Mágocsi Oszkár - Az én űrodüsszeiám: utazás egy másik galaxisba

Mágocsi Oszkár

Az én űrodüsszeiám: utazás egy másik galaxisba

 

Fordító megjegyzése:

A fordítás a német nyelvű Magocsi, Oscar: Meine Weltraum-Odyssée in UFOs c. könyv http://www.vielewelten.at/ebooks_de.htm oldalon megtalálható PDF változata alapján készült. Az angol eredeti címe: Magocsi, Oscar: My Space Odyssey in UFOs

A német nyelvű PDF változat 3 fejezetre van felosztva, az alább található tartalomjegyzék alfejezetei a szöveg további részében nincsenek jelölve, mivel azok a PDF változatból is hiányoznak.

A fordításban zárójelben és dőlt betűkkel jelölt részek a német nyelvű PDF változat szerkesztőjének megjegyzései.

 

Mágocsi Oszkár

Tartalomjegyzék

1. fejezet: Első kapcsolatok

• Hogyan kezdődött
• Útmutató jelek a városban
• Kapcsolatfelvétel és a leszállt fényhajó megtekintése
• Megfigyelés
• Az Atlanti-óceán felett
• Egyiptom, Gíza
• Szíria, Golán-fennsík; katonai támadás
• Tibet, Lhásza közelében
• Visszarepülés Afrika és Dél-Amerika felett

2. fejezet: Repülés egy kettőscsillag-rendszerhez

• A világűrben
• Utazás a kozmoszban
• Egy idegen bolygó
• A földönkívüliek küldetése

3. fejezet: Látogatás az „Őrzők Tanácsánál”

• A nullponttól visszafelé
• Paradox birodalom nehéz próbatételekkel
• A transzcendens tapasztalatok jelentősége és célja
• Az ünnepség
• Quentin búcsúbeszéde
• Függelék

 

1. FEJEZET

Első kapcsolatok

Azon az emlékezetes szombaton hétvégi telkem felé tartottam, amely a Muskoka folyó közelében, az Ontario tartománybeli Huntsville környékén található, és Torontót már messze magam mögött hagytam. Bár hétvégi birtokom nem olyasmi, amivel dicsekedni lehetne, mégis nagyon örülök ennek a vadregényes, szerény helynek. Másfél (angol) holdnyi nagyságú, sziklás, dombos területről van szó, amelyet sűrűn borítanak a jegenyefenyők és lucfenyők, és erdő vesz körül. Még közvetlenül odahajtani sem tudok, hanem az országút mellett kell parkolnom, majd felmásznom egy sziklás fennsíkon található tisztásra. Ott van egy szerszámoskunyhóm, amelyben a kempingfelszerelésemet és az éjszakázáshoz szükséges hálózsákokat tartom.

A tűzrakóhely néhány lépésnyire található, közvetlenül a sziklás fennsík peremén, ahonnan rálátni a poros országútra. Innen a folyóvölgy mentén, a fák csúcsai fölött körülbelül egy mérföldnyire húzódó dombvonulatig is el lehet látni. Erről a kedvelt helyemről figyelhettem a távoli hegygerincek mögött lenyugvó napot, valamint az országúton időnként elhaladó autókat. Hátrafelé a hatalmas fák emelkedő vonalát láthattam a nagy lejtő mentén, amely félkörben övezte sík tisztásomat.

Néhány évvel korábban belső késztetésre vásároltam meg ezt a helyet, mert azonnal beleszerettem ünnepélyes varázsába. Egyesek teljesen alkalmatlannak tartják arra, hogy bármiféle civilizált épületet emeljenek rajta, vagy tájépítészeti szempontból bármit is kezdjenek vele, és ebben igazuk is van. Ám a romantikus értelmetlenségnek ez a haszontalan kis darabja számomra rendkívül hasznosnak bizonyult ahhoz, hogy mindentől elszakadjak.

Ott mély elégedettséggel tölthettem az időmet azzal, hogy ösvényeket vágtam az erdős lejtő felé, lépcsőket és korlátokat építettem a magasabban fekvő teraszokon, amelyeknek önmagukban semmiféle rendeltetésük nem volt, vagy más munkákat végeztem olyan „nagy projekteken”, amelyeknek semmi jelentőségük sem volt. Még egy kissé megemelt fából készült emelvényt is építettem, amely nappal „napozóteraszként” szolgált, éjszaka pedig ott ülhettem, és csodálhattam a csillagokkal teleszórt eget.

Azon az emlékezetes szeptemberi éjszakán, amikor minden elkezdődött, még későn is a tábortüzem mellett ültem. Félig gondolataimba merülve figyeltem a tűz fel-felcsapó lángjait. Az éjszaka tiszta és hűvös volt, de kellemes. Időnként felálltam, hogy újabb fadarabot hozzak, nehogy kialudjon a tűz.

Egy lélek sem járt az úton, már régen elmúlt a lefekvés ideje. Senki sem volt a közelben – legalábbis ebben reménykedtem –, mégsem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy valamiféle, pontosabban meg nem határozható figyelem irányul rám.

Bár korábban is gyakran üldögéltem vagy sétálgattam itt kint, még soha nem tapasztaltam hasonló érzést. Azt sem hittem azonban, hogy csupán képzelődöm.

Nem volt félelmetes, inkább kellemes, állandó érzése annak, hogy vizsgálnak – nem valaki, hanem inkább „valami”.

Felálltam, és kissé eltávolodtam a tűzrakóhelytől. Az az érzés, hogy megfigyelnek, továbbra is fennmaradt, mintha valaki a gondolataimat akarná kifürkészni.

Amikor a szemem hozzászokott a környező sötétséghez, lassan ki tudtam venni az égbolton a csillagfény tűhegynyi pontjait.

Ekkor borzongás futott végig rajtam, és meglepetésemben visszafojtottam a lélegzetemet:

Magasan a levegőben halvány narancssárga fény pulzált felém. Ez a „fény” mintha egyszerűen csak ott függött volna fenn, néhány száz lábbal a fák fölött. Talán fél mérföldnyire lehetett, még a szemközti hegygerinc előtt, és teljesen hangtalan volt.

Ezután ennek a titokzatos fénynek a színe lassan halvány kékeszöldre változott, majd ismét narancssárga lett.

Azonnal tudtam: ez volt az a „valami”, ami engem figyelt.

Arról is meg voltam győződve, hogy ennek egy úgynevezett „UFO”-nak kell lennie. Hiszen egyszerűen semmilyen más magyarázat nem létezhetett!

Jó ideig álltam ott áhítattal, és egyetlen izmomat sem mertem megmozdítani, nehogy elriasszam az objektumot. A szemem azonban hiába próbált bármiféle részletet kivenni belőle. Valahogy mégis tudtam, hogy „az” pontosan tisztában van mindazzal, ami ezekben a pillanatokban bennem végbemegy.

Bár teljesen világos volt számomra, hogy ebben a sötétségben nem láthatnak, felemeltem a karjaimat, és üdvözlésképpen integettem a fény felé. Legnagyobb meglepetésemre az UFO kétszer felvillant, mintha megértette volna a mozdulatomat.

Ezután függőlegesen emelkedni kezdett, és eltűnt a szemem elől. Ám még egyszer visszaereszkedett, lassan, mint egy lehulló falevél, pontosan a korábbi helyére. Nem maradt azonban sokáig. Két újabb „villanás” után emelkedő ívben elszáguldott, és hamarosan eltűnt a csillagokkal teleszórt égbolt bársonyos sötétségében.

Az UFO fénye mögött rejlő mélységes titok érzése, a személyes megvizsgálás és a rövid bemutatórepülés mélyen megérintett. El sem tudtam képzelni, hogy mindezek a villanások és repülési manőverek puszta, jelentés nélküli véletlenek lettek volna.

Elhatároztam, hogy még egy ideig ébren maradok, és további mozgó fények után kutatom az eget. A tábortűz már majdnem kialudt, és elveszítettem iránta az érdeklődésemet.

Mélyen gondolataimba merülve csodáltam a csillagokat, és szórakozottan figyeltem egy hullócsillagot, amely hirtelen megállt, majd felfelé kezdett zuhanni.

Felfelé?

Te jó ég!

Sokkal valószínűbbnek tartottam, hogy ez egy újabb UFO-bemutató volt.

Ezután már semmi szokatlant nem lehetett látni. Már meglehetősen késő volt, amikor vonakodva felhagytam éjszakai őrködésemmel. Előkészültem az éjszakára, és beburkolóztam a hálózsákomba.

Izgatott állapotom ellenére meglepően gyorsan elaludtam. Álmom azonban meglehetősen nyugtalan volt, mert újra és újra azt álmodtam, hogy valami alaktalan dolog próbál kapcsolatba lépni velem. A folyamatosan felém irányuló „szándék” ellenére sem sikerült azonban semmit megértenem.

A nap már magasan járt az égen, amikor másnap reggel felébredtem.

Miután kiadós reggelit készítettem a kempingfőzőmön, néhány kisebb ácsmunkával kezdtem foglalkozni, később pedig fát hasogattam a következő éjszakai tábortűzhöz.

Az efféle munka sohasem tűnt időpocsékolásnak. Éppen ellenkezőleg: kielégítő, valamiképpen szükséges, ösztönző, sőt inspiráló volt.

Igen, ebből a nézőpontból a távoli Torontóban végzett rutinszerű munkám együgyűnek és puszta időpocsékolásnak tűnt.

Néha hosszú sétákat tettem az erdőben, leereszkedtem a folyópart különböző álmodozásra csábító helyeire, vagy felkapaszkodtam egészen a fasorig, a hegygerinc lejtőjére, majd ismét leereszkedtem a „senki földjének” vadonjába.

Természetesen ez a föld is valakinek a tulajdona. Sok ezer holdnyi területről van szó, amelyet jegenyefenyők és lucfenyők borítanak, kiválóan alkalmasak karácsonyfának. Közöttük számos sziklás tisztás és néhány, a fakitermeléshez használt út húzódott.

Ezeken a sétákon három rendkívül szokatlan helyet fedeztem fel, amelyek valahogyan „mágikusnak” hatottak.

Mágikusnak abban az értelemben, hogy mindegyikük vagy megnyugtató békét, vagy éltető erőt, vagy félelmetes kísértetiességet sugárzott, méghozzá pontosan körülhatárolható terület mentén.

A „nyugodt” hely a saját telkemen található. Egy növényzet nélküli fennsík, körülbelül ötven lábbal az országút fölött. Ott időnként a lehető legbékésebb álmokba merülhetek.

Utána mindig valósággal megfiatalodottnak érzem magam, és úgy érzem, gondolataim is élesebben összpontosulnak.

Az „erőt adó” hely néhány száz yarddal távolabb található, a „senki földjén” lévő egyik tisztáson.

Ott időnként úgy tűnik, mintha hatalmas energiaáramlatok törnének elő a földből körülöttem, majd áthaladnának rajtam, mintha egész szervezetem újra feltöltődne, és fizikai erő áramlana belém.

Csak egyszer fedeztem fel valami különösen furcsát: enyhe remegés indult meg a talajból, amelyet kisebb földmozgások sorozata követett. Ettől hanyatt-homlok menekülőre fogtam a dolgot.

A „kísérteties” hely ugyancsak néhány száz yardra fekszik a telkemtől, de más irányban, így a három hely összességében egy háromszöget alkot.

Ez a hely egy lejtő végén található, ahonnan minden irányba jó kilátás nyílik.

Amikor alkonyatkor vagy holdfényben ott ültem, úgy tűnt, mintha a környező panoráma egyes részein – vagy magában a levegőben – finom változások történnének.

Ezek a változások időnként különféle színeket és mintázatokat öltöttek, miközben különös hangrezgéseket hordoztak magukban, mintha egy másik világból érkeznének.

Kísérteties, amikor ez megtörténik, bár nem mindig fordul elő.

Noha egész nap kisebb munkákkal foglalkoztam, gondolataim újra és újra visszatértek az előző éjszaka különös eseményeihez.

Valójában már alig vártam a következő éjszakai őrködést, abban a reményben, hogy újabb tevékenységet figyelhetek meg az ismeretlen repülő objektumok részéről.

Nagy csalódásomra azonban késő délután esni kezdett az eső, és semmi jele nem volt annak, hogy hamarosan elállna.

Kissé nyugtalannak éreztem magam, ezért beszálltam az autómba, és elhajtottam a közeli Huntsville városába. Ott könyveket és folyóiratokat lapozgatva töltöttem az időt, majd moziba mentem.

Körülbelül este tizenegy óra volt, amikor elindultam a városból a telkem felé.

Bár úgy tűnt, hogy az eső már egy ideje elállt, a levegő rendkívül párás volt, és ködfoszlányok sodródtak a szinte teljesen elhagyatott főút fölött.

Mivel már késő vasárnap este volt, a hétvégi kirándulók bizonyára rég visszatértek a városba.

Nekem azonban csak hétfő este kellett visszaérnem Torontóba, ezért eredetileg még egy éjszakát ott akartam tölteni.

De micsoda balszerencse! A hideg és a köd miatt a tartózkodás egyáltalán nem ígérkezett kellemesnek.

Tábortüzet biztosan nem lehetett rakni. Így az időjárási viszonyok mellett egy újabb UFO-észlelés esélyei is nagyon csekélyek voltak.

Lekanyarodtam a főútról arra a kanyargós országútra, amely a telkemhez vezetett.

A főúttól kevesebb mint egy mérföldnyire az országút egy meredek, lefelé vezető kanyarban egy egysávos hídhoz ér, amely a Muskoka folyón ível át.

Szinte állóra lassítottam, és megpróbáltam kivenni az alattam elterülő völgyet.

A ködfoszlányok mintha oszladozni kezdtek volna.

Hirtelen hangos zajt hallottam, majd egy hátborzongató, felülről érkező zöldes fény világította meg a tájat.

Ugyanabban a pillanatban az autóm motorja leállt.

A fentről érkező fény egyre erősebb lett, mintha fényforrása fokozatosan közeledne.

Kidugtam a fejemet az autóból, hogy jobban lássak. Ekkor egy széllökés teljesen elsöpörte a feloszló ködöt, és a felülről érkező fényforrás szinte hangtalanul láthatóvá vált.

Korong alakú objektum volt, amelyet egyenletes sárgászöld ragyogás övezett, közepén pedig pulzáló kék fény látszott.

Kétségtelenül UFO! – állapítottam meg.

Talán néhány száz láb magasságban lehetett. Ködös, részletek nélküli jelenségnek tűnt, és halk, zümmögő hangot adott ki, miközben lassan átrepült a völgy fölött.

Aztán a korong megállt, és lebegni kezdett a szemközti domb fölött, körülbelül azon a helyen, ahol a telkem feküdt.

Te jó ég – gondoltam –, vajon ott akar leszállni?

Talán engem akar meglátogatni, vagy mi más történhet?

Miközben ott lebegett, a színe narancssárgára változott, és pulzálni kezdett, mintha odalent valamit vagy valakit vizsgálna.

Talán gyorsan oda kellene mennem, hogy közelről megnézhessem.

Megpróbáltam beindítani az autót, de a motor nem indult.

Milyen bosszantó! De talán mégsem kellene megközelítenem ezt a jelenséget.

Az izgalom heves hulláma, amely kezdetben elragadott, most nyugodt, higgadt állapotnak adta át a helyét.

Sőt, a narancssárga, pulzáló fény még álmos állapotba is kezdett ringatni.

Szerencsére a még mindig sodródó ködfoszlányok időnként eltakarták a lebegő korongot, különben valószínűleg el is aludtam volna.

Most a korong színe egyenletes zöldre változott, mozgásba lendült, ívet írt le, majd eltűnt a domb mögött, mintha a „senki földjén” akarna leszállni.

Ugyanebben a pillanatban az álmosságom is hirtelen megszűnt, és ismét izgalmat és kíváncsiságot éreztem magamban.

Újra elfordítottam az indítókulcsot, és ezúttal az autó minden gond nélkül beindult.

Járva hagytam a motort, de úgy döntöttem, egyelőre ott maradok, és várom a további fejleményeket.

Ám semmi sem történt, ezért tíz perc elteltével felhagytam a megfigyeléssel.

Fontolgattam, hogy a domb mögé hajtok, ahol az UFO eltűnt, abban a reményben, hogy közelről láthatom, ha valóban ott szállt le.

De éppen abban a pillanatban, amikor elhatároztam, hogy odamegyek és utánajárok a dolognak, mindenféle aggodalmak és ellenérvek kezdtek felmerülni bennem.

Saját különös reakcióimon kezdtem csodálkozni.

Először is ott volt a rendkívüli fáradtság, az izgalmas körülmények ellenére, majd annak hirtelen megszűnése, pontosan akkor, amikor a korong megváltoztatta pulzálását, és eltűnt a szemem elől.

Másodszor pedig az erős negatív érzések rohama, amelyek azzal fenyegettek, hogy elfojtják kíváncsiságomat és kutatási vágyamat.

Vajon ezeket a bennem támadó érzéseket közvetlenül vagy közvetve a repülő szerkezet idézte elő?

Amikor visszagondoltam az előző éjszakára, amikor úgy éreztem, hogy megfigyelnek és vizsgálnak, arra a következtetésre jutottam, hogy mindennek egy egészen meghatározott terv és egy meghatározott szándék állhat a hátterében.

Biztos voltam benne, hogy itt telepatikus kapcsolatfelvételi kísérletről van szó, bármilyen fantasztikusan hangzik is.

Nos, gondolatban megvontam a vállamat. Akár kísérteties jelenség, akár valami más állt a háttérben, magamnak kellett meglátnom, hogyan alakulnak tovább a dolgok.

Így végül veleszületett makacsságom kerekedett felül.

Bár egyre nagyobb félelmet éreztem, lehajtottam a dombról, és átkeltem a hídon.

A híd utáni egyik kanyarban majdnem elütöttem valami nagy, sötét dolgot, amely eltorlaszolta az utat.

Ugyanabban a pillanatban elvakított egy narancssárga fénysugár, amely ebből a sötét, alaktalan „valamiből” indult ki.

Félrerántottam a kormányt, és megálltam. Vagyis mindenképpen megálltam volna, mert a motor ismét lefulladt.

Az erős narancssárga keresőfény kialudt.

Csak az autóm fényszóróinak világítása maradt, amely alig észrevehető visszaverődést hozott létre a sötét akadályon.

Amennyire ki tudtam venni, az akadály távolról egy csillogó ruhát viselő motorosra hasonlított, aki különös sisakot és teleszkópszerű szemüveget hordott, és valamiféle „hószánon” ült.

Hószán nyáron?

Persze ez csak az első, szinte automatikus benyomásom volt.

Később, amikor a szemem jobban hozzászokott a sötétséghez, hosszabban és alaposabban szemügyre vettem.

Ekkor világossá vált számomra, hogy észlelésem hiányos és vázlatos volt, érzékeim pedig akaratlanul is megpróbálták ismerős fogalmakkal leírni azt, amit láttam.

Valahogy úgy, mint amikor az ember a falon véletlenszerűen elhelyezkedő foltoknak meghatározott jelentést tulajdonít.

Mindezt csak mellékesen jegyzem meg az emberi „objektív” megfigyelőképességről.

Ekkor egy hang, amely az elmosódott akadály felől érkezett, felriasztott:

– Miért ez a nagy sietség?

– Nos, akár elhiszi, akár nem, egy UFO-t üldözök, amely éppen most tűnt el a domb mögött! – kiáltottam szinte mérgesen.

Hiszen ehhez neki semmi köze! Vagy talán mégis?

Az alak válasza erősen vibráló hangon érkezett, de mindenféle érzelem nélkül.

Volt valami különös, földöntúli ebben a hangban, mintha nem volna teljesen emberi.

– Nem túl kockázatos ez? Hiszen nagyon veszélyes lehet!

– Valószínűleg igen, ezt én is feltételezem, és a józanabb ítélőképességem is ezt mondja. Ennek ellenére a lehető leggyorsabban oda akarok jutni.

– Ez nagyon, nagyon hidegvérű magatartás. És ön egyáltalán nem fél?

– Nos, az igazat megvallva, valóban izgatott és ideges vagyok. De olyan forrófejű és makacs vagyok, hogy mit is tehetne mást egy önmagát megvető őrült?

Idegesen dadogtam tovább, és közben bosszankodtam emiatt. Teljesen kizökkentem a megszokott kerékvágásból.

– Tudja, ahogy mondani szokták: a kíváncsiság megölte a macskát. Ha érti, mire gondolok.

– Nem, nem tudom, mire gondol, mert szokatlan kifejezéseket használ. Azt viszont megértem, hogy önnek személyesen kell odamennie és megnéznie, tekintet nélkül a lehetséges következményekre.

Még biztat is erre! – gondoltam csodálkozva.

Senki sem beszél így, hacsak nem valami tréfamester, aki ostoba csínyt akar velem elkövetni, vagy valódi földönkívüli UFO-utas, esetleg egy rossz filmből előlépett robot, vagy egy őrült kentaur a fantáziajárművében – vagy mi más?

Küzdöttem, hogy ébren maradjak. Az álmosság minden figyelmeztetés nélkül ismét kezdett elhatalmasodni rajtam.

A dolgokat kell megfigyelnem, nem pedig azt a tranzisztoros rádióra emlékeztető készüléket, amely az idegen mellkasa előtt függött, és mintha halvány, narancssárgán pulzáló fényt bocsátott volna ki.

Elfordítottam a tekintetemet.

Mit mondhatnék?

Úgy véltem, mindegy.

Fáradt voltam, és alvásra volt szükségem.

Mi az ördögöt keresek én egyáltalán itt?

Miért nem megyek azonnal lefeküdni?

Aztán erőnek erejével összeszedtem magam, és így szóltam:

– Barátom, bárki vagy bármi is légy, akár igazam van, akár nincs, a saját akaratom szerint akarok cselekedni, minden idegen beavatkozás nélkül. Egyébként hogyan is mondta, mi a neve?

