Mágocsi Oszkár
A galaktikus utazásom: Buzz Andrews
története
Fordító megjegyzése:
A fordítás a német nyelvű Mágocsi, Oszkár: Die
Buzz-Andrews-Story c. könyv http://www.vielewelten.at/ebooks_de.htm oldalon megtalálható PDF változata
alapján készült. Az angol eredeti címe: Mágocsi, Oszkár: Odyssey in UFOs: The
Buzz Andrews story
A német nyelvű PDF változatban található
tartalomjegyzék fejezetei a szöveg további részében nincsenek jelölve, mivel
azok a PDF változatból is hiányoznak.
A fordításban zárójelben és dőlt betűkkel jelölt
részek a német nyelvű PDF változat szerkesztőjének megjegyzései.
Tartalomjegyzék
|
Veszély Manhattanben |
|
Repülés Pikes Peakből |
|
Ifjúkor és képzés |
|
Találkozások |
|
Űrbárka |
|
Földönkívüli élet |
|
A téren túl |
|
Átmeneti viharok |
|
Namsosnál; a NATO és a Varsói
Szerződés reakciója |
|
A MIB-erőd megsemmisítése |
|
Menekülés közben |
|
Utószó |
|
Szörnyű éjszaka Grimsby Beachen |
|
Melléklet |
A Buzz
Andrews-történet
E beszámoló
szerzőjét (Mágocsi Oszkárt) a földönkívüli lények „a tudás és a bölcsesség
iránt tanúsított figyelemre méltó kíváncsisága” miatt magukkal vitték egy
„BEAVATÁSI UTAZÁSRA” a világűrbe. Az alábbi történet eredeti elbeszélője – Buzz
Andrews – többször is keresztezte az utamat ezen az 1975-ös „űrodüsszeián”.
Buzz a
„harcművészetek beavatottja”; azon az űrutazáson a „történelmet alakító hős”
szerepét játszotta. Rendkívül nagy energiájú pszichikai képességei miatt a
földönkívüliek a gondjaikba vették, és mind a mai napig az „INTERDIMENZIONÁLIS
SZABAD VILÁGOK FÖDERÁCIÓJÁNAK” szolgálatában áll.
1981
augusztusában, egy titkos találkozón űrbéli barátaim „felszólítottak” arra,
hogy Buzz Andrews diktálása alapján írjam meg és adjam ki ezt a könyvet; csak
jóval később értettem meg, hogy ez a megbízatás számomra is próbatételt
jelentett.
Az ügy akkori
titokban tartásának szükségessége és a kiadás sürgőssége mára már elveszítette
jelentőségét, mivel a politikai körülmények azóta jelentősen megváltoztak. Ezt
a kalandos beszámolót nyilvánosságra kellett hozni, hogy érthetővé váljanak az
elmúlt évek világszerte tapasztalt különös eseményei.
Ez a kötet azonban
mindenekelőtt azoknak a fáradhatatlan keresőknek szól, akik szorgalmas munkával
igyekeznek darabról darabra összeilleszteni a „kozmikus kirakós játékot”.
Először
következzenek az előzmények:
Amit az
alábbiakban leírok, 1980 júliusában történt Manhattan keleti 30. utcájában, a
New York-i Fifth Avenue közelében.
Éppen kiléptem egy
neves UFO-kutató lakásából, akivel előzőleg telefonon egyeztettem találkozót,
amikor hirtelen egy férfi jelent meg mellettem, és az utca túloldalán álló
lakóautóra mutatott. A jármű mögötti járdához vezetett; a lakóautó egy
ezüstszínű sportkocsi és egy üres, sárga taxi között parkolt.
A felismerés
hulláma öntött el: a férfi Argus volt, az űrbéli barátom, akivel évekkel
korábban egy sor UFO-találkozás során ismerkedtem meg. Teljesen változatlannak
látszott, bár ezúttal kissé kopottasan volt öltözve – egy taxisofőr stílusában.
Széles mosollyal
szólított meg:
– Meglepődtél, mi?
Nem találtunk más módot a kapcsolatfelvételre, csak ezt – kérlek, bocsáss meg.
Ráadásul nagyon kevés időnk van, és még most is hemzseg itt az „ellenzék”
embereitől.
(Vagy politikailag
nem tartják helyesnek, hogy az ellenségeket „ellenségnek” nevezzék, vagy azt
akarják, hogy magunk alkossunk ítéletet – mindenesetre többnyire csak
„ellenzékről” beszélnek.)
Tekintetem követte
kezének jelző mozdulatait; megértettem, hogy a „MIB” jelenlétére akar
figyelmeztetni.
Abban azonban nem
voltam biztos, hogy megjegyzése csupán általánosítás volt-e, vagy azokra a
rendkívül gyanús tevékenységekre utalt, amelyek a rövid háztömb mindkét végén
zajlottak.
Egy nagy, fekete
autó félig benyúlva parkolt az utcánkba, a Fifth Avenue kereszteződésénél; a
másik végén, a Madison Avenue kereszteződésénél pedig egy „Bell Telephone”
jelzésű szervizkocsi állt egy nyitott akna közelében. Munkások
sürögtek-forogtak ott – az egész egy rosszul álcázott MIB-akciónak tűnt.
– Semmi okod az
izgalomra vagy a félelemre – mondta Argus. – Teljes védelem alatt állunk, még
az esetleges lehallgatási kísérletekkel szemben is. Ez a lakóautó az
átalakított földi parancsnoki járművem; az UFO-k után ez a következő legjobb
közlekedési eszköz.
– Én magam az
„utóvéd” szerepét töltöm be, és ezt a sárga taxit vezetem; barátnőnk, Angela,
aki a névtelenség megőrzése érdekében csak a hátát mutatja, elegáns
sportkocsijával előttünk halad.
– Rettenthetetlen
Buzz Andrewsunk, túlzó álruhájában, jelenleg ennek a Winnebago földi járműnek a
„kapitánya”.
Argus a lakóautó
kormányánál ülő férfira mutatott: hatalmas kalapjával és bozontos, fehér
szakállával inkább egy vidéki suttyónak látszott.
– Mint tudod –
folytatta Argus –, már régóta tervezzük, hogy találkozzatok. Buzz szeretné
elmesélni neked UFO-kalandjait, hogy lejegyezd és közzétedd őket. Mindeddig az
ellenfél meghiúsította azokat a próbálkozásainkat, amelyekkel biztonságos
találkozót igyekeztünk megszervezni, ráadásul más, rendkívül sürgős feladatok
is lekötöttek bennünket.
– Hamarosan
azonban sikerül elérnünk, hogy találkozhass Buzz-zal. Addig viszont titokban
kell tartania a személyazonosságát. Ő a legkeresettebb személy, nemcsak az
ellenfelünk, hanem különböző országok titkosszolgálatai számára is.
– A kormányzati
körökben magas pozíciót betöltő személyiségekkel fenntartott kapcsolataink
révén dolgoztunk ezen a problémán, és reméljük, hogy amnesztiát tudunk
kieszközölni Buzz számára. Emellett azért is küzdöttünk, hogy ügyeink általános
támogatást kapjanak, és reméljük, sikerül elérnünk földi jelenlétünk hivatalos
elismerését.
– Óriási
problémánk azonban az, hogy az ellenzéknek rendkívül magas beosztású
munkatársai és támogatói vannak. Jelenleg New Yorkban tartózkodunk, hogy
kapcsolatokat építsünk ki néhány külföldi ENSZ-képviselővel. Ezért gondoltuk
úgy, hogy ezt az alkalmat kihasználva veled is találkozhatnánk.
– Hogyan
találtatok meg? – kérdeztem.
– Megkönnyítetted
a dolgunkat – és az ellenzékét is! – válaszolta Argus. – Néhány héttel ezelőtt
telefonon beszéltél a Mississaugában élő kollégáddal, hogy találkozót
szervezhess ezzel a New York-i UFO-kutatóval. Mi figyelemmel kísértük a kutató
telefonszámára érkező hívásokat, így megtudhattuk a találkozód időpontját és
helyszínét.
Ostobának éreztem
magam! Gondolhattam volna, hogy az UFO-kapcsolatokkal rendelkező embereket
barát és ellenség egyaránt megfigyeli.
Tekintetem az
Argus mellkasán függő medálra tévedt. Észrevette, hogy azt bámulom, és így
szólt:
– Tudjuk, hogy ez
a pszicheáni medál még mindig nagyon lenyűgöz téged.
(Egy háromszögbe
foglalt körben elhelyezkedő OM-szimbólum: △
+ ○ + = Felfelé irányuló
fejlődés spirituális fegyelem, erkölcsös életmód, valamint különféle elősegítő
gyakorlatok és módszerek révén.)
Argus egy
összetekert újságért nyúlt a kocsiban, majd kivette.
– Ne nyisd ki,
amíg egyedül nem vagy, biztonságos helyen. Öt fénymásolatot találsz benne a
medál illusztrált leírásáról, valamint öt példányt a Nagy-tavak térképéből. [Fordító
megj.: Ezekről képek Mágocsi Oszkár 2. könyvében találhatók]
– Ezeken láthatod
a víz alatti UFO-támaszpontjainkat, amelyek létezését az északkeleti és a
stratfordi csoport tagjai már régóta feltételezték. Ezek a csoportok jó munkát
végeznek: nyomokat követnek, és információkat hoznak nyilvánosságra.
– Veled is nagyon
elégedettek vagyunk. Az én űrodüsszeiám - Utazás egy másik galaxisba című
könyved és újabb, merész publikációs vállalkozásaid (valószínűleg
UFO-szakfolyóiratok számára írt cikkekre utal) termékeny talajra hullottak.
– Most pedig a víz
alatti leszállóhelyekről. Ezek olyan helyeken találhatók, ahol természetes
átmeneti régiók vezetnek más dimenziókba. Ezeket úgynevezett „ABLAKOKNAK”
nevezzük.
– Az amerikai
Nagy-tavak hatalmas víztömegei védőpajzsként működnek a túlzott agresszió,
erőszak és nyugtalanság okozta pszichikai szennyeződéssel szemben. Ezek az
óriási édesvíztömegek egyedülállóak a Földön, ezért több támaszpontot is
fenntartunk a tavak vizében. Ontario e déli vidékén ezért különösen valószínűek
az észlelések.
– És mi a helyzet
a személyes kapcsolatokkal és találkozásokkal az ezen a vidéken élő megfigyelő
barátaink számára? – nem tudtam megállni, hogy közbe ne szóljak.
– Tisztában
vagyunk azoknak a barátainknak a kívánságaival, akik meg is érdemelnének egy
ilyen találkozást – felelte Argus. – Meg fogjuk találni a megfelelő módot és
időpontot, bár ez nem olyan egyszerű.
– Világszerte
további egymillió barátunknak vannak hasonló kívánságai. Őket is figyelembe
kellene vennünk. Ehelyett azonban több ezer katonai, politikai,
tömegtájékoztatási és ellenzéki művelettel kell foglalkoznunk.
– És akkor még nem
is beszéltem az interdimenzionális utánpótlás problémáiról és különféle egyéb
tényezőkről.
– Bár az itteni
tevékenység egyre mozgalmasabbá válik, mindössze maroknyi pszicheán van ide
vezényelve dolgozni. Ennek ellenére igyekszünk a lehetőségeinkhez mérten a
legtöbbet megtenni kutató barátaink érdekében.
Bár figyelmesen
hallgattam, tekintetem mindenfelé elkalandozott, még az autók rendszámtábláira
is.
Angela
sportkocsiján piros, új-mexikói rendszámtábla volt, a Winnebagón pedig
Washington állam zöld rendszámtáblája.
Argus észrevette,
hogy a szemem ide-oda jár, és megjegyezte:
– Felejtsd el a
rendszámtáblákat! Mind hamisak. Arról nem is beszélve, hogy akkor sem árulnál
el bennünket, ha közzétennéd a rendszámainkat.
– Erről jut
eszembe valami, amit még el kell mondanom neked. Kérlek, senkinek ne szólj
egyetlen szót sem a mai találkozásunkról! Úgy értem, augusztus közepéig ne,
vagyis a Demokrata Párt nyilvános országos gyűlésének befejezéséig.
– Túl sok minden
forog kockán a politikai befolyásolásunk miatt, amely időnként még egy kis
„karcsavarást” is magában foglal. Nem engedhetjük meg, hogy információk
szivárogjanak ki, mert néhány magas rangú támogatónkat az ellenzék már most is
gyanúsnak tartja.
(Az Egyesült
Államok Demokrata Pártjával való kapcsolatot az etikai különbségek miatt nehéz
elképzelni. Másrészt azonban Carter, az Egyesült Államok demokrata párti elnöke
nyilvánosan elismerte, hogy személyesen látott UFO-t.)
– Rendben van.
Tehát a kongresszus utánig egyetlen szót sem szólok, utána viszont szabadon
beszélhetek, és továbbadhatom a fénymásolatokat? – kérdeztem.
– Pontosan.
Tulajdonképpen éppen erre akartalak megkérni. Addig az időpontig mindent tarts
vissza, utána pedig mi egy másik területen fogunk tevékenykedni.
– Ha itt
befejeztük az ENSZ-szel kapcsolatos ügyeinket, Washington D. C.-be utazunk,
hogy találkozzunk egy velünk rokonszenvező képviselővel. Ezután tovább kell
mennünk Texasba, hogy segítsünk egy közelgő katasztrófa során, vagy akár
teljesen megakadályozzuk azt.
– Gondolom,
valahogy úgy, ahogyan Washington államból ide is elrepültetek. Hogy viselkedik
a Mount Saint Helens vulkán?
Argus így
válaszolt:
– Pillanatnyilag
meglehetősen nyugodt. A legrosszabb azonban még hátravan. Az egyik legnagyobb
probléma az, hogy sok más vulkán is ki fog törni. Csoda hát, hogy manapság
ennyire elfoglaltak vagyunk?
– Az események
fokozódó hevessége és felgyorsulása most már kicsúszik a kezünkből. Ez a világ
szó szerint „kifogy a szuszból”.
– Már javában
benne van a kozmikus ciklus által előidézett változásokban. Nem tudom
megmondani, mennyire van közel a korszakváltás, mindenesetre jobb lenne
készenlétben állni – minden eshetőségre...
– Mi a helyzet
Quentinnel? Nem tért vissza segíteni?
– De igen –
válaszolta Argus. – Őt is visszahívták. Tavaly december óta ismét itt van, és
elsősorban a Perzsa-öböl problémáival foglalkozik (az Irak és Irán közötti
háborúval).
– Azonban a földi
stratégiák részleteiben nem különösebben jártas. Inkább az Őrzők Tanácsának
képviselője, ezért elsősorban az általános politikai kérdésekkel foglalkozik.
– Figyelj ide,
barátom, lejárt az időnk, el kell válnunk. Légy óvatos! Még találkozunk.
Argus kezet
nyújtott, majd hozzátette:
– A biztonságod
érdekében most konvojban elkísérünk a Madison Avenue kereszteződéséhez, a
kocsid közelébe. Ott megvárunk, amíg utol nem éred a lakóautót, aztán együtt
indulunk tovább.
– Amikor néhány
háztömb után megszabadultunk az üldözőinktől, te egyedül lekanyarodsz, és
lerázod az esetleg utánad haladó járműveket. Figyelni foglak, amíg el nem tűnsz
a szemem elől.
Így is történt.
Az állítólagos
telefonos szervizemberek úgy tettek, mintha el akarnák állni az utunkat, aztán
mégis meggondolhatták magukat: mozdulatlanul álltak, és üveges tekintettel
bámultak bennünket.
„Viaszos”,
keleties arcukkal szinte kirakati bábuknak látszottak. Ezt a tényt figyelemre
méltónak találtam, és arra gondoltam, hogy talán MIB-emberek lehetnek.
Véletlen
egybeesés?
Egy nagy, fekete
autó megpróbált keresztülvágni a konvojunkon, Argus azonban sárga taxijával
megakadályozta ebben.
Négy-öt háztömb
után csikorgó kerekekkel befordultam egy mellékutcába, majd összevissza
kanyarogtam, hogy mindenkit összezavarjak.
Ezzel véget is ért
az egész esemény, amely összesen mindössze tizenöt percig tartott...
A következő
események 1981 augusztusában történtek, Pikes Peak vidékén, az Indiana
állambeli Muncie közelében fekvő nyílt mezőkön.
Pszicheán barátaim
már régóta szerettek volna találkozni velem. Biztonságos találkozót akartak
megszervezni Buzz Andrewsszal, hogy UFO-kalandjait lediktálhassa nekem, én
pedig közzétehessem őket.
Annak idején
együtt utaztunk ezeken a kalandokon, egyéni élményeink azonban nagyon
különbözőek voltak.
A nagy űrutazását
közvetlenül követő vándorlás és menekülés évei után a pszicheániak befogadták
őt; Argus az asszisztensévé tette.
Argus a pszicheáni
„misszió” sokrétű földi tevékenységeinek helyi „igazgatója”.
Már hónapokkal az
indianai találkozó előtt erős „útmutatásokat” kaptam: telefonhívásokat a
közvetítőtől, valamint telepatikus benyomásokat, amelyekben egy nyílt mező
közepén álló, fehérre festett templom futólagos képe jelent meg előttem.
A pontos
találkozási helyet azonban nem közölték velem.
Különféle helyek
jutottak eszembe minden égtáj felől, de egyik sem tűnt véglegesnek egészen
augusztus 24-e kora reggeléig.
Útnak indultam,
elhagytam Torontót, és örömmel vártam ezt az egyhetes találkozót „valahol”.
Erős késztetést
éreztem, hogy 800 kilométert vezessek dél felé, Indiana állam egyik
településének irányába. Olyan volt, mintha valami „vonzás” húzna arra a helyre,
ahol a Close Encounters of the Third Kind („Harmadik típusú találkozások”) című
UFO-film egy részét forgatták.
Mellékesen meg
kell jegyeznem, hogy a film részben az ezen a vidéken valóban megtörtént
eseményeken alapult.
Késő délután
érkeztem meg a környékre. Az Interstate 69-es autópályáról letértem a Muncie
felé vezető 32-es útra.
Úgy vezettem,
mintha „csőben irányítottak” volna. Minden habozás nélkül rákanyarodtam a 400 S
jelzésű helyi útra, majd körülbelül két mérföld után, egy kereszteződésnél a
700 W útra fordultam.
A kereszteződés
közvetlen közelében állt a „Pikes Peak Christian Church” nevű templom, amelynek
fehérre festett faszerkezete magányosan emelkedett ki a kiterjedt gabonaföldek
és legelők közül.
Azonnal
felismertem a korábbi futólagos látomásból. Teljes bizonyossággal tudtam, hogy
ez az a hely, amelyet kerestem.
Most újabb
„megvilágosodásom” támadt, és megéreztem, hogy este tíz órakor, az éjszaka
sötétjében kell visszatérnem a templomhoz.
Addig még öt óra
volt hátra, ezért elhajtottam a húsz kilométerre fekvő Chesterfield
kisvárosába.
Szobát béreltem a
„Camp Chesterfield” szállodában, amelyet a „Fény Spirituális Központjaként”
emlegettek. Itt akartam megszállni egy egyhetes szeminárium idejére, amely két
nappal később kezdődött.
A hátsó szándékom
az volt, hogy éjszakánként titokban kiosonjak Pikes Peakbe, és ott találkozzam
UFO-s barátaimmal. Ez tökéletes álcának tűnt ahhoz, hogy elkerüljem a rátermett
MIB-üldözőket.
A chesterfieldi
programokkal való összekapcsolás feltűnésmentes lehetőségnek látszott a
kapcsolatfelvételre, ráadásul maga a szeminárium is nagyon érdekelt.
Azon az augusztusi
éjszakán kihajtottam Pikes Peakbe, és teljesen biztos voltam benne, hogy
találkozásra kerül sor.
Az évszakhoz
képest szokatlanul hűvös éjszaka volt; a telihold már magasan állt a felhőtlen
égbolton.
Körülbelül este
tíz óra lehetett, amikor megérkeztem a magányos templomhoz.
Az épület mellett
egy nagy lakóautó parkolt. Ugyanaz a jármű volt, amelyet egy évvel korábban New
Yorkban láttam: űrbéli barátaim mozgó „irányítóközpontja”.
A Winnebagón
ezúttal kansasi rendszámtábla volt. Egy feltűnően világos matrica pedig a
következő szavakkal üdvözölte az embert:
„Üdvözöljük a
wyomingi Grand Tetonban!”
Amikor kiszálltam
az autómból, a sötét háttérből egy egyenruhás alak lépett elő, kezében különös
„fémrúddal”.
A férfi
barátságosan megszólított:
– Igenis,
megtaláltad a megfelelő helyet. Schmuck S. Heel százados vagyok, az Egyesült
Államok LÉGIEREJÉTŐL, és a rendelkezésedre állok.
Tisztelgett, majd
szélesen elnevette magát, miközben kezet nyújtott.
Pszicheáni
barátom, Argus volt az.
– Mi ez a légierős
komédia? – kérdeztem.
– Hát, tudod, jó
védelem, szép egyenruha. A MIB-nek is szüksége van rá. Ha azonban egy MIB a
közelbe kerülne, nem sokáig tudnám fenntartani ezt a blöfföt. Ezért hordom
magamnál ezt a LÉZERBOTOT.
Egy ezüstszínű
sportkocsi suhant el mellettünk, majd valamivel távolabb megállt az út szélén.
A fényszórók kialudtak, és a sötétben valaki kiszállt az autóból.
– Minden rendben –
biztosított Argus. – Angela az. Megint őrködik, amíg én bent a kocsiban kávézom
veletek, két fickóval.
A Winnebagóra
mutatott, és jelezte, hogy szálljak be.
A lakóautót úgy
szerelték fel, mint egy katonai hírszerző központot: tele volt konzolokkal,
televízió-monitorokkal, radarszerű berendezésekkel. Kifinomult elektronikus
készülékekkel megrakott állványok foglalták el a teljes belső tér körülbelül
felét.
Minden kissé
zsúfoltnak tűnt, de lenyűgöző volt, és kétségtelenül nagyon célszerű.
Feltételeztem,
hogy a tényleges lakóterük a jármű hátsó felében található.
A busz
elsötétített munkaterületéről egy ülő személy hangja hallatszott:
– Szervusz,
tábornok, és helló, Oszkár! Végre egymásra találtunk! Elnézést kérek, hogy itt
maradok a sötétben, de továbbra is óvatos vagyok a nyilvános megjelenésekkel.
– Jobb, ha nem
látsz engem, mert amit nem tudsz, azt nem is tudod továbbadni.
– Éppen most
főztem kávét. Ott van a kis hűtőszekrényen.
– Oszkár, ez a
rossz modorú ember pontosan az a Buzz Andrews, akinek a történetét meghallgatni
ideutaztál – magyarázta Argus.
– Ha egy-egy ülés
körülbelül négy óráig tart, három éjszaka alatt végeznünk kellene.
– Készíts elegendő
jegyzetet, mert sok olyan tény és összefüggés van, amelyre emlékezned kell
majd, amikor megírod a könyvet.
– Néhány hónap
múlva újabb találkozóra hívunk, hogy közösen véglegesítsük a történetet, és
kitöltsük az esetleges hiányosságokat.
– Reméljük,
addigra elkészíted az első kéziratot, mi pedig a megfelelő időpontban
felvesszük veled a kapcsolatot.
– Most lazíts, és
hallgasd meg a történetet. Itt ma nagyon nagy biztonságban vagyunk. Hogy az
egész ügyet felügyeljem, kint Angelával együtt őrködni és járőrözni fogok.
Fedőt tett két
kávéscsészére, majd eltűnt velük az indianai éjszakában.
– Az igazi nevem
nem Buzz Andrews – kezdte Buzz az elbeszélését. – Ezt a becenevet a katonák
ragasztották rám a „zümmögő zaklatásaimmal” kapcsolatban. (Az angol “to buzz”
jelentése: zümmögni, búgni, berregni.)
– Negyvenes éveim
elején járó, fehér amerikai férfi vagyok. Eredetileg az Egyesült Államok
északkeleti részéből származom.
– Jelenleg a pszicheániak
által befogadott, teljes munkaidőben foglalkoztatott munkatárs vagyok, és
Argusnak segítek, aki az itteni tevékenységeik helyi igazgatója.
– Ezt az ellenzék
nagyon jól tudja. Nagyon remélem, hogy ennél többet nem tudnak, így a
személyazonosságom továbbra is titokban marad, és a jövőbeli utam nyitva áll
előttem.
Buzz ezután
egészen a kezdetektől elmesélte nekem a történetét.
„Csillagok
háborújára” emlékeztető élményei rendkívül lenyűgöztek.
Az élményei drámai
módon különböztek azoktól, amelyeket én éltem át ugyanazon az 1975-ös
„űrodüsszeián”.
Eleinte csak
vonakodva kezdett mesélni, de hamarosan belelendült.
Amikor a földi
földrajz is szerepet kapott, a televízió képernyőjén térképrészleteket
mutatott, és ugyanígy újságkivágásokat is, amelyek kapcsolatban álltak az
elbeszélésével.
Története, néhány
rövid szünettől eltekintve, hajnali két óráig tartott. E négy óra alatt
gördülékenyen beszélt.
Még további három
éjszakára volt azonban szükség ahhoz, hogy mindent elmondjon, és én
lejegyezzem.
Azon a héten nem
sokat aludtam. Normális esetben ez az életritmus teljesen kimerített volna, de
egy sisakot és egy övet bocsátottak a rendelkezésemre, amelyeket az ülések
alatt viseltem.
Ezek csodálatos
módon feltöltötték az energia-tartalékaimat, sőt még energiafeleslegem is
keletkezett.
Azokban a napokban
szinte „izzottam” az energiától és a mágnesességtől. Ez a Camp Chesterfield
szeminárium résztvevőinek is feltűnt.
A második éjszakai
találkozóra ugyanazon a helyen és ugyanabban az időpontban került sor.
A harmadik
éjszakán azonban rémületemre azt tapasztaltam, hogy a busz eltűnt.
Kiszálltam az
autómból, és sétálgatni kezdtem a hideg, holdfényes éjszakában.
Nem kellett
azonban sokáig töprengenem.
Néhány perc múlva
narancssárga fénypont jelent meg az égen, amely egyre nagyobbá vált.
A mindenit! Egy
UFO volt, amely az út mellett, a templomtól mintegy 200 yardnyira landolt.
Odafutottam az
ismerősnek tűnő járműhöz. Körülbelül tíz méter átmérőjű volt, tehát valamivel
nagyobb annál, amely hat évvel korábban a világűrbe vitt.
Ezúttal Argus az
amerikai légierő tiszti egyenruhájában várt rám a rámpán.
Amikor beszálltam,
észrevettem egy lassan elhaladó sportkocsit. Arra gondoltam, hogy bizonyára
Angela az, aki a környéket figyeli.
Amint a bejárati
ajtó bezárult mögöttem, a korong azonnal felemelkedett.
Ennek az űrhajónak
a belseje egészen másként nézett ki, mint annak a járműnek a belseje, amellyel
1975-ben repültem.
Itt
kapcsolótáblákat, képernyőket, számítógépes nyomtatókat, készülékekkel teli
állványokat, valamint kapcsolók és jelzőlámpák hosszú sorait láttam.
Inkább egy óriási
utasszállító repülőgép pilótafülkéjére hasonlított.
A „pilótafülke”
közepén, egy vezérlőpultnál a sötétben egy alak ült, háttal nekem: Buzz
Andrews.
Amikor az űrhajó
sebesen felfelé száguldott, feltűntek a mintegy nyolcvan kilométerre fekvő
Indianapolis fényei, amelyek hamarosan egyre kisebbek lettek, míg szinte
teljesen el nem tűntek.
Több mint tíz
kilométeres magasságba emelkedtünk, valószínűleg azért, hogy elkerüljük a
polgári légi forgalmat.
Amikor elértük a
kívánt magasságot, Buzz visszavonult, és átengedte az irányítást Argusnak.
Ezután folytatta az elbeszélését.
Hajnali két órakor
visszavittek a Pikes Peak-i templomhoz.
A negyedik és
egyben utolsó éjszakán minden ugyanígy történt.
Az UFO a 700 W út
mellett, egy fasor és egy gabonaföld közötti füves sávon vett fel. A Winnebago
ismét nem állt a templomnál.
Argus és Buzz
elmagyarázták, hogy az ellenfelek közel jártak hozzájuk. A MIB majdnem rájuk
talált, ezért többé nem hagytak járművet a templom közelében.
Az ár, amelyet
nekem kellett volna fizetnem, csekély volt; komoly akadályoztatástól aligha
kellett tartanom.
Az ellenzéki tábor
pontosan tudta, hogy adatokat gyűjthet, ha ez a történet nyilvánosságra kerül (eszerint
tehát már előzőleg tájékoztatniuk kellett őket!), jóllehet a beszámoló
némileg romboló hatást gyakorol majd a sötét erőkre.
Elképzelhető volt,
hogy egy időre elhallgattattak volna, ha „tetten érnek”.
Világossá tették
azonban számomra, hogy így hosszú ideig elkerülhetem0 őket.
Argus és Buzz
ismét arra kért, hogy legkésőbb egy éven belül tegyem közzé a történetet.
Azt az utasítást
is kaptam, hogy mondjam hangszalagra a beszámolót két példányban, majd küldjem
el őket két különböző címre, hogy minden biztonságban megmaradjon.
Bárhogyan
alakuljanak is az események, így legalább marad valami, ami feljegyzésként
fennmaradhat.
Ezt az eljárást
arra az esetre tervezték, ha történne velem valami, ami megakadályozna a könyv
befejezésében.
Az űrsikló ezúttal
hajnali fél háromkor vitt vissza Pikes Peakbe, majd nagy ívben az ég felé
száguldott, miközben én visszaindultam az autómhoz.
Hirtelen egy nagy
rendőrautó bukkant fel, és a közelemben hirtelen lefékezett.
Úgy hiszem, az
Indiana állami rendőrség egyik járműve volt.
A helyzet, amely
ekkor már drámai fordulatot látszott venni, felrázott.
A rendőr azonban
egyedül ült az autóban. Kiszállt, hogy megvizsgáljon engem.
Tudni akarta, hogy
mi a poklot keresek itt kint, az éjszaka közepén, a világ végén, és különben
is, mi volt az az ide-oda repkedő, élénk narancssárga fény, amely miatt
tulajdonképpen idejött.
Tájékoztattam,
hogy nagyon szeretek hosszú éjszakai sétákat tenni a természetben, és hogy a
fény egy UFO-tól származott, amely éppen most tett le engem ezen a helyen.
Egy pillanatig
meglehetősen szótlanul nézett rám, majd minden további szó nélkül beugrott a
rendőrautójába, és elhajtott.
Olyan sietve
távozott, hogy majdnem elütött.
Sejtettem, hogy
kissé „kényelmetlenné” tettem számára a helyzetet. Talán egyszerűen nem akart
belekeveredni egy UFO-észlelésről szóló jelentésbe.
Fogalmam sincs,
hogy valaha is beszélt-e bárkinek a találkozásunkról.
Két nappal később
egy nagy fekete autót láttam a szállodám közelében és a Camp Chesterfield egész
területén körözni, mintha valakit vagy valamit keresnének.
Egy Cadillac volt,
különös módon elmaszatolt kaliforniai rendszámtáblákkal. A sötétített ablakok
mögött három fickó ült.
Később egy gyanús
külsejű „üzletemberekből” álló csoportot és egy magányos légierős tisztet is
láttam.
Csak távolról
figyeltem őket, mert egyáltalán nem volt kedvem közelebb menni.
Természetesen
örültem, amikor végre összecsomagolhattam, és hazautazhattam.
Azóta semmi drámai
vagy különös nem történt velem.
A Buzz
Andrews-történet szóbeli felvételeit már elküldtem a megadott, biztonságos
őrzési helyekre. Most pedig azon dolgoztam, hogy megszerkesszem ezt a
figyelemre méltó történetet, amely annak idején útitársammal, Buzz Andrewsszal
esett meg.
Beszámolója egy
rövid életrajzi résszel kezdődik korai életéről:
Amerikai
középosztálybeli környezetből származom. Gyermekkoromban nagyon szerettem a
kutyákat és a macskákat, ezért apám úgy gondolta, hogy jó állatorvos válna
belőlem.
Szerettem azonban
templomba is járni, és az ifjúsági kórusban énekelni, ezért anyám azt hitte,
hogy egyszer jó lelkész leszek.
Ehelyett tizenéves
koromban a „harcművészeteket” kezdtem tanulmányozni. Évekkel később még
radikális politikai aktivistacsoportokhoz is csatlakoztam, és ott „fokozatot”
szereztem, mint „forradalmi városi gerilla”.
Időközben egész
könyvtárnyi történelmi és politikatudományi művet faltam fel.
Egy Kuba által
finanszírozott guatemalai dzsungeltáborba kerültem, ahol intenzív
zsoldoskiképzésben részesültem. Elsőrangú, hivatásos „gyilkossá” képeztek ki.
A húsz legjobbat
közülünk szabotázscsoportként vetették be egy „banánköztársaság” kormányának
megdöntésére. Csoportomból alig néhányan élték túl a kormányépületért
folytatott vad és eszeveszett harcot.
Utolsó háborús
cselekedetem az volt, hogy személyazonosító irataimat egy szétroncsolt
holttestnél helyeztem el, majd észrevétlenül elsurrantam a győzelmi zűrzavar
közepette.
A magas halálozási
arány, amely még a legjobb hivatásos harcosokat is sújtotta, annyira
elkeserített, hogy elhatároztam: visszavonulok ettől a foglalkozástól.
Úgy éreztem, hogy
ez a fajta tevékenység nem az én hivatásom. Ezért kiszálltam, és visszatértem
az Egyesült Államokba.
Egy drágakövekkel
kirakott tőr, amelyet a kormánypalotában vívott harc során sikerült
megszereznem, „vésztartalékként” szolgált.
Másfél évig éltem
a jogtalanul szerzett kincsemből, és ezalatt hagytam, hogy harci képességeim
elszunnyadjanak, mert lelkem mélyén irtóztam az erőszaktól.
Az a szándék
vezetett, amikor elhatároztam, hogy harci tevékenységet folytatok, hogy
elsősorban önmagamat fejlesszem, és szellemi fegyelemre tegyek szert.
Az események,
amelyekben kiképzésem után részt vettem, természetes módon következtek belső
kíváncsiságomból és az ehhez szükséges kihívást jelentő helyzetekből.
A három alapvető
erényt vagy fő tulajdonságot gyorsan elsajátítottam: az ügyességet, a
gyorsaságot és az ellenálló képességet.
Az ezt követő
edzések során megtapasztalhattam, hogy különleges „adománnyal” rendelkezem. Ez
arra ösztönzött, hogy minden helyzetben helytálljak, sőt még a legjobbakat is
legyőzzem, akár puszta kézzel, akár különféle fegyverekkel.
Számomra ez nem
csupán olyasmi volt, mint amikor egy sportoló „túljut a holtponton”, hanem
inkább a „szellem diadalának az anyag felett” éreztem.
Miután hosszú idő
alatt kipihentem a katonaéletet, csatlakoztam az „új tudatosság dicsőséges
mozgalmához”. Az volt a szándékom, hogy e lenyűgöző erők mélyére hatoljak.
Jógatanfolyamok,
meditációs csoportok, szcientológia, testtudatosság, spiritualitás és más
területek uralták akkoriban a napirendemet. Egy ideig még egészen különös
kultuszok rendezvényein is részt vettem.
Az „önmagam
felfedezéséhez vezető ösvényen” jártam, és a tanulási folyamat gyorsan haladt
előre.
Megtanultam
érezni, megérteni, megbocsátani, szeretni önmagamat és más embereket.
Még azt is
megtanultam, hogyan fegyelmezzem és irányítsam féktelen egómat, hogyan nyissam
meg belső tartalékaimat, hogyan készítsem fel magamat pszichikailag bármilyen
elképzelhető „hőstettre”, hogyan sugározzak karizmát, és hogyan befolyásoljak
másokat tisztán mentális módszerekkel.
Mindezek a
módszerek pontosan megegyeztek azokkal, amelyeket korábban harcosként végzett
kiképzésem során tanultam: koncentráció, vizualizáció és a megfelelő időpont
kiválasztása.
Mindkét esetben
ezt követte a gyakorlati vagy fizikai cselekvés, a lehető legnagyobb
rendelkezésre álló energia felhasználásával.
Ehhez társult az
én különleges képességem, amely a rendkívül nehéz helyzetekben mindig
segítségemre sietett.
A „megidézések”
révén energia lüktetett át rajtam, és egész lényemet feltöltötte.
Egy napon
meglátogattam egy zsarnoki kultuszt, amelyet úgy szerveztek meg, mint egy
koncentrációs tábort, hogy próbára tegyem újonnan megszerzett elképzeléseimet.
Egyenesen
előrenyomultam, és gyakorlatilag berúgtam az ajtót azzal, hogy az őröket
pszichikailag annyira megfélemlítettem, hogy többé meg sem mertek mozdulni,
vagy egyszerűen összevertem őket.
Amikor elértem a
főkaput, több mint egy tucat, fekete öves verőemberüket találtam
riadókészültségben.
Már a komor
tekintetem láttán néhányan csendben eloldalogtak. A többiek úgy vetették rám
magukat, mint egy falka éhes ragadozó.
Előzőleg pontosan
így képzeltem el a helyzetet, és most ennek megfelelően szabadjára engedtem
magamat, bőkezűen osztogatva a rúgásokat, ütéseket és csapásokat.
Két perc múlva
valamennyien harcképtelenné váltak, és a földön „szenderegtek” – egyetlen fickó
kivételével, aki puskát szegezett rám.
Egyetlen ugrással
nem tudtam volna elérni, ezért más technikával próbálkoztam.
Lassan elindultam
felé, és egész idő alatt tekintetem pszichikai erejével tartottam őt
megbénítva.
Magam is
meglepődtem, hogy ezzel a módszerrel képes vagyok sakkban tartani az embereket.
Bosszúból, amiért
le akart lőni, eltörtem a karját, majd úgy hallgattattam el az üvöltését, hogy
ágyékon rúgtam.
(Micsoda elbűvölő
fickó ez a Buzz, nem igaz?)
Ezután a többiek
felé fordultam, akik a maguk különböző felépülési szakaszaiban voltak.
– Aki megpróbál
fegyvert emelni rám, azt még sokkal rosszabb állapotba hozom, mint ezt a
nyomorultat itt! – morogtam rájuk.
Be kell vallanom,
hogy nyilvánvaló sikerem nagy örömet szerzett. Számomra ez értékes tapasztalat
volt.
Felismertem, hogy
valami rendkívül jelentős dologra bukkantam a pszichikai és mentális képességek
területén.
Most már
egyértelmű volt, hogy egyszemélyes „hadsereget” testesítek meg, amellyel
számolni kell.
(Ez nem
lehetetlen; ázsiai szerzetesek kifinomult önvédelmi technikáikkal hasonló
erőket tudtak mozgósítani.)
Puszta
kíváncsiságból elhatároztam, hogy a környéken maradok, és így tovább kísértem a
szerencsémet.
Szobát béreltem
egy szállodában.
Meglepetésemre a
szekta tagjai részéről semmiféle további problémám nem támadt.
Ehelyett egy
különös férfi jelent meg, aki „deprogramozónak” nevezte magát. Arra kért,
segítsek neki néhány fiatalt kiszabadítani az ország veszélyesebb szektáiból.
Rövid ideig együtt
dolgoztam vele, egyrészt azért, hogy további tapasztalatokat szerezzek,
másrészt a pénz miatt, amelyre szükségem volt.
Számos
emberrablásban segédkeztem neki.
A helyzet azonban
hamarosan túlságosan bonyolulttá vált, mert a rendőrség a szekták javára
avatkozott be.
Így történt, hogy
egy szép napon összecsomagoltam, és új vidékek, új kihívások felé hagytam el a
helyszínt.
A keleti
partvidéken telepedtem le, és homályosan fontolgatni kezdtem, hogy lépéseket
teszek egy tisztességes karrier felé.
Elegem volt
ugyanis abból, hogy az időmet vesztegetem, és céltalanul utazgatok ide-oda.
1974 késő őszén
elhatároztam, hogy különféle részmunkaidős állásokkal tartom fenn magamat,
szerényen élek, és nyitva tartom a szememet egy olyan megélhetési lehetőség
után kutatva, amelynek jövője is van.
Ugyanakkor úgy
döntöttem, hogy távol tartom magamat az erőszaktól, a forradalmaktól, a
politikától és mindenféle hiábavaló, különc vállalkozástól.
Legalábbis ezek
voltak a jó újévi fogadalmaim.
A következő évet a
lehető legrendezettebb módon akartam eltölteni.
Azt terveztem,
hogy boldog életet élek, akárcsak a normális emberek.
1975. január 1-jén
a New Hampshire állambeli White Mountains Nemzeti Parkon keresztül autóztam
hazafelé, a massachusettsi Boston irányába.
Valamivel este
tizenegy óra után lehetett, amikor elhagytam egy síkunyhót a Mount Tecumseh
közelében.
A faház barátok
tulajdonában volt.
Egy vad
szilveszteri orgiát ünnepeltünk ott, és a „másnaposságom” éppen kezdett kissé
enyhülni.
Valószínűleg annak
a második, „útravaló” italnak köszönhetően, amelyet barátaim rám erőltettek.
A társaság többi
tagja eltökélte, hogy az utolsó cseppig ott marad.
Miközben autómat a
csúszós 49-es országúton a Boston felé vezető főút irányába kormányoztam,
különös narancssárga fénypontot vettem észre az égen.
Mozgás közben
mintha „táncolt” volna.
Amikor
megpróbáltam egyszerre az útra és a fényre figyelni, sikerült rossz helyen
lekanyarodnom.
A dél felé vezető
175-ös országúton találtam magamat.
Úgy döntöttem,
hogy nem fordulok vissza azonnal, hanem továbbhajtok addig a kijáratig,
amelyről azt reméltem, hogy valamivel előrébb az állami főútra vezet.
Amikor már néhány
mérfölddel Compton-High-tól délre jártam, a fény kiterjedése megnövekedett.
Körülbelül kétszáz
méterrel előttem egészen alacsonyra ereszkedett az országút fölé.
A fény most egy
körülbelül tíz méter átmérőjű korongnak látszott.
Amikor egészen
alacsonyan lebegett a hó fölött, úgy tűnt, mintha elzárná az utat.
Arra gondoltam,
hogy ez a korong lehet az, amit az emberek „repülő csészealjnak” neveznek.
El akartam
kerülni, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek ezzel a valamivel, ezért egy
pihenőhelyre kormányoztam az autómat.
Ott az a
benyomásom támadt, mintha az UFO rám várna.
Mi az ördögöt
akarhatott tőlem?
Ekkor hirtelen
eszembe jutott egy borzalmas történet, amely több mint egy évtizeddel korábban
éppen ezen a vidéken játszódott le.
Egy házaspárt
elraboltak, orvosi vizsgálatnak vetettek alá, majd ismét szabadon engedték
őket.
Az eset „Barney és
Betty Hill elrablása” néven vált ismertté.
Be kell vallanom,
hogy egyáltalán nem volt kedvem ilyen ostobaságokhoz.
Elővettem az
autóemelőt az ülés alól, kinyitottam az utasoldali ajtót, és hagytam magamat a
hóba zuhanni.
A bőrömet
felhorzsoló jégkéreg feldühített.
Felálltam, és az
UFO felé kiáltottam:
– Gyertek ide, ti
nyomorultak, és vigyetek el!
Semmi sem történt.
Az UFO hangtalanul
állt a levegőben, és meleg, narancssárga fényével megvilágította a békés, havas
tájat.
Aztán a fénye
hipnotikus ritmusban pulzálni kezdett, mintha ezzel akarná lecsillapítani a
negatív érzelmeimet.
Ugyanakkor azt
éreztem, hogy a lelkemet alapos vizsgálatnak vetik alá.
Most már felébredt
a kíváncsiságom.
Végül is az ember
nem lát minden újév napján UFO-t.
Rózsaszín
elefántokat talán igen, de narancssárga „repülő csészealjakat” biztosan nem.
Bár érdekelt a
dolog, bosszantott ez a szellemi behatolás.
Ezért megtörtem a
„varázslatot” azzal, hogy színlelt dühömben hangosan elkiáltottam magamat:
– Búúú!
A fények pulzálása
abbamaradt.
A repülő szerkezet
rendkívül gyorsan a magasba emelkedett, és még gyorsan kétszer felvillantotta
felém a fényeit.
Utánakiáltottam:
– Igen, boldog új
évet neked is, te szemétláda!
Néztem, ahogy
elrepül, és eltűnik a felhős éjszakában.
Ez az élmény
alaposan felrázott.
Összezavarodtam,
és ostobának, valamint zavarban lévőnek éreztem magamat értelmetlen,
melodramatikus viselkedésem miatt.
Arra gondoltam:
ugyan, mit számít?
Valószínűleg nem
tettem különösebben jó benyomást az űrjármű utasaira.
Néhány hét
elteltével már jóformán el is felejtettem a találkozást.
Ráadásul az
ismerőseim közül senkinek sem akartam beszélni egy ilyen különös eseményről.
Hamarosan
elhagytam Bostont, és New York „zöldebb legelői” felé vettem az irányt –
legalábbis akkor annak tűntek.
Az ottani szeles,
latyakos tél azonban hamarosan ismét nyugtalanná tett.
Február végén úgy
döntöttem, hogy Floridában verem fel a sátramat.
Egy munkaközvetítő
ügynökségen keresztül szobát és állást találtam Miami Beachen, mint „alkalmi
pincér”.
Nem volt
különösebben méltóságteljes munka, de tetszett a környezetváltozás, az új,
kényelmes életritmus és a meleg éghajlat.
Ügynökségem
időnként vidékre is kiküldött, ahol a nagyon gazdagok magánrendezvényein
szolgálhattam fel.
A tavasz első
napján egy partin dolgoztam Naples városától délre, az öböl partján.
Már majdnem
hajnali három óra volt, mire végre befejezhettem a munkát, és elindultam vissza
Miami Beachre.
Az éjszaka hűvös,
de kellemes volt, miközben a 41-es országúton kelet felé hajtottam a ködös
Everglades mocsárvidéken keresztül.
A részben felhős
égen csak kevés csillagot lehetett látni.
Észrevettem, hogy
egy feltűnően fényes, narancssárga ragyogással körülvett csillag mintha a Föld
felé zuhanna.
Félúton azonban
hirtelen megállt.
Egy felismerés
villant át rajtam:
„Egy UFO!”
Ezúttal
megpróbáltam kordában tartani az izgalmamat.
Mindenképpen
szerettem volna egyszer közelről látni egy ilyen szerkezetet, ezért az objektum
felé kiáltottam:
– Gyere közelebb!
Gyere közelebb!
Mintha egyáltalán
hallhatott volna engem!
Különös módon
azonban teljesítette a kérésemet.
Alacsonyabb
magasságba zuhant, majd keresztben átrepült az országút fölött, közvetlenül a
fejem felett.
Amennyire
láthattam, fánk alakja volt.
Pontosan ebben a
pillanatban leállt az autóm motorja, és kialudtak a fényszórók.
Majdnem egy
árokban kötöttem ki, mielőtt megpróbáltam volna az autót egy piknikezőhely
parkolósávjába tolni.
Mint később
megtudtam, ez Ochopee-tól tíz mérföldre keletre és Monroe Stationtől három
mérföldre nyugatra történt.
– Gyere le, te
hős, te tökfilkó! – ordítottam az UFO felé, amelynek narancssárga fénye
valahogy kísértetiesen villódzott a mocsár sűrű növényzete között.
Úgy tűnt,
engedelmeskedik, mert a fény változásai végül megszűntek.
Felmarkoltam a
zseblámpámat, és kiugrottam a kocsiból.
Majd megőrültem a
vágytól, hogy megvizsgáljam a dolgot.
Feltételeztem,
hogy a repülő szerkezet legfeljebb harminc méterre lehet az úttól.
Egy gyalogösvényt
követtem, amely a piknikező rétre vezetett.
Nem jutottam
azonban messzire, mert egy sötét alak állta el az utamat, aki egy
motorkerékpárhoz hasonló szerkezeten ült.
Káromkodni
kezdtem, amikor most még a zseblámpám is felmondta a szolgálatot.
– Mi ez a nagy
kapkodás tulajdonképpen? – dörgött fel egy hang a sötétségből.
– Én is éppen ezt
szeretném tudni! – morogtam vissza. – Ebben az évben már másodszor üldöznek.
Most még az autóm motorja is leállt.
– Beszélni akarok
ezekkel a nyomorultakkal az űrhajóban! Mi az ördögöt akarnak tőlem?
– Ne kiabálj
ennyire! Attól, hogy erősebb a hangod, semmivel sem lesz jobb a helyzet.
– Ne mondd nekem,
hogy az ordítozásommal kényszerítettem őket lezuhanásra!
– Nem egészen
erről van szó, de a dühkitöréseid a negatív energia miatt rendkívül zavaró
hatásúak.
– Mellesleg ezzel
az összes aligátort felébreszted innen egészen Timbuktuig.
– Rendben van,
megígérem, hogy nyugodtabb leszek. Most azonban engedj tovább!
Valójában sokkal
nyugodtabb lettem.
Meglepődtem,
milyen gyorsan ellazultak az idegeim, annak ellenére, hogy ez a hirtelen
találkozás a sötétben meglehetősen ijesztő volt.
Az idegen azt
mondta, szerinte jobb lenne, ha most visszafordulnék.
– A
visszafogottság talán „a bátorság jobbik fele”, ahogyan errefelé mondani
szoktátok.
– Ezek szerint te
nem vagy idevalósi, igaz?
– Nem, én
valamivel messzebb lakom innen.
– Vajon mennyivel
messzebb? – faggatóztam tovább. – Válaszokat akarok a kérdéseimre!
– Fékezd meg a
türelmetlenségedet! Amikor eljön a megfelelő idő, megkapod az áhított
válaszokat.
– Mikor jön el az
az idő, ha nem most? – erősködtem tovább.
Ebben a
pillanatban azonban azt éreztem, hogy kíváncsiságom gyorsan elhalványul.
Sőt annyira
érdektelenné váltam, hogy majdnem elaludtam.
Felráztam magamat,
és azon töprengtem, vajon a hirtelen álmosságnak köze lehet-e valamiféle
hipnotikus hatáshoz, amelyet a sötétben álló személy mellkasán lévő,
amulettszerű függő csillogása okozhatott.
Válaszát csak
olyan idő elteltével hallottam meg, amely számomra egy örökkévalóságnak tűnt.
– Megígérem, hogy
hamarosan kapcsolatba lépnek veled.
– Ez nagyszerű.
Saját
meglepetésemre elégedett voltam ezzel a homályos ígérettel.
Valami azonban
mégis gyanúsnak tűnt.
Az volt az
érzésem, mintha mentálisan manipulálnának.
– Ki a pokol vagy
te, hogy ezt tudhatod? – kérdeztem hangosan.
– Bizonyos
értelemben egy védelmi alakulat tagja vagyok. A feladatomhoz tartozik, hogy
különféle dolgokról tudomásom legyen. De most, kérlek...
Világos volt
számomra, hogy azt akarja, békésen hagyjam el a helyet, és én engedelmeskedtem.
Ez teljesen
ellentétes volt a valódi természetemmel, de abban a pillanatban az
engedelmesség tűnt az egyetlen értelmes viselkedésnek.
Visszamentem az
autóhoz.
Amikor az országút
széléről még egyszer visszanéztem, az idegen már eltűnt.
A motor azonnal
beindult, és elhajtottam.
Nem tudtam azonban
megszabadulni attól a halvány gyanútól, hogy valamilyen módon túljártak az
eszemen.
Egy hónappal
később visszatértem New Yorkba.
Ismét a megszokott
tevékenységemet folytattam Greenwich Village-ben, és újra együtt voltam azokkal
a barátaimmal, akiknek a társaságában jól éreztem magamat.
A hosszú „téli
álom” után Greenwich Village éppen kezdett újra életre kelni. Senkinek sem
meséltem el a legutóbbi floridai UFO-élményemet, az emléke azonban élénken élt
bennem. Arra ösztönzött, hogy olvasással és előadások látogatásával további
ismereteket szerezzek az UFO-jelenségről.
Gyakorlatilag
minden könyvet megvásároltam, amely ezzel a témával foglalkozott. Az olvasás
azonban csak még jobban felcsigázta a kíváncsiságomat, mert többre vágytam,
mint az észlelésekről szóló esetleírásokra.
Voltak olyan
szerzők is, akik egyszerűen elutasították ezeket a jelenségeket, és
hallucinációkra, napfoltokra, mocsárgázra (lidércfényekre), huszonöt
kilométeres magasságban repülő óriási pillangórajokra és hasonló ostobaságokra
hivatkozva próbálták bizonyítani, hogy nem is léteznek.
A katonaság
különösen buzgón igyekezett mindent tagadni. Szinte el sem tudtam hinni, hogy
éppen ők ne tudnának már régóta az egész ügyről.
Egyszer hosszú és
érdekes beszélgetést folytattam egy másik UFO-könyveket „bújó” emberrel.
Valóságos „enciklopédiája” volt a témával kapcsolatos ismereteknek, és többet
mondott nekem, mint az összes UFO-ról szóló könyv, amelyet addig olvastam.
Megpróbált
beszervezni az intézményes UFO-kutatás aktív munkatársának, én azonban
elmagyaráztam neki, hogy valami egészen mást keresek: személyes tapasztalatot
szeretnék szerezni azáltal, hogy meglátogatok egy ilyen űrjárművet, és utazom
rajta.
Még néhány
megjegyzést is elejtettem a saját találkozásaimról. Erre azt tanácsolta, hogy
látogassak el ufológiai előadásokra. Talán ott véletlenül kapcsolatba
kerülhetek valakivel, akinek valódi tapasztalata van ezen a területen, vagy
esetleg még egy igazi földönkívülivel is megismerkedhetek.
Úgy vélte, hogy a
New York-i Egyetem felnőttoktatási intézménye valószínűleg a legalkalmasabb
„vadászterület”.
Mielőtt elváltunk
volna, megadta a nevét, címét és telefonszámát. Amikor később megpróbáltam újra
kapcsolatba lépni vele, kiderült, hogy valamennyi hamis volt.
Május végén
hallottam egy UFO-król és a hozzájuk kapcsolódó jelenségekről szóló előadásról,
amelyet az egyetem közelében lévő épületben tartottak volna. Olyan erős vonzást
éreztem, hogy lemondtam egy másik, szintén ígéretes találkozót.
Amikor az
épülethez közeledtem, már teljesen biztos voltam benne, hogy sikerül
megteremtenem a remélt kapcsolatot.
Mivel negyedórával
korábban érkeztem, alaposabban szemügyre kezdtem venni a fokozatosan érkező
hallgatók arcát.
Nem jelentett
problémát megkülönböztetni őt a Village többi lakójától és a többi New
York-itól. Magas termetű volt, harmincas éveiben járónak látszott, szőke haja
és „átható” kék szeme volt.
Szabadidőruháján
egy rendkívül különös, háromszög alakú amulettet viselt, és olyan sajátos
„mágnesességet” sugárzott, amilyet korábban még egyetlen embernél sem
tapasztaltam.
Azonnal odamentem
hozzá, és megszólítottam:
– Nos, itt vagyok
a megígért válaszokért. Beszélhetnénk egy kicsit?
– Örülök, hogy
eljöttél – válaszolta életteli hangon. – Keressünk egy kávéházat a közelben.
Kényelmesen
letelepedtünk egy kevéssé látogatott kávéházban, a Bleecker és a McDougal utca
környékén, és finom olasz vörösbort ittunk.
Azt mondta,
Quentinnek hívják, az exobiológia professzora, és éppen tanulmányi szabadságon
van.
Igyekezett
jelentéktelennek feltüntetni találkozásunk különös módját, én pedig hagytam,
hogy ezt tegye. Lelkem mélyén azonban nem hittem el a magyarázatát. Sokkal több
volt ő, mint egy véletlen ismerős.
Ezután számos
kielégítő választ adott az UFO-kkal kapcsolatos kérdéseimre.
Elmagyarázta, hogy
azok a csészealjak, amelyeket láttam, egy másik dimenzióból érkeztek. Egy
úgynevezett anyahajóról bocsátották ki őket, és egy „ABLAK-RÉGIÓN” keresztül
léptek be a földi légkörbe, amilyen például a jól ismert „Bermuda-háromszög”.
Az ilyen űrhajók
szükség esetén képesek „materializálódni” és „dematerializálódni”.
Az ilyen
űrjárművekkel ideérkező űrlények egyik célja egyfajta „tehetségkutatás” lehet:
megfelelő földi közvetítőket keresnek egy bolygón történő találkozáshoz.
Majdnem fél órán
keresztül továbbra is megdöbbentően részletes információkkal árasztott el.
Információinak forrásáról azonban nagyon kitérően nyilatkozott.
Megkérdeztem,
mikor jön el az idő, amikor én magam is felszállhatok egy ilyen járműre.
Röviden belenézett
egy ezüstszínű jegyzetfüzetbe, majd így szólt:
– Számodra az idei
augusztus első napjai lesznek a legkedvezőbbek.
– De hol és
hogyan? – kérdeztem. – Mire eljön augusztus, bárhol lehetek, akár a nyugati
parton is.
– Biztosíthatlak
arról, hogy bárhol is tartózkodsz majd, felveszik veled a kapcsolatot. Ezek a
találkozások mindig a legmegfelelőbb időpontban történnek.
Mindez nagyon jól
hangzott. Éppen ebben a pillanatban azonban szükségét éreztem, hogy kimenjek,
ezért megkértem Quentint, várjon meg, majd felkerestem a mellékhelyiséget.
Amikor
visszatértem, eltűnt. Az asztalon egy tízdolláros bankjegy hevert, hogy fedezze
a bor árát.
Azt terveztem,
hogy július végén a nyugati partra utazom, de hosszas késedelmek értek. Éppen
csak sikerült augusztus 2-án megérkeznem Új-Mexikóba.
Onnan még hosszú
út állt előttem a tervezett úti célomig.
Erős késztetést
éreztem arra, hogy Kaliforniába utazzam, mert semmiképpen sem akartam
elmulasztani a „randevúmat a sorssal”.
Hittem Quentin
szavainak, hogy UFO-kaland vár rám. Akkoriban meglehetősen megszállottja voltam
az egész ügynek.
Augusztus 2-án,
késő délután éppen elhagytam Albuquerque-t, amikor a várostól mintegy negyven
mérföldre nyugatra, Laguna közelében, a legnagyobb csúcsforgalom közepette
cserbenhagyott a motor.
Legalább sikerült
még elérnem egy dombon fekvő parkolóhelyet. Amikor felnyitottam a
motorháztetőt, felfedeztem, hogy az akkumulátorkábel kiégett.
Egy öreg furgon
érkezett, és megállt az autóm mögött. Két férfi szállt ki, hogy megnézzék, mi a
problémám.
Az egyik egy
szakállas, fiatal katolikus pap volt. Átható zöld szeme inkább egy kalóz
külsejét kölcsönözte neki.
A másik férfi egy
idős amerikai indián volt. Szívélyes vigyorral állapította meg a nyilvánvaló
hibát:
– A kábeled
meghalt. Méghozzá nagyon!
– Ördögi probléma
– mondta a szakállas pap, miközben álszentül felhúzta a szemöldökét –, mert
most éppen minden javítóműhely bezár a hétvégére. Imádkozom, hogy a barátom,
Don Miguel meg tudja oldani a problémát. Szabadidejében mindenféle elektromos
és mechanikus szerkezetet megjavít.
Ezt azért tette
hozzá, mert az arcomról leolvashatta, hogy kételkedem az indián műszaki
hozzáértésében.
– Tudod, ezek a
pueblo indiánok tehetséges népség. Még elektronikai gyáruk is van a
Laguna-rezervátumuk közelében. Nincs messze innen.
Felajánlotta, hogy
velük tarthatok egy másik indiánrezervátumba, ahová éppen tartanak.
Abban a reményben,
hogy ott valahol találhatunk egy cserekábelt, hálásan elfogadtam az ajánlatot,
és a két férfi közé ültem az első ülésre.
Meglepő módon a
leharcolt öreg jármű vezetőfülkéje inkább egy repülőgép pilótafülkéjére
hasonlított. Körös-körül elektronikus berendezések tömege sorakozott.
Az indián
félelmetes sebességgel vezetett!
Időnként tetőtől
talpig végigmért, és teljesen érthetetlen nyelven kuncogott magában.
– Mi olyan
mulatságos rajtam? – kérdeztem.
– Azt mondta,
olyan vagy, mint egy vadló – fordította le a pap.
Jellegzetes hangja
valahonnan ismerősnek tűnt.
– Talán túlságosan
is vad... – mondta most az indián angolul.
A pap
megmagyarázta a dolgot. Elmondta, hogy Don Miguel látnok, ezért képes előre
látni a jövőbeli vállalkozásaimat. Foglalkozását tekintve gyógyító sámán.
Az Interstate
40-es autópályáról a dél felé vezető, másodrendű 23-as útra tértünk.
Egy útjelző táblán
ezt olvastam:
„Acoma Pueblo és
Misszió – 13 mérföld.”
Ebben a
pillanatban már szinte „repültünk”!
Az öregember a
leállósáv mentén száguldott át a száraz síkságokon. Aggódva mormoltam:
– Ennél a
sebességnél akár a mennyország is lehet az úti célunk!
– Csak a tiéd,
fiam – mondta a pap, és ijesztően ördögi vigyorral nézett rám. – Én magam az
„Égi városban” szállok ki. Ez Acoma fantáziadús indián elnevezése. Don Miguel
továbbvisz téged. Bízz benne, minden szükséges helyet megmutat majd neked.
– Que será, será –
ami lesz, az lesz! – sóhajtottam beletörődve.
Doris Day
csodálatos dala tökéletesen illett ehhez a helyzethez.
Ez a két vad fickó
valóban teljesen kizökkentett a nyugalmamból.
Lelkem mélyén
azonban már halványan gyanítottam, hogy a várva várt UFO-élményem lassan kezd
alakot ölteni.
Sejtettem, hogy
ezek a férfiak valamilyen módon megszervezik számomra a kapcsolatfelvételt.
Lehetséges, hogy az egész bolondozás és beszélgetés csupán figyelemelterelés
volt.
– Ámen a szavaidra
– mondta a pap komoly hangon. – Aminek meg kell történnie, az meg fog történni.
Az út időközben a
vidék egyik fennsíkhegyére kapaszkodott fel, és hamarosan megláttuk Acoma első
házait. A hatalmas homokkő-sziklaképződményen álló épületek lenyűgözően
emelkedtek a környező táj fölé.
A nap lebukott a
horizont mögött, és percről percre sötétebb lett.
Don Miguel a
nyüzsgő indián élettel teli vályogházak között lelassított, majd megállt.
A pap egyetlen
további szó nélkül kiszállt az autóból.
Miután elhagytuk a
települést, egy jobb minőségű kavicsos úton folytattuk utunkat.
Körülbelül fél
órán át zötykölődtünk ezen a kanyargós úton, sziklák és gyér növényzet között.
A környék
tökéletes helyszínül szolgálhatott volna egy westernfilmhez.
Hirtelen apró
jelzőlámpa villant fel a műszerfal alatt.
Az öreg indián
megnyomott néhány gombot, majd rövid beszélgetést folytatott valakivel egy
számomra teljesen érthetetlen nyelven.
Magyarázatképpen
valamit mormolt egy „két és fél perc múlva esedékes találkozóról”.
Végül egy omladozó
fészerhez érkeztünk egy kanyon bejáratának közelében, és kiszálltunk.
Helyi idő szerint
este 21 óra 45 perc volt.
Egyre sötétebb
lett, de a sivatagi síkságokon semmi sem mozdult.
Semmi, kivéve egy
élénk, narancssárga fénypontot az égen, amely rendkívül gyorsan közeledett
felénk.
A fény hamarosan
egy UFO jól ismert alakját öltötte fel, és körülbelül húsz méterre tőlünk
leszállt.
Majdnem kiestek a
szemeim a csodálkozástól!
Teljesen
megdöbbenve, szótlanul álltam. Számomra minden túl gyorsan történt.
Don Miguel számára
azonban nem. Hátba veregetett, és így szólt:
– Pontos találkozó
egy ostoba, öreg indián számára, nem igaz? De ne álldogálj itt! Szállj be! Még
sok távoli helyet kell meglátogatnod ezen az utazáson.
Ennek ellenére nem
mozdultam.
Amikor Don Miguel
felismerte, hogy sokkos állapotban vagyok, arra biztatott, hogy igyak egy
kortyot a kulacsából.
Megtettem, és
megállapítottam, hogy whisky van benne.
Vigyorogva
megerősítette:
– Jó orvosság!
Újra hátba
veregetett.
– Most pedig
szállj be, indulj útnak, és minden jót! Az autódról én gondoskodom. Itt fog
várni rád velem együtt, amikor visszatérsz.
Az űrjármű
átmérője nyolc méter volt. Burkolata fémszürke színűnek látszott, de inkább
plexiüvegre emlékeztetett.
Amikor felmentem a
rámpán, és beléptem, az ajtó automatikusan bezárult, mi pedig felemelkedtünk.
Késve ugyan, de
pánikhullám fogott el.
Miféle földöntúli,
kellemetlen helyzetbe manővereztem magamat?
A pánikom azonban
hamarosan átadta helyét az izgalmas kaland iránti rendkívüli elragadtatásnak.
A jármű padlóján
lévő nyíláson keresztül láttam, hogy nagyon gyorsan emelkedünk a földfelszín
fölé.
Repülési pályánk
eleinte ívelt volt, majd nagy sebességgel vízszintes irányban száguldottunk
tovább.
Rajtamon kívül
senki sem tartózkodott a fedélzeten, ezért arra gondoltam, hogy az UFO
bizonyára „robothajó”.
A középpontjában
egy vízilabda méretű gömb lebegett szemmagasságban. Valószínűleg ez volt a
robotpilóta „szíve”.
A gömbben sokszínű
fények villogtak, és az a benyomásom támadt, hogy valamiféle hatalmas „agy”
dolgozik benne.
Amikor egészen
közelről belenéztem, még azt is sikerült megfejtenem, hogyan lehet értelmezni a
mintázatok változásait a repülési iránnyal és a navigációval kapcsolatban.
A kijelzett
útvonal szerint a Csendes-óceán fölött haladtunk a Távol-Kelet irányába.
Miközben nyugat
felé száguldottunk, „fordított napfelkeltét” éltem át: fokozatosan megelőztük a
Napot, és magunk mögött hagytuk.
Bár az órám a
beszállás pillanatában leállt, sebességünket óránként több mint ötezer
kilométerre becsültem.
Egy körülbelül
háromórásnak érzett utazás után helyi idő szerint déltájban Délkelet-Ázsiában
jártunk.
Mintegy 3500
méteres magasságban repültünk az amerikai haditengerészet egyik harci köteléke
fölött, Kambodzsa partjainál.
A flottának már
korábban észlelnie kellett érkezésünket, mert hadihajóikról és sugárhajtású
vadászgépeikről már akkor mindenféle lövedékeket és rakétákat kezdtek kilőni
ránk, amikor még alig voltunk látótávolságon belül.
Az UFO figyelemre
méltó „nyugalommal” tért ki mindegyik elől.
Akkor ismertem
fel, hogy védelmező erőtér vesz körül bennünket, amikor egy tőlünk mindössze
tíz méterre felrobbanó lövedék semmiféle kárt nem okozott.
El voltam
ragadtatva, és rendkívül lenyűgözött a dolog!
Miközben a
tehetetlenségében dühöngő flotta mögöttünk maradt, az űrsikló élesen irányt
változtatott utazásunk következő szakaszához.
A gömbben
megjelenő „atlasz” szerint úti célunk egy tibeti pont volt, Lhásza közelében.
Hamarosan a
Himalája hófödte csúcsai fölött repültünk.
Ragyogó nappali
fényben szálltunk le egy kopár hegy sziklapárkányára.
Az UFO ajtaja
kinyílt, és hideg levegő áramlott be.
Ezen az
elhagyatott helyen szerzetesek csoportja közeledett felém. Prémekbe burkoltak,
majd a hegy belsejében található kolostorba vezettek.
Valószínűleg
hallgatási fogadalmat tettek, mert egyikük sem szólt hozzám egyetlen szót sem.
Az egész
megrendezettnek tűnt számomra, akárcsak az előző, hadihajókkal kapcsolatos
incidens.
A jól elrejtett
kolostorban különféle helyiségeken vezettek keresztül, hogy szent, magas rangú
lámáik alaposan megvizsgálhassanak.
Később egy füsttel
teli templomba állítottak, éneklő szerzetesek nagyobb csoportja elé, ahol
valamiféle különös, mély álomba merültem.
Ez a „mágikus”
kezelés csodákat művelt velem.
Meglepően sokkal
könnyebbnek és figyelemre méltóan megfiatalodottnak éreztem magamat.
Végül
visszakísértek a rám várakozó géphez.
Egy szerzetes
rövid időre felszállt velem, és jelezte, hogy vetkőzzem le, majd vegyek fel
egyfajta űrruhát a hozzá tartozó cipőkkel, övvel és sisakkal együtt.
Engedelmeskedtem
az utasításnak, és azonnal éreztem, hogy korábban már megnövekedett
életfunkcióim tovább erősödnek.
A szerzetes ismét
kiszállt.
A korong a
lenyugvó nap fényébe emelkedett, majd a mongóliai Góbi-sivatag felé száguldott,
amely innen már „közel” volt.
Ott rendkívül
félelmetes esemény történt.
Magasan a
szürkületbe borult sivatag fölött izzó párák pokoli örvényébe szippantottak
bennünket.
Néhány perc múlva
kitisztult körülöttünk a tér, és már a világűr mélyén voltunk, több ezer
mérföldnyire a Földtől!
Később megtudtam,
hogy az UFO-t úgy programozták, hogy a gyors „kilépéshez” a „SHAMBALLAH
ÁTJÁRÓABLAKOT” használja.
Az ablakból egy
korong alakú anyahajó közelében bukkantunk elő.
Az a mód, ahogyan
a fedélzetére jutottunk, rendkívül különös volt.
Először szinte
teljesen dematerializálódtunk, majd áthatoltunk a ránk várakozó hordozóhajó
burkolatán.
Miután átjutottunk
rajta, és leereszkedtünk a hét leszállóhely egyikére, ismét eredeti
állapotunkba materializálódtunk.
Kiszálltam, és
több ajtón áthaladva egy hatszögletű helyiségbe jutottam, amelynek ferde falai
és hatalmas kilátóablaka volt.
Nyilvánvalóan ez
volt a kabinom a közelgő utazás idejére.
Röviddel ezután az
anyahajó interdimenzionális átmenetet hajtott végre.
A saját
dimenziómban „elhalványult”, és egy másikban jelent meg.
Ez a dimenzió
csillaghalmazokkal volt tele, és lenyűgöző tisztaságot és szépséget mutatott.
Ezután három földi
napig tartó űrutazásra indultunk egy ismeretlen térség felé.
Megvizsgáltam a
szállásomat és a szomszédos, „szoláriumszerű” sziklakertet, amely a nagy
központi kupola alatt helyezkedett el, és szellemi játékokkal próbáltam elütni
az időt.
Megkíséreltem
telepatikus kapcsolatot teremteni a hajóval is, de hiába.
Sem a központi,
pilótaként működő intelligenciától, sem a másik hat utastól nem kaptam választ,
akikről feltételeztem, hogy szintén a fedélzeten tartózkodnak.
Természetesen ott
volt az örökké lenyűgöző világűr, amelyet figyelhettem, és amelynek
csodálatával nem tudtam betelni.
Ennek ellenére
elviseltem volna valamivel több „eseményt” és társaságot.
Az egyetlen
„találkozások”, amelyeket a hordozóhajó fedélzetén átéltem, álmaimban
történtek.
Mindhárom éjszaka
ugyanazok a vad szexuális fantáziák jelentek meg előttem, ugyanazzal a vonzó,
barna hajú nővel, Hawaiihoz hasonló környezetben.
Kísérteties módon
ezek a találkozások túlságosan élénkek voltak ahhoz, hogy közönséges erotikus
álmoknak tekintsem őket.
Röviddel utazásunk
vége előtt heves „elektromos viharba” kerültünk.
A viharon túl
elértük úti célunkat.
Egy bolygót
pillantottam meg, amely mögött két nap kelt fel!
A közelben egy
hihetetlenül hatalmas űrhajó várakozott!
Kinyílt a
kabinomat a dokkolóállomással összekötő ajtó.
Nyilvánvaló volt,
hogy eljött az ideje, hogy az UFO-mmal átrepüljek hozzá.
Ugyanúgy hagytuk
el az anyahajót, ahogyan megérkeztünk: félig dematerializált állapotban
áthaladtunk a hajó burkolatán, majd odakint ismét materializálódtunk, és a
„gigantikus hajóhoz” repültünk.
Hamarosan a
világűrre nyíló teljes kilátást eltakarta a „titáni”, mérföldek hosszúságú
óriásűrhajó áttetsző burkolata.
Ismét áthatoltunk
a burkolaton, ezúttal „FÉLÁTMENETI ÁLLAPOTBAN”.
Odabent teljesen
materializálódtunk, majd leszálltunk a számtalan parkolóhely egyikére.
Miután az UFO
ajtaja kinyílt, várakozással telve léptem át egy légzsilipen.
Készen álltam az
első találkozásomra egy földönkívülivel.
Egy enyhén ívelt,
cső alakú folyosóra jutottam, amelynek átmérője körülbelül tíz méter volt.
A közelben egy
buborék alakú lebegőjármű várakozott.
Amikor elindultam
felé, kis híján összeütköztem egy szemmagasságban lebegő apró koronggal.
Egy kompakt
„mini-UFO” volt, egy méter átmérővel.
A felső részén
antennákat, villogó fényeket, tükröződő felületeket, sőt még egy kis
televízió-képernyőt is felfedeztem.
Folyamatosan
mulatságos, apró csipogó hangokat adott ki felém.
Nem tudtam
megállni, hogy ne süssek el egy régi tréfát:
– Ne aggódj,
haver! Tekints engem az idegenvezetődnek!
– Természetesen,
uram – válaszolta a mini-UFO tökéletes angolsággal, egy légiutas-kísérő
hivatásos hangján. – Éppen ezért vagyok itt. Szálljon be a lebegőjárműbe, majd
én vezetem.
Miután beültem a
kis lebegő kocsiba, az átlátszó tető automatikusan bezárult, és a jármű
hangtalanul elindult.
A
„TELEMETRIAKORONG” repült előttünk. (A továbbiakban a „Tele-korong” rövidítést
használom.)
Színes folyosók,
felvonók, aknák és lassan forgó „dobok” hálózatán keresztül lebegtünk.
Ezek többször is
derékszögben megváltoztatták haladásunk irányát.
Itt a vízszintes
és függőleges helyzeteknek látszólag semmi jelentőségük nem volt.
Ennek ellenére
mindig úgy éreztem, hogy a lábam alatt van a „lent”.
A gravitáció, a
levegő és a hőmérséklet teljesen normális volt számomra.
Ebben a széles,
négysávos csőben rengeteg más járművel és utassal találkoztunk.
Testhezálló
egyenruhát viselő, emberszerű alakok suhantak el mellettünk mindkét irányban.
Magasságuk egy és
két méter között változott, bőrük pedig a szivárvány minden színében, a
legkülönfélébb jellegzetességeket mutatta.
Néhányuk
tulajdonságai inkább macskákra, kutyákra, madarakra, hüllőkre vagy rovarokra
emlékeztettek, nem pedig azokra a tisztán emberi, „majomszerű”
jellegzetességekre, amelyekhez hozzászoktam.
Semmi kétség sem
férhetett hozzá, hogy itt nagyon különböző életfeltételekkel rendelkező
világokból származó humanoid idegenekkel találkoztam.
Nyilvánvalóan
eltérő evolúciós utakat jártak be.
Ebben a tarka
sokaságban láthatóan semmi különös nem volt bennem. Senki sem szentelt nekem
különösebb figyelmet.
A humanoidok
mellett különféle Tele-korongokkal is találkoztam. Némelyikük még terhet is
vontatott maga után.
Mindez rendkívül
izgalmas volt számomra, és a legteljesebb mértékben élveztem az utazást.
Körülbelül tíz
perc múlva egy különc módon berendezett, nagy helyiséghez érkeztünk.
Mindenfelé hosszú
szőrű szőnyegek hevertek, rikító színű plüsskanapék álltak szanaszét, mellettük
pedig ételekkel és italokkal megrakott felszolgálókocsik sorakoztak.
Úgy éreztem
magamat, mintha egy keleti sejk táborában lennék.
A helyiség közepén
egy emelvényen gömb alakú építmény állt.
Benne egy emberi
test feküdt, a férfi fejét pedig apró, csillogó gömbök vették körül.
Úgy lebegtek
előtte, mint a szabadon függő karácsonyfadíszek.
A Tele-korong
utasított:
– Kérlek, várj egy
pillanatot. A vendéglátód hamarosan odajön hozzád. Előbb azonban be kell
fejeznie egy meglehetősen váratlan, sürgős biztonsági ügyekről szóló
csillagközi „PSZICHOFONIKUS KONFERENCIÁT”.
– Pszichofon? –
kérdeztem, miközben kiszálltam a járművemből, amely immár üresen készült tovább
lebegni.
– És mi a pokolra
valók ezek a lebegő golyók?
– A pszichofon
nagyjából a videotelefon megfelelője az „ÉSZLELÉSEN TÚLI MÓDBAN” (ASW =
érzékszerveken túli észlelés) – magyarázta a Tele-korong.
– Ezek az
„energiagömbök” a konferencia résztvevőinek szellemi kapcsolatait jelzik. Az
adott csillagrendszerekből aktiválják őket.
– Így a hálózatba
kapcsolt kommunikáció és az információk rögzítése időveszteség nélkül
bonyolítható le.
Most úgy tűnt, a
megbeszélés véget ért.
Egymás után
feloszlottak a gömbök, az emelvény pedig a buborékszerű résszel együtt
süllyedni kezdett a padlóba.
A benne tartózkodó
személy odajött hozzám, hogy üdvözöljön.
Teljesen emberi
külsejű, szakállas férfi volt. Különös kabátot és valamiféle munkaruhát viselt.
Barátságosan kezet
nyújtott.
– Üdvözöllek a
fedélzeten, és üdvözöllek a „PSZICHEÁNI FÖDERÁCIÓ” űrszektorában is!
Mindezt
kifogástalan angolsággal mondta.
– Jelenleg a
Föderáció egyik „ŰRLABORATÓRIUM-BÁRKÁJÁN” tartózkodunk. Ez közepes méretű,
hossza 2,5 kilométer. A nagy bárkák tíz-hússzor hosszabbak.
– A legnagyobb,
úgynevezett MEGA-osztály méreteiről inkább nem is beszélek.
– Jelenleg az
Argona bolygó körül keringünk, az Omm-Onn kettőscsillag-rendszerben.
A kupola alakú
terem falának egyik elmozdítható részére mutatott.
Egy ablak feltárta
előttem a kilátást arra a bolygóra, amelyet már az UFO-ból is sikerült röviden
megpillantanom, amikor a felkelő napok részben megvilágították.
A látvány
lenyűgöző volt!
Vendéglátóm
személye ugyancsak mélyen érintett.
Azonnal
felismertem: ő volt az a különös fiatal pap, akivel nemrégiben, az új-mexikói
furgonos utazás során találkoztam.
(Ez azt jelenti,
hogy a Buzzból és Oszkárból álló utazócsoportot nem a lehető leggyorsabb módon
hozták ide.)
– Ön biztosan nem
közönséges papként tevékenykedik errefelé... – egyelőre csak ennyit sikerült
mondanom beszélgetésünk megkezdéseként.
– Ó, tudod, abban
a pillanatban éppen ez volt a megfelelő álruha – vigyorgott.
Amikor felhívta a
figyelmemet a külön beépített házi bárra, skót whiskyt kértem tőle.
Kitöltött nekem
egy dupla adagot jéggel, majd magának is engedélyezett egyet, és folytatta:
– Az vagyok, akit
általában „idegennek” neveznek, vagy pontosabban kifejezve: „pszicheáninak”.
– Argusnak hívnak,
és én vagyok az, aki lehetővé tette számodra, hogy meglátogasd ezeket a
térségeket.
– Valami olyasmi
tehát, mint a „vám- és határátlépési ügyintézés”? – kérdeztem, és kortyoltam
egyet.
– Nem. Inkább
vendéglátó és fogadó személy vagyok.
– Ez kedves.
Egyébként nincs semmi elvámolnivalóm, és tisztátalan szándékaim sincsenek.
– Ezt majd még
meglátjuk. Nem a „dupla fenekű bőröndök” aggasztanak bennünket, hanem az, ami
valóban a szívedben és az elmédben van – mondta Argus.
– Akárhogyan is,
egyelőre mindenesetre átlépheted a határt.
Tiltakoztam:
– De mondd csak,
ahogyan a haverjaid az elmúlt napokban lehallgattak és megvizsgáltak, már a
jellemem legapróbb részletét is ismernetek kellene!
– Nos, sikerült
betekintést nyernünk a szokásos viselkedésedbe. Szokatlan „forgatókönyvek”
esetén azonban továbbra is „fehér lap” vagy számunkra.
– Például arra
gondolsz, hogy ha meghívnának egy kormányzóhoz, esetleg ellopnám az ezüst
evőeszközöket?
– Körülbelül. El
sem tudod képzelni, milyen ravasz „hidegháborút” vagyunk kénytelenek vívni az
„ellenzékkel”. A „trójai faló” módszerét alkalmazó akciók széles körben
elterjedtek ezekben a kozmikus térségekben.
Argus hangja
komorabbá vált.
– Egyébként Don
Miguel úgy gondolta, hogy túlságosan vad vagy. Komoly biztonsági kockázatot
jelentesz számunkra.
– Ez nevetséges!
És még ha csak távolról is lehetséges volna, akkor miért hoztatok ide
egyáltalán?
– Kíváncsiság,
szeszély, sors, perverzió – számít ez valamit? Most itt vagy. Te megismersz
bennünket, mi pedig téged. A végén mindannyian boldogok leszünk.
– Ó, a francba! Én
azonban pontosan ugyanúgy fogok továbbra is viselkedni, mint eddig! Persze ha
ti boldogok vagytok, akkor én is boldog vagyok – mondtam gúnyosan.
– Mi is ugyanígy
vagyunk vele – vigyorgott Argus, és újratöltötte a poharakat.
– Őszintén örülnék
a társaságodnak, de túlterhelt vagyok. Az űrflotta hírszerző szolgálata
mellett, amely nagyon sok időmet igénybe veszi, néhány útitársadat is
üdvözölnöm kell.
– Most eljött az
ideje, hogy lesugároztassam magamat a bolygóra. Át kell adnom téged valaki
másnak.
– A fedélzeten
töltendő további időre Dr. Morningstart jelöltük ki a gondozódnak.
– Dr. Morningstar
azonban még néhány óráig nincs szolgálatban. Ezért azt javaslom, menj ki, és
fedezd fel egyedül a tájat. A megfelelő időpontban majd kapcsolatba lépsz a
vezetőddel.
Kézmozdulatára a
helyiségünk egyik negyede kinyílt.
Enyhén hullámzó
dombvidékre nyílt kilátás, amelyet buja, szubtrópusi növényzet borított, mintha
egy Hawaiihoz hasonló szigeten lettünk volna.
Egy gondozott
gyalogösvény vezetett a sűrű növényzetbe.
Argus
elmagyarázta:
– Amit itt látsz,
az az „ANKH” nevű szülőbolygóm majdnem földszerű környezetének szép másolata.
– Ez a terület a
hajó belső terének csupán egy kis részét foglalja el.
– Ráadásul a
hozzád hasonló embertípus számára kellően biztonságos. A Tele-korong ennek
ellenére elkísér.
– Információkkal
szolgál, gondoskodik a kényelmedről, vagy szükség esetén videotelefonos
kapcsolatot biztosít.
– Ott hátul, egy
széken ruhákat találsz, amelyeket felvehetsz. Az űrruhát hagyd itt, itt majd
„karbantartják”.
Miután átöltöztem,
kezet fogtunk, és Argus távozott.
Megkedveltem őt,
és úgy éreztem, hogy a rokonszenv kölcsönös.
Lelkem mélyén már
sejtettem, hogy még sokszor találkozunk majd.
Kiléptem a trópusi
paradicsomba egy kellemesnek ígérkező sétára. A Tele-korong némán követett.
Bár a mélykék égen
nem volt Nap, olyan kellemes meleg volt, hogy hamarosan levettem az ingemet.
Arra gondoltam,
hosszabb gyaloglás vár rám, és ezt félhangosan ki is mondtam.
– Itt a távolságok
megtévesztőek – szólalt meg automatikusan a „légiutas-kísérő”.
– A cél az, hogy
optikai illúziók segítségével hatalmas tér benyomását keltsük.
– Ami minden
irányban mérföldekre kiterjedő területnek látszik, annak valójában mindössze
százötven méter az átmérője és ötven méter a magassága.
– A táj közeli
részletei azonban valóban megfelelnek az eredetinek. Ez ellensúlyozza az
érzékszerveidet érő általános megtévesztést.
– Lehet, hogy
minden illúzió, de legalább majdnem tökéletes.
Lenyűgözött a
dolog.
A gondosan
kialakított út folyamatosan változó terepen vezetett keresztül.
Valódi bokrok,
facsoportok és sziklák szegélyezték az ösvényt.
Az előtér és a
háttér között számos „HOLOGRAFIKUS VETÍTÉST” észleltem, amelyek fokozták a
mélység érzékelését.
Az összhatás
gyönyörű környezetet eredményezett!
Egy idő után már
egyáltalán nem érdekelt, hogy illúzió-e vagy sem.
Egyszerűen
élveztem, és csodálatosan éreztem magamat.
Félórás gyaloglás
után egy kristálytiszta tóhoz érkeztem, amely egy nagy tisztáson feküdt.
A túlsó végén
vízesés ömlött a tóba.
Úgy tűnt, hogy a
víz lassan a szemközti sziklafal félig víz alá merült barlangjaiba folyik el.
Ott, a vízesés
közelében megpillantottam egy „bennszülött” nőt, aki éppen virágfüzért font.
Amikor közelebb
mentem, felugrott.
Mosolyogva, hawaii
szokás szerint a nyakamba akasztotta a virágfüzért.
Kecses szarongot [maláj
típusú szoknya] viselt, hosszú, lágyan omló barna hajában fehér virág
díszelgett.
Elképesztően szép,
fiatal nő volt.
Külseje alapján
akár fehér amerikai nő is lehetett volna.
Arcon csókoltuk
egymást, én pedig átöleltem, miközben a nevemet mormoltam.
Mivel romantikus
bolond vagyok, első látásra beleszerettem!
Tudtam, hogy
korábban még soha nem találkoztunk, valamilyen okból mégis nagyon ismerősnek
tűnt.
– Angelának hívnak
– mondta, miután zavart nevetéssel sikerült kiszabadulnia az ölelésemből.
Egy kézmozdulattal
elküldte a Tele-korongot.
– Van kedved velem
piknikezni?
– Örömmel.
Szemügyre vettem a
szétszórt piknikfelszerelést és a közelben égő kis tábortüzet, amely fölött egy
üres lábas függött.
– Mit fogunk enni?
– Halat, ha
sikerül fognod egyet.
Egy meglehetősen
kezdetleges lándzsát nyomott a kezembe.
– Nekem túl
gyorsak.
Levettem a
virágfüzért és a cipőmet, feltűrtem a nadrágszáramat, és kezemben a lándzsával
beléptem a sekély vízbe.
Sok hal úszkált
ott, többnyire nagy, kerekded, aranyszínű naphalak.
Ügyesen és gyorsan
kitértek első lándzsaszúrásaim elől, ezért mozdulatlanul megálltam, és vártam.
Egy perc múlva
egész halraj úszott el óvatosan mellettem.
Egy jól célzott
döféssel felnyársaltam egy kövér, háromfontos példányt.
(A jelenet
annyiban zavarba ejtő, hogy a kapcsolatfelvételi történetekben rendszerint
kifejezetten a kizárólag vegetáriánus táplálkozást hangsúlyozzák...)
– Te nem sokat
teketóriázol, igaz? – mondta Angela, láthatóan lenyűgözve.
Vállrándítással
próbáltam elütni a dolgot.
– Ó, ez csupán a
túlélési kiképzés része volt a kiképzőtáborokban... különféle... különféle
sportágakhoz, úgy értem.
Megtisztítottam és
megsütöttem a halat, miközben ő az étkészletet egy terítőre helyezte, és hűtött
bort töltött két pohárba.
(...és alkoholt
sem szoktak inni.)
Jó rozé volt, de
az üvegen nem volt címke.
Angela
nyilvánvalóan jól felszerelkezett.
– Itt laksz a
közelben? – kérdeztem.
Azonnal rájöttem,
hogy ostoba kérdést tettem fel. Elfelejtettem ugyanis, hogy valójában nem egy
trópusi szigeten vagyunk.
Elmosolyodott.
– Nem, én is csak
látogató vagyok itt, akárcsak te.
– Bizonyára tagja
vagy annak az új „földi társaságnak”, amely éppen most érkezett meg egy
„HOZZÁSZOKTATÓ KÖRÚTRA”.
– Én nem a Földről
származom, hanem egy távoli galaxis egyik világából.
– Itt egy
munkamegbízatást kell teljesítenem. Ennek része, hogy megtanuljam, miként kell
földi nőként viselkednem, ha majd feladatot kell vállalnom a Földön.
– A biztonság
kedvéért állítólag „Kaliforniából” származom.
Alaposan be tudott
volna csapni!
Nehezemre esett
elhinni, hogy földönkívüli idegen, egy „alien”, bármit is jelentsen ez a
kifejezés.
Éppen bókot
akartam mondani neki tökéletes alakításáért, amikor valami diszharmonikus
esemény megzavarta idilli jelenetünket.
Először zörgést
hallottam a tisztás széléről.
Hirtelen egy
jaguárhoz hasonló állat jelent meg az egyik magas, kiemelkedő sziklatömbön!
A súlyos testű
állat láthatóan menekült valaki elől, aki mögötte közeledett.
Félelmetes
látványt nyújtott, mert elálltuk az útját.
Megfagyott a vér
az ereimben, amikor a vadállat sziszegő, fújtató hangot hallatva Angela felé
ugrott!
– Hívatlanul
berontani egy partira, te ostoba seggfej! – káromkodtam hangosan.
Félrelöktem
Angelát, és belevetettem magamat a ragadozó támadásának útvonalába.
Amikor az állat
kettőnk között földet ért, sikerült hatalmas kezeimmel oldalról megragadnom a
nyakát, és a lendületet kihasználva rávetettem magamat a meglepett fenevadra.
Kezeimmel mélyen a
mellső lábak hónalja alá nyúltam, lábaimmal pedig harapófogószerűen átfogtam a
törzsét.
Ezt a trükköt egy
indián gauchótól tanultam, aki később cirkuszi artistává vált.
– Nézd, mama,
semmi kínlódás! – vigyorogtam magamban.
Megkönnyebbültem,
hogy ilyen módon sikerült távol tartanom a bestia fogait és karmait a
testemtől.
A feldühödött
állat heves küzdelmet folytatott velem, és a földön hempergett, hogy lerázzon
magáról.
Ekkor hirtelen
éreztem, hogy az állat teste összerándul, majd váratlanul elernyed.
Angela állt
fölöttünk, kezében valamiféle kábítófegyverrel.
– Minden rendben –
mondta. – Elkábítottam az állatot!
– Attól féltél,
hogy megölöm ezt az ostoba dögöt? – kérdeztem, miközben kikászálódtam a nehéz,
eszméletlen test alól, és felálltam.
A hátam és az
oldalam néhány karcolástól kissé vérzett. A nadrágom rongyokban lógott, mert az
állat ágakon és kavicson keresztül hempergett velem.
– Nem, te
tökfilkó!
Angela hangja
remegett, miközben beszélt.
– Rendkívül
aggódtam az életedért!
Egy lebegő
teherautó jelent meg, és megállt a közelünkben. Két férfi szállt ki belőle,
akik „vadőröknek” látszottak. Felrakták a magatehetetlen állatot, majd ismét
elrepültek.
A Tele-korong
megérkezett, és tájékoztatott bennünket arról, hogy az állat a szomszédos
állatkertből szökött meg.
Hozzátette:
– Sajnálom, hogy
nem tudtam segíteni. A parancsom úgy szólt, hogy csak végszükség esetén
avatkozhatom be.
Elküldtem a
korongot:
– Szép kis
segítség vagy! Milliószor köszönöm!
Erre a korong
engedelmesen eltűnt. Én azonban egy pillanatra eltöprengtem azon, vajon
valamiféle elzárt intézetben tartózkodom-e.
– Nos, rendben,
most egy kicsit megmosakszom.
Egyetlen
mozdulattal teljesen levetkőztem, és belevetettem magamat a tó mélyebb részébe.
Angela rövid
habozás után szintén levetkőzött, és egy, a tóba benyúló sziklához ment.
Meztelen teste csodálatos látványt nyújtott!
Elegánsan a vízbe
merült, majd egy félig víz alá merült barlangon keresztül kiúszott a
látómezőmből. Követtem őt.
Ehhez át kellett
préselnem magamat egy csatornán, amely egy kis „kék barlanghoz” hasonlított.
Végül egy barlangi medence sekély vizébe érkeztem.
Angela csábítóan
elnyújtózva feküdt egy csúszós sziklalapon. A „napfény” egy hasadékon keresztül
éppen a testére vetült.
Amikor hatalmas
erekcióval kiemelkedtem a vízből, hirtelen belém hasított a felismerés, hogy
pontosan ezt a jelenetet már többször is átéltem álmaimban a hordozóhajón!
Ezek tehát valódi
előérzetek voltak, nem pedig egyszerűen vad képzelődések.
Pontosan úgy, mint
az álmaimban, Angela most is elfojtott egy apró, gyönyörteli sikolyt, amikor
megpillantotta felébredt férfiasságomat.
Fel akart ülni, de
véletlenül megcsúszott. Egyenesen a karjaimba siklott, és szinte ráesett a
péniszemre.
Féktelen
odaadással szeretkeztünk, majd később még egyszer, ezúttal gyengéden és egymást
felfedezve.
Egyszerűen nem
tudtam napirendre térni afölött, hogy vad szexuális fantáziám valóra vált.
Eksztatikus boldogságot éreztem!
Ezután
ragaszkodott hozzá, hogy térjünk vissza a piknikezőhelyre. Ott megkért, hogy
feküdjek le.
A holmijai közül
elővett egy orvosi felszerelést, és annak eszközeivel ellátta a sebeimet.
Észrevettem, hogy
mindezt hivatásos orvos módjára végzi, ezért megkérdeztem:
– Orvos vagy, vagy
valami hasonló?
– Igen,
természetesen. Dr. Angela Morningstar vagyok. Egyúttal engem bíztak meg azzal
is, hogy gondoskodjam rólad. Mindig a szolgálatodra állok!
– Eddigi
szolgálataid kiválóak voltak. Köszönöm neked!
Mivel az
összefonódó események egész „csokra” lassan teljesen letaglózott, megpróbáltam
tisztázni a helyzetet:
– Ezeket az
eseményeket mind előre „megkonstruálták”? Minden része volt annak, amit a
társaid kitaláltak, hogy különféle helyzetekben próbára tegyenek?
– Talán csak
kísérleteket végeztek rajtam, mint egy tengerimalacon?
Hirtelen nagyon
összezavarodottnak és üresnek éreztem magamat.
Angela átölelt, és
szeretettel megcsókolt.
– Kérlek, ne vonj
le elhamarkodott következtetéseket. Különösen akkor ne, ha azok ráadásul nagy
valószínűséggel igazak!
– Nincs
jelentősége annak, hogy az eredeti szándék az volt-e, hogy próbára tegyenek és
kiértékeljenek téged.
– Az viszont igaz,
hogy sok ezer űrbéli nő közül gondosan engem választottak ki, mint számodra
legmegfelelőbb „partnert”, hogy képes legyél megnyílni.
– Én azonban már
jóval korábban beléd „szerettem” amikor áttanulmányoztam a rólad szóló
információkat tartalmazó dossziét.
– Már korábban is
elképzeltem, hogy veled szeretkezem ennél a föld alatti tónál. Ez egy tőlem
származó „MENTÁLIS PROJEKCIÓ” volt, amelyet a hajón érzékelned kellett.
– Kérlek,
egyszerűen hidd el nekem, hogy személy szerint nagyon boldog vagyok, amiért
most itt vagy velem.
–
Természettudósként pedig azt mondhatom neked, hogy rendkívüli módon lenyűgözött
a reakciókészséged, a gyorsaságod és az erőd, amelyet a halfogásnál és a
jaguárral szemben mutattál. Korábban még soha nem tapasztaltam ehhez hasonlót.
(Sajnálatos
megtudni, hogy a nőknek a „rosszfiúk” és barbárok iránti kóros vonzalma
bolygónkon kívül is folytatódik.)
– Tudod, ez
valójában nem különleges. Bár ebben a tekintetben mindig egész jó voltam,
messze nem én vagyok a legjobb.
22. oldal
– Számomra te vagy
a legjobb – mondta kedvesen. – Te vagy az én „édesem”, és lehet, hogy örökre
meg akarlak tartani.
Én is ugyanígy
éreztem iránta, de ahelyett, hogy ezt kimondtam volna, nagy komolysággal
csókolni kezdtem.
Ő azonban
félbeszakított, és azt javasolta, hogy halasszuk későbbre a dolgot, és most
térjünk vissza az „alaptáborba”, bárhol legyen is az.
Néhány ügyes
mozdulattal mindent egy kompakt „lebegőkosárba” csomagolt.
Megérkezett a
Tele-korong, vontatókötélre vette a kosarat, mi pedig közösen útnak indultunk.
Először
visszatértünk a nagy „fogadócsarnokba”. Az egyik kanapén egy nadrág feküdt,
amelyet felvehettem szétszakadt nadrágom helyett.
Argus nem volt
ott, mi azonban magunktól is találtunk elegendő ételt és italt, és kiszolgáltuk
magunkat.
Angela elmondta,
hogy ezeket az élelmiszereket mind mesterségesen állítják elő. Különféle
formákban és színekben készítik őket, hogy hasonlítsanak az eredeti anyagokra.
(Ezt magyarázd meg
annak a szegény halnak!)
Étkezés közben a
Tele-korong részletesen tájékoztatott arról a gigantikus űrhajóról, amelyen
tartózkodtunk.
Szemléltetésképpen
különféle képeket jelenített meg a falon elhelyezett számos képernyő egyikén.
– Egy
középosztályú „ŰRLABORATÓRIUM-BÁRKÁN” tartózkodsz, amelynek föderációs
nyilvántartási száma SLA 8701.
– Henger alakú,
szerkezetének hossza 2,5 kilométer. Háromezer fős legénysége különböző fajokhoz
tartozó tudósokból áll.
– Tizennyolc
különálló szegmensből épül fel. Mindegyik önmagában is nagyméretű, önállóan
navigálható űrhajó.
– Jelenleg mind
össze vannak kapcsolva. Ebben az osztályban akár harminchárom egység is
összekapcsolható, nem számítva a középen lévő központi kiszolgálóegységet és az
orrban elhelyezkedő parancsnoki egységet.
– Minden szegmens
az adott faj származási bolygójának környezetét gondosan elkészített másolatban
tartalmazza.
– Az itt
egyesített világok csupán néhány példát képviselnek azokból a nem emberi
civilizációkból, amelyeknek bolygóit a Szabad Világok Interdimenzionális
Föderációja kutatta.
– Ez a bárka
„mozgó kiállítás”, kozmikus kirakat tizenkét különböző világba.
– Minden
kiállítási modul bemutatja a származási bolygó néhány jellegzetes földrajzi
sajátosságát, növény- és állatvilágának részleteit, valamint történelmi és
kulturális összefüggéseit.
– Minden terület
nyitva áll valamennyi világ látogatói előtt. A látogató és az adott világ
kombinációjától függően azonban olykor védőruha szükséges.
– Minden szegmens
légmentesen el van választva a többitől. Belsejükbe kizárólag a tóruszgyűrű
folyosójáról, légzsilipeken keresztül lehet bejutni.
– Valamennyi
bejáratot alaphelyzetben az oxigént lélegző emberek számára megfelelő légkörrel
látják el.
– A bárkán
négyszáz emberi személyzeti tag szolgál, mellettük kétszáz humanoid föderációs
tudós dolgozik.
– Minden szegmens
teljesen önálló. Mindegyikről száz „idegen” és száz „helyi” legénységi tag
gondoskodik.
– Az egyes modulok
életkörülményei rendkívül változatosak. A klórt vagy metánt belélegző légkörtől
az izzó forróságon át a jeges éghajlatig terjednek, és különböző nagyságú
gravitációs erőket is magukban foglalnak.
– A nem humanoid
lakók lehetnek VÍZI ÉLŐLÉNYEK, KÉTÉLTŰEK, HÜLLŐK, EMLŐSÖK, MADARAK, nagy méretű
ROVAROK vagy SOKLÁBÚAK, hogy csak néhány lehetséges fajt említsek.
– Minden modult a
saját származási bolygóján építettek meg, a Föderáció laboratóriumbárkákra
vonatkozó irányelveinek megfelelően.
– Az egész
rendszer mögött álló oktatási cél más világok és életformák megismerése,
valamint a velük való megbarátkozás, függetlenül attól, hogy humanoid vagy nem
humanoid jellegűek-e.
– Miközben ezzel
az élő kiállítással utazunk, kölcsönösen megismerhetjük egymás létezésének
módját, és látogatásokat tehetünk egymásnál.
– Ez a
laboratóriumbárka képes galaxisok és dimenziók között utazni. Behatolhat
bármely bolygó légkörébe, sőt víz alatt is leszállhat.
– Ez azonban
többnyire szétkapcsolt állapotban történik, vagyis az egyes modulok önállóan
hajtják végre.
– A sok ezer
különféle intelligens civilizáció mintegy 75 százalékával, amelyekkel a
Föderáció kapcsolatot létesített, kezdetben egyáltalán nem volt lehetséges a
kommunikáció, mert túlságosan különböztek tőlünk.
– A fennmaradó 25
százalékkal is siralmasan hiányos volt az érintkezés.
– Egy ember
számára rendkívül nehéz kitalálni és átérezni, mit gondol vagy tesz egy
teljesen idegen faj.
(Ezért volt elég
okos a Star Trek legénysége ahhoz, hogy egy telepatát is magával vigyen a
fedélzetre.)
– Nyilvánvaló,
hogy ez komoly akadályt jelent a kereskedelmi kapcsolatok kialakításában és az
információcserében.
– A Föderáció más
világokkal fenntartott kapcsolatai kizárólag az emberi logikán és
tapasztalatokon alapultak. Hosszú ideig nem létezett jobb filozófiai keret,
amelynek segítségével megbirkózhattunk volna ezekkel a problémákkal.
– Csak a
laboratóriumbárkák rendszerének segítségével jött létre olyan, fajok közötti
lehetőség, amely révén többet tudhattunk meg mások életmódjáról.
– A fedélzeten
található különleges „ELMEKAPCSOLÓ BERENDEZÉSEKKEL” gyakorlatilag bármely
idegen civilizáció valamennyi kiemelkedő sajátosságát meg lehet ismerni.
– A megszerzett
adatokat saját számítógépeinkbe táplálhatjuk, majd általános hozzáférésre
bocsáthatjuk. Ez lehetővé teszi, hogy a Föderáció körültekintőbben bánjon más
életformákkal.
– Mindez jó cél
érdekében történik: „Kozmikus együttműködés és békés együttélés”. Hosszú távon
ez mindenkinek jó.
A fogadócsarnokban
tartott, képekkel illusztrált előadás után „tájékozódási körútra” indultunk a
hajó belsejében.
Angela mellett
ültem egy buborék alakú lebegőjárműben, és hangtalanul siklottunk a folyosók
hálózatán keresztül. A Tele-korong előttünk repült, és mutatta az utat.
Egész idő alatt
végeláthatatlan információáradatot zúdított ránk. Egy idő után egyszerűen
elengedtem a fülem mellett, amit ez a kis dög mondott, és inkább arra
összpontosítottam, hogy Angela kezét fogjam.
Ennek ellenére
természetesen nem kerülhettem el, hogy a bárka hatalmas méretei lenyűgözzenek.
Mély benyomást
tett rám az a „művészi tökéletesség”, amellyel minden apró részletet
elkészítettek. Minden egy olyan, számunkra, földiek számára felfoghatatlanul
fejlett technológiáról tanúskodott, amely messze meghaladta ismereteinket.
Átlebegtünk az
élelmiszer-előállító üzemen, ahol számos hidrokultúrás termesztőberendezés,
fehérjetermelő központ, szintetizáló és feldolgozó létesítmény működött.
Csővezetékek
megszámlálhatatlan sokasága látta el megfelelő táplálékkal a hajón tartózkodó
humanoid és nem humanoid vendégnépek sokaságát.
Az egész, számomra
szinte felfoghatatlan gépezet majdnem teljesen automatikusan működött.
Mindössze néhány
felügyelőt tudtam felfedezni, akik pontosan úgy néztek ki, ahogyan az ember az
„őrült tudósokat” elképzeli.
(Ez esetben önként
vállalt szellemi specializációról lehet szó, akár testi vagy egészségügyi
hátrányok árán is. Talán szükséges ez, ha az összetett technikai folyamatok
összehangolását és felügyeletét nem akarják kizárólag mesterséges
intelligenciákra bízni. Általában a földönkívüli embereket szellemileg
kiegyensúlyozottnak és testileg vonzónak írják le.)
A javítóműhely
ugyanilyen lenyűgözően érthetetlen volt számomra.
Leírhatatlanul
hatalmas, megdöbbentően bonyolult gépezetet láttam.
Sem alapvető
mechanikai ismereteim, sem a „stewardess-korong” magyarázatai nem segítettek
abban, hogy legalább megközelítőleg értelmes képet alkothassak mindarról, ami
ott történt.
Egy soklábú
szerelő látványa sem segített rajtam.
Egy kettőnél több
karral és kettőnél több lábbal rendelkező emberi lény számomra megdöbbentő
újdonság volt.
A Tele-korong
elmondása szerint a további végtagok csupán a mechanikus munkaruha részei
voltak. Arra szolgáltak, hogy ügyesebben és hatékonyabban lehessen dolgozni.
Úgy hatottak,
mintha „beültetett toldalékok” lennének.
Bár a hajó farában
található hangárszegmens ugyanilyen idegen volt számomra, rendkívül
lenyűgözőnek találtam, mert ez szolgált a hajóban tartózkodó számos faj
indulási és leszállási helyéül.
Az itt szolgálatot
teljesítő, „német juhászkutyára emlékeztető” arcvonásokkal rendelkező férfinak
annyi bája volt, mint egy sírásónak.
Komor hangon
magyarázta el az utasok behajózásának módját, számomra ismeretlen nyelven.
Angela lefordította az előadását, hogy megérthessem.
Egy másik fajhoz
tartozó tudóst, aki utazni kívánt, először egy hatszögletű, 4 × 4 méteres
utaskonténerbe helyeztek.
Ezt a
kristálytartályt már előzőleg a megfelelő légköri és gravitációs körülményekre
állították be.
Az előkészületeket
még abban a bárkamodulban elvégezték, ahonnan az utazó származott, majd a
konténert a hajó farába küldték.
Ezután más, azonos
konténerekkel együtt egy megfelelő hordozóhajó fedélzetére helyezték, és
összekapcsolták őket.
Az egész olyan
volt, mint egy méhsejt.
Mindezt azért
csinálták így, hogy a repülés során a lehető legnagyobb biztonságot
biztosítsák, és közben a hordozóhajó átlátszó padlóján keresztül megmaradjon a
szabad kilátás.
Ezeket az
utazókonténereket fel lehet szerelni az adott utashoz szükséges
berendezésekkel.
Már eleve
tartalmaznak felvevőkészülékeket, valamint egy kétirányú kommunikációs
rendszert, amelynek segítségével kapcsolatot lehet tartani a hordozóhajó
központi intelligenciájával és a laboratóriumbárka fedélzetén dolgozó
kollégákkal.
Egy különleges,
harminc méter átmérőjű korong, amelyet különböző fajokhoz tartozó utasok
szállítására használnak, akár ötven ilyen szabványosított utaskonténert is
befogadhat.
Természetesen a
legkülönfélébb célokra kisebb és nagyobb hordozóhajók is rendelkezésükre
állnak, attól függően, hogy melyik részleg akar elsődleges kutatást végezni.
A legtöbb esetben
ugyanahhoz a vendégfajhoz tartozó több kutató száll fel egy hordozóhajóra, hogy
meglátogassanak egy bizonyos bolygót.
Ezen a ponton
véget ért a laboratóriumbárkán tett tájékozódási körutunk.
Befejeztük a
napot, és Angela szállására mentünk.
Két csinos
helyiségből állt, egy kis konyhasarokkal és fürdőszobával.
Nagyon gyorsan
megértettem, hogy az ő birodalmában több mint szívesen látott vendég vagyok.
Élveztem
vendégszeretetének ezt a bizonyosságát, és a következő órákban igyekeztem őt
ezért annyira boldoggá tenni, amennyire csak képességeimből tellett.
A szeretkezések
között sokat beszélgettünk, és megnéztünk egy kiváló videófilmet egy éjszakai
klub előadásáról, amelyet a Bahama-szigeteki nassaui kaszinóban tartottak.
Elmondható, hogy
összességében meglehetősen jó nap volt.
Azt is megtudtam,
hogy a Föderáció egy szabványos napja körülbelül húsz földi órának felel meg.
Így nem okozott
problémát számomra, hogy alkalmazkodjam az ő nappal-éjszaka ritmusukhoz.
Mélyen és
pihentetően aludtam, amire szükségem is volt az űrbárka fedélzetén töltött
első, eseménydús napom után.
Másnap három olyan
világszegmenst látogattunk meg, amelyek nagyon erősen különböztek egymástól.
Mindegyik modulba
légzsilipen keresztül léptünk be.
Angelával egy
különleges járműben ültünk, amelynek légköri és gravitációs viszonyait
megfelelően a mi szükségleteinkhez igazították.
A Tele-korong is a
lebegőjármű belsejében kapott helyet, a tető hátsó részéhez rögzítve.
Feltételeztem,
hogy áramkörei megsínylették volna az idegen környezetet és légkört.
Ráadásul így
kiválóan el tudta látni „idegenvezetői” feladatát.
Erre elsősorban
miattam volt szükség, mert Angela láthatóan már meglehetősen jól ismerte ezeket
az idegen világokat.
Az első modul egy
„KÉNBOLYGÓT” mutatott be.
Sárga és
karmazsinvörös ködfelhők között haladtunk keresztül. A kiterjedt tájon egy
kitörő gejzír és egy működő vulkán mellett mentünk el.
Ezt a világot,
amelynek gravitációja 2,7 g volt, rákszerű lények, rákfélék népesítették be.
A köves terepen
található sziklahasadékokból hirtelen előbukkantak, majd ugyanolyan gyorsan
eltűntek bennük.
Az egyetlen
növényzet, amelyet felfedezhettünk, néhány bíborszínű szivacs volt.
Egy helyen a rákok
valamiféle felszíni bányászattal foglalkoztak. Gépeik rendkívül különösen
néztek ki.
Amikor lassan
elhaladtunk mellettük, néhány rák barátságosan integetett nekünk.
Az egyik még az
ollójával is megkopogtatta lebegőjárművünk tetejét. Tetőtől talpig végigfutott
rajtam a hideg!
Bár valódi élvezet
volt ellátogatni ide, különösebben nem szerettem volna itt élni.
Tele-korongunk
eközben folyamatosan fecsegett, és mindenféle adatokkal bombázott bennünket,
miközben végiglebegtünk a rákok életét és kultúráját bemutató
kiállítóhelyiségeken.
A második részleg,
amelybe beléptünk, egy „FAGYOTT BOLYGÓ” világa volt.
Az ég jégkék
színben ragyogott, néhány sötét területen elképesztő szivárványszínekkel,
mintha nappal látnánk sarki fényt.
Jeges, sarkvidéki
világ volt, hóval borítva.
Sok csupasz
sziklafelület is akadt, amelyeken különböző színű kristálytömbök hevertek.
A föld alatti
labirintusokat gazdag gombatelepek népesítették be.
A nagy termetű,
jegesmedvékre emlékeztető lakosság a szétszórt kristályok begyűjtésével,
szállításával és feldolgozásával foglalkozott.
Ezeknél a
„bolyhos” lényeknél minden meglehetősen nagynak látszott, beleértve mancsszerű
kezük mozgékony ujjait is.
Ennek ellenére
láthattuk, amint bonyolult szerkezetekkel kristályokat aprítanak, majd egészen
apró darabokat illesztenek műszerekbe.
Elmondták nekem,
hogy ez volt a fő exporttermékük.
Én személy szerint
ugyan szívesebben vásárolnék egy svájci karórát, de ennek ellenére egészen
megkedveltem ezeket a gombaevő lényeket.
Az ő 1,9 g
gravitációjú világuk légköre ammóniából és metánból állt.
Harmadik és egyben
utolsó modulként egy piszkoskék színű „MOCSÁRBOLYGÓ” modelljét látogattuk meg.
A tájat
narancssárga, nagy, faszerű növények és bíborszínű bozótosok borították. A
háttérben kopár hegyek emelkedtek.
Az itteni
élővilágot hüllők alkották, amelyek saját szárnyaik erejével siklottak le a
meredek hegyekről.
Láttam azonban
békaszerű kétéltűeket is, amelyek kedvelték az ingoványt.
Ez a két érző faj
rendkívül békésen élt együtt klórból álló légkörében.
Valójában
barátságosan együttműködtek különféle vegyi anyagok előállításában. Ezeket a
gáz- vagy folyékony halmazállapotú anyagokat főként exportra termelték.
Ennek érdekében
közösen valódi technikai csodának számító vegyipari üzemeket építettek.
Különös módon az
űrhajózási technológiát elsősorban a békák ösztönzésére fejlesztették ki.
(Figyelem! Az,
hogy a sok lehetőség közül éppen ezt a három világmodult mutatták be, talán nem
is véletlen. Naprendszerünkben több olyan hold is található, amelyre a megadott
körülmények meglehetősen pontosan illenek, például az IO, az EUROPA és a TITAN.
Vajon ezt utalásnak kell tekintenünk arra, hogy ott legalább a leírt formában
növényi és állati életre bukkanhatunk?)
E kirándulás után,
amely már a nap több mint felét felemésztette, a földönkívüli benyomások
sokaságától majdnem szétrobbant a fejem.
Ezért
elbocsátottuk a Tele-korongot, és kikapcsolódásképpen sétát tettünk Argus
szülővilágának oxigénben gazdag légkörében.
Kényelmesen
piknikeztünk, majd az előző naphoz hasonlóan ismét élveztük a testi szerelmet.
Amiatt, ahogyan
összhangban voltunk egymással, úgy éreztem, mintha az eltelt egyetlen nap egy
egész év lett volna.
Angela ugyanígy
érzett.
Azt mondta,
nyilvánvalóan egymásnak vagyunk rendelve, és meg kellene próbálnunk még tovább
erősíteni a köztünk lévő köteléket.
Beszélt nekem egy
eljárásról, amelyet „ÉRZELMI VAGY SZELLEMI ÖSSZEKAPCSOLÓDÁSNAK” neveztek, és
amelynek alá kellene vetnünk magunkat.
Elmagyarázta, hogy
ennek révén közvetlenül megtapasztalhatjuk, milyen is valójában a másik ember
legbelső lénye.
Ez az intim
kapcsolatunkban még közelebb hozna bennünket egymáshoz.
Nagyon támogattam
az ötletet, mert már mélyen beleszerettem.
Ráadásul ezt a
módszert tartottam a legjobb útnak ahhoz, hogy megismerjem űrbéli barátaimat és
szándékaikat.
Angela pedig így
egy csapásra kielégíthetné velem kapcsolatos személyes és tudományos
kíváncsiságát is.
Ismét útnak
indultunk, ezúttal gyalog, a hajó orra felé.
Angela elmondta,
hogy a hajó elülső kúpjában található, szellemi összekapcsolódásra szolgáló
berendezéseket tartalmazó helyiségbe megyünk.
Ez a részleg négy
különös, „óriáskerékhez hasonló” szerkezetből állt.
A mindenfelé
villódzó, vadul változó, „pszichedelikus” fények miatt számomra az egész
karneválra emlékeztetett.
A
fényvisszaverődéseket számtalan embermagasságú kristály okozta, amelyeket a
hengeres falba építettek.
Ehhez hozzájárult
a tíz méter átmérőjű központi fényakna is, amely a hajó teljes hosszán
végighúzódott, és energiákat szállított, illetve sugárzott ki.
A hatalmas
berendezésen számos platform és egysínű sínpálya futott keresztül-kasul.
Az „óriáskerekek”
„gondolái” átlátszó TETRAÉDEREK voltak, amelyeket 4 × 4 × 4 méteres, „PIRAMIS
ALAKÚ KRISTÁLYKABINOK” páros elrendezésével hoztak létre.
A
kristálypiramisokat az alapjuknál kapcsolták össze, így a bennük tartózkodók
egymásnak háttal ültek.
Az oxigént lélegző
humanoidok itt, a helyszínen szállhattak be.
A másfajta
légkörből származó idegen fajokat már a megfelelő légköri viszonyokra
beállított kristálypiramisba zárva szállították ide.
Az érzelmi
összekapcsolódás tényleges folyamatát mesterséges „TELEPATIKUS OZMÓZIS” révén
érték el.
Ezt a fényakna és
a falba épített óriáskristályok között létrejövő statikus mező hozta létre,
amelyen keresztül az utaskabinok forogtak.
Ez a kölcsönös
szellemi áthatolás, amelyet akár „lelkek közötti érintkezésnek” is
nevezhetnénk, lehetővé tette, hogy minden személy felfogja és megértse
partnerének lényegi természetét.
Az ezt követő
„dinamikus szakaszban” a már eleve megemelkedett tudatállapotokat még magasabb
szintre emelték, és egy meghatározott pontra összpontosították.
Ezt úgy érték el,
hogy gyorsan forgó áramot vezettek keresztül a kristálykabinokon.
A forgó áramok
jobbak voltak, mint a kabingyűrűk nehézkes mechanikus forgatása.
Ezáltal a
lélektársak rezgési sajátosságait egymáshoz igazították és szinkronizálták.
Ez a dinamikus
szakasz lehetővé tette, hogy az összekapcsolódott párok mélyebb felismeréseket
szerezzenek meghatározó élettapasztalataikról és különösen művelt
tudásterületeikről.
Megfelelő
árnyékolás segítségével a forgó áramot az „óriáskerék” négy forgó gyűrűjének
minden egyes kabinplatformján külön-külön be lehetett állítani.
Összesen akár
kétszáz tetraédert is befogadhattak.
Az egyes szellemi
összekapcsolódási alkalmakat a különböző résztvevők számára egynapos
időközökkel tartották, hogy közben elegendő idő álljon rendelkezésre az átélt
élmények feldolgozására.
Az első gyűrűt
háromperces mintavételi fordulókhoz, az úgynevezett „ÉRZELMI
KAPCSOLATFELVÉTELHEZ” használták.
Ez a forduló
sűrített, áttekintő benyomásokat közvetített a partnerekről.
Egy forduló
befejezése után a párokat újra összeállították. A tanfolyam öt ilyen forduló
után ért véget.
A második gyűrű a
„SZELLEMI SZONDÁZÁST” vagy „KUTATÁST” tette lehetővé.
Minden ülés egy
óráig tartott, és a kölcsönös, bensőséges megismerést szolgálta.
A harmadik gyűrűt
a „SZELLEMI ÖSSZEOLVADÁSRA” használták.
Egy ilyen
tanfolyam nem kevesebb mint húsz óráig tartott.
Ez alatt a hosszú
idő alatt a partnerek olyanokká váltak, mint két elválaszthatatlan sziámi iker,
mert teljesen elmerültek egymás személyiségében.
Eközben egyetlen
határ sem maradt zárva, és egyetlen titok sem maradt felfedezetlen.
A negyedik gyűrűt
elsősorban különböző fajok közötti gyors „SZELLEMI KONFERENCIÁKRA” alkalmazták.
Ezeket egyetemes
jelentőségű problémák megvitatására használták.
Az ülések
időtartamát előre meghatározták, és valamennyi résztvevő elfogadta.
A konferencia
résztvevői az ülés teljes ideje alatt kapcsolatban maradtak a bárkán található
otthoni moduljaikkal.
Oda időről időre
összefoglalókat is továbbítottak a tanácskozások menetéről és
következtetéseiről.
Angela és én a
második, szellemi szondázásra szolgáló gyűrűhöz csatlakoztunk.
Az egyórás
tanfolyam során, amely számomra inkább egy egész évnek tűnt, hatalmas
mennyiségű dolgot tudtam meg az életéről és a világáról.
Közben éreztem,
amint ő is belém hatol, és feltárja lényemet.
Annyira boldog
voltam, hogy eggyé válhatok vele, még ha csak egyetlen órára is.
Ez volt a
legtökéletesebb egyesülés pontosan azzal a személlyel, aki mindenki közül a
leginkább hozzám illett.
Szerelmünk
nyilvánvalóan kölcsönös volt.
Az érzelmek
mellett többet tudtam meg az életéről és világáról, mint amennyit százórányi
oktatás nyújthatott volna.
Lenyűgözött, hogy
része lehettem, és újra átélhettem életének számos kiemelkedő pillanatát.
Számomra minden
hely, amelyet láthattam, csodálatosan idegen volt.
Betekintést
nyerhettem a Föderáció etikájáról, felépítéséről és társadalmáról szerzett
ismereteinek egyes részeibe is.
A Föderáció
társadalmi-gazdasági szerkezete sokkal összetettebb volt, mint a Föld bolygóé a
huszadik század végén.
Talán elegendő, ha
megállapítom, hogy számomra már ezek a röpke benyomások is lényeges érzelmi
változásokat eredményeztek.
Több könyvet is
írhatnék erről, ha egyáltalán tudnám, mivel kellene kezdenem.
Amikor
visszatértünk a lakosztályunkba, úgy éreztem magamat, mintha „holtrészeg” és
teljesen kimerült lennék.
Az ágyra zuhantam,
és átaludtam az egész délelőttöt.
Később
felfrissülve és energiával telve ébredtem fel.
Nagy
meglepetésemre ismét csillapíthatatlan kíváncsiság fogott el a Föderáció
világai és módszerei iránt.
Előbb azonban
Angelával időt szakítottunk egy reggelire, majd nem sokkal később egy ebédre,
amelyeket sok meghitt együttlét szakított meg.
Végül Angela ismét
magával vitt a hajó orrában található szellemi összekapcsolódási helyiségekbe.
Ezúttal az első
gyűrűt választottuk, hogy öt háromperces „SZELLEMI ÉRINTKEZÉSI FORDULÓN”
vegyünk részt több nem humanoid, idegen intelligenciával.
Miután a
számítógép ellenőrizte az aznapi érzelmi érintkezések tervét, a megfelelő
párosításokat a helyszínen állították össze.
Angela
ragaszkodott ahhoz, hogy együtt, emberi párként lépjünk be, ne pedig különálló
személyekként.
Kéz a kézben
szálltunk be a kristálykabinba, majd felemeltek bennünket egy platformra, hogy
összekapcsoljanak egy önként jelentkező idegennel.
Az öt rövid
forduló, amelyek között megfelelő szüneteket tartottak, olyan volt, mint egy
forgószélhez hasonló folyamat, amelyben az idegenek és mi rendkívül sűrített
formában ismerkedtünk meg egymással.
Valamennyi forduló
nagyon tanulságos volt, de rendkívül kimerítő is.
Közöttük mindig
tizenöt perc szünetet biztosítottak, hogy létrehozhassák az új párosításokat.
Bár Angela jól
ismerte a szellemi összekapcsolódás különféle formáit, érzéseiből kiolvastam,
hogy a nekünk kijelölt partnerek számára is teljesen idegenek voltak.
Izgatottan
fogadott be mindent, de úgy tűnt, az én izgatottságom még nagyobb.
Már önmagában az a
tudásmennyiség is lenyűgözött, amelyet megszerezhettem.
Ennek legnagyobb
részét nem tudom szavakba önteni. Legfeljebb az élmények lényegét írhatom körül
itt.
(A következő
találkozások nyilvánvalóan arra kívánnak utalni, hogy az öntudatos, alkotó
intelligencia kialakulása nincs meghatározott testformához kötve.)
Első partnerünk
egy két méter magas teremtmény volt, amely úgy nézett ki, mint egy denevér, egy
sas és egy angyal keveréke.
Erős izomzattal és
éles karmokkal ellátott lábakkal, ujjakban végződő, karszerű végtagokkal,
valamint hatalmas, csőrös koponyával rendelkezett!
Számos testi
képességét ráadásul bioelektronikus úton tovább erősítették és
tökéletesítették.
Megtanultam a
„sasokkal” együtt lebegni a levegőben, és „inni” a nitrogénben gazdag levegőt.
Mindenféle
repülést átéltem: a rituális repülést, a nászrepülést, a társas repülést és a
harci repülést.
A madarak
birodalmából származó barátunk építész és várostervező volt.
Ennek köszönhetően
bepillantást nyerhettem fészekszerű lakóhelyeikbe, amelyeket hegyeken és
számtalan barlangban építettek.
Ezek messze
helyezkedtek el kifinomult ipari termelőközpontjaiktól és űrkikötőiktől.
A madárszerű lény,
az „ornitoid” viszont hatalmas örömét lelte New York City nyüzsgő forgatagában.
Mennyi rohangálás
egy ilyen szűkre szabott területen!
Szórakoztatták az
olyan emberi sportok, mint a jégkorong, a búvárkodás és a lovaglás, nem is
beszélve az emberi párzási folyamatról.
Az idegen
behatolása emberi intimitásunkba belső „morgásra” késztetett, aztán azonban
együtt nevettem a „madárral”, hiszen a szellemi vizsgálódás kölcsönös volt.
Második partnerünk
egy borjú nagyságú pókra hasonlított.
Kemény páncél
borította, sok szeme és számos egyéb érzékszerve volt.
Amikor egy
pillanat alatt szellemileg összeolvadtam vele, megdöbbentett fajának rendkívüli
mozgékonysága és ügyessége.
Egészen biztosan
nem volt szükségük felvonókra, hiszen egyszerűen fel tudtak futni a magas
épületek falán.
Rendkívüli módon
lenyűgözött, hogyan használták sok végtagjukat a különféle készülékek
javításánál.
A munkához még
náluk is ügyesebb robotokat építettek, és büszkék voltak arra, hogy számos
galaxis legösszetettebb és legsokoldalúbb űrhajóit gyártják.
Nem különösebben
zavart, amikor megtapasztaltam, hogy táplálékuk főként apró rovarokból áll.
Amíg szellemileg
eggyé váltam vele, ez teljesen rendben lévőnek tűnt.
Természetesen
minden viszonylagos.
Ő a maga részéről
az emberi konyhaművészetet teljes ostobaságnak tartotta.
A korcsolyázás, a
síelés, a vitorlázás, a kóruséneklés és az emberek romantikus érzelmei viszont
nagyon lenyűgözték.
Faja rendkívül
rendszerető, túlnyomórészt intellektuális természetű volt.
Szerették a
geometrikus mintázatokat és az aurikus harmóniát.
Harmadik
partnerünk másfél méter hosszú, fényes, barna rovar volt, sok végtaggal és nagy
fejjel.
Valószínűleg
valamiféle „bogár” lehetett, félig óriáshangya, félig csótány.
Az első kölcsönös
pillantáskor mindannyian elfojtottuk a bennünk feltörő heves reakciót.
Második
pillantásra azonban mulatságosnak találtuk a helyzetet, tekintettel a különböző
teremtmények esztétikai ízlésének viszonylagosságára.
Valójában
beszélgetőpartnerünk „nőnemű” volt: magas rangú kormányzati képviselő és
népének legelőkelőbb személyiségei közé tartozott.
Faján belül
„szépségkirálynőnek” tekintették.
Ennyit tehát a
külsőről és az ízlésről.
Ennek a
„bogárhölgynek” a társadalmi szerepe és szexuális gyakorlata egy
méhkirálynőéhez hasonlított.
Angela és én
mindezt vadnak találtuk, miközben bogárkirálynő barátnőnknek nehezére esett
megérteni Angela monogám életmódját.
Az önként vállalt
emberi szerelmi kapcsolatok és a demokratikus rend általános emberi eszménye,
amely sajnos nem mindig valósul meg teljes egészében, ugyancsak nehézséget
okozott az uralkodónő számára.
A rovartársadalom
szigorú és diktatórikus módszerei ellenére rendkívül sikeresek voltak a mérnöki
tudományokban és gigantikus föld alatti településeik megszervezésében.
Ezek a települések
több milliárd lakosnak adtak otthont.
Termelőlétesítményeik
és közlekedési rendszereik ugyanilyen lenyűgözőek voltak.
Mindez valahogyan
hangyabolyokra és hangyamentalitásra emlékeztetett, ugyanakkor észrevehettem,
hogy valamennyien teljesen elégedettek.
Arra gondoltam:
„Mindenki a sajátját.”
Negyedik
partnerünk féregszerű teremtmény volt, vagy százlábú, vagy hernyó.
Szigorúan
növényevő volt, áhítatos szeretettel fordult a természet felé, és erős
misztikus hajlamokkal rendelkezett.
A féregtársadalom
fő tevékenysége az ökológia és az etika területére összpontosult.
Fejlett
ismeretekkel rendelkeztek a holisztikus orvoslásban és mindenféle teremtmény
gyógyításában.
A technológiai
fejlődésnek ezzel szemben csak kevés figyelmet szenteltek.
Technikai
fejlettségük a Föld 1940-es évekbeli színvonalához volt hasonlítható.
Az űrutazást
idegen lények tanították meg nekik.
Keresett
ökológusokká és orvosokká váltak a több fajból álló űrhajólegénységek körében.
A férget
elborzasztották a Földön tapasztalható erőszakos viselkedési formák.
Az emberi
versenyszellem, a kalandvágy és a különféle szabadidős tevékenységek viszont
lenyűgözték.
Az emberiség
általános viselkedésével ellentétben ennek a féregfajnak a képviselői nemes
lények voltak, szeretetteljes és segítőkész természettel.
Ötödik és egyben
utolsó partnerünk valami rendkívül szokatlan volt.
A „személy” egy
embermagasságú, vastag, bíborlila anyagcsomó volt.
Sem feje, sem
végtagjai nem voltak.
Megtudtuk, hogy
egy olyan lény része, amely egy egész bolygó felszínét beborította.
Ez a lény
elsősorban sziklákkal táplálkozott, azok ásványianyag-tartalma miatt.
Történetének
korábbi szakaszában a felszíni lény még egész űrhajókat is elnyelt, amelyek
véletlenül leszálltak rajta.
Valamikor egy
űrutazó faj felfedezte, hogy ez a lény intelligens, noha nem volt képes saját
civilizációt létrehozni.
Rendkívül magas
szintű telepatikus képességekkel rendelkezett, és mindenféle intelligenciával
képes volt kommunikálni.
Még
beszélgetőpartnereit is manipulálta, azok saját akarata ellenére.
Számos űrkutató
faj rendkívül alkalmasnak találta ezt a képességet saját céljaira.
Ezért
anyagdarabokat emeltek ki a bolygóméretű egyed testéből, hogy különleges
telepatikus nagykövetekként és közvetítőkként használják őket a világűr
mélységeibe vezető kutatóutakon.
A segítségért járó
ellenszolgáltatást sziklák, ritka ásványok vagy akár egész kisbolygók
szállításával teljesítették.
Minden egyes
anyagcsomó a bolygót átfogó tudat része maradt, függetlenül attól, milyen
messzire került otthonától.
Mindegyik önállóan
gondolkodott és működött.
Rendkívül
kíváncsiak voltak, és mindent meg akartak ismerni.
Tökéletes beleérző
képességük révén más intelligenciák szellemén keresztül éltek, és fokozatosan
olyanokká váltak, mint a „terminálok”.
Ezek folyamatosan
tudást továbbítottak az otthoni, „atyai” teremtménynek, mintha egy hatalmas
kozmikus információkincstár „központi tárolóját” táplálnák.
A bolygólény
lelkesen végezte ezt, hogy más lények életét is átélhesse.
Ugyanakkor arra is
hajlandó volt, hogy egy hatalmas kozmikus könyvtárként szolgáljon, és bármilyen
más célra, amelyet ez lehetővé tesz.
Öt ülésünk után
ismét úgy éreztem magamat, mintha teljesen kiüresítettek volna.
Szerencsére egy
„REVITALIZÁLÓ KAMRÁBA” vittek bennünket.
Bár ott szinte
eszméletlen állapotba kerültünk, az érzés megnyugtató és kellemes volt.
A kezelés
körülbelül egy óráig tartott, majd mindketten visszatértünk Argus
szülővilágának moduljába.
Újabb pikniket
tartottunk, és ismét örömöknek hódoltunk.
Később Angela
„bevitt a városba”, vagyis le a laboratóriumbárka alatt elhelyezkedő Argona
bolygóra, amely körül a bárka keringett.
Fel kellett vennem
ezüstszínű űrruhámat, az övbe és sisakba épített erősítőberendezésekkel együtt.
Angela hasonló
öltözéket viselt.
Ugyanabba az
UFO-ba szálltunk be, amely eredetileg a bárkára hozott engem.
Félátmeneti
üzemmódban, „kísértetszerűen” hatoltunk keresztül a laboratóriumbárka
burkolatán, amikor kiléptünk...
Amikor már kint
voltunk, az állapot ismét normalizálódott, és gyorsan leereszkedtünk a bolygó
éjszakai oldalára. Egy ideig még gyönyörködhettem a lenyugvó napokban, mielőtt
beléptünk volna a bolygó éjszakai árnyékába.
Hamarosan egy
kupolákkal fedett építmény fényei jelentek meg előttem. Az egyes kupolákat
üvegcsövekben vezetett utak kötötték össze egymással. Óriási kupolák csoportja
volt ez, amelyek alatt magas épületek emelkedtek.
Az egyik kupola
alatt, egy épület tetején landoltunk, majd gyalog folytattuk az utunkat. Az
utcaszintet úgy értük el, hogy lassan lefelé zuhantunk egy levitációs aknában,
amelybe Angela magával húzott.
Kéz a kézben
sétálgattunk egy valódi földönkívüli világ főterén, számtalan csoda között.
A helyet
„üdülővárosnak” nevezték, és hemzsegett azoktól a személyektől, akik még a
Föderáció legtávolabbi világaiból is ideérkeztek.
Többségük oxigént
lélegző humanoidnak tűnt, különböző alakokkal, testméretekkel, rasszokkal és
bőrszínekkel. Fantasztikus változatosságot alkottak, amely jól szemléltette az
evolúció különböző útjait.
Angela elmondta,
hogy az egymás közötti kommunikációhoz az „Intergalaktikus Szabványnyelvet”
használják.
Ez a város csupán
egy kis részét alkotta a bolygón található számos létesítménynek. A többieket
célszerűen, a vidéki területeken elosztva helyezték el.
Ezek „kísérleti
központok voltak a művészetekben és tudományokban történő személyes
fejlődéshez”, valamint pszichikai és spirituális területeken, jógához,
meditációhoz vagy bármilyen más tevékenységhez, amely egy látogatót
érdekelhetett.
Nyilvánvalóan a
Föderáció emberei a játékos alkotótevékenységet és az önmegvalósítást tartották
az idő eltöltésének legjobb módjának.
Az összlakosságnak
csupán nagyon kis része részesült abban a kiváltságban, hogy valóban
dolgozhatott, mert ebben az utópisztikus társadalomban a robotok gyakorlatilag
az egész termelést „a kezükben tartották”.
A város és az
embertömeg minden újdonságát befogadni nagyon kifárasztott. A
laboratóriumbárkára történő visszautazás során Angela egy apró, színes kockát
adott, hogy nyeljem le. Ettől ismét meglehetősen élénk lettem.
Amikor
megérkeztünk a bárkára, egy Tele-korong, amely már ott várt ránk, felszólított,
hogy kövessem a hajó orrába, mert az admirális személyesen kíván fogadni.
Kíváncsi lettem,
és követtem a korongot, miközben Angela visszavonult közös lakosztályunkba.
A korong először
tájékoztató körútra vitt a hajó orrkúpjában, amely „parancsnoki modulként”
önálló világot alkotott.
Meglátogattuk a
gépház hatalmas „KAPCSOLÓKRISTÁLY-BERENDEZÉSEIT”, amelyek a hajó valamennyi
készülékének összehangolására szolgáltak.
Számos legénységi
és munkaterem mellett haladtunk el, végül eljutottunk az óriási, kör alakú
„PARANCSNOKI HÍDRA”.
A felfoghatatlanul
sok villogó ellenőrzőlámpa és zümmögő berendezés miatt úgy nézett ki, mintha
egyenesen egy tudományos-fantasztikus filmből került volna elő.
Az egész helyszínt
különböző rasszokhoz tartozó humanoid legénység népesítette be. Különböző színű
egyenruhákat viseltek, amelyekről meg lehetett állapítani egyénileg kijelölt
feladataikat.
A kör alakú
építmény átlátszó falain keresztül panorámás kilátás nyílt a világűrre és az
Argona bolygóra.
Végül megkértek,
hogy lépjek be a bárka orrkúpjának legfelső helyiségébe. Itt helyezkedett el az
admirális parancsnoki központja és magánbirodalma.
A helyiség kör
alakú fogadószobaként volt berendezve, kényelmes kanapékkal és székekkel.
Középen bonyolult műszerkonzol állt, valamint egy pulttal ellátott bár.
Egy magas, szőke
férfi elegáns, testhez simuló egyenruhában szívélyes kézfogással üdvözölt.
Mellkasán egy számomra már ismerős, háromszög alakú aranymedált viselt.
Azonnal
felismertem benne „Quentin professzort”, akivel három hónappal korábban New
Yorkban találkoztam.
Le kellett ülnöm,
mert ez az egész már kissé sok volt nekem, és elgyengültek a térdeim.
Quentin konyakot
kínált egy öblös pohárban, hozzá pedig erős török kávét, amelyet éppen akkor
főzött. Hálásan elfogadtam mindkettőt, és gyorsan új erőre kaptam.
Megtudtam, hogy
Quentin feladata megfelelő látogatók felkutatása erre a távoli kozmikus
térségre, valamint ideutazásuk megszervezése.
Argus szerepe az
volt, hogy az egyes látogatók „biztonsági tisztjeként” működjön, és megtervezze
az utazás különböző programpontjait.
Quentint egy másik
dimenzióból és világból, az úgynevezett „Spectronból” rendelték a pszicheániakhoz.
Megtudtam, hogy
látogatásom időtartama lejárt, és hamarosan megkezdem a hazautazást a Föld
bolygóra.
Angela ezért,
megbízatásának megfelelően, már elhagyta a laboratóriumbárkát. Továbbképzésen
kellett részt vennie a „Nova Terrán”.
Majd megszakadt a
szívem!
Nem volt alkalmam
elbúcsúzni tőle!
Valószínűleg
azonban Quentin álláspontja volt az ésszerűbb: búcsúkönnyek nélkül
mindkettőnknek könnyebb lesz, ráadásul egyáltalán nem volt kizárt, hogy a
jövőben újra egymásra találunk.
Miután
valamennyire visszanyertem a lélekjelenlétemet, Quentin közölte, hogy most
haladéktalanul visszaküldenek a Földre – kivéve, ha érdekelne még egy sokkal
távolabbra vezető utazás.
Az „Őrzők Tanácsa”
ugyanis kifejezte kívánságát, hogy személyesen láthasson engem.
Ezek a világőrök
nem hús-vér személyek, hanem tiszta „energialények”, akik téren és időn túl
tartózkodnak.
Az emberiség
„Idősebb Testvéreiként”, egyfajta „mennyei sereggel” irányítják az emberi népek
sorsát a kozmosz valamennyi dimenziójában és univerzumában.
Ha rászánnám
magamat erre a kalandra, testi állapotomban egy nem anyagi létsíkra vinnének.
Egy utolsó átszállási ponton pedig az élmény időtartamára még
„metamorfizálnának”, vagyis átalakítanának.
A javasolt
vállalkozás elképzelésének nagysága rendkívül mély benyomást tett rám,
pontosabban teljesen lenyűgözött.
Természetesen
tovább akartam menni!
Részt akartam
venni ezen az új utazáson, noha közölték velem, hogy bizonyos veszélyek
fenyegethetik személyiségem szerkezetét, szellemi egészségemet, sőt akár az
életemet is.
Számomra azonban
ez így is rendben volt – minél előbb, annál jobb!
Amikor a
helyzetmegbeszélés befejeződött, azonnal indulnom kellett, mert a galaktikus
mag ködszektorában, amelyet „Nagy Káosz-gátnak” neveztek, rendkívül gyorsan
változtak a körülmények.
Az UFO-val
berepültem a gát nehezen áthatolható térségébe, és hatalmas elektromos
viharokon haladtunk keresztül.
Amikor a repülés
túlságosan viszontagságossá vált a korong számára, egy átlátszó, robotpilóta
által irányított űrjármű vett fel.
Hernyó alakja
volt, és „Fantom-hajónak” nevezték.
Ott át kellett
öltöznöm. Az új ruházat búvárruhára emlékeztetett. Kígyóbőrszerű mintázata
miatt „Fantom-bőrnek” is nevezték.
A hét torpedócsőre
hasonlító rekesz egyikében elfoglaltam egy lövedék alakú, üvegből készült
kapszulát.
Elindultunk, és
erősen eltorzult térrészeken, valamint tüzes energiaviharokon haladtunk
keresztül.
Csodálkoztam, hogy
mindezt épségben túléltük.
Végül megérkeztünk
a vihar „szemébe”, ahol a Fantom-hajó élő torpedókként kilőtt bennünket.
Egy hatalmas
„Fekete örvény” középpontjában találtuk magunkat!
A teljes sötétség
határán kapszulám – és vele együtt a testem is – semmivé oszlott.
Limbo!
Tudtam, hogy
meghaltam!
Rendkívül
kellemetlen érzés fogott el, amelyet számos félelem kísért.
Mindazonáltal a
szellemem még működött, tehát nem veszett el minden!
Folyamatos
mentális kísérletezéssel végül sikerült érzékelnem saját lényem
energiamezejének fénysugarait.
Ezután már nem
tartott sokáig, amíg teljesen helyreálltam.
Hosszú tapogatózás
és ide-oda siklás után végül sikerült felbukkannom egy olyan világban, amely
fizikainak látszott.
Testemmel együtt
egy védőbuborékba zárva találtam magamat, és egy keskeny tengeröbölből úsztam
kifelé a nyílt víz felé.
Fejemben távoli
hang szólalt meg.
Tájékoztatott,
hogy nem fizikai térségekben tartózkodom. Itt minden megjelenés csupán
megszilárdult gondolatforma, amelyet az anyagi világból ismert képekként
érzékelünk.
A Fantom-bőrbe
burkolt testem „metamorfizált szuszpenzió” volt.
Számomra azonban
úgy tűnt, hogy a megszokott módon működik.
Ez nem valódi
szükségletek miatt történt, hanem pszichológiai megszokásból.
A hang közölte,
hogy most át kell kelnem a „Titkok Hét Tengerén”, majd fel kell másznom a
hegyekre, ahol találkozni fogok az Őrzőkkel.
Számomra mindez
mókásnak hangzott.
Már éppen kezdtem
élvezni ezt a kirándulást, amikor hirtelen kipukkadt a védőburkom.
Belezuhantam a
mély, kék tengerbe.
Ez önmagában is
elég rossz volt, de ráadásul felfedeztem, hogy a víz csak úgy hemzseg a
cápáktól!
Úgy tűnt, hogy
tartózkodásom ebben a túlvilági szférában csupán rövid ideig fog tartani.
A dolgok azonban
másként alakultak.
Hirtelen egy
középkori gálya tartott egyenesen felém, és a fedélzeten álló egyik matróz
kötelet dobott nekem.
Nagyon gyorsan
felmásztam a hajóra, mert egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy a
körülöttem keringő cápák nem valóságosak.
Valóságosak vagy
sem, az az érzés, hogy egy nyikorgó múzeumi hajóroncson állok, középkori alakok
sokasága között, rendkívüli benyomást tett rám.
Ehhez hozzájárult,
hogy ezek az emberek nemesnek és intelligensnek látszottak, és olyan nyelven
beszéltek, amelyet tökéletesen megértettem.
Óvatosan szemügyre
vették hátborzongató, kígyóbőrszerű öltözékemet, és megkérdezték, melyik
vidékről érkeztem.
Homályos
kézmozdulatot tettem a horizont felé, és azt mormoltam, hogy „a nagy gáton
túlról” jöttem.
Erre valamennyien
rettenetesen izgatottak lettek.
Egyikük még valami
nagy jóslatról is kezdett fantáziálni, amely az „Egyetlen Szent Könyvben”
szerepelt.
Mielőtt
alaposabban megvitathattuk volna az ügyet, ismét valami új történt, ami tovább
növelte a jelentőségemet.
Most már mindenki
rám figyelt.
Egy kalózbanda,
amelyet „Szentségtelen Lázadóknak” neveztek, egy másik ókori hajóról megtámadta
és megcsáklyázta a miénket.
Ágyúkkal lőttek
ránk, nekünk ütköztek, majd átugráltak a hajókorláton, hogy közelharcban
küzdjenek meg velünk.
Pontosan úgy, mint
a filmekben!
Nagy érdeklődéssel
figyeltem a körülöttem dúló csatát.
Később
elhatároztam, hogy segítek egy keveset jóindulatú vendéglátóimnak, mert ekkorra
már meglehetősen szorult helyzetbe kerültek.
Felragadtam egy
botot, és belevetettem magamat a pokoli csata kellős közepébe.
Módszeresen
püfölni kezdtem minden kalózt, aki csak a kezem ügyébe került.
Végül egyiküknek
sikerült kardjával szétzúznia a botomat.
Erre áttértem a
fegyvertelen harcra, ami mindenkit rettenetesen meglepett.
Azt hiszem,
ilyesmit még soha nem láttak!
Olyan hatékony
voltam, mint egy emberi verőgép.
Nem telt bele sok
idő, és már egyetlen ellenségünk sem maradt harcképes állapotban.
Többségük
eszméletlenül feküdt, a többiek pedig megadták magukat.
Úgy tűnt, barát és
ellenség egyaránt azt hiszi, hogy csoda történt, és beteljesedett egy ősi
prófécia.
Eljött a
„Megváltó”!
Áhítatos
tekintetükből nagy rémületemre felismertem, hogy ezt rám értik.
Te jó ég –
„Üdvözítővé” váltam!
Miután megérkeztem
„Szent Fővárosukba”, nagy felhajtást rendeztek természetfeletti beavatkozásom
körül.
Megtudtam, hogy
azt hiszik, én vagyok a régóta várt „Avatar”, számukra valóságos Messiás.
Az Egyetlen Szent
Könyvben feljegyzett történetet az érkezésemről – néhány más, jövőre vonatkozó
jóslattal együtt – folyékonyan el tudták mondani.
Most mindenütt
hatalmas ünnepségeket tartottak.
Ezek főként a
kastélydombon rendezett kerti ünnepségre összpontosultak, ahol a helyi
méltóságokkal együtt sört vedeltem saját tiszteletemre.
Mindenki abban
reménykedett, hogy megmentem őket.
Én azonban
sejtettem, hogy még saját magamat is aligha tudnám megmenteni.
És milyen igazam
lett!
Késő éjszaka a
lázadók erőszakkal elraboltak a kert hátsó részéből, a „királyi piszoárok”
mellől.
Amikor magamhoz
tértem, egy komor várbörtönben találtam magamat, a falhoz láncolva.
Megtudtam, hogy az
előző napon valójában az uralkodó zsarnokot segítettem a lázadókkal szemben.
Ugyanis az orrom
elé tartották az Egyetlen Szent Könyv egyik rég elveszett, csak nemrég újra
megtalált lapját.
Az állt rajta,
hogy felkelést fogok vezetni, amelynek révén helyreáll a rend.
Eleinte vonakodtam
részt venni a dologban.
Megdöbbentett a
helyzet látszólagos valóságossága és az, hogy milyen hirtelen megváltozott
benne a szerepem.
Alapos megfontolás
után azonban feltettem magamnak a kérdést, vajon lehetek-e annyira arrogáns,
hogy megakadályozzam a próféciák és a történelem beteljesedését.
Egy kiadós reggeli
után megrohamoztuk a palotát.
Ebédidőre a
zsarnokokat elűztük.
Alig valamivel a
sikeres forradalom után azonban egy szolga tájékoztatott, hogy az új uralkodók
gyorsan sokkal rosszabb zsarnokokká válnak, mint amilyenek a régiek valaha is
voltak.
Egy mérsékelt
frakcióval folytatott titkos megbeszélések során egyetértettem abban, hogy az
igazságosság érdekében újabb harcot kell támogatni.
Hamarosan azonban
elegem lett a „jó fiúk a rossz fiúk ellen” típusú konfliktusból.
Ezért ezt az
utolsó forradalmat gyorsan és csaknem fájdalommentesen hajtottuk végre.
Ezután általános
amnesztiát hirdettem, és ragaszkodtam egy koalíciós kormány létrehozásához,
amelyben mindkét fél egyenlő erővel képviselteti magát.
Úgy tűnt, hogy ez
az új rendszer jól működik, és méltán voltam büszke ragyogó politikai
bábáskodásomra.
Ekkor azonban
megjelent valaki, és mindent azzal pecsételt meg, hogy azt állította: ez az
utolsó esemény is pontosan úgy történt, „ahogyan megjövendölték”.
Ennyit az egómról.
Legalább minden
jóra fordult, gondoltam, és azt hittem, hogy most már mindenki örökké boldogan
fog élni.
Tévedtem.
Úgy látszott, túl
korán „ittam a medve bőrére”.
Sajnos ugyanis
most felemelkedett a papok és hivatalnokok „Törvény Őrzői” nevű szövetsége.
Azonnal elkezdték
aláásni az általam létrehozott új demokratikus kereteket.
Legfőbb mesterük
közölte velem, hogy minden társadalmi változást „felülről” kell jóváhagyni, nem
pedig „alulról”.
A „felülről” azt
jelentette, hogy az isteni sugallatot követő Törvény Őrzői által kiadott
irányelveknek megfelelően.
Ezeket az
irányelveket a fellegvárban található „Szent Kő” által kibocsátott új
„PSZICHOTRONIKUS IMPULZUSOKBÓL” kapták.
Ez a kristály
hétévente nyilvánosan aktiválódott.
Az impulzusokat
arra használták, hogy a néptömegek viselkedését a fennálló állapot, a „status
quo” fenntartásának megfelelően ellenőrizzék.
A Törvény Őrzőinek
legfőbb mestere elmagyarázta, hogy a hétévenként kibocsátott pszichotronikus
impulzussorozatok véletlenszerűek és előre nem láthatók.
Eredetileg az
előző Avatar programozta be őket, hogy megakadályozza egy meghatározott
politikai csoport hatalmának végtelen fennmaradását.
Az Őrzők azonban
megtanulták, miként befolyásolják imáikkal a kristályban lévő szellemi
impulzusok szerkezetét „hasznosabb változások” érdekében.
Ezután a legfőbb
mester nyíltan felszólított, hogy szövetkezzem vele.
Megmutatta a könyv
egy újabb elveszett, majd megtalált részletét is.
Ez azt
bizonyította, hogy valóban én vagyok az új Avatar, akit hétezer évvel ezelőtt
ígértek meg az „APOKALYPSA” néven ismert világuknak, hogy kormányozza a
királyságot, és megerősítse a papi rendszert.
A legfőbb
mesterrel folytatott rövid beszélgetés után a kormányban lévő barátaim
tájékoztattak, hogy a Törvény Őrzői Apokalypsa egész történelme során saját
céljaik érdekében manipulálták a lakosságot.
Így
kényszerítették rá az emberekre „teokratikus-maffiaszerű hatalmukat”.
Barátaim úgy
vélték, hogy minden politikai visszaélés megakadályozható lenne, ha ellopnám a
Szent Követ a fellegvárból, és átadnám a demokráciájuknak.
Miután alaposan
megvizsgáltam saját legbelső érzéseimet, elhatároztam, hogy végrehajtom a
lopást.
Ahogyan mostanra
már megszoktam, ismét megjelent valaki az Egyetlen Szent Könyv egy elveszett,
majd újra megtalált lapjával.
Ez azt állította,
hogy pontosan ez fog történni.
Nem sokkal később
meghívtak, hogy vegyek részt a Kő felszentelésének hétezredik évfordulóján.
Némi meglepetéssel
állapítottam meg, hogy a vár berendezése Apokalypsa középkori színvonalával
ellentétben technológiailag felfoghatatlanul fejlett volt.
A Törvény Őrzőinek
azonban fogalmuk sem volt ezeknek a csúcstechnológiás készülékeknek a
lehetőségeiről, bár bizonyos kezdetleges kezelési képességekkel még
rendelkeztek.
A várban tett
vezetett körút során felismertem, hogy még mindig képesek befolyásolni és
kívánságuk szerint „testre szabni” a kristály sugárzását, mielőtt azt az egész
országban szétterjesztenék.
A papság ezeket a
hullámcsomagokat „isteni elrendelésnek” állította be, valójában azonban
kizárólag saját érdekeiket szolgálták.
Jéghideg dühöt
éreztem magamban felemelkedni.
Egyetlen
törekvésem az volt, hogy leleplezzem ezt az undorító csalást.
A legfőbb mester
végigvezetett a fellegvár többi részén is.
Elmondta, hogy a
Szent Város katedrálisa valójában egy hétezer évvel korábban itt lezuhant
űrhajó roncsából áll.
A pilóta, a
korábbi Avatar, túlélte a szerencsétlenséget, létrehozta a Kristálykövet, és
megalkotta a törvényeket.
Egy napon azonban
rejtélyes módon örökre eltűnt.
Amikor körülnéztem
a roncsban, döbbenten állapítottam meg, hogy minden nyomtatott felirat és
kezelési útmutató tökéletesen érthető angol nyelven készült.
A helybeliek
azonban nem tudták megfejteni őket.
Amikor még egy
„önmegsemmisítő berendezést” és egy „mentő-UFO-t” is felfedeztem, ragyogó
ötletem támadt: felrobbantom az egész itteni kacatot, és végre a pokolba tűnök
innen.
Sajnos a legfőbb
mesternek, aki a közelben ólálkodott, valahogyan – talán telepatikus úton –
érzékelnie kellett illetlen szándékaimat.
Elküldte az
őröket, hogy teperjenek le.
Miután ez sikerült
nekik, előkotort egy újabb, erősen összegyűrődött, elveszett, majd megtalált
lapot.
Elmondása szerint
ez az utolsó előtti lap volt. Az utolsót soha egyetlen halandónak sem szabadna
látnia.
Ezzel az irattal
azt akarta bebizonyítani, hogy nem vagyok új Avatar.
Érkezésem
valójában az „Egyetlen és Egyedüli Ősúr” eljövetele volt, aki a jóslat szerint
azért tért vissza, hogy örökre felépítse itt új birodalmát.
Amikor emiatt
kigúnyoltam, a legfőbb mester megnyomott egy gombot.
– Akkor legyen ez
a végső bizonyíték! – jelentette be drámai hangon.
A konzolból
holografikus kép villant fel.
Egy testhezálló
űrruhát viselő férfit ábrázolt, aki kísértetiesen hasonlított rám.
Ezután a kép az én
hangomon beszélni kezdett:
– Üdv, emberek!
Itt a szeretett Avatarotok beszél, hogy hangösszehasonlítással
azonosíthassatok. Üdvözletem fiatalabb önmagamnak is, ha az ígért második
eljövetel idején megtalálod ezt az üzenetet...
Az eseményeknek ez
a fordulata megrázott.
Az egész szent
zűrzavar kísértetiesnek tűnt.
Szinte őrületig
fokozódó zavartságot éreztem.
Ökleimmel földre
terítettem a legfőbb mestert és őreit, majd dühösen követeltem, hogy láthassam
a könyv utolsó, még hiányzó lapját.
Fenyegetően
közöltem, hogy különben mindent felrobbantok.
A legfőbb mester
egy faliszéfhez kúszott, és előhalászta a követelt lapot.
Parancsomra
hangosan felolvasta.
Az utolsó szakasz
azt jósolta, hogy ítéletet fogok mondani Apokalypsa fölött, és megsemmisítem
kormányzati rendszerét.
Ezután „Aranykor”
veszi kezdetét!
Ez átkozottul jó
ötletnek hangzott!
Elhatároztam, hogy
valóra váltom a jóslatot.
Ez tűnt a legjobb
megoldásnak, ráadásul így nem kellett nyilvános beszédet tartanom a néhány óra
múlva kezdődő évfordulós megnyitóünnepségen.
Az önmegsemmisítő
berendezés időzítőjét három percre állítottam, elfordítottam az
aktiválókulcsot, majd elmenekültem a mentő-UFO-val.
Amikor a vár
látványos robbanássorozatban a levegőbe repült, űrhajómmal leszálltam a város
egyik közterén.
Ott éppen a
kormány képviselői tartottak nagyszabású beszédeket az összegyűlt lakosságnak.
Úgy gondoltam,
hogy a vár felrobbantása és a szónoki emelvény elfoglalása megfelelően drámai
beavatkozás.
Röviden elmeséltem
az embereknek az elmúlt órákban végrehajtott hőstetteimet.
Eleinte
gratuláltak a teokratikus maffia fellegvárának megsemmisítéséhez.
Viselkedésük
azonban hamarosan durva gúnyolódásba fordult, amikor bejelentettem, hogy a
Szent Kristályt is meg akarom semmisíteni.
Az én véleményem –
amelyet nem fogadtak el – ez volt:
„Nincs kristály,
tehát nincs lehetőség visszaélésre!”
Nem értettek egyet
azzal, hogy a demokratikus kormányforma jobb volna.
Sőt tiltakozni
kezdtek „egy megszentelt hagyomány önkényes megsemmisítése” ellen.
A kormány a
fejemet követelte, hogy megnyugtassa a népet.
Ezt jelzésnek
tekintettem arra, hogy ideje lelépni.
A mentőhajómhoz
rohantam, és felszálltam.
Úgy tűnt, ez a
cselekedetem nem tetszett az egyik magas rangú hivatalnoknak, mert az
eredetileg díszlövések leadására előkészített régi ágyúkat most rám
irányították.
Sajnos egy
véletlen találat megrongálta járművemet a sietős távozás közben.
Így történt, hogy
egy füstölő, ide-oda imbolygó UFO-val repültem el az apokaliptikus szigetek
fölül, a tenger irányába.
Amikor ismét
szárazföld fölé értem, a magas hegyeket kezdtem keresni, ahol az Őrzőkkel
kellett találkoznom.
Néhány kopár
hegylánc fölött átrepülve a gépem végül felmondta a szolgálatot, és egy
hatalmas, magas hegy oldalának csapódott.
Szerencsére úgy
repültem ki a hajóból, hogy nem szenvedtem komoly sérüléseket.
Egy hegyi ösvény
közelében találtam magamat, amelyet elhatároztam, hogy követni fogok.
Bár gyűlölöm a
gyaloglást, egyre feljebb kapaszkodtam.
A menetelés olyan
hosszúnak tűnt, mint maga az örökkévalóság.
A hosszú és heves
nyilvános szerepléseim után különös érzés volt az egyedüllét.
Kiszámítottam,
hogy Apokalypsán legalább három hetet tölthettem.
További egy hetet
töltöttem összesen az UFO-n, a hordozóhajón és a laboratóriumbárkán.
Úgy tűnt tehát,
hogy körülbelül négy hét telt el a Földről való elindulásom óta.
Utam egy teraszra
vezetett, ahol egy hatalmas kapu nyílt a sziklafalban.
Amikor beléptem,
fáklyákkal megvilágított helyiségben találtam magamat, amely egy kör alakú
csarnokba vezetett.
Egy tűzhely
közelében álló székből ünnepélyes ruházatot viselő személy emelkedett fel, hogy
üdvözöljön.
Quentin volt az!
Az egykori
professzor, aki admirálissá vált, most nyilvánvalóan egyfajta „felügyelő
szerzetessé” alakult át a kozmoszon túli térség számára.
– Remek, remek!
Megérkezett a barátom, az egykori gerilla, aki koktélpincérré vált, végül pedig
egy Avatar nadrágjába bújt.
Mintha olvasott
volna az emlékeimben, barátságos nevetés villant fel az arcán.
– Érdekel, hogyan
magyarázta meg Apokalypsa bürokráciája a szereped dicsőséges befejezését?
Kézmozdulatára egy
képernyő világított fel.
A kormány
elnökének a képviselőházhoz intézett beszámolójából játszottak le egy
részletet:
– ...és amikor új
császárotokként teljesítettem szeretett Avatarunk utolsó kívánságát, ő könnyes
búcsúkiáltások és az ágyúk mennydörgő díszsortüzei közepette dicsőségesen
felemelkedett mennyei birodalmába!
A monitor magától
kikapcsolt.
– Ez a rothadt,
korrupt gazember! – kiáltottam fel, miközben éreztem, hogy forr bennem a düh.
– Mire jó mindez,
ha a végén ugyanazt a régi szarságot kapjuk vissza, vagy akár még rosszabbat?
– Ez ismét az
emberi természet alapvető hiányossága – mondta Quentin vállat vonva. – Emiatt
azonban nem kell búskomorrá válnod.
– Megdöbbentő
hőstetteid végül értékes változásokhoz fognak vezetni. Ne feledd, az emberek
gyorsan tanulnak.
– De
tulajdonképpen mire volt jó ez az egész Avatar-komédia? – kérdeztem, még mindig
kissé fortyogva.
– Csupán
gondolatformák. Semmi sem volt valódi.
– Számomra azonban
ugyanolyan valóságos és szilárd volt, mint a földi élet. Vagy talán az is csak
gondolatformákból áll?
– Valóban én
voltam Apokalypsa első Avatarja? Egyáltalán hogyan került oda az a földi
űrhajó?
Quentin
félbeszakított:
– Egy napon
mindent meg fogsz érteni.
– Most már többet
tudsz, mint egy évvel ezelőtt, és amikor eljön az ideje, minden egyre
világosabbá válik számodra.
– Végül majd magad
is képes leszel összeilleszteni az egészet.
– De azt mondtad,
hogy idő, tér és anyag valójában nem is létezik.
– Természetesen
ebben a világon túli szférában nem léteznek igazán, kivéve mint illuzórikus
„színpadi díszletek”, amelyek lehetővé teszik különböző „forgatókönyvek” színre
vitelét.
– Odakint, a
kozmoszban azonban, más helyeken és más dimenziókban, mégis teljesen
valóságosak.
– Bár mindez most
még meglehetősen zavarosnak hangozhat, egy napon belátod majd, hogy valójában
egészen egyszerű.
– Most azonban el
kell vinnem téged az Őrzőknél tartandó kihallgatásodra.
Fel kellett vennem
egy reverendát, amelynek csuklyáját a fejemre húzták.
Quentin fáklyát
vett a kezébe, és folyosók labirintusán keresztül a hegy másik oldalára
vezetett.
Márványoszlopok
között jutottunk ki egy óriási teraszkertbe, amelyet további szerzetesek százai
népesítettek be.
Lent egy völgy
húzódott a messzeségbe, magasba tornyosuló hegycsúcsok közé ágyazva.
Quentin egyetlen
további szó nélkül magamra hagyott.
Úgy éreztem
magamat, mintha a Paradicsomban lennék!
Amikor leszállt a
sötétség, mélységes béke vett körül.
Angyalszerű
energialények ragyogó menete ereszkedett le a hegy fenséges magaslatairól.
Ugyanakkor a
környező teraszokon mintegy ötven pasztellszínű fénygömb jelent meg.
Ők voltak az
Őrzők.
Az ezt követő,
ragyogó fénylényeknek – maguknak a Nagy Mestereknek – a leereszkedését az
indigókék égboltból áradó, sugárzó aranyfehér fény vette körül.
A fény
barátságosnak és szeretetteljesnek tűnt.
Miközben
megpróbáltam mindezt magamba fogadni, tudatom a legmagasabb boldogság közepette
kitágult.
Lényem magja
összeolvadt a mindent átfogó aranyfénnyel, amely valamennyi jelenlévőt az
Őrzőkkel és Mesterekkel együtt beburkolta.
Egy dicsőséges
pillanatra Egy voltam Mindennel.
Megértettem minden
létezés „miértjét” és „mi célból-ját”, beleértve saját létezésemét is.
Megértettem azt a
látványos pszichodrámát is, amelyet Apokalypsán kellett színre vinnem, hogy
elősegítsem a változásokat és „kiegyenlítsem a mérleget”.
Abban a
pillanatban minden olyan világosnak és egyszerűnek tűnt.
Most ismét
nehezebb felfognom, nem is beszélve arról a problémáról, hogy ezt másoknak
elmondjam.
A kihallgatás és a
magasztos ünnepség boldogságos élménye véget ért.
A résztvevők
többsége is eltűnt, rajtam és hat másik útitársamon kívül.
Quentin eljött,
hogy elbúcsúzzon tőlünk hazautazásunk előtt.
Felszálltunk egy
gyémánt alakú, „éterikus” hajóra.
Mindegyikünk saját
rekeszt foglalt el.
A repülés inkább
szabad esésnek érződött a „Fekete lyukon” keresztül a túloldalon várakozó
Fantom-hajó felé.
(Pontosabban ismét
„felfelé”, a „Fekete örvény” peremén várakozó Fantom-hajóhoz kellett volna
visszatérnünk.)
Amikor közeledtünk
ahhoz az átkelési ponthoz, amely a „Túlvilágból” visszavezetett a fizikai
kozmoszba, gyémánt alakú hajónk hét kabinszilánkra esett szét.
Végül ezek is
feloldódtak.
A Fantom-hajó
vontatósugárral célba vette az egyes utasokat, és egymás után befogta őket.
(A történetnek ezt
a részét Mágocsi Oszkár kihagyta bevezető első kötetéből; jobbnak látta, ha
beszámolóját Quentin beszédével zárja.)
Amikor még az
éterikus hajóban tartózkodtam, létrejött a másokkal való telepatikus szellemi
összekapcsolódás folyamata, amelyet Quentin már indulásunkkor említett.
Nem tartott
sokáig, amíg pszichikai úton megismertem hat útitársam alapvető hozzáállását,
vérmérsékletét és filozófiai nézeteit.
Többségük még
mindig az isteni létezés személyes vagy személytelen elképzeléseinek foglya
volt – annak a gondolati szerkezetnek, amelyet úgy nevezhetnénk: „ISTEN OTT
KINT”.
Mindazonáltal volt
közöttünk egy agnosztikus és egy cinikus is.
A többiek
jellemvonásai szintén messzemenően különböztek egymástól.
Egyvalami azonban
mindannyiukban közös volt: utasításokra szorultak.
Visszatérésük után
ennek következménye az lesz, hogy ismét visszaesnek a tekintélybe vetett hitbe.
Ők normális,
hétköznapi esetek voltak.
Az én esetem
viszont kirívó rendellenességet jelentett.
Tudtam, hogy én
húztam a „fekete Pétert”, ezért saját ítélőképességemet használtam, és
átkozottak legyenek a következmények!
Időközben
világossá vált, hogy nyakas ember vagyok, rendkívüli akaraterővel rendelkező
férfi.
Vajon éppen e
tulajdonságom miatt választottak ki ennek az UFO-odüsszeiának a hét különböző
résztvevője közé?
Mind a heten
más-más „kifejeződési sugáron” mozogtunk.
Én például az
„Akaraterő Sugarán”, Oszkár pedig az „Értelem Sugarán”, és így tovább.
Később, amikor
átszálltunk a Fantom-hajóra, majd saját UFO-inkra, az űrbárkára és végül a
hazautazáshoz használt hordozóhajóra, általános szellemi kapcsolatunk kiterjedt
az adott hajók központi pilótaintelligenciáira is.
Megtanítottak
bennünket arra, hogyan lehet minden űrhajót tisztán mentális módszerekkel
irányítani.
Miután
elsajátítottuk a működés alapelveit, a „kézi üzemeltetésre” is kiképeztek.
A legtöbb nagyobb
űrjárművet már eleve felszerelték kézi vezérlési lehetőségekkel.
A kisebb
sugárhajók berendezéseit pedig úgy módosították, hogy megfeleljenek
szükségleteinknek.
A kézi
berendezések konzolokból, vezérlőfelületekből, nyomógombokból és kapcsolókból
álltak, amelyeket kedvünkre kezelhettünk.
Nyilvánvalóan mi,
földiek, és a Föderáció számos más emberi faja ügyesebben irányítunk ujjaink és
kezeink mozgatásával, mint a szokatlan pszichikai vezérléssel.
A „saját” UFO-mon
még azt is sikerült elérnem, hogy az egyik képernyőt úgy módosítsam, hogy az
idő- és téradatokat a földi navigációban használt formában jelenítse meg.
Minden más
repülési adat közvetlenül, pszichikai úton jutott el hozzám az UFO központi
intelligenciájától, amellyel szoros kapcsolatban álltam.
A földiek
parancsai elsőbbséget élveztek, kivéve, ha súlyos problémák vagy sürgetőbb
kozmikus vészhelyzetek esetén a „GALAKTIKUS PARANCSNOKSÁG” felülbírálta őket.
Amikor végül ismét
leváltam a hordozóhajóról, és „egyedül”, saját UFO-mmal folytattam az utat, be
akartam lépni a Föld légkörébe.
A hazatéréshez a
„BERMUDA-HÁROMSZÖG” „INTERDIMENZIONÁLIS ÁTMENETI ZÓNÁJÁT” választottam
megfelelő helyszínnek.
Leereszkedésem
során sikerült egy NASA-műholdra irányítanom a figyelmemet.
Ennek segítségével
a hajó központi intelligenciája pontosan be tudta állítani a képernyőm
időjelzését.
1975. augusztus
7-e volt, greenwichi idő szerint reggel 7 óra.
Tehát összesen
mindössze négy és fél földi nap telt el azóta, hogy Új-Mexikóban először
felszálltam egy UFO-ra.
Számomra inkább
négy és fél hónapnak érződött!
Az idegen
dimenzióban eltelt idő és a saját dimenzióm ideje közötti átváltási arány
körülbelül 7:1 volt.
Magától értetődik,
hogy a téren túli időtlen szférába tett, kísérteties kirándulásom nem számított
bele, még akkor sem, ha az akár egy örökkévalóságig tartott volna.
Kiképzésem szerves
részeként azt tervezték, hogy saját UFO-mon teljes repülési tanfolyamot végzek,
mielőtt Új-Mexikóban leszállnék.
Ez jelentette
volna rendkívül figyelemre méltó űrodüsszeiám befejező szakaszát.
Irányítási
képességeimet „hibrid működési módnak” lehetett nevezni.
Inkább egy „Mi”-vé
történő összeolvadásról volt szó, mint egy egymástól elkülönülő „Én”-ről és
„Az”-ról.
Ez azt jelentette,
hogy az UFO valamennyi képessége és navigációs ismerete mentálisan
összekapcsolódott az én emberi irányítástechnikámmal.
Már majdnem
áthaladtunk a Bermuda-háromszög átmeneti ablakának zavaros ködén.
A dimenziók
közötti átlépéskor, a rematerializáció kritikus pillanatában, minden hajó
védtelen volt.
Sem védőpajzs, sem
kommunikáció, sem energia nem állt rendelkezésre.
Tulajdonképpen ez
csupán rutinfeladat volt.
Egészen hirtelen
azonban perzselő „ENERGIALÖVEDÉK” talált el bennünket!
A másodperc
törtrészében, mielőtt elveszítettük volna az irányítást, megállapítottuk, hogy
a váratlan támadás egy „rombolótól” származott, amely utánpótlásszállító hajók
konvoját kísérte.
Úgy tűnt, mintha
egy teljes percen át vadul, irányíthatatlanul pörögtünk volna.
Csak akaraterőm
rendkívüli összpontosításával sikerült űrhajómat ismét teljes egyensúlyba
hoznom.
Azonban még mindig
valahol egy átlépési szektoron belül tartózkodtunk.
A képernyőn
megjelenített, kinagyított térkép szerint az északkelet-kínai „MANDZSÚRIAI
ABLAKBAN” voltunk.
Rematerializációnk
Kirin városának közelében „köpött ki” bennünket.
A dátum 1976
márciusának egyik napját mutatta.
Megdöbbentem!
Nehezemre esett
felfognom, hogy egyetlen perc alatt a Föld túlsó oldalára, az időben pedig hét
hónappal a jövőbe sodródtunk.
Az UFO képességei
gyorsan helyreálltak.
Éreztük egy
ellenséges űrflotta közelségét.
Kiválasztottunk
egy hatalmas anyahajót a flotta élén, és rárontottunk, éppen akkor, amikor
dimenziót váltott.
Minden
rendelkezésünkre álló energiát egyetlen energialövedékbe sűrítettünk, majd a
parancsnoki hídra és a kristályos vezérlőközpontra lőttük.
Az anyahajót
pontosan a legnagyobb sebezhetőség pillanatában találtuk el, amikor
megkezdődött a rematerializációja az átmeneti ablakból.
„Villámsugarunk”
hatása rendkívül pusztító volt.
Egy hatalmas
robbanásban az anyahajó számtalan darabra szakadt!
A roncsok
legnagyobb része azonban nem hullott a Földre, hanem az ablak ismét magába
szippantotta őket.
Sajnos ugyanez
történt velünk is.
Később az UFO
adatbankjának egyik visszajátszott felvételéből megtudtam, hogy engedély
nélküli tűzharcunk egyáltalán nem volt egyedülálló eset.
Ott volt például a
fiatal japán, YAMATO esete.
Ő szamuráj volt,
és szellemileg szintén összeolvadt egy UFO-val.
Amikor visszatért
egy kozmikus utazásról, az átalakulás során ő is összeütközésbe került egy
behatoló ellenséges űrhajókonvojjal.
Kamikaze módjára
egyenesen a zászlóshajó hajtóműegységének központjába csapódott.
Ezzel az akcióval,
amely őt magát is megsemmisítette, nukleáris láncreakciót indított el.
A zászlóshajó
ekkorra már kilépett a „SHAMBALLA” ÁTMENETI ABLAKÁBÓL, és céltalanul sodródott.
A végső robbanás a
szibériai „Tunguszka-síkság” fölött történt.
Az eset 1908.
június 30-án, reggel játszódott le.
Az ezt követő
zűrzavarban a megszállók visszavonultak, hogy újrarendezzék soraikat.
A Föderáció
űrflottája „1-es fokozatú riadót” rendelt el. Végül az ellenséges
földönkívüliek lefújták az inváziót, mert nem akarták megkockáztatni a
Föderációval való végső erőpróbát.
(Itt tehát teljes
komolysággal azt állítják, hogy az 1908-as tunguszkai robbanás egy
földönkívüliek által megkísérelt, de meghiúsult invázióval állt kapcsolatban.
Mennyire hihető ez?)
Ezek az ellenfelek
a „sötét hatalmakat” szolgálták, és az „IGAZSÁGOS VILÁGOK BIRODALMI
SZÖVETSÉGÉBŐL” származtak. Az 1908-as hivatalos fegyverszüneti egyezményt
később írták alá, és az azóta is érvényben van.
E történelmi
kitérő után térjünk vissza saját elbeszélésünkhöz.
Egyenesen
visszalöktek bennünket a mandzsúriai átjáróba. Ezúttal csak a másodperc
törtrészéig veszítettük el az egyensúlyunkat, mégis egy távoli helyen, fél
évvel később találtuk magunkat.
A
DIMENZIÓÁTMENETBŐL a JAPÁN-TENGER fölött bukkantunk elő, Vlagyivosztok
közelében, Oroszország csendes-óceáni partvidékén.
1976. szeptember
6-a volt, helyi idő szerint nem sokkal délután egy óra után.
Az UFO érzékelői
gyorsan átvizsgálták az egész helyzetet. Semmiféle nehézség nem fenyegetett
bennünket.
Egyedül egy tőlünk
valamivel távolabb repülő, két hajtóműves sugárhajtású repülőgép keltette fel a
figyelmünket. Úgy látszott, mintha bajban lenne és nagyon sietne.
Közelről
megvizsgálva és szellemi úton ellenőrizve kiderült, hogy egy zsákmányolt
MIG–25-ös vadászrepülőgépről van szó, amelynek fedélzetén egy disszidáló
szovjet pilóta Japán felé tartott.
Elhatároztuk, hogy
segítünk neki biztonságba jutni, ezért minden radarjelet eltérítettünk a
környékről, hogy távol tartsuk tőle üldözőit.
Védelmezően
repültünk fölötte, amíg sikerült ügyetlenül leszállnia Hokkaidó szigetén.
Miközben
figyelmünket még mindig az alattunk lévő repülőgépre összpontosítottuk,
hirtelen bennünket is „megcsapolt” valami felülről.
Vakító villanás
kíséretében visszataszítottak bennünket a dimenzióváltással járó amnéziába. Az
UFO beépített automatikus biztonsági reakciójának köszönhetően a másodperc
törtrésze alatt rematerializálódtunk.
Ez jobb volt a
teljes megsemmisülésnél, de azért mégis bosszantó.
Néhány
másodperccel később ismét helyreállt az állapotunk, csakhogy újfent néhány ezer
kilométerrel távolabb, és néhány nappal később találtuk magunkat.
1976. szeptember
10-e volt, helyi idő szerint 11 óra 5 perc, a sarkvidéken.
Úgy tűnt, hogy az
északi-sarkvidéki „SVALBARD-ÁTMENETI ABLAKON” keresztül léptünk be.
Azonnal
észrevettünk valamit, ami egészen közel repült el mellettünk.
Egy SAS
utasszállító repülőgép volt, amely a sarkvidéki útvonalon Koppenhága felé
tartott.
Csak úgy,
szórakozásból elhatároztam, hogy kis távolságban a sugárhajtású gép fölött
repülök.
Mulatságos
változatosságnak találtam, hogy ezúttal valaki más rovására játszhatok
„macska-egér játékot”.
Tizenöt percen
keresztül zümmögtem a gép körül, miközben hallgattam a pilóták rádión keresztül
folytatott fecsegését. Legtöbbször valamilyen érthetetlen KÓDNYELVEN beszéltek.
Ekkor azonban
hirtelen elfogó vadászgépek ereszkedtek le az égből, és tüzelni kezdtek ránk.
A játék
megváltozott.
Lőttek ránk, és
rádiójukon keresztül átkozódtak, de mindez teljesen hiábavaló volt. Minden
támadásnál egyszerűen félreugrottunk.
Végül fogytán lett
az üzemanyaguk, és a norvég szárazföld felé fordultak.
Elhatároztam, hogy
követem őket, és szorosan a „nyomukban maradok”, mintha magam is a kötelékükhöz
tartoznék.
Ez bizonyára kissé
az őrületbe kergette őket!
Minden
elképzelhető mocskos néven szólítottak, a kutyafattyútól a szararcúig.
Bár rettenetesen
nevetnem kellett, sikerült megállnom, hogy ne tegyek semmiféle nyilvános
megnyilatkozást.
Az elfogó
vadászgépek végül leszálltak egy NATO-légibázison, a norvég NAMSOS tengeri
kikötő közelében.
Én is leszálltam,
a minden irányból sugárzó rádióforgalom pokoli zajának közepette.
Úgy tűnt, legalább
a NATO légierejének fele felszállt a fogadásunkra. Ez jókora légi közlekedési
torlódást okozott.
Egy üres
gurulóúton parkoltam le, egy olyan terminálépület közelében, amely az
irányítótornyot is magában foglalta.
Körülbelül dél
volt.
Kupola alakú
energiamezőt bontottam ki, amely az UFO körül mintegy nyolcméteres sugarú
területet zárt magába. Bár átlátszó volt, mindenki számára jól láthatónak
bizonyult.
Ekkor már
emelkedett hangulatban voltam.
Az UFO tudata
azonban korántsem érezte jól magát azok miatt a tréfák miatt, amelyeket
skandináv kalandozásaink kezdete óta műveltem.
Ezért magamhoz
ragadtam a „fölényt” és a teljes felelősséget, hátradőltem, és vártam, mi fog
történni.
Először a katonai
rendőrség néhány „kemény legénye” érkezett gyors dzsipjeivel, és körülvette az
UFO-t.
Ezután páncélozott
járművek jelentek meg, hogy bekerítsenek bennünket.
Végül néhány tiszt
is megérkezett megafonokkal, és szolgálatkész üvöltözésükkel rettenetes lármát
csaptak.
Többek között
személyazonosító igazolványt, forgalmi engedélyt és hasonló iratokat
követeltek.
– Az ön engedély
nélküli leszállása itt rendkívül törvénytelen, és súlyos következményekkel fog
járni! – hallottam az egyik tiszt dühös szavait.
Udvarias kérdéssel
törtem meg a hallgatásomat:
– Kiállítana nekem
egy parkolójegyet, uram?
Megjegyzésem
alaposan megrázta őket.
Ismét üvöltözést,
ordítozást és általános kiabálást hallottam a katonák sorai között.
Az a tiszt, aki
korábban komoly figyelmeztetést intézett hozzám, dadogva kérdezte:
– Megismételné?
– Ugyan már! –
válaszoltam. – Nem tudnátok idehozni valakit, akinek egy kicsivel több esze
van? Például egy tizedest?
A sorokból ismét
vad üvöltés tört fel.
Egy másik, igen
magas rangú tiszt a szájához emelte a megafont, és elordította magát:
– Én vagyok ennek
a NATO-támaszpontnak a parancsnoka, és világos magyarázatot követelek!
Visszavágtam:
– Ön nincs abban a
helyzetben, hogy bármit is követeljen. Nem tiszteletlenségből mondom, uram, de
egyszerűen fogja be a száját, és figyeljen!
– Beszélni akarok
a nagyhatalmak képviselőivel, barátokkal és ellenségekkel egyaránt. Legyen
olyan kedves, és továbbítsa a szavaimat.
– Azt akarom, hogy
pontosan tíz nap múlva, 1976. szeptember 20-án, déli tizenkét órakor gyűljenek
itt össze egy konferenciára.
– Annyi katonát,
politikust és tudóst hozhatnak magukkal, amennyit csak akarnak. Azt is szabadon
megválaszthatják, milyen készülékekkel és felszereléssel jelennek meg.
– A megbeszélt
időpontban ismét pontosan ugyanott fogok leszállni. Tehát ezt a földdarabot
hagyják szabadon a leszálláshoz.
– Addig körutat
teszek különböző fővárosokban és katonai támaszpontokon.
– Üzenet vége.
– Szavait
tudomásul vettük és rögzítettük. Továbbítani fogjuk az illetékes helyekre –
mondta a bázis parancsnoka.
– Most azonban
hivatalosan figyelmeztetnem kell, hogy ön letartóztatás alatt áll, és további
intézkedésig itt fogjuk tartani.
Erre a jelre a
harckocsik megindultak felénk.
Az egyik páncélos
egyenesen nekirontott az ellenálló erőtérnek, és a motorja lefulladt.
Kínos!
Néhány katona
ekkor puskatussal és botokkal kezdte ütögetni a mezőt, de mindez természetesen
teljesen hiábavaló volt.
Csakhogy
bekerítettek.
Fölöttem fél tucat
helikopter lebegett, még magasabban pedig mindenféle repülőgépeket láttam.
Ezért egyszerűen
dematerializáltam az UFO-t, vagyis eltűntem a földi dimenzióból.
A levegőben
akadályt képező repülőgépek tömege fölött ismét visszatértem normális
állapotomba, majd nyaktörő sebességgel „elutaztam”.
Ezzel segítettem
feloszlatni a légi közlekedési dugót.
A következő tíz
napra nagy világ körüli útra indultam.
Ennek legnagyobb
része turisztikai jellegű volt, alacsony magasságban repülve.
Időnként
mesterséges felhőbe burkolózva álcáztam magamat, különösen a fürdőstrandok és
nudistatáborok közelében.
Néha valahol a
Csendes-óceán déli részén fekvő lakatlan szigeteken lustálkodtam és napoztam.
Egész idő alatt
Angeláról álmodoztam.
Természetesen
komolyabb munkát is végeztem.
Néhányszor
Washington D. C. és Moszkva éjszakai egén zümmögtem körbe-körbe.
Sőt még a frissen
elindított „SZOJUZ TM 22” hordozórakétát is sikerült körberepülnöm. Ez
szeptember 15-én délben történt, a bajkonuri űrrepülőtér környékén.
Több ország
légvédelmével is elég gyakran kellett „fogócskáznom”.
Emiatt
meggyőződtem róla, hogy a kormányoknak tudomást kellett szerezniük
jelenlétemről.
Ezt a tudást
természetesen eltitkolták a nyilvánosság elől. Ezt a gyakori televíziózások
során állapíthattam meg.
Nagyszerű volt,
hogy az UFO magas intelligenciájának köszönhetően minden nyelvet tökéletesen
megérthettem.
Miután szovjet
MIG-vadászgépek üldöztek és lőttek rám, felhagytam a Szojuz TM 22
körberepülésével, és a közeli, szigorúan titkos szemipalatyinszki kísérleti
telepre menekültem.
Az ottani
fogadtatás rendkívül „meleg” volt.
A legkifinomultabb
fegyverek egész arzenálját vetették be ellenem.
Nagy meglepetést
okozott számomra egy több millió watt teljesítményű LÉZERSUGÁR, amelyet egy
földi ágyúból lőttek ki.
(NAGY ENERGIÁJÚ
LÉZER, 1974 óta használatban.)
Szerencsére az UFO
önálló elektronikus idegrendszere egy mikroszekundummal a becsapódás előtt
reagált. A védőpajzs megerősítésével eltérítette a sugarat.
Ugyanakkor lentről
egy második, még szörnyűbb földi fegyvert is bevetettek.
Ezúttal
„PSZICHOTRONIKUS SUGÁR” volt.
Arra szolgált,
hogy megzavarja az emberi agyhullámokat, és befolyásolja a test elektromágneses
mezejét, az aurát, anélkül, hogy az UFO-ban kárt tenne.
A tartós
besugárzás rendkívül pusztító hatással lett volna rám.
Szerencsére rövid
idő alatt sikerült ismét összeszednem a gondolataimat, és úgy menekültem el
onnan, hogy újra kivontam magamat a földi dimenzióból.
Ezt az átmenetet
előnyben részesítettem a teljes idegrendszeri összeomlással szemben.
Ezúttal valóban
hajszálon múlt a dolog.
Szeptember 20-án,
a konferencia napján, nem sokkal dél előtt körülbelül tizenötezer méteres
magasságban tartózkodtam Namsos fölött, és gyorsan ereszkedni kezdtem a
NATO-repülőtér irányába.
Ebből a
magasságból az egész terepet áttekinthettem. Ráadásul rendelkezésemre állt a
nagyítóberendezésem és az infravörös megfigyelőműszer is.
Mielőtt leszálltam
volna a repülőtéren, egy ideig fel-alá repültem a szaggatott norvég tengerpart
mentén.
Az egész ügy miatt
kissé paranoiásnak éreztem magamat.
A térségben
mindenfelé nehézfegyverzettel felszerelt csapatok nyüzsögtek.
Úgy nézett ki,
mintha egy Európa lerohanására készülő hadsereget állítanának össze.
Valóban
lenyűgözött a „fogadóbizottság” nagysága, bár helyesebb lett volna
„megfélemlítő bizottságnak” nevezni.
(Hadgyakorlatnak
álcázva többek között 170 hajót és 900 repülőgépet vontak össze!)
Miközben
ezerötszáz méterre ereszkedtem, és szemlét tartottam a csapatok fölött,
tartózkodtak a fenyegető mozdulatoktól.
Csupán ostoba
rádiókészülékeiken fecsegtek nyilvánvaló jelenlétemről.
A földön hatalmas
járműkonvojokat lehetett látni, amelyek a légibázis felé tartottak.
A bázis a rengeteg
leszállt repülőgéptől már úgy nézett ki, mint egy túlzsúfolt parkoló.
A nyugati típusok
tarka gyűjteménye között még szovjet és kínai repülőgépeket is láttam.
Lassan
leereszkedtem a repülőtér fölé, és óvatosan átvizsgáltam a térséget.
Az UFO érzékelői
lehetővé tették, hogy mindent pontosan szemügyre vegyek.
NATO-s
vendéglátóim olyan kedvesek voltak, hogy az UFO leszállóhelyét egy körbe
foglalt, élénkpiros kereszttel jelölték meg.
Nagyon ízléses!
Pontosan úgy
nézett ki, mint egy bombázáshoz használt célkereszt.
Azt is
észrevettem, hogy szeretetre méltó vendéglátóim néhány kellemes meglepetésről
is gondoskodtak.
A beton alatt
számtalan ideggázzal és maró savakkal megtöltött tartályt rejtettek el.
Ezenkívül nagy
robbanóerejű töltetek és repeszbombák is voltak ott, valamennyien távirányítású
gyújtószerkezettel felszerelve.
A kört valóságos
halálos csapdává alakították!
Ezért a korongot a
veszélytől száz méterre, egy hangár előtti területen tettem le.
Azonnal
többrétegű, finom szerkezetű erőteret vontam az űrhajó köré, tőle hat méter
távolságban.
Így lég- és
vízmentesen be voltunk burkolva. Emellett, ahogyan máskor is, robbanások és
sugárzás ellen is biztosítottam magunkat.
Az érzékelt,
rendkívüli csalódottságot tükröző rezgésekből arra következtettem, hogy
vendéglátóim a legnagyobb mértékben összezavarodtak.
Egy alacsonyabb
rangú tisztviselőt a mikrofon elé löktek.
Hangja felcsendült
a nyílt katonai rádiócsatornán:
– Hívom az UFO-t!
Hívom az UFO-t! Uram, a megjelölt helyen kellett volna leszállnia. Kameráinkat,
mikrofonjainkat, műszereinket, egész munkánkat erre állítottuk be...
A szavába vágtam:
– Ez bizonyára
rengeteg munka volt! Csakhogy megváltoztattam a terveimet. Ki tudják találni,
miért?
– Ne
bosszankodjanak! Egyszerűen rendezzék át a gépeiket. Várok.
Meglepő
gyorsasággal rendezkedtek át.
Az egész arra
emlékeztetett, ahogyan a cirkuszban két felvonás között megváltoztatják a
díszleteket.
Gyalogos katonák
rohantak elő hordozható lámpákkal, hogy megjelöljék az erőtér határvonalát.
Nehéz harckocsik
gördültek elő.
A tankok mögött
kamerákat, magnetofonokat és egy magas rangú személyiségekkel megrakott,
mozgatható emelvényt állítottak fel, hogy teljessé tegyék a kört.
Én is jól
felkészültem már az előadásra.
Úgy fordítottam el
az UFO-t, hogy az ajtaja a VIP-emelvény felé nézzen.
Elérkezett az én
nagy pillanatom.
Ezüstszínű
űrruhámban leléptem a rámpán.
Sisakom arcvédőjét
lezártam, hogy senki se láthassa az arcomat.
Az emelvény
mikrofonjánál egy civil állt.
Hangja a bázis
hangosítóberendezésén keresztül dübörgött:
– Figyelemre méltó
látogatónk! Üdvözöljük Önt a Föld bolygó nevében, hivatalos
kapcsolatfelvételünk e történelmi pillanatában!
– Az Egyesült
Nemzetek főtitkárának helyettese vagyok, és én vezetem ezt a találkozót.
– Az Ön kérésére
gyűltünk itt össze.
– Feltételezzük,
hogy Ön földönkívüli, ezért bolygónk vezetésének képviselőit hoztuk ide.
– Az emelvényen a
legfontosabb világhatalmak és néhány további nemzet képviselői foglalnak
helyet.
– A tényleges
hatalom birtokosai sem szükségesnek, sem bölcsnek nem tartották, hogy
személyesen megjelenjenek. A tárgyalásokat azonban zárt televíziós hálózaton
keresztül követni fogják.
A nemzetek széles
körű képviseletéről nyilvánvalóan nem hazudott.
Az UFO optikai
érzékelőivel fennálló kapcsolatom révén számos jelentős ország legkülönfélébb
egyenruháit tudtam megkülönböztetni.
Nagyon elégedett
voltam, amikor láttam, kik vonultak fel a konferenciámra.
Egy magas rangú
katona lépett a mikrofonhoz, és tiszteletteljes hangon megszólított:
– Uram, én vagyok
ennek az egyesített NATO-különleges műveletnek a parancsnoka. Szeretném
tolmácsolni bocsánatkérésünket az Ön leszállásának helytelen kezelése miatt.
Ügyeltem rá, hogy
szavaim világosan hallatszódjanak a hangszóróikból, majd hűvösen megjegyeztem:
– Művészien
megfogalmazott szavak, hogy elleplezzék ezt a gyilkos robbanócsapdát, tábornok.
Ön kiváló politikai alapanyag.
– Kíméljen meg
bennünket az e tévedés miatti erkölcsi felháborodásától, monsieur! – vágott
vissza. – Végül is Ön a betolakodó! Bizonyára jogunk van megvédeni a
világunkat!
Megpróbáltam
lecsillapítani a heves vérmérsékletű harcost.
– Ne izgassa fel
magát! Békés szándékkal érkeztem egy fejlett civilizációból, egy olyan
világból, amely sok fényévnyire található innen.
– Ez a világ más
dimenzióban helyezkedik el, mint az Önök univerzumának fizikai oktávja.
– Bár gyorsan
képes vagyok egyik dimenzióból a másikba ugrani, szervezetem nagyon hasonlít az
Önökéhez.
– Oxigént lélegző,
szénalapú kémiával rendelkező humanoid vagyok, természetesen mégis idegen az
Önök világában.
– Ha nevet akarnak
hallani, nevezzenek Andrewsnak, vagy még inkább „Buzz Andrewsnak”, ahogyan az
Önök üldözői és katonái már gúnyosan neveztek engem.
– Az én fülemnek
úgy hangzik, mint egy közönséges amerikai, Mr. Andrews – szólalt meg egy civil.
Valamilyen szakterületre szakosodott tudósnak tűnt.
– A hangja egy
alsó középosztálybeli férfié, aki valamennyire művelt, és a harmincas évei
közepén jár.
– Azt mondanám,
fehér bőrű, és az Atlanti-óceán partvidékéről származik, nem messze New
Yorktól.
– Örülök, hogy
bennszülöttnek tekintenek – válaszoltam olyan derűvel, amelyet valójában
egyáltalán nem éreztem.
A tudós ugyanis
egészen biztosan pontosan besorolt engem.
– Világuk számos
nyelvét folyékonyan beszélem, mivel éveken keresztül figyelemmel kísértem a
rádió- és televízióadásokat.
– Feladatom egy
része az Önök viselkedésének és kulturális ügyeinek megfigyelése.
Most ismét a
tábornok avatkozott közbe. Hangja ezúttal inkább gúnyos volt.
– Megkérdezhetjük
látogatásának célját?
– Természetesen
megkérdezhetik.
– Azért jöttem,
hogy emlékeztessem Önöket földönkívüli jelenlétünkre, bemutassam fejlettebb
technológiánkat, és komoly figyelmeztetést közvetítsek.
Hagytam, hogy
kijelentésem egy ideig hasson rájuk, mielőtt folytattam.
– Űrutazó
civilizációk sokféle csoportját képviselem. Ezek a civilizációk különböző
galaxisokban szétszórt csillagrendszerekből és más dimenziókból származnak.
– Ez a csoport az
„INTERDIMENZIONÁLIS SZABAD VILÁGOK FÖDERÁCIÓJA” nevet viseli, de egyszerűen
csak „Föderációnak” is nevezik.
– Ez a Föderáció
boldogtalan és felháborodott a negativitás és a pszichikai szennyeződés egész
skálája miatt, amely az Önök világában uralkodik, valamint azért, mert
beavatkoznak az életfontosságú természeti erők működésébe.
– Jobban tennék,
ha félretennék agresszív, harcias természetüket, amely egy kozmikus láncreakció
révén általános pusztulást szabadíthat el.
– Még akkor is, ha
ehhez mélyre kell ásniuk, hogy megszüntessék az alapvető bajokat.
– És ha nem
tesszük? – kérdezte a keleti blokk egyik nagykutyája.
– Akkor nekünk
kell véget vetnünk az Önök mesterkedéseinek.
– Képesek vagyunk
működésképtelenné tenni nukleáris irányított rakétafegyvereiket.
– Természetesen
azt a nemzetet, amely elsőként alkalmazna igazságtalanul atomfegyvereket, mi is
elsőként tennénk harcképtelenné.
(Buzz itt olyan
dolgokat is kimond, amelyek valószínűleg egyáltalán nem földi füleknek szánt
információk, és ellentmondanak a be nem avatkozás hivatalos álláspontjának.
Talán Angelával folytatott bizalmas beszélgetésekből értesült róluk.)
Egy magas rangú
nyugati tiszt vette át a szót.
– A túlzott
agresszió és a hadviselés korlátozása teljesen világos. De mit ért „széles körű
negativitás” és „pszichikai szennyeződés” alatt?
Gyorsan
felsoroltam néhány pontot:
– Az alapvető
emberi jogok megsértését; a kapzsiság, gyűlölet és intolerancia cselekedeteinek
eltűrését a közügyekben; annak megengedését, hogy a lakosságot pornográfia és
mindenféle perverzió pszichikailag eltorzítsa, és így tovább.
– A kormányok és
intézmények nagyon sokat tehetnek az emberi jogokért és magáért az emberi
életért, ha elkezdik rendbe hozni a köz- és magánerkölcsöt.
(Ne feledjük: itt
az 1970-es évek helyzetéről beszélünk! Ha a földönkívülieknek már ez is túl sok
volt, vajon mit gondolhatnak majd a 21. század elejének világáról?)
– Uraim és
elvtársak! Eljött az ideje, hogy elmélyedjenek a lélek dolgaiban. Ehhez nem
szükséges az utolsó részletig mindent felsorolnom.
A háttérből sok
mormogást hallottam, és jó néhány, korántsem hízelgő megjegyzést is elcsíptem.
– Hangosan és
tisztán hallom magukat, fiúk! – mondtam, miközben kesztyűs ujjaimmal
figyelmeztető mozdulatot tettem.
– „Szentéletű
cserkésznek”, „a kozmikus biztonsági bizottság tagjának” és „vérző szívű
földönkívülinek” neveznek.
– Nos, én csak
beszéltem!
– Figyelmeztetést
hoztam, nem ultimátumot. Ennek ellenére azt ajánlom Önöknek, hogy fejlődjenek,
különben hosszú távon el fognak pusztulni!
A kommunista
nagykutya ismét megszólalt:
– Hatalmas,
erőteljes szavakat hallunk, de csak egyetlen „felderítőhajót” látunk. Hol
vannak a többiek?
– Elvtárs, az Önök
hadigépezete még ezzel a magányos kis lényemmel szemben sem tudna mit kezdeni.
Mit akarnának egy egész armadával?
– Ha a helyzet
megkövetelné, természetesen egy egész flottát is ide lehetne rendelni.
– Ne bízza el
magát, pajtás! – mondta egy nyugati tábornok. – Ebben a térségben rendkívül
erős katonai erőket vontunk össze.
El kellett
nevetnem magamat.
– Az Önök
fegyverei annyira haszontalanok, mint az íjak és nyilak a harckocsikkal
szemben!
– Ez még
egyáltalán nem biztos! – mondta egy másik katonai nagykutya.
(Utalás olyan
különleges fegyverek sikeres alkalmazására, mint a nagy energiájú lézer és a
pszichotronikus szondák, amelyekkel 1974 óta ismételten sikerült kevésbé
fejlett űrjárműveket lelőni.)
– Hallgassa meg a
következőket! Én vagyok ennek a katonai bázisnak a parancsnoka. Éppen most
kaptam felhatalmazást arra, hogy elrendeljem: minden további huzavona nélkül
adja meg magát, és adja át nekünk a járművét.
– Ez az ostoba
konferencia már így is túl sokáig tartott! Készüljön fel a letartóztatására
érkező osztag fogadására!
Fehér sisakot
viselő katonai rendőrök csoportja indult az erőterem ellen. Megpróbáltak utat
törni maguknak hozzám.
– Adja meg magát!
– ordította egy vörös arcú rendőrőrmester a rádiókészülékébe, amely a helyi
hangosítóberendezéshez is csatlakoztatva volt.
– Mit fognak
tenni, ha nem adom meg magamat? – kérdeztem szórakozottan. – Duzzogni és
fújtatni fognak, mint a nagy, gonosz farkas?
A rendőrök
zajtalanul visszavonultak.
A harckocsik
azonban nagy teljesítményű lángszórókkal tüzet nyitottak.
Ennek elegáns
fedőneve a „Sült Csirke Hadművelet” volt.
Némi beszivárgó
hőtől eltekintve az erőtér csodálatosan sértetlen maradt.
Visszavonultam a
korong belsejébe, és bezártam magam mögött az ajtót. Egy nyíláson keresztül
tovább figyeltem az eseményeket.
Úgy módosítottam
az UFO körüli mezőt, hogy az a besugárzott hőt tükörként verje vissza.
Ennek
következtében a harckocsik nagyon gyorsan abbahagyták a hegesztési kísérletet,
és visszavonultak, mert egyikük lángba borult, és a legénységnek menekülnie
kellett.
Időközben az
emelvényt és a kamerákat eltávolították a közvetlen közelünkből.
Nem kellett sokáig
töprengenem ennek okán.
Vendéglátóim egyik
elszórt gondolatimpulzusából megtudtam, hogy hamarosan napalmbombázást
indítanak ellenem!
Éppen csak annyi
időm maradt, hogy tovább erősítsem az erőtér tükröző képességét, mielőtt a
tartálybombák hullani kezdtek volna ránk.
Az erőtér
felszínén robbantak fel, és a mezőn kívül mindent folyékony lángtengerrel
borítottak el.
Először néhány
percen keresztül folytatták a napalm ledobását, majd több száz „páncéltörő
bombát” zúdítottak ránk.
Úgy éreztem
magamat, mintha egy óriási kemencében ülnék.
A védőpajzs
kiválóan tartotta magát. A korong hőmérséklet-érzékelője mindössze valamivel
több mint 82 Celsius-fokot mutatott a mezőn belül.
Rácsatlakoztam
audiovizuális hálózatukra, és megjelentem a parancsnoki központban.
Katonai
vendéglátóim hatalmas képernyőiken izgatottan figyelték, hogyan alakul a
látványos tűzijáték.
Az egyik képernyőn
most közeli felvétel jelent meg rólam, űrruhámban.
Amikor
meghallották a hangomat, teljesen megőrültek.
Udvariasan
megkérdeztem:
– Nos, nos,
gyerekek! Jól szórakoztok?
Egy fehér
szakállas civil felkiáltott:
– Hihetetlen, hogy
mindezek után még mindig életben van! Vajon miféle energiamezővel rendelkezhet?
A bombázást
azonnal beszüntették.
Így válaszoltam:
– Nos, csak
csodálkozzanak tovább. De őszintén szólva be kell vallanom, hogy magam is kissé
meglepődtem, milyen csodálatosan kitart ez a mező.
– Tulajdonképpen
elsősorban energiafegyverek elleni védelemre tervezték, nem pedig az Önök durva
robbanófegyverei és sütögetési technikái ellen.
Egy visszataszító
tábornok közbeszólt:
– Remek! Akár
nukleáris kezelésben is részesíthetjük, ha úgy kívánja!
Visszavágtam:
– De kérem, csak
tessék! A legudvariasabban meghívom Önöket erre! Az atomtöltetek ugyanilyen
hatástalanok!
– Ráadásul
tisztában kell lenniük azzal, hogy szükség esetén dematerializálódhatok.
– De kérem, ne
kontárkodjanak itt atomfegyverekkel, hacsak nem akarják az egész környéket a
helyi lakossággal együtt elpusztítani!
– Azt javaslom,
hogy a kísérletet a szárazföldtől távol hajtsák végre, például a
Medve-szigettől 350 kilométerre keletre, messze a hajózási útvonalaktól.
– Megfelelne
Önöknek, ha egy óra múlva találkoznánk ott?
– Elegendő ez az
idő ahhoz, hogy odaküldjék mindazt, amivel rendelkeznek?
– Arra is elegendő
lenne, hogy elvtársaik beszálljanak repülőgépeikbe a murmanszki katonai
repülőtéren?
– Ön jól
tájékozott – mondta mohón a tábornok. – És hogyan találjuk meg ott?
– Egészen lassan
fogok repülni, hogy követni tudjanak a radarképernyőiken.
– Amikor elérem a
célpontot, megállok. Szigorúan védekező állapotban és jól láthatóan maradok.
– Húsz percig
fogok ott tartózkodni, hatezer méteres magasságban. Ezalatt elvégezhetik a
kísérletüket.
– Addig
viszontlátásra!
Felemelkedtem, és
alacsony magasságban átrepültem a több száz helikopterből és repülőgépből álló
blokádon.
Ezután mérsékelt
sebességgel északkelet felé száguldottam.
A találkozási
pontig mindenféle típusú harci repülőgép kísért.
Ezúttal ezerötszáz
méterrel alattam NATO-hadihajók kezdtek céllövészetet rendezni rám.
Közelségi
gyújtóval felszerelt lövedékeket lőttek rám, valamint önirányító rakétákat is
bevetettek.
Ezután a
repülőgépek is csatlakoztak a „mindenki szabadon tüzelhet” mulatsághoz, és
fedélzeti ágyúikkal kezdtek lőni rám.
Eleinte egyszerűen
félreugrottam a lövedékek elől, vagy az UFO kupolájából kibocsátott saját
lézersugaraimmal már távolabb felrobbantottam a gránátokat és rakétákat.
Amikor azonban a
lövedékzápor túlságosan sűrűvé vált, egyszerűen megálltam, és erősebb
védőpajzsot hoztam létre.
Ennek külső
oldalán a lövedékek ártalmatlanul robbantak fel.
A katonák
hamarosan felismerték támadásaik hiábavalóságát, beszüntették a tüzet, és
hagyták, hogy tovább repüljek a kísérlet helyszínére.
Most teljesen
egyedül voltam, mert a repülőgépeket már jó ideje magam mögött hagytam, és
többé nem is láttam őket.
Eleinte minden
egészen természetesnek és ártatlannak tűnt, de sejtettem, hogy valami
rendkívüli fog történni.
Körülbelül húsz
kilométerre tőlem újabb repülőgépcsoport közeledett észak felől.
Megállapítottam,
hogy a szovjet légierő gépei voltak.
Nagy számban
bekerítettek az Északi-fok és Murmanszk irányából.
Még mindig kétszáz
kilométerre voltam a megbeszélt találkozási ponttól, amikor üldözőim izgatott
gondolatkitöréseit érzékeltem.
Felismertem, hogy
éppen most több, egymást követő sorozatban nukleáris robbanófejjel felszerelt
„levegő–levegő” rakétákat indítottak ellenem.
Ezt a kis
meglepetést bizonyára rendkívül szokatlan rádiófrekvencián, a hátam mögött
egyeztették.
Nyilvánvalóan
túlságosan hanyagul figyeltem rádióforgalmukat és gondolataikat.
Abból, amit
sikerült érzékelnem, arra következtettem, hogy úgynevezett „TISZTA TAKTIKAI
ATOMFEGYVEREKRŐL” van szó.
Mindössze néhány
megatonnás töltetük volt, de ez még mindig elegendő lett volna egy teljes
repülőgép-kötelék megsemmisítésére.
A rakétákat
közelségi robbantásra állították be, és kevesebb mint harminc másodperc alatt
el kellett érniük bennünket.
Miközben
megállítottam a korongot, többrétegű erőteret építettem fel, amely az UFO
energiájának szinte teljes egészét felemésztette.
Aztán egyszerűen
vártunk...
Másodperceken
belül elszabadult a pokol!
Minden irányból
hatalmas robbanások törtek elő, és sok nap fényével fenyegettek megvakítani,
pedig hason feküdtem a korong padlóján, és kezeimmel eltakartam a szememet.
Az UFO minden
érzékelőjét kikapcsolta, és ideiglenes állapotba került, amelyet csak egy
belső, lassú energiacsepegtetés tartott fenn.
Az ötödik
robbanáshullám után végre véget ért a nukleáris támadássorozat.
Még mindig úgy
éreztem, mintha egy titáni kemencében lennénk.
Ahhoz, hogy
kijussak innen, félátmeneti állapotba kellett menekülnöm.
Ez a
dematerializáció azonban azzal a hátránnyal járt, hogy elveszítettük a
védőpajzsot.
Mindössze húsz
kilométeres rövid ugrás után ismét megszilárdultam, valamivel a NATO-gépektől
délre.
Nem maradt azonban
sokáig észrevétlen, hogy elmenekültem.
A nyílt katonai
csatornán egy dühös, magas rangú tiszt ugatott:
– A kutyafattyú
még mindig él! Egyszerűen kiugrott a serpenyőből!
– És még csak meg
sem izzadtam, fiacskám! – válaszoltam könnyedén.
Belül azonban
korántsem éreztem magamat ilyen derűsnek.
Hatodik érzékem
azt súgta, hogy valami nincs rendben.
Valami
rettenetesen bűzlött itt!
Erősen
gyanítottam, hogy a problémák még korántsem értek véget.
A hajó valamennyi
érzékelője fokozott riadókészültségben volt.
Ezek és saját
megfigyeléseim segítségével próbáltam felfedezni az ellenség újabb támadási
kísérleteit.
Hirtelen valami
villámgyorsan előtört a NATO-repülőgépek gyűrűjéből.
Lézerágyújával
porrá zúzott két nagy repülőgépet, hogy utat törjön magának, majd
meglepetésszerűen rám támadt, és tüzet nyitott.
Harci
készenlétemnek köszönhetően villámgyorsan meg tudtam erősíteni az
energiapajzsot, hogy kivédjem a heves támadást.
Támadóm a
Birodalmi Szövetség HÁROMSZÖG ALAKÚ FÖLDÖNKÍVÜLI VADÁSZGÉPE volt.
Ezt a járművet a
megfelelő körökben „Démonhajó” néven ismerték.
Úgy robbant be a
jelenetbe, mint egyenesen a pokolból kilőtt lövedék.
A nyílt
rádiócsatornán tájékoztattam a NATO-erőket:
– A lesből támadó
gép a gonosz kozmikus hatalmaktól származik. A terror és pusztítás démoni
bűnözője!
(Buzz Andrews
ekkor még csak néhány hete ismerte az UFO-témakört. Nem rendelkezett elegendő
információval ahhoz, hogy önálló, tárgyilagos véleményt alkothasson. Amit itt
elmond, annak tehát földönkívüli beszélgetőpartnerei tényleges véleményének
kellett lennie. Ennyit az „ellenzék” fogalmáról!)
Úgy tettem, mintha
a gépem halálos sérülést szenvedett volna.
A hideg tenger
felé történő zuhanást színlelve megszöktem ellenfelem és a NATO megfigyelése
elől.
Egy pillanattal
később eltűntem, félátmeneti állapotba lépve.
Gyors ugrással
üldözőbe vettem támadómat.
Déli irányba
haladt, és nyilvánvalóan nem tudta, hogy bizonyos távolságból követem.
Eltökéltem, hogy
egészen a támaszpontjáig üldözöm, majd visszafizetek neki minden nehézségért,
amelyet okozott nekem.
Néhány órányi
eseménytelen repülés után hirtelen kilépett ebből a dimenzióból, és hipertér-ugrást
hajtott végre a BASS-SZOROS fölött, az ausztráliai Melbourne környékén.
Amikor forró
üldözés közben én is beléptem ebbe a másodlagos átjáróba, egy másik ellenséges
hajó, amelyet addig nem vettem észre, kitérő hurkolásra kényszerített.
Ezúttal gyorsan
helyreálltam, de így is öt hetet ugrottam előre az időben.
1976. október
25-én bukkantam elő az új-zélandi Wellington közelében.
Az Északi-sarkvidéktől
idáig üldözött Démonhajó sajnos megszökött előlem.
Elhatároztam, hogy
itt várok egy ideig.
Reméltem, hogy
sikerül felkutatnom egy másik ellenséges járművet, amely a helyi, alárendelt
„COOK-ABLAKON” keresztül jelenik meg vagy tűnik el.
Így hát
ellazultam, és a helyi televízióműsorokat nézegettem, miközben a korong
átvizsgálta a környéket.
Várakozásom
hamarosan meghozta gyümölcsét.
Egy Démonhajó
jelent meg látómezőnkben, amely hagyományos repülési módban a Déli-sarkvidék
felé tartott.
Óvatosan követtem,
bizonyos távolságot tartva.
Az Antarktisz
jeges pusztasága fölött, közvetlenül a Mount Erebus mögött végül elértük az
ellenséges űrerők rejtett támaszpontját.
(Elfelejti
hozzátenni, de a leírás alapján egy hatalmas, álcázott sziklabarlangnak kellett
lennie.)
A Démonhajó
ereszkedni kezdett a föld felé.
Hirtelen, vakmerő
ötlettől vezérelve hatalmas ugrást tettem, és közvetlenül az ellenséges hajó
mögött berepültem a leszállócsarnokba, amikor a védő erőtér egy keskeny
leszállónyílást szabaddá tett.
Így becsusszantam
vele együtt, és máris azokat a létfontosságú berendezéseket kerestem, amelyeket
célpontként használhattam.
Ösztönösen
közeledtem a jól álcázott, „süvegcukor alakú” erőtérgenerátorokhoz.
Pulzáló
energiahullámaik kisugárzásával valósággal magukhoz vonzottak.
Rendkívül erős,
azonos fázisú energiaékkel túlterhelést idéztem elő bennük.
A generátorok
látványos szikraeső közepette kiégtek.
Elfordultam, és
hajszál híján elkerültem a közelemben lévő sziklaszirtet.
Dühödt
Démon-UFO-rajok törtek elő a sima sziklafelszín számos üregéből.
Egyrészt vad
örömöt éreztem az ellenzékkel szembeni sikeres megtorló csapásom miatt.
Másrészt azonban
lényem másik része, az UFO intelligenciája azzal az érvvel állt elő, hogy
megszegtem a „Paktumot”, és támadásom rendkívül törvénytelen.
Mindazonáltal
továbbra is tény maradt, hogy az ellenség támadott meg engem először, méghozzá
többször is.
Amikor
körülnéztem, és felmértem a helyzetet, megállapítottam, hogy ellenfeleim
másodperceken belül megsemmisítenek.
Kétségbeesett
kísérletként, hogy elmeneküljek előlük, és egyúttal még nagyobb károkat okozzak
nekik, szabadesésben a repülési központjuk felé zuhantam, és megtámadtam a
sziklába épített, éppen bekapcsolt vészgenerátorokat.
Egy második,
erőteljes energiahullámot bocsátottam ki, hogy kiégessem az áramköröket, majd
halálos radioaktív sugárzáskitöréseket idéztem elő.
A sugarak
láncreakciót váltottak ki egy hatalmas ellenséges hajóban, amelynek
hajtóműkamrája javítás miatt éppen teljesen nyitva állt.
Most hatalmas
robbanások sorozatában az egész óriási támaszpont darabról darabra a levegőbe
repült.
Egy rövid
pillanatra még éppen láthattam, amint a bázis megsemmisül, mielőtt saját
bőrömet kellett volna biztonságba helyeznem a robbanások és az üldözők nagy
száma elől.
Sok üldöző már a
robbanások poklában és a lezúduló sziklatörmelék alatt elpusztult.
Az eseményt a
földi tömegtájékoztatás kétségkívül hatalmas meteorzáporként fogja tálalni,
amennyiben a hatalom birtokosai egyáltalán engedélyezik a nyilvánosságra
hozatalát.
Teljes energiával,
félátmeneti állapotban száguldottam a Déli-sark felé.
Részben már
körülvettek a megmaradt Démonhajók.
Szerencsére
fegyvereik hatástalanok voltak velünk szemben, amíg félátmeneti állapotban
tartózkodtunk.
Az azonban
ugyanilyen világos volt, hogy azonnal megsemmisítenének bennünket, amint
bármely dimenzióban „normális” állapotra váltanánk.
Ellenfeleim
csalódására azonban erre nem került sor, mert létezett egy módszer a
menekülésre.
Észrevettem
ugyanis, hogy a DÉLI-SARKON található INTERDIMENZIONÁLIS ABLAK valamivel
korábban aktiválódott. Így pontosan az történt, amit elképzeltem: abban a
pillanatban, amikor beléptünk az interdimenzionális ablak mezejébe, a
kísérteties mágneses örvény felszippantott bennünket.
Ugyanez történt
ellenséges üldözőimmel is, akik mohón várták, hogy megsemmisítsenek, amint
ismét megszilárdulok. Ettől az örömtől azonban megfosztottam őket. Ehelyett
számos csomóponton ki-be siklottam, azt a látszatot keltve, mintha egyik
szilárd dimenzióból a másikba merülnék át.
Az ellenséges
hajónak, amely nem akart szem elől téveszteni, mindenütt követnie kellett,
miközben én az utolsó pillanatban egyszerűen „félreugrottam”.
Ezt a taktikát
addig folytattam, amíg az utolsó üldözőmet is sikerült leráznom az
interdimenzionális elágazások ezreiből álló kísérteties labirintusban.
Magam is
reménytelenül eltévedtem volna e manőver során, ha az UFO fejlett giroszkópos
követőrendszere nem rögzíti a legnagyobb pontossággal valamennyi szédítő
fordulatot és irányváltoztatást.
Amikor biztos
voltam benne, hogy már egyetlen ellenséges UFO sincs a közelben, visszavezettem
magamat a földi dimenzióba.
Most már véget
akartam vetni vad UFO-kalandjaimnak, és visszatérni a mérsékelt, polgári
élethez az Amerikai Egyesült Államokban.
Arra az esetre, ha
valaki számítana erre a hazatérésre – emlékezzünk rá, hogy a NATO-légibázison
az ügyes tudós helyesen felismerte, hogy New York környékéről származom –, és a
Bermuda-ablaknál, a New York felé vezető legkényelmesebb belépési útvonalon várna
rám, elhatároztam, hogy inkább a HAWAII térségében található INTERDIMENZIONÁLIS
ABLAKON keresztül lépek be.
Nagy szerencsémre
semmi izgalmas nem történt a csendes-óceáni térségben. Ennek ellenére a lehető
legnagyobb óvatossággal jártam el Új-Mexikóba vezető hazautamon, és
„cikkcakkban” repültem.
Ilyen módon 1976.
október 26-án önként véget vethettem emlékezetes kozmikus kirándulásomnak –
több mint egy évvel az első felszállásom után!
(Ez azt jelenti,
hogy Buzz egy egész életévet elveszített, hiszen 1975-ös visszatérése óta
tudatosan mindössze körülbelül két hetet élt át!)
Már jóval az UFO
leszállása előtt átöltöztem. Kérésemre materializálódtak földi ruhadarabjaim,
amelyeket felvettem. Ezzel egy időben lemondtam a korong feletti
parancsnokságról, és ismét közönséges utassá váltam.
Miközben az
űrjárművel fennálló szellemi kapcsolatom fokozatosan megszűnt, eszembe jutott,
hogy még egy lebilincselő kérdést tegyek fel a hajó intelligenciájának:
MI A FÖLDI
EMBERISÉG EREDETE, ÉS MILYEN CÉLBÓL VANNAK ITT AZ „ELLENZÉK” SÖTÉT HATALMAI?
Tudtam, hogy maga
az UFO nem rendelkezik ilyen mélyreható információkkal. Ugyanakkor képes volt a
Naprendszer bármely szövetséges tudásforrását igénybe venni.
Néhány másodperc
múlva létrejött a kapcsolat egy megfelelő földi adatbankkal, és a kért
információk egyes részei elkezdtek beérkezni.
Mivel szellemi
kapcsolatunk egyre gyengült, a korong szintetikus emberi hangon tájékoztatott.
A hang a mennyezeten található tekercs irányából érkezett.
A következő
tényeket közölték velem ilyen módon:
(A hetvenes évek
földi szerzőinek tudásáról van szó, amely állítólag megfelel a tényeknek. Az
abból az időből idézett művek közül csak azokat vettem át, amelyek mai szemmel
is érdekesek.)
„A földi emberiség
ősei a PLEJÁDOK és az ORION számos különböző csillagrendszeréből származtak.
Ősidőkkel ezelőtt vándoroltak a Földre.
Azóta azok az
emberi rokonaink, akiket a világűrben hagytunk hátra, szétszóródtak a
galaxisban és más dimenziók szféráiban is.
Több ezer,
különböző dimenziókban található csillagrendszerben lazán összekapcsolódó
„államszövetségüket” a SZABAD VILÁGOK INTERDIMENZIONÁLIS FÖDERÁCIÓJÁNAK
nevezik.
Ez a Föderáció a
multidimenzionális kozmosz 33 kiterjedt szektorát foglalja magában.
A SZÍRIUSZ 8,6
fényévre található a Naprendszertől.
(A Szíriusz a
„KÖZPONTI NAP”, amely körül a Naprendszer és más csillagrendszerek – például a
szomszédos CENTAURI-rendszer – keringenek.)
Ez az éjszakai
égbolt legfényesebb csillaga, és a Kutya csillagképében található (a kutya az
ember „legjobb barátja”).
A Szíriusz
kettőscsillag-rendszeréről már a babilóniaiak, az egyiptomiak és egyes afrikai
törzsek mitológiájában is rendkívül pontos adatok találhatók.
Robert Temple The
Sirius Mystery című könyve rámutat arra, hogy a Szíriuszról származó emberek
időszámításunk előtt 4500 körül űrhajókkal érkeztek a Földre.
Temple
bizonyítékai arra is utalnak, hogy abban az időben felfedezték és
megerősítették a Szíriusz-rendszer és a Föld közötti csillagközi telepátia
módszereit, többek között az egyiptomi Nagy Piramis segítségével.
Úgy tűnik, hogy
azóta sok ember erre a csatornára hangolta „belső kommunikációját”.”
Az UFO-tól kapott
információk szerint ezek a kijelentések mind megfelelnek az igazságnak.
Ismételten történtek fizikai látogatások, és folyamatosan továbbítottak
csillagközi üzeneteket.
A Szíriuszt a Föld
számára „adóközpontként” használták, hogy a Föderáció felkészíthesse bolygónkat
a közelgő kozmikus kapcsolatfelvételre és civilizációnk azt követő
átalakítására.
A szíriusziak és
szövetségeseik a velünk fenntartott, több évezredes kapcsolat során a „HÓRUSZ
SZEME” jelképet használták (egy háromszögbe foglalt szemet).
A sötét hatalmak
és földi képviselőik, az „ILLUMINÁTUSOK” hasonló működési módszert és
szimbolikát alkalmaznak, hogy aláássák a szíriuszi rendszert.
Saját tanításaikat
úgy terjesztik, hogy a Szíriuszról érkező eredeti közlések helyett eltorzított,
helyettesítő kijelentéseket hoznak forgalomba.
Ezt a rendszert
azért hozták létre, hogy félrevezessék, majd kizsákmányolják az embereket.
Az ellenséges
hatalmak irányítása alatt álló „Men in Black” (MIB) embereinek fekete
Cadillacjeik ajtaján gyakran szintén egy háromszög látható, benne szemmel vagy
villámmal.
A sötét hatalmak
azt is el akarják hitetni velünk, hogy az Orion-ködben van az otthonuk. Onnan
azonban csupán „Bukottakként” érkeztek, ma pedig már csak annak a rendszernek a
külső peremén kóborolnak.
Valójában az ORION
a „FÉNY URAINAK” (valószínűleg galaxisunk spirituális hierarchiájának) és a
„GALAKTIKUS TANÁCSNAK” (a „GALAKTIKUS FÖDERÁCIÓ” kormányának) az otthona.
„A kozmosz hozzánk
tartozó szektorában a sötét hatalmak lakóhelyei és az általuk irányított
BIRODALOM – amely az „IGAZSÁGOS VILÁGOK BIRODALMI SZÖVETSÉGE” nevet viseli – a
NAGY MEDVE csillagképében találhatók.
Fő műveleti és
bevetési központjuk a SÁRKÁNY csillagképében van (megdöbbentő az egyezés
Oroszország és Kína országszimbólumaival!).
Naprendszerünkben
többek között a PLÚTÓ jeges pusztaságát használják kiindulópontként. A földi
műveletekhez többek között a HOLD túlsó oldalán található támaszpont szolgál.
A Naprendszerben
és a Földön lévő idegen állomások tulajdonképpen megsértik a Föderáció és a
Szövetség között 1908-ban megkötött régi fegyverszüneti egyezményt.
Az erre a célra
alkalmazott személyzet száma mindkét oldalon viszonylag csekély. Szerepük
főként megfigyelési feladatokra és a béke kölcsönös fenntartására korlátozódik,
a megállapodásban rögzített szabályoknak megfelelően.
A szabályok
megkerülése mindkét oldalon gyakori, de nehezen bizonyítható – különösen a
teljesen gátlástalan ellenzék esetében.
Mindkét fél
igyekszik elkerülni a súlyos túlkapásokat. Tartózkodnak a Földdel való
nyilvános kapcsolatfelvételtől és a máshol zajló szélesebb körű
összecsapásoktól is, mert valamennyien kozmikus apokalipszistől tartanak.
(Más szerzők
szerint a rivális űrhatalmak úgynevezett „ANTIANYAG-FEGYVEREKKEL” rendelkeznek.
Ezek normál anyaggal érintkezve akár egy teljes idővonalat is
„felszánthatnak”.)
A Föld közvetlen
katonai leigázása a negatív birodalmi hatalmak részéről nyilvánvalóan nem
tanácsos.
Ezért az általuk
játszott játék neve: HÓDÍTÁS BOMLASZTÁS ÁLTAL.
Ezt olyan földi
képviselők hajtják végre, mint az illuminátusok, a MIB és más szolgáik, például
egyes gátlástalan politikusok és azok a titkos szervezetek, amelyek látszólag
kizárólag saját kapzsi céljaikért dolgoznak.
Valójában az
illuminátusok manipuláció révén használják fel őket sötét céljaikra.
Az illuminátusok
törekvései mindenkor a lehető legnagyobb lelki meggyalázásra, a káoszra,
valamint a korrupció és viszálykodás által okozott pszichikai megcsonkításra
irányultak.
Ezek számukra
kedvező eszközök egy olyan szocialista VILÁGDIKTATÚRA előkészítéséhez, amely
mindent és mindenkit ellenőrizni tud.
(Időközben inkább
a „KÍNAI MODELL” átvételének lehetősége rajzolódik ki, amely a kapitalista
piacgazdaságot egypárti uralommal egyesíti.)
Ezt a rendszert az
illuminátusok számára a „pénzbáróknak” (oligarcháknak) és a nemzetközi
bankároknak kellene irányítaniuk.
A bolygó átvétele
után az ellenzék a Föld súlyosan eltorzult pszichikai kisugárzásainak
nagymértékű felerősítésével a kozmosz más rendszereit is bomlasztani, végül
pedig szintén meghódítani akarja.
A gazdasági
válságokat, forradalmakat (például a kommunista forradalmat) és háborúkat (a
20. század mindkét világháborúját) egy úgynevezett „LÁTHATATLAN KORMÁNY”
rendezi meg, amelyet az illuminátusok irányítanak.
Különböző szerzők
kutatásai szerint ez a láthatatlan kormány a Council on Foreign Relations
(CFR), a Federal Reserve Board (az Egyesült Államok rendkívüli helyzeti
bizottsága), a Trilaterális Bizottság és a nemzetközi Bilderberg-csoport
tagjaiból áll.
A média
manipulálását, a politikai szélsőségességet, a pornográfiát, a sátánizmust, sőt
még a rockzene szélsőséges formáit is széles körben alkalmazzák a rend és az
erkölcs aláásására.
Ezenkívül a Hold
túlsó oldalán lévő bázisállomásról – az átjátszóadóként működő űrhajók
segítségével felerősítve – negatív rezgéseket és hatásokat sugároznak, amelyek
elősegítik a félelmet, a depressziót és az erőszakos túlkapásokat.
A „Men in Black”
(MIB) az ellenzék zavaró akciókra, megfélemlítésre, terrorra és merényletekre
szakosodott emberei.
Lehetnek fizetett
vagy kényszerített emberi ügynökök, illetve hiszékeny kormánytisztviselők.
Néhányuk egészen nyilvánvalóan földönkívüli eredetű robot.
Még élő emberek
rövid életű, klónozott hasonmásait, valamint mentális és holografikus
kivetüléseket is alkalmaznak. Az, hogy a MIB melyik pontos típusát használják,
a megbízatás jellegétől függ.
Helyben tartózkodó
„Mesterek” irányítják őket, tevékenységüket pedig különböző támaszpontokról
hangolják össze: az Antarktiszon, a Mount Erebus térségében (ezzel foglalkozott
Buzz), a Hold túlsó oldalán, az aszteroidaövben és a Plútón található bázisokról.
Tevékenységüket az
ellenzék űrflottájának hírszerző erői irányítják.
A sötét birodalom
Földön állomásozó űrhajósai többnyire HÁROMSZÖG ALAKÚ FELDERÍTŐ- ÉS HARCI
ŰRHAJÓKAT használnak.
Nappali fényben
tompa fekete színűek, éjszaka pedig tűzvörös izzást mutatnak, ezért találóan
„Démonhajóknak” nevezik őket.
Hírhedtek arról a
szenvedésről is, amelyet emberek elrablásával és állatok megcsonkításával
okoznak.
A sötét hatalmak
emellett számos katasztrófáért és emberi tragédiáért felelősek.
Az ilyen
eseményeknél a sötét erők nem közvetlen szervezőként működnek, hanem „negatív
visszacsatolás” és más irányító beavatkozások révén elősegítik a balesetek és
ámokfutások kialakulását.
Időnként egyes
Mestereik és terepen tevékenykedő munkatársaik is elpusztulnak. A Föld
általánosan negatív pszichikai légköre miatt azonban egyszerűen újabbak
inkarnálódnak helyettük.
Ezért a „gonosz”
elleni harc állandó folyamat, amely a nagyvárosokban végzett
járványellenőrzéshez és járványmegelőzéshez hasonlítható.
Mindezek ellenére
a helyzet nem reménytelenül rossz, mert a Fény erőinek hatalmas
ellenintézkedései működnek.
Itt van például
egy vezető nélküli hálózat, amely nagy energiával dolgozik azon, hogy minden
országban radikális, pozitív fordulat következzen be.
A „Fénymunkások” e
kapcsolatrendszere, amely „Vízöntő-összeesküvés” néven is ismert (Marilyn
Ferguson szociológus AQUARIAN CONSPIRACY című könyve alapján), sem politikai
tanítással, sem alapelveket rögzítő nyilatkozattal nem rendelkezik (akkor
végre ideje volna ezt pótolni!).
Ez az
emberségesebb világrend felé irányuló szelíd „összeesküvés”, amely minden
reformnál szélesebb és a vallásnál mélyebb, a történelem leggyorsabb új
irányvételét hozta el.
Ez a bennünket is
magával ragadó nagy változás nem egy újabb politikai, vallási vagy filozófiai
rendszer, hanem új szellemiség, egy új, figyelemre méltó világnézet hajnala.
(Ezért időközben
meghonosodott a „NEW AGE” elnevezés.)
A közelgő
„Vízöntő-korszak” fénymunkásai a legkülönfélébb jövedelmi és képzettségi
szintekről származnak, a legszerényebbtől a legmagasabbig.
Bármi legyen is
társadalmi helyzetük, tapasztalatuk és kultúrájuk, mindannyiukat
összekapcsolják közös felfedezéseik és életfelfogásuk.
Korunk válságával
az „új ember” az átalakulás, a megújulás és az evolúció kilátásával néz szembe.
Mindez történelmi
események sorozatából fejlődött ki, amelyek aligha vezethettek volna más
irányba.
Hogyan bontakozott
ki ez az új szemlélet?
Honnan származik
mindazon gondolkodók, írók és reformerek megvilágosodása, akiknek gondolatai
hatással vannak az emberekre?
Az ihletet
mindannyian a Fény erőitől kapták: az űrtestvéreken keresztül, a
Szíriusz-központból érkező folyamatos közvetítések révén, valamint a „NAGY
FEHÉR TESTVÉRISÉG” (a Föld spirituális hierarchiája) és szövetségeseik
fáradhatatlan munkájának köszönhetően.
A válsággal szembe
lehet szállni. Egyre növekszik a remény, hogy békésen átléphetünk az „Új
Korszakba”.
A gyakran
megjövendölt végső katasztrófa még elkerülhető, vagy legalábbis a lehető
legkisebbre mérsékelhető.
Az alapvető kérdés
így hangzik:
A JELENLEGI
TÖRTÉNELMI SZAKASZ ZŰRZAVARA AZ EMBERI TÁRSADALOM VILÁGMÉRETŰ HANYATLÁSÁHOZ
VEZET-E, VAGY ÁTTÖRÉST HOZ AZ EMBERI EVOLÚCIÓ KÖVETKEZŐ FOKÁRA?”
Bár sötét volt, a
hajónak nem okozott nehézséget Don Miguel sivatagi fészerének megtalálása, mert
egy közeli, erős mágneses pont alapján tájékozódott.
Az UFO leszállt,
az ajtó kinyílt, én pedig még egyszer hosszan körülnéztem, majd szomorú szívvel
kiléptem Új-Mexikó földjére.
A korong minden
további késlekedés nélkül bezárta bejáratát, és elrepült a sötét éjszakai
égbolton.
Most végleg
visszatértem a Földre. Különös érzés fogott el.
Az öreg Don Miguel
kivilágított ajtaja alatt állt, és hívogatóan integetett felém.
Egyenesen úgy
nézett ki, mintha nagyon is jól tudta volna, hogy ma fogok megérkezni.
Leültünk egy meleg
ételhez, amely már az asztalon várt bennünket. Jó étvággyal fogyasztottam el az
egyszerű, de ízletes fogást, majd az ő jó borával öblítettem le.
– Sejtettem, hogy
valami őrült ostobaságot fogsz művelni – rótt meg jóindulatúan Don Miguel. – De
hogy még egy repülő csészealj parancsnokságát is átveszed? Valóban minden
létező erőt felbolygattál!
– A NATO
hírszerzése tajtékzik a dühtől a figyelemre méltó norvégiai előadásod miatt!
– A CIA, a KGB és
sok más kísérteties hatóság szorosan a nyomodban jár, fiam.
– Elmulasztottál
szintetikus hangot használni a természetes hangod helyett. Ezzel megszerezted
magadnak a szélhámos hírnevét.
– Mindezek a
hatóságok most élve akarnak elfogni.
– Ráadásul nem
szabad megfeledkeznünk a dühtől tajtékzó MIB-hadseregről sem. Az Antarktiszon
lévő legfontosabb támaszpontjukat teljesen le kell írniuk!
– Meg kell
mondanom, igazán megérdemelték!
– Ha kíváncsi vagy
a magánvéleményemre: alapos munkát végeztél!
Aggódva kérdeztem:
– A pszicheániak
is haragszanak rám?
– Nem. Csak szóhoz
sem jutnak a megszökött „tengerimalacuk” bohóckodásai miatt.
– Diplomáciai
okokból meg akarnak szabadulni tőled, és el akarnak határolódni attól a
disznóságtól, amelyet ilyen rövid idő alatt műveltél.
– Mit gondolsz,
Don Miguel, lehetséges, hogy saját pszicheáni barátaink valamilyen módon
elősegítették ezeket a cselekedeteimet?
Rövid hallgatás
után az öreg indián így szólt:
– Ezen egy ideig
magam is gondolkodtam.
– A kérdésedre a
válaszom NEM kell legyen. Túlságosan sok váratlan esemény és véletlen egybeesés
történt.
– Most nagy bajban
vagy, fiam. Az elit vadászik rád.
– Az életed a
közeljövőben minden lesz, csak nyugodt nem.
– Ezért azt
javaslom, hogy kora reggel indulj útnak, mert szorosan a nyomodban vannak.
Szavai mélyen
érintettek, de nem estem túlzottan kétségbe.
Legalább így nem
fenyegetett az a veszély, hogy egyhangú életmódba süppedek, amíg menekülök.
Ezenkívül arra
gondoltam: majd csak lesz valahogy!
Don Miguel
barátságosan hozzátette:
– Természetesen
itt mindig szívesen látlak. Bármikor szeretnél idejönni, én itt leszek, és
várni foglak.
Másnap reggel
beszálltam az autómba, és San Francisco irányába indultam.
Egy időre
megálltam BIG SUR-ban. A partvidék erdeiben tett hosszú, mindennapos sétáim
során órákon át hallgattam a sziklákon megtörő hullámok dübörgését. Ez segített
abban, hogy visszataláljak saját világomba.
Ezután
továbbhajtottam Berkeley-be, és szállást béreltem az egyetemi campus szélén.
Jólesett a
számomra kedves „vadászterületeken” kóborolni, ahol hamarosan újra minden
ismerőssé vált.
A következő három
hónapban értelmiségiek és aktivisták közé vegyültem. Rövid idő elteltével ismét
„normálisnak” éreztem magamat.
Elegendő
ösztönzést és változatosságot találtam, néha még többet is, mint amennyit
szerettem volna.
December elején,
egy radikális politikai gyűlésen összetűzésbe kerültem egy szélsőbaloldalival.
A szóváltás végül verekedéssé fajult.
Ellenfelem
meglepően jól értett a párharcok „piszkos” fogásaihoz, de végül mégis sikerült
leütnöm.
Két társa olyan
ügyességgel sietett a segítségére, hogy kezdtem kételkedni abban, vajon jól
végződik-e számomra az összecsapás.
Hirtelen két,
jelvényekkel és lőfegyverekkel felszerelt férfi ragadott meg, és elhurcolt a
fekete autójukhoz.
Kiderült, hogy
„megmentőim” CIA-ügynökök voltak.
Tudni akarták,
hogyan lehetséges, hogy ilyen jól helytálltam támadóimmal szemben, noha azok
hivatásos KGB-ügynökök voltak.
Azt gyanították,
hogy én is hasonló típusú ember vagyok, vagy talán még rosszabb.
Bár semmiféle
igazolvánnyal nem tudtam igazolni személyazonosságomat, a tisztviselők egy
felületes kihallgatás után szabadon engedtek.
De csak azután,
hogy ünnepélyesen megígértem: a jövőben együttműködöm velük.
Egy órával később
már össze is csomagoltam, és elhagytam a várost. Elhajtás közben gyakran
pillantottam vissza a vállam fölött.
A nevadai Las
Vegasba mentem.
A város
alkalmasnak tűnt menedékhelynek és arra, hogy eltűnjek a szemek elől.
A kapzsiság és
szenvedély zűrzavaros légköre, valamint az érkező és távozó turisták hordái azt
az érzést keltették bennem, hogy a tömegben biztonságban leszek.
Ezért itt
telepedtem le. Alkalmi munkákat vállaltam, sportoltam és egészségesen éltem.
Egyébként nagyon visszahúzódó voltam.
Körülbelül három
hónapos vegasi tartózkodás után azonban egy napon darabokra hullott a
megszokott életritmusom.
Egy pincérnő
barátnőm, aki szüleitől tartott hazafelé, a Hoover-gát közelében UFO-t
pillantott meg, és néhány fényképet készített róla.
Alighogy
visszaérkezett Las Vegasba, telefonon megfenyegette egy férfihang.
Azt követelte,
hogy semmisítse meg az exponált filmet – különben...!
Másnap reggel két
hátborzongató külsejű, fekete munkaruhát viselő férfi kereste fel, és újabb
fenyegetésekkel álltak elő.
A következő
éjszakát inkább az én lakásomban töltötte.
A zaklatások
azonban ennek ellenére sem szűntek meg.
Egyszerűen az én
telefonvonalamra irányították át a hadjáratot, és állandóan a környéken
ólálkodtak.
A zaklatástól
teljesen kimerült barátnőm egy napon nyomtalanul eltűnt a helyszínről, a MIB
azonban tovább folytatta elrettentő taktikáját.
Nem láttam
értelmét a viselkedésüknek egészen addig, amíg a szomszédos bárban fel nem
fedeztem az egyik CIA-ügynököt, aki korábban Berkeley-ben megmentett.
Az eszem ugyan azt
mondta, hogy semmi okom pánikba esni, de a gyomromban érzett kellemetlen érzés
azt jelezte, hogy minél előbb távoznom kell.
Összecsomagoltam,
és késő este elhajtottam.
Következő
menedékhelyem a nevadai Reno volt, egy újabb szerencsejáték-barlangokkal teli
város.
Ott ismét
részmunkaidős állásokból tartottam fenn magamat.
A külvárosban
egyszerű szobát találtam egy lerobbant házban.
Az idősödő
háziasszony megjelenése tökéletesen illett a kísérteties épülethez, ő maga
azonban barátságos és csupa szív ember volt.
Minden szombat
este barátainak tarka társasága gyűlt össze nála spiritiszta szeánszokra,
amelyekre végül engem is meghívott.
Kíváncsiságból
egyszer részt vettem egy ilyen ülésen, és sokkal érdekesebbnek találtam, mint
gondoltam volna.
Számos kísérteties
és akaratlanul is mulatságos játékot játszottak, miközben a résztvevők
különféle személyiségeket testesítettek meg, és remek társaságot nyújtottak.
Hamarosan a
szombat esti kör teljes jogú tagjává váltam.
A csoport
tehetséges, tisztánlátó médiuma féltranszban elképesztő dolgokat kezdett
mesélni rólam.
Látta, hogy
idegen, távoli világokban jártam, hogy gonosz hatalmakkal harcoltam, és hogy
sötét alakok üldöznek.
Hirtelen
természetfeletti jelenségek kezdtek lejátszódni körülöttem.
Poharak és
ablaküvegek törtek össze, tárgyak estek le és zúzódtak szét, mi pedig fenyegető
elemek jelenlétét éreztük.
Egy december
közepi szombaton a szeánsz helyiségében rövid időre még egy rettenetes vörös
fény is megjelent, amelyet néhány másodpercig tartó dübörgés követett.
Valamennyien
halálra rémültünk!
Az egyik
résztvevő, egy nyugalmazott légierős tiszt félrehúzott, és komolyan így szólt:
– Egy ellenséges
UFO kering a környéken, és megpróbál valakit felriasztani.
– Számomra
teljesen világos, hogy téged keresnek.
– Az utóbbi időben
túlságosan sok fekete autót és különös alakot láttam.
– Ezért azt
tanácsolom, hogy hagyd el a vidéket, mielőtt mindannyian rettenetes bajba
kerülünk.
Nagy sajnálattal
eleget tettem a kérésének, és ismét útnak indultam.
Most már aggódtam
feltűnő, könnyen felismerhető autóm miatt.
A keleti part felé
vezető úton, Salt Lake Cityben ezért másik járműre cseréltem.
A fokozódó
hóviharok ellenére ezután kissé fellélegeztem.
Karácsony előtt
négy nappal érkeztem meg New Yorkba, és meghúztam magamat Greenwich
Village-ben.
Az ünnepek
örömteli lehetőséget kínáltak arra, hogy felfrissítsem régi barátságaimat és
emlékeimet.
Elérkezett, majd
elmúlt 1978 újév napja.
Eszembe juttatta
az ugyanilyen napot három évvel korábban, amikor kalandjaim elkezdődtek.
Azok az
űrjárművekkel kapcsolatos élmények most már olyan távolinak tűntek!
Az előző év emléke
is gyorsan elhalványult.
Élveztem, hogy
visszatérhettem megszokott városi életterembe.
Hamarosan ismét
kellemes, rendezett életmódot alakítottam ki különböző részmunkaidős
foglalkozásokkal.
Összebarátkoztam a
Village és a New York-i Egyetem campusának lakóival.
Az érdekes helyek
és rendezvények látogatása jelentette számomra a változatosságot.
Az egészséges
testi életmód mellett, amelyet követtem, sokat meditáltam, és „rendezgettem”
belső világomat.
Közben azon a
meglehetősen szokatlan és romboló hatású vándoréleten töprengtem, amelynek
folytatására rákényszerültem.
Megpróbáltam
kideríteni, milyen értelmes célt vagy rendeltetést szolgálhat végül az életem.
A dolgokat a „New
Age” szemszögéből vizsgáltam.
Ezért megpróbáltam
minden részletet összeilleszteni, miközben különféle kozmikus hatásokat is
számításba vettem.
Az UFO-rejtélyről
szóló, jungi gondolatokkal átszőtt előadássorozat hatására saját kutatásokba
kezdtem a témában.
Egy ideje már nem
nézegettem vissza a vállam fölött, mert szilárdan hittem, hogy üldözőim
elveszítették a nyomomat.
Ezért keserű
ébredést jelentett számomra, amikor 1978 júliusának végén ismét felbukkantak.
Először néhány
nagy, fekete járművet vettem észre, amelyek lassan köröztek a környéken.
Később két gyanús
külsejű férfit láttam, akik fényképpel a kezükben végigjárták a közeli
kávézókat és üzleteket.
Egy utcai árus,
akivel barátságban voltam, magához intett, és a fülembe súgta:
– Itt kezd túl
forróvá válni számodra a talaj. El kell tűnnöd!
Teljesen biztos
voltam benne, hogy ismét eljött a menekülés ideje.
Csak azon
töprengtem, hová futhatnék ezúttal.
Öt perc alatt
összecsomagoltam!
Egy halom könyv és
folyóirat között megakadt a szemem egy brosúrán, amely egy közelgő
UFO-konferenciát hirdetett az ohiói Daytonban.
A lehető legjobb
ötletnek tűnt odautazni, mert nagy volt a valószínűsége annak, hogy ott
találkozom valamelyik pszicheáni barátommal.
Talán tanácsot
tudna adni, hogyan rázhatnám le végleg az ellenséges üldözőket.
Rendkívül
bosszantott, hogy ilyen durván kirángattak kényelmes New York-i
rejtekhelyemről.
Ráadásul
egyáltalán nem akartam életem hátralévő részét meneküléssel tölteni, mint egy
újkori Jesse James.
Július 28-án késő
este érkeztem Daytonba, és szállodai szobát foglaltam.
A szálloda
mérföldekre volt attól a kongresszusi központtól, ahol másnap reggel az
UFO-konferencia kezdődött.
Hogy nyitva
tartsak magamnak egy menekülési útvonalat, az autómat a szálloda parkolójában
hagytam, és taxival mentem a konferencia helyszínére.
Ott lehetséges
kapcsolatok után kezdtem szimatolni.
Végigjártam a
szállodák előcsarnokait, éttermeit és bárjait, és minden arcot alaposan
megvizsgáltam.
Hamarosan úgy
tűnt, valami határozottan „forrong” ott.
Valamennyi
nyilvános helyiséget megfigyelték.
A stratégiai
pontokon komor alakok álltak, és figyelték, ki érkezik és ki távozik.
Késő este láttam,
amint egy városi közműszolgáltató furgonja megáll egy elkerített utcai aknánál.
Miközben a
munkások felszereléseket rakodtak ki, a jármű félhomályában észrevettem egy
fickót, aki állványra szerelt videokamerával babrált.
A kamera
közvetlenül a kongresszusi csarnok főbejárata felé irányult.
Az egész arra
utalt, hogy az ellenzék általános ellenőrzés alatt tartja a konferencia
résztvevőit.
Nagyon
valószínűnek tartottam, hogy további megfigyelőállásokat is létesítettek,
amelyeket észre sem vettem.
Ezzel
szertefoszlottak a reményeim, hogy találkozhatok valakivel, akinek köze van a
konferenciához.
Elcsüggedve
visszavonultam a szállodám irányába – legalábbis ez volt a szándékom.
Amikor át akartam
kelni az utcán, hogy elérjem a taxiállomást, hirtelen egy hosszú, fekete,
világítás nélkül közlekedő autó nagy sebességgel egyenesen felém hajtott!
Éppen csak
sikerült kiugranom az útjából.
Ekkor azonban
három sötét alakkal találtam szembe magamat, akik megpróbáltak bekeríteni.
Megfordultam és
futásnak eredtem.
Néhány háztömb
után sikerült leráznom őket.
Eléggé reszkettem
az idegességtől, és azon az éjszakán nagyon nyugtalanul aludtam.
Az első hajnali
fénynél hátat fordítottam Daytonnak.
Meglehetősen
elkeseredtem, és azon töprengtem, hogyan találkozhatnék valaha is valamelyik
űrtestvéremmel, hogy segítsen rajtam.
Ekkor mintegy
„útmutatásként” Don Miguel arca jelent meg lelki szemeim előtt.
Megkönnyebbülten
Új-Mexikó felé fordítottam az autómat.
1978. augusztus
2-án, az esti szürkületben, pontosan három évvel azután, hogy kalandos
utazásaimhoz először felszálltam egy UFO-ra, már Acomától délre jártam.
A „feljavított
földúton” zötykölődtem, és csodával határos módon az autóm még mindig egy
darabban volt, amikor megérkeztem a fészerhez.
A közelben
felfedeztem az öreg furgont, mellette pedig egy „almazöld” autó parkolt.
Don Miguel a
házhoz vezető úton állt, integetett, és odakiáltott:
– Siess egy
kicsit, különben kihűl az étel!
Dadogva kérdeztem:
– Honnan
tudhattad...?
– Már megmondtam
neked, hogy mindig itt leszek, amikor eljössz. Most azonban együnk!
Később megtudtam,
hogy az indián nagyon is tisztában volt azokkal a viszontagságokkal, amelyek
menekülésem során értek.
– Mindenekelőtt a
vadlótermészeted sodort bajba – mondta.
– Most együtt kell
élned ezekkel a nehézségekkel, legalábbis még egy ideig.
– Barátaink azon
dolgoznak, hogy valamilyen módon kihúzzanak ebből a helyzetből.
– Jelenleg azt
tanácsolják, hogy a lehető legkevésbé gyanús vidéken húzd meg magadat.
– Utazz ismét
északra, New York államba vagy Vermontba. Ott sok szép üdülőhely, erdő és hegy
található.
– Maradj a kisebb
településeknél, de sehol se eressz gyökeret.
– Ha problémád
támadna, adok neked egy New York-i telefonszámot és egy kódnevet, hogy hívást
kezdeményezhess a hívott fél költségére.
Átadott egy
papírcsíkot, és megkért, hogy jegyezzem meg a számokat, majd égesssem el a
papírt.
Amilyen gyorsan
csak tudtam, teljesítettem a kérését.
Don Miguel
folytatta:
– Jobb lenne, ha
itt hagynád az autódat és az irataidat. Használd helyettük a zöld kisautót. A
kesztyűtartóban különféle igazolványokat találsz, amelyeken más név szerepel.
– Az unokaöcsém a
saját autóddal Wyomingba utazik, ahol meglátogat néhány barátot. Ez eltereli
rólad az üldözők figyelmét, ha netán megpillantották volna a kocsidat.
– És ha az
unokaöcsém nehéz helyzetbe kerül, az hasznos lecke lesz számára.
Don Miguel
meghívására két napig nála maradtam. Elkísértem az esti sétáira a barátságtalan
vidéken.
Mindkét este
elszórtan esett az eső, de ez láthatóan egyáltalán nem zavarta.
Időnként
letelepedtünk bizonyos helyeken, amelyeket számomra ismeretlen okból gondosan
választott ki. Ilyenkor némán üldögéltünk az esti égbolt alatt.
Néha egyfajta
marihuánát szívtunk, és szellemekről meg természetfeletti jelenségekről
beszélgettünk.
Máskor a fél napot
is átaludtuk a fészer alatti pincében.
A melegszívű öreg
indián társaságában töltött rövid idő visszaadta a nyugalmamat,
kiegyensúlyozottságomat és erőmet. Amikor elérkezett a távozás ideje, ismét
önmagam voltam, a régi vakmerő fickó – készen az új kalandokra!
Természetemnek ez
a gyors megváltozása rendkívül meglepett.
Késő őszig részt
vettem valamennyire a New York állambeli „Woodstock Művészeti Társaság”
tevékenységében.
Hatalmas örömet
szerzett, hogy kipróbálhattam magamat különféle művészeti és kézműves
tevékenységekben. Lelkes kezdővé váltam, miközben különféle alkalmi munkákból
tartottam fenn magamat.
Decembertől
márciusig például Lake Placid sípályáin dolgoztam, New York állam északi
részén.
Sikerült
elintéznem, hogy ingyen használhassam a különféle sífelvonókat, ezért
szabadidőmben sok kellemes lesiklást tettem.
Sítechnikám olyan
jó lett, hogy egyik kollégám azt mondta, igazi profi vagyok.
Egy napon odajött
hozzám, és így szólt:
– A stílusa egy
korábbi bajnokra emlékeztet. „Spidernek” hívták, és kapcsolatban állt egy
szovjet kémekből álló földalatti szervezettel.
– A szegény fickó
három évvel ezelőtt tragikus halált halt a coloradói Aspenben. Micsoda
pazarlás!
Megjegyzése
nemcsak hízelgőnek, hanem egyúttal nyugtalanítónak is tűnt.
Később ugyanis
láttam, amint egy szovjet nagykövetségi zászlóval ellátott limuzin felvette.
Közvetlenül
mögötte egy második autó haladt, valamivel távolabb pedig egy harmadik követte
őket.
KGB-kíséret
CIA-felügyelettel?
Ezen töprengtem,
miközben hirtelen nagyon ideges lettem.
A legközelebbi
telefonfülkéhez rohantam, és tárcsáztam azt a hívott fél által fizetett hívásra
szolgáló számot, amelyet Don Miguel adott meg nekem.
Többszöri
átkapcsolás, kattogás és zümmögés után megszólalt egy hang, amely arra kért,
meséljem el, mi történt.
Miután befejeztem
az esetről szóló beszámolómat, így szólt:
– Úgy hangzik,
mintha a szovjetek helyi ismerkedő körutat és előzetes biztonsági ellenőrzést
tartanának.
– Arról van szó,
hogy csapatuk részt vesz az 1980-as téli olimpián. A CIA a szokásos módon
megfigyelés alatt tartja őket.
– Nem hiszem, hogy
kifejezetten téged kerestek, de okosabb lenne, ha...
– Igen, az
átkozott életbe, pontosan így van! – vágtam közbe. – Elhúzom innen a csíkot,
amíg még minden rendben van.
Szinte megállás
nélkül menekültem egészen Miami Beachig. Onnan aztán lassan ismét észak felé
haladtam.
Mindenütt találtam
ideiglenes munkát és szállást.
Sok helyen
élveztem a különféle sportokat, például a vízisízést.
Másfelől néhány
spiritiszta ülésen is részt vettem, amelyek a kopogó hangjelenségekre
szakosodtak.
Ezeket a
szeánszokat az EDGAR CAYCE ALAPÍTVÁNY munkatársai szervezték. Az alapítvány
székhelye Virginia Beachen található.
Így ismét tetszett
az élet, és boldog voltam.
Július végén
azonban titkos üzenetet találtam, amelyet az ajtóm alatt csúsztattak be:
„Hívd fel a New
York-i irodát!”
Egy pillanatig sem
kételkedtem abban, hogy az üzenet űrbéli barátaimtól származik.
Nyilvánvalóan
megfigyeltek engem. Máskülönben honnan tudhatták volna, hol tartózkodom?
Egy nyilvános
telefonfülkéből felhívtam őket, és elemzést kaptam jelenlegi helyzetemről.
– Közvetlenül
azután, hogy elhagytad Lake Placidot, néhány „ügynökségi kísértet” az egész
várost felforgatta.
– Úgy tűnik, még
mindig sürgősen el akarnak fogni.
– Ez a tény adott
nekünk egy ötletet.
– Nem szeretnél
írni egy könyvet, amely elmeséli az egész UFO-történetedet?
– Legalább a
vadászaid általános kíváncsiságát kielégítené.
– Így fokozatosan
csökkenthetnénk a hatalmas nyomást. Például magas rangú személyiségekkel
fenntartott kapcsolataink révén először amnesztiát szerezhetnénk számodra
Nyugaton.
– Ez csodálatos
lenne – mondtam –, de van egy probléma. Még egyetlen levél megírását is utálom.
– Mit szólnál
akkor ahhoz, ha megszerveznénk, hogy valaki más írja meg helyetted? Neked
csupán el kellene mesélned a történetedet az illetőnek.
– Teljesen
egyetértek, amíg az álcám nem lepleződik le.
– Úgy tűnik,
pontosan a megfelelő írót találtuk meg számodra – mondta az ismeretlen hang.
– Van egy barátunk
a kanadai Torontóban. Ő is részt vett a kozmikus utazásodon.
– Oszkárnak
hívják, és éppen most készül kiadni egy könyvet saját űrbéli kalandjáról.
Biztos vagyok benne, hogy a te történeted is érdekelni fogja.
– Ez mind
nagyszerűen hangzik! Mikor és hol találkozhatok vele? – kérdeztem, majd gyorsan
hozzátettem:
– Természetesen
inkognitóban.
– Reméljük, a
következő néhány hét folyamán. Valahol az Egyesült Államok északkeleti részén
szervezzük meg a találkozást.
– Most arra
kérünk, hogy haladéktalanul költözz a Niagara-vízesés környékére.
– Bérelj olyan
szállást, ahol telefon is van, hogy könnyebb legyen kapcsolatot teremteni
veled.
Követtem az
utasításokat, elköltöztem, és találtam egy lakóházat, amelynek folyosóján közös
telefonkészülék állt.
A vidék festői
volt, és tele turisztikai látványosságokkal. Ez kedvezett hosszú, mindennapos
sétáimnak.
Augusztus közepén
felhívott a kapcsolattartóm, és felszólított, hogy álljak készen egy közelgő
találkozóra, amelyet a közeli Dunkirkben, az Erie-tó partján tartanak majd.
A találkozónak egy
elhunyt UFO-kapcsolatfelvételi úttörő, GEORGE ADAMSKI barátjának és
tisztelőjének „biztonságos házában” kellett volna megtörténnie.
Késő éjszaka
azonban a találkozót lemondták.
A „biztonságos
ház” környéke hemzsegett az ellenfelektől.
Telefonos
kapcsolattartóm arra kért, hogy ehelyett utazzak az Indiana állambeli
Chesterfieldbe, és onnan jelentkezzem nála további utasításokért.
Azt tervezték,
hogy a találkozót Chesterfieldben vagy annak közelében szervezik meg újra, egy
metafizikai szeminárium fedezékében, amelyet éppen a helyi spirituális
központban tartottak.
Megérkezésem után
szobát béreltem egy motelben.
Ahelyett azonban,
hogy először telefonáltam volna, elmentem Camp Chesterfieldbe, hogy kissé
felmérjem a terepet.
Nem sok idő telt
el, mire két személyt fedeztem fel, akiket barátságos földönkívülieknek
tartottam.
A helyi büfében
hamarosan sikerült megszólítanom egyiküket.
Izmos, sötét bőrű
fickó volt, arisztokratikus arccal. Nyakában aranyszínű, háromszög alakú medált
viselt, rajta egy hindu jelképpel.
Egy futólagos
üdvözlés után minden bevezetés nélkül nyíltan közölte velem:
– A New York-i
iroda aggódik, amiért még nem jelentkeztél.
– Ezúttal azonban
teljesen jogos, hogy gyanakvó vagy.
– Az ellenzéknek
valahogyan sikerült rákapcsolódnia a „biztonságos” telefonvonalunkra. Tudják,
hogy itt találkozót beszéltünk meg.
– Az egész térség
veszélyes. Különösen figyelj azokra a konvojokra, amelyekben feltűnően sok
fekete autó halad.
– Most tűnj el
innen, és őrizd meg a mozgásszabadságodat.
Megfogadtam a
tanácsát, és a város üzleti negyede felé indultam.
Éppen át akartam
kelni a főutcán, amikor egy temetési menet halottaskocsija majdnem elütött.
Jelentős sebességgel dübörgött el mellettem.
Láttam, hogy egy
fekete Cadillac megáll a következő kanyarnál, és két „fekete ruhás embert” küld
utánam.
Egy mellékutcába
rohantam, majd fasorokon és hátsó udvarokon keresztül menekültem, amíg el nem
tűntek a szemem elől.
Nyilvánvalóan
lelepleződött a kilétem!
A következő óra
nehéz időszak volt számomra, mert ki kellett kerülnöm a MIB keresőosztagait.
Végül azonban
sikerült visszalopakodnom az autómhoz.
Tökéletesen
tisztában voltam vele, hogy rendkívül „egészségtelen” lenne most megkeresni
űrtestvéreimet, vagy akár csak tovább maradni a helyszínen.
Ezért úgy
döntöttem, inkább elindulok. Fogalmam sem volt azonban, hová.
Ezúttal valóban
messzire utaztam: egyenesen a Csendes-óceán északnyugati vidékére.
Amikor Oregonban
megálltam, hogy kinyújtóztassam a lábaimat, egy UFO-megfigyelő csoportba
botlottam.
Távcsöveiket a
Mount Hood csúcsa felé irányították.
Nem időztem ott!
Néhány nappal
később Washington államban, a Yakima indiánrezervátumon keresztül haladva egy
benzinkútnál megláttam a régi autómat.
El tudtam
képzelni, hogy Don Miguel unokaöccse valamilyen okból meg akart szabadulni az
öreg járgánytól.
A kocsin most
wyomingi rendszámtábla volt, és egy idős hölgy ült a volánnál.
Milyen kicsi a
világ!
Washington
államban, Toutle városának közelében telepedtem le.
Egy kis házban
laktam, mintegy három kilométerre a településtől. Kemény, de kielégítő életet
éltem ott.
Raktárosként,
fűrészüzemi munkásként és darabolási segédmunkásként dolgoztam a Mount Saint
Helens lábánál fekvő Camp Bakerben, és sok favágóval összebarátkoztam.
Egy napon a közeli
Longview-ban még egy kemény verekedésbe is belekeveredtem velük, amikor együtt
randalíroztunk a városban.
Az öreg Harry, aki
már jócskán a nyolcvanas éveiben járt, közeli barátommá vált.
Tizenhat macska
büszke tulajdonosa volt, és megtanított néhány jó trükkre a
pisztránghorgászathoz.
Már ötven éve élt
a Mount Saint Helens árnyékában, a Spirit Lake partján.
Harryt december
30-án láttam utoljára, amikor átmentem hozzá egy vasárnap esti beszélgetésre.
A háza előtt állt,
és aggódva figyelte az alacsonyan úszó, szaggatott felhőket.
Éppen ebben a
pillanatban egy háromszög alakú, fekete tárgy száguldott át az égen.
Mindketten
megijedtünk!
Arra gondoltam:
„Valószínűleg egy ellenséges UFO.”
– Tudod, ezek már
emberemlékezet óta itt vannak – jegyezte meg az öreg Harry az észlelésről.
– Az utóbbi időben
egy kicsit túl sok, különféle típusú UFO-t láttam a környékünkön.
– A hegy
belsejében valami szörnyű dolognak kell történnie.
– Kísérteties
dübörgést hallok a föld alól, és hasonló jelenségeket tapasztalok.
– Bajok lesznek,
méghozzá nagy bajok.
– Ez nem megfelelő
hely egy olyan rendes fiatalember számára, mint te.
– Köszönöm, Harry
– válaszoltam. – Nekem magamnak is baljós érzésem volt ezzel kapcsolatban.
A Démonhajó
átrepülése ideges izgalomba hozott.
Nem tűnt
valószínűtlennek, hogy engem és az autómat is észrevehette.
– Békésebb vidékre
fogok költözni – tettem hozzá. – És mi lesz veled?
Az öregember
barátságosan elmosolyodott.
– Én itt maradok,
bármi történjék is.
– Ez a hegy és én
összetartozunk.
– Az egész világ
idejár, hogy megnézzen bennünket.
– Meglepődnél,
miféle emberek látogatnak el ide.
– Néha még azok a
mulatságos fickók is megjelennek fekete öltönyben, hogy kérdéseket tegyenek fel
nekem.
– Éppen néhány
nappal ezelőtt jártak itt. Úgy tűnt, ismét valakinek a nyomában vannak.
– Nem hiszem, hogy
a látogatásuknak köze volt hozzád, de azért mégis úgy gondolom, hogy nem
kellene túl sokáig itt maradnod.
Másnap potom áron
eladtam az autómat egy helyi autókereskedőnek, és kivettem a pénzemet a
bankszámlámról.
Este körbejártam a
barátaimat, többnyire gyalog.
Szilveszter volt,
és mindenütt ünnepségeket és partikat tartottak.
Én azonban nem
igazán voltam ünneplős hangulatban, ezért nem maradtam sokáig.
Lelkem mélyén nagy
szomorúsággal már elbúcsúztam.
Olyan volt, mintha
előre megéreztem volna, hogy az egész vidéket hamarosan elpusztítják a vulkán
kitörései.
Újév napján,
körülbelül reggel kilenc órakor útnak indultam.
Már 1980-at
írtunk.
Bezártam a kis ház
ajtaját, majd az évszakhoz képest szokatlanul nedves és meleg időben gyalog
indultam el az országúton.
Váltóruhát vittem
magammal, és két könyv is volt az utazótáskámban.
Pénzemet és
igazolványaimat viszont az ingem alatt, egy derékövre erősített tokban
rejtettem el.
Toutle felé
akartam menni, amely körülbelül három kilométerre fekvő kisváros volt.
A sáros 504-es
országút mentén gyalogoltam, abban a reményben, hogy valaki elvisz a
legközelebbi Greyhound-buszmegállóig.
Hallottam, hogy
egy jármű közeledik mögöttem.
Egy nagy, fekete
autó volt, amely egyenesen felém hajtott.
Félreugrottam, a
kocsi pedig csúszva megállt.
Négy fekete alak
szállt ki belőle.
Egy második fekete
limuzin is odarobogott. Abból szintén négy feketébe öltözött férfi ugrott ki,
és felém rohantak.
Alaposan
bekerítettek: nyolc férfi állt körülöttem, a két sofőr pedig páncélökölhöz
hasonló fegyvereket szegezett rám.
Nagy szomorúsággal
ismertem fel, hogy utam végéhez értem.
Bár láttam
helyzetem reménytelenségét, mégis megfogadtam magamnak, hogy harcolva próbálok
kiutat találni.
Utazótáskámat az
egyik MIB-csoport felé hajítottam, majd a másikra vetettem magamat, és
karjaimmal meg lábaimmal ütni-verni kezdtem őket.
Kettőt azonnal
kiütöttem.
Éppen azon voltam,
hogy a másik kettővel is végezzek, amikor egy autóból elhangzó éles parancsra
valamennyi támadóm kikúszott a tűzvonalból.
Mindkét
bazookaszerű energiafegyver egyszerre tüzet nyitott rám.
(Ennek ellenére
kábításra kellett beállítaniuk őket, mert élve kellett elfogniuk, hogy
megszerezhessék az információit.)
Pontosan ebben a
pillanatban halvány, kékes sugár alakult ki körülöttem, amely olyan érzést
keltett, mintha műanyag cső venne körül – vagy mintha felülről engedték volna
rám.
A vakító
energiatöltetek ártalmatlanul pattantak vissza a védősugár megtévesztően
átlátszó felületéről.
Ugyanakkor egy
vontatósugár hatására a magasba emelkedtem.
Miközben a MIB
továbbra is lőtt rám, felemelkedtem a levegőbe, majd egy nagy űrhajó félig
materializálódott, csillogó nyílásán keresztül beszippantottak.
Lábam alatt
méhsejtmintázatú padló szilárdult meg.
Az UFO legalsó
fedélzetén tartózkodtam.
A földfelszín
körülbelül húsz méterrel alattam volt, és most gyorsan távolodott.
A szétszórtan
álldogáló MIB-emberek és fekete limuzinjaik egyre kisebbek lettek.
Felettem egy
férfihangot hallottam, amely nagyon ismerősnek tűnt:
– Gyere fel, és
csatlakozz hozzánk a parancsnoki hídon!
A mennyezeten egy
valamivel több mint egy méter átmérőjű, „hajóablak” alakú lencse volt.
Teljesen
nyilvánvalóan a védő erőtér létrehozására szolgáló berendezés része volt, a
„levitációs hatással” együtt.
A falon egy
létrafokokból álló létrát fedeztem fel, majd egy nyíláson keresztül felmásztam
a köztes fedélzetre.
Ezt nyilvánvalóan
számos utas szállítására rendezték be.
Ezen a szinten
körülbelül száz üres ülés állt, egymásnak háttal, sugárirányú sorokban
elrendezve, mint egy kerék küllői.
A kör alakú fal
helyett körös-körül teljes panorámát biztosító ablak húzódott.
A kilátás
tökéletes volt.
Csodálatosan
alakították ki a nézelődéshez vagy bajba jutott embercsoportok megmentéséhez,
gondoltam.
Továbbmásztam a
parancsnoki híd felé, amely a legfelső fedélzeten helyezkedett el.
Ott találkoztam
barátaimmal, Argusszal és Don Miguellel.
Mindketten ügyesen
kezeltek különféle kapcsolókat.
Ez a kettős
vezérlőrendszer bonyolultnak látszott.
Megfordultak, és
viharos, szívélyes örömmel üdvözöltek.
Könnyek szöktek a
szemembe, amikor átélhettem ezt a jelenetet.
Így ért véget az a
három év, amelyet meneküléssel töltöttem.
Miután több kitérő
manővert hajtottunk végre, hogy lerázzunk két ellenséges hajót, leszálltunk a
szárazföldre.
UFO-nk Banff
közelében, a Lake Louise vidékén landolt.
A kanadai
SZIKLÁS-HEGYSÉGBEN ott található egy MÁSODLAGOS ABLAK.
Nem sokkal dél
előtt beléptünk ezen az ablakon, majd elfordultunk, hogy a Vermilion-hágónál,
egy földút közelében szálljunk le.
Don Miguel
hátramaradt, és az űrhajóval azonnal ismét felszállt.
Argusszal gyalog
indultunk egy ránk várakozó autó felé.
Elegáns,
ezüstszínű sportkocsi volt, kaliforniai rendszámtáblával.
Egy síruhát viselő
nő szállt ki belőle, és kitárt karokkal üdvözölt bennünket.
Szívem hatalmas
örömtől dobogott.
Angela volt az!
Az űrbéli nő,
akibe évekkel korábban, űrodüsszeiám során annyira beleszerettem!
Vágyakozva néztünk
egymásra.
Tudtam, hogy a
régi láng nem aludt ki, sőt talán erősebben lobogott, mint valaha.
Argus így kívánt
boldogságot nekünk:
– Boldog új évet,
kedves gyerekek!
Széles mosollyal
az arcán beszállt a hátsó ülésre, és hagyta, hogy én Angela mellett foglaljak
helyet elöl.
Egy félreeső
síkunyhóhoz hajtottunk, amelyet űrtestvéreim ideiglenes szállásként használtak.
Ott rögtönzött
étkezést tartottunk, mielőtt Argus távozott.
Egy nehéz
triálmotorkerékpárt hozott ki a garázsból, majd elberregett, hogy kissé
járőrözzön és körülszimatoljon.
Megígérte, hogy
késői reggelre visszatér.
Fel kellett tennem
magamnak a kérdést, vajon valóban a biztonságunk érdekében ment-e el, vagy
csupán azért, hogy nekünk, elválaszthatatlan szerelmeseknek elegendő időt
biztosítson a meghitt együttlétre.
Mindenesetre
Angela és én rendkívül hatékonyan használtuk ki az időt.
Alig akadt
pillanat, amikor ne tartottuk volna egymást karjainkban.
A mennyországban
éreztem magamat!
(Remélhetőleg ő
is!)
Az öröm hullámai
lemosták rólam azt a feszültséget, amely meneküléssel töltött éveim során
felhalmozódott bennem.
Ígéretéhez híven
Argus másnap reggel visszatért.
Sem fáradtság, sem
gond nem látszott rajta.
Mögötte Don Miguel
is megérkezett.
Átadott nekem egy
borítékot, amely pénzt, hitelkártyákat, új igazolványokat tartalmazott új
névvel, továbbá egy kitalált életrajz leírását és az ahhoz kapcsolódó további
javaslatokat.
Egy bőséges
reggeli után valamennyien beszálltunk a sportkocsiba, és vásárolni indultunk
Banffba.
A legfontosabb cél
az volt, hogy elegánsabb ruhatárat szerezzünk nekem.
Ezután élveztük a
tájon átvezető körutazást, majd a napot kellemes vacsorával zártuk a Lake
Louise partján álló luxusfaházban.
Argus közölte
velem, hogy magasabb helyen úgy döntöttek, beillesztenek a „Földi Misszió” pszicheáni
csapatába, mert biztonságomat másként már nem tudnák tovább garantálni.
Ha később nem
lenne lehetséges visszatérnem eredeti földi életembe, elhatározhatnám, hogy
véglegesen a Föderáció flottájának munkatársává válok.
A
„Fogadóközpontban” is szolgálhatnék a Nova Terra bolygón, amely arra szolgál,
hogy szükség esetén nagyszámú földi embert átmenetileg befogadjon, amennyiben
evakuálás válna szükségessé.
Kezdetben
Angelával együtt segédmunkatársként kellett részt vennem a pszicheáni földi
műveletekben.
Közben Argus és a
többiek egy UFO-ban álltak készenlétben, amely erre a célra mindig a közelben
tartózkodott, hogy szükség esetén segítségünkre siethessenek.
A terv szerint
lassan kelet felé kellett haladnunk.
Egy mozgó
megfigyelőjárművel kellett biztosítanunk Kanada keleti területeit és az
Egyesült Államok északkeleti részét.
A jármű egy
különlegesen felszerelt Winnebago lakóautó volt.
Így hát ennek a
feladatnak szenteltük magunkat, és közben szép időket éltünk át, mert álcázás
céljából közösen nyaraló utazóknak kellett kiadnunk magunkat.
Később, 1980
folyamán Angelát és engem választottak ki az északkeleti terület állandó
felügyelőpárjává.
Hivatalosan azzal
bíztak meg bennünket, hogy letelepedett párként felügyeljük a „Nagy-tavak
hálózatának” koordinálását, amely a nyugati félteke legfontosabb
interdimenzionális átjárója.
Főhadiszállásunk a
Niagara régióban található.
Mindketten
irányítjuk és felügyeljük a földönkívüli űrforgalmat, ellenőrizzük a térséget,
elhelyezzük a látogatókat, és felelősek vagyunk a lehallgatási, védelmi és
álcázási műveletekért.
Ily módon
mindketten nagyon elfoglaltak vagyunk – és emellett nagyon boldogok együtt.
Az űrflotta
parancsnoksága nagyon elégedett volt azzal, hogy földi származású, befogadott pszicheániként
a Nagy-tavak hálózatának „helyi koordinátorává” neveztek ki.
Előéletem és átélt
kalandjaim kedvező helyzetbe hoztak ahhoz, hogy megfeleljek e feladat
követelményeinek.
Ide tartozott a
stratégia, a gyors parancsnoki döntéshozatal, a logisztika kiépítése, valamint
másfelől a különféle trükkök, kifogások, védelmi és harci helyzetek kezelése.
Eredetileg is
valami hasonló feladatra gondoltak velem kapcsolatban.
Viselkedésem mint
„politikai messiás”, mint harciasan ide-oda száguldozó nyilvános bajkeverő,
valamint menekülőként végrehajtott rögtönzéseim azonban messze felülmúlták
legvadabb várakozásaikat.
Néha azon
töprengek, vajon a távolabbi jövőben még magasabb feladatot szánnak-e nekem.
Hiszen gondosan
felkészítenek valamiféle számomra érthetetlen célra, és molekuláris
szerkezetemen dolgoznak, hogy várható élettartamomat a lehető legmagasabb, még
értelmes és elviselhető mértékig meghosszabbítsák.
Ezen a ponton
véget ér az elbeszélésem.
Rendkívül örülök,
hogy végre kibeszélhettem mindezt magamból.
Végezetül még
szeretném elmondani, hogy megtaláltam a nyugalmat és a békét, bármit is hozzon
a holnap.
Az
interdimenzionális átmeneti zónák („ablakrégiók”) jegyzéke:
|
Régió |
Ország
/ kontinens |
Megjegyzés |
|
Ontario-tó |
Kanada
/ Amerika |
|
|
Erie-tó |
Kanada
/ Amerika |
Másodlagos
ablak |
|
Sziklás-hegység |
Kanada
/ Amerika |
Másodlagos
ablak |
|
Bermuda-háromszög |
USA
/ Amerika |
|
|
Svalbard |
Norvégia
/ Európa |
Spitzbergáknál |
|
Góbi-sivatag |
Kína
/ Ázsia |
„Shamballah-ablak” |
|
Mandzsúria |
Kína
/ Ázsia |
Északkelet-Kína |
|
Japán-tenger |
Japán
/ Ázsia |
„Sárkány-háromszög” |
|
Bass-szoros |
Ausztrália
/ csendes-óceáni térség |
Másodlagos
ablak |
|
Cook-szoros |
Új-Zéland
/ csendes-óceáni térség |
Másodlagos
ablak |
|
Déli-sark |
Antarktisz |
|
|
Hawaii-szigetek |
USA
/ csendes-óceáni térség |
A következő
események a kanadai Ontario állambeli Grimsby Beach közelében, az Ontario-tó
délnyugati partján történtek.
Már néhány nappal
korábban egyre erősebb előérzetem támadt (nekem, Mágocsi Oszkárnak), hogy
hamarosan kapcsolatba kerülök űrbéli barátaimmal.
Néhány éjszaka még
arra is késztetést éreztem, hogy kihajtsak az Ontario-tó egy távoli pontjához.
Reméltem, hogy
láthatom a víz fölött pulzáló éjszakai fények titokzatos táncát, amelyről a
helyi sajtó gyakran beszámolt.
Január 17-én este,
amikor televíziókészülékem füstölögve „kimúlt”, erős előérzettől vezérelve
autóba ültem, és kihajtottam Toronto városából.
Az orrom után
mentem, és egy ipari út mentén haladtam.
Grimsby Beachtől
tíz kilométerre keletre megálltam, és egy ideig csendben ültem a kocsimban,
miközben a nedves éjszaka széllökései tomboltak körülöttem.
Egy
burgonyachipset gyártó cég fehér teherautója érkezett.
Egy fickó szállt
ki belőle, odajött hozzám, és bekopogott az ablakomon.
Intett, hogy
kövessem.
A gyenge fény
ellenére azonnal felismertem.
Argus volt, a
földönkívüli barátom.
Egy második autót
is észrevettem, amely valamivel távolabb állt, járó motorral és kikapcsolt
fényszórókkal.
Argust követve a
hátsó rakodórámpán keresztül egyenesen a teherautó belsejébe léptem.
A belső teret
mozgó kommunikációs központként rendezték be. Tele volt képernyőkkel,
konzolokkal, felvevő- és optikai berendezésekkel.
A felszerelés arra
a Winnebago lakóautóra emlékeztetett, amelyet a pszicheániak néhány évvel
korábban használtak.
– Időről időre
járművet kell váltanunk, hogy megőrizzük az álcánkat – magyarázta Argus, miután
szívélyesen üdvözölt.
– Egyébként azt a
kék autót, amelyet hátul láttál, Angela vezeti. Jelenleg őrködik.
Egy második férfi,
aki a vezetőülés árnyékában ült, egy csésze forró kávét kínált nekem.
Maga Buzz Andrews
volt az.
Argus folytatta a
beszélgetést:
– Természetesen a
különböző helyeken mindig akad néhány ellenséges alak is.
– Ezért jobb, ha
egy csendes hétfő éjszaka elhagyatottságában találkozunk.
– Tudod, Oszkár,
több napon át tartó pszichikai ösztönzésre volt szükség ahhoz, hogy elérjük,
idejöjj.
– A hétvégék itt
többnyire mozgalmasak. Sok szimatoló és gonosztevő járkál mindenfelé, akik
zaklatják az UFO-megfigyelőket.
– Üdvözöljük azt a
sok különféle kérdést, amely az elmúlt hónapokban eljutott hozzánk.
(Oszkár
nyilvánvalóan gyakran visz magával találkozóira olyan aktuális kérdéseket
tartalmazó listát, amelyet más UFO-kutatók és érdeklődők bíztak rá.)
– Ha a körülmények
megengedik, minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy valamennyire megfelelő
választ adjunk rájuk.
– Úgy tűnik,
ezeknek a barátoknak és munkatársaknak a többsége jól fejlett intuitív
képességekkel rendelkezik.
– Sok mindent
előre megsejtenek, és ez a képesség még erősebbé válik.
– Ezt azáltal is
megállapíthatjuk, hogy időnként megfigyeljük beszélgetéseiket – tájékoztatott
Argus.
Ezután két órán
keresztül megvitattuk a Buzz Andrews űrodüsszeiáját bemutató könyv
előrehaladását.
Ez a megbeszélés
volt kapcsolatfelvételünk fő oka.
Számomra
hasznosnak és gyümölcsözőnek bizonyult, mert éppen néhány nappal korábban
sikerült befejeznem az első kéziratot.
Arra kértek, hogy
hat nappal később ugyanazon a helyen jelenjek meg.
Ismét nedves és
barátságtalan idő volt.
Ezúttal rövidre
foghattuk a könyvről szóló megbeszéléseket, így maradt időnk általános kérdések
megvitatására is.
Argus nevek
említése nélkül így szólt:
– Megfigyeltük a
kutatók és megfigyelők élénk tevékenységét a Niagara-félsziget mentén és a
régió más részein a hétvége folyamán.
– Rendkívül éberek
voltak, és mindent észrevettek. Néhányan még gyakran a válluk fölött is
hátrapillantottak.
Találkozónk végén
Argus a következő, bizonyos jelentőséggel bíró üzenetet adta át nekem, amelyet
tovább kellett adnom barátainknak, támogatóinknak és az érdeklődőknek:
– Mi, a barátságos
űrhatalmak, az elmúlt években nagyon gyakran figyeltük meg, ahogyan a sötét
erők megfélemlítő zaklatásoknak és pszichikai támadásoknak vetették alá
barátainkat, a fénymunkásokat, az UFO-kutatókat és a hozzánk közel álló
helyeket.
– Súlyos veszély
eseteit kivéve nem avatkozunk közbe, noha többnyire urai vagyunk a helyzetnek.
– Ehelyett inkább
arra törekszünk, hogy a sötét ügynököket előcsalogassuk a rejtekhelyükről.
– Ilyenkor ugyanis
automatikusan elvezetnek bennünket összekötőikhez.
– Ily módon
sikerült működésképtelenné tennünk műveleti hálózatuk jelentős részét.
– Sajnáljuk, hogy
barátainkat csaliként kell felhasználnunk, de ezt a „tisztogatási munkát” nem
lehetett elkerülni.
– Ehhez
hozzájárul, hogy néhányan közületek felajánlották segítségüket a „kozmikus
gonosz” elleni harcban.
– Ezért nem volt
minden hiábavaló.
– Sokan közületek
jelentősen megerősödtek, és e kihívások és nehézségek révén szükséges és
elkerülhetetlen megtisztulási folyamaton mentek keresztül.
– Mindez
hozzájárul ahhoz, hogy a „bolygószintű egyensúly” a Fény irányába tolódjon el.
– Sajnos a
„gonosz” különböző megjelenési formáiban még mindig itt van, az ellenkezőjét
állító híresztelések ellenére.
– Egyesek azt
próbálják sugallni, hogy a sötét oldalról szóló ismeretek csupán üldözési
mániából fakadnak.
– Valóban így
lenne?
– Nézzetek körül,
mi történik a világban!
– Tényleg azt
hiszitek, hogy ez a sok értelmetlen gonoszság és erőszak, valamennyi globális
és személyes katasztrófa csupán véletlen esemény?
– Most a
próbatételek és szenvedések idejét éljük, mert a korszak lejárt.
– Az egyetlen
kérdés a mikor és a hogyan.
– A „vég”, vagy
helyesebben az „újrakezdés” bármikor bekövetkezhet 1984 és 1996 között,
legkésőbb 1999-ig.
– 1984 után
űrföderációnk már nem fog különösebben erőfeszítéseket tenni a globális
katasztrófák megakadályozására.
– Ehelyett más
űrhatalmakkal közösen a jóakaratú földi emberek gyors, tömeges evakuálására
helyezzük a hangsúlyt, hogy bármikor készen álljunk, amikor „üt az utolsó óra”.
– A következő évek
hatalmas „felgyorsulást” hoznak a világotokba.
– Ez az egyéni
életben és a globális ügyekben egyaránt megmutatkozik majd.
– Sokkal több
drámai esemény, alapvető változás, társadalmi felfordulás és katasztrófa lesz
az egyik oldalon, a másikon pedig különös észlelések, találkozások és
felismerések.
– Ez az időszak
ezért régóta várt válaszokat és megoldásokat is hoz majd sok kérdésre és
problémára.
– Barátaink és
támogatóink felkészültek lesznek, ezért nyugodtan és emelkedett lélekkel
fogadják majd mindezt.
– Tőletek
személyesen azt várjuk, hogy rendezzétek ügyeiteket, hagyjátok ragyogni a
„Fényeteket”, és segítsetek másokon.
– Ha különleges
feladatot szántak nektek, a megfelelő időpontban megkapjátok a szükséges
telepatikus vagy intuitív információkat.
– Néha kisebb
útmutatásokat és jeleket is kaptok a mindennapi életetekben.
– Az idő nagy
részében nem tudunk minden érintettet nyílt és személyes kapcsolatfelvétel
útján értesíteni.
– Mindenkiben,
legbelül, ott van a saját személyes vezetése.
– Használjátok!
– Bennetek rejlik
az erő.
Fényben
és harmóniában,
ARGUS
(Az eredeti angol
kiadás, Odyssée in UFOs: The Buzz Andrews Story & Beyond my Space Odyssée
in UFOs címmel, 1984-ben jelent meg a Quest Group Publications kiadásában,
Torontóban, Kanadában. A német fordítás első kiadása 1986-ban jelent meg az
ASSIS kiadónál, a svájci Saxetenben; a második kiadás 1996-ban a jogutód
Ventla-Verlagnál, a németországi Güterslohban.)
MELLÉKLET
A főszövegben nem
szereplő anyagok; a fel nem használt szöveg- és képrészletek jegyzéke
102. oldaltól:
Figyelembe nem vett szövegrészek:
(...) Az
egyesített világkormányzati csoport létrehozásáról szóló konferencián (1976
májusában, az arizonai Nogalesben) David Rockefeller, Brezinski elnöki
tanácsadó, valamint néhány szovjet nagykutya elnökölt.
Felmerül a kérdés:
a Rockefellerek kommunista kémek, vagy éppen fordítva, a kommunisták a
Rockefellerek alkalmazottai?
Ebben az
összefüggésben érdekes lehet két esemény „véletlen” egybeesése 1964
októberében: Rockefeller „szabadságra” Moszkvába utazott. Néhány nappal később
Hruscsov szovjet miniszterelnököt visszahívták szabadságáról, hogy közöljék
vele: eltávolították a kormányból.
Vajon kinek van
akkora hatalma, hogy egy teljhatalmú diktátort leváltson? Vagy Rockefeller
csupán egy kellemetlenné vált alkalmazottját bocsátotta el?
(Vö. Gary Allen
None Dare Call It Conspiracy – „Senki sem meri összeesküvésnek nevezni” – című
könyvével.)
(...) Richard S.
Shaver az Alien Critics 1974. májusi számában figyelmeztetett arra a romboló
hatásra, amelyet egy rezgés okoz. Ezt a rezgést a legújabb rockhangzásnak
álcázzák, és meglehetősen bénító hatást fejt ki.
(...) Brad Steiger
a Satans Assassins (1971) című művében azt a gondolatot vizsgálta, hogy a
viselkedési minták befolyásolása szerepet játszhatott az 1960-as évek bomlasztó
zavargásaiban és politikai gyilkosságaiban.
John F. Kennedy
végzetes dallasi látogatása idején a Dealey Plazán számos MIB-et figyeltek meg.
(...) Alkalmanként
egy ilyen sötét úr elhatározhatja, hogy megtestesült formában, vagyis hús-vér
testben kíván tevékenykedni (ahogyan az egykori „Darth Vader” is, aki valóban
létezett).
129–130. oldal: Oszkár
Mágocsi „Űrodüsszeiájának” rövid összefoglalása a Buzz Andrews-történet olvasói
számára.
137–139. oldal: A pszicheáni
szimbólumok és jelvények leírása:
Az 1. ábra a pszicheáni
medált mutatja eredeti méretében. Arany nyakláncon viselik.
A jelek kiemelkedő
aranyból készültek, rézoxidból kialakított, patinazöld háttéren. Ez a szín az
Argona égboltjának színe az ikernapok lenyugvása után.
Ezt az ékszert
néhány barátságos földönkívüli viseli, akik a Földön teljesítenek szolgálatot.
Földi használata
már régebbre nyúlik vissza.
A minta a pszicheáni
cselekvési és munkamódszert jelképezi.
Ennek során
szerves, technikai és paranormális eljárásokat és módszereket alkalmaznak a
kívánt eredmény eléréséhez.
Alkalmazott
tudományról és metafizikáról van szó, amely fejlett tudatosság révén valósul
meg.
A 2. ábra az
alkalmazott metafizikát ábrázolja: AUM (vagy OM).
Ez a Kelet ősi
spirituális szimbóluma.
Tükörképként az
anyag energiává alakítását (és fordítva) jelképezi:
\[ E=mc^2 \]
(E = energia, m =
tömeg, c = a fény sebessége.)
Az átrendezett
szimbólumokkal a következőket szemlélteti:
Lássátok: az
anyag, az energia, a paranormális jelenségek, a transzcendentális rejtett erők
és folyamatok mind különböző megnyilvánulásai annak az egységes, mindent átfogó
rendszernek, amelyet kozmosznak nevezünk, és amelyet a medálon a kör jelképez.
A fejlett
tudatossággal rendelkező lények ezeket a különböző megnyilvánulásokat vagy
segédeszközöket kombinálva, illetve egymással felcserélhető módon használják.
Ezt a körülölelő
háromszög jelképezi.
A Hollow Hassle
egy híreket közlő kiadvány, amelynek célja a Föld belsejébe vezető bejárat
megtalálása.
1982. februári
számában a hopi indiánok egyik szimbólumát közölték.
A középpontban egy
olyan minta található, amely majdnem a pszicheáni szimbólum fordítottja.
Ugyanezen
folyóirat 1983. februári számában Phyllis Dixon Hall (Új-Zéland) beszámolóját
jelentették meg:
„1973 októberében
álmomban megmutattak nekem néhány szimbólumot, amelyeket ebben az életemben
korábban soha nem láttam.
Lenéztem egy
személyre. Tonzúrája és csuhája miatt szerzetesnek tűnt.
Egy régi kőépület
mellett állt, és madarakat etetett.
Mellette, a fűbe
vágva, ott volt a minta (4. ábra).
Ez teljesen
lekötötte a figyelmemet.
Különféle
könyvekben kezdtem kutatni, míg végül megtaláltam a magyarázatot.
Ez a Lemuriában
vagy Mu földrészén található templomok szentélyének egyik domborműrészlete.
„UIGUR”-nak
nevezték.
Ez egy északi
írásjel, amelynek jelentése:
Az igazság
temploma, amelyet a Napnak szenteltek, és amely az anyaország (Mu vagy Murror)
joghatósága alá tartozik.
Az információ Hans
Stefan Stantesson Understanding Mu című könyvéből származik.
Teljesen
lehetségesnek tűnik, hogy a hopi indiánok történelmük során megőrizték a
szimbólum egyes részeit, majd legendáik alapján újabb részekkel egészítették
ki.
Tibetben
természetesen szintén léteznek feljegyzések Mu ezen szimbólumáról.
Úgy tűnik, hogy az
űrlények által viselt hasonló szimbólumok egybeesése megerősíti azt, amit
közöltek velünk: hogy ezek a szimbólumok szintén a Földről származnak.”
140–143. oldal:
Egy fejezet, amely témáját tekintve egyik másik fejezethez sem illeszkedik,
ezért nem lehetett a főszövegben figyelembe venni.
ÉN VAGYOK és én
(Az „I AM”
állítólag a metafizikai tanulmányok intézete a Madoc városában található
campuson.)
1980 augusztusának
vége felé Torontóban néhány kellemetlenül forró és fülledt napot éltünk át.
Az időjárás a
zivatarok küszöbén állt, távoli villámlások kíséretében.
Mindenesetre nem
kedvezett a különösebben nyugodt és mély alvásnak.
Különösen
kellemetlen volt az augusztus 31-ről szeptember 1-jére virradó éjszaka.
Hajnali három
órakor a feleségem olyan szavakkal ébresztett fel, mintha éppen rémálomból
riadt volna fel:
– Látod azt a
fényt, amely a mennyezeten keresztül besüt? Biztosan UFO-k azok, amelyek
valamit közölni akarnak velünk. Vajon mit akarhatnak?
Bár semmi
szokatlant nem láttam, éreztem valami idegen jelenlétét.
Ekkorra teljesen
felébredtem, miközben a feleségem ismét mély álomba merült.
Felkeltem, és a
sötétben kitapogattam az utat a földszinti konyhához, hogy oltsam a szomjamat.
A macskánk is
ébren volt.
A nyitott
konyhaablak párkányán ült.
Készen állt a
harcra vagy a menekülésre, és valamire vagy valakire fújt odakint.
Hamarosan rémülten
elugrott, hogy elrejtőzzön.
Amikor kinéztem a
sötét ablaknyíláson, észrevettem, hogy a levegő csillog.
Egy kísérteties
emberi alak kezdett formálódni, és rám nézett.
Úgy nézett ki,
mint Quentin, az űrbéli barátom szelleme.
Ijedtemben
elejtettem a poharat, és a limonádé végigömlött a pizsamámon, amikor Quentin
jelenése beszélni kezdett:
– Ne vedd olyan
komolyan, nem szellemet látsz.
– Ez egy élő
holografikus közvetítés a világ déli féltekéjéről.
– Egy személyes
találkozás jobb lett volna, de a körülmények kedvezőtlenek.
– Néhány héttel
ezelőtti látogatásod előtt a madoci I AM-campuson nem sikerült telepatikus úton
tájékoztatnunk téged.
– Mivel jelenleg a
Hold utolsó negyedébe lépünk, úgy döntöttünk, hogy a jobban alkalmazható
holografikus módszerrel dolgozunk.
– A holdfázisokkal
kapcsolatos légköri és pszionikus megfontolások mellett szimbolikus jelentőség
is fennáll.
– Hamarosan
belépünk a Föld előkészületi szakaszának utolsó negyedébe, mielőtt kezdetét
veszik a viharos rezgésváltozások.
– Az I AM tagjai
hamarosan évfordulót ünnepelnek, és előkészületi ciklusuk nyolcadik, egyben
utolsó évébe lépnek.
– Ezt az évet
követően megkezdik tulajdonképpeni munkájukat.
– A magasabb oktáv
működése radikálisan felerősödik.
– Előtte azonban a
következő év (1981) jelentősen megnövekedett tudatosságot hoz számukra.
– Az események
felgyorsulnak.
– Új módszerek és
elképzelések jelennek meg. Belső és külső nyomás, kollektív és egyéni
próbatételek következnek.
– Az ezekre a
jóslatokra vonatkozó útmutatásokat és részleteket szeptember végi születésnapi
ünnepségeik során magasabb szférákból fogják „leközvetíteni”.
– Ebben az
időszakban sok lény lesz jelen, néhányan UFO-kban is.
– Pontosan úgy
lesz, mint hét évvel ezelőtt, amikor ugyanazok a személyek tanúi és segítői
voltak az I AM-tagok „megszületésének”.
– Az I
AM-központokba viszonylag könnyű bejutni és ráhangolódni a megfelelő
frekvenciára, mert ott számos kristályos ásványi lelőhely található.
– E helyek
kiválasztását nem bízták a véletlenre.
– Az ásványokban
gazdag sziklák védelmező és tápláló éteri pajzsot hoznak létre.
– Egyúttal
„akkumulátorokként” és „visszacsatoló kondenzátorokként” szolgálnak a magasabb
frekvenciájú energiák számára.
– A kristályok más
összefüggésekben is fontosak, amelyeket már az atlantisziak is ismertek.
– Ma sok
földönkívüli és magasabb dimenziókból származó, nagyobb típusú UFO rendkívül
széles körben használ kristályokat dimenzióváltáshoz, antigravitronokhoz,
pszichikai kommunikációhoz és más célokra.
– Azt akarjuk,
hogy az I AM-hez tartozó barátaid kutatásokat kezdjenek a kristályok
„ezoterikus erejével” kapcsolatban.
– A kristályok
hatásai lényegében a következők:
- Az
emberek által létrehozott, összpontosított energiák felerősítése.
- Adó-
és vevőberendezésként való működés más szférákkal történő kommunikációhoz.
- Magasabb
rezgések átalakítása.
– A kutatást
szerényen, egy nagy, nyers ásványdarabbal kellene kezdeni (grépfrút nagyságúval
vagy annál nagyobbal).
– A darabot
körülbelül egy méterrel a talaj fölött kell elhelyezni, ülő emberek körének
közepén.
– Szaküzletekben,
kőbányákban és más helyeken keressetek ilyen ásványdarabot.
– A csoport
kísérletezéssel – érzékeléssel, meditációval, koncentrációval, különféle
megvilágításokkal és hangokkal, a hangoktáv változtatásával, esetleg még
elektronikus visszhanggal is – képes lesz kiválasztani egy megfelelő kristályos
ásványdarabot, vagy akár többet is.
– Ha szükségesnek
bizonyul, a megszokott csatornákon keresztül útmutatást biztosítunk.
– A jelenlegi
időpontra ennyi az egész.
– Boldog
évfordulós ünnepséget!
– Az üzenet vége.
Quentin képe
elhalványult.
Semmi sem maradt
utána, csupán az ablak előtti sötétség és a szívemben kavargó izgalom.
Erős késztetést
éreztem arra, hogy visszamenjek az ágyba, bár azon töprengtem, vajon képes
leszek-e elaludni.
Az álmosság
azonban lassan elhatalmasodott rajtam, és hamarosan elaludtam.
Másnap reggel csak
az üres limonádéspoharat találtam az éjszakai esemény egyetlen kézzelfogható
tanújaként.
Néhány nappal
később megpróbáltam Quentin szavait papírra vetni.
Nehézség nélkül
sikerült rögzítenem a lényeget.
1980. szeptember
18-án, nem sokkal este tizenegy óra után, munkahelyemen telefonhívást kaptam.
A férfihangról
felismertem pszicheáni űrbéli barátaim közvetítőjét:
– Azt szeretnénk,
hogy ma éjszaka, miután befejezted a munkádat, eljuttass számunkra egy levelet
a rendeltetési helyére.
– Ez számodra
negyvenöt perces kerülőt jelent.
– Sajnáljuk a
terhelést, de a jelenlegi körülmények között ez a legjobb módja az üzenet
kézbesítésének.
– A levelet
hazafelé menet fogod megkapni.
– „Nem minősített
anyagról” van szó, és nyilvánosságra hozható.
– Nem ragaszkodunk
ahhoz, hogy az információk továbbra is titokban maradjanak. Csak az ellenzék
akarja ezt.
– Nem számítunk
azonban beavatkozásukra, mert semmit sem tudnak erről a lépésről.
– A biztonság
kedvéért ennek ellenére légy óvatos, és ügyelj arra, hogy ne kövessenek.
– Légy bátor, mert
ezt a telefonvonalat jelenleg nem figyelik.
Amikor távoztam a
munkahelyemről, a levelet lezárt autóm vezetőülésén találtam.
A lezárt borítékra
írógéppel a következő szavakat írták:
„Északkeleti
UFO-kutató Társaság”.
Ennek a csoportnak
csak egyetlen képviselőjét ismertem.
Ezért kihajtottam
Mississaugába, és valamivel éjfél után bedobtam a levelet a postaládájába.
A levél tartalma:
„Csoportotok
helyesen ítélte meg a helyzetet.
Az Erie-tó fölött
létezik egy kisebb átjáróablak.
A tó veszélyes
nyugati partvidékének közelében található.
Néha egészen
Dunkirkig kiterjed.
Ezt a jelenséget a
környék lakói ősidők óta „Devils Mood”-nak, vagyis „Az ördög szeszélyének”
nevezik.
Az ablak előre nem
látható módon, szabálytalan ritmusban hirtelen aktiválódik, és különös hajó- és
repülőgép-szerencsétlenségeket, illetve eltűnéseket okoz.
Ezen az ablakon
keresztül mindig is sok UFO repült be és ki.
Többségük
személyzet nélküli volt, vagy egyenesen ellenséges természetű.
A veszélyek és a
kiszámíthatatlan megjelenés miatt a pszicheániak ezt az átjárót alig
használják.”
164–165. oldal:
Kérdések és válaszok
A fejezet kérdései
Ontario aktív UFO-kutatóitól származnak.
Amit itt
olvashatnak, általános érdeklődésre tarthat számot azok körében, akik az
UFO-rejtéllyel foglalkoznak.
A válaszok a pszicheániaktól
származnak.
Kérdés: Hogyan
lehet UFO-utazáson részt venni, vagy kapcsolatot teremteni?
Válasz: Ismételten
kérik tőlünk a személyes utazás lehetőségét.
Mi a
kapcsolatfelvételek szükségessége alapján dolgozunk.
Nem tehetünk
ígéreteket, de kívánságaitokat megőrizzük emlékezetünkben, arra az esetre,
ha...
Hogyan
illeszkednek a Plejádok az UFO-jelenségek világába? (És tulajdonképpen honnan
származnak az egyiptomiak? – Úgy tűnik, a kérdésnek ezt a részét elfelejtették;
Willfort.)
A Plejádok és az
Orion jelentik a földi emberiség múltjával fennálló kozmikus kapcsolatokat.
Az egyiptomiak
szintén Atlantiszról származnak (ezt Edgar Cayce és mások részletesen
kifejtették).
Atlantisz
pusztulása után a különböző rasszokhoz tartozó túlélők (kelták, sumérok, inkák,
maják) szétszóródtak a Földön, ahol a felemelkedő papi kasztok visszaéltek az
ősi ismeretekkel és módszerekkel, hogy saját hatalmukat megszerezzék.
Hány „látogató”
tartózkodik a Földön?
A Földön küldetést
teljesítő pszicheániak és az ellenséges erők személyzetének létszáma egyaránt
csekély.
Feladatuk főként a
megfigyelésre és a béke fenntartására korlátozódik.
Ez összhangban áll
a Föderációnk (a pszicheáni és baráti rendszerek), valamint az „Birodalmi
Szövetségnek” nevezett ellenzéki politikai frontszervezetek (az ellenséges
sötét hatalmak) között létrejött régi „fegyverszüneti megállapodás”
rendelkezéseivel.
A megállapodások
megkerülése gyakori, de különösen a gátlástalan „Feketék” esetében nehéz
bizonyítani a jogsértéseket.
Mit jelentenek az
Ontario-tó fölött látható számos narancssárga fények?
A tó fölött zajló
élénk UFO-forgalom futárjáratokat, utánpótlásszállítást szolgál, vagy azt, hogy
ezt a rendkívül fontos megközelítési útvonalat megóvják a támadásoktól.
1981. november
3-án UFO-t észleltek az ontariói Waterdown fölött. Pszicheáni eredetű volt?
Az UFO, amelyet
megfigyeltél, egy személyzet nélküli ellenséges szonda volt.
Ugyanezen a napon
az UFO Toronto városától északra felrobbant.
Egy pszicheáni
keresősugár találta el.
Ez implóziót
idézett elő, vissza egy másik dimenzióba.
Ezért nem
hullottak roncsdarabok a földre.
Lehallgatják-e a
telefonbeszélgetéseket, és ha igen, kik?
Minden kutató
telefonját alkalmanként a jó és a rossz oldal egyaránt lehallgatja.
Ezt a megfigyelést
automatikus berendezések végzik, amelyek jelet adnak, ha UFO-król beszélnek.
Ezután egy kezelő
bekapcsolódhat, és belehallgathat a beszélgetésbe.
Milyen típusú
földönkívüliek ellenséges természetűek?
Különféle
formákban és alakokban jelennek meg.
Általános
útmutatás: viselkedésükről felismerhetitek őket.
Mielőtt
közelednétek hozzájuk, figyeljetek az előérzeteitekre.
Mindig legyetek
nagyon óvatosak.
Ha kétségeitek
vannak, fussatok, ahogy csak a lábatok bírja!
(Pontosan! A saját
bolygónkon kell idegen teremtmények elől menekülnünk! Hát idáig jutottunk!)