, a többiek pedig megadták magukat.

Úgy tűnt, barát és ellenség egyaránt azt hiszi, hogy csoda történt, és beteljesedett egy ősi prófécia.

Eljött a „Megváltó”!

Áhítatos tekintetükből nagy rémületemre felismertem, hogy ezt rám értik.

Te jó ég – „Üdvözítővé” váltam!

Miután megérkeztem „Szent Fővárosukba”, nagy felhajtást rendeztek természetfeletti beavatkozásom körül.

Megtudtam, hogy azt hiszik, én vagyok a régóta várt „Avatar”, számukra valóságos Messiás.

Az Egyetlen Szent Könyvben feljegyzett történetet az érkezésemről – néhány más, jövőre vonatkozó jóslattal együtt – folyékonyan el tudták mondani.

Most mindenütt hatalmas ünnepségeket tartottak.

Ezek főként a kastélydombon rendezett kerti ünnepségre összpontosultak, ahol a helyi méltóságokkal együtt sört vedeltem saját tiszteletemre.

Mindenki abban reménykedett, hogy megmentem őket.

Én azonban sejtettem, hogy még saját magamat is aligha tudnám megmenteni.

És milyen igazam lett!

Késő éjszaka a lázadók erőszakkal elraboltak a kert hátsó részéből, a „királyi piszoárok” mellől.

Amikor magamhoz tértem, egy komor várbörtönben találtam magamat, a falhoz láncolva.

Megtudtam, hogy az előző napon valójában az uralkodó zsarnokot segítettem a lázadókkal szemben.

Ugyanis az orrom elé tartották az Egyetlen Szent Könyv egyik rég elveszett, csak nemrég újra megtalált lapját.

Az állt rajta, hogy felkelést fogok vezetni, amelynek révén helyreáll a rend.

Eleinte vonakodtam részt venni a dologban.

Megdöbbentett a helyzet látszólagos valóságossága és az, hogy milyen hirtelen megváltozott benne a szerepem.

Alapos megfontolás után azonban feltettem magamnak a kérdést, vajon lehetek-e annyira arrogáns, hogy megakadályozzam a próféciák és a történelem beteljesedését.

Egy kiadós reggeli után megrohamoztuk a palotát.

Ebédidőre a zsarnokokat elűztük.

Alig valamivel a sikeres forradalom után azonban egy szolga tájékoztatott, hogy az új uralkodók gyorsan sokkal rosszabb zsarnokokká válnak, mint amilyenek a régiek valaha is voltak.

Egy mérsékelt frakcióval folytatott titkos megbeszélések során egyetértettem abban, hogy az igazságosság érdekében újabb harcot kell támogatni.

Hamarosan azonban elegem lett a „jó fiúk a rossz fiúk ellen” típusú konfliktusból.

Ezért ezt az utolsó forradalmat gyorsan és csaknem fájdalommentesen hajtottuk végre.

Ezután általános amnesztiát hirdettem, és ragaszkodtam egy koalíciós kormány létrehozásához, amelyben mindkét fél egyenlő erővel képviselteti magát.

Úgy tűnt, hogy ez az új rendszer jól működik, és méltán voltam büszke ragyogó politikai bábáskodásomra.

Ekkor azonban megjelent valaki, és mindent azzal pecsételt meg, hogy azt állította: ez az utolsó esemény is pontosan úgy történt, „ahogyan megjövendölték”.

Ennyit az egómról.

Legalább minden jóra fordult, gondoltam, és azt hittem, hogy most már mindenki örökké boldogan fog élni.

Tévedtem.

Úgy látszott, túl korán „ittam a medve bőrére”.

Sajnos ugyanis most felemelkedett a papok és hivatalnokok „Törvény Őrzői” nevű szövetsége.

Azonnal elkezdték aláásni az általam létrehozott új demokratikus kereteket.

Legfőbb mesterük közölte velem, hogy minden társadalmi változást „felülről” kell jóváhagyni, nem pedig „alulról”.

A „felülről” azt jelentette, hogy az isteni sugallatot követő Törvény Őrzői által kiadott irányelveknek megfelelően.

Ezeket az irányelveket a fellegvárban található „Szent Kő” által kibocsátott új „PSZICHOTRONIKUS IMPULZUSOKBÓL” kapták.

Ez a kristály hétévente nyilvánosan aktiválódott.

Az impulzusokat arra használták, hogy a néptömegek viselkedését a fennálló állapot, a „status quo” fenntartásának megfelelően ellenőrizzék.

A Törvény Őrzőinek legfőbb mestere elmagyarázta, hogy a hétévenként kibocsátott pszichotronikus impulzussorozatok véletlenszerűek és előre nem láthatók.

Eredetileg az előző Avatar programozta be őket, hogy megakadályozza egy meghatározott politikai csoport hatalmának végtelen fennmaradását.

Az Őrzők azonban megtanulták, miként befolyásolják imáikkal a kristályban lévő szellemi impulzusok szerkezetét „hasznosabb változások” érdekében.

Ezután a legfőbb mester nyíltan felszólított, hogy szövetkezzem vele.

Megmutatta a könyv egy újabb elveszett, majd megtalált részletét is.

Ez azt bizonyította, hogy valóban én vagyok az új Avatar, akit hétezer évvel ezelőtt ígértek meg az „APOKALYPSA” néven ismert világuknak, hogy kormányozza a királyságot, és megerősítse a papi rendszert.

A legfőbb mesterrel folytatott rövid beszélgetés után a kormányban lévő barátaim tájékoztattak, hogy a Törvény Őrzői Apokalypsa egész történelme során saját céljaik érdekében manipulálták a lakosságot.

Így kényszerítették rá az emberekre „teokratikus-maffiaszerű hatalmukat”.

Barátaim úgy vélték, hogy minden politikai visszaélés megakadályozható lenne, ha ellopnám a Szent Követ a fellegvárból, és átadnám a demokráciájuknak.

Miután alaposan megvizsgáltam saját legbelső érzéseimet, elhatároztam, hogy végrehajtom a lopást.

Ahogyan mostanra már megszoktam, ismét megjelent valaki az Egyetlen Szent Könyv egy elveszett, majd újra megtalált lapjával.

Ez azt állította, hogy pontosan ez fog történni.

Nem sokkal később meghívtak, hogy vegyek részt a Kő felszentelésének hétezredik évfordulóján.

Némi meglepetéssel állapítottam meg, hogy a vár berendezése Apokalypsa középkori színvonalával ellentétben technológiailag felfoghatatlanul fejlett volt.

A Törvény Őrzőinek azonban fogalmuk sem volt ezeknek a csúcstechnológiás készülékeknek a lehetőségeiről, bár bizonyos kezdetleges kezelési képességekkel még rendelkeztek.

A várban tett vezetett körút során felismertem, hogy még mindig képesek befolyásolni és kívánságuk szerint „testre szabni” a kristály sugárzását, mielőtt azt az egész országban szétterjesztenék.

A papság ezeket a hullámcsomagokat „isteni elrendelésnek” állította be, valójában azonban kizárólag saját érdekeiket szolgálták.

Jéghideg dühöt éreztem magamban felemelkedni.

Egyetlen törekvésem az volt, hogy leleplezzem ezt az undorító csalást.

A legfőbb mester végigvezetett a fellegvár többi részén is.

Elmondta, hogy a Szent Város katedrálisa valójában egy hétezer évvel korábban itt lezuhant űrhajó roncsából áll.

A pilóta, a korábbi Avatar, túlélte a szerencsétlenséget, létrehozta a Kristálykövet, és megalkotta a törvényeket.

Egy napon azonban rejtélyes módon örökre eltűnt.

Amikor körülnéztem a roncsban, döbbenten állapítottam meg, hogy minden nyomtatott felirat és kezelési útmutató tökéletesen érthető angol nyelven készült.

A helybeliek azonban nem tudták megfejteni őket.

Amikor még egy „önmegsemmisítő berendezést” és egy „mentő-UFO-t” is felfedeztem, ragyogó ötletem támadt: felrobbantom az egész itteni kacatot, és végre a pokolba tűnök innen.

Sajnos a legfőbb mesternek, aki a közelben ólálkodott, valahogyan – talán telepatikus úton – érzékelnie kellett illetlen szándékaimat.

Elküldte az őröket, hogy teperjenek le.

Miután ez sikerült nekik, előkotort egy újabb, erősen összegyűrődött, elveszett, majd megtalált lapot.

Elmondása szerint ez az utolsó előtti lap volt. Az utolsót soha egyetlen halandónak sem szabadna látnia.

Ezzel az irattal azt akarta bebizonyítani, hogy nem vagyok új Avatar.

Érkezésem valójában az „Egyetlen és Egyedüli Ősúr” eljövetele volt, aki a jóslat szerint azért tért vissza, hogy örökre felépítse itt új birodalmát.

Amikor emiatt kigúnyoltam, a legfőbb mester megnyomott egy gombot.

– Akkor legyen ez a végső bizonyíték! – jelentette be drámai hangon.

A konzolból holografikus kép villant fel.

Egy testhezálló űrruhát viselő férfit ábrázolt, aki kísértetiesen hasonlított rám.

Ezután a kép az én hangomon beszélni kezdett:

– Üdv, emberek! Itt a szeretett Avatarotok beszél, hogy hangösszehasonlítással azonosíthassatok. Üdvözletem fiatalabb önmagamnak is, ha az ígért második eljövetel idején megtalálod ezt az üzenetet...

Az eseményeknek ez a fordulata megrázott.

Az egész szent zűrzavar kísértetiesnek tűnt.

Szinte őrületig fokozódó zavartságot éreztem.

Ökleimmel földre terítettem a legfőbb mestert és őreit, majd dühösen követeltem, hogy láthassam a könyv utolsó, még hiányzó lapját.

Fenyegetően közöltem, hogy különben mindent felrobbantok.

A legfőbb mester egy faliszéfhez kúszott, és előhalászta a követelt lapot.

Parancsomra hangosan felolvasta.

Az utolsó szakasz azt jósolta, hogy ítéletet fogok mondani Apokalypsa fölött, és megsemmisítem kormányzati rendszerét.

Ezután „Aranykor” veszi kezdetét!

Ez átkozottul jó ötletnek hangzott!

Elhatároztam, hogy valóra váltom a jóslatot.

Ez tűnt a legjobb megoldásnak, ráadásul így nem kellett nyilvános beszédet tartanom a néhány óra múlva kezdődő évfordulós megnyitóünnepségen.

Az önmegsemmisítő berendezés időzítőjét három percre állítottam, elfordítottam az aktiválókulcsot, majd elmenekültem a mentő-UFO-val.

Amikor a vár látványos robbanássorozatban a levegőbe repült, űrhajómmal leszálltam a város egyik közterén.

Ott éppen a kormány képviselői tartottak nagyszabású beszédeket az összegyűlt lakosságnak.

Úgy gondoltam, hogy a vár felrobbantása és a szónoki emelvény elfoglalása megfelelően drámai beavatkozás.

Röviden elmeséltem az embereknek az elmúlt órákban végrehajtott hőstetteimet.

Eleinte gratuláltak a teokratikus maffia fellegvárának megsemmisítéséhez.

Viselkedésük azonban hamarosan durva gúnyolódásba fordult, amikor bejelentettem, hogy a Szent Kristályt is meg akarom semmisíteni.

Az én véleményem – amelyet nem fogadtak el – ez volt:

„Nincs kristály, tehát nincs lehetőség visszaélésre!”

Nem értettek egyet azzal, hogy a demokratikus kormányforma jobb volna.

Sőt tiltakozni kezdtek „egy megszentelt hagyomány önkényes megsemmisítése” ellen.

A kormány a fejemet követelte, hogy megnyugtassa a népet.

Ezt jelzésnek tekintettem arra, hogy ideje lelépni.

A mentőhajómhoz rohantam, és felszálltam.

Úgy tűnt, ez a cselekedetem nem tetszett az egyik magas rangú hivatalnoknak, mert az eredetileg díszlövések leadására előkészített régi ágyúkat most rám irányították.

Sajnos egy véletlen találat megrongálta járművemet a sietős távozás közben.

Így történt, hogy egy füstölő, ide-oda imbolygó UFO-val repültem el az apokaliptikus szigetek fölül, a tenger irányába.

Amikor ismét szárazföld fölé értem, a magas hegyeket kezdtem keresni, ahol az Őrzőkkel kellett találkoznom.

Néhány kopár hegylánc fölött átrepülve a gépem végül felmondta a szolgálatot, és egy hatalmas, magas hegy oldalának csapódott.

Szerencsére úgy repültem ki a hajóból, hogy nem szenvedtem komoly sérüléseket.

Egy hegyi ösvény közelében találtam magamat, amelyet elhatároztam, hogy követni fogok.

Bár gyűlölöm a gyaloglást, egyre feljebb kapaszkodtam.

A menetelés olyan hosszúnak tűnt, mint maga az örökkévalóság.

A hosszú és heves nyilvános szerepléseim után különös érzés volt az egyedüllét.

Kiszámítottam, hogy Apokalypsán legalább három hetet tölthettem.

További egy hetet töltöttem összesen az UFO-n, a hordozóhajón és a laboratóriumbárkán.

Úgy tűnt tehát, hogy körülbelül négy hét telt el a Földről való elindulásom óta.

Utam egy teraszra vezetett, ahol egy hatalmas kapu nyílt a sziklafalban.

Amikor beléptem, fáklyákkal megvilágított helyiségben találtam magamat, amely egy kör alakú csarnokba vezetett.

Egy tűzhely közelében álló székből ünnepélyes ruházatot viselő személy emelkedett fel, hogy üdvözöljön.

Quentin volt az!

Az egykori professzor, aki admirálissá vált, most nyilvánvalóan egyfajta „felügyelő szerzetessé” alakult át a kozmoszon túli térség számára.

– Remek, remek! Megérkezett a barátom, az egykori gerilla, aki koktélpincérré vált, végül pedig egy Avatar nadrágjába bújt.

Mintha olvasott volna az emlékeimben, barátságos nevetés villant fel az arcán.

– Érdekel, hogyan magyarázta meg Apokalypsa bürokráciája a szereped dicsőséges befejezését?

Kézmozdulatára egy képernyő világított fel.

A kormány elnökének a képviselőházhoz intézett beszámolójából játszottak le egy részletet:

– ...és amikor új császárotokként teljesítettem szeretett Avatarunk utolsó kívánságát, ő könnyes búcsúkiáltások és az ágyúk mennydörgő díszsortüzei közepette dicsőségesen felemelkedett mennyei birodalmába!

A monitor magától kikapcsolt.

– Ez a rothadt, korrupt gazember! – kiáltottam fel, miközben éreztem, hogy forr bennem a düh.

– Mire jó mindez, ha a végén ugyanazt a régi szarságot kapjuk vissza, vagy akár még rosszabbat?

– Ez ismét az emberi természet alapvető hiányossága – mondta Quentin vállat vonva. – Emiatt azonban nem kell búskomorrá válnod.

– Megdöbbentő hőstetteid végül értékes változásokhoz fognak vezetni. Ne feledd, az emberek gyorsan tanulnak.

– De tulajdonképpen mire volt jó ez az egész Avatar-komédia? – kérdeztem, még mindig kissé fortyogva.

– Csupán gondolatformák. Semmi sem volt valódi.

– Számomra azonban ugyanolyan valóságos és szilárd volt, mint a földi élet. Vagy talán az is csak gondolatformákból áll?

– Valóban én voltam Apokalypsa első Avatarja? Egyáltalán hogyan került oda az a földi űrhajó?

Quentin félbeszakított:

– Egy napon mindent meg fogsz érteni.

– Most már többet tudsz, mint egy évvel ezelőtt, és amikor eljön az ideje, minden egyre világosabbá válik számodra.

– Végül majd magad is képes leszel összeilleszteni az egészet.

– De azt mondtad, hogy idő, tér és anyag valójában nem is létezik.

– Természetesen ebben a világon túli szférában nem léteznek igazán, kivéve mint illuzórikus „színpadi díszletek”, amelyek lehetővé teszik különböző „forgatókönyvek” színre vitelét.

– Odakint, a kozmoszban azonban, más helyeken és más dimenziókban, mégis teljesen valóságosak.

– Bár mindez most még meglehetősen zavarosnak hangozhat, egy napon belátod majd, hogy valójában egészen egyszerű.

– Most azonban el kell vinnem téged az Őrzőknél tartandó kihallgatásodra.

Fel kellett vennem egy reverendát, amelynek csuklyáját a fejemre húzták.

Quentin fáklyát vett a kezébe, és folyosók labirintusán keresztül a hegy másik oldalára vezetett.

Márványoszlopok között jutottunk ki egy óriási teraszkertbe, amelyet további szerzetesek százai népesítettek be.

Lent egy völgy húzódott a messzeségbe, magasba tornyosuló hegycsúcsok közé ágyazva.

Quentin egyetlen további szó nélkül magamra hagyott.

Úgy éreztem magamat, mintha a Paradicsomban lennék!

Amikor leszállt a sötétség, mélységes béke vett körül.

Angyalszerű energialények ragyogó menete ereszkedett le a hegy fenséges magaslatairól.

Ugyanakkor a környező teraszokon mintegy ötven pasztellszínű fénygömb jelent meg.

Ők voltak az Őrzők.

Az ezt követő, ragyogó fénylényeknek – maguknak a Nagy Mestereknek – a leereszkedését az indigókék égboltból áradó, sugárzó aranyfehér fény vette körül.

A fény barátságosnak és szeretetteljesnek tűnt.

Miközben megpróbáltam mindezt magamba fogadni, tudatom a legmagasabb boldogság közepette kitágult.

Lényem magja összeolvadt a mindent átfogó aranyfénnyel, amely valamennyi jelenlévőt az Őrzőkkel és Mesterekkel együtt beburkolta.

Egy dicsőséges pillanatra Egy voltam Mindennel.

Megértettem minden létezés „miértjét” és „mi célból-ját”, beleértve saját létezésemét is.

Megértettem azt a látványos pszichodrámát is, amelyet Apokalypsán kellett színre vinnem, hogy elősegítsem a változásokat és „kiegyenlítsem a mérleget”.

Abban a pillanatban minden olyan világosnak és egyszerűnek tűnt.

Most ismét nehezebb felfognom, nem is beszélve arról a problémáról, hogy ezt másoknak elmondjam.

A kihallgatás és a magasztos ünnepség boldogságos élménye véget ért.

A résztvevők többsége is eltűnt, rajtam és hat másik útitársamon kívül.

Quentin eljött, hogy elbúcsúzzon tőlünk hazautazásunk előtt.

Felszálltunk egy gyémánt alakú, „éterikus” hajóra.

Mindegyikünk saját rekeszt foglalt el.

A repülés inkább szabad esésnek érződött a „Fekete lyukon” keresztül a túloldalon várakozó Fantom-hajó felé.

(Pontosabban ismét „felfelé”, a „Fekete örvény” peremén várakozó Fantom-hajóhoz kellett volna visszatérnünk.)

Amikor közeledtünk ahhoz az átkelési ponthoz, amely a „Túlvilágból” visszavezetett a fizikai kozmoszba, gyémánt alakú hajónk hét kabinszilánkra esett szét.

Végül ezek is feloldódtak.

A Fantom-hajó vontatósugárral célba vette az egyes utasokat, és egymás után befogta őket.

(A történetnek ezt a részét Mágocsi Oszkár kihagyta bevezető első kötetéből; jobbnak látta, ha beszámolóját Quentin beszédével zárja.)

Amikor még az éterikus hajóban tartózkodtam, létrejött a másokkal való telepatikus szellemi összekapcsolódás folyamata, amelyet Quentin már indulásunkkor említett.

Nem tartott sokáig, amíg pszichikai úton megismertem hat útitársam alapvető hozzáállását, vérmérsékletét és filozófiai nézeteit.

Többségük még mindig az isteni létezés személyes vagy személytelen elképzeléseinek foglya volt – annak a gondolati szerkezetnek, amelyet úgy nevezhetnénk: „ISTEN OTT KINT”.

Mindazonáltal volt közöttünk egy agnosztikus és egy cinikus is.

A többiek jellemvonásai szintén messzemenően különböztek egymástól.

Egyvalami azonban mindannyiukban közös volt: utasításokra szorultak.

Visszatérésük után ennek következménye az lesz, hogy ismét visszaesnek a tekintélybe vetett hitbe.

Ők normális, hétköznapi esetek voltak.

Az én esetem viszont kirívó rendellenességet jelentett.

Tudtam, hogy én húztam a „fekete Pétert”, ezért saját ítélőképességemet használtam, és átkozottak legyenek a következmények!

Időközben világossá vált, hogy nyakas ember vagyok, rendkívüli akaraterővel rendelkező férfi.

Vajon éppen e tulajdonságom miatt választottak ki ennek az UFO-odüsszeiának a hét különböző résztvevője közé?

Mind a heten más-más „kifejeződési sugáron” mozogtunk.

Én például az „Akaraterő Sugarán”, Oszkár pedig az „Értelem Sugarán”, és így tovább.

Később, amikor átszálltunk a Fantom-hajóra, majd saját UFO-inkra, az űrbárkára és végül a hazautazáshoz használt hordozóhajóra, általános szellemi kapcsolatunk kiterjedt az adott hajók központi pilótaintelligenciáira is.

Megtanítottak bennünket arra, hogyan lehet minden űrhajót tisztán mentális módszerekkel irányítani.

Miután elsajátítottuk a működés alapelveit, a „kézi üzemeltetésre” is kiképeztek.

A legtöbb nagyobb űrjárművet már eleve felszerelték kézi vezérlési lehetőségekkel.

A kisebb sugárhajók berendezéseit pedig úgy módosították, hogy megfeleljenek szükségleteinknek.

A kézi berendezések konzolokból, vezérlőfelületekből, nyomógombokból és kapcsolókból álltak, amelyeket kedvünkre kezelhettünk.

Nyilvánvalóan mi, földiek, és a Föderáció számos más emberi faja ügyesebben irányítunk ujjaink és kezeink mozgatásával, mint a szokatlan pszichikai vezérléssel.

A „saját” UFO-mon még azt is sikerült elérnem, hogy az egyik képernyőt úgy módosítsam, hogy az idő- és téradatokat a földi navigációban használt formában jelenítse meg.

Minden más repülési adat közvetlenül, pszichikai úton jutott el hozzám az UFO központi intelligenciájától, amellyel szoros kapcsolatban álltam.

A földiek parancsai elsőbbséget élveztek, kivéve, ha súlyos problémák vagy sürgetőbb kozmikus vészhelyzetek esetén a „GALAKTIKUS PARANCSNOKSÁG” felülbírálta őket.

Amikor végül ismét leváltam a hordozóhajóról, és „egyedül”, saját UFO-mmal folytattam az utat, be akartam lépni a Föld légkörébe.

A hazatéréshez a „BERMUDA-HÁROMSZÖG” „INTERDIMENZIONÁLIS ÁTMENETI ZÓNÁJÁT” választottam megfelelő helyszínnek.

Leereszkedésem során sikerült egy NASA-műholdra irányítanom a figyelmemet.

Ennek segítségével a hajó központi intelligenciája pontosan be tudta állítani a képernyőm időjelzését.

1975. augusztus 7-e volt, greenwichi idő szerint reggel 7 óra.

Tehát összesen mindössze négy és fél földi nap telt el azóta, hogy Új-Mexikóban először felszálltam egy UFO-ra.

Számomra inkább négy és fél hónapnak érződött!

Az idegen dimenzióban eltelt idő és a saját dimenzióm ideje közötti átváltási arány körülbelül 7:1 volt.

Magától értetődik, hogy a téren túli időtlen szférába tett, kísérteties kirándulásom nem számított bele, még akkor sem, ha az akár egy örökkévalóságig tartott volna.

Kiképzésem szerves részeként azt tervezték, hogy saját UFO-mon teljes repülési tanfolyamot végzek, mielőtt Új-Mexikóban leszállnék.

Ez jelentette volna rendkívül figyelemre méltó űrodüsszeiám befejező szakaszát.

Irányítási képességeimet „hibrid működési módnak” lehetett nevezni.

Inkább egy „Mi”-vé történő összeolvadásról volt szó, mint egy egymástól elkülönülő „Én”-ről és „Az”-ról.

Ez azt jelentette, hogy az UFO valamennyi képessége és navigációs ismerete mentálisan összekapcsolódott az én emberi irányítástechnikámmal.

Már majdnem áthaladtunk a Bermuda-háromszög átmeneti ablakának zavaros ködén.

A dimenziók közötti átlépéskor, a rematerializáció kritikus pillanatában, minden hajó védtelen volt.

Sem védőpajzs, sem kommunikáció, sem energia nem állt rendelkezésre.

Tulajdonképpen ez csupán rutinfeladat volt.

Egészen hirtelen azonban perzselő „ENERGIALÖVEDÉK” talált el bennünket!

A másodperc törtrészében, mielőtt elveszítettük volna az irányítást, megállapítottuk, hogy a váratlan támadás egy „rombolótól” származott, amely utánpótlásszállító hajók konvoját kísérte.

Úgy tűnt, mintha egy teljes percen át vadul, irányíthatatlanul pörögtünk volna.

Csak akaraterőm rendkívüli összpontosításával sikerült űrhajómat ismét teljes egyensúlyba hoznom.

Azonban még mindig valahol egy átlépési szektoron belül tartózkodtunk.

A képernyőn megjelenített, kinagyított térkép szerint az északkelet-kínai „MANDZSÚRIAI ABLAKBAN” voltunk.

Rematerializációnk Kirin városának közelében „köpött ki” bennünket.

A dátum 1976 márciusának egyik napját mutatta.

Megdöbbentem!

Nehezemre esett felfognom, hogy egyetlen perc alatt a Föld túlsó oldalára, az időben pedig hét hónappal a jövőbe sodródtunk.

Az UFO képességei gyorsan helyreálltak.

Éreztük egy ellenséges űrflotta közelségét.

Kiválasztottunk egy hatalmas anyahajót a flotta élén, és rárontottunk, éppen akkor, amikor dimenziót váltott.

Minden rendelkezésünkre álló energiát egyetlen energialövedékbe sűrítettünk, majd a parancsnoki hídra és a kristályos vezérlőközpontra lőttük.

Az anyahajót pontosan a legnagyobb sebezhetőség pillanatában találtuk el, amikor megkezdődött a rematerializációja az átmeneti ablakból.

„Villámsugarunk” hatása rendkívül pusztító volt.

Egy hatalmas robbanásban az anyahajó számtalan darabra szakadt!

A roncsok legnagyobb része azonban nem hullott a Földre, hanem az ablak ismét magába szippantotta őket.

Sajnos ugyanez történt velünk is.

Később az UFO adatbankjának egyik visszajátszott felvételéből megtudtam, hogy engedély nélküli tűzharcunk egyáltalán nem volt egyedülálló eset.

Ott volt például a fiatal japán, YAMATO esete.

Ő szamuráj volt, és szellemileg szintén összeolvadt egy UFO-val.

Amikor visszatért egy kozmikus utazásról, az átalakulás során ő is összeütközésbe került egy behatoló ellenséges űrhajókonvojjal.

Kamikaze módjára egyenesen a zászlóshajó hajtóműegységének központjába csapódott.

Ezzel az akcióval, amely őt magát is megsemmisítette, nukleáris láncreakciót indított el.

A zászlóshajó ekkorra már kilépett a „SHAMBALLA” ÁTMENETI ABLAKÁBÓL, és céltalanul sodródott.

A végső robbanás a szibériai „Tunguszka-síkság” fölött történt.

Az eset 1908. június 30-án, reggel játszódott le.

Az ezt követő zűrzavarban a megszállók visszavonultak, hogy újrarendezzék soraikat.

A Föderáció űrflottája „1-es fokozatú riadót” rendelt el. Végül az ellenséges földönkívüliek lefújták az inváziót, mert nem akarták megkockáztatni a Föderációval való végső erőpróbát.

(Itt tehát teljes komolysággal azt állítják, hogy az 1908-as tunguszkai robbanás egy földönkívüliek által megkísérelt, de meghiúsult invázióval állt kapcsolatban. Mennyire hihető ez?)

Ezek az ellenfelek a „sötét hatalmakat” szolgálták, és az „IGAZSÁGOS VILÁGOK BIRODALMI SZÖVETSÉGÉBŐL” származtak. Az 1908-as hivatalos fegyverszüneti egyezményt később írták alá, és az azóta is érvényben van.

E történelmi kitérő után térjünk vissza saját elbeszélésünkhöz.

Egyenesen visszalöktek bennünket a mandzsúriai átjáróba. Ezúttal csak a másodperc törtrészéig veszítettük el az egyensúlyunkat, mégis egy távoli helyen, fél évvel később találtuk magunkat.

A DIMENZIÓÁTMENETBŐL a JAPÁN-TENGER fölött bukkantunk elő, Vlagyivosztok közelében, Oroszország csendes-óceáni partvidékén.

1976. szeptember 6-a volt, helyi idő szerint nem sokkal délután egy óra után.

Az UFO érzékelői gyorsan átvizsgálták az egész helyzetet. Semmiféle nehézség nem fenyegetett bennünket.

Egyedül egy tőlünk valamivel távolabb repülő, két hajtóműves sugárhajtású repülőgép keltette fel a figyelmünket. Úgy látszott, mintha bajban lenne és nagyon sietne.

Közelről megvizsgálva és szellemi úton ellenőrizve kiderült, hogy egy zsákmányolt MIG–25-ös vadászrepülőgépről van szó, amelynek fedélzetén egy disszidáló szovjet pilóta Japán felé tartott.

Elhatároztuk, hogy segítünk neki biztonságba jutni, ezért minden radarjelet eltérítettünk a környékről, hogy távol tartsuk tőle üldözőit.

Védelmezően repültünk fölötte, amíg sikerült ügyetlenül leszállnia Hokkaidó szigetén.

Miközben figyelmünket még mindig az alattunk lévő repülőgépre összpontosítottuk, hirtelen bennünket is „megcsapolt” valami felülről.

Vakító villanás kíséretében visszataszítottak bennünket a dimenzióváltással járó amnéziába. Az UFO beépített automatikus biztonsági reakciójának köszönhetően a másodperc törtrésze alatt rematerializálódtunk.

Ez jobb volt a teljes megsemmisülésnél, de azért mégis bosszantó.

Néhány másodperccel később ismét helyreállt az állapotunk, csakhogy újfent néhány ezer kilométerrel távolabb, és néhány nappal később találtuk magunkat.

1976. szeptember 10-e volt, helyi idő szerint 11 óra 5 perc, a sarkvidéken.

Úgy tűnt, hogy az északi-sarkvidéki „SVALBARD-ÁTMENETI ABLAKON” keresztül léptünk be.

Azonnal észrevettünk valamit, ami egészen közel repült el mellettünk.

Egy SAS utasszállító repülőgép volt, amely a sarkvidéki útvonalon Koppenhága felé tartott.

Csak úgy, szórakozásból elhatároztam, hogy kis távolságban a sugárhajtású gép fölött repülök.

Mulatságos változatosságnak találtam, hogy ezúttal valaki más rovására játszhatok „macska-egér játékot”.

Tizenöt percen keresztül zümmögtem a gép körül, miközben hallgattam a pilóták rádión keresztül folytatott fecsegését. Legtöbbször valamilyen érthetetlen KÓDNYELVEN beszéltek.

Ekkor azonban hirtelen elfogó vadászgépek ereszkedtek le az égből, és tüzelni kezdtek ránk.

A játék megváltozott.

Lőttek ránk, és rádiójukon keresztül átkozódtak, de mindez teljesen hiábavaló volt. Minden támadásnál egyszerűen félreugrottunk.

Végül fogytán lett az üzemanyaguk, és a norvég szárazföld felé fordultak.

Elhatároztam, hogy követem őket, és szorosan a „nyomukban maradok”, mintha magam is a kötelékükhöz tartoznék.

Ez bizonyára kissé az őrületbe kergette őket!

Minden elképzelhető mocskos néven szólítottak, a kutyafattyútól a szararcúig.

Bár rettenetesen nevetnem kellett, sikerült megállnom, hogy ne tegyek semmiféle nyilvános megnyilatkozást.

Az elfogó vadászgépek végül leszálltak egy NATO-légibázison, a norvég NAMSOS tengeri kikötő közelében.

Én is leszálltam, a minden irányból sugárzó rádióforgalom pokoli zajának közepette.

Úgy tűnt, legalább a NATO légierejének fele felszállt a fogadásunkra. Ez jókora légi közlekedési torlódást okozott.

Egy üres gurulóúton parkoltam le, egy olyan terminálépület közelében, amely az irányítótornyot is magában foglalta.

Körülbelül dél volt.

Kupola alakú energiamezőt bontottam ki, amely az UFO körül mintegy nyolcméteres sugarú területet zárt magába. Bár átlátszó volt, mindenki számára jól láthatónak bizonyult.

Ekkor már emelkedett hangulatban voltam.

Az UFO tudata azonban korántsem érezte jól magát azok miatt a tréfák miatt, amelyeket skandináv kalandozásaink kezdete óta műveltem.

Ezért magamhoz ragadtam a „fölényt” és a teljes felelősséget, hátradőltem, és vártam, mi fog történni.

Először a katonai rendőrség néhány „kemény legénye” érkezett gyors dzsipjeivel, és körülvette az UFO-t.

Ezután páncélozott járművek jelentek meg, hogy bekerítsenek bennünket.

Végül néhány tiszt is megérkezett megafonokkal, és szolgálatkész üvöltözésükkel rettenetes lármát csaptak.

Többek között személyazonosító igazolványt, forgalmi engedélyt és hasonló iratokat követeltek.

– Az ön engedély nélküli leszállása itt rendkívül törvénytelen, és súlyos következményekkel fog járni! – hallottam az egyik tiszt dühös szavait.

Udvarias kérdéssel törtem meg a hallgatásomat:

– Kiállítana nekem egy parkolójegyet, uram?

Megjegyzésem alaposan megrázta őket.

Ismét üvöltözést, ordítozást és általános kiabálást hallottam a katonák sorai között.

Az a tiszt, aki korábban komoly figyelmeztetést intézett hozzám, dadogva kérdezte:

– Megismételné?

– Ugyan már! – válaszoltam. – Nem tudnátok idehozni valakit, akinek egy kicsivel több esze van? Például egy tizedest?

A sorokból ismét vad üvöltés tört fel.

Egy másik, igen magas rangú tiszt a szájához emelte a megafont, és elordította magát:

– Én vagyok ennek a NATO-támaszpontnak a parancsnoka, és világos magyarázatot követelek!

Visszavágtam:

– Ön nincs abban a helyzetben, hogy bármit is követeljen. Nem tiszteletlenségből mondom, uram, de egyszerűen fogja be a száját, és figyeljen!

– Beszélni akarok a nagyhatalmak képviselőivel, barátokkal és ellenségekkel egyaránt. Legyen olyan kedves, és továbbítsa a szavaimat.

– Azt akarom, hogy pontosan tíz nap múlva, 1976. szeptember 20-án, déli tizenkét órakor gyűljenek itt össze egy konferenciára.

– Annyi katonát, politikust és tudóst hozhatnak magukkal, amennyit csak akarnak. Azt is szabadon megválaszthatják, milyen készülékekkel és felszereléssel jelennek meg.

– A megbeszélt időpontban ismét pontosan ugyanott fogok leszállni. Tehát ezt a földdarabot hagyják szabadon a leszálláshoz.

– Addig körutat teszek különböző fővárosokban és katonai támaszpontokon.

– Üzenet vége.

– Szavait tudomásul vettük és rögzítettük. Továbbítani fogjuk az illetékes helyekre – mondta a bázis parancsnoka.

– Most azonban hivatalosan figyelmeztetnem kell, hogy ön letartóztatás alatt áll, és további intézkedésig itt fogjuk tartani.

Erre a jelre a harckocsik megindultak felénk.

Az egyik páncélos egyenesen nekirontott az ellenálló erőtérnek, és a motorja lefulladt.

Kínos!

Néhány katona ekkor puskatussal és botokkal kezdte ütögetni a mezőt, de mindez természetesen teljesen hiábavaló volt.

Csakhogy bekerítettek.

Fölöttem fél tucat helikopter lebegett, még magasabban pedig mindenféle repülőgépeket láttam.

Ezért egyszerűen dematerializáltam az UFO-t, vagyis eltűntem a földi dimenzióból.

A levegőben akadályt képező repülőgépek tömege fölött ismét visszatértem normális állapotomba, majd nyaktörő sebességgel „elutaztam”.

Ezzel segítettem feloszlatni a légi közlekedési dugót.

A következő tíz napra nagy világ körüli útra indultam.

Ennek legnagyobb része turisztikai jellegű volt, alacsony magasságban repülve.

Időnként mesterséges felhőbe burkolózva álcáztam magamat, különösen a fürdőstrandok és nudistatáborok közelében.

Néha valahol a Csendes-óceán déli részén fekvő lakatlan szigeteken lustálkodtam és napoztam.

Egész idő alatt Angeláról álmodoztam.

Természetesen komolyabb munkát is végeztem.

Néhányszor Washington D. C. és Moszkva éjszakai egén zümmögtem körbe-körbe.

Sőt még a frissen elindított „SZOJUZ TM 22” hordozórakétát is sikerült körberepülnöm. Ez szeptember 15-én délben történt, a bajkonuri űrrepülőtér környékén.

Több ország légvédelmével is elég gyakran kellett „fogócskáznom”.

Emiatt meggyőződtem róla, hogy a kormányoknak tudomást kellett szerezniük jelenlétemről.

Ezt a tudást természetesen eltitkolták a nyilvánosság elől. Ezt a gyakori televíziózások során állapíthattam meg.

Nagyszerű volt, hogy az UFO magas intelligenciájának köszönhetően minden nyelvet tökéletesen megérthettem.

Miután szovjet MIG-vadászgépek üldöztek és lőttek rám, felhagytam a Szojuz TM 22 körberepülésével, és a közeli, szigorúan titkos szemipalatyinszki kísérleti telepre menekültem.

Az ottani fogadtatás rendkívül „meleg” volt.

A legkifinomultabb fegyverek egész arzenálját vetették be ellenem.

Nagy meglepetést okozott számomra egy több millió watt teljesítményű LÉZERSUGÁR, amelyet egy földi ágyúból lőttek ki.

(NAGY ENERGIÁJÚ LÉZER, 1974 óta használatban.)

Szerencsére az UFO önálló elektronikus idegrendszere egy mikroszekundummal a becsapódás előtt reagált. A védőpajzs megerősítésével eltérítette a sugarat.

Ugyanakkor lentről egy második, még szörnyűbb földi fegyvert is bevetettek.

Ezúttal „PSZICHOTRONIKUS SUGÁR” volt.

Arra szolgált, hogy megzavarja az emberi agyhullámokat, és befolyásolja a test elektromágneses mezejét, az aurát, anélkül, hogy az UFO-ban kárt tenne.

A tartós besugárzás rendkívül pusztító hatással lett volna rám.

Szerencsére rövid idő alatt sikerült ismét összeszednem a gondolataimat, és úgy menekültem el onnan, hogy újra kivontam magamat a földi dimenzióból.

Ezt az átmenetet előnyben részesítettem a teljes idegrendszeri összeomlással szemben.

Ezúttal valóban hajszálon múlt a dolog.

Szeptember 20-án, a konferencia napján, nem sokkal dél előtt körülbelül tizenötezer méteres magasságban tartózkodtam Namsos fölött, és gyorsan ereszkedni kezdtem a NATO-repülőtér irányába.

Ebből a magasságból az egész terepet áttekinthettem. Ráadásul rendelkezésemre állt a nagyítóberendezésem és az infravörös megfigyelőműszer is.

Mielőtt leszálltam volna a repülőtéren, egy ideig fel-alá repültem a szaggatott norvég tengerpart mentén.

Az egész ügy miatt kissé paranoiásnak éreztem magamat.

A térségben mindenfelé nehézfegyverzettel felszerelt csapatok nyüzsögtek.

Úgy nézett ki, mintha egy Európa lerohanására készülő hadsereget állítanának össze.

Valóban lenyűgözött a „fogadóbizottság” nagysága, bár helyesebb lett volna „megfélemlítő bizottságnak” nevezni.

(Hadgyakorlatnak álcázva többek között 170 hajót és 900 repülőgépet vontak össze!)

Miközben ezerötszáz méterre ereszkedtem, és szemlét tartottam a csapatok fölött, tartózkodtak a fenyegető mozdulatoktól.

Csupán ostoba rádiókészülékeiken fecsegtek nyilvánvaló jelenlétemről.

A földön hatalmas járműkonvojokat lehetett látni, amelyek a légibázis felé tartottak.

A bázis a rengeteg leszállt repülőgéptől már úgy nézett ki, mint egy túlzsúfolt parkoló.

A nyugati típusok tarka gyűjteménye között még szovjet és kínai repülőgépeket is láttam.

Lassan leereszkedtem a repülőtér fölé, és óvatosan átvizsgáltam a térséget.

Az UFO érzékelői lehetővé tették, hogy mindent pontosan szemügyre vegyek.

NATO-s vendéglátóim olyan kedvesek voltak, hogy az UFO leszállóhelyét egy körbe foglalt, élénkpiros kereszttel jelölték meg.

Nagyon ízléses!

Pontosan úgy nézett ki, mint egy bombázáshoz használt célkereszt.

Azt is észrevettem, hogy szeretetre méltó vendéglátóim néhány kellemes meglepetésről is gondoskodtak.

A beton alatt számtalan ideggázzal és maró savakkal megtöltött tartályt rejtettek el.

Ezenkívül nagy robbanóerejű töltetek és repeszbombák is voltak ott, valamennyien távirányítású gyújtószerkezettel felszerelve.

A kört valóságos halálos csapdává alakították!

Ezért a korongot a veszélytől száz méterre, egy hangár előtti területen tettem le.

Azonnal többrétegű, finom szerkezetű erőteret vontam az űrhajó köré, tőle hat méter távolságban.

Így lég- és vízmentesen be voltunk burkolva. Emellett, ahogyan máskor is, robbanások és sugárzás ellen is biztosítottam magunkat.

Az érzékelt, rendkívüli csalódottságot tükröző rezgésekből arra következtettem, hogy vendéglátóim a legnagyobb mértékben összezavarodtak.

Egy alacsonyabb rangú tisztviselőt a mikrofon elé löktek.

Hangja felcsendült a nyílt katonai rádiócsatornán:

– Hívom az UFO-t! Hívom az UFO-t! Uram, a megjelölt helyen kellett volna leszállnia. Kameráinkat, mikrofonjainkat, műszereinket, egész munkánkat erre állítottuk be...

A szavába vágtam:

– Ez bizonyára rengeteg munka volt! Csakhogy megváltoztattam a terveimet. Ki tudják találni, miért?

– Ne bosszankodjanak! Egyszerűen rendezzék át a gépeiket. Várok.

Meglepő gyorsasággal rendezkedtek át.

Az egész arra emlékeztetett, ahogyan a cirkuszban két felvonás között megváltoztatják a díszleteket.

Gyalogos katonák rohantak elő hordozható lámpákkal, hogy megjelöljék az erőtér határvonalát.

Nehéz harckocsik gördültek elő.

A tankok mögött kamerákat, magnetofonokat és egy magas rangú személyiségekkel megrakott, mozgatható emelvényt állítottak fel, hogy teljessé tegyék a kört.

Én is jól felkészültem már az előadásra.

Úgy fordítottam el az UFO-t, hogy az ajtaja a VIP-emelvény felé nézzen.

Elérkezett az én nagy pillanatom.

Ezüstszínű űrruhámban leléptem a rámpán.

Sisakom arcvédőjét lezártam, hogy senki se láthassa az arcomat.

Az emelvény mikrofonjánál egy civil állt.

Hangja a bázis hangosítóberendezésén keresztül dübörgött:

– Figyelemre méltó látogatónk! Üdvözöljük Önt a Föld bolygó nevében, hivatalos kapcsolatfelvételünk e történelmi pillanatában!

– Az Egyesült Nemzetek főtitkárának helyettese vagyok, és én vezetem ezt a találkozót.

– Az Ön kérésére gyűltünk itt össze.

– Feltételezzük, hogy Ön földönkívüli, ezért bolygónk vezetésének képviselőit hoztuk ide.

– Az emelvényen a legfontosabb világhatalmak és néhány további nemzet képviselői foglalnak helyet.

– A tényleges hatalom birtokosai sem szükségesnek, sem bölcsnek nem tartották, hogy személyesen megjelenjenek. A tárgyalásokat azonban zárt televíziós hálózaton keresztül követni fogják.

A nemzetek széles körű képviseletéről nyilvánvalóan nem hazudott.

Az UFO optikai érzékelőivel fennálló kapcsolatom révén számos jelentős ország legkülönfélébb egyenruháit tudtam megkülönböztetni.

Nagyon elégedett voltam, amikor láttam, kik vonultak fel a konferenciámra.

Egy magas rangú katona lépett a mikrofonhoz, és tiszteletteljes hangon megszólított:

– Uram, én vagyok ennek az egyesített NATO-különleges műveletnek a parancsnoka. Szeretném tolmácsolni bocsánatkérésünket az Ön leszállásának helytelen kezelése miatt.

Ügyeltem rá, hogy szavaim világosan hallatszódjanak a hangszóróikból, majd hűvösen megjegyeztem:

– Művészien megfogalmazott szavak, hogy elleplezzék ezt a gyilkos robbanócsapdát, tábornok. Ön kiváló politikai alapanyag.

– Kíméljen meg bennünket az e tévedés miatti erkölcsi felháborodásától, monsieur! – vágott vissza. – Végül is Ön a betolakodó! Bizonyára jogunk van megvédeni a világunkat!

Megpróbáltam lecsillapítani a heves vérmérsékletű harcost.

– Ne izgassa fel magát! Békés szándékkal érkeztem egy fejlett civilizációból, egy olyan világból, amely sok fényévnyire található innen.

– Ez a világ más dimenzióban helyezkedik el, mint az Önök univerzumának fizikai oktávja.

– Bár gyorsan képes vagyok egyik dimenzióból a másikba ugrani, szervezetem nagyon hasonlít az Önökéhez.

– Oxigént lélegző, szénalapú kémiával rendelkező humanoid vagyok, természetesen mégis idegen az Önök világában.

– Ha nevet akarnak hallani, nevezzenek Andrewsnak, vagy még inkább „Buzz Andrewsnak”, ahogyan az Önök üldözői és katonái már gúnyosan neveztek engem.

– Az én fülemnek úgy hangzik, mint egy közönséges amerikai, Mr. Andrews – szólalt meg egy civil. Valamilyen szakterületre szakosodott tudósnak tűnt.

– A hangja egy alsó középosztálybeli férfié, aki valamennyire művelt, és a harmincas évei közepén jár.

– Azt mondanám, fehér bőrű, és az Atlanti-óceán partvidékéről származik, nem messze New Yorktól.

– Örülök, hogy bennszülöttnek tekintenek – válaszoltam olyan derűvel, amelyet valójában egyáltalán nem éreztem.

A tudós ugyanis egészen biztosan pontosan besorolt engem.

– Világuk számos nyelvét folyékonyan beszélem, mivel éveken keresztül figyelemmel kísértem a rádió- és televízióadásokat.

– Feladatom egy része az Önök viselkedésének és kulturális ügyeinek megfigyelése.

Most ismét a tábornok avatkozott közbe. Hangja ezúttal inkább gúnyos volt.

– Megkérdezhetjük látogatásának célját?

– Természetesen megkérdezhetik.

– Azért jöttem, hogy emlékeztessem Önöket földönkívüli jelenlétünkre, bemutassam fejlettebb technológiánkat, és komoly figyelmeztetést közvetítsek.

Hagytam, hogy kijelentésem egy ideig hasson rájuk, mielőtt folytattam.

– Űrutazó civilizációk sokféle csoportját képviselem. Ezek a civilizációk különböző galaxisokban szétszórt csillagrendszerekből és más dimenziókból származnak.

– Ez a csoport az „INTERDIMENZIONÁLIS SZABAD VILÁGOK FÖDERÁCIÓJA” nevet viseli, de egyszerűen csak „Föderációnak” is nevezik.

– Ez a Föderáció boldogtalan és felháborodott a negativitás és a pszichikai szennyeződés egész skálája miatt, amely az Önök világában uralkodik, valamint azért, mert beavatkoznak az életfontosságú természeti erők működésébe.

– Jobban tennék, ha félretennék agresszív, harcias természetüket, amely egy kozmikus láncreakció révén általános pusztulást szabadíthat el.

– Még akkor is, ha ehhez mélyre kell ásniuk, hogy megszüntessék az alapvető bajokat.

– És ha nem tesszük? – kérdezte a keleti blokk egyik nagykutyája.

– Akkor nekünk kell véget vetnünk az Önök mesterkedéseinek.

– Képesek vagyunk működésképtelenné tenni nukleáris irányított rakétafegyvereiket.

– Természetesen azt a nemzetet, amely elsőként alkalmazna igazságtalanul atomfegyvereket, mi is elsőként tennénk harcképtelenné.

(Buzz itt olyan dolgokat is kimond, amelyek valószínűleg egyáltalán nem földi füleknek szánt információk, és ellentmondanak a be nem avatkozás hivatalos álláspontjának. Talán Angelával folytatott bizalmas beszélgetésekből értesült róluk.)

Egy magas rangú nyugati tiszt vette át a szót.

– A túlzott agresszió és a hadviselés korlátozása teljesen világos. De mit ért „széles körű negativitás” és „pszichikai szennyeződés” alatt?

Gyorsan felsoroltam néhány pontot:

– Az alapvető emberi jogok megsértését; a kapzsiság, gyűlölet és intolerancia cselekedeteinek eltűrését a közügyekben; annak megengedését, hogy a lakosságot pornográfia és mindenféle perverzió pszichikailag eltorzítsa, és így tovább.

– A kormányok és intézmények nagyon sokat tehetnek az emberi jogokért és magáért az emberi életért, ha elkezdik rendbe hozni a köz- és magánerkölcsöt.

(Ne feledjük: itt az 1970-es évek helyzetéről beszélünk! Ha a földönkívülieknek már ez is túl sok volt, vajon mit gondolhatnak majd a 21. század elejének világáról?)

– Uraim és elvtársak! Eljött az ideje, hogy elmélyedjenek a lélek dolgaiban. Ehhez nem szükséges az utolsó részletig mindent felsorolnom.

A háttérből sok mormogást hallottam, és jó néhány, korántsem hízelgő megjegyzést is elcsíptem.

– Hangosan és tisztán hallom magukat, fiúk! – mondtam, miközben kesztyűs ujjaimmal figyelmeztető mozdulatot tettem.

– „Szentéletű cserkésznek”, „a kozmikus biztonsági bizottság tagjának” és „vérző szívű földönkívülinek” neveznek.

– Nos, én csak beszéltem!

– Figyelmeztetést hoztam, nem ultimátumot. Ennek ellenére azt ajánlom Önöknek, hogy fejlődjenek, különben hosszú távon el fognak pusztulni!

A kommunista nagykutya ismét megszólalt:

– Hatalmas, erőteljes szavakat hallunk, de csak egyetlen „felderítőhajót” látunk. Hol vannak a többiek?

– Elvtárs, az Önök hadigépezete még ezzel a magányos kis lényemmel szemben sem tudna mit kezdeni. Mit akarnának egy egész armadával?

– Ha a helyzet megkövetelné, természetesen egy egész flottát is ide lehetne rendelni.

– Ne bízza el magát, pajtás! – mondta egy nyugati tábornok. – Ebben a térségben rendkívül erős katonai erőket vontunk össze.

El kellett nevetnem magamat.

– Az Önök fegyverei annyira haszontalanok, mint az íjak és nyilak a harckocsikkal szemben!

– Ez még egyáltalán nem biztos! – mondta egy másik katonai nagykutya.

(Utalás olyan különleges fegyverek sikeres alkalmazására, mint a nagy energiájú lézer és a pszichotronikus szondák, amelyekkel 1974 óta ismételten sikerült kevésbé fejlett űrjárműveket lelőni.)

– Hallgassa meg a következőket! Én vagyok ennek a katonai bázisnak a parancsnoka. Éppen most kaptam felhatalmazást arra, hogy elrendeljem: minden további huzavona nélkül adja meg magát, és adja át nekünk a járművét.

– Ez az ostoba konferencia már így is túl sokáig tartott! Készüljön fel a letartóztatására érkező osztag fogadására!

Fehér sisakot viselő katonai rendőrök csoportja indult az erőterem ellen. Megpróbáltak utat törni maguknak hozzám.

– Adja meg magát! – ordította egy vörös arcú rendőrőrmester a rádiókészülékébe, amely a helyi hangosítóberendezéshez is csatlakoztatva volt.

– Mit fognak tenni, ha nem adom meg magamat? – kérdeztem szórakozottan. – Duzzogni és fújtatni fognak, mint a nagy, gonosz farkas?

A rendőrök zajtalanul visszavonultak.

A harckocsik azonban nagy teljesítményű lángszórókkal tüzet nyitottak.

Ennek elegáns fedőneve a „Sült Csirke Hadművelet” volt.

Némi beszivárgó hőtől eltekintve az erőtér csodálatosan sértetlen maradt.

Visszavonultam a korong belsejébe, és bezártam magam mögött az ajtót. Egy nyíláson keresztül tovább figyeltem az eseményeket.

Úgy módosítottam az UFO körüli mezőt, hogy az a besugárzott hőt tükörként verje vissza.

Ennek következtében a harckocsik nagyon gyorsan abbahagyták a hegesztési kísérletet, és visszavonultak, mert egyikük lángba borult, és a legénységnek menekülnie kellett.

Időközben az emelvényt és a kamerákat eltávolították a közvetlen közelünkből.

Nem kellett sokáig töprengenem ennek okán.

Vendéglátóim egyik elszórt gondolatimpulzusából megtudtam, hogy hamarosan napalmbombázást indítanak ellenem!

Éppen csak annyi időm maradt, hogy tovább erősítsem az erőtér tükröző képességét, mielőtt a tartálybombák hullani kezdtek volna ránk.

Az erőtér felszínén robbantak fel, és a mezőn kívül mindent folyékony lángtengerrel borítottak el.

Először néhány percen keresztül folytatták a napalm ledobását, majd több száz „páncéltörő bombát” zúdítottak ránk.

Úgy éreztem magamat, mintha egy óriási kemencében ülnék.

A védőpajzs kiválóan tartotta magát. A korong hőmérséklet-érzékelője mindössze valamivel több mint 82 Celsius-fokot mutatott a mezőn belül.

Rácsatlakoztam audiovizuális hálózatukra, és megjelentem a parancsnoki központban.

Katonai vendéglátóim hatalmas képernyőiken izgatottan figyelték, hogyan alakul a látványos tűzijáték.

Az egyik képernyőn most közeli felvétel jelent meg rólam, űrruhámban.

Amikor meghallották a hangomat, teljesen megőrültek.

Udvariasan megkérdeztem:

– Nos, nos, gyerekek! Jól szórakoztok?

Egy fehér szakállas civil felkiáltott:

– Hihetetlen, hogy mindezek után még mindig életben van! Vajon miféle energiamezővel rendelkezhet?

A bombázást azonnal beszüntették.

Így válaszoltam:

– Nos, csak csodálkozzanak tovább. De őszintén szólva be kell vallanom, hogy magam is kissé meglepődtem, milyen csodálatosan kitart ez a mező.

– Tulajdonképpen elsősorban energiafegyverek elleni védelemre tervezték, nem pedig az Önök durva robbanófegyverei és sütögetési technikái ellen.

Egy visszataszító tábornok közbeszólt:

– Remek! Akár nukleáris kezelésben is részesíthetjük, ha úgy kívánja!

Visszavágtam:

– De kérem, csak tessék! A legudvariasabban meghívom Önöket erre! Az atomtöltetek ugyanilyen hatástalanok!

– Ráadásul tisztában kell lenniük azzal, hogy szükség esetén dematerializálódhatok.

– De kérem, ne kontárkodjanak itt atomfegyverekkel, hacsak nem akarják az egész környéket a helyi lakossággal együtt elpusztítani!

– Azt javaslom, hogy a kísérletet a szárazföldtől távol hajtsák végre, például a Medve-szigettől 350 kilométerre keletre, messze a hajózási útvonalaktól.

– Megfelelne Önöknek, ha egy óra múlva találkoznánk ott?

– Elegendő ez az idő ahhoz, hogy odaküldjék mindazt, amivel rendelkeznek?

– Arra is elegendő lenne, hogy elvtársaik beszálljanak repülőgépeikbe a murmanszki katonai repülőtéren?

– Ön jól tájékozott – mondta mohón a tábornok. – És hogyan találjuk meg ott?

– Egészen lassan fogok repülni, hogy követni tudjanak a radarképernyőiken.

– Amikor elérem a célpontot, megállok. Szigorúan védekező állapotban és jól láthatóan maradok.

– Húsz percig fogok ott tartózkodni, hatezer méteres magasságban. Ezalatt elvégezhetik a kísérletüket.

– Addig viszontlátásra!

Felemelkedtem, és alacsony magasságban átrepültem a több száz helikopterből és repülőgépből álló blokádon.

Ezután mérsékelt sebességgel északkelet felé száguldottam.

A találkozási pontig mindenféle típusú harci repülőgép kísért.

Ezúttal ezerötszáz méterrel alattam NATO-hadihajók kezdtek céllövészetet rendezni rám.

Közelségi gyújtóval felszerelt lövedékeket lőttek rám, valamint önirányító rakétákat is bevetettek.

Ezután a repülőgépek is csatlakoztak a „mindenki szabadon tüzelhet” mulatsághoz, és fedélzeti ágyúikkal kezdtek lőni rám.

Eleinte egyszerűen félreugrottam a lövedékek elől, vagy az UFO kupolájából kibocsátott saját lézersugaraimmal már távolabb felrobbantottam a gránátokat és rakétákat.

Amikor azonban a lövedékzápor túlságosan sűrűvé vált, egyszerűen megálltam, és erősebb védőpajzsot hoztam létre.

Ennek külső oldalán a lövedékek ártalmatlanul robbantak fel.

A katonák hamarosan felismerték támadásaik hiábavalóságát, beszüntették a tüzet, és hagyták, hogy tovább repüljek a kísérlet helyszínére.

Most teljesen egyedül voltam, mert a repülőgépeket már jó ideje magam mögött hagytam, és többé nem is láttam őket.

Eleinte minden egészen természetesnek és ártatlannak tűnt, de sejtettem, hogy valami rendkívüli fog történni.

Körülbelül húsz kilométerre tőlem újabb repülőgépcsoport közeledett észak felől.

Megállapítottam, hogy a szovjet légierő gépei voltak.

Nagy számban bekerítettek az Északi-fok és Murmanszk irányából.

Még mindig kétszáz kilométerre voltam a megbeszélt találkozási ponttól, amikor üldözőim izgatott gondolatkitöréseit érzékeltem.

Felismertem, hogy éppen most több, egymást követő sorozatban nukleáris robbanófejjel felszerelt „levegő–levegő” rakétákat indítottak ellenem.

Ezt a kis meglepetést bizonyára rendkívül szokatlan rádiófrekvencián, a hátam mögött egyeztették.

Nyilvánvalóan túlságosan hanyagul figyeltem rádióforgalmukat és gondolataikat.

Abból, amit sikerült érzékelnem, arra következtettem, hogy úgynevezett „TISZTA TAKTIKAI ATOMFEGYVEREKRŐL” van szó.

Mindössze néhány megatonnás töltetük volt, de ez még mindig elegendő lett volna egy teljes repülőgép-kötelék megsemmisítésére.

A rakétákat közelségi robbantásra állították be, és kevesebb mint harminc másodperc alatt el kellett érniük bennünket.

Miközben megállítottam a korongot, többrétegű erőteret építettem fel, amely az UFO energiájának szinte teljes egészét felemésztette.

Aztán egyszerűen vártunk...

Másodperceken belül elszabadult a pokol!

Minden irányból hatalmas robbanások törtek elő, és sok nap fényével fenyegettek megvakítani, pedig hason feküdtem a korong padlóján, és kezeimmel eltakartam a szememet.

Az UFO minden érzékelőjét kikapcsolta, és ideiglenes állapotba került, amelyet csak egy belső, lassú energiacsepegtetés tartott fenn.

Az ötödik robbanáshullám után végre véget ért a nukleáris támadássorozat.

Még mindig úgy éreztem, mintha egy titáni kemencében lennénk.

Ahhoz, hogy kijussak innen, félátmeneti állapotba kellett menekülnöm.

Ez a dematerializáció azonban azzal a hátránnyal járt, hogy elveszítettük a védőpajzsot.

Mindössze húsz kilométeres rövid ugrás után ismét megszilárdultam, valamivel a NATO-gépektől délre.

Nem maradt azonban sokáig észrevétlen, hogy elmenekültem.

A nyílt katonai csatornán egy dühös, magas rangú tiszt ugatott:

– A kutyafattyú még mindig él! Egyszerűen kiugrott a serpenyőből!

– És még csak meg sem izzadtam, fiacskám! – válaszoltam könnyedén.

Belül azonban korántsem éreztem magamat ilyen derűsnek.

Hatodik érzékem azt súgta, hogy valami nincs rendben.

Valami rettenetesen bűzlött itt!

Erősen gyanítottam, hogy a problémák még korántsem értek véget.

A hajó valamennyi érzékelője fokozott riadókészültségben volt.

Ezek és saját megfigyeléseim segítségével próbáltam felfedezni az ellenség újabb támadási kísérleteit.

Hirtelen valami villámgyorsan előtört a NATO-repülőgépek gyűrűjéből.

Lézerágyújával porrá zúzott két nagy repülőgépet, hogy utat törjön magának, majd meglepetésszerűen rám támadt, és tüzet nyitott.

Harci készenlétemnek köszönhetően villámgyorsan meg tudtam erősíteni az energiapajzsot, hogy kivédjem a heves támadást.

Támadóm a Birodalmi Szövetség HÁROMSZÖG ALAKÚ FÖLDÖNKÍVÜLI VADÁSZGÉPE volt.

Ezt a járművet a megfelelő körökben „Démonhajó” néven ismerték.

Úgy robbant be a jelenetbe, mint egyenesen a pokolból kilőtt lövedék.

A nyílt rádiócsatornán tájékoztattam a NATO-erőket:

– A lesből támadó gép a gonosz kozmikus hatalmaktól származik. A terror és pusztítás démoni bűnözője!

(Buzz Andrews ekkor még csak néhány hete ismerte az UFO-témakört. Nem rendelkezett elegendő információval ahhoz, hogy önálló, tárgyilagos véleményt alkothasson. Amit itt elmond, annak tehát földönkívüli beszélgetőpartnerei tényleges véleményének kellett lennie. Ennyit az „ellenzék” fogalmáról!)

Úgy tettem, mintha a gépem halálos sérülést szenvedett volna.

A hideg tenger felé történő zuhanást színlelve megszöktem ellenfelem és a NATO megfigyelése elől.

Egy pillanattal később eltűntem, félátmeneti állapotba lépve.

Gyors ugrással üldözőbe vettem támadómat.

Déli irányba haladt, és nyilvánvalóan nem tudta, hogy bizonyos távolságból követem.

Eltökéltem, hogy egészen a támaszpontjáig üldözöm, majd visszafizetek neki minden nehézségért, amelyet okozott nekem.

Néhány órányi eseménytelen repülés után hirtelen kilépett ebből a dimenzióból, és hipertér-ugrást hajtott végre a BASS-SZOROS fölött, az ausztráliai Melbourne környékén.

Amikor forró üldözés közben én is beléptem ebbe a másodlagos átjáróba, egy másik ellenséges hajó, amelyet addig nem vettem észre, kitérő hurkolásra kényszerített.

Ezúttal gyorsan helyreálltam, de így is öt hetet ugrottam előre az időben.

1976. október 25-én bukkantam elő az új-zélandi Wellington közelében.

Az Északi-sarkvidéktől idáig üldözött Démonhajó sajnos megszökött előlem.

Elhatároztam, hogy itt várok egy ideig.

Reméltem, hogy sikerül felkutatnom egy másik ellenséges járművet, amely a helyi, alárendelt „COOK-ABLAKON” keresztül jelenik meg vagy tűnik el.

Így hát ellazultam, és a helyi televízióműsorokat nézegettem, miközben a korong átvizsgálta a környéket.

Várakozásom hamarosan meghozta gyümölcsét.

Egy Démonhajó jelent meg látómezőnkben, amely hagyományos repülési módban a Déli-sarkvidék felé tartott.

Óvatosan követtem, bizonyos távolságot tartva.

Az Antarktisz jeges pusztasága fölött, közvetlenül a Mount Erebus mögött végül elértük az ellenséges űrerők rejtett támaszpontját.

(Elfelejti hozzátenni, de a leírás alapján egy hatalmas, álcázott sziklabarlangnak kellett lennie.)

A Démonhajó ereszkedni kezdett a föld felé.

Hirtelen, vakmerő ötlettől vezérelve hatalmas ugrást tettem, és közvetlenül az ellenséges hajó mögött berepültem a leszállócsarnokba, amikor a védő erőtér egy keskeny leszállónyílást szabaddá tett.

Így becsusszantam vele együtt, és máris azokat a létfontosságú berendezéseket kerestem, amelyeket célpontként használhattam.

Ösztönösen közeledtem a jól álcázott, „süvegcukor alakú” erőtérgenerátorokhoz.

Pulzáló energiahullámaik kisugárzásával valósággal magukhoz vonzottak.

Rendkívül erős, azonos fázisú energiaékkel túlterhelést idéztem elő bennük.

A generátorok látványos szikraeső közepette kiégtek.

Elfordultam, és hajszál híján elkerültem a közelemben lévő sziklaszirtet.

Dühödt Démon-UFO-rajok törtek elő a sima sziklafelszín számos üregéből.

Egyrészt vad örömöt éreztem az ellenzékkel szembeni sikeres megtorló csapásom miatt.

Másrészt azonban lényem másik része, az UFO intelligenciája azzal az érvvel állt elő, hogy megszegtem a „Paktumot”, és támadásom rendkívül törvénytelen.

Mindazonáltal továbbra is tény maradt, hogy az ellenség támadott meg engem először, méghozzá többször is.

Amikor körülnéztem, és felmértem a helyzetet, megállapítottam, hogy ellenfeleim másodperceken belül megsemmisítenek.

Kétségbeesett kísérletként, hogy elmeneküljek előlük, és egyúttal még nagyobb károkat okozzak nekik, szabadesésben a repülési központjuk felé zuhantam, és megtámadtam a sziklába épített, éppen bekapcsolt vészgenerátorokat.

Egy második, erőteljes energiahullámot bocsátottam ki, hogy kiégessem az áramköröket, majd halálos radioaktív sugárzáskitöréseket idéztem elő.

A sugarak láncreakciót váltottak ki egy hatalmas ellenséges hajóban, amelynek hajtóműkamrája javítás miatt éppen teljesen nyitva állt.

Most hatalmas robbanások sorozatában az egész óriási támaszpont darabról darabra a levegőbe repült.

Egy rövid pillanatra még éppen láthattam, amint a bázis megsemmisül, mielőtt saját bőrömet kellett volna biztonságba helyeznem a robbanások és az üldözők nagy száma elől.

Sok üldöző már a robbanások poklában és a lezúduló sziklatörmelék alatt elpusztult.

Az eseményt a földi tömegtájékoztatás kétségkívül hatalmas meteorzáporként fogja tálalni, amennyiben a hatalom birtokosai egyáltalán engedélyezik a nyilvánosságra hozatalát.

Teljes energiával, félátmeneti állapotban száguldottam a Déli-sark felé.

Részben már körülvettek a megmaradt Démonhajók.

Szerencsére fegyvereik hatástalanok voltak velünk szemben, amíg félátmeneti állapotban tartózkodtunk.

Az azonban ugyanilyen világos volt, hogy azonnal megsemmisítenének bennünket, amint bármely dimenzióban „normális” állapotra váltanánk.

Ellenfeleim csalódására azonban erre nem került sor, mert létezett egy módszer a menekülésre.

Észrevettem ugyanis, hogy a DÉLI-SARKON található INTERDIMENZIONÁLIS ABLAK valamivel korábban aktiválódott. Így pontosan az történt, amit elképzeltem: abban a pillanatban, amikor beléptünk az interdimenzionális ablak mezejébe, a kísérteties mágneses örvény felszippantott bennünket.

Ugyanez történt ellenséges üldözőimmel is, akik mohón várták, hogy megsemmisítsenek, amint ismét megszilárdulok. Ettől az örömtől azonban megfosztottam őket. Ehelyett számos csomóponton ki-be siklottam, azt a látszatot keltve, mintha egyik szilárd dimenzióból a másikba merülnék át.

Az ellenséges hajónak, amely nem akart szem elől téveszteni, mindenütt követnie kellett, miközben én az utolsó pillanatban egyszerűen „félreugrottam”.

Ezt a taktikát addig folytattam, amíg az utolsó üldözőmet is sikerült leráznom az interdimenzionális elágazások ezreiből álló kísérteties labirintusban.

Magam is reménytelenül eltévedtem volna e manőver során, ha az UFO fejlett giroszkópos követőrendszere nem rögzíti a legnagyobb pontossággal valamennyi szédítő fordulatot és irányváltoztatást.

Amikor biztos voltam benne, hogy már egyetlen ellenséges UFO sincs a közelben, visszavezettem magamat a földi dimenzióba.

Most már véget akartam vetni vad UFO-kalandjaimnak, és visszatérni a mérsékelt, polgári élethez az Amerikai Egyesült Államokban.

Arra az esetre, ha valaki számítana erre a hazatérésre – emlékezzünk rá, hogy a NATO-légibázison az ügyes tudós helyesen felismerte, hogy New York környékéről származom –, és a Bermuda-ablaknál, a New York felé vezető legkényelmesebb belépési útvonalon várna rám, elhatároztam, hogy inkább a HAWAII térségében található INTERDIMENZIONÁLIS ABLAKON keresztül lépek be.

Nagy szerencsémre semmi izgalmas nem történt a csendes-óceáni térségben. Ennek ellenére a lehető legnagyobb óvatossággal jártam el Új-Mexikóba vezető hazautamon, és „cikkcakkban” repültem.

Ilyen módon 1976. október 26-án önként véget vethettem emlékezetes kozmikus kirándulásomnak – több mint egy évvel az első felszállásom után!

(Ez azt jelenti, hogy Buzz egy egész életévet elveszített, hiszen 1975-ös visszatérése óta tudatosan mindössze körülbelül két hetet élt át!)

Már jóval az UFO leszállása előtt átöltöztem. Kérésemre materializálódtak földi ruhadarabjaim, amelyeket felvettem. Ezzel egy időben lemondtam a korong feletti parancsnokságról, és ismét közönséges utassá váltam.

Miközben az űrjárművel fennálló szellemi kapcsolatom fokozatosan megszűnt, eszembe jutott, hogy még egy lebilincselő kérdést tegyek fel a hajó intelligenciájának:

MI A FÖLDI EMBERISÉG EREDETE, ÉS MILYEN CÉLBÓL VANNAK ITT AZ „ELLENZÉK” SÖTÉT HATALMAI?

Tudtam, hogy maga az UFO nem rendelkezik ilyen mélyreható információkkal. Ugyanakkor képes volt a Naprendszer bármely szövetséges tudásforrását igénybe venni.

Néhány másodperc múlva létrejött a kapcsolat egy megfelelő földi adatbankkal, és a kért információk egyes részei elkezdtek beérkezni.

Mivel szellemi kapcsolatunk egyre gyengült, a korong szintetikus emberi hangon tájékoztatott. A hang a mennyezeten található tekercs irányából érkezett.

A következő tényeket közölték velem ilyen módon:

(A hetvenes évek földi szerzőinek tudásáról van szó, amely állítólag megfelel a tényeknek. Az abból az időből idézett művek közül csak azokat vettem át, amelyek mai szemmel is érdekesek.)

„A földi emberiség ősei a PLEJÁDOK és az ORION számos különböző csillagrendszeréből származtak. Ősidőkkel ezelőtt vándoroltak a Földre.

Azóta azok az emberi rokonaink, akiket a világűrben hagytunk hátra, szétszóródtak a galaxisban és más dimenziók szféráiban is.

Több ezer, különböző dimenziókban található csillagrendszerben lazán összekapcsolódó „államszövetségüket” a SZABAD VILÁGOK INTERDIMENZIONÁLIS FÖDERÁCIÓJÁNAK nevezik.

Ez a Föderáció a multidimenzionális kozmosz 33 kiterjedt szektorát foglalja magában.

A SZÍRIUSZ 8,6 fényévre található a Naprendszertől.

(A Szíriusz a „KÖZPONTI NAP”, amely körül a Naprendszer és más csillagrendszerek – például a szomszédos CENTAURI-rendszer – keringenek.)

Ez az éjszakai égbolt legfényesebb csillaga, és a Kutya csillagképében található (a kutya az ember „legjobb barátja”).

A Szíriusz kettőscsillag-rendszeréről már a babilóniaiak, az egyiptomiak és egyes afrikai törzsek mitológiájában is rendkívül pontos adatok találhatók.

Robert Temple The Sirius Mystery című könyve rámutat arra, hogy a Szíriuszról származó emberek időszámításunk előtt 4500 körül űrhajókkal érkeztek a Földre.

Temple bizonyítékai arra is utalnak, hogy abban az időben felfedezték és megerősítették a Szíriusz-rendszer és a Föld közötti csillagközi telepátia módszereit, többek között az egyiptomi Nagy Piramis segítségével.

Úgy tűnik, hogy azóta sok ember erre a csatornára hangolta „belső kommunikációját”.”

Az UFO-tól kapott információk szerint ezek a kijelentések mind megfelelnek az igazságnak. Ismételten történtek fizikai látogatások, és folyamatosan továbbítottak csillagközi üzeneteket.

A Szíriuszt a Föld számára „adóközpontként” használták, hogy a Föderáció felkészíthesse bolygónkat a közelgő kozmikus kapcsolatfelvételre és civilizációnk azt követő átalakítására.

A szíriusziak és szövetségeseik a velünk fenntartott, több évezredes kapcsolat során a „HÓRUSZ SZEME” jelképet használták (egy háromszögbe foglalt szemet).

A sötét hatalmak és földi képviselőik, az „ILLUMINÁTUSOK” hasonló működési módszert és szimbolikát alkalmaznak, hogy aláássák a szíriuszi rendszert.

Saját tanításaikat úgy terjesztik, hogy a Szíriuszról érkező eredeti közlések helyett eltorzított, helyettesítő kijelentéseket hoznak forgalomba.

Ezt a rendszert azért hozták létre, hogy félrevezessék, majd kizsákmányolják az embereket.

Az ellenséges hatalmak irányítása alatt álló „Men in Black” (MIB) embereinek fekete Cadillacjeik ajtaján gyakran szintén egy háromszög látható, benne szemmel vagy villámmal.

A sötét hatalmak azt is el akarják hitetni velünk, hogy az Orion-ködben van az otthonuk. Onnan azonban csupán „Bukottakként” érkeztek, ma pedig már csak annak a rendszernek a külső peremén kóborolnak.

Valójában az ORION a „FÉNY URAINAK” (valószínűleg galaxisunk spirituális hierarchiájának) és a „GALAKTIKUS TANÁCSNAK” (a „GALAKTIKUS FÖDERÁCIÓ” kormányának) az otthona.

„A kozmosz hozzánk tartozó szektorában a sötét hatalmak lakóhelyei és az általuk irányított BIRODALOM – amely az „IGAZSÁGOS VILÁGOK BIRODALMI SZÖVETSÉGE” nevet viseli – a NAGY MEDVE csillagképében találhatók.

Fő műveleti és bevetési központjuk a SÁRKÁNY csillagképében van (megdöbbentő az egyezés Oroszország és Kína országszimbólumaival!).

Naprendszerünkben többek között a PLÚTÓ jeges pusztaságát használják kiindulópontként. A földi műveletekhez többek között a HOLD túlsó oldalán található támaszpont szolgál.

A Naprendszerben és a Földön lévő idegen állomások tulajdonképpen megsértik a Föderáció és a Szövetség között 1908-ban megkötött régi fegyverszüneti egyezményt.

Az erre a célra alkalmazott személyzet száma mindkét oldalon viszonylag csekély. Szerepük főként megfigyelési feladatokra és a béke kölcsönös fenntartására korlátozódik, a megállapodásban rögzített szabályoknak megfelelően.

A szabályok megkerülése mindkét oldalon gyakori, de nehezen bizonyítható – különösen a teljesen gátlástalan ellenzék esetében.

Mindkét fél igyekszik elkerülni a súlyos túlkapásokat. Tartózkodnak a Földdel való nyilvános kapcsolatfelvételtől és a máshol zajló szélesebb körű összecsapásoktól is, mert valamennyien kozmikus apokalipszistől tartanak.

(Más szerzők szerint a rivális űrhatalmak úgynevezett „ANTIANYAG-FEGYVEREKKEL” rendelkeznek. Ezek normál anyaggal érintkezve akár egy teljes idővonalat is „felszánthatnak”.)

A Föld közvetlen katonai leigázása a negatív birodalmi hatalmak részéről nyilvánvalóan nem tanácsos.

Ezért az általuk játszott játék neve: HÓDÍTÁS BOMLASZTÁS ÁLTAL.

Ezt olyan földi képviselők hajtják végre, mint az illuminátusok, a MIB és más szolgáik, például egyes gátlástalan politikusok és azok a titkos szervezetek, amelyek látszólag kizárólag saját kapzsi céljaikért dolgoznak.

Valójában az illuminátusok manipuláció révén használják fel őket sötét céljaikra.

Az illuminátusok törekvései mindenkor a lehető legnagyobb lelki meggyalázásra, a káoszra, valamint a korrupció és viszálykodás által okozott pszichikai megcsonkításra irányultak.

Ezek számukra kedvező eszközök egy olyan szocialista VILÁGDIKTATÚRA előkészítéséhez, amely mindent és mindenkit ellenőrizni tud.

(Időközben inkább a „KÍNAI MODELL” átvételének lehetősége rajzolódik ki, amely a kapitalista piacgazdaságot egypárti uralommal egyesíti.)

Ezt a rendszert az illuminátusok számára a „pénzbáróknak” (oligarcháknak) és a nemzetközi bankároknak kellene irányítaniuk.

A bolygó átvétele után az ellenzék a Föld súlyosan eltorzult pszichikai kisugárzásainak nagymértékű felerősítésével a kozmosz más rendszereit is bomlasztani, végül pedig szintén meghódítani akarja.

A gazdasági válságokat, forradalmakat (például a kommunista forradalmat) és háborúkat (a 20. század mindkét világháborúját) egy úgynevezett „LÁTHATATLAN KORMÁNY” rendezi meg, amelyet az illuminátusok irányítanak.

Különböző szerzők kutatásai szerint ez a láthatatlan kormány a Council on Foreign Relations (CFR), a Federal Reserve Board (az Egyesült Államok rendkívüli helyzeti bizottsága), a Trilaterális Bizottság és a nemzetközi Bilderberg-csoport tagjaiból áll.

A média manipulálását, a politikai szélsőségességet, a pornográfiát, a sátánizmust, sőt még a rockzene szélsőséges formáit is széles körben alkalmazzák a rend és az erkölcs aláásására.

Ezenkívül a Hold túlsó oldalán lévő bázisállomásról – az átjátszóadóként működő űrhajók segítségével felerősítve – negatív rezgéseket és hatásokat sugároznak, amelyek elősegítik a félelmet, a depressziót és az erőszakos túlkapásokat.

A „Men in Black” (MIB) az ellenzék zavaró akciókra, megfélemlítésre, terrorra és merényletekre szakosodott emberei.

Lehetnek fizetett vagy kényszerített emberi ügynökök, illetve hiszékeny kormánytisztviselők. Néhányuk egészen nyilvánvalóan földönkívüli eredetű robot.

Még élő emberek rövid életű, klónozott hasonmásait, valamint mentális és holografikus kivetüléseket is alkalmaznak. Az, hogy a MIB melyik pontos típusát használják, a megbízatás jellegétől függ.

Helyben tartózkodó „Mesterek” irányítják őket, tevékenységüket pedig különböző támaszpontokról hangolják össze: az Antarktiszon, a Mount Erebus térségében (ezzel foglalkozott Buzz), a Hold túlsó oldalán, az aszteroidaövben és a Plútón található bázisokról.

Tevékenységüket az ellenzék űrflottájának hírszerző erői irányítják.

A sötét birodalom Földön állomásozó űrhajósai többnyire HÁROMSZÖG ALAKÚ FELDERÍTŐ- ÉS HARCI ŰRHAJÓKAT használnak.

Nappali fényben tompa fekete színűek, éjszaka pedig tűzvörös izzást mutatnak, ezért találóan „Démonhajóknak” nevezik őket.

Hírhedtek arról a szenvedésről is, amelyet emberek elrablásával és állatok megcsonkításával okoznak.

A sötét hatalmak emellett számos katasztrófáért és emberi tragédiáért felelősek.

Az ilyen eseményeknél a sötét erők nem közvetlen szervezőként működnek, hanem „negatív visszacsatolás” és más irányító beavatkozások révén elősegítik a balesetek és ámokfutások kialakulását.

Időnként egyes Mestereik és terepen tevékenykedő munkatársaik is elpusztulnak. A Föld általánosan negatív pszichikai légköre miatt azonban egyszerűen újabbak inkarnálódnak helyettük.

Ezért a „gonosz” elleni harc állandó folyamat, amely a nagyvárosokban végzett járványellenőrzéshez és járványmegelőzéshez hasonlítható.

Mindezek ellenére a helyzet nem reménytelenül rossz, mert a Fény erőinek hatalmas ellenintézkedései működnek.

Itt van például egy vezető nélküli hálózat, amely nagy energiával dolgozik azon, hogy minden országban radikális, pozitív fordulat következzen be.

A „Fénymunkások” e kapcsolatrendszere, amely „Vízöntő-összeesküvés” néven is ismert (Marilyn Ferguson szociológus AQUARIAN CONSPIRACY című könyve alapján), sem politikai tanítással, sem alapelveket rögzítő nyilatkozattal nem rendelkezik (akkor végre ideje volna ezt pótolni!).

Ez az emberségesebb világrend felé irányuló szelíd „összeesküvés”, amely minden reformnál szélesebb és a vallásnál mélyebb, a történelem leggyorsabb új irányvételét hozta el.

Ez a bennünket is magával ragadó nagy változás nem egy újabb politikai, vallási vagy filozófiai rendszer, hanem új szellemiség, egy új, figyelemre méltó világnézet hajnala.

(Ezért időközben meghonosodott a „NEW AGE” elnevezés.)

A közelgő „Vízöntő-korszak” fénymunkásai a legkülönfélébb jövedelmi és képzettségi szintekről származnak, a legszerényebbtől a legmagasabbig.

Bármi legyen is társadalmi helyzetük, tapasztalatuk és kultúrájuk, mindannyiukat összekapcsolják közös felfedezéseik és életfelfogásuk.

Korunk válságával az „új ember” az átalakulás, a megújulás és az evolúció kilátásával néz szembe.

Mindez történelmi események sorozatából fejlődött ki, amelyek aligha vezethettek volna más irányba.

Hogyan bontakozott ki ez az új szemlélet?

Honnan származik mindazon gondolkodók, írók és reformerek megvilágosodása, akiknek gondolatai hatással vannak az emberekre?

Az ihletet mindannyian a Fény erőitől kapták: az űrtestvéreken keresztül, a Szíriusz-központból érkező folyamatos közvetítések révén, valamint a „NAGY FEHÉR TESTVÉRISÉG” (a Föld spirituális hierarchiája) és szövetségeseik fáradhatatlan munkájának köszönhetően.

A válsággal szembe lehet szállni. Egyre növekszik a remény, hogy békésen átléphetünk az „Új Korszakba”.

A gyakran megjövendölt végső katasztrófa még elkerülhető, vagy legalábbis a lehető legkisebbre mérsékelhető.

Az alapvető kérdés így hangzik:

A JELENLEGI TÖRTÉNELMI SZAKASZ ZŰRZAVARA AZ EMBERI TÁRSADALOM VILÁGMÉRETŰ HANYATLÁSÁHOZ VEZET-E, VAGY ÁTTÖRÉST HOZ AZ EMBERI EVOLÚCIÓ KÖVETKEZŐ FOKÁRA?”

 

Bár sötét volt, a hajónak nem okozott nehézséget Don Miguel sivatagi fészerének megtalálása, mert egy közeli, erős mágneses pont alapján tájékozódott.

Az UFO leszállt, az ajtó kinyílt, én pedig még egyszer hosszan körülnéztem, majd szomorú szívvel kiléptem Új-Mexikó földjére.

A korong minden további késlekedés nélkül bezárta bejáratát, és elrepült a sötét éjszakai égbolton.

Most végleg visszatértem a Földre. Különös érzés fogott el.

Az öreg Don Miguel kivilágított ajtaja alatt állt, és hívogatóan integetett felém.

Egyenesen úgy nézett ki, mintha nagyon is jól tudta volna, hogy ma fogok megérkezni.

Leültünk egy meleg ételhez, amely már az asztalon várt bennünket. Jó étvággyal fogyasztottam el az egyszerű, de ízletes fogást, majd az ő jó borával öblítettem le.

– Sejtettem, hogy valami őrült ostobaságot fogsz művelni – rótt meg jóindulatúan Don Miguel. – De hogy még egy repülő csészealj parancsnokságát is átveszed? Valóban minden létező erőt felbolygattál!

– A NATO hírszerzése tajtékzik a dühtől a figyelemre méltó norvégiai előadásod miatt!

– A CIA, a KGB és sok más kísérteties hatóság szorosan a nyomodban jár, fiam.

– Elmulasztottál szintetikus hangot használni a természetes hangod helyett. Ezzel megszerezted magadnak a szélhámos hírnevét.

– Mindezek a hatóságok most élve akarnak elfogni.

– Ráadásul nem szabad megfeledkeznünk a dühtől tajtékzó MIB-hadseregről sem. Az Antarktiszon lévő legfontosabb támaszpontjukat teljesen le kell írniuk!

– Meg kell mondanom, igazán megérdemelték!

– Ha kíváncsi vagy a magánvéleményemre: alapos munkát végeztél!

Aggódva kérdeztem:

– A pszicheániak is haragszanak rám?

– Nem. Csak szóhoz sem jutnak a megszökött „tengerimalacuk” bohóckodásai miatt.

– Diplomáciai okokból meg akarnak szabadulni tőled, és el akarnak határolódni attól a disznóságtól, amelyet ilyen rövid idő alatt műveltél.

– Mit gondolsz, Don Miguel, lehetséges, hogy saját pszicheáni barátaink valamilyen módon elősegítették ezeket a cselekedeteimet?

Rövid hallgatás után az öreg indián így szólt:

– Ezen egy ideig magam is gondolkodtam.

– A kérdésedre a válaszom NEM kell legyen. Túlságosan sok váratlan esemény és véletlen egybeesés történt.

– Most nagy bajban vagy, fiam. Az elit vadászik rád.

– Az életed a közeljövőben minden lesz, csak nyugodt nem.

– Ezért azt javaslom, hogy kora reggel indulj útnak, mert szorosan a nyomodban vannak.

Szavai mélyen érintettek, de nem estem túlzottan kétségbe.

Legalább így nem fenyegetett az a veszély, hogy egyhangú életmódba süppedek, amíg menekülök.

Ezenkívül arra gondoltam: majd csak lesz valahogy!

Don Miguel barátságosan hozzátette:

– Természetesen itt mindig szívesen látlak. Bármikor szeretnél idejönni, én itt leszek, és várni foglak.

Másnap reggel beszálltam az autómba, és San Francisco irányába indultam.

Egy időre megálltam BIG SUR-ban. A partvidék erdeiben tett hosszú, mindennapos sétáim során órákon át hallgattam a sziklákon megtörő hullámok dübörgését. Ez segített abban, hogy visszataláljak saját világomba.

Ezután továbbhajtottam Berkeley-be, és szállást béreltem az egyetemi campus szélén.

Jólesett a számomra kedves „vadászterületeken” kóborolni, ahol hamarosan újra minden ismerőssé vált.

A következő három hónapban értelmiségiek és aktivisták közé vegyültem. Rövid idő elteltével ismét „normálisnak” éreztem magamat.

Elegendő ösztönzést és változatosságot találtam, néha még többet is, mint amennyit szerettem volna.

December elején, egy radikális politikai gyűlésen összetűzésbe kerültem egy szélsőbaloldalival. A szóváltás végül verekedéssé fajult.

Ellenfelem meglepően jól értett a párharcok „piszkos” fogásaihoz, de végül mégis sikerült leütnöm.

Két társa olyan ügyességgel sietett a segítségére, hogy kezdtem kételkedni abban, vajon jól végződik-e számomra az összecsapás.

Hirtelen két, jelvényekkel és lőfegyverekkel felszerelt férfi ragadott meg, és elhurcolt a fekete autójukhoz.

Kiderült, hogy „megmentőim” CIA-ügynökök voltak.

Tudni akarták, hogyan lehetséges, hogy ilyen jól helytálltam támadóimmal szemben, noha azok hivatásos KGB-ügynökök voltak.

Azt gyanították, hogy én is hasonló típusú ember vagyok, vagy talán még rosszabb.

Bár semmiféle igazolvánnyal nem tudtam igazolni személyazonosságomat, a tisztviselők egy felületes kihallgatás után szabadon engedtek.

De csak azután, hogy ünnepélyesen megígértem: a jövőben együttműködöm velük.

Egy órával később már össze is csomagoltam, és elhagytam a várost. Elhajtás közben gyakran pillantottam vissza a vállam fölött.

A nevadai Las Vegasba mentem.

A város alkalmasnak tűnt menedékhelynek és arra, hogy eltűnjek a szemek elől.

A kapzsiság és szenvedély zűrzavaros légköre, valamint az érkező és távozó turisták hordái azt az érzést keltették bennem, hogy a tömegben biztonságban leszek.

Ezért itt telepedtem le. Alkalmi munkákat vállaltam, sportoltam és egészségesen éltem. Egyébként nagyon visszahúzódó voltam.

Körülbelül három hónapos vegasi tartózkodás után azonban egy napon darabokra hullott a megszokott életritmusom.

Egy pincérnő barátnőm, aki szüleitől tartott hazafelé, a Hoover-gát közelében UFO-t pillantott meg, és néhány fényképet készített róla.

Alighogy visszaérkezett Las Vegasba, telefonon megfenyegette egy férfihang.

Azt követelte, hogy semmisítse meg az exponált filmet – különben...!

Másnap reggel két hátborzongató külsejű, fekete munkaruhát viselő férfi kereste fel, és újabb fenyegetésekkel álltak elő.

A következő éjszakát inkább az én lakásomban töltötte.

A zaklatások azonban ennek ellenére sem szűntek meg.

Egyszerűen az én telefonvonalamra irányították át a hadjáratot, és állandóan a környéken ólálkodtak.

A zaklatástól teljesen kimerült barátnőm egy napon nyomtalanul eltűnt a helyszínről, a MIB azonban tovább folytatta elrettentő taktikáját.

Nem láttam értelmét a viselkedésüknek egészen addig, amíg a szomszédos bárban fel nem fedeztem az egyik CIA-ügynököt, aki korábban Berkeley-ben megmentett.

Az eszem ugyan azt mondta, hogy semmi okom pánikba esni, de a gyomromban érzett kellemetlen érzés azt jelezte, hogy minél előbb távoznom kell.

Összecsomagoltam, és késő este elhajtottam.

Következő menedékhelyem a nevadai Reno volt, egy újabb szerencsejáték-barlangokkal teli város.

Ott ismét részmunkaidős állásokból tartottam fenn magamat.

A külvárosban egyszerű szobát találtam egy lerobbant házban.

Az idősödő háziasszony megjelenése tökéletesen illett a kísérteties épülethez, ő maga azonban barátságos és csupa szív ember volt.

Minden szombat este barátainak tarka társasága gyűlt össze nála spiritiszta szeánszokra, amelyekre végül engem is meghívott.

Kíváncsiságból egyszer részt vettem egy ilyen ülésen, és sokkal érdekesebbnek találtam, mint gondoltam volna.

Számos kísérteties és akaratlanul is mulatságos játékot játszottak, miközben a résztvevők különféle személyiségeket testesítettek meg, és remek társaságot nyújtottak.

Hamarosan a szombat esti kör teljes jogú tagjává váltam.

A csoport tehetséges, tisztánlátó médiuma féltranszban elképesztő dolgokat kezdett mesélni rólam.

Látta, hogy idegen, távoli világokban jártam, hogy gonosz hatalmakkal harcoltam, és hogy sötét alakok üldöznek.

Hirtelen természetfeletti jelenségek kezdtek lejátszódni körülöttem.

Poharak és ablaküvegek törtek össze, tárgyak estek le és zúzódtak szét, mi pedig fenyegető elemek jelenlétét éreztük.

Egy december közepi szombaton a szeánsz helyiségében rövid időre még egy rettenetes vörös fény is megjelent, amelyet néhány másodpercig tartó dübörgés követett.

Valamennyien halálra rémültünk!

Az egyik résztvevő, egy nyugalmazott légierős tiszt félrehúzott, és komolyan így szólt:

– Egy ellenséges UFO kering a környéken, és megpróbál valakit felriasztani.

– Számomra teljesen világos, hogy téged keresnek.

– Az utóbbi időben túlságosan sok fekete autót és különös alakot láttam.

– Ezért azt tanácsolom, hogy hagyd el a vidéket, mielőtt mindannyian rettenetes bajba kerülünk.

Nagy sajnálattal eleget tettem a kérésének, és ismét útnak indultam.

Most már aggódtam feltűnő, könnyen felismerhető autóm miatt.

A keleti part felé vezető úton, Salt Lake Cityben ezért másik járműre cseréltem.

A fokozódó hóviharok ellenére ezután kissé fellélegeztem.

Karácsony előtt négy nappal érkeztem meg New Yorkba, és meghúztam magamat Greenwich Village-ben.

Az ünnepek örömteli lehetőséget kínáltak arra, hogy felfrissítsem régi barátságaimat és emlékeimet.

Elérkezett, majd elmúlt 1978 újév napja.

Eszembe juttatta az ugyanilyen napot három évvel korábban, amikor kalandjaim elkezdődtek.

Azok az űrjárművekkel kapcsolatos élmények most már olyan távolinak tűntek!

Az előző év emléke is gyorsan elhalványult.

Élveztem, hogy visszatérhettem megszokott városi életterembe.

Hamarosan ismét kellemes, rendezett életmódot alakítottam ki különböző részmunkaidős foglalkozásokkal.

Összebarátkoztam a Village és a New York-i Egyetem campusának lakóival.

Az érdekes helyek és rendezvények látogatása jelentette számomra a változatosságot.

Az egészséges testi életmód mellett, amelyet követtem, sokat meditáltam, és „rendezgettem” belső világomat.

Közben azon a meglehetősen szokatlan és romboló hatású vándoréleten töprengtem, amelynek folytatására rákényszerültem.

Megpróbáltam kideríteni, milyen értelmes célt vagy rendeltetést szolgálhat végül az életem.

A dolgokat a „New Age” szemszögéből vizsgáltam.

Ezért megpróbáltam minden részletet összeilleszteni, miközben különféle kozmikus hatásokat is számításba vettem.

Az UFO-rejtélyről szóló, jungi gondolatokkal átszőtt előadássorozat hatására saját kutatásokba kezdtem a témában.

Egy ideje már nem nézegettem vissza a vállam fölött, mert szilárdan hittem, hogy üldözőim elveszítették a nyomomat.

Ezért keserű ébredést jelentett számomra, amikor 1978 júliusának végén ismét felbukkantak.

Először néhány nagy, fekete járművet vettem észre, amelyek lassan köröztek a környéken.

Később két gyanús külsejű férfit láttam, akik fényképpel a kezükben végigjárták a közeli kávézókat és üzleteket.

Egy utcai árus, akivel barátságban voltam, magához intett, és a fülembe súgta:

– Itt kezd túl forróvá válni számodra a talaj. El kell tűnnöd!

Teljesen biztos voltam benne, hogy ismét eljött a menekülés ideje.

Csak azon töprengtem, hová futhatnék ezúttal.

Öt perc alatt összecsomagoltam!

Egy halom könyv és folyóirat között megakadt a szemem egy brosúrán, amely egy közelgő UFO-konferenciát hirdetett az ohiói Daytonban.

A lehető legjobb ötletnek tűnt odautazni, mert nagy volt a valószínűsége annak, hogy ott találkozom valamelyik pszicheáni barátommal.

Talán tanácsot tudna adni, hogyan rázhatnám le végleg az ellenséges üldözőket.

Rendkívül bosszantott, hogy ilyen durván kirángattak kényelmes New York-i rejtekhelyemről.

Ráadásul egyáltalán nem akartam életem hátralévő részét meneküléssel tölteni, mint egy újkori Jesse James.

Július 28-án késő este érkeztem Daytonba, és szállodai szobát foglaltam.

A szálloda mérföldekre volt attól a kongresszusi központtól, ahol másnap reggel az UFO-konferencia kezdődött.

Hogy nyitva tartsak magamnak egy menekülési útvonalat, az autómat a szálloda parkolójában hagytam, és taxival mentem a konferencia helyszínére.

Ott lehetséges kapcsolatok után kezdtem szimatolni.

Végigjártam a szállodák előcsarnokait, éttermeit és bárjait, és minden arcot alaposan megvizsgáltam.

Hamarosan úgy tűnt, valami határozottan „forrong” ott.

Valamennyi nyilvános helyiséget megfigyelték.

A stratégiai pontokon komor alakok álltak, és figyelték, ki érkezik és ki távozik.

Késő este láttam, amint egy városi közműszolgáltató furgonja megáll egy elkerített utcai aknánál.

Miközben a munkások felszereléseket rakodtak ki, a jármű félhomályában észrevettem egy fickót, aki állványra szerelt videokamerával babrált.

A kamera közvetlenül a kongresszusi csarnok főbejárata felé irányult.

Az egész arra utalt, hogy az ellenzék általános ellenőrzés alatt tartja a konferencia résztvevőit.

Nagyon valószínűnek tartottam, hogy további megfigyelőállásokat is létesítettek, amelyeket észre sem vettem.

Ezzel szertefoszlottak a reményeim, hogy találkozhatok valakivel, akinek köze van a konferenciához.

Elcsüggedve visszavonultam a szállodám irányába – legalábbis ez volt a szándékom.

Amikor át akartam kelni az utcán, hogy elérjem a taxiállomást, hirtelen egy hosszú, fekete, világítás nélkül közlekedő autó nagy sebességgel egyenesen felém hajtott!

Éppen csak sikerült kiugranom az útjából.

Ekkor azonban három sötét alakkal találtam szembe magamat, akik megpróbáltak bekeríteni.

Megfordultam és futásnak eredtem.

Néhány háztömb után sikerült leráznom őket.

Eléggé reszkettem az idegességtől, és azon az éjszakán nagyon nyugtalanul aludtam.

Az első hajnali fénynél hátat fordítottam Daytonnak.

Meglehetősen elkeseredtem, és azon töprengtem, hogyan találkozhatnék valaha is valamelyik űrtestvéremmel, hogy segítsen rajtam.

Ekkor mintegy „útmutatásként” Don Miguel arca jelent meg lelki szemeim előtt.

Megkönnyebbülten Új-Mexikó felé fordítottam az autómat.

1978. augusztus 2-án, az esti szürkületben, pontosan három évvel azután, hogy kalandos utazásaimhoz először felszálltam egy UFO-ra, már Acomától délre jártam.

A „feljavított földúton” zötykölődtem, és csodával határos módon az autóm még mindig egy darabban volt, amikor megérkeztem a fészerhez.

A közelben felfedeztem az öreg furgont, mellette pedig egy „almazöld” autó parkolt.

Don Miguel a házhoz vezető úton állt, integetett, és odakiáltott:

– Siess egy kicsit, különben kihűl az étel!

Dadogva kérdeztem:

– Honnan tudhattad...?

– Már megmondtam neked, hogy mindig itt leszek, amikor eljössz. Most azonban együnk!

Később megtudtam, hogy az indián nagyon is tisztában volt azokkal a viszontagságokkal, amelyek menekülésem során értek.

– Mindenekelőtt a vadlótermészeted sodort bajba – mondta.

– Most együtt kell élned ezekkel a nehézségekkel, legalábbis még egy ideig.

– Barátaink azon dolgoznak, hogy valamilyen módon kihúzzanak ebből a helyzetből.

– Jelenleg azt tanácsolják, hogy a lehető legkevésbé gyanús vidéken húzd meg magadat.

– Utazz ismét északra, New York államba vagy Vermontba. Ott sok szép üdülőhely, erdő és hegy található.

– Maradj a kisebb településeknél, de sehol se eressz gyökeret.

– Ha problémád támadna, adok neked egy New York-i telefonszámot és egy kódnevet, hogy hívást kezdeményezhess a hívott fél költségére.

Átadott egy papírcsíkot, és megkért, hogy jegyezzem meg a számokat, majd égesssem el a papírt.

Amilyen gyorsan csak tudtam, teljesítettem a kérését.

Don Miguel folytatta:

– Jobb lenne, ha itt hagynád az autódat és az irataidat. Használd helyettük a zöld kisautót. A kesztyűtartóban különféle igazolványokat találsz, amelyeken más név szerepel.

– Az unokaöcsém a saját autóddal Wyomingba utazik, ahol meglátogat néhány barátot. Ez eltereli rólad az üldözők figyelmét, ha netán megpillantották volna a kocsidat.

– És ha az unokaöcsém nehéz helyzetbe kerül, az hasznos lecke lesz számára.

Don Miguel meghívására két napig nála maradtam. Elkísértem az esti sétáira a barátságtalan vidéken.

Mindkét este elszórtan esett az eső, de ez láthatóan egyáltalán nem zavarta.

Időnként letelepedtünk bizonyos helyeken, amelyeket számomra ismeretlen okból gondosan választott ki. Ilyenkor némán üldögéltünk az esti égbolt alatt.

Néha egyfajta marihuánát szívtunk, és szellemekről meg természetfeletti jelenségekről beszélgettünk.

Máskor a fél napot is átaludtuk a fészer alatti pincében.

A melegszívű öreg indián társaságában töltött rövid idő visszaadta a nyugalmamat, kiegyensúlyozottságomat és erőmet. Amikor elérkezett a távozás ideje, ismét önmagam voltam, a régi vakmerő fickó – készen az új kalandokra!

Természetemnek ez a gyors megváltozása rendkívül meglepett.

Késő őszig részt vettem valamennyire a New York állambeli „Woodstock Művészeti Társaság” tevékenységében.

Hatalmas örömet szerzett, hogy kipróbálhattam magamat különféle művészeti és kézműves tevékenységekben. Lelkes kezdővé váltam, miközben különféle alkalmi munkákból tartottam fenn magamat.

Decembertől márciusig például Lake Placid sípályáin dolgoztam, New York állam északi részén.

Sikerült elintéznem, hogy ingyen használhassam a különféle sífelvonókat, ezért szabadidőmben sok kellemes lesiklást tettem.

Sítechnikám olyan jó lett, hogy egyik kollégám azt mondta, igazi profi vagyok.

Egy napon odajött hozzám, és így szólt:

– A stílusa egy korábbi bajnokra emlékeztet. „Spidernek” hívták, és kapcsolatban állt egy szovjet kémekből álló földalatti szervezettel.

– A szegény fickó három évvel ezelőtt tragikus halált halt a coloradói Aspenben. Micsoda pazarlás!

Megjegyzése nemcsak hízelgőnek, hanem egyúttal nyugtalanítónak is tűnt.

Később ugyanis láttam, amint egy szovjet nagykövetségi zászlóval ellátott limuzin felvette.

Közvetlenül mögötte egy második autó haladt, valamivel távolabb pedig egy harmadik követte őket.

KGB-kíséret CIA-felügyelettel?

Ezen töprengtem, miközben hirtelen nagyon ideges lettem.

A legközelebbi telefonfülkéhez rohantam, és tárcsáztam azt a hívott fél által fizetett hívásra szolgáló számot, amelyet Don Miguel adott meg nekem.

Többszöri átkapcsolás, kattogás és zümmögés után megszólalt egy hang, amely arra kért, meséljem el, mi történt.

Miután befejeztem az esetről szóló beszámolómat, így szólt:

– Úgy hangzik, mintha a szovjetek helyi ismerkedő körutat és előzetes biztonsági ellenőrzést tartanának.

– Arról van szó, hogy csapatuk részt vesz az 1980-as téli olimpián. A CIA a szokásos módon megfigyelés alatt tartja őket.

– Nem hiszem, hogy kifejezetten téged kerestek, de okosabb lenne, ha...

– Igen, az átkozott életbe, pontosan így van! – vágtam közbe. – Elhúzom innen a csíkot, amíg még minden rendben van.

Szinte megállás nélkül menekültem egészen Miami Beachig. Onnan aztán lassan ismét észak felé haladtam.

Mindenütt találtam ideiglenes munkát és szállást.

Sok helyen élveztem a különféle sportokat, például a vízisízést.

Másfelől néhány spiritiszta ülésen is részt vettem, amelyek a kopogó hangjelenségekre szakosodtak.

Ezeket a szeánszokat az EDGAR CAYCE ALAPÍTVÁNY munkatársai szervezték. Az alapítvány székhelye Virginia Beachen található.

Így ismét tetszett az élet, és boldog voltam.

Július végén azonban titkos üzenetet találtam, amelyet az ajtóm alatt csúsztattak be:

„Hívd fel a New York-i irodát!”

Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy az üzenet űrbéli barátaimtól származik.

Nyilvánvalóan megfigyeltek engem. Máskülönben honnan tudhatták volna, hol tartózkodom?

Egy nyilvános telefonfülkéből felhívtam őket, és elemzést kaptam jelenlegi helyzetemről.

– Közvetlenül azután, hogy elhagytad Lake Placidot, néhány „ügynökségi kísértet” az egész várost felforgatta.

– Úgy tűnik, még mindig sürgősen el akarnak fogni.

– Ez a tény adott nekünk egy ötletet.

– Nem szeretnél írni egy könyvet, amely elmeséli az egész UFO-történetedet?

– Legalább a vadászaid általános kíváncsiságát kielégítené.

– Így fokozatosan csökkenthetnénk a hatalmas nyomást. Például magas rangú személyiségekkel fenntartott kapcsolataink révén először amnesztiát szerezhetnénk számodra Nyugaton.

– Ez csodálatos lenne – mondtam –, de van egy probléma. Még egyetlen levél megírását is utálom.

– Mit szólnál akkor ahhoz, ha megszerveznénk, hogy valaki más írja meg helyetted? Neked csupán el kellene mesélned a történetedet az illetőnek.

– Teljesen egyetértek, amíg az álcám nem lepleződik le.

– Úgy tűnik, pontosan a megfelelő írót találtuk meg számodra – mondta az ismeretlen hang.

– Van egy barátunk a kanadai Torontóban. Ő is részt vett a kozmikus utazásodon.

– Oszkárnak hívják, és éppen most készül kiadni egy könyvet saját űrbéli kalandjáról. Biztos vagyok benne, hogy a te történeted is érdekelni fogja.

– Ez mind nagyszerűen hangzik! Mikor és hol találkozhatok vele? – kérdeztem, majd gyorsan hozzátettem:

– Természetesen inkognitóban.

– Reméljük, a következő néhány hét folyamán. Valahol az Egyesült Államok északkeleti részén szervezzük meg a találkozást.

– Most arra kérünk, hogy haladéktalanul költözz a Niagara-vízesés környékére.

– Bérelj olyan szállást, ahol telefon is van, hogy könnyebb legyen kapcsolatot teremteni veled.

Követtem az utasításokat, elköltöztem, és találtam egy lakóházat, amelynek folyosóján közös telefonkészülék állt.

A vidék festői volt, és tele turisztikai látványosságokkal. Ez kedvezett hosszú, mindennapos sétáimnak.

Augusztus közepén felhívott a kapcsolattartóm, és felszólított, hogy álljak készen egy közelgő találkozóra, amelyet a közeli Dunkirkben, az Erie-tó partján tartanak majd.

A találkozónak egy elhunyt UFO-kapcsolatfelvételi úttörő, GEORGE ADAMSKI barátjának és tisztelőjének „biztonságos házában” kellett volna megtörténnie.

Késő éjszaka azonban a találkozót lemondták.

A „biztonságos ház” környéke hemzsegett az ellenfelektől.

Telefonos kapcsolattartóm arra kért, hogy ehelyett utazzak az Indiana állambeli Chesterfieldbe, és onnan jelentkezzem nála további utasításokért.

Azt tervezték, hogy a találkozót Chesterfieldben vagy annak közelében szervezik meg újra, egy metafizikai szeminárium fedezékében, amelyet éppen a helyi spirituális központban tartottak.

Megérkezésem után szobát béreltem egy motelben.

Ahelyett azonban, hogy először telefonáltam volna, elmentem Camp Chesterfieldbe, hogy kissé felmérjem a terepet.

Nem sok idő telt el, mire két személyt fedeztem fel, akiket barátságos földönkívülieknek tartottam.

A helyi büfében hamarosan sikerült megszólítanom egyiküket.

Izmos, sötét bőrű fickó volt, arisztokratikus arccal. Nyakában aranyszínű, háromszög alakú medált viselt, rajta egy hindu jelképpel.

Egy futólagos üdvözlés után minden bevezetés nélkül nyíltan közölte velem:

– A New York-i iroda aggódik, amiért még nem jelentkeztél.

– Ezúttal azonban teljesen jogos, hogy gyanakvó vagy.

– Az ellenzéknek valahogyan sikerült rákapcsolódnia a „biztonságos” telefonvonalunkra. Tudják, hogy itt találkozót beszéltünk meg.

– Az egész térség veszélyes. Különösen figyelj azokra a konvojokra, amelyekben feltűnően sok fekete autó halad.

– Most tűnj el innen, és őrizd meg a mozgásszabadságodat.

Megfogadtam a tanácsát, és a város üzleti negyede felé indultam.

Éppen át akartam kelni a főutcán, amikor egy temetési menet halottaskocsija majdnem elütött. Jelentős sebességgel dübörgött el mellettem.

Láttam, hogy egy fekete Cadillac megáll a következő kanyarnál, és két „fekete ruhás embert” küld utánam.

Egy mellékutcába rohantam, majd fasorokon és hátsó udvarokon keresztül menekültem, amíg el nem tűntek a szemem elől.

Nyilvánvalóan lelepleződött a kilétem!

A következő óra nehéz időszak volt számomra, mert ki kellett kerülnöm a MIB keresőosztagait.

Végül azonban sikerült visszalopakodnom az autómhoz.

Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy rendkívül „egészségtelen” lenne most megkeresni űrtestvéreimet, vagy akár csak tovább maradni a helyszínen.

Ezért úgy döntöttem, inkább elindulok. Fogalmam sem volt azonban, hová.

Ezúttal valóban messzire utaztam: egyenesen a Csendes-óceán északnyugati vidékére.

Amikor Oregonban megálltam, hogy kinyújtóztassam a lábaimat, egy UFO-megfigyelő csoportba botlottam.

Távcsöveiket a Mount Hood csúcsa felé irányították.

Nem időztem ott!

Néhány nappal később Washington államban, a Yakima indiánrezervátumon keresztül haladva egy benzinkútnál megláttam a régi autómat.

El tudtam képzelni, hogy Don Miguel unokaöccse valamilyen okból meg akart szabadulni az öreg járgánytól.

A kocsin most wyomingi rendszámtábla volt, és egy idős hölgy ült a volánnál.

Milyen kicsi a világ!

Washington államban, Toutle városának közelében telepedtem le.

Egy kis házban laktam, mintegy három kilométerre a településtől. Kemény, de kielégítő életet éltem ott.

Raktárosként, fűrészüzemi munkásként és darabolási segédmunkásként dolgoztam a Mount Saint Helens lábánál fekvő Camp Bakerben, és sok favágóval összebarátkoztam.

Egy napon a közeli Longview-ban még egy kemény verekedésbe is belekeveredtem velük, amikor együtt randalíroztunk a városban.

Az öreg Harry, aki már jócskán a nyolcvanas éveiben járt, közeli barátommá vált.

Tizenhat macska büszke tulajdonosa volt, és megtanított néhány jó trükkre a pisztránghorgászathoz.

Már ötven éve élt a Mount Saint Helens árnyékában, a Spirit Lake partján.

Harryt december 30-án láttam utoljára, amikor átmentem hozzá egy vasárnap esti beszélgetésre.

A háza előtt állt, és aggódva figyelte az alacsonyan úszó, szaggatott felhőket.

Éppen ebben a pillanatban egy háromszög alakú, fekete tárgy száguldott át az égen.

Mindketten megijedtünk!

Arra gondoltam: „Valószínűleg egy ellenséges UFO.”

– Tudod, ezek már emberemlékezet óta itt vannak – jegyezte meg az öreg Harry az észlelésről.

– Az utóbbi időben egy kicsit túl sok, különféle típusú UFO-t láttam a környékünkön.

– A hegy belsejében valami szörnyű dolognak kell történnie.

– Kísérteties dübörgést hallok a föld alól, és hasonló jelenségeket tapasztalok.

– Bajok lesznek, méghozzá nagy bajok.

– Ez nem megfelelő hely egy olyan rendes fiatalember számára, mint te.

– Köszönöm, Harry – válaszoltam. – Nekem magamnak is baljós érzésem volt ezzel kapcsolatban.

A Démonhajó átrepülése ideges izgalomba hozott.

Nem tűnt valószínűtlennek, hogy engem és az autómat is észrevehette.

– Békésebb vidékre fogok költözni – tettem hozzá. – És mi lesz veled?

Az öregember barátságosan elmosolyodott.

– Én itt maradok, bármi történjék is.

– Ez a hegy és én összetartozunk.

– Az egész világ idejár, hogy megnézzen bennünket.

– Meglepődnél, miféle emberek látogatnak el ide.

– Néha még azok a mulatságos fickók is megjelennek fekete öltönyben, hogy kérdéseket tegyenek fel nekem.

– Éppen néhány nappal ezelőtt jártak itt. Úgy tűnt, ismét valakinek a nyomában vannak.

– Nem hiszem, hogy a látogatásuknak köze volt hozzád, de azért mégis úgy gondolom, hogy nem kellene túl sokáig itt maradnod.

Másnap potom áron eladtam az autómat egy helyi autókereskedőnek, és kivettem a pénzemet a bankszámlámról.

Este körbejártam a barátaimat, többnyire gyalog.

Szilveszter volt, és mindenütt ünnepségeket és partikat tartottak.

Én azonban nem igazán voltam ünneplős hangulatban, ezért nem maradtam sokáig.

Lelkem mélyén nagy szomorúsággal már elbúcsúztam.

Olyan volt, mintha előre megéreztem volna, hogy az egész vidéket hamarosan elpusztítják a vulkán kitörései.

Újév napján, körülbelül reggel kilenc órakor útnak indultam.

Már 1980-at írtunk.

Bezártam a kis ház ajtaját, majd az évszakhoz képest szokatlanul nedves és meleg időben gyalog indultam el az országúton.

Váltóruhát vittem magammal, és két könyv is volt az utazótáskámban.

Pénzemet és igazolványaimat viszont az ingem alatt, egy derékövre erősített tokban rejtettem el.

Toutle felé akartam menni, amely körülbelül három kilométerre fekvő kisváros volt.

A sáros 504-es országút mentén gyalogoltam, abban a reményben, hogy valaki elvisz a legközelebbi Greyhound-buszmegállóig.

Hallottam, hogy egy jármű közeledik mögöttem.

Egy nagy, fekete autó volt, amely egyenesen felém hajtott.

Félreugrottam, a kocsi pedig csúszva megállt.

Négy fekete alak szállt ki belőle.

Egy második fekete limuzin is odarobogott. Abból szintén négy feketébe öltözött férfi ugrott ki, és felém rohantak.

Alaposan bekerítettek: nyolc férfi állt körülöttem, a két sofőr pedig páncélökölhöz hasonló fegyvereket szegezett rám.

Nagy szomorúsággal ismertem fel, hogy utam végéhez értem.

Bár láttam helyzetem reménytelenségét, mégis megfogadtam magamnak, hogy harcolva próbálok kiutat találni.

Utazótáskámat az egyik MIB-csoport felé hajítottam, majd a másikra vetettem magamat, és karjaimmal meg lábaimmal ütni-verni kezdtem őket.

Kettőt azonnal kiütöttem.

Éppen azon voltam, hogy a másik kettővel is végezzek, amikor egy autóból elhangzó éles parancsra valamennyi támadóm kikúszott a tűzvonalból.

Mindkét bazookaszerű energiafegyver egyszerre tüzet nyitott rám.

(Ennek ellenére kábításra kellett beállítaniuk őket, mert élve kellett elfogniuk, hogy megszerezhessék az információit.)

Pontosan ebben a pillanatban halvány, kékes sugár alakult ki körülöttem, amely olyan érzést keltett, mintha műanyag cső venne körül – vagy mintha felülről engedték volna rám.

A vakító energiatöltetek ártalmatlanul pattantak vissza a védősugár megtévesztően átlátszó felületéről.

Ugyanakkor egy vontatósugár hatására a magasba emelkedtem.

Miközben a MIB továbbra is lőtt rám, felemelkedtem a levegőbe, majd egy nagy űrhajó félig materializálódott, csillogó nyílásán keresztül beszippantottak.

Lábam alatt méhsejtmintázatú padló szilárdult meg.

Az UFO legalsó fedélzetén tartózkodtam.

A földfelszín körülbelül húsz méterrel alattam volt, és most gyorsan távolodott.

A szétszórtan álldogáló MIB-emberek és fekete limuzinjaik egyre kisebbek lettek.

Felettem egy férfihangot hallottam, amely nagyon ismerősnek tűnt:

– Gyere fel, és csatlakozz hozzánk a parancsnoki hídon!

A mennyezeten egy valamivel több mint egy méter átmérőjű, „hajóablak” alakú lencse volt.

Teljesen nyilvánvalóan a védő erőtér létrehozására szolgáló berendezés része volt, a „levitációs hatással” együtt.

A falon egy létrafokokból álló létrát fedeztem fel, majd egy nyíláson keresztül felmásztam a köztes fedélzetre.

Ezt nyilvánvalóan számos utas szállítására rendezték be.

Ezen a szinten körülbelül száz üres ülés állt, egymásnak háttal, sugárirányú sorokban elrendezve, mint egy kerék küllői.

A kör alakú fal helyett körös-körül teljes panorámát biztosító ablak húzódott.

A kilátás tökéletes volt.

Csodálatosan alakították ki a nézelődéshez vagy bajba jutott embercsoportok megmentéséhez, gondoltam.

Továbbmásztam a parancsnoki híd felé, amely a legfelső fedélzeten helyezkedett el.

Ott találkoztam barátaimmal, Argusszal és Don Miguellel.

Mindketten ügyesen kezeltek különféle kapcsolókat.

Ez a kettős vezérlőrendszer bonyolultnak látszott.

Megfordultak, és viharos, szívélyes örömmel üdvözöltek.

Könnyek szöktek a szemembe, amikor átélhettem ezt a jelenetet.

Így ért véget az a három év, amelyet meneküléssel töltöttem.

Miután több kitérő manővert hajtottunk végre, hogy lerázzunk két ellenséges hajót, leszálltunk a szárazföldre.

UFO-nk Banff közelében, a Lake Louise vidékén landolt.

A kanadai SZIKLÁS-HEGYSÉGBEN ott található egy MÁSODLAGOS ABLAK.

Nem sokkal dél előtt beléptünk ezen az ablakon, majd elfordultunk, hogy a Vermilion-hágónál, egy földút közelében szálljunk le.

Don Miguel hátramaradt, és az űrhajóval azonnal ismét felszállt.

Argusszal gyalog indultunk egy ránk várakozó autó felé.

Elegáns, ezüstszínű sportkocsi volt, kaliforniai rendszámtáblával.

Egy síruhát viselő nő szállt ki belőle, és kitárt karokkal üdvözölt bennünket.

Szívem hatalmas örömtől dobogott.

Angela volt az!

Az űrbéli nő, akibe évekkel korábban, űrodüsszeiám során annyira beleszerettem!

Vágyakozva néztünk egymásra.

Tudtam, hogy a régi láng nem aludt ki, sőt talán erősebben lobogott, mint valaha.

Argus így kívánt boldogságot nekünk:

– Boldog új évet, kedves gyerekek!

Széles mosollyal az arcán beszállt a hátsó ülésre, és hagyta, hogy én Angela mellett foglaljak helyet elöl.

Egy félreeső síkunyhóhoz hajtottunk, amelyet űrtestvéreim ideiglenes szállásként használtak.

Ott rögtönzött étkezést tartottunk, mielőtt Argus távozott.

Egy nehéz triálmotorkerékpárt hozott ki a garázsból, majd elberregett, hogy kissé járőrözzön és körülszimatoljon.

Megígérte, hogy késői reggelre visszatér.

Fel kellett tennem magamnak a kérdést, vajon valóban a biztonságunk érdekében ment-e el, vagy csupán azért, hogy nekünk, elválaszthatatlan szerelmeseknek elegendő időt biztosítson a meghitt együttlétre.

Mindenesetre Angela és én rendkívül hatékonyan használtuk ki az időt.

Alig akadt pillanat, amikor ne tartottuk volna egymást karjainkban.

A mennyországban éreztem magamat!

(Remélhetőleg ő is!)

Az öröm hullámai lemosták rólam azt a feszültséget, amely meneküléssel töltött éveim során felhalmozódott bennem.

Ígéretéhez híven Argus másnap reggel visszatért.

Sem fáradtság, sem gond nem látszott rajta.

Mögötte Don Miguel is megérkezett.

Átadott nekem egy borítékot, amely pénzt, hitelkártyákat, új igazolványokat tartalmazott új névvel, továbbá egy kitalált életrajz leírását és az ahhoz kapcsolódó további javaslatokat.

Egy bőséges reggeli után valamennyien beszálltunk a sportkocsiba, és vásárolni indultunk Banffba.

A legfontosabb cél az volt, hogy elegánsabb ruhatárat szerezzünk nekem.

Ezután élveztük a tájon átvezető körutazást, majd a napot kellemes vacsorával zártuk a Lake Louise partján álló luxusfaházban.

Argus közölte velem, hogy magasabb helyen úgy döntöttek, beillesztenek a „Földi Misszió” pszicheáni csapatába, mert biztonságomat másként már nem tudnák tovább garantálni.

Ha később nem lenne lehetséges visszatérnem eredeti földi életembe, elhatározhatnám, hogy véglegesen a Föderáció flottájának munkatársává válok.

A „Fogadóközpontban” is szolgálhatnék a Nova Terra bolygón, amely arra szolgál, hogy szükség esetén nagyszámú földi embert átmenetileg befogadjon, amennyiben evakuálás válna szükségessé.

Kezdetben Angelával együtt segédmunkatársként kellett részt vennem a pszicheáni földi műveletekben.

Közben Argus és a többiek egy UFO-ban álltak készenlétben, amely erre a célra mindig a közelben tartózkodott, hogy szükség esetén segítségünkre siethessenek.

A terv szerint lassan kelet felé kellett haladnunk.

Egy mozgó megfigyelőjárművel kellett biztosítanunk Kanada keleti területeit és az Egyesült Államok északkeleti részét.

A jármű egy különlegesen felszerelt Winnebago lakóautó volt.

Így hát ennek a feladatnak szenteltük magunkat, és közben szép időket éltünk át, mert álcázás céljából közösen nyaraló utazóknak kellett kiadnunk magunkat.

Később, 1980 folyamán Angelát és engem választottak ki az északkeleti terület állandó felügyelőpárjává.

Hivatalosan azzal bíztak meg bennünket, hogy letelepedett párként felügyeljük a „Nagy-tavak hálózatának” koordinálását, amely a nyugati félteke legfontosabb interdimenzionális átjárója.

Főhadiszállásunk a Niagara régióban található.

Mindketten irányítjuk és felügyeljük a földönkívüli űrforgalmat, ellenőrizzük a térséget, elhelyezzük a látogatókat, és felelősek vagyunk a lehallgatási, védelmi és álcázási műveletekért.

Ily módon mindketten nagyon elfoglaltak vagyunk – és emellett nagyon boldogok együtt.

Az űrflotta parancsnoksága nagyon elégedett volt azzal, hogy földi származású, befogadott pszicheániként a Nagy-tavak hálózatának „helyi koordinátorává” neveztek ki.

Előéletem és átélt kalandjaim kedvező helyzetbe hoztak ahhoz, hogy megfeleljek e feladat követelményeinek.

Ide tartozott a stratégia, a gyors parancsnoki döntéshozatal, a logisztika kiépítése, valamint másfelől a különféle trükkök, kifogások, védelmi és harci helyzetek kezelése.

Eredetileg is valami hasonló feladatra gondoltak velem kapcsolatban.

Viselkedésem mint „politikai messiás”, mint harciasan ide-oda száguldozó nyilvános bajkeverő, valamint menekülőként végrehajtott rögtönzéseim azonban messze felülmúlták legvadabb várakozásaikat.

Néha azon töprengek, vajon a távolabbi jövőben még magasabb feladatot szánnak-e nekem.

Hiszen gondosan felkészítenek valamiféle számomra érthetetlen célra, és molekuláris szerkezetemen dolgoznak, hogy várható élettartamomat a lehető legmagasabb, még értelmes és elviselhető mértékig meghosszabbítsák.

Ezen a ponton véget ér az elbeszélésem.

Rendkívül örülök, hogy végre kibeszélhettem mindezt magamból.

Végezetül még szeretném elmondani, hogy megtaláltam a nyugalmat és a békét, bármit is hozzon a holnap.

Az interdimenzionális átmeneti zónák („ablakrégiók”) jegyzéke:

Régió

Ország / kontinens

Megjegyzés

Ontario-tó

Kanada / Amerika

Erie-tó

Kanada / Amerika

Másodlagos ablak

Sziklás-hegység

Kanada / Amerika

Másodlagos ablak

Bermuda-háromszög

USA / Amerika

Svalbard

Norvégia / Európa

Spitzbergáknál

Góbi-sivatag

Kína / Ázsia

„Shamballah-ablak”

Mandzsúria

Kína / Ázsia

Északkelet-Kína

Japán-tenger

Japán / Ázsia

„Sárkány-háromszög”

Bass-szoros

Ausztrália / csendes-óceáni térség

Másodlagos ablak

Cook-szoros

Új-Zéland / csendes-óceáni térség

Másodlagos ablak

Déli-sark

Antarktisz

Hawaii-szigetek

USA / csendes-óceáni térség

 

A következő események a kanadai Ontario állambeli Grimsby Beach közelében, az Ontario-tó délnyugati partján történtek.

Már néhány nappal korábban egyre erősebb előérzetem támadt (nekem, Mágocsi Oszkárnak), hogy hamarosan kapcsolatba kerülök űrbéli barátaimmal.

Néhány éjszaka még arra is késztetést éreztem, hogy kihajtsak az Ontario-tó egy távoli pontjához.

Reméltem, hogy láthatom a víz fölött pulzáló éjszakai fények titokzatos táncát, amelyről a helyi sajtó gyakran beszámolt.

Január 17-én este, amikor televíziókészülékem füstölögve „kimúlt”, erős előérzettől vezérelve autóba ültem, és kihajtottam Toronto városából.

Az orrom után mentem, és egy ipari út mentén haladtam.

Grimsby Beachtől tíz kilométerre keletre megálltam, és egy ideig csendben ültem a kocsimban, miközben a nedves éjszaka széllökései tomboltak körülöttem.

Egy burgonyachipset gyártó cég fehér teherautója érkezett.

Egy fickó szállt ki belőle, odajött hozzám, és bekopogott az ablakomon.

Intett, hogy kövessem.

A gyenge fény ellenére azonnal felismertem.

Argus volt, a földönkívüli barátom.

Egy második autót is észrevettem, amely valamivel távolabb állt, járó motorral és kikapcsolt fényszórókkal.

Argust követve a hátsó rakodórámpán keresztül egyenesen a teherautó belsejébe léptem.

A belső teret mozgó kommunikációs központként rendezték be. Tele volt képernyőkkel, konzolokkal, felvevő- és optikai berendezésekkel.

A felszerelés arra a Winnebago lakóautóra emlékeztetett, amelyet a pszicheániak néhány évvel korábban használtak.

– Időről időre járművet kell váltanunk, hogy megőrizzük az álcánkat – magyarázta Argus, miután szívélyesen üdvözölt.

– Egyébként azt a kék autót, amelyet hátul láttál, Angela vezeti. Jelenleg őrködik.

Egy második férfi, aki a vezetőülés árnyékában ült, egy csésze forró kávét kínált nekem.

Maga Buzz Andrews volt az.

Argus folytatta a beszélgetést:

– Természetesen a különböző helyeken mindig akad néhány ellenséges alak is.

– Ezért jobb, ha egy csendes hétfő éjszaka elhagyatottságában találkozunk.

– Tudod, Oszkár, több napon át tartó pszichikai ösztönzésre volt szükség ahhoz, hogy elérjük, idejöjj.

– A hétvégék itt többnyire mozgalmasak. Sok szimatoló és gonosztevő járkál mindenfelé, akik zaklatják az UFO-megfigyelőket.

– Üdvözöljük azt a sok különféle kérdést, amely az elmúlt hónapokban eljutott hozzánk.

(Oszkár nyilvánvalóan gyakran visz magával találkozóira olyan aktuális kérdéseket tartalmazó listát, amelyet más UFO-kutatók és érdeklődők bíztak rá.)

– Ha a körülmények megengedik, minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy valamennyire megfelelő választ adjunk rájuk.

– Úgy tűnik, ezeknek a barátoknak és munkatársaknak a többsége jól fejlett intuitív képességekkel rendelkezik.

– Sok mindent előre megsejtenek, és ez a képesség még erősebbé válik.

– Ezt azáltal is megállapíthatjuk, hogy időnként megfigyeljük beszélgetéseiket – tájékoztatott Argus.

Ezután két órán keresztül megvitattuk a Buzz Andrews űrodüsszeiáját bemutató könyv előrehaladását.

Ez a megbeszélés volt kapcsolatfelvételünk fő oka.

Számomra hasznosnak és gyümölcsözőnek bizonyult, mert éppen néhány nappal korábban sikerült befejeznem az első kéziratot.

Arra kértek, hogy hat nappal később ugyanazon a helyen jelenjek meg.

Ismét nedves és barátságtalan idő volt.

Ezúttal rövidre foghattuk a könyvről szóló megbeszéléseket, így maradt időnk általános kérdések megvitatására is.

Argus nevek említése nélkül így szólt:

– Megfigyeltük a kutatók és megfigyelők élénk tevékenységét a Niagara-félsziget mentén és a régió más részein a hétvége folyamán.

– Rendkívül éberek voltak, és mindent észrevettek. Néhányan még gyakran a válluk fölött is hátrapillantottak.

Találkozónk végén Argus a következő, bizonyos jelentőséggel bíró üzenetet adta át nekem, amelyet tovább kellett adnom barátainknak, támogatóinknak és az érdeklődőknek:

– Mi, a barátságos űrhatalmak, az elmúlt években nagyon gyakran figyeltük meg, ahogyan a sötét erők megfélemlítő zaklatásoknak és pszichikai támadásoknak vetették alá barátainkat, a fénymunkásokat, az UFO-kutatókat és a hozzánk közel álló helyeket.

– Súlyos veszély eseteit kivéve nem avatkozunk közbe, noha többnyire urai vagyunk a helyzetnek.

– Ehelyett inkább arra törekszünk, hogy a sötét ügynököket előcsalogassuk a rejtekhelyükről.

– Ilyenkor ugyanis automatikusan elvezetnek bennünket összekötőikhez.

– Ily módon sikerült működésképtelenné tennünk műveleti hálózatuk jelentős részét.

– Sajnáljuk, hogy barátainkat csaliként kell felhasználnunk, de ezt a „tisztogatási munkát” nem lehetett elkerülni.

– Ehhez hozzájárul, hogy néhányan közületek felajánlották segítségüket a „kozmikus gonosz” elleni harcban.

– Ezért nem volt minden hiábavaló.

– Sokan közületek jelentősen megerősödtek, és e kihívások és nehézségek révén szükséges és elkerülhetetlen megtisztulási folyamaton mentek keresztül.

– Mindez hozzájárul ahhoz, hogy a „bolygószintű egyensúly” a Fény irányába tolódjon el.

– Sajnos a „gonosz” különböző megjelenési formáiban még mindig itt van, az ellenkezőjét állító híresztelések ellenére.

– Egyesek azt próbálják sugallni, hogy a sötét oldalról szóló ismeretek csupán üldözési mániából fakadnak.

– Valóban így lenne?

– Nézzetek körül, mi történik a világban!

– Tényleg azt hiszitek, hogy ez a sok értelmetlen gonoszság és erőszak, valamennyi globális és személyes katasztrófa csupán véletlen esemény?

– Most a próbatételek és szenvedések idejét éljük, mert a korszak lejárt.

– Az egyetlen kérdés a mikor és a hogyan.

– A „vég”, vagy helyesebben az „újrakezdés” bármikor bekövetkezhet 1984 és 1996 között, legkésőbb 1999-ig.

– 1984 után űrföderációnk már nem fog különösebben erőfeszítéseket tenni a globális katasztrófák megakadályozására.

– Ehelyett más űrhatalmakkal közösen a jóakaratú földi emberek gyors, tömeges evakuálására helyezzük a hangsúlyt, hogy bármikor készen álljunk, amikor „üt az utolsó óra”.

– A következő évek hatalmas „felgyorsulást” hoznak a világotokba.

– Ez az egyéni életben és a globális ügyekben egyaránt megmutatkozik majd.

– Sokkal több drámai esemény, alapvető változás, társadalmi felfordulás és katasztrófa lesz az egyik oldalon, a másikon pedig különös észlelések, találkozások és felismerések.

– Ez az időszak ezért régóta várt válaszokat és megoldásokat is hoz majd sok kérdésre és problémára.

– Barátaink és támogatóink felkészültek lesznek, ezért nyugodtan és emelkedett lélekkel fogadják majd mindezt.

– Tőletek személyesen azt várjuk, hogy rendezzétek ügyeiteket, hagyjátok ragyogni a „Fényeteket”, és segítsetek másokon.

– Ha különleges feladatot szántak nektek, a megfelelő időpontban megkapjátok a szükséges telepatikus vagy intuitív információkat.

– Néha kisebb útmutatásokat és jeleket is kaptok a mindennapi életetekben.

– Az idő nagy részében nem tudunk minden érintettet nyílt és személyes kapcsolatfelvétel útján értesíteni.

– Mindenkiben, legbelül, ott van a saját személyes vezetése.

– Használjátok!

– Bennetek rejlik az erő.

Fényben és harmóniában,

ARGUS

(Az eredeti angol kiadás, Odyssée in UFOs: The Buzz Andrews Story & Beyond my Space Odyssée in UFOs címmel, 1984-ben jelent meg a Quest Group Publications kiadásában, Torontóban, Kanadában. A német fordítás első kiadása 1986-ban jelent meg az ASSIS kiadónál, a svájci Saxetenben; a második kiadás 1996-ban a jogutód Ventla-Verlagnál, a németországi Güterslohban.)

 

MELLÉKLET

A főszövegben nem szereplő anyagok; a fel nem használt szöveg- és képrészletek jegyzéke

102. oldaltól: Figyelembe nem vett szövegrészek:

(...) Az egyesített világkormányzati csoport létrehozásáról szóló konferencián (1976 májusában, az arizonai Nogalesben) David Rockefeller, Brezinski elnöki tanácsadó, valamint néhány szovjet nagykutya elnökölt.

Felmerül a kérdés: a Rockefellerek kommunista kémek, vagy éppen fordítva, a kommunisták a Rockefellerek alkalmazottai?

Ebben az összefüggésben érdekes lehet két esemény „véletlen” egybeesése 1964 októberében: Rockefeller „szabadságra” Moszkvába utazott. Néhány nappal később Hruscsov szovjet miniszterelnököt visszahívták szabadságáról, hogy közöljék vele: eltávolították a kormányból.

Vajon kinek van akkora hatalma, hogy egy teljhatalmú diktátort leváltson? Vagy Rockefeller csupán egy kellemetlenné vált alkalmazottját bocsátotta el?

(Vö. Gary Allen None Dare Call It Conspiracy – „Senki sem meri összeesküvésnek nevezni” – című könyvével.)

(...) Richard S. Shaver az Alien Critics 1974. májusi számában figyelmeztetett arra a romboló hatásra, amelyet egy rezgés okoz. Ezt a rezgést a legújabb rockhangzásnak álcázzák, és meglehetősen bénító hatást fejt ki.

(...) Brad Steiger a Satans Assassins (1971) című művében azt a gondolatot vizsgálta, hogy a viselkedési minták befolyásolása szerepet játszhatott az 1960-as évek bomlasztó zavargásaiban és politikai gyilkosságaiban.

John F. Kennedy végzetes dallasi látogatása idején a Dealey Plazán számos MIB-et figyeltek meg.

(...) Alkalmanként egy ilyen sötét úr elhatározhatja, hogy megtestesült formában, vagyis hús-vér testben kíván tevékenykedni (ahogyan az egykori „Darth Vader” is, aki valóban létezett).

129–130. oldal: Oszkár Mágocsi „Űrodüsszeiájának” rövid összefoglalása a Buzz Andrews-történet olvasói számára.

137–139. oldal: A pszicheáni szimbólumok és jelvények leírása:

Az 1. ábra a pszicheáni medált mutatja eredeti méretében. Arany nyakláncon viselik.

A jelek kiemelkedő aranyból készültek, rézoxidból kialakított, patinazöld háttéren. Ez a szín az Argona égboltjának színe az ikernapok lenyugvása után.

Ezt az ékszert néhány barátságos földönkívüli viseli, akik a Földön teljesítenek szolgálatot.

Földi használata már régebbre nyúlik vissza.

A minta a pszicheáni cselekvési és munkamódszert jelképezi.

Ennek során szerves, technikai és paranormális eljárásokat és módszereket alkalmaznak a kívánt eredmény eléréséhez.

Alkalmazott tudományról és metafizikáról van szó, amely fejlett tudatosság révén valósul meg.

A 2. ábra az alkalmazott metafizikát ábrázolja: AUM (vagy OM).

Ez a Kelet ősi spirituális szimbóluma.

Tükörképként az anyag energiává alakítását (és fordítva) jelképezi:

\[ E=mc^2 \]

(E = energia, m = tömeg, c = a fény sebessége.)

Az átrendezett szimbólumokkal a következőket szemlélteti:

Lássátok: az anyag, az energia, a paranormális jelenségek, a transzcendentális rejtett erők és folyamatok mind különböző megnyilvánulásai annak az egységes, mindent átfogó rendszernek, amelyet kozmosznak nevezünk, és amelyet a medálon a kör jelképez.

A fejlett tudatossággal rendelkező lények ezeket a különböző megnyilvánulásokat vagy segédeszközöket kombinálva, illetve egymással felcserélhető módon használják.

Ezt a körülölelő háromszög jelképezi.

A Hollow Hassle egy híreket közlő kiadvány, amelynek célja a Föld belsejébe vezető bejárat megtalálása.

1982. februári számában a hopi indiánok egyik szimbólumát közölték.

A középpontban egy olyan minta található, amely majdnem a pszicheáni szimbólum fordítottja.

Ugyanezen folyóirat 1983. februári számában Phyllis Dixon Hall (Új-Zéland) beszámolóját jelentették meg:

„1973 októberében álmomban megmutattak nekem néhány szimbólumot, amelyeket ebben az életemben korábban soha nem láttam.

Lenéztem egy személyre. Tonzúrája és csuhája miatt szerzetesnek tűnt.

Egy régi kőépület mellett állt, és madarakat etetett.

Mellette, a fűbe vágva, ott volt a minta (4. ábra).

Ez teljesen lekötötte a figyelmemet.

Különféle könyvekben kezdtem kutatni, míg végül megtaláltam a magyarázatot.

Ez a Lemuriában vagy Mu földrészén található templomok szentélyének egyik domborműrészlete.

„UIGUR”-nak nevezték.

Ez egy északi írásjel, amelynek jelentése:

Az igazság temploma, amelyet a Napnak szenteltek, és amely az anyaország (Mu vagy Murror) joghatósága alá tartozik.

Az információ Hans Stefan Stantesson Understanding Mu című könyvéből származik.

Teljesen lehetségesnek tűnik, hogy a hopi indiánok történelmük során megőrizték a szimbólum egyes részeit, majd legendáik alapján újabb részekkel egészítették ki.

Tibetben természetesen szintén léteznek feljegyzések Mu ezen szimbólumáról.

Úgy tűnik, hogy az űrlények által viselt hasonló szimbólumok egybeesése megerősíti azt, amit közöltek velünk: hogy ezek a szimbólumok szintén a Földről származnak.”

140–143. oldal: Egy fejezet, amely témáját tekintve egyik másik fejezethez sem illeszkedik, ezért nem lehetett a főszövegben figyelembe venni.

ÉN VAGYOK és én

(Az „I AM” állítólag a metafizikai tanulmányok intézete a Madoc városában található campuson.)

1980 augusztusának vége felé Torontóban néhány kellemetlenül forró és fülledt napot éltünk át.

Az időjárás a zivatarok küszöbén állt, távoli villámlások kíséretében.

Mindenesetre nem kedvezett a különösebben nyugodt és mély alvásnak.

Különösen kellemetlen volt az augusztus 31-ről szeptember 1-jére virradó éjszaka.

Hajnali három órakor a feleségem olyan szavakkal ébresztett fel, mintha éppen rémálomból riadt volna fel:

– Látod azt a fényt, amely a mennyezeten keresztül besüt? Biztosan UFO-k azok, amelyek valamit közölni akarnak velünk. Vajon mit akarhatnak?

Bár semmi szokatlant nem láttam, éreztem valami idegen jelenlétét.

Ekkorra teljesen felébredtem, miközben a feleségem ismét mély álomba merült.

Felkeltem, és a sötétben kitapogattam az utat a földszinti konyhához, hogy oltsam a szomjamat.

A macskánk is ébren volt.

A nyitott konyhaablak párkányán ült.

Készen állt a harcra vagy a menekülésre, és valamire vagy valakire fújt odakint.

Hamarosan rémülten elugrott, hogy elrejtőzzön.

Amikor kinéztem a sötét ablaknyíláson, észrevettem, hogy a levegő csillog.

Egy kísérteties emberi alak kezdett formálódni, és rám nézett.

Úgy nézett ki, mint Quentin, az űrbéli barátom szelleme.

Ijedtemben elejtettem a poharat, és a limonádé végigömlött a pizsamámon, amikor Quentin jelenése beszélni kezdett:

– Ne vedd olyan komolyan, nem szellemet látsz.

– Ez egy élő holografikus közvetítés a világ déli féltekéjéről.

– Egy személyes találkozás jobb lett volna, de a körülmények kedvezőtlenek.

– Néhány héttel ezelőtti látogatásod előtt a madoci I AM-campuson nem sikerült telepatikus úton tájékoztatnunk téged.

– Mivel jelenleg a Hold utolsó negyedébe lépünk, úgy döntöttünk, hogy a jobban alkalmazható holografikus módszerrel dolgozunk.

– A holdfázisokkal kapcsolatos légköri és pszionikus megfontolások mellett szimbolikus jelentőség is fennáll.

– Hamarosan belépünk a Föld előkészületi szakaszának utolsó negyedébe, mielőtt kezdetét veszik a viharos rezgésváltozások.

– Az I AM tagjai hamarosan évfordulót ünnepelnek, és előkészületi ciklusuk nyolcadik, egyben utolsó évébe lépnek.

– Ezt az évet követően megkezdik tulajdonképpeni munkájukat.

– A magasabb oktáv működése radikálisan felerősödik.

– Előtte azonban a következő év (1981) jelentősen megnövekedett tudatosságot hoz számukra.

– Az események felgyorsulnak.

– Új módszerek és elképzelések jelennek meg. Belső és külső nyomás, kollektív és egyéni próbatételek következnek.

– Az ezekre a jóslatokra vonatkozó útmutatásokat és részleteket szeptember végi születésnapi ünnepségeik során magasabb szférákból fogják „leközvetíteni”.

– Ebben az időszakban sok lény lesz jelen, néhányan UFO-kban is.

– Pontosan úgy lesz, mint hét évvel ezelőtt, amikor ugyanazok a személyek tanúi és segítői voltak az I AM-tagok „megszületésének”.

– Az I AM-központokba viszonylag könnyű bejutni és ráhangolódni a megfelelő frekvenciára, mert ott számos kristályos ásványi lelőhely található.

– E helyek kiválasztását nem bízták a véletlenre.

– Az ásványokban gazdag sziklák védelmező és tápláló éteri pajzsot hoznak létre.

– Egyúttal „akkumulátorokként” és „visszacsatoló kondenzátorokként” szolgálnak a magasabb frekvenciájú energiák számára.

– A kristályok más összefüggésekben is fontosak, amelyeket már az atlantisziak is ismertek.

– Ma sok földönkívüli és magasabb dimenziókból származó, nagyobb típusú UFO rendkívül széles körben használ kristályokat dimenzióváltáshoz, antigravitronokhoz, pszichikai kommunikációhoz és más célokra.

– Azt akarjuk, hogy az I AM-hez tartozó barátaid kutatásokat kezdjenek a kristályok „ezoterikus erejével” kapcsolatban.

– A kristályok hatásai lényegében a következők:

  • Az emberek által létrehozott, összpontosított energiák felerősítése.
  • Adó- és vevőberendezésként való működés más szférákkal történő kommunikációhoz.
  • Magasabb rezgések átalakítása.

– A kutatást szerényen, egy nagy, nyers ásványdarabbal kellene kezdeni (grépfrút nagyságúval vagy annál nagyobbal).

– A darabot körülbelül egy méterrel a talaj fölött kell elhelyezni, ülő emberek körének közepén.

– Szaküzletekben, kőbányákban és más helyeken keressetek ilyen ásványdarabot.

– A csoport kísérletezéssel – érzékeléssel, meditációval, koncentrációval, különféle megvilágításokkal és hangokkal, a hangoktáv változtatásával, esetleg még elektronikus visszhanggal is – képes lesz kiválasztani egy megfelelő kristályos ásványdarabot, vagy akár többet is.

– Ha szükségesnek bizonyul, a megszokott csatornákon keresztül útmutatást biztosítunk.

– A jelenlegi időpontra ennyi az egész.

– Boldog évfordulós ünnepséget!

– Az üzenet vége.

Quentin képe elhalványult.

Semmi sem maradt utána, csupán az ablak előtti sötétség és a szívemben kavargó izgalom.

Erős késztetést éreztem arra, hogy visszamenjek az ágyba, bár azon töprengtem, vajon képes leszek-e elaludni.

Az álmosság azonban lassan elhatalmasodott rajtam, és hamarosan elaludtam.

Másnap reggel csak az üres limonádéspoharat találtam az éjszakai esemény egyetlen kézzelfogható tanújaként.

Néhány nappal később megpróbáltam Quentin szavait papírra vetni.

Nehézség nélkül sikerült rögzítenem a lényeget.

1980. szeptember 18-án, nem sokkal este tizenegy óra után, munkahelyemen telefonhívást kaptam.

A férfihangról felismertem pszicheáni űrbéli barátaim közvetítőjét:

– Azt szeretnénk, hogy ma éjszaka, miután befejezted a munkádat, eljuttass számunkra egy levelet a rendeltetési helyére.

– Ez számodra negyvenöt perces kerülőt jelent.

– Sajnáljuk a terhelést, de a jelenlegi körülmények között ez a legjobb módja az üzenet kézbesítésének.

– A levelet hazafelé menet fogod megkapni.

– „Nem minősített anyagról” van szó, és nyilvánosságra hozható.

– Nem ragaszkodunk ahhoz, hogy az információk továbbra is titokban maradjanak. Csak az ellenzék akarja ezt.

– Nem számítunk azonban beavatkozásukra, mert semmit sem tudnak erről a lépésről.

– A biztonság kedvéért ennek ellenére légy óvatos, és ügyelj arra, hogy ne kövessenek.

– Légy bátor, mert ezt a telefonvonalat jelenleg nem figyelik.

Amikor távoztam a munkahelyemről, a levelet lezárt autóm vezetőülésén találtam.

A lezárt borítékra írógéppel a következő szavakat írták:

„Északkeleti UFO-kutató Társaság”.

Ennek a csoportnak csak egyetlen képviselőjét ismertem.

Ezért kihajtottam Mississaugába, és valamivel éjfél után bedobtam a levelet a postaládájába.

A levél tartalma:

„Csoportotok helyesen ítélte meg a helyzetet.

Az Erie-tó fölött létezik egy kisebb átjáróablak.

A tó veszélyes nyugati partvidékének közelében található.

Néha egészen Dunkirkig kiterjed.

Ezt a jelenséget a környék lakói ősidők óta „Devils Mood”-nak, vagyis „Az ördög szeszélyének” nevezik.

Az ablak előre nem látható módon, szabálytalan ritmusban hirtelen aktiválódik, és különös hajó- és repülőgép-szerencsétlenségeket, illetve eltűnéseket okoz.

Ezen az ablakon keresztül mindig is sok UFO repült be és ki.

Többségük személyzet nélküli volt, vagy egyenesen ellenséges természetű.

A veszélyek és a kiszámíthatatlan megjelenés miatt a pszicheániak ezt az átjárót alig használják.”

164–165. oldal: Kérdések és válaszok

A fejezet kérdései Ontario aktív UFO-kutatóitól származnak.

Amit itt olvashatnak, általános érdeklődésre tarthat számot azok körében, akik az UFO-rejtéllyel foglalkoznak.

A válaszok a pszicheániaktól származnak.

Kérdés: Hogyan lehet UFO-utazáson részt venni, vagy kapcsolatot teremteni?

Válasz: Ismételten kérik tőlünk a személyes utazás lehetőségét.

Mi a kapcsolatfelvételek szükségessége alapján dolgozunk.

Nem tehetünk ígéreteket, de kívánságaitokat megőrizzük emlékezetünkben, arra az esetre, ha...

Hogyan illeszkednek a Plejádok az UFO-jelenségek világába? (És tulajdonképpen honnan származnak az egyiptomiak? – Úgy tűnik, a kérdésnek ezt a részét elfelejtették; Willfort.)

A Plejádok és az Orion jelentik a földi emberiség múltjával fennálló kozmikus kapcsolatokat.

Az egyiptomiak szintén Atlantiszról származnak (ezt Edgar Cayce és mások részletesen kifejtették).

Atlantisz pusztulása után a különböző rasszokhoz tartozó túlélők (kelták, sumérok, inkák, maják) szétszóródtak a Földön, ahol a felemelkedő papi kasztok visszaéltek az ősi ismeretekkel és módszerekkel, hogy saját hatalmukat megszerezzék.

Hány „látogató” tartózkodik a Földön?

A Földön küldetést teljesítő pszicheániak és az ellenséges erők személyzetének létszáma egyaránt csekély.

Feladatuk főként a megfigyelésre és a béke fenntartására korlátozódik.

Ez összhangban áll a Föderációnk (a pszicheáni és baráti rendszerek), valamint az „Birodalmi Szövetségnek” nevezett ellenzéki politikai frontszervezetek (az ellenséges sötét hatalmak) között létrejött régi „fegyverszüneti megállapodás” rendelkezéseivel.

A megállapodások megkerülése gyakori, de különösen a gátlástalan „Feketék” esetében nehéz bizonyítani a jogsértéseket.

Mit jelentenek az Ontario-tó fölött látható számos narancssárga fények?

A tó fölött zajló élénk UFO-forgalom futárjáratokat, utánpótlásszállítást szolgál, vagy azt, hogy ezt a rendkívül fontos megközelítési útvonalat megóvják a támadásoktól.

1981. november 3-án UFO-t észleltek az ontariói Waterdown fölött. Pszicheáni eredetű volt?

Az UFO, amelyet megfigyeltél, egy személyzet nélküli ellenséges szonda volt.

Ugyanezen a napon az UFO Toronto városától északra felrobbant.

Egy pszicheáni keresősugár találta el.

Ez implóziót idézett elő, vissza egy másik dimenzióba.

Ezért nem hullottak roncsdarabok a földre.

Lehallgatják-e a telefonbeszélgetéseket, és ha igen, kik?

Minden kutató telefonját alkalmanként a jó és a rossz oldal egyaránt lehallgatja.

Ezt a megfigyelést automatikus berendezések végzik, amelyek jelet adnak, ha UFO-król beszélnek.

Ezután egy kezelő bekapcsolódhat, és belehallgathat a beszélgetésbe.

Milyen típusú földönkívüliek ellenséges természetűek?

Különféle formákban és alakokban jelennek meg.

Általános útmutatás: viselkedésükről felismerhetitek őket.

Mielőtt közelednétek hozzájuk, figyeljetek az előérzeteitekre.

Mindig legyetek nagyon óvatosak.

Ha kétségeitek vannak, fussatok, ahogy csak a lábatok bírja!

(Pontosan! A saját bolygónkon kell idegen teremtmények elől menekülnünk! Hát idáig jutottunk!)