– Peace on you, barátom – hangzott a válasz, betűről betűre, visszafogott hangon, figyelmen kívül hagyva bizalmatlanságomat. – Tisztelem független szellemedet. Csak figyelmeztetni akartalak, mert túl sok különös dolog történt már ezen a vidéken. Mivel itt élek, ezt tudnom kell. És mellesleg nem fogom elárulni a nevem.

Válasza közepén a fáradtságom hirtelen eltűnt.

Szerettem volna tudni, vajon néhány perccel korábban csak beképzeltem-e mindent, és túlzott reakcióimmal saját magamat sodortam-e hisztérikus bonyodalmakba.

De végül is mindegy volt.

Talán okosabb lenne, ha nem lennék túlságosan kíváncsi – gondoltam.

Most már elégedett voltam azzal, hogy ez az utolsó gondolat a saját szabad akaratomból született – hacsak nem egy újabb, még kifinomultabb telepatikus cselről volt szó, amely az ítélőképességemet akarta megtéveszteni.

De nem – döntöttem el –, hiszen szilárdan uralkodtam magamon.

– Feltételezem, hogy ilyen körülmények között jobb lesz, ha felhagyok az üldözéssel – folytattam végül a beszélgetést. – De mindenképpen többet akarok megtudni erről az UFO-rejtélyről!

– Meg is fogsz, amikor eljön az ideje. Ebben biztos vagyok.

– Például mikor?

– Amikor a feltételek kedvezőek lesznek. Már nem kell sokáig várnod, biztosíthatlak róla. Akkor kapcsolataid lesznek...

Megpróbáltam megemészteni ezeket a célzásokat, de úgy tűnt, nem ez a megfelelő hely arra, hogy további részleteket követeljek.

Különösen a neve elárulásának megtagadása és az a homályos kijelentése foglalkoztatott, hogy ezen a vidéken él.

Ha pedig nem volt hajlandó önként feltárni semmit önmagáról és a tudásáról, akkor úgy véltem, egyelőre mindent elmondtunk egymásnak.

Még csendben töprengtem, amikor az „akadály” egyszerűen eltűnt, mintha szó szerint elnyelte volna a sötétség.

Bizonyára teljesen elmerültem gondolataimban, mert később már nem tudtam visszaemlékezni az eltűnésének módjára.

Arra sem emlékeztem, hogy adott-e ki hangot, vagy felkapcsolt-e valamilyen fényt.

Minden tekintetben teljesen kimerültnek éreztem magam.

Az észlelés körüli izgalmak, a találkozás, az a heves belső küzdelem, hogy valóban telepatikus befolyás alatt álltam-e, vagy csak képzelődtem, valamint az idegen „akadályról” folytatott eredménytelen találgatásaim kétségtelenül felemésztették energiatartalékaimat.

Most már meglehetősen nyomorultul is éreztem magam, és fáztam.

Joggal mondhattam, hogy ennek a napnak vége, és ideje lefeküdni.

Így is tettem, de nem azonnal, és nem is a telkemen.

Mivel ilyen kellemetlen és kimerült állapotban voltam, bölcsebbnek tűnt összepakolni, és visszatérni Toronto „emberi méhrajába”.

Beindítottam a leállt motort – tudtam, hogy most be fog indulni –, visszahajtottam a telkem közelébe, összepakoltam és bezártam mindent.

Mindezt tíz percen belül elintéztem.

Az erdőkön át vezető visszaúton semmi újabb esemény nem történt, de nem tudtam megszabadulni egy meghatározhatatlan, fenyegető veszély érzésétől.

Abban a pillanatban, amikor rákanyarodtam a főútra, jelentősen megkönnyebbültem.

Meglehetősen gyorsan megérkeztem Torontóba.

Otthon, egy frissítő fürdő után kiléptem az erkélyre, hogy lefekvés előtt szívjak néhány korty friss levegőt.

Már majdnem hajnalodott, de a városban még sok fény világított elszórtan.

A városi levegő kissé áporodott szagú volt, és a gyér közlekedés zaja tisztán felhallatszott a nyolcadik emeletre.

Nos, ez bizonyosan nem volt összehasonlítható az én erdeimmel.

De itt, ebben a sűrű „házdzsungelben” legalább kívül voltam az idegen tudatmanipulációk és a sötétben fenyegető alakok hatókörén.

Valami ilyesmin gondolkodtam, amikor tekintetem megakadt egy halvány, narancssárga derengésen a látóhatáron.

Ó, ne! – nyögtem fel.

Nem lehetett tévedés!

A derengés pontosan úgy nézett ki, mint egy UFO.

Talán ugyanaz volt, amelyet az erdőben láttam. De az is lehet, hogy nem, vagy legalábbis semmi köze nem volt hozzám.

Nagyon valószínű, hogy csupán különös véletlenről volt szó.

Hogy eloszlassam a gyötrő gyanút, miszerint ismét megfigyelnek, hirtelen ötlettől vezérelve felemeltem a karjaimat, és integetni kezdtem a nagyon távoli repülő objektumnak.

Mennyire meg tud őrülni az ember?

Magam is csodálkoztam ezen az ostoba mozdulaton.

És ekkor következett a sokkoló meglepetés:

A fény kétszer egymás után felvillant – nagy valószínűséggel nekem!

Ezután a derengés állandó zöld színre változott, és az UFO hihetetlen sebességgel az ég felé száguldott.

Egy lehetetlennek tűnő, derékszögű fordulatot hajtott végre, majd vízszintesen végigsuhant a látóhatáron, és végül olyan hirtelen kialudt, mintha soha nem is létezett volna.

Egy ideig megdöbbenve bámultam azt a helyet, ahol eltűnt, és mindenféle következményeken töprengtem, amelyek ebből számomra adódhatnak.

Természetesen mindez teljesen haszontalan volt, hiszen én magam semmit sem tehettem ezekkel az elképesztő eseményekkel kapcsolatban.

Ugyanez vonatkozott a velem kapcsolatos feltételezett háttérszándékokra is, ha egyáltalán léteztek ilyenek, akár barátságosak, akár ellenségesek voltak.

Így hát aznapra annyiban hagytam az egész ügyet.

A vállvonogatás a kedvenc módszerem arra, hogy megszabaduljak valamitől, ez pedig rendkívül elősegíti a pihentető alvást.

Végül bementem.

Ám annak ellenére, hogy alaposan ki akartam pihenni magam, még sohasem aludtam nyugtalanabbul.

Hetek teltek el emlékezetes UFO-élményeim óta anélkül, hogy bármi új történt volna.

Egyszer még elutaztam egy hétvégére Muskokába, félig abban reménykedve, hogy újabb felfedezésekben lesz részem, de hiába.

Mindazonáltal kellemes hétvégét töltöttem ott.

Élveztem az év utolsó tábortüzét, mielőtt beköszöntött volna a tél a hóval borított útjaival.

Örömömet leltem a friss levegőn, az erdőben tett élénkítő sétákban, miközben gondolatban megpróbáltam felidézni a különös eseményeket, és rájönni azok értelmére.

Úgy tűnt, kissé megszállottjává váltam ennek az UFO-rejtélynek.

Miután visszatértem a városba, óvatos kérdéseket kezdtem feltenni barátaimnak és munkatársaimnak az UFO-k témájáról.

Meglepetésemre senki sem tartotta nevetségesnek a kérdéseimet – vagy egyszerűen azt hitték, hogy csak társalgok.

A legtöbb ember, akivel beszéltem, már hallott vagy olvasott erről a jelenségről.

Úgy gondolták, hogy a repülő „csészealjak” valóban léteznek, és a világűrből érkeznek.

Ugyanakkor egymástól nagyon eltérő, gyakran meghökkentő elképzeléseik voltak róluk.

Ezután különféle könyveket olvastam el, amelyeket sikerült felkutatnom ebben a témában.

Ezek többnyire csupán az UFO-kutató szervezetek archívumaiban nyilvántartott számos észlelés és néhány kapcsolatfelvétel felsorolásai voltak.

A magyarázatok és elméletek azonban nem adtak kielégítő választ arra a három kérdésre, amely engem foglalkoztatott:

Mik az UFO-k, honnan jönnek, és miért vannak itt?

Miközben további információforrások után kutattam, tudomást szereztem egy előadásról, amelyet az általam ismert „Pszichikai Alapítvány” („Psychic Foundation”) épületében tartottak.

Amikor elmentem oda, kiderült, hogy az előadás csupán az általánosan ismert dolgok részletes összefoglalása volt.

Bár örültem neki, sajnos semmi újat nem tudtam meg belőle.

Az előadás után kissé körbejártam, hogy meghallgassam, mit mondanak róla mások.

Ekkor egy Steve nevű fiatalember izgatottan odalépett hozzám, amit meglehetősen örömtelinek találtam.

– Elnézést – mondta –, de az a különös érzésem támadt, hogy önnek valamiképpen köze van az UFO-khoz.

– Csak kérdezzen nyugodtan. De honnan támadt ez az érzése?

– Nos, nagyon erős vonzódást éreztem ön iránt. Valahogy úgy éreztem, hogy ön nem csupán egy közönséges látogató. Ezenkívül az érzésemet egyfajta szimbolikus kép is megerősítette, amelyet önnel kapcsolatban láttam. Ez a szimbólum olyankor jelenik meg, amikor valami fontosat kell megtudnom.

– Mi volt ez a jel, vagy pontosabban ez a szimbolikus kép, ahogyan ön nevezi, amelyet velem kapcsolatban látott?

– Nem vagyok egészen biztos benne, hogy valóban láttam-e, de úgy gondolom, hogy egy pillanatra érzékeltem. Halványan pulzáló, narancssárga ragyogásról van szó. Néhány évvel ezelőtt láttam egy objektumot, amely az égen lebegett, és ugyanilyen módon pulzált. Leállította az autóm motorját – éppen Los Angeles felé tartottam –, és olyan álmossá tett, hogy majdnem elaludtam. Valójában ez az eset megmentette az életemet, mert néhány perccel később egy földrengés megrongálta az országút egyes szakaszait, és az előttem lévő híd összeomlott.

– Elképesztő! – mondtam.

Lenyűgözött, hogy találkoztam valakivel, akinek ugyanolyan tapasztalata volt a pulzáló fénnyel, mint nekem. Elgondolkodtam azon, hogy beszámoljak-e neki a saját találkozásomról, de végül úgy döntöttem, hogy egyelőre nem teszem.

– Ön tehát úgy gondolja, hogy az UFO azért volt ott, hogy megmentse?

– Nem, ez biztosan csak véletlen volt. Később elmagyarázták nekem, hogy az űrhajó elsősorban a földrengést enyhítette. A „földönkívüliek” azért tették ezt, hogy megelőzzék egy természetes okokból bekövetkező földrengés kialakuló rengéseit a San Andreas-törésvonal térségében, és sikerült elhárítaniuk a nagy katasztrófát. Sajnos ez emberi sérülések és anyagi károk árán történt, de ez volt a kisebbik rossz. Emellett mellékesen néhány ember életét is megmentették a veszélyeztetett területeken azzal, hogy telepatikus úton arra késztették őket, hogy időben távozzanak, vagy közvetlenül a katasztrófa helyszíne előtt megállították őket, ahogyan az én esetemben is történt.

– Ó! – kiáltottam fel. – Ez aztán a történet! De mit értett azon a kifejezésen, hogy „elmagyarázták nekem”? Az UFO-k ilyesmit is tesznek?

– Ez már egy külön történet. Ahogy mondtam, néha látom ezt a narancssárga ragyogást, amikor valamit meg kell tudnom a földönkívüli repülő objektumokról. Úgy értelmezem, mint egy nekem szóló jelzést, amely időnként nagyon fontos, mert úgy tűnik, a földrengéses eset óta magukra vállalták, hogy személyesen irányítsanak engem.

– Mit ért azon, hogy „ők”? Kik azok az „ők”?

– Nem tudom. Valamilyen láthatatlan erő, valamiféle lények, akik ezeknek az űrhajóknak a tevékenysége mögött állnak, és akik magukat „pszicheánoknak” („Psycheans”) nevezik.

– Különös név. Talán a tevékenységük módjára utal?

– Lehetséges. Egyébként ez a narancssárgán izzó jelzés néha álmomban is megjelenhet, máskor pedig akkor, amikor teljesen ébren vagyok, méghozzá a legszokatlanabb pillanatokban. Ilyenkor olyan, mintha valaki súgna nekem valamit, amit nem tudok megérteni.

Három héttel ezelőtt ez a jelzés elvezetett egy érzékszerveken túli észlelésről szóló beszélgetésre, ahol néhány ember beszámolt az ezzel kapcsolatos személyes tapasztalatairól. Én is beszéltem az UFO-val kapcsolatos élményemről, és megkérdeztem, hogy tud-e valaki magyarázatot adni rá.

Ekkor felállt egy fiatalember, aki Chiléből vagy Peruból származott, és Quentinnak hívták, majd elmondta nekem, hogy valójában mi történt akkoriban Kaliforniában.

– És ön hisz neki?

– Teljes mértékben. Amit mondott, tökéletesen érthető volt. A földrengéssel kapcsolatos valamennyi részlet ellentmondásmentes egésszé állt össze. Tudja, én magam is végeztem kutatásokat ezzel az esettel kapcsolatban, és sok olyan emberrel beszéltem, akinek személyes tapasztalatai voltak a földrengésről.

– Ez a Quentin... mondott még valamit önnek?

– Nem. Az érzékszerveken túli észlelésről folytatott beszélgetés után hirtelen eltűnt. Úgy tűnik, senki sem tud róla semmit. A legtöbben rendkívüli embernek tartják, szinte olyasvalakinek, aki egy másik világból származik. A beszélgetésen részt vevő egyik lány, egy spiritiszta médium úgy érezte, hogy Quentin egy távoli bolygóról, egy másik galaxisból származik. Nos, nem igazán tudom, mit gondoljak erről, de az a sejtésem, hogy valamilyen módon biztosan kapcsolatban áll a repülő korongokkal – ugyanúgy, ahogy azt is feltételezem, hogy ez önre is igaz.

Biztosítottam róla, hogy ez nem így van, de lassan magam is csodálkozni kezdtem önmagamon.

Valamilyen meghatározhatatlan okból ugyanis tartózkodtam attól, hogy beszámoljak neki az előző nyári élményeimről.

Talán túl sok ember volt hallótávolságon belül, és visszariadtam az esetleges nyilvánosságtól. De az is lehet, hogy nem vettem eléggé komolyan Steve történetét, bár rendkívül lenyűgözőnek találtam.

Ráadásul közben más emberek is kezdtek beözönleni, és Steve hamarosan eléggé elfoglalt lett a velük folytatott beszélgetésekkel.

Így hát távoztam, minden bizonnyal teljesen észrevétlenül Steve és a többiek számára.

Sokkal később azonban még órákon át gondolkodtam a szavain, és azt kívántam, bárcsak ott maradtam volna, hogy mélyebben belemerüljek a témába, még ha ez nem is pontosan az volt, amit a puszta tények és a kimerítő magyarázatok terén kerestem.

Azon az éjszakán pulzáló, narancssárga fényekről álmodtam, de semmiféle különleges üzenetet nem közvetítettek számomra – eltekintve egy test nélküli hangtól, amely „pszicheánnak” nevezte magát, és azt mondta, hogy hamarosan kapcsolatfelvételben lesz részem, ezért figyelnem kell a jelzésre.

Érdekesnek találtam, hogyan reagált a tudatalattim Steve történetére a fejében megszólaló hangról, de nem hittem, hogy az álmom mögött bármiféle valóságos alap húzódna meg.

Végül is az ember néha ennél sokkal őrültebb dolgokat is álmodik!

Körülbelül egy héttel a Steve-vel történt találkozásom után, 1975 februárjában érdekes új fejlemény következett be.

Egyik este éppen moziba tartottam, amikor egy utcasarkon elhelyezett plakát felkeltette a figyelmemet.

Egy „Pszichikai Kiállítást” hirdetett, amelyet aznap este és a következő három napon tartottak a Sheraton Hotelben.

A plakát az ufológiával kapcsolatban is felsorolt néhány dolgot, ezért elhatároztam, hogy a következő vagy az azt követő estén ellátogatok oda.

Éppen elfordultam a hirdetménytől, amikor egy pillanatra az a benyomásom támadt, hogy halvány narancssárga ragyogás veszi körül a plakátot.

Őrültség – gondoltam –, már szellemeket látok. Talán végül mégis túlságosan megszállottjává váltam ennek a „repülő csészealjak” témának, és Steve története is hatással lehetett rám.

Megráztam a fejem, hogy megszabaduljak ettől a rövid hallucinációtól, majd leintettem egy taxit, hogy elvigyen arra a filmre, amelyet annyira szerettem volna megnézni azon az estén.

A taxizás közben azonban nem tudtam szabadulni a kérdéstől:

Lehetséges, hogy a „hallucinációm” valóban egy közelgő kapcsolatfelvétel jelzése volt, amelyről az álmomban megszólaló test nélküli hang beszélt?

– Megérkeztünk, uram.

A taxisofőr hangja kizökkentett gondolataimból.

Hangjának feltűnően vibráló csengése volt, és valahonnan ismerősnek tűnt.

Hol hallottam már korábban?

Kinéztem az ablakon.

A Sheraton Hotel főbejáratánál álltunk, nem pedig a mozi előtt.

– Azt mondtam, hogy ide hozzon? – kérdeztem őszintén megdöbbenve.

Az én tévedésem volt ez, vagy valamilyen különös esemény zajlott?

– Pszicheán kapcsolatfelvételt akart, nem igaz?

Szavai valóban sokkoltak.

Miért használta éppen ezt a különleges kifejezést: „pszicheán kapcsolatfelvétel”?

Talán az egész csak egy újabb véletlen volt.

Alaposan szemügyre vettem a taxisofőrt.

Nos, valójában inkább úgy nézett ki, mint egy napbarnított filmsztár, semmint egy közönséges taxisofőr, tekintélyes szakállával és átható zöld szemeivel.

Már arra sem emlékszem, hogy fizettem-e neki, vagy egyszerűen kiszálltam.

A következő dolog, amire emlékszem, az volt, hogy a hotel előcsarnokában ültem, és megpróbáltam magamhoz térni pillanatnyi megdöbbenésemből.

Elhatároztam, hogy többé nem fogok olyan könnyen elmerülni a gondolataimban, bár ugyanakkor az a sejtésem támadt, hogy valóban valami különös történik.

Kíváncsiságom határozottan növekedett, ezért elindultam lefelé a lépcsőn, a nagy kongresszusi teremben rendezett „pszichikai kiállítás” felé.

A vásár hemzsegett a látogatóktól.

Körülbelül negyven kiállítóstand volt ott, amelyek a pszichikai és kapcsolódó témák széles köréről nyújtottak információkat, figyelemfelkeltő plakátokkal és rengeteg tájékoztató anyaggal.

Egyenesen a feltűnő UFO-stand felé indultam, amely az egyik sarokban helyezkedett el, sok kinagyított fényképpel és egy obszervatóriumra emlékeztető járművel felszerelve, amelyet „UFO-kocsinak” neveztek.

És most mi lesz? – kérdeztem magamtól, miközben végignéztem azon a fél tucat emberen, akik a fényképkiállítás körül járkáltak.

Ekkor, mintha csak jeladásra történt volna, figyelmem egy szőke, feltűnően kék szemű fiatalemberre irányult, aki lezser, modern öltözéket viselt, és a jármű mögül bukkant elő.

Úgy tűnt, erős mágneses vonzerőt sugároz, amikor egyenesen a szemembe nézett, és magához intett.

– Üdvözlöm! – mondta erősen vibráló baritonhangon. – Talán egy olyan embert fedezek fel itt, aki szokatlanul nagy érdeklődést mutat az UFO-k iránt?

Hangja – akárcsak minden más rajta – hibátlannak tűnt.

Talán túlságosan is tökéletesnek – figyelmeztetett gyanakvó elmém.

Volt valami különös ebben az emberben, mintha már találkoztam volna vele.

Még a hangja is valahogyan ismerősnek hatott.

– Így van! – erősítettem meg, miközben a mellkasán függő medaliont néztem.

Egy pillanatra szinte úgy tűnt, mintha narancssárgán világítana.

Elvetettem ezt a megfigyelést, de erős gyanúm támadt, hogy ez lehet az az ember, akivel találkoznom kell.

Abban a reményben, hogy valamilyen utalást kapok, a szemébe néztem, és így szóltam:

– Valahogy úgy tűnik számomra, hogy ide, erre a helyre és személyesen önhöz való érkezésemet valaki „irányította”.

– Valóban? – mosolygott kifürkészhetetlenül. – Nos, köszönöm, hogy eljött.

– Feltételezem, hogy tulajdonképpen nem is volt más választásom, igaz? – mondtam, talán kissé túl szarkasztikusan.

– Mindig van választása, valóban! A csillagok nem kényszerítenek, csupán hajlamossá tesznek, ahogyan az asztrológusok mondják. Nos, mi a helyzet az ön személyes UFO-élményeivel? Tavaly nyáron történt?

Ez a kertelés nélküli, lényegre törő megközelítés összerezzentett.

Vajon ez volt az igazi kapcsolatfelvétel?

Vagy csupán a kiállítóstand alkalmazottja volt, aki vevőt próbált szerezni kalandmagazinokhoz, vagy új tagot toborozni valamelyik klubba?

– Tavaly szeptemberben történt – válaszoltam, elhatározva, hogy ugyanolyan közvetlen leszek, mint ő. – Nagyon izgalmas találkozások voltak, de titokzatosak, semmi érdemi információt nem kaptam. Ezért nagyon örülnék, ha most felvilágosítana mindezekről a dolgokról – már ha képes rá.

– Természetesen. Éppen ezért vagyok itt. Pontosan mit szeretne tudni?

– Például honnan származnak ezek a repülő objektumok? Az is érdekel, hogy mik ezek, és miért vannak itt!

– Más szóval egyszerűen mindent tudni akar. Nos, ez meglehetősen átfogó kívánság. Kezdetnek azonban szívesen adok egy vázlatos áttekintést.

Először is: idegen lények egy párhuzamos világból, amely az önökétől eltérő dimenzióban létezik.

Ennek a dimenziónak egyes részei egymás mellett, sőt akár ugyanabban a térben is együtt léteznek az önök dimenziójával. Normális körülmények között azonban kölcsönösen nem látják egymást, mivel valóságuk különböző rezgésszinteken nyilvánul meg.

Valahogy úgy, ahogyan a szilárd anyagok és a rádióhullámok viszonyulnak egymáshoz, bár abban a dimenzióban minden ugyanolyan szilárd, mint itt.

Eddig tud követni?

– Azt hiszem, igen, eddig.

Megvakartam a fejemet, és megpróbáltam felfogni ezt a számomra annyira idegen elképzelést.

– Jó – mondta rövid, bátorító mosollyal, majd elegánsan nekitámaszkodott a járműnek.

– Nos, ezek a „repülő korongok” valójában interdimenzionális járművek, amelyeket alakjuk miatt itt „repülő csészealjaknak” is neveznek.

Képesek rezgési frekvenciájukat ennek a dimenziónak a szintjére csökkenteni, hogy így láthatóvá és szilárddá váljanak, vagy fordítva, innen a „láthatatlanságba” távozzanak.

Ez hozza létre a „materializáció” vagy „dematerializáció” hatását, sőt átmeneti állapotokat is, amikor megjelennek a radarképernyőn, de nem láthatók, vagy valamilyen formában láthatók, de a radar nem érzékeli őket.

Ez a jelenség az elmúlt harminc év során nagy zavart okozott e világ megfigyelői között.

– Úgy érti, hogy bármikor és bárhol egyszerűen „be- és kivillanhatnak”?

– Nem, ez nem ilyen egyszerű. Attól függ, hogy a két dimenzió különböző fizikai feltételeinek kedvező együttállása megvalósul-e.

A könnyebb érthetőség kedvéért nevezzük ezeket „mágneses feltételeknek”.

Amikor tehát a megfelelő mágneses feltételek kedvezőek, az interdimenzionális átmenet egy úgynevezett „ablakon” keresztül végrehajtható.

A Föld körül tizenkét ilyen ablakkörzet található.

Valójában a mágneses erővonalak olyan zavarával állunk szemben, amely nyílást hoz létre.

Az egyik ilyen a „Bermuda-háromszög” térsége, változó határaival és az időnként jelentkező „tölcsérhatással”, ahol akaratlan átmenetek is történhetnek a megszámlálhatatlanul sok másik dimenzió valamelyikébe.

Mindenesetre a szándékos UFO-áthaladásokat „belépési tranzitoknak” nevezik, amelyek során egy nagy anyahajó materializálódhat, és viszonylag kevés energiaráfordítással ebben a dimenzióban maradhat.

A visszatérés könnyebb, hiszen ekkor csupán vissza kell állítaniuk eredeti rezgési állapotukat, de kiszámíthatóbb és gazdaságosabb, ha ez is egy ilyen ablakon keresztül történik.

– És mi a helyzet a „csészealjakkal”?

– Miután a nagy anyahajó egyszer már átlépett ebbe a dimenzióba, a megfigyelőkorongok, amelyeket „repülő csészealjaknak” neveznek, leválhatnak róla, és saját akaratuk szerint manőverezhetnek a bolygó körül.

Ezt vagy „megszilárdult”, vagy „láthatatlan” állapotban teszik, addig, ameddig az energiakészletük elegendő.

Kisebb tömegük miatt ez rendszerint hosszabb ideig lehetséges, és könnyebben is megvalósítható.

A dimenzióváltásnak ezt a módját „zsilip nélküli” („non-locked”) tranzitnak nevezik.

A korongok itt mágneses erőpontok segítségével navigálnak. Ezek erősen koncentrált mezőmintázatok, természetes vagy mesterséges mágneses kisugárzással, amelyek sok helyen megtalálhatók.

Ontarióban számos ilyen létezik, mások Huntsville térségében találhatók.

– Ó! – kiáltottam fel, és szerettem volna tudni, vajon az utolsó szavai puszta véletlenek voltak-e. – Különleges okból említette Huntsville-t?

– Nem – rázta meg ártatlanul a fejét. – Csak arra gondoltam, hogy az közelebb van az ön otthonához. Azt mondta, hogy Huntsville-ből származik, igaz?

– Ezt nem mondtam. Van egy hétvégi telkem azon a vidéken, de Torontóban élek.

Érdekes célzását egyelőre annyiban hagytam, de később még vissza akartam térni rá.

– Elég közel van hozzá – siklott át ő is a dolgon, majd folytatta a magyarázatot:

– Azon kívül, hogy ezek a mágneses erőhelyek navigációs pontokként szolgálnak, kisebb vészhelyzetekben energia-utántöltésre is használják őket, továbbá „adattárolóként”, „hírközpontként”, „megfigyelőállomásként” és így tovább.

– Ó! Mindezek a funkciók egyetlen helyen?

– Valójában nem egyetlen pontról van szó, hanem inkább különböző tulajdonságú mágneses pontok csoportosulásáról, amelyek körülbelül egy négyzetkilométeres területen helyezkednek el.

Oszcilláló kölcsönhatásaik kombinációja sokféle célra felhasználható.

A Muskoka menti telkemen található három „mágikus” helyre gondoltam.

Úgy tűnt, helyes volt az a feltételezésem, hogy ezek a helyek rendkívül szokatlanok.

Csak azt szerettem volna tudni, hogy természetes eredetűek-e, vagy mesterségesek – esetleg valamilyen föld alatti tevékenység elrejtésére szolgálnak.

Arra gondoltam, hogy később megkérdezem.

– Mennyire tudta követni eddig? – kérdezte.

– Egészen jól, köszönöm. Szavai eddig nagyon sok mindent világossá tettek számomra. Egy dolgot azonban nem értek: miért különböznek olyan nagymértékben egymástól a beszámolók, amikor az UFO-k leírásáról van szó?

– Az idegen objektumok megfigyelésének végtelen számú lehetséges körülménye miatt.

Gondoljon a belépéskor végbemenő átalakulás különböző szakaszaira, a változó fény- és időjárási viszonyokra, a megfigyelő helyzetére, testtartására és tevékenységére.

És ez még csak a látható tartományon belüli véletlenszerű észlelésekre vonatkozik.

Most azonban vegye figyelembe azt a sok rendkívül érzékeny embert, vagy azokat, akik valóban rendelkeznek az érzékszerveken túli észlelés képességével, és képesek észrevenni valamit ott, ahol a „puszta” szem semmit sem lát.

Vagy gondoljon azokra a tudatos kísérletekre, amelyek során egy űrhajó telepatikus úton próbál kapcsolatot teremteni, amit egyes emberek éber állapotban vagy alvás közben képesek érzékelni.

Azokra a kísérletekre, amelyek a szellemi állapot vizsgálatára irányulnak, hogy jobb telepatikus kapcsolatokat hozzanak létre.

Vagy gondoljon az időnként véletlenszerű, máskor szándékosan előidézett mellékhatásokra, a fáradtságtól egészen a teljes emlékezetkiesésig.

Vagy gondoljon az UFO-k által szándékosan előidézett észlelésekre, amelyek pszichofizikai úton vagy a kézzelfogható valóságban is megvalósulhatnak.

– Tehát ezért látnak az emberek különböző típusú és alakú repülő korongokat, valamint mindenféle idegen lényeket, vagy ezért mutatnak nekik ilyeneket?

– Így van.

– Miért akarják az űrhajók, hogy lássák őket, vagy miért keltenek szándékosan illúziókat?

– Azzal, hogy megmutatják magukat, azt akarják elérni, hogy létezésük igazsága lassan beszivárogjon az emberek tudatába.

Amikor előidéznek egy észlelést, a megfigyelő által létrehozott, egymástól erősen eltérő szubjektív illúziókat akarják tanulmányozni.

Ez azért is történik, mert az általános néphiedelmek, az előzetes vélemények, valamint a meghatározatlan félelmek vagy remények eltorzíthatják a tényleges valóságot.

– Igen, de hogyan beszélhet tényleges valóságról az előidézett észlelések esetében?

– Nos, ez nem magától értetődő?

Pontosan úgy van, ahogyan az emberek néha félreértik egymást: az egyik ember eltervez valamit, a másik pedig teljesen másként értelmezi.

Vagy vegyük a sötét helyen fekvő, feltekert kötél klasszikus példáját.

Első pillantásra kígyónak vagy valamilyen szörnyetegnek tűnhet.

Így az előidézett észlelések rendkívül érdekes módszert jelentenek az emberek reakcióinak és viselkedésének tanulmányozására.

Bizonyos értelemben ez egy pszichológiai teszt.

– Miért tesztelnek?

– Főként kísérleti okokból – feltételezem, statisztikai elemzések céljából.

És talán azért is, hogy megfelelő személyiségeket találjanak, akik összekötő kapocsként szolgálhatnak a dimenziók között.

Ez a jövőbeni nyilvános kapcsolatfelvételek előkészítését szolgálja.

– És milyen személyiségtípus lehetne alkalmas ilyen „közvetítőnek”?

– Valaki, aki tiszta gondolkodású, tárgyilagos, független, ugyanakkor nyitott, rendkívül fogékony, alkalmazkodóképes, találékony és merész.

Olyan rutinnal sorolta fel ezeket a tulajdonságokat, hogy az már gyanút ébresztett bennem, mintha számtalanszor elmondta volna ugyanezt.

Majd hozzátette:

– Tehát valaki, aki a rezgések különleges kombinációjával rendelkezik.

– Már az elejétől fogva nem tudtam egészen követni. Megmagyarázná nekem közelebbről ezt az elképzelést?

– Amennyire csak lehet. Először is az illetőnek jó megfigyelőnek kell lennie, mégpedig olyannak, aki a tényeket úgy érzékeli, ahogyan azok vannak.

Másodszor képesnek kell lennie a telepatikus folyamatok, valamint a lehetséges megtévesztő tényezők felismerésére.

Harmadszor elég találékonynak kell lennie ahhoz, hogy önállóan találjon megoldást a problémákra, és elég kalandvágyónak ahhoz, hogy kockázatos, számára ismeretlen dolgokba is belevágjon.

– És mi a helyzet a rezgések különleges kombinációjával?

– Ez arra az esetre vonatkozik, ha interdimenzionális utazásra hívnák meg.

Nem mindenki képes elviselni, hogy molekuláris szerkezetét magasabb rezgési frekvenciára alakítsák át.

És ne kérdezze tőlem, hogy kinek vannak megfelelő rezgései a könnyű átalakuláshoz.

Ez hosszú történet, amelynek köze van az általános egészségi állapothoz, az átlagon felüli tudattípushoz, a mentális higiéniához és a pszichikai észlelőképességhez.

– Úgy hangzik, mint valamiféle misztikus utazás a negyedik dimenzióba, vagy bárhová, ami a haladó jógik számára megfelelő.

– Nem egészen, és nem is a „negyedik dimenzió” ilyen fajtájáról van szó.

Az interdimenzionális utazást, amelyre gondolok, az egész személynek kell megtennie, nem csupán a szellemének.

De egy megfelelő személy valóban hasonlíthat egy jógát gyakorló emberhez: testileg és szellemileg egyaránt ésszerűen fegyelmezettnek kell lennie.

Ez a lényeg.

– Rendben. Akkor miért nem választanak egyszerűen ilyen típusú embert?

– Mert a megfelelő személynek jól tájékozott, világi értelemben vett „sokoldalú embernek” is kell lennie.

Ezért nem olyan könnyű ilyet találni.

Ha csupán valakit kellene találni a megfelelő rezgésekkel, azt egyszerűen az UFO-k érzékelőire lehetne bízni.

De ennél sokkal több vizsgálatra van szükség annak megállapításához, hogy az illető a megfelelő körülmények között helyesen reagál-e.

– Mindez nagyon érdekesnek hangzik. Természetesen szeretnék többet megtudni ezekről a dolgokról, de inkább közvetlen tapasztalat útján.

– Ez is sikerülhet, de csak a maga idejében. Mindössze a megfelelő időben kell a megfelelő helyen lennie.

– Könnyebb mondani, mint megtenni.

– Nem feltétlenül. Eddig egész jól sikerült a megfelelő időben a megfelelő helyen lennie – pontosan úgy, mint most.

Élesen ránéztem.

Honnan tudhatta mindezt?

Vagy csak hencegett?

Késztetést éreztem, hogy tovább feszegessem a dolgot, de úgy döntöttem, hogy nem teszem.

Inkább közvetlenül a lényegre kellett térnem.

– Mi a helyzet egy valódi, közvetlen tapasztalat lehetőségével? – kérdeztem. – Hol és mikor?

– Nos, miért ne gondolna a huntsville-i telkére? Azon a vidéken rengeteg UFO-tevékenység van, különösen nyáron.

Ekkor elővett valamiféle „jegyzetfüzetet”, és röviden belenézett.

– Statisztikai szempontból jövő júliusban lenne a legjobb azon a vidéken... mondjuk 26-a és 30-a között, hogy pontosabb legyek.

– Köszönöm a javaslatot, biztosan ott leszek. Tudása nagy hatást tett rám. Szeretném tudni, honnan szerezte mindezeket az információkat, és mennyire megbízhatóak?

– Nos, mondjuk úgy, hogy megvannak a forrásaim. Ami pedig az írásos dokumentumokat illeti: én nem így dolgozom. Azt hisz el, amit akar.

Rápillantott az órájára.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha most elmegyek. Az időm majdnem lejárt.

– Nagyon köszönöm mindezt. Úgy gondolom, ez a beszélgetés nagy segítségemre volt, Mr.... hogyan is mondta, mi a neve?

– Szívesen, barátom. Egyébként nem fogom elárulni Önnek a nevem.. Viszontlátásra egy másik alkalommal, most pedig bocsásson meg...

Azzal eltűnt, mielőtt egyáltalán pislanthattam volna egyet.

Ott maradtam, és utána bámultam, miközben sok kimondatlan kérdés kavargott bennem.

Nem mintha ne lett volna elegendő információm, amit fel kellett dolgoznom. Egyszerűen csak sajnáltam hirtelen és számomra túl korai távozását.

Mindenesetre tisztáznom kellett magamban, hogy valóban összekötő kapocs volt-e a földönkívüliekhez, vagy többé-kevésbé csak véletlen találkozásról volt szó.

Akárhogy is, bőséges gondolkodnivalót adott, és elhatároztam, hogy júliusban, a megadott időpontban Huntsville-ben leszek.

Valaki megérintette a könyökömet, és így szólt:

– Hová ment?

Megfordultam.

Steve volt az, az a fiú, aki a kaliforniai földrengés idején UFO-élményben részesült.

– Kire gondol?

– Quentinre, arra az emberre, akivel beszélt.

– Szóval ő volt az a Quentin, aki elmagyarázta önnek a földrengéses élmény mögött meghúzódó valódi okokat?

– Pontosan ő! De ne mondja nekem, hogy nem tudta, kicsoda. Hová ment?

– Tényleg nem tudom. Csak azt mondta, hogy lejárt az ideje, és eltűnt.

– Különös... akkor ön volt az, akit említett...

– Én voltam kicsoda?

– Körülbelül fél órával ezelőtt összefutottam vele, de nem volt ideje beszélgetni, mert még találkoznia kellett egy fontos személlyel, mielőtt ma este visszautazik Peruba.

– Azt hittem, hogy csak egy alkalmazott, aki ezt az UFO-standot felügyeli.

– Ezt nem értem. Azt hittem, ön jobban tájékozott. Fogadni mernék, hogy most azt fogja mondani, hogy még soha nem látta őt korábban, és hogy itt teljesen véletlenül találkozott vele...

Magam is szerettem volna tudni, vajon véletlen volt-e.

Sajnos kénytelen voltam Steve-et egyelőre válasz nélkül hagyni, bármennyire is sajnáltam.

Úgy gondoltam, meglehetősen korai lenne beszélnem az egész rejtéllyel kapcsolatos, csak részleges információkon alapuló következtetéseimről.

Egyébként is, ha már a beszédnél tartunk, jobb lett volna ezt Quentinre hagyni, aki erre a feladatra bizonyára sokkal alkalmasabb volt.

1975 nyarán két hét szabadságot tudtam kivenni, amelyet július végére időzítettem.

Azt terveztem, hogy ennek nagy részét a Muskoka menti telkemen töltöm, abban a reményben, hogy valamivel többet megtudhatok a repülő korongokról.

Így hát közvetlenül egy barátom esküvője után már úton is voltam Huntsville felé.

Napnyugtakor értem el a telkemet, amikor a hétvégi kirándulók többsége már visszafelé tartott Torontóba.

Sötétedésig még elegendő időm maradt arra, hogy kipakoljam a holmimat, és megfelelő mennyiségű fát gyűjtsek össze az éjszakai tábortűzhöz.

Szilárdan elhatároztam, hogy egész éjszaka ébren maradok, egészen a kora reggeli órákig.

Ezután délutánig alhatnék, és ha túl meleg lenne a nap, elmehetnék a közeli strandra.

A hosszú tél után jó érzés volt ismét visszatérni a természetbe, bár a nyár már félig el is telt.

Valahogy az előző ősz óta nem sikerült ide eljutnom, eltekintve egy májusi, eseménytelen látogatástól.

Már besötétedett, és a csillagok fényesen ragyogtak az égen, mire végre meggyújtottam a tábortüzet.

Az éjszaka száraz volt, de nem túl meleg.

Hosszú ujjú pulóveremben egy zsámolyon ültem a tűz mellett, a felhalmozott tűzifa pedig karnyújtásnyira hevert tőlem.

Gondolatban újra végigvettem az események egész láncolatát, amely végül odáig vezetett, hogy egy ismeretlen ember szavára alapozva most újabb UFO-élményre vártam ezen a helyen.

Még mindig csodálkoztam az egészen.

Quentint és Steve-et azóta nem láttam viszont, és azóta sem volt több drámai találkozásom, még álmaim vagy másfajta utalások sem.

Az elmúlt hónapok során ez az egész UFO-téma némileg veszített jelentőségéből számomra, mintha valami teljesen valószerűtlen dolog lett volna.

Ennek ellenére élveztem a tűz melletti üldögélést, ahogyan már oly sokszor korábban.

Hajnali fél három körül azonban fáradtság kezdett belopózni minden porcikámba.

Mivel sehol sem látszott repülő objektum, sőt a legcsekélyebb utalás sem mutatkozott rá, elhatároztam, hogy erre az éjszakára visszavonulok a kunyhómba.

Másnap napnyugta után felmentem a lejtőn arra a „félhomályos, kísérteties, mágikus” helyemre.

Alig öt perccel azután, hogy odaértem, izgalom hulláma ragadott magával.

És ekkor biztosan tudtam, hogy az elkövetkező éjszakán élményben lesz részem egy űrhajóval kapcsolatban.

Teljesen képtelen vagyok megmagyarázni, hogyan kerített hatalmába ilyen hirtelen ez a különös meggyőződés.

Az egyik másodpercben még teljesen gondtalan voltam, a következőben pedig már tudtam, hogy úton vannak, hogy átlépjenek a mi dimenziónkba, és hogy azon az éjszakán meglátogat majd egy UFO.

Tudatomban a legcsekélyebb pulzáló ragyogás sem jelent meg, mégis tudtam, hogy el fognak jönni, és már csak néhány óra választ el egy észleléstől.

Lassan visszasétáltam a helyemre, és meggyújtottam a tábortüzet.

Az éjszakai őrködések ideje lejárt. Most már csak rövid ideig kellett várnom.

Nem sokkal éjfél után érezni kezdtem, hogy az UFO már egészen közel van.

Öt perccel később úgy véltem, hogy egy pillanatra halvány, narancssárga ragyogást érzékeltem a tudatomban.

Abban azonban nem voltam teljesen biztos, hogy az égen láttam-e, vagy csupán a gondolataimban.

De abban egészen biztos voltam, hogy ez a jelzés nekem szólt, hogy felkeltse a figyelmemet.

Egy különös gondolat jutott eszembe:

Ha ez volt az első, szándékosan kibocsátott jelzésük, akkor hogyan tudhattam már órákkal korábban, hogy érkeznek?

Lehetséges, hogy egyre érzékenyebbé váltam, és már nem csupán passzív tárgya vagyok telepatikus üzeneteiknek, hanem aktív elme, amely előre meg tudott érezni valamit? Vagy a „mágikus” helyemnek volt valami köze ahhoz, hogy ez a tudás felszínre került bennem?

Mindez nagyon érdekes volt, és érdemesnek tűnt a további vizsgálatra, különösen most, ebből az új nézőpontból.

Abbahagytam a tábortűz táplálását, és néhány lépést hátráltam, hogy magamba fogadhassam a fölém boruló égbolt hatalmas látványát.

Hamarosan észrevettem a cikcakkvonalban közeledő, narancssárgán villogó fényt. Nem úgy viselkedett, mint egy repülőgép, mert semmiféle motorzaj nem hallatszott.

Felém tartott, de időnként láthatatlanná vált.

Teljes két percig egyáltalán nem lehetett látni, majd a semmiből materializálódott, tőlem legfeljebb néhány száz lábnyira, közvetlenül a fák csúcsai fölött, narancssárgán izzó, korongszerű alakban.

Felmentem a „megfigyelőfedélzetemre”, meglehetősen messze a kialvófélben lévő tábortüzemtől.

Erről az előnyös pontról akadálytalan kilátásom nyílt az egész völgyre.

Engem teljesen körülvett a sötétség, amely még egy néhány lábnyira álló megfigyelő számára is láthatatlanná tett volna.

Ekkor felemeltem mindkét karomat, és integettem a mozdulatlanul lebegő, narancssárgán izzó távoli korongnak.

Kétszer felvillant, mintha jelezni akarná, hogy fogadta az üzenetemet.

Bár ezt a villanást félig-meddig már vártam válaszként, mégis meglepett, hogy az UFO ilyen távolságból, a teljes sötétségben egyáltalán képes volt felismerni engem.

Most a korong lassan pulzálni kezdett, és úgy éreztem, hogy lényem legmélyéig vizsgálnak.

Ez körülbelül tíz percig tartott, miközben az egyenletes pulzálás majdnem a hipnotikus transz kellemes álmosságába ringatott.

Hogy kipróbáljam, tudatos akaratom még működik-e, lemásztam az időközben majdnem kialudt tábortűzhöz, majd visszakapaszkodtam az emelvényre.

Nos, sikerült, de nem tudom, hogy ez valóban bizonyított-e bármit is.

Nem sokkal e gyakorlat után a korong abbahagyta a pulzálást, színe egyenletes zöldes árnyalatra változott, és elindult felém.

Magasabbra emelkedve átlebegett fölöttem, majd halk zümmögő hang kíséretében továbbhaladt mögém, a „senki földje” felé vezető lejtő irányába.

Tekintetemmel követtem, és megpróbáltam részleteket kivenni belőle.

De mindössze egy ovális alak ködös ragyogását láttam, amely teljesen kör alakúvá vált, amikor közvetlenül fölém ért.

Egyetlen különálló fényforrást sem tudtam felfedezni. Az egész hajó olyan volt, mint egy hatalmas csepp sárgászölden világító ragyogás.

Csak az alsó részének közepe, amely egy fánk lyukára emlékeztetett, pulzált kék fényben.

Amikor a korong eltűnt a hegygerinc mögött, még körülbelül öt percig vártam, hátha visszatér.

Valahogyan azonban hamarosan tudtam, hogy nem fog visszajönni, mert bizonyára leszállt a „senki földjén” – és valószínűleg ott vár rám!

Bár tudatában voltam egy halvány, mintha telepatikusan előidézett késztetésnek, amely abba az irányba vonzott, magam is készen álltam arra, hogy odamenjek és személyesen megnézzem.

Eltiportam a kialvó tüzet, magamhoz vettem a zseblámpámat, és elindultam az abba az irányba vezető fakitermelő út felé.

Az éjszaka csendes volt. Az ezen az oldalon található néhány hétvégi ház sötétségbe borult, és úgy tűnt, senki sincs ébren. Rajtam kívül talán egyáltalán senki sem látta ezt a fényhajót.

Bő tíz percbe telt, mire elértem azt a környéket, ahol a hajó feltehetően leszállhatott.

Az út egyik ismerős kanyarjánál egy nagy tisztásra értem, közel a mágikus energiahelyemhez.

És ott volt!

Micsoda drámai látvány!

Tőlem legfeljebb húsz méterre egy valódi repülő csészealj lebegett a levegőben, mindössze néhány lábbal a föld fölött.

Méretét körülbelül tíz méter átmérőjűnek és három méter magasnak becsültem.

Diffúz, zöldeskék, lágyan izzó fény burkolta be, amely inkább az egész felületéből látszott kiáradni, semmint különálló fénypontokból.

Két sötét, ovális, hajóablakra emlékeztető folt is látható volt rajta, amelyek nem voltak teljesen különbözők egy szempártól.

Felső részén kupola alakú felépítmény helyezkedett el, alul pedig három gömbszerű kidudorodás, amelyek leszállószerkezetnek tűntek.

Ott álltam, mintha gyökeret vert volna a lábam, egy facsoport közelében, a sötétben.

Nagyon izgatott voltam, ugyanakkor rendkívül ideges is, és mindenféle aggodalmak gyötörtek.

Micsoda csodálatosan felemelő látvány tárult elém!

Ez volt az intelligens, földönkívüli élet élő bizonyítéka!

Semmi kétségem sem volt ugyanis afelől, hogy ez a repülő korong a világűrből érkezett.

Talán még egy másik dimenzióból is, ahogyan Quentin állította, de az biztos, hogy nem a mi Földünkről.

Ebben a pillanatban, mintha közvetlen bizonyítékot akart volna szolgáltatni, az űrhajó elkezdett eltűnni anélkül, hogy megváltoztatta volna a helyzetét.

Aztán – hopp! – eltűnt, és hallani lehetett, amint a levegő elfoglalja a helyét.

Zseblámpámmal végigvilágítottam a területet, de már semmit sem találtam. A hajó teljesen láthatatlanná vált!

Néhány pillanaton belül azonban ugyanarról az üres helyről nagyon halvány derengés jelent meg, amely lassan ismét fényhajóvá sűrűsödött.

Rendkívül drámai jelenet volt!

Tehát mégis igaz volt az, amit a dimenzióból való eltűnésről és az oda történő visszatérésről mondtak.

Ezúttal lassan leereszkedett egészen a földig, valódi leszállási helyzetbe.

Most ott állt, mozdulatlanul és hangtalanul.

Én pedig ugyanúgy álltam előtte, ahogyan korábban: megdermedve és lélegzet-visszafojtva.

Senki sem jött ki a hajóból. Egyszerűen csak ott állt, mintha rám várna.

Valahogyan azt is tudtam, hogy valóban rám vár, de képtelen voltam megmozdulni.

Egyszerűen féltem közelebb menni. Ennyi az egész!

Gondolataimban vadul cikáztak azoknak a történeteknek az emlékei, amelyeket a földönkívüliek ellenséges szándékairól olvastam.

Azt is feltételeztem, hogy ha az űrhajó akarná, hipnotikus úton magába húzhatna.

De semmi sem utalt arra, hogy ilyesmi történne.

Inkább úgy tűnt, hogy nekem kell saját szabad akaratomból megmozdulnom, mert ha nem hagyom el a helyemet, semmi lehetőségem sincs arra, hogy többet megtudjak.

Ennél egyszerűbb nem is lehetett volna.

Végül elhatároztam, hogy megkockáztatom.

Hideg verejték tört ki rajtam, amikor elindultam a hajó felé.

Némi habozás után a burkolattal ellátott zseblámpámmal megkopogtattam a külső falát.

A burkolat tapintása inkább üvegszálas műanyagra emlékeztetett, mint fémre, ugyanakkor némi hőt sugárzott, akár egy autó motorházteteje nyáron.

Ezután egy csomag cigarettapapírt nyomtam a burkolathoz, hogy megbecsülhessem a felület hőmérsékletét.

A csomag felmelegedett ugyan, de nem gyulladt meg.

Mégis úgy éreztem, hogy nem volna tanácsos puszta kézzel megérintenem a burkolatot.

A repülő szerkezet tényleges méretét körülbelül nyolc méter átmérőjűnek becsültem, magasságát pedig a talajtól a tetőig tíz lábnak, amelyhez a felső kupola talán további két lábbal járult hozzá.

A hajótest színe valószínűleg világosszürke volt.

Néhányszor körbejártam az objektumot, bejáratot vagy valamilyen arra utaló jelet keresve, hogyan lehetne kinyitni, de semmit sem találtam.

A kerület mentén egyenlő távolságokra három ovális ablak helyezkedett el.

Nem tudtam belátni rajtuk, mert szemmagasság fölött voltak, ugyanis a repülő szerkezet három gömb alakú nyúlványon nyugodott, így a hajótest alja körülbelül három lábbal a sziklás talaj fölött helyezkedett el.

Ezen a sziklán a leszállógömbök bizonyára nem hagyhattak nyomokat. Később sem fedeztem fel semmiféle égésnyomot.

Volt azonban egy jellegzetes ózonszag, mintha a korong burkolata nagyfeszültségű elektromos kisüléseket hozott volna létre.

Valószínűleg bölcs dolog volt távol tartani tőle az ujjaimat.

Időközben már jelentősen megnyugodtam, bár még mindig kissé remegtem.

Miután elégedetten befejeztem a külső rész közeli vizsgálatát, körülbelül harminc lépést hátráltam, és izgatottan vártam a további fejleményeket – ha egyáltalán lesznek ilyenek.

Kevesebb mint egy percen belül bekövetkezett egy újabb fejlemény, méghozzá rendkívül drámai!

A burkolaton egy körülbelül három láb hosszú rés jelent meg, amely fokozatosan szélesedett, és egy zárt szájra emlékeztető hasadékká alakult.

Ez az ablakok szintje alatt, pontosan kettő között történt.

Ezután a hasadék felfelé kezdett tágulni, mintha egy hatalmas „száj” nyílna ki.

Végül embermagasságú nyitott ajtóvá formálódott, miközben egy kis rámpa ereszkedett le egészen a földig.

A belső térből lágy, sárga fény áradt ki – hívogatóan!

A félelemtől a lábamig hatoló borzongás futott végig rajtam.

Aztán összeszedtem magam, és készen álltam arra, hogy szembenézzek azokkal az idegenekkel, akik majd kilépnek a korongból.

Máskülönben talán soha többé nem lesz alkalmam látni őket.

Ez az élmény bizonyára nem gyenge szívűeknek való – gondoltam.

Így hát megerősítettem magam lelkileg az idegenekkel való első találkozásra, és vártam...

Végül világossá vált számomra, hogy innen semmiféle földönkívüli nem fog kilépni.

Telepatikus útmutatást vagy ösztönzést sem kaptam.

A korong egyszerűen ott állt, mozdulatlanul.

Vajon az utasok nem voltak képesek kijönni?

Vagy valamiféle „mozdulatlan” életformát képviseltek?

Valakinek mégiscsak bent kellett lennie, hiszen ki más hajthatta volna végre mindezeket a jelzéseket és telepatikus vizsgálatokat?

Nem is beszélve magának a járműnek az irányításáról, a láthatatlanná válásról és az ajtó kinyitásáról.

Meglehetősen tanácstalannak éreztem magam.

Óvatosan közelebb lopakodtam az ajtónyíláshoz, hogy bepillantsak, de ezzel sem jutottam előrébb, mert a bejárat mögött egy válaszfal akadályozta a belátást.

Nyilvánvalóan újabb kockázatot kellett vállalnom, ezúttal ráadásul retteneteset.

Mivel senki sem jött ki, nekem kellett bemennem, és saját magamnak utánanéznem.

De csak az ég tudhatta, miféle rettenetes idegen szörnyetegek várhattak odabent!

Ráadásul mi a helyzet a sugárzással, a mérgező levegővel vagy más veszélyes anyagokkal?

Mégis, ha meg akartam tudni, egyetlen út állt előttem!

Összeszedtem hát minden bátorságomat, mély lélegzetet vettem, és felmentem a rámpán.

Ezután beléptem az ajtó mögötti belső emelvényre, és megállapítottam, hogy ott egyáltalán nincs válaszfal.

Csupán egy sárga fényből álló „függöny” volt, amely a padlótól a mennyezetig húzódó fal illúzióját keltette.

A négyszögletes emelvény meg volt világítva, a belső tér többi részét azonban sötétség borította.

Megpróbáltam bekapcsolni a zseblámpámat, de nem működött.

Egy pillanatig haboztam, majd néhány lépést tettem befelé, a sötét helyiségbe.

A padlóra nehezedő testsúlyomnak beépített érzékelőket kellett működésbe hoznia, mert körös-körül kékeszöld fény gyulladt ki, amely megvilágította a belső tér nagy részét.

Első pillantásra minden felfoghatatlanul idegennek tűnt.

De nem volt időm tovább nézelődni, mert egy halk zaj mögöttem arra késztetett, hogy gyorsan megforduljak.

A bejárati ajtó záródott be!

Hirtelen pánik fogott el, és valóságos csoda volt, hogy nem kaptam szívrohamot.

Istenem, csapdába estem!

A záródó rés nyomtalanul összeolvadt a hajótest falával, én pedig bénultan bámultam rá.

Aztán megpróbáltam megnyugtatni magam.

Talán mindez csupán teljesen automatikus folyamat: amikor a látogató belépett, az ajtó magától bezáródik.

Visszamentem az emelvényre, és vártam.

Semmi.

Egy idő után kissé balra észrevettem egy mennyezetről érkező fénysugarat.

Az a gyanúm támadt, hogy ez lehet az automatikus ajtó működtetője.

Beletartottam a zseblámpámat a fénysugárba, és sikerült!

Az ajtó nyílni kezdett.

Hogy biztos legyek a dolgomban, azonnal kiléptem az éjszakába, majd ismét bementem, és hagytam, hogy az ajtó bezáródjon.

Megismételtem a műveletet, hogy megnyugodjak, majd keresni kezdtem az ajtónyitó kézi működtetésének lehetőségét arra az esetre, ha a fény egyszer nem működne.

Soha nem bízom teljesen az automatikus berendezésekben, és biztonságosabbnak érzem, ha találok egy kiegészítő kézi vezérlést.

Attól a helytől, ahol az ajtónak kellett lennie, kissé jobbra egy ökölnyi mélyedést találtam a falban.

Beledugtam a zseblámpámat, mire az ajtó ismét kinyílt.

Valamiféle rugós mechanizmus lehetett, ami egy kézi kar után bizonyára a következő legjobb megoldás.

Csak azt szerettem volna tudni, ki vagy mi nyitotta ki először az ajtót, amikor még odakint álltam, mert az volt az érzésem, hogy a korong teljesen személyzet nélkül érkezett.

Miután ismét sokkal nyugodtabb lettem, megfordultam, hogy alaposabban megvizsgáljam a belső teret.

Először egy körülbelül kilencven centiméter átmérőjű gömb vonta magára a figyelmemet, amely szemmagasságban lebegett.

A korong középen „függött”, egy függőleges, átlátszó cső belsejében, amely a mennyezet kupola alakú domborulatát kötötte össze a padlón található, ugyanolyan formájú domborulattal.

A padló szintetikus anyaga gyöngyszürke színű volt, és méhsejtszerű mintázat borította, mintha akkumulátorcellák sokaságából állna.

Három ívelt ülőpad helyezkedett el a függőleges cső körül, amelyek eszkimószobrokra emlékeztettek.

Ezenkívül egy szaruszerű anyagból készült kör alakú korlát vette körül a csövet, amelybe a padokon ülők kényelmesen kapaszkodhattak.

Ez rendkívül hasznos lehetett humanoid lények számára egy viharos repülés során, vagy egyáltalán bárki számára, akinek karhoz hasonló végtagjai vannak.

A belső teret tehát mindenképpen úgy alakították ki, hogy valamilyen élőlény szállítására alkalmas legyen.

Ez biztosnak tűnt, még akkor is, ha pillanatnyilag senki sem tartózkodott ott.

Talán a személyzet elment valamilyen feladatot teljesíteni, és hamarosan visszatér...

Ám az ilyen gondolatoknak nem sok értelmük volt, ha figyelembe vettem mindazt, ami odabent történt.

Mindez csupán egyetlen lehetőséget hagyott nyitva: a fényhajó robotjármű volt, egy személyzet nélküli szerkezet, amelyet valamiféle programozott számítógép irányított.

Vagy pedig egy távol lévő intelligencia vezérelte, talán a beépített számítógépes rendszeren keresztül.

Csakhogy semmit sem találtam, ami akár a legtávolabbról is számítógépes rendszerre emlékeztetett volna.

Hacsak nem olyan módon építették meg, amely a lehetséges technológiákról alkotott földi fogalmaim számára teljesen érthetetlen volt.

Semmiféle elektronikus készüléket vagy más technikai berendezést nem lehetett látni.

Ezért mindennek egy egészen másfajta technológián kellett alapulnia – ha egyáltalán technológiáról volt szó!

Ezek a gondolatok borzongással töltöttek el, miközben közelebbről megvizsgáltam a függőleges csőben lebegő nagy gömböt.

Magán a gömbön belül megszámlálhatatlanul sok villódzó fény és sokszínű „ködök” örvénylő mintázatai jelentek meg.

Olyan volt, mintha egy művész háromdimenziós modellen próbálta volna megjeleníteni egy szuperagy működését.

És semmi kétségem sem volt afelől, hogy valóban ez az: vagy egy élő intelligencia, vagy a legkülönösebb számítógép.

Megpróbáltam a zseblámpámat átnyomni a műanyag csőre emlékeztető fényoszlopon.

Egy rugalmas burkolat lágy, de határozott ellenállásába ütköztem, amely csak bizonyos mértékig engedett a nyomásnak.

Nyilvánvalóan erőtér volt, amely valamiféle védőcsőként működött, belül pedig feltehetően a fénysugár tartotta szemmagasságban a gömböt.

Néhány nagyon halvány „áramlási vonalat”, vagyis energiaáramlás nyomait is észrevettem a sugáron belül.

Amikor megfordultam, bal kezem véletlenül beleért az erőtérbe.

Nagy megkönnyebbülésemre azonban semmiféle kellemetlen hatást nem tapasztaltam, csupán egy selyemszerű érintést, amely ugyanakkor határozott ellenállást fejtett ki.

Felnéztem a szépen ívelt mennyezetre.

Ott egy faltól falig húzódó spirál helyezkedett el, amely hatalmas fűtőelemre emlékeztetett, és csillogó, aranyszerű anyagból készült.

Újabb energiaberendezés lehetett, feltételeztem, talán kapcsolatban állt a függőleges csővel, amely fent, középen végződött.

Vagy fordítva – ki tudja?

Figyelmemet a hajótest kör alakú falára irányítottam.

Az üres teret, ahol a most láthatatlan ajtónak kellett lennie, mindkét oldalról hatalmas, félkör alakú kidudorodások határolták, amelyek a padlótól a mennyezetig értek.

Talán valamiféle tárolótartályok vagy más helyiségek lehettek, de semmiféle ajtót nem láttam rajtuk.

Mindegyik ilyen kidudorodás után egy hajóablak következett, a harmadik pedig a szemközti oldalon helyezkedett el.

Egymástól azonos távolságra voltak, kissé ovális alakúak, és körülbelül egy méter átmérőjűek.

Ezenkívül két függőleges műszerfal emelkedett ki a sima falból, az egyik tőlem balra, a másik jobbra.

Mindkettő mellett egy hatalmas, hat láb széles és négy láb magas képernyő helyezkedett el, alattuk pedig valamiféle „kanapé” volt.

Ezzel befejeztem a fal megvizsgálását.

Valójában ezzel pillanatnyilag a teljes belső tér első, előzetes áttekintésének végére értem.

Ekkor egészen hirtelen megéreztem az idegi feszültség okozta kimerültséget, amely mindeddig rám nehezedett.

Azon gondolkodtam, hogy hozzáfogjak-e egy részletesebb vizsgálathoz, vagy esetleg...

Ebben a pillanatban a mennyezet spirálja intenzív narancssárga fényben izzott fel, és lassan pulzálni kezdett.

Ismét pánik fogott el!

Úgy éreztem, hogy a fennálló helyzetben drasztikus változás közeledik, amelynek most semmiképpen sem akartam kitenni magam.

Ekkor a sugár is működésbe lépett, és erőteljes, lefelé irányuló energiaáramlás kezdődött benne.

Valószínűleg jobb lesz, ha meglógok – gondoltam –, mielőtt ez az átkozott szerkezet velem együtt felszáll, vagy agymosásba kezd, szétszed engem, vagy ki tudja, mi mindent művel!

A félelem felülkerekedett merészségemen, és őrült sietséggel működésbe hoztam az ajtónyitót.

És működött!

Lerohantam a rámpán, és visszahúzódtam a tisztás egyik sarkába, mint egy megrémült állat.

Vagy inkább mint egy gyáva nyúl, de nem tehettem semmit a viselkedésem ellen.

Arra gondoltam, milyen őrülten mulatságos lenne, ha egy rejtőzködő megfigyelő éppen engem nézne valami őrült földönkívülinek, aki arra készül, hogy felfalja őt vagy bármi mást.

Odakint azonban nem volt semmi, csak a sötétség és a bokrok.

Megállítottam menekülésemet, és megfordultam. A fényhajó egy rövid ideig narancssárgán izzva pulzált, majd behúzta a rámpát, és lezárta az ajtót.

Ezután fénye egyenletes zöldeskékre változott, és lassan felemelkedett a földről. Egyre magasabbra emelkedett, egészen néhány száz láb magasságig.

Azon töprengtem, vajon mi lehet a meghajtóereje. Valamilyen antigravitációs berendezés?

Semmiféle lángcsóvát, kiáramló sűrített levegőt, de még hangot sem észleltem, eltekintve egy halk zümmögéstől.

Ekkor a hajó kétszer felvillant, majd emelkedő ívben gyorsan elszáguldott, és hamarosan eltűnt a szemem elől.

Minden jel arra mutatott, hogy a találkozásom véget ért. Ennek ellenére még jó ideig ott álltam a koromsötét erdőben, áhítattal és csodálattal, megkönnyebbüléssel és sajnálkozással eltelve.

Büszke voltam merész kalandomra, ugyanakkor szégyelltem magam gyáva megfutamodásom miatt. Ráadásul rettenetesen fáradtnak és erőtlennek éreztem magam.

Ideje aludni – gondoltam.

Így hát lassan visszamentem az erdőn keresztül a telkemre.

A találkozás után azon az éjszakán valóban mélyen aludtam, és csak akkor keltem fel, amikor már majdnem dél volt.

Az alvás gyógyírként hatott megviselt idegeimre, mert még órákkal az ébredésem után is éreztem azt a bizonyos „pillangók a gyomorban” érzést. Úgy tűnt, időre van szükségem, hogy ismét normális állapotba kerüljek.

Ez az első kapcsolatfelvétel egy leszállt UFO-val elsöprő hatást gyakorolt rám. Nem is csoda, hiszen addigi életem talán legizgalmasabb és legmegdöbbentőbb találkozása volt.

A nap elviselhetetlenül forró volt, ezért elautóztam a nyolc mérföldnyire fekvő, gyönyörű Mary-tóhoz, ahol a délutánt a vízben és a vízparton töltöttem, a parton pihenve.

Csodálatos nyári nap volt. Az emberek piknikeztek, csónakok jöttek-mentek, a gyerekek játszottak és kiabáltak a sekély vízben.

Mindez csodálatosan pihentető volt, és a nappali álmodozáshoz is kiváló környezetet biztosított.

Természetesen az előző éjszaka drámai eseményei még mindig a fejemben jártak.

Saját viselkedésemet elemezve végül felmentést adtam magamnak a korongból való vad menekülésem miatt.

Egyszerűen megvan a határa annak, amit egy ember egy adott pillanatban elviselhet.

Bizonyára már idegi erőm végső határán jártam, amikor a korong belsejében bekövetkező hirtelen állapotváltozás megingatta lelki egyensúlyomat.

Összességében azonban úgy véltem, semmi rosszat nem tettem.

Végül arra a véleményre jutottam, hogy a korong működésbe lépése valójában a közelgő indulásra akart figyelmeztetni.

Ezután pedig saját szabad akaratomra bízták, hogy kiszállok-e, vagy ott maradok, és velük repülök.

Nos, talán legközelebb ott maradok – ha egyáltalán lesz legközelebb.

Igen, reméltem, hogy élményeimnek még koránt sincs vége, és a korong vissza fog térni.

Ha ez megtörténne, biztosan a lehető legalaposabban megvizsgálnék mindent a csészealjban, és vele is repülnék.

Olyan repülés lenne ez, amelyről csak az ég tudja, hová vezetne és miért. De végül is: aki nem kockáztat, az nem is nyerhet.

Amikor a nap lassan közeledett a látóhatárhoz, visszaindultam.

Elhajtottam a leszállóhely közelébe, mert meg akartam vizsgálni a talajt leszállási nyomok után kutatva. De semmit sem találtam, a talaj túlságosan sziklás volt.

Ezután ismét megálltam, és elbeszélgettem néhány ott nyaraló emberrel, de egyikük sem említett semmiféle szokatlan eseményt, én pedig szintén nem hoztam szóba a dolgot.

A tábortűz mellett ismét teljesen nyugodt és kipihent voltam.

Körülbelül éjfélig üldögéltem ott, de semmiféle UFO-tevékenységre utaló jelet nem észleltem.

Így hamarosan meggyőződtem arról, hogy aznap valószínűleg nem lesz több észlelés.

Azt azonban nem merem eldönteni, hogy ez a meggyőződés saját bensőmből fakadt-e, vagy valamelyik földönkívüli objektum idézte elő.

Miután eloltottam a tüzet, hosszú sétára indultam az országút mentén, ezen a sötét, csendes éjszakán.

Az erdőben minden békés volt, és a csillagokkal teleszórt, hatalmas égbolton sem mozdult semmi.

Boldog és elégedett voltam. Minden rendben volt.

Másnap érezhetően hűvösebb lett.

A napot különféle tevékenységekkel töltöttem a telkemen, később pedig Bracebridge-be hajtottam, hogy néhány dolgot bevásároljak.

A találkozásom drámai benyomása, annak minden mellékhatásával együtt, már elmúlt.

Testileg és lelkileg ismét nem voltam más, mint egy napbarnított nyaraló, amilyenből sok más is akadt.

Napnyugta után felmentem a lejtő felső részére, hogy egy kicsit letelepedjek a „mágikus helyemen”.

Nagyon szerettem volna tudni, vajon az UFO azon az éjszakán visszatér-e, vagy sem. Különös módon azonban egyáltalán nem volt semmiféle előérzetem, sem az egyik, sem a másik irányban.

Hirtelen egy őrült gondolat fogott el.

Mi lenne, ha mindezek a dolgok egyáltalán nem kiszámíthatatlan módon történnének velem, hanem valójában én magam idézném elő a bekövetkezésüket?

Nagyon izgatott lettem.

Mi van akkor, ha saját tudattalan kívánságaim vagy reményeim váltják ki az UFO jelzését?

Talán ugyanígy a tudatállapotom is olyan tényező volt, amely meghatározta a legutóbbi találkozásom lefolyását?

Nem mintha én lettem volna annak tényleges oka. Talán csupán kivetítettem tudattalan kívánságaimat, hogy események új sorozatát indítsam el, vagy véget vessek annak, ahogyan a csészealj működésbe lépésekor történt, közvetlenül a közelgő indulása előtt.

Mivel túlságosan kimerült voltam, és készen álltam a kiszállásra, magam is hozzájárulhattam annak a drámai változásnak a létrehozásához, amely ürügyet adott a távozásra.

Megráztam a fejemet.

Hogyan jutok ilyen különös gondolatra?

Valóban nem tudtam megmondani, de kétségtelenül szokatlan nézőpont volt – különösen, ha működött.

Eszerint mindössze annyit kellett tennem, hogy felszólítom az UFO-t: jöjjön el, miközben kivetítem az új élményre való készségemet.

Akkor el fog jönni – feltéve, hogy őrült elméletemben volt némi igazság.

„Hívom az űrhajót. Hívom az űrhajót. Kérlek, gyere el ma éjszaka. Készen állok, és várok.”

Ezt az üzenetet egy ideig szilárdan a tudatomban tartottam.

Ránéztem az órámra: 22 óra 25 perc volt.

Bár még kissé korai volt ahhoz, hogy néhány ember ne figyelhesse meg, a repülő korong ezt elkerülhette azzal, hogy láthatatlanná válik.

„Egy óra múlva várom a találkozást ugyanazon a leszállóhelyen. Az adás vége.”

Elvigyorodtam, miközben felálltam és elhagytam a lejtőt.

Micsoda nagyszerű tréfa!

Vagy talán alapjában véve egyáltalán nem is tréfa volt, és jobban oda kellene figyelnem a gondolataimra, valamint azok lehetséges hatásaira.

Mégpedig általában a mindennapi élet eseményeivel, különösen pedig az UFO-eseményekkel kapcsolatban.

Készítettem magamnak egy kisebb ételt a kempingfőzőmön, megettem, elzártam a holmimat, majd gyalog elindultam a saját magam által megszervezett találkozóra.

Röviddel az egy óra letelte előtt értem oda.

A tisztás közelében volt egy megfelelő fatönk. Leültem rá, és reméltem, hogy a korong hamarosan leszáll.

Miközben így üldögéltem a sötétben, egy pillanatra sem vettem le a szememet az éjszakai égboltról.

Nem telt bele sok idő, amikor nagy magasságban rövid narancssárga villanást vettem észre.

Hamarosan közelebbről is narancssárga derengés jelent meg.

Tehát valóban jött!

Nyilvánvalóan működött az elméletem, és merész elképzelésem valamilyen formában tényleg helytállónak bizonyult.

Természetesen az is minden további nélkül lehetséges volt, hogy a csészealj telepatikus szándéka idézte elő bennem azt az ötletet, hogy leszállásra szólíthatom fel.

Vajon most valamivel tisztább összefüggésben láttam a dolgot?

Nos, akárhogy is volt, mindenesetre létezett itt egy telepatikus kapcsolat, amit kétségtelenül bizonyított a korong pontos időben történő megjelenése.

A tisztáson belül a levegő nagyon halványan világítani kezdett.

A ragyogás egyre erősebbé vált, míg végül teljes egészében fényhajóként materializálódott, amely a föld fölött lebegett.

Ezután leereszkedett és leszállt, végül megnyugodva a sziklás talajon állt.

Egy-két perc múlva odamentem.

A bejárat kinyílt, és a rámpa leereszkedett.

Mély lélegzetet vettem, majd beléptem az ajtón.

Ha valaki tartózkodik odabent, azt hamarosan észre fogom venni.

De senki sem volt ott.

A tompított fény egyenletesen áradt a falakból és a mennyezetből. Nem volt meghatározott fényforrás.

Mindent pontosan úgy találtam, mint az első látogatásom alkalmával.

Az ajtó bezárult mögöttem, de ezúttal nem aggasztott.

Most már valamivel alaposabban kezdtem szemügyre venni a dolgokat.

Először a szemközti hajóablakhoz mentem, hogy megvizsgáljam a két oldalán elhelyezkedő, körülbelül négy láb magas és hat láb széles táblákat.

Üresek voltak, felületük enyhén áttetszés nélküli, puha, üvegszerű tapintású anyagból készült, és a hajótest falába voltak beépítve.

A funkciójukat egyelőre nem ismertem. Lehetséges, hogy képernyők voltak.

Az egyes képernyők alatt elhelyezkedő kényelmes kanapék bármiféle élőlény számára alkalmasak lehettek.

Ugyanerre a következtetésre jutottam a központi fénysugár körül elhelyezett ívelt padokkal kapcsolatban is.

Semmi sem utalt arra, hogy emberi lények tervezték volna őket, vagy emberi használatra készültek volna.

Általános formájukat és kialakításukat bármilyen fizikai testtel rendelkező lény létrehozhatta, és bármilyen ilyen lény számára készülhettek.

Végül felhagytam az ebbe az irányba vezető eredménytelen találgatásokkal.

Ezután a bejárat mellett elhelyezkedő két nagy kidudorodással foglalkoztam.

Némi tapogatózás után az egyiknek egy része kinyílt, és körülbelül embermagasságú, függőleges nyílás keletkezett.

Egy körülbelül háromszor öt láb méretű raktárhelyiség vagy valami hasonló tárult fel előttem.

Szekrények voltak benne, amelyeket sikerült kinyitnom. Számos különféle, számomra érthetetlen rendeltetésű tárgyat tartalmaztak, amelyek valamiféle műanyag hártyába voltak hézagmentesen belehegesztve.

A szekrény az ujjam nyomására nyílt ki, de semmiféle zsanér vagy más mechanikus alkatrész nem volt látható.

A kinyílás inkább egy csukott szemhéj felnyílására emlékeztetett.

Ez kissé kellemetlen módon azt a benyomást keltette, hogy mind anyagában, mind működésében valami szerves dologgal állok szemben – ahogyan egyébként az egész űrhajó esetében is.

A raktárhelyiség valószínűleg a konyha és az étkező valamiféle kombinációjaként szolgált.

Egy pultszerű asztal fölött, rekeszekben elhelyezve, lágy ibolyaszínű fényben fürödve sok kocka alakú és más formájú, különböző színű darab volt.

Kivettem az egyiket, amely jégkockára hasonlított, és a nyelvemmel megpróbáltam megízlelni.

Olvadni kezdett, és a vízre emlékeztetett.

Ezután kivettem egy nagyobb, sötétkék darabot, és óvatosan beleharaptam.

Ehető volt, enyhe íze volt, és feltehetően sűrített fehérjéből állt.

Nos, úgy tűnt, ezek tehát élelmiszerek voltak, ha valakinek szüksége lett volna rájuk.

A pult alatt egy tátongó nyílás helyezkedett el.

Bedobtam egy kockát, amelyet a nyílás beszívott.

Nyilvánvalóan hulladékgyűjtő volt.

Ez pedig rögtön magyarázatot adott a másik fülke rendeltetésére is.

Valószínűleg fürdőszoba és illemhely lehetett, valamilyen formában.

Kiléptem, átmentem a másik fülkéhez, és azt is sikerült ujjnyomással kinyitnom, ugyanúgy, mint az előzőt.

A feltételezésem helyesnek bizonyult.

A padló fölött kissé megemelve egy nagy tál helyezkedett el, benne megfelelő nyílással.

Ez emberek, de akár más fajok számára is használható lehetett, ha úgy tetszik.

Ugyanez vonatkozott a mellette található „légzuhanyra” és fürdőkádra is.

Funkciójuk világos volt, még ha kialakításuk rendkívül szokatlannak tűnt is.

Talán éppen az volt a cél, hogy mindezek a legkülönfélébb fizikai lények számára használhatók legyenek.

Ez eszembe juttatott egy olyan szükségletet, amely a lehetséges UFO-utasok közül valószínűleg csak nekem volt fontos: elszívni egy cigarettát.

Elhatároztam, hogy a tál mellett fogok dohányozni, majd a csikket annak lefolyójába pöccintem, hogy eltűnjön.

Igaz, kissé aggódtam, hogy az űrhajó ezt esetleg valamiféle ellenséges cselekedetként értelmezi.

Szerencsére nem így történt, mert semmiféle megtorló intézkedés nem mutatkozott.

De a csészealj bizonyára meglehetősen őrültnek tarthatta a dohányzási szokásaimat – gondoltam.

Ez a gondolat és a rövid cigarettaszünet valóban kellemes állapotba hozott.

Visszatért a humorérzékem, és hamarosan szinte otthon éreztem magam itt.

Pedig közben továbbra is az volt az érzésem, hogy egy szenvtelen, de nem barátságtalan intelligencia figyel.

Az illemhely fülkéje bezárult mögöttem, amikor teljesen ellazulva folytatni kezdtem a vizsgálódásaimat.

Odamentem az egyik műszertoronyhoz, amely öt láb széles és két láb mély volt, és a padlótól egészen a mennyezetig ért.

Egy nagy, függőleges tábla volt, kocsonyás, kőszerű anyagból, lekerekített élekkel.

Áttetsző felülete mögött a tábla valami tarka „trópusi halra” emlékeztető dolgot rejtett, sokszínű, szikrázó fényekkel.

Némi figyelmes szemlélődés után bizonyos rendszert fedeztem fel benne.

Pontokból és vonalakból álló vízszintes tagolásokat, amelyek ritmikusan változó „szivárvány”-mintázatokkal keveredtek.

Felülről lefelé sok száz további hasonló mintázat sorakozott.

Úgy tűnt, a tábla a csészealj mindenféle „életfunkcióját”, valamint a külső környezeti feltételeket is kijelezte.

A másik műszertorony lényegében ugyanígy nézett ki, bár a tartalma némileg más jellegű volt.

Felső részének rendeltetése szinte első pillantásra világossá vált.

Valamiféle időmérőnek kellett lennie.

Legfelül, egy vízszintes sorban kilenc fehér fénypontcsoport helyezkedett el, amelyek a dobókockák oldalaira emlékeztettek, mintha egymás mellett állnának egy sorban egyfajta digitális óra számjegyeinek helyettesítőiként.

E „kockaoldalak” mindegyik csoportjában a lehetséges pontok száma kilencig növekedhetett. Megfigyelésem idején körülbelül a következő állást mutatták:

000058347 pont.

Ekkor észrevettem, hogy az utolsó, hét pontból álló csoport éppen nyolcra vált, majd kilencre és nullára, körülbelül egy másodperces időközönként.

Valójában valamivel kevesebb volt egy másodpercnél. Száz időköz az órám szerint hetvenkét másodpercnek felelt meg.

Az ember normális pulzusszáma percenként – hát ez az!

Egy újabb lenyűgöző véletlen?

Ezt a kijelzést tehát a földi helyi időnek tekintettem, amelyet az űrhajó saját szabványa szerint mértek.

Ugyanabban a sorban a fehér fénypontokat ugyanolyan csoportosításban sárga pontok követték.

Ezek a sárga pontok azonban hétszer gyorsabban változtak, mint a fehérek.

Talán a másik dimenzió idejét mutatták – képzeltem el.

Az ez alatt következő sorokban körülbelül egy tucat hasonló, „digitális órára” emlékeztető elrendezés volt látható, de más színekben, teljesen eltérő időviszonyokkal, meglehetősen zavarba ejtő és kiszámíthatatlan módon.

A következő, lejjebb elhelyezkedő sorok sokszínű oszcilloszkópképernyők mintázataira emlékeztettek, mintha a fentebb látható tizennégy időfolyamathoz viszonyított fáziseltolódásokat jelezték volna.

Ezek alatt további több száz színes fénypont volt, feltehetően valamiféle rejtélyes célokat szolgáló alrendszerek kijelzései.

Ennek az egész kijelzőtáblának a legbonyolultabb elektronikus berendezések zavarba ejtő labirintusát kellett rejtenie.

Szörnyű lett volna számomra, ha valami ilyesmit kellett volna megjavítanom.

Kételkedtem benne, hogy egyáltalán szét tudtam volna szerelni.

Talán ez az átkozott szerkezet egy teljesen integrált szerves rendszer volt, inkább olyasmi, mint az emberi idegszövet.

Az ég óvjon meg attól – gondoltam –, hogy bárki hozzáfogjon a vizsgálatához, aki legalább nem magasan képzett idegsebész!

De egyébként sem lehetett volna bütykölni rajta.

Nem voltak csavarok, gombok, billentyűk vagy vezérlőberendezések ezen a kijelzőtáblán – ahogyan egyébként a hajó belsejében sehol másutt sem.

Ez biztosan nem egy „szokásos” módon összeszerelt repülőgép volt, hanem inkább egy szervesen kinőtt „óriási osztriga”, amely madárként tudott repülni.

Méghozzá saját erejéből, saját beépített intelligenciája irányításával.

Ez a megfigyelés a csészealj középpontjára terelte a figyelmemet.

Úgy véltem, hogy a funkciók megoszlását már egészen jól meg tudom érteni.

A mennyezeti spirál nyilvánvalóan valamiféle energiaátalakítóként szolgált, a függőleges sugár különféle célokat szolgáló meghajtóként, míg a gömb „agyként” és parancsnoki központként működött.

Tekintetemet a gömbre irányítottam, amelyben megszámlálhatatlanul sok apró szikra és minden elképzelhető színű és erősségű, örvénylő „köd” volt látható, és megpróbáltam értelmet találni bennük.

Még alaposabban szemügyre véve rengeteg még finomabb fényfoltot, egymást keresztező vonalat, sőt néhány fantasztikusan bonyolult, rácsszerű szerkezetet is felfedeztem, mintha rendkívül vékony drótokból álltak volna.

A fehér fényekre összpontosítottam, hogy ezúttal kizárólag azokat figyeljem, semmi mást.

Mivel a műszerfalon a földi helyi időt fehér színnel jelezték, abban reménykedtem, hogy a gömb fehér szikrái valamilyen más helyi tényezőt mutatnak, például a teret.

Igen, a teret – ez az!

Fehér szikrák a csillagok számára, akár egy háromdimenziós „űratlaszban”, amelyet navigációra használnak, és amelyen az űrhajó helyzetét is valamilyen módon jelezni kell.

A mindenit, valóban ez volt!

Megerőltettem a szememet, és ekkor a középpont közelében négy-öt apró fénypontból álló csoportot tudtam kivenni.

Egyikük sokkal nagyobb volt a többinél.

Nyilvánvalóan a Naprendszerünk belső bolygóit és a Napot láttam.

Sikerült további öt, távolabb elhelyezkedő fénypontot is megkülönböztetnem, nagy valószínűséggel a külső bolygókat.

Nos, teljesen biztos azért nem voltam benne, de szinte bizonyosan így kellett lennie!

Ezután, amikor még közelebb léptem, és önkéntelenül megfogtam a középső oszlop körül húzódó védőkorlátot, valami különös történt.

Olyan volt, mintha a szemem teleszkópszerűen „ráközelítene” a látványra, és a gömb közepe hatalmas méretűre növekedett volna.

Végül már úgy tűnt, mintha a Föld bolygót nézném a világűrből, nagyon nagy távolságból.

A kontinensek körvonalai kétséget kizáróan felismerhetők voltak, de a látvány túlságosan tiszta volt ahhoz, hogy megfeleljen a valóságnak.

Valamiféle „modellnek” kellett lennie, talán az aktuális helyzetek ábrázolására.

Elengedtem a védőkorlátot, és a látvány visszatért korábbi állapotába.

Amikor ismét megfogtam a korlátot, újra úgy éreztem, mintha ráközelítenék a képre.

Tehát az érintésem váltotta ki ezt a hatást, talán azáltal, hogy valamilyen, a gömbbel összekapcsolt érzékszerveken túli észlelési áramkör működésbe lépett.

Néhányszor megismételtem a műveletet, és felváltva szemléltem a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars „modelljeit”.

Még néhány aszteroida jelölését is fel tudtam ismerni.

Felfedezésem diadalittassá tett!

Ezután hozzáfogtam a sárga fénypontok vizsgálatához.

Úgy véltem, hogy azok annak a másik dimenziónak az égitestjeit ábrázolják, amelyből a korong feltehetően származott.

Ezekben a sárga szikrákban azonban sem közelről, sem a normál látószögből nem tudtam semmiféle értelmet találni.

Talán az egész egy teljesen más síkon zajlott, és nem is arra tervezték, hogy a két rendszer középpontjait valamilyen módon egymáshoz lehessen viszonyítani.

Ezután áttértem a más színű fénypontokra, de fogalmam sem volt, milyen térbeli vagy nem térbeli viszonyokat ábrázolhattak.

Örvénylő és mozdulatlan ködfoltokat láttam.

Talán különféle mágneses áramlatokat, kozmikus sugárzásokat vagy ottani „időjárási viszonyokat”, energiaeloszlásokat, erőtereket, esetleg még pszichikai adottságokat is ábrázoltak.

Vagy teljesen más tényezőkről volt szó, amelyekről semmit sem tudtam.

Aztán ott voltak még a különféle vonalak, amelyek zavarba ejtő és elvont mintázatokat alkottak, és állandó változásban voltak.

Továbbá a nagy számban előforduló hajszálvékony rácsok, amelyek elképesztően összetett szerkezeteket formáltak.

Mindez talán a repülő objektum „idegkötegei” közötti kölcsönhatásokra vonatkozott.

Ki tudja?

Így végül egyelőre felhagytam az ebbe az irányba vezető töprengéseimmel.

Becslésem szerint körülbelül egy óra telt el ezekkel a vizsgálódásokkal, és meglehetősen elégedett voltam szinte teljesen önálló felfedezéseimmel.

Biztos voltam benne, hogy mozgalmasabb körülmények között további megállapításokat is tehetnék, például a levegőben történő navigációval és manőverezéssel kapcsolatban, ha a korong magával vinne egy útra.

A magam részéről most már mindenesetre készen álltam egy ilyen kalandra.

Rövid cigarettaszünetet tartottam odakint, amelynek során megpróbáltam telepatikus úton közölni a csészealj agyával, hogy szeretnék repülni, és készen is állok rá.

Nem kételkedtem abban, hogy egész idő alatt megfigyeltek, és minden mozdulatomat értékelték, bár a gömb továbbra is passzív telepatikus hallgatásba burkolózott.

A kint tartott szünet után ismét bementem, és várakozva megálltam...

Legnagyobb örömömre a fényhajó reagált, és „életre kelt”.

Pontosan úgy, mint az első alkalommal, amikor pánikszerűen elmenekültem, a mennyezeti spirál működésbe lépett, és egyre erősebb fénnyel izzani és pulzálni kezdett.

Ezután megindult a lefelé irányuló áramlás a középső oszlopban, és a gömb belsejében néhány fénymintázat megváltozott.

Feltételeztem, hogy készen állunk a felszállásra.

És egy enyhe lökéssel felemelkedtünk!

Körülbelül száz láb magasságban lebegő helyzetbe kerültünk, amint azt a fák csúcsaiból láttam, amelyeket az egyik hajóablakon keresztül figyeltem.

Meglepetésemre tisztán felismertem a fákat, mintha odakint enyhe szürkület lett volna, azzal a különbséggel, hogy minden narancssárga színben jelent meg.

Valószínűleg a hajóablakok üvegében infravörös látóberendezés működött, mégpedig egy nagy teljesítményű erősítővel együtt.

A hajó narancssárga ragyogása ugyanis nem lehetett az oka a táj ilyen erős megvilágításának.

Újabb lassú emelkedés következett, majd nagyobb magasságban ismét várakozó, lebegő helyzetbe kerültünk.

A belső világítás ekkor már jelentősen halványabb volt.

Leültem az egyik ívelt padra, hogy kiláthassak az alsó hajóablakon.

Tisztán felismertem az alattunk lévő dolgokat, beleértve a telkemen álló kerti kunyhót és a kilátóteraszt is, noha odalent koromsötétnek kellett lennie.

Amikor előrehajoltam, hogy még átfogóbb kilátásom legyen, automatikusan megkapaszkodtam a körbefutó védőkorlátban.

Ez újabb meglepetést okozott.

Olyan volt, mintha ismét „ráközelítenék” az alattam elterülő tájra!

A korlát érintése bizonyára ezt a hatást válthatta ki – most már tetszésem szerint különböző mértékben tudtam felnagyítva látni a dolgokat, ahogyan azt további kísérletezéssel megállapítottam.

Fantasztikus, egyszerűen nagyszerű!

Nem csoda, hogy a korong még a sötétségben is látni tudott engem, méghozzá rendkívül pontosan.

A falban lévő ablakokon keresztül a helyemről mérföldekre elnyúló, narancssárgának látszó tájat figyelhettem meg, amelyben itt-ott emberi lakóhelyek elszórt fényei tűntek fel. A látóhatár fölött azonban fekete volt az ég.

Felnéztem a mennyezet kupoláján keresztül. A hatalmas, csillagokkal teleszórt égboltot láttam, valamint néhány elszórt, narancssárga felhőt.

Az egyes ablakokon keresztül feltűnően nagy látószögben lehetett kilátni, és a látómezők az ablakok széleinél még át is fedték egymást.

Így valójában minden irányban teljesen akadálytalan kilátásom volt. Csak az volt a kár, hogy nem rendelkeztem öt szemmel, amelyekkel egyidejűleg mind az öt ablakon keresztül nézhettem volna.

Fogadni mertem volna, hogy a gömb ezt a mutatványt a legnagyobb könnyedséggel képes végrehajtani.

Milyen csodálatos élmény volt ebben a helyiségben tartózkodni repülés közben!

Amikor megkezdtük a táj fölötti repülést, a mozgás lágy és minden erőlködéstől mentes volt, ráadásul teljesen hangtalan.

A belső hőmérséklet és a légnyomás számomra normális volt.

Teljes mértékben élveztem a repülést, még az időközben megkezdődő gyorsabb manővereket is.

Valamiféle gravitációkiegyenlítő berendezésnek kellett működnie, mert a gyors gyorsulások és hirtelen fordulatok hatásait alig éreztem.

Természetesen egyik manőver sem közelítette meg azokat a nyaktörő ugrásokat, amelyeket korábban UFO-knál megfigyeltem, de számomra ez a repülés sokkalta gyorsabb és hirtelen mozdulatokban gazdagabb volt minden korábbi, hagyományos sugárhajtású repülőgéppel megtett utamnál.

Nem is csoda, hiszen ott volt még a „gömb” is!

Éppen Toronto fölött repültünk, feltehetően valamivel több mint tízezer láb magasságban. Ekkor éles fordulatot hajtottunk végre, majd ezer láb magasságig ereszkedtünk.

Ott rövid ideig lebegtünk egy fontos útkereszteződés fölött.

Különös módon éreztem, hogy valaki felnéz ránk.

Hasznos nagyítóberendezésem tévedhetetlenül látómezőmbe hozott egy női személyt, aki az utcán állt, és felfelé fordított arcán a legnagyobb megdöbbenés tükröződött.

Az arca valahonnan még ismerősnek is tűnt, további vizsgálódásomat azonban félbeszakította, hogy a fényhajó ismét magasabbra emelkedett, és továbbindult.

Rápillantottam az órámra.

Hiába, mert már nem járt.

Úgy becsültem, körülbelül hajnali fél kettő lehetett.

Amikor időnként a műszerfalra pillantottam, észrevettem két gyorsan változó narancssárga fénypontcsoportot.

Áhá! Ezek bizonyára a magasság és a sebesség kijelzői voltak.

Nagyon praktikus, de hol voltak a navigációs térképek?

Talán valamilyen elrendezésben rejtőztek a sűrűn teleszórt gömb színes pontjai között?

Mi lenne, ha a narancssárga jelöléseket vizsgálnám?

Egy-két kísérlet után sikerült a narancssárga szikrák és mintázatok többségét elkülönítenem a szelektív látás segítségével.

És ott volt, ahogyan vártam!

Egy légifelvételhez hasonló, narancssárga színű térkép az alattam elterülő vidékről, rajta egy világosabb narancssárga folttal, amely a térkép fölött mozgott, és így a helyzetünket jelezte.

Megpróbáltam a térképet felnagyítani, majd ismét lekicsinyíteni, míg végül a fél kontinenst ábrázoló képet láthattam.

A világosabb narancssárga folt még mindig Toronto térségében volt, nyilvánvalóan az aktuális helyzetünket mutatva.

Megkerestem New York városát a térképen, és egy pillanatra arra gondoltam, milyen kellemes lenne most a város fölött lebegni.

Ebben a pillanatban narancssárga pontok sora nyúlt ki gyorsan a hajó helyzetétől, áthidalva a Toronto és New York közötti távolságot.

Megszámoltam a pontokat.

Tíz volt belőlük a becslésem szerint négyszáz mérföldes távolságra.

Nos – gondoltam –, a csészealjnak igazán mulatságos módszere van arra, hogy megjelenítse és végrehajtsa a gondolatban javasolt útvonalamat.

„Köszönöm!” – mondtam magamban a kijelzőn megjelenő fénypontok elrendezésének.

Akár a gömb kis udvariassági gesztusa volt ez, hogy felvidítson, akár csupán valamilyen beépített automatikus funkció.

– Pontosan oda szeretnék menni – tettem hozzá, ezúttal hangosan.

És az ördögbe is, végül is kinek kellett itt döntenie: a csészealjnak vagy nekem?

Tény azonban, hogy a megfelelő irányba repültünk, amint az a felnagyított térképen mozgó helyzetjelzőből is látható volt.

Kevesebb mint tíz perc alatt értünk oda, ahogyan azt a műszerfal időjelzéséből kiszámíthattam.

Ez körülbelül ötször gyorsabb volt, mint egy utasszállító repülőgéppel, a sebességből azonban semmit sem éreztem.

Sebességünk jóval a hangsebesség fölött volt, és csodálkoztam, hogy az UFO-k nem idéznek elő hangrobbanást.

Időközben azt is felfedeztem, hogy pusztán az akaratommal irányítva, az ablakokon keresztüli infravörös megfigyelés mellett teljesen „normálisan” is láthatok.

Amikor New York már nagy távolságból felismerhetővé vált, „normál látást” kívántam, majd hol közelebb, hol távolabb nagyítottam, hogy mindenféle látványban gyönyörködhessek.

Micsoda elbűvölő látvány!

Sokkal izgalmasabb és fantasztikusabb volt annál, mintha az Empire State Building tetején álltam volna.

A Broadway valamennyi fénye, a Central Park sötét foltja, a 42. utcai mozik csillogó fényreklámjai!

Az utcákon a késői óra ellenére még mindig nagy volt a forgalom.

Úgy véltem, körülbelül húszezer láb magasságban lebegtünk, valószínűleg azért, hogy ne fedezzenek fel bennünket, és hogy elkerüljük a szokásos légi forgalmat is.

Amikor végre eleget gyönyörködtem a látványban, gyermeki elégedettséggel hátradőltem.

És most mi következzen New York után?

Talán a piramisok?

Ó, igen, nagyszerű ötlet!

Lelkesedéssel töltött el, ugyanakkor csodálkoztam, hogyan jutott eszembe.

Vajon úgy sugallták nekem, mintha a saját gondolatom volna, vagy mégis belőlem származott, valamilyen felfoghatatlan okból?

Nos, mindegy.

Volt elég időm, hiszen szabadságon voltam. Miért ne indulhatnánk hát a piramisokhoz?

Nyilvánvalóan sikerült telepatikusan továbbítanom a kívánságomat.

Sok narancssárga fénypontból álló vonal húzódott New Yorktól Kairóig, a javasolt útvonalam látható vetületeként.

„Igen, igen – mondtam csendben magamnak –, most oda szeretnénk menni legközelebb. Bár nem tudom, miért, de mindenképpen induljunk!”

És az űrhajó engedelmeskedett!

Gyorsítani kezdett, és kelet felé, az Atlanti-óceán fölött magasabbra emelkedett.

Úgy képzeltem, körülbelül három órára lesz szükségünk ahhoz, hogy elérjük Egyiptomot.

Fél órával később odakint derengeni kezdett.

Most már kizárólag a „normál” látást használtam, és csodáltam a színek kavalkádját, a mély ibolyától a pasztellkékig és a finom rózsaszínig.

Csodálatos és megindító volt.

Legszívesebben le sem vettem volna a szememet erről a költői, festői napfelkeltéről, de a felkelő nap hamarosan ködös fehérré és kékké változtatta a színeket.

Felálltam, hogy kinyújtóztassam magam, járjak néhány lépést, és keressek valami ennivalót, „megigyak” néhány kockát és elszívjak egy cigarettát.

Később, amikor elmerültem az üres égbolt végtelenségének és az alattam elterülő, többnyire fehéres párának a látványában, bizonyára elszundítottam a padon.

Hirtelen azonban felébredtem, és azt láttam, hogy a korong már Egyiptom homokja fölött lebeg.

Néhány mérföldnyi távolságban ki tudtam venni egy várost, amelynek Kairónak kellett lennie, közvetlenül alattunk pedig ott volt a nagy piramis. Húszezer láb magasságból meglehetősen kicsinek látszott.

Helyi idő szerint pontosan délnek kellett lennie, mert a földön semmiféle árnyék nem látszott.

A csészealj függőleges középső oszlopa úgy helyezkedett el, hogy pontosan egy tengelyt alkotott a Nap és a piramis csúcsa között.

A napsugarak közvetlenül áthaladtak a középső oszlopon, ugyanakkor úgy tűnt, hogy benne egy energiaáramlat felfelé halad!

Nem lehetett tévedés: valamiféle világító, kékes áramlatról volt szó, amelyet a mennyezeti spirál elnyelt. A spirál pulzálva felizzott, mintha kortyonként szívná magába az áramlatot.

De mibe?

Erősen feltételeztem, hogy lennie kell valamilyen energiatárolónak, talán a falakban vagy a padlóban.

Lenéztem, és a padló méhsejt alakú mintázatai is világítottak, bár csak egészen halványan.

Talán ez volt a tárolóakkumulátor.

Miféle energiát vett fel magába az űrhajó?

És miért éppen egy piramisból, élettelen kövek halmazából?

Vajon szükség volt ehhez a napsugarakra is, talán valamiféle „polarizációs hatás” miatt?

A titokzatos energiafeltöltés körülbelül tizenöt percig tartott, majd abbamaradt.

Vagy a csészealj „teljesen feltöltődött”, vagy a Nap időközben annyira továbbhaladt, hogy emiatt ért véget a folyamat.

Mindenesetre most déli irányban folytatta útját.

És most mi lesz? – gondoltam, de semmi új nem jutott eszembe.

Jobb lesz, ha a hajó oda visz, ahová akar. Erős gyanúm volt ugyanis, hogy a piramisok meglátogatása valamiképpen mégiscsak az ő ötlete volt.

Belenéztem a gömbbe, de nem jelzett semmiféle tervezett útvonalat.

Rendkívül lassan repültünk a Nílus völgye fölött.

Szerettem volna tudni, hogy most kirándulóúton vagyunk-e, hogy nevezetességeket nézzünk meg, vagy csupán az időt próbáljuk agyonütni a csészealj következő „üzleti találkozójáig”.

Nos, nekem mindegy volt. Nem siettem, Egyiptomot pedig mindig is szerettem volna egyszer látni.

Így az ablakokon keresztül számos ókori nevezetességet figyelhettem meg kedvező látószögből és minden részletében.

Ezenkívül futólag bepillantást nyerhettem különféle településekre, sőt a Szuezi-csatorna övezetében lévő katonai létesítményekbe is.

Csodálkoztam, hogy az állandó készültségben lévő légierő miért nem fedezett még fel és nem tartóztatott fel bennünket, hiszen már legalább két órája Egyiptom fölött repültünk.

Tulajdonképpen lehetetlen lett volna észrevétlennek maradnunk, hacsak a hajó nem akart láthatatlan maradni, és nem rendelkezett olyan berendezéssel, amely láthatatlanná teszi a radar számára.

Irányt változtattunk a „Szentföld” felé.

Útközben egy pillanatra megpillantottam a Földközi-tengert, majd sivatag, lakott területek és egy-két város következett.

Megálltunk, és néhány percig a Holt-tenger közelében lebegtünk, később egy közeli város fölött, majd egy másik fölött, amely egy nagy tó közelében feküdt.

Használtam a nagyító látást, de ez nem sokat mondott nekem.

Lehetett Betlehem vagy Názáret is, de ebből a magasságból ebben a bibliai országban egyik település olyan volt, mint a másik.

Továbbhaladtunk egy terméketlen, sivatagos vidékre, majd leereszkedtünk a sok sziklás magaslat egyikére, egy poros út közelében.

Teljesen leszálltunk, és várakoztunk.

Hogy miért, azt nem tudtam.

Tíz perc elteltével már túlságosan untam, hogy csak a sivár, sziklákkal teleszórt tájat nézzem, amely a vakító napsütésben mintha megsült volna.

Felálltam, hogy kinyújtóztassam magam, és elhatároztam, hogy változatosságképpen ezt odakint teszem meg.

Működésbe hoztam az ajtónyitót, és lementem a rámpán, ezzel életemben először tettem lábamat bibliai földre.

Perzselő hőség csapott meg, mint egy kovácskalapács!

Egyszerűen hihetetlen volt, mintha egy olvasztókemencében lennék.

Elképzeltem, hogy egy órán belül meghalnék, ha itt rekednék.

Egy képtelen gondolat hasított belém: mi van, ha a csészealj nem is akar mást, mint itt kitenni engem, én pedig még olyan ostoba is voltam, hogy magamtól kiszálltam?

A szomjan halás rettenetes halálnem lenne, a dögevő keselyűkről nem is beszélve!

Körbejártam annak a kis fennsíknak a peremét, amelyen leszálltunk, és úgy terveztem, egy-két percen belül visszatérek.

Néhány mérföldnyire, az alattunk húzódó úton egy porfelhő vonta magára a figyelmemet.

Valószínűleg valamilyen őrült autóvezető lehetett.

Elhatároztam, hogy megvárom, amíg a jármű közelebb ér, hogy egyszer megnézzem, hogyan reagál egy leszállt UFO-ra.

Csakhogy végül nekem magamnak kellett reagálnom, méghozzá valami rendkívül meglepőre.

A porfelhőből páncélozott járművek oszlopa bontakozott ki, majd szétszóródva megálltak tőlünk körülbelül fél mérföldnyire.

Ezután ágyúikkal tüzet nyitottak ránk!

Ezek biztosan megőrültek – gondoltam, amikor láttam, hogy az első gránátok valamivel előttünk robbannak fel.

Éppen vissza akartam rohanni a csészealjba, amikor a lövedékek második sorozata a levegőben robbant fel, közvetlenül előttem, tőlem legfeljebb tízméternyire.

Tompa robbanásokat hallottam, a föld kissé megremegett, de lökéshullámok nem keletkeztek.

Normális körülmények között meg kellett volna halnom, ha gránátok ilyen közel robbannak fel előttem, de még csak meg sem sérültem, eltekintve attól, hogy átmenetileg megvakultam.

Ennek ellenére nem maradtam ott, hanem hanyatt-homlok visszarohantam az űrhajóba.

Odabent olyan forróság volt, hogy megsülhettem volna, de amint az ajtó bezárult mögöttem, a hőmérséklet meglepően gyorsan normalizálódott.

Na, ezt nevezem légkondicionálásnak – gondoltam.

És akkor még nem is beszéltünk arról az erőtér-rendszerről, amelyet a lövedékek hatástalanítására alkalmaztak.

Egy teljes, kupolaszerű védőernyőnek kellett lennie, hiszen a mezőnek minden olyan lövedékkel szemben hatásosnak kellett lennie, amely most körülöttünk robbant fel.

Az ágyúzás abbamaradt.

Körülöttünk semmit sem lehetett látni a felkavart, sűrű poron kívül.

A korong felszállt, és függőlegesen körülbelül ezer láb magasságba emelkedett.

Alattunk néhány nyitott harckocsifedelet láttam, amelyekből fejek kandikáltak ki, és felfelé néztek ránk.

Ráközelítettem az egyikre.

Az olajjal összekent arcon olyan döbbenet és hitetlenkedés tükröződött, hogy majdnem szétpukkadtam a nevetéstől!

Ezután még magasabbra emelkedtünk.

Már körülbelül tízezer láb magasságban voltunk, amikor az üldözők egy másik csoportjával találkoztunk.

Három elfogó vadászgépből álló kötelék jelent meg mögöttünk, oldalirányban. Megfordultak, majd szemből közeledtek felénk.

Ebben a pillanatban a korong hirtelen, szédítő emelkedésbe kezdett, amitől elállt a lélegzetem, és majdnem a padlóra nyomódtam.

Két füstcsíkot pillantottam meg, amelyek a támadó vezérgéptől indultak felénk. Miközben gyorsan még magasabbra emelkedtünk, a csíkok követtek bennünket.

Irányított rakéták! – állapítottam meg rémülten.

A repülőgépek mélyen alattunk száguldottak el.

Ezután két, valamiféle kék sugárból álló nyalábot láttam kilépni magából az űrhajóból, és a két lövedék jóval tőlünk távolabb felrobbant, anélkül hogy bárki megsérülhetett volna.

Elszáguldottunk, és eltűntünk a szemük elől, mielőtt a pilóták másodszor is felfedezhettek volna bennünket.

Megkönnyebbültem, de egyúttal kissé „tengeribetegnek” is éreztem magam.

Úgy tűnt, a testem nem képes elviselni ezt a sebességet és az akrobatikus repülési manővereket, annak ellenére sem, hogy kiegyenlítő erőteret alkalmaztak, amely valamelyest tompította a rám gyakorolt hatásokat.

Mindezek után meglehetősen kábult voltam.

Végül is nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy harckocsik és vadászrepülőgépek támadjanak meg – ráadásul ahhoz sem, hogy UFO-kban repüljek!

De legalább most már tudtam, miért érkeztünk a Közel-Keletre.

A korong a védelmi rendszerét akarta bemutatni, méghozzá – ami még drámaibbá tette az egészet – úgy, hogy maga provokálta ki a támadásokat.

Feltételeztem, hogy mind a harckocsik, mind a repülőgépek arabok voltak, és nyilvánvaló volt, hogy minden idegenre tüzet nyitnak, ami a területükön mozog.

Az erőtér tiszteletet parancsoló és lenyűgöző volt.

Egy kupola alakú védőernyőnek, amelyet legalább ötven lábnyira ki lehet vetíteni kifelé, óriási energiaráfordítást kell igényelnie.

És ott volt még a lézersugár, vagy bármi is volt az, amely a lövedékeket felrobbantotta.

Ennek a sugárnak a kékes színe meglehetősen hasonlított arra az energiaáramlatra, amellyel a korongot a piramis fölött feltöltötték.

Miután a fényhajó nyilvánvalóan teljesítette közel-keleti feladatait, másfelé vette az irányt.

A gömbbe pillantva sikerült felismernem a tervezett útvonalat.

Mélyen Ázsiába vezetett, egyenesen a Himalája szívébe.

Tibet felé tartottunk!

Ezt a térség általános domborzati viszonyai alapján feltételeztem, mert politikai határok, sőt nevek sem szerepeltek a „térképen”.

De az ég szerelmére, mit keresünk Tibetben?

Halványan emlékeztem rá, hogy Kínán belül található, bár kételkedtem benne, hogy kínaiakat vagy egyáltalán bárkit is látnék ezekben az ellenséges, hóval és jéggel borított hegyekben.

Mindezek ellenére élveztem a repülést, és tekintetemet szüntelenül az ablakokra szegeztem, különösen a padlóban lévőre.

Az alattunk elterülő táj rendkívül zord volt: sivatagok és terméketlen hegységek.

De ez volt az az útvonal, amelyet ősidők óta karavánok és hadseregek szoktak követni.

Miután néhány termékenyebb síkság fölött is elrepültünk, elértük a Himalája hóval borított csúcsainak vidékét.

Az emberi települések jelei teljesen eltűntek.

Most már nem túl magasan repültünk a fenséges hegycsúcsok fölött. Mögöttünk a Nap már alacsonyan járt, a völgyeket pedig mély sötétség borította.

Végül a hajó megkezdte a leszálláshoz való megközelítést.

Semmi figyelemre méltót nem lehetett látni alattunk, csupán zord hegységet és hatalmas hótömegeket.

A Nap már közvetlenül a látóhatár fölött állt, amikor ereszkedni kezdtünk.

Komor félhomályban szálltunk le, jóval a hegygerincek alatt.

Nyilvánvalóan egy sziklapárkányra ereszkedtünk, amely a magasan előttünk emelkedő hegy körül húzódott.

Ezer lábnyira egy másik zord hegyvonulat rajzolódott ki, csúcsait részben felhők takarták.

Előttünk feneketlen szakadék tátongott.

A lehető legteljesebb elhagyatottság!

Telt az idő, és odakint percről percre sötétebb lett.

Mire vártunk?

De ezt hamarosan megtudtam.

A kanyar mögül egy különös „menet” tűnt elő.

Körülbelül tíz, fáklyát hordozó emberi alakból álló sor volt, akik téli prémruhájukban egyenesen felénk tartottak.

És ekkor következett a nagy meglepetés.

Amikor a csoport körülbelül húsz lábnyira megállt előttünk, és díszőrséghez hasonlóan félkörben felsorakozott, az űrhajó ajtaja kinyílt, a rámpa pedig leereszkedett.

Egy fáklya nélküli személy bedugta a fejét a bejáraton és egy köteg prémruhát dobott a lábam elé.

Úgy nézett ki, mint egy tibeti szerzetes, ahogyan egyébként a többiek is.

Mozdulatokkal értésemre adta, hogy vegyem fel a ruhákat, majd jelezte, hogy kövessem.

Az ördögbe!

Foglyul ejtettek volna, vagy ez a földönkívüliek egyik támaszpontja volt, vagy mi más?

Nyilvánvalóan az egész, a leszállás és a fogadtatás is előre meg volt tervezve, és nem volt más választásom, mint követni az utasításokat.

Felvettem a prémruhát, valamint a sapkát és a csizmát is.

Enyhe izgalom kezdett feltámadni bennem, hiszen ez hihetetlen, elsőrangú kaland volt, és arany lehetőség arra, hogy alaposan kifaggassam a szerzeteseket mindarról, amit erről az UFO-rejtélyről tudnak.

Így hát követtem a szerzetes intését, és kiléptem, miközben olyan érzésem támadt, mintha egy mélyhűtőbe lépnék be.

Magasan fölöttünk vadul süvített a vihar, maga előtt kergetve egy csomó széttépázott felhőt, amelyek félig eltakarták a völgyet.

Nem éppen kellemes tartózkodási hely – gondoltam.

Széllökések csaptak az arcunkba, és majdnem eloltották a fáklyákat, amikor lassan elindultunk lefelé a sziklapárkány mentén.

A kanyarban visszanéztem.

A korong most mozdulatlanul állt, halványan izzott, a rámpát behúzták, az ajtó pedig bezárult.

Miután néhány percig haladtunk a kanyargó és egyre szűkülő ösvényen, beléptünk egy alagútba, amely végül a hegy belsejében lévő, fáklyákkal megvilágított nagy terembe vezetett.

Olyan érzésem volt, mintha valamiféle föld alatti tibeti kolostorban lennék.

Arra utasítottak, hogy vegyem le a prémruhát, és helyette öltsek magamra egy szürke szerzetesi csuhát.

Ezután egy tibetinek tűnő, sárga köntöst viselő szerzetes ünnepélyesen, de némán üdvözölt.

Felvezetett egy kőlépcsőn, majd egy régi kapun keresztül egy másik helyiségbe jutottunk.

Ez gyertyákkal megvilágított gyülekezőhelynek tűnt.

Ott tizenkét szerzetes ült különböző színű köntösben, lótuszülésben a fapadlón.

Félkörben helyezkedtek el, előttük egy emelvénnyel, amelyen egy üres szék állt.

Ezzel szemben, egy második széken egy nagyon idős férfi ült.

Különös módon a csoportban a keleti származásúakon kívül sok fehér és fekete ember is volt.

Tehát nem éppen tipikus tibeti kolostori jelenet tárult elém.

Az üres székhez vezettek, kísérőm pedig intett, hogy maradjak csendben.

Vártam, hogy valaki megszólaljon, de a csendet semmi sem törte meg, eltekintve némi mormolástól, amely imádságra emlékeztetett.

Senki sem szentelt nekem különösebb figyelmet, mégis hátborzongató érzésem támadt, hogy alaposan, minden porcikámban tanulmányoznak.

Ez a teljes csendben zajló folyamat órákig tartott.

Végül a velem szemben ülő idős szerzetes felállt, meleg mosollyal bólintott felém, majd kiment. A többiek követték.

Egyedül hagytak, és ez valószínűleg újabb egy órán át tartott.

Különös módon békésnek és türelmesnek éreztem magam, szinte olyan volt, mint a tengerparti „ellazulás”.

Ráadásul tudtam, hogy semmi más dolgom nincs, mint várni.

Nos, nem is volt semmi sürgős.

Egy fiatal szerzetes lépett be, és egy tálcát helyezett mellém, rajta forró teával, süteménnyel és szárított fügével.

Amikor megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni, csak megrázta a fejét.

Így hát megvontam a vállamat, és ettem.

Ezután visszatért a kísérőm, és folyosók labirintusán keresztül egy nagy, boltozatos csarnokba vezetett.

A terem tele volt legalább száz, mindenféle rasszhoz és bőrszínhez tartozó szerzetessel, akik tompa aranyszínű köntöst viseltek.

Mindannyian lótuszülésben ültek a fapadlón, rengeteg égő gyertya és füstölőpálca között, úgyhogy a levegőt szinte lehetetlen volt belélegezni.

Ismét egy emelvényre helyeztek, a két üres szék egyikére.

Nem sokkal később gong szólalt meg, és az előző gyülekezőteremből ismert, nagyon idős szerzetes ünnepélyesen belépett, majd elfoglalta a másik széket.

Feltételeztem, hogy ő ennek a tibeti kolostornak a „nagylámája”, amelyet többnyire teljesen nem tibeti kinézetű szerzetesek töltöttek meg.

Hogyan kerültek mindannyian ide, és mit csináltak ebben a számukra teljesen szokatlan környezetben?

Most éneklés kezdődött, amely betöltötte a templomot.

A lassú, ünnepélyes ritmust időnként csörgő hangja és gongütés szakította meg.

Mindez nagyon kellemes módon órákon át folytatódott.

Egy idő után úgy éreztem, mintha testileg felemelnének a levegőbe, és mintha kívül-belül gyengéden megmosnának.

Kellemes, bizsergető érzés volt.

Később még egy önmagában lehetetlen eseményt is láttam, talán valamilyen enyhe hallucináció következtében.

A láma teste lassan felemelkedett a levegőbe és ott maradt lebegve, látszólag mindenféle külső támasz nélkül.

Eközben a templom egyik fala eltűnt, és szabaddá vált a kilátás egy narancssárgán izzó fényhajóra, amely a nyitott szakadék fölött lebegett.

Borzongás futott végig rajtam, amikor hirtelen azt képzeltem, hogy teljesen a szabadban vagyok, egy keskeny teraszon állok, és az előttem a levegőben lebegő hajót, valamint a völgyet nézem.

Nem tudtam, hogyan és mikor kerültem ide, és a védelmet nyújtó prémruha nélkül dermesztő hidegnek kellett lennie.

A nagyláma mellettem állt, ugyancsak könnyű öltözetben, de nyilvánvalóan egyáltalán nem fázott.

Felemelt karokkal egy hóval borított hegycsúcs felé nézett, amely vakító narancssárga fényben izzott fel, amikor elérték a felkelő Nap első sugarai.

A láma mellett álló szerzetes belefújt egy fantasztikusan hosszú, fából készült kürtbe, és ennek rendkívül különös hangja még jó ideig visszhangzott.

A nagyláma arra késztetett, hogy kövessem egy keskeny kapun át, amely visszavezetett bennünket a boltozatos templomba.

A helyiség üres és tiszta volt.

Ott a láma áldó mozdulattal megérintette a fejemet, majd távozott.

Egyedül maradtam, és megpróbáltam megfejteni ezeknek a titokzatos tibeti eseményeknek az értelmét.

Csodálkoztam azon, hogy egyáltalán semmi sem hangzott el szóban, de úgy tűnt, itt a tettek fontosabbak ezer szónál.

És valami csodálatosnak kellett történnie velem.

Szokatlanul erősnek és vibrálónak éreztem magam.

Egész lényem mintha a létezés magasabb állapotába került volna, amelyet szavakkal egyáltalán nem tudok leírni.

Belépett a lámakísérőm, és visszavitt az első helyiségbe, ahol ismét fel kellett vennem a nehéz ruházatot.

Egy ugyancsak vastagon felöltözött szerzetesekből álló csoport visszakísért a kanyargós ösvényen, a sziklapárkány mentén a várakozó űrhajóhoz.

Egy szerzetes felkísért a rámpán, majd megvárta, hogy visszavehesse a prémruhát.

Ezután a szerzetesek egyesével, egymás után visszaindultak az ösvényen, anélkül, hogy akár egyszer is hátrafordultak volna.

A hajó az első reggeli fényben a hegycsúcsok fölé emelkedett.

Odalent semmiféle jelét nem lehetett látni szerzetesi kolostornak, még csak valamilyen helyre vezető bejárat nyomát sem.

A gömb alapján ítélve most visszafelé tartottunk, Afrikán keresztül Dél-Amerikába, a nyugati partvidék térségébe.

Valószínűleg Perunak kellett lennie.

Újabb küldetés, talán egy újabb rejtély számomra?

A Dél-Amerikába tartó repülés körülbelül öt órát vett igénybe, de számomra nem tűnt hosszúnak, és unalmasnak sem.

Ázsia és Afrika elsuhanó tájait úgy figyeltem, mintha útifilmet néznék, valahányszor a felhők nem akadályozták a kilátást.

Később kénytelen voltam az infravörös látást választani, mert odalent egyre sötétebb lett, hiszen a Föld éjszakai oldala felé siettünk, magunk mögött hagyva a felkelő Napot és vele együtt a nappali világosságot.

Feltételeztem, hogy magának a korongnak nincs szüksége látásra a navigációhoz, eltekintve talán a kezdeti tájékozódástól.

Inkább különféle jelzések mentén repülhetett, amelyek sajátos tulajdonságokat sugároztak ki, és amelyeket a hajó ki tudott értékelni, ahogyan annak a piramisok és a kolostor esetében is történnie kellett.

Dél-Amerika szárazföldje fölött körülbelül ötezer láb magasságra ereszkedtünk, és azt is észrevettem, hogy lassulunk.

Úgy tűnt számomra, hogy a csészealj anyaga megszilárdult formájában ugyanazoknak a súrlódás okozta korlátozásoknak van alávetve, mint a hagyományos repülőgépek.

Ugyanez vonatkozhatott a manőverezőképességre is, amelyet amúgy is csökkentettek, tekintettel arra, hogy a testem mennyit képes elviselni.

Hiszen az egyetlen ok, amiért az űrhajó szilárd és nem „éteri” állapotban repült, csakis én magam lehettem.

Talán a testem nem volt alkalmas egy másik dimenzióba történő utazásra – legalábbis egyelőre még nem.

Amikor Dél-Amerikához közeledtünk, a Nap nyugaton emelkedett a látóhatár fölé.

Ez bizony igazán különös nap volt számomra, amikor még a Nap is rossz irányba haladt!

Az Amazonas vidékének trópusi esőerdei áthatolhatatlan sűrűségükkel minden kilátást elzártak a talajra.

Amikor elértük az Andok hegyvonulatát, egyre magasabbra emelkedtünk.

Először még növényzettel borított hegyoldalak fölött repültünk, majd csupasz, sziklás hegygerincek fölött, egyenesen a lenyugvó Nap felé.

Egy magas fennsíkon megpillantottam a Titicaca-tavat, majd az ősi inka kultúra néhány maradványát.

Hamarosan Machu Picchu csodálatos romjai kerültek a látómezőmbe, de továbbhaladtunk, és végül körülbelül ötezer láb magasságban köröztünk a sötétségbe merülő hegyek fölött, mint egy repülőgép, amely leszállási engedélyre vár.

Már a hetedik kört tettük meg a mostanra teljesen sötét táj fölött, amikor hatalmas zöld fénykitörés riasztott fel, amely alulról ért el bennünket.

Zöld fény? Alulról?

Ez meglehetősen különös volt.

Ebben a pillanatban a csészealj középső tengelye kékeszöld energiaáramlásban kezdett világítani, és ugyanígy, egyre erősebben, a mennyezeti spirál is.

Ekkor újabb zöld villanás ért bennünket alulról, de más irányból. Aztán még egy, ismét máshonnan.

Összesen hét fényvillanás néhány percen belül, különböző helyekről, szabálytalan időközökben és eltérő erősséggel.

Aztán mindennek vége lett.

Zöldes köd burkolt be bennünket, amelyben fényvillanások ugráltak át, mint nagyfeszültségű elektromos kisülések esetén.

Nyilvánvalóan a középső oszlop mindezt „felszívta”, majd továbbadta a mennyezeti spirálnak, amely azt ismét átalakította, és a csészealj akkumulátoraiba vezette.

Ez a folyamat még legalább tíz percig tartott, amíg a zöld köd utolsó maradványa is eltűnt.

Odakint minden sötét volt, és egyébként normálisnak látszott.

Távolról bizonyára olyan lehetett, mint egy átvonuló elektromos vihar.

Nekem azonban az volt az érzésem, hogy mindezt a csészealj szándékosan hajtotta végre, vagy szándékosan irányították felénk alulról.

De ki, és mivel?

Mindenesetre meglehetősen biztos voltam benne, hogy ennek az energiafajtának a tárolása volt az oka annak, hogy idejöttünk.

Napnyugta utáni érkezésünk időpontja és az, hogy hosszabb ideig köröztünk, fontos tényezők lehettek ennek az „energiabombázásnak” a kiváltásában.

Ráadásul ez az eset újabb titokzatos rejtélyt jelentett a rejtélyek már amúgy is tekintélyes sorában.

A küldetésünk itt nyilvánvalóan teljesült, és a csészealj felkészült a továbbrepülésre.

A gömb kijelzőjéből arra következtettem, hogy az útvonal az Egyesült Államok nyugati partvidékére vezet, valahová Észak-Kaliforniába.

Körülbelül kétórás repülés, és ezúttal már közelebb az otthonomhoz.

Amikor Kaliforniához közeledtünk, a nyugati látóhatáron a sötétség fokozatosan ismét világosodni kezdett, és újra megjelent a Nap!

Kétségtelenül fordított napnyugta volt, az időzónákon való gyors áthaladásunk következtében.

Az első űrhajósoknak, akik megkerülték bolygónkat, hasonló különösségeket kellett látniuk.

Úti célunk közelében azonban a Nap ismét lenyugodott, és ezúttal véglegesen.

Hamarosan besötétedett.

A hajó megállította repülését, alacsonyabbra ereszkedett, és körülbelül háromezer láb magasságban lebegni kezdett egy hegy fölött, amely uralta a környező, viszonylag sík tájat.

Legalábbis így tűnt számomra az infravörös látás segítségével, amelyet a sötétség miatt most használnom kellett.

Azt hiszem, a Mount Shasta fölött voltunk, vagy egy másik, magányosan álló hegy fölött, ezen a több száz mérföld kiterjedésű, sík vidéken.

Legalábbis ezt mutatták későbbi térképes vizsgálódásaim, amelyeket a gömb kijelzőjéről megmaradt emlékeim alapján végeztem.

Ekkor a mennyezeti spirál izzani kezdett, és a középső sugárral együtt pulzált.

Az volt az érzésem, hogy a fényhajó odalent valaminek vagy valakinek jelzést ad, ahogyan velem is különböző alkalmakkor tette.

Mintha csak jeladásra történt volna, a hegyoldalon három tábortűz fénye gyulladt fel egymás után, egymástól legalább fél mérföldnyi távolságra, úgy, hogy egy háromszög csúcsait alkották.

Biztos voltam benne, hogy ez nem lehet véletlen.

Jelzés volt, válasz!

A nagyító látás segítségével észrevettem valamit, ami emberi alakoknak látszott minden egyes tűz körül.

Többségük papi öltözetet viselt.

Ebben azonban nem voltam egészen biztos, ahogyan más részletekben sem, mert a hajó most kissé elmozdult, pontosan a háromszög középpontja fölé, amely egybeesett a hegycsúccsal.

Fényét narancssárgáról zöldeskékre változtatta, ami akadályozta a tisztább látást.

Ezután hatalmas, vakító zöldeskék energiaáramlat kezdett nagy erővel lefelé áramlani a középső oszlopon keresztül.

Arra gondoltam, hogy kívülről úgy nézhetett ki, mint egy három láb átmérőjű óriási reflektor fénynyalábja.

Energiaáramlat, amely elérte a Mount Shastát, és „feltöltötte” azt.

A hihetetlenül erős energiaáramlás körülbelül harminc másodpercig tartott, majd hirtelen megszűnt.

Amikor egy-két perc múlva ismét felemeltem a tekintetemet, odakint minden újra teljesen normális volt.

Semmi mást nem lehetett látni, csak a három tábortüzet az éjszakai sötétségben.

Újabb feladat teljesült, és a korong ismét elindult.

A gömb kijelzője Toronto északi térsége felé mutatott.

Egy órával később megpillantottam Toronto CN-tornyát, és hamarosan már Huntsville környékén voltunk, ahol leereszkedtünk a telkem közelében lévő erdők fölé.

Ugyanazon a helyen szálltunk le, ahonnan az előző éjfélkor felszálltunk.

Az ajtó kinyílt, és a rámpa leereszkedett.

Nyilvánvalóan arra kértek, hogy szálljak ki.

Első UFO-utazásom véget ért.

Felfoghatatlan és lenyűgöző volt!

Bizonyos értelemben tanultam is belőle, mert most már legalább egy kicsit tájékozottabb voltam az UFO-rejtéllyel kapcsolatban.

Lényegében azonban semmit sem tudtam.

Mégis éreztem, hogy további dolgokat fogok megtudni, és ez az utazás csupán halvány ízelítője volt annak, ami hamarosan következik.

Ezekkel a búcsúgondolatokkal léptem ki a hűvös, sötét muskoka-i éjszakába.

Ismét hazai földön voltam.

Jól éreztem magam mindazon távoli helyek és élmények után, de ugyanakkor szomorú is voltam, hogy a kaland véget ért.

A tisztás szélén megálltam, és figyeltem, ahogy az űrhajó körülbelül harminc láb magasságba emelkedik a föld fölé, majd lassan eltűnik ebből a dimenzióból.

Reménykedve úgy értelmeztem ezt, mint arra utaló jelet, hogy a következő utazásom éppen abba a másik dimenzióba fog vezetni...

 

2. FEJEZET

Repülés egy kettőscsillag-rendszerhez

Azon az éjszakán, amikor visszatértem az első UFO-repülésemről, nem éreztem szükségét az alvásnak.

Bár az egész napos utazás elfárasztott, teljesen éber voltam.

Miután az űrhajó elrepült, és átlépett a másik dimenzióba, lassan visszasétáltam a telkemre.

Szerettem volna tudni, hány óra lehet.

Bekapcsoltam az autórádiómat, és hamarosan sikerült elérnem egy éjjel-nappal működő rádióállomás időjelzését.

Hajnali 2 óra 45 perc volt.

Eszerint huszonhét órát voltam távol.

Beállítottam az órámat, amely – ahogy láttam – most ismét járt.

Csodálkoztam kissé rendellenessé vált időérzékelésemen.

Sok más dolog sem volt még világos számomra.

Szerettem volna többet tudni a repülési sebességekről, a repülési magasságokról, a pontos útvonalakról, a korong működésének módjáról, a meghajtásáról, a különféle energiaformákról, végül pedig mindenekelőtt a szándékairól és a céljáról.

Más szóval a teljes igazságot akartam tudni, és magyarázatokra, vagy legalább szóbeli kommunikációra vágytam.

Ez bizonyára emberileg érthető hozzáállás, hiszen valóban nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok-e felfogni mindezeket az idegenszerű dolgokat.

A szavak nélküli kommunikációt, az űrhajó nem gépi jellegű berendezéseit, nem kézi vezérlési módját és az interdimenzionális utazásnak azt a fajtáját, amely számunkra, földi emberek számára ismeretlen.

Mégis valahogyan az a sejtésem támadt, hogy ebben a kibontakozó történetben a jövőben szerepet fogok játszani.

Ezt pedig úgy érhetem el, ha valamiképpen sikerül normális értelmemet magasabb tudatszintre emelnem.

Talán részben ez volt a tibeti utazás célja is.

Hogy az érzékszerveken túli észlelésre való képességemet olyan szintre emeljék, amely lehetővé teszi számomra, hogy folyamatos szellemi kapcsolatban maradjak a hajó intelligenciájával.

És továbbmenve: mi a helyzet a remélt interdimenzionális utazásom előfeltételeivel?

Ez bizonyára mindenféle drasztikus változást követelne meg a „rezgési állapotomban”, valamint testem biológiai-kémiai felépítésében.

Talán Tibetben ezen is dolgoztak.

Ki tudja?

Mindössze annyit tudtam abban a pillanatban, hogy többet fogok látni és többet fogok tudni, amikor eljön az ideje, és készen állok rá.

A következő nap eljött és elmúlt, és már csak homályosan emlékszem rá. Nagyon meleg volt, a napot a strandon, az éjszakát pedig a tábortüzemnél töltöttem, még mindig az élményeim feldolgozásával foglalkozva. Fokozatosan ismét „normálissá” váltam.

A következő szombat éjszakáján kissé nyugtalannak éreztem magam. Még az éjszakai őrködésemet is megszakítottam, és helyette elmentem egy üdülőszállodába, ahol egész éjszaka vadul és felszabadultan táncoltam.

Aztán eljött a vasárnap, 1975. augusztus 3-a. Ellazultnak, nyugodtnak és tökéletesen kipihentnek éreztem magam, ugyanakkor enyhe izgalmat is éreztem magamban, mintha valamiféle „kozmikus hívás” lett volna. Úgy gondoltam, most már minden további nélkül készen állok arra, hogy belevágjak egy újabb UFO-kalandba.

Alkonyatkor leültem a „mágikus helyemre”, nyugodtan és álmodozva. A várakozás érzése percről percre erősödött bennem. Tudatában voltam annak, hogy belülről készen állok, és azt is sejtettem, hogy most jött el az ideje.

Este tíz óra volt. Visszamentem a hétvégi telkemre, ettem valamit, és bezártam a kunyhót. Most már azt is tudtam, hogy hosszabb ideig nem fogok visszatérni, ezért elhatároztam, hogy az órámat és az autókulcsomat egy rejtekhelyen hagyom.

Ezután átmentem a „senki földjére”, és ismét leültem egy fatönkre a tisztás közelében.

Csak vártam – most már belül teljesen biztosan tudva, hogy újabb élmény áll előttem.

Az éjszaka gyönyörű volt, kitűnően éreztem magam, és annyira készen álltam, amennyire csak lehetséges.

Körülbelül húsz perc telt el, amikor hirtelen az a benyomásom támadt, hogy az UFO megérkezett a tisztásra.

Tekintetemet a sötétségbe fúrtam. Egy percen belül alig észrevehető derengés jelent meg, amely fokozatosan erősödött – diadalmaskodtam!

Az érkezés előérzete helyesnek bizonyult, és ezt bizonyára érzékszerveken túli észleléssel fedeztem fel.

Mindezek után ez egy kezdőtől egyáltalán nem volt rossz!

A fényhajó most teljesen materializálódott, és a szokásos módon leereszkedett a sziklás talajra. Ezután kinyílt az ajtó, és leereszkedett a rámpa.

Felálltam, és lelkesen a fedélzetre léptem, egy újabb izgalmas kaland reményében.

Körülnéztem odabent. Semmi sem változott. Az ajtó bezárult mögöttem, az izzó mennyezeti spirál lassan pulzált. Nyilvánvalóan készen álltunk a felszállásra, ami nagy örömmel töltött el.

Jókedvű voltam, és készen álltam egy újabb élményekkel teli utazásra.

Elszakadtunk a talajtól, és függőlegesen emelkedni kezdtünk. A padlóablaknál ültem, miközben egyre magasabbra jutottunk, körülbelül húszezer láb magasságig.

Odalent fokozatosan eltűntek az elszórt fények, már csak a szomszédos városok fénysávjai maradtak láthatók.

A hajó vízszintes repülésbe kezdett, és hamarosan Toronto fölé ért. Itt néhány ezer láb magasságig ereszkedtünk, valamivel a várostól keletre, Pickering környékén.

Ebben a pillanatban megpillantottam egy másik csészealjat.

Meglehetősen hasonlított az enyémre, és éppen a közeli atomerőmű felé ereszkedett.

Csak néhány száz lábbal a létesítmény fölött állt meg, és néhány percig ott lebegett, miközben fénye pulzált, színe pedig narancssárgáról rózsaszínre, majd vörösre változott, aztán ismét vissza.

Ezután újra felemelkedett, halványulni kezdett, és dematerializálódott.

Ebben a pillanatban halk kopogást hallottam az ajtónál lévő bejárati emelvény irányából. Mintegy varázsütésre, a semmiből egy két láb magas, világító kocka jelent meg, amely közvetlenül a szemem előtt teljesen megszilárdult.

Nyilvánvalóan az emelvénynek másik rendeltetése is volt: teleportációs szállítóberendezésként szolgált.

Odamentem a világító kockához. Egy varratmentesen lezárt, félig átlátszó „tengerészláda” volt, amely néhány összehajtogatott ruhadarabot és más felszerelést tartalmazott.

Mire valók ezek a ruhadarabok? És vajon a másik korongból érkeztek?

Ezt nagyon szerettem volna tudni!

Időközben továbbhaladtunk, és elfoglaltuk azt a helyet az atomerőmű fölött, ahol korábban a másik hajó tartózkodott.

Hajóm középső oszlopában felfelé irányuló fényáramlás kezdett ragyogni, és a mennyezeti spirál ugyanilyen módon izzott fel. Nyilvánvalóan energiával töltődtünk fel, amely az árnyékolt atomerőműből származott.

A feltöltési folyamat után az Ontario-tó fölé repültünk, ahonnan jól lehetett látni Toronto távoli fényeit, majd várakozó helyzetben lebegtünk.

Csodálkozva láttam, hogy a szállítókonténer feloldódni kezd, és tartalmát az emelvényre önti.

Igazán ügyes módja az áruk kicsomagolásának!

Odamentem, felemeltem a nagyon könnyű tárgyakat, és egyenként megvizsgáltam őket.

Olyanok voltak, mint egy emberi használatra szánt űrruha darabjai, valószínűleg nekem készültek.

Volt ott egy átlátszó sisak, egy csatos öv, egy pár rövid csizma, továbbá egy testhez simuló, rugalmas nadrág és egy magas gallérú kabát, amelyek nyújtható, ezüstszínű anyagból készültek.

Kívülről pikkelyesnek és fémesnek érződött az anyag, belülről azonban melegnek és kellemesen simulékonynak.

Nyilvánvalóan arra szánták ezt a felszerelést, hogy viseljem. Azt gyanítottam, hogy ez annak a jele is lehet, hogy ezúttal a valódi világűrbe, vagy talán egy másik dimenzióba fogunk utazni.

Az egész felszerelést magammal vittem a mellékhelyiségbe, ahol levettem saját ruháimat, és felöltöttem az újakat.

Ezután olyan helyet kerestem, ahol a holmimat tárolhatnám.

Egy belső késztetésnek engedelmeskedve szépen összehajtogatva az emelvény padlójára helyeztem őket.

Nagy elragadtatással figyeltem, ahogy a tárgyak körül egy műanyag tartály materializálódik, amely teljesen körülvette őket. Aztán egy „pukkanás” hallatszott, és a csomag eltűnt!

Az űrruhám tökéletesen illett rám, beleértve a mulatságos acélszürke csizmákat is. Még a sisak is kellően kényelmes volt, kis súlyának köszönhetően.

Csodálatosan éreztem magam, és úgy parádéztam körbe, mintha divatbemutatón lennék.

Állapotomban is jelentős változás következett be.

Elképesztően erősnek, vibrálónak, könnyűnek és boldognak kezdtem érezni magam, gondolkodóképességem pedig rendkívül tisztává és élessé vált.

Elragadó átalakulás volt!

Azt feltételeztem, hogy mindezt egy jelentős energiabeáramlás hulláma okozta, amely a napfonatomtól kiindulva az egész testemen szétáradt.

Ennek az övből kellett származnia, amely a rekeszizmom tájékán helyezkedett el, különösen annak csatjából.

Egy másfajta, finomabb jellegű energia a sisakból sugárzott, mégpedig a homlokom fölötti részből. Ettől a fejem „hűvössé” és tisztává vált.

Most már meg voltam győződve arról, hogy az övet és a sisakot szellemi és fizikai erőim fokozására alkották meg, ahogyan a tibeti látogatásom is fontos része volt ennek az általános megerősítő eljárásnak.

Valószínűleg testem kémiai szerkezetét is ennek megfelelően alakították át, ezért bizonyára közvetlenül egy interdimenzionális utazás előtt álltunk.

Az öv erősítőberendezésének az volt a feladata, hogy megváltoztassa molekuláris szerkezetemet a testi átlépéshez, míg a sisaknak észlelési és gondolkodási képességemet, valamint felfogóképességemet kellett magasabb szintre emelnie.

Most, hogy ezt az erősítőberendezést viseltem, máris sok mindent sokkal jobban láttam és értettem, mint korábban.

Minden, amire ránéztem, valahogyan „élőbbnek” tűnt, részletekben és színekben gazdagabbnak, mint ahogyan azt korábban valaha észrevettem.

Ez különösen akkor vált feltűnővé, amikor a gömbbe néztem.

Hirtelen egyetlen pillantással át tudtam fogni színes fénymintázatainak átfogó kombinációját, és ösztönösen tudtam, hogy azok jelképesen mit ábrázolnak.

Egyes jelöléseknek csupán földrajzi vagy térbeli jelentésük volt, amelyeket ugyanakkor más jelöléscsoportokkal kellett kapcsolatba hozni. Ezek bizonyos értelemben a navigáció „céljelzéseiként” működtek.

Ezek a céljelzések tisztán helyhez kötött, különböző fajtájú és nagyságú erőforrásokat jelöltek.

Egyesek pszichikai kisugárzásokat mutattak, például bíborszínűeket az ezoterikus központok esetében, amilyen a tibeti kolostor is volt; piszkos vörösesbarnát a Közel-Kelet ellenségeskedése esetében; élénk sárgászöldet egy bizonyos perui helyszín esetében.

Aztán ott voltak a nagy népességközpontok „színkeverékei”, például tompa zöld köd a kórházi körzeteknél, pasztellkék köd a templomoknál, halványsárga köd az egyetemeknél.

Természetesen mindezeknek az alapszíneknek változó mintázatai és erősségei voltak.

Mindezt viszonylag rövid idő alatt fedeztem fel azzal, hogy összehasonlításokat végeztem a legutóbbi utazás helyszínei és Toronto jellegzetes helyeinek kinagyított részletei között.

Bár a földrajzi ábrázolás csak vázlatos volt, mégis eléggé ismertem Toronto legfontosabb helyszíneit, például az egyetemi területet és a közeli kórházegyüttest, valamint a szomszédos templomok környékét.

A sisak segítségével sokkal gyorsabban lehetett következtetéseket levonni. Ezek részben ihletett felismerések is lehettek, attól függően, hogy mit tudtam már korábban, vagy akár a csészealj közvetlen telepatikus közlései.

Ebben a pillanatban számomra kevésbé volt fontos, hogyan tanulom meg a dolgokat, amíg egyáltalán megtanulom őket.

Egy gondolat jutott eszembe: ha a helyeknek jellegzetes kisugárzásuk van, akkor ennek az emberekre is igaznak kell lennie!

Sőt, tulajdonképpen az emberek tevékenysége hozza létre azokat a „pszichikai mezőket”, amelyek az egyes helyekre jellemzőek. Világos volt számomra, hogy ennek így kell lennie.

Máskülönben hogyan tudott volna a csészealj egy meghatározott személyt felfedezni és azonosítani egy hatalmas embertömegen belül?

Bizonyára rendelkeznie kellett az ilyen jellegű felderítés lehetőségével.

Egészen biztos voltam abban, hogy a gömb a legfontosabb érzékelőberendezés, azon funkciói mellett, amelyekkel a döntések végrehajtó „szerveként” és a legkülönfélébb környezeti tényezők kijelzőjeként működött.

Ezek a dolgok azonban valószínűleg csak elenyésző részét alkották a benne rejlő átfogó tudásnak.

A kijelzések bizonyára elsősorban a fedélzeten tartózkodó utasok és pilóták számára szolgáltak, akik nálam jobban tudták értelmezni őket.

Az volt az érzésem is, hogy lehetségesnek kell lennie részesedni a repülő korong teljes tudásából, ha az ember rájön, hogyan!

Most már azt is tudtam, hol tárolják mindezt a tudást, hol található az „agy”.

A két tábla, amelyeket korábban műszereknek tartottam, valójában a repülő hajó „agylebenyei” voltak, vagy valamilyen, ugyanezt a célt szolgáló számítógépes memóriák.

Nagyon meglepett, milyen könnyedséggel működtek szellemi képességeim egyidejűleg különböző szinteken.

Kíváncsiságból fejben megszoroztam egy tetszőleges négyjegyű számot egy másik négyjegyű számmal.

Hibátlanul ment, sőt gondolatban még az összes részeredményt és a végeredményt is láttam.

Ezután megpróbáltam felidézni rég elfelejtett logaritmusértékeket és matematikai képleteket.

Ennek eredményeként helyes és kristálytiszta válaszok egész áradata jelent meg bennem.

Emlékezőképességem fantasztikusan működött, ehhez semmi kétség nem férhetett.

Nagyon szerettem volna tudni, mi minden változott meg vagy javult még bennem a tudtom nélkül.

Talán sokkal több minden, mint amennyit el tudtam képzelni vagy segítség nélkül tudatosítani tudtam volna magamban.

Biztos voltam azonban abban, hogy a megfelelő időben erről is sok mindent megtudok majd, hiszen a csészealj szempontjából bizonyára jó oka kellett legyen annak, hogy itt vagyok.

Pillanatnyilag elégedett voltam, és vártam, mi fog ezután történni.

Talán valamiféle utazás egy másik dimenzióba?

Ebben a pillanatban Toronto fényei lassan eltűnni kezdtek.

Ezután rövid ideig bizsergő érzésem támadt, amely testem számos részéből indult ki.

Amikor csupasz kezeimre néztem, látómezőm kissé ingadozni kezdett.

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha átlátnék a kezeimen, akár egy röntgenképernyőn.

Aztán a kezeim ismét normálisnak látszottak – Toronto azonban teljesen eltűnt!

Valójában az egész szárazföld, az Ontario-tóval együtt, eltűnt, mi pedig a világűr mélyén voltunk!

Valahol messze kint lebegtünk, „közel” egy hihetetlenül sűrű csillagmezőhöz, egy számomra ismeretlen térben.

Amikor egy másik ablakon kinéztem, távoli, lélegzetelállítóan lenyűgöző ködképződményt láttam.

Semmi kétség nem lehetett afelől, hogy valóban és ténylegesen egy másik dimenzióban vagyok!

A Föld bolygó és az ismerős csillagos égbolt számomra megszűnt létezni!

Körülnéztem az űrhajóban.

Alapvetően semmi sem változott, eltekintve attól, hogy minden „vibrálóbbnak” és színekben gazdagabbnak tűnt.

Ez bizonyára a magasabb rezgési frekvencia érzékszervekre gyakorolt hatása volt.

De itt minden ugyanolyan tökéletesen szilárd maradt, beleértve saját magamat is.

Belenéztem a gömbbe, hátha további útmutatást ad.

Nem így történt, mégis felfedeztem valami érdekeset.

Miközben a fehér fénypontok Naprendszerünk bolygóit ábrázolták, egy másik, halványan jelölt bolygócsoportot is felismertem.

Ezek még felnagyítva is úgy néztek ki, mint a „fényből készült szappanbuborékok”.

Rendszerünk minden bolygójának, a Földet is beleértve, volt egy megfelelő párja a Nap túlsó oldalán.

Mit jelenthettek ezek a szappanbuborékszerű jelölések?

Talán minden egyes bolygónk éteri másolatait ebben a másik dimenzióban?

Tény volt, hogy abban a dimenzióban tartózkodtunk, amelyet a gömbben krémsárga jelölések ábrázoltak.

Erre könnyen lehetett következtetni a Földnek a ködképződményhez viszonyított helyzetéből, amely a másik dimenzió sűrű csillagmezőjével szemben helyezkedett el.

Egy-két perc elteltével Toronto fényei ismét láthatóvá váltak, és visszasiklottunk a „normális” dimenziónkba.

Ezúttal az idegen világűr „szűnt meg létezni”.

Így tehát átestem az első interdimenzionális áthaladásomon, anélkül hogy ténylegesen bárhová is eljutottunk volna, hiszen még mindig ugyanazon a helyen lebegtünk, mint korábban.

Örömömön és bizonyos tájékozódási zavaron kívül semmiféle lényeges változást nem észleltem magamon.

Most ismét megkezdtük a repülést megszokott dimenziónkban, Torontótól távolodva.

A gömb kijelzőjéből ítélve az Atlanti-óceán felé tartottunk, a Bahama-szigetek térségébe.

Vajon elsüllyedt kincsre vadásztunk, vagy magára az elsüllyedt Atlantiszra?

Vagy ennek a repülésnek talán valami köze volt a Bermuda-háromszögben található, úgynevezett „kozmikus ablakhoz”?

Miután magunk mögött hagytuk a partvidéket, a csészealj leereszkedett, és néhány ezer láb magasságban repült a vízfelszín fölött.

Közvetlenül a hajnal előtti időszakban jártunk. Nem volt túlságosan sötét, de ahhoz sem volt elég világos, hogy bármiféle részletet felismerjünk azokban a szürke ködfoszlányokban, amelyeken keresztül repültünk.

Aztán egészen hirtelen minden drámai módon megváltozott.

A fölöttünk lévő égbolt különös ragyogásba kezdett, mintha egy hatalmas narancssárga spirál volna!

Egy másodperccel később mintha beszippantott volna bennünket ez a jelenség, egy narancssárga-kék ködörvény, amely teljesen körülvett minket.

Az örvény olyan volt számomra, mint egy rémálom.

Halvány árnyak nyúltak felénk, és meghatározhatatlan dolgok félig kialakult megjelenési formái tűntek fel.

Mindez egy „alvilág” félelmetes benyomását keltette, miközben minden olyan gyorsan változott, hogy semmit sem lehetett pontosan megkülönböztetni.

Aztán, néhány percnek tűnő idő elteltével, kijutottunk a csillagokkal teleszórt, mélyfekete világűrbe.

Messze alattunk teljes egészében láthatóvá vált a Föld, biztosan néhány ezer mérföldnyire lehetett tőlünk.

A fényhajónak ijesztő sebességgel kellett átrepülnie ezen a „kísérteties” örvényen, hiszen ilyen rövid idő alatt ekkora távolságot tett meg.

Vagy egyszerűen „felszippantott” bennünket egy kozmikus ablakon keresztül valamilyen titokzatos erő?

A Föld éjszakai oldalán semmi más nem látszott, csak a sötétség.

Mindössze egy keskeny sarló kezdett kivilágosodni a görbülő látóhatár mentén, feltehetően a napfelkelte következtében.

A mögötte elterülő világűr bársonyfekete volt, a csillagok rendkívüli fényerővel ragyogtak, és szinte karnyújtásnyira lévőnek tűntek.

Mérhetetlenül csodálatos látvány, számomra valóban drámai pillanat!

Most láttam először ilyennek a Földet, és személyesen a világűrben tartózkodtam, méghozzá a számomra megszokott dimenzióban!

Amikor egy másik ablakon keresztül kinéztem, egy teljesen új objektumot pillantottam meg, amely körülbelül negyed mérföldnyire volt tőlünk.

Fantasztikus korong volt, akkora, mint egy Jumbo Jet, és feltehetően ránk várt!

Átmérője legalább száz láb, magassága negyven láb volt.

Korong alakú volt, felső részén hatalmas kupolával.

Átlátszó burkolatán keresztül megszámlálhatatlan fénypont ragyogott, vagy azok tükröződtek rajta.

Ez bizonyára valamiféle hordozóhajó vagy anyahajó lehetett – gondoltam.

A Föld látványa most fokozatosan drámai változáson ment keresztül.

Szinte teljesen eltűnt, ahogyan a hordozóhajó is, de mindkettő továbbra is jelen volt áttetsző formában, szinte „fantomként”.

Nyilvánvalóan egy köztes állapotban tartózkodtunk, tehát két dimenzió között.

Én azonban és a körülöttem lévő űrhajó teljesen szilárdak voltunk.

Ugyanígy szilárdnak tűnt egy másik nagy bolygó is, amely feltűnt a látómezőmben, ragyogó kékeszöld fényében, egy számomra idegen, vakító Nap világításában.

Ez az új köztes dimenzió, amely a két másik dimenzió között mutatkozott meg, újabb hatalmas meglepetést jelentett számomra!

Eközben a korongom lassan a hordozóhajó felé sodródott.

Valóban áthatoltunk annak falain!

Ténylegesen áthaladtunk a szilárd cellafalán, majd megálltunk.

Ezután körülöttünk minden fokozatosan megszilárdult.

Nyilvánvalóan teljesen visszasiklottunk a földi dimenzióba, ennek a nagy korongnak a belsejében, amely most körülzárt bennünket.

Most már teljes egészében az anyahajóban voltunk, egy félkör alakú hangárban.

Talán ez volt az én csészealjam „hazai kikötője”.

Ez a hely egyike volt az összesen hét azonos kikötőhelynek, amelyeket a nagy kupola alapja körül rendeztek el.

Közvetlenül azelőtt, hogy áthatoltunk a „fantomfalon”, még sikerült egy pillantást vetnem a gyűrű alakú elrendezésre, és láttam, hogy öt kikötőhelyet már más repülő objektumok foglaltak el.

Most a csészealjam kinyitotta az ajtaját.

Valószínűleg azért érkeztünk ide, hogy egy ideig itt maradjunk – gondoltam.

Kiléptem egy sötét, sima, szilárd rámpára.

A falak itt gyöngyszürkék, varratmentesek voltak, mindenféle jelölés nélkül, és egyenletes, halvány fényt sugároztak.

A falban kinyílt egy addig láthatatlan ajtó, és egy légzsilipet tárt fel.

Beléptem.

Az ajtó bezárult mögöttem, bal oldalamon pedig kinyílt egy másik, amelyen áthaladva egy kényelmes lakosztályba jutottam, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt kifelé.

Bár a padló és a falak ugyanabból az anyagból készültek, mint az érkezési helyiségben, a szemközti fal itt egy padlótól mennyezetig érő, ferde üvegablak volt.

Nyilvánvalóan ez az ablak a hordozóhajó cellájának szerves részét alkotta.

Enyhén sárgásszürke árnyalatúnak látszott, és ujjaimmal megérintve olyan tapintása volt, mint a plexiüvegnek.

Úgy éreztem magam, mintha egy felhőkarcoló kilátóteraszán állnék.

A kilátás valóban csodálatos volt: a titokzatos, mély világűr, közvetlenül a látómezőmben a Földdel és a csillagokkal!

Néhány pillanatig mélyen meghatódva álltam ott, és magamba fogadtam a látványt.

Ezután a hordozóhajótól néhány száz yardnyira a tér egy része derengeni kezdett, és fokozatosan egy másik korong materializálódott.

Aztán szinte teljesen eltűnt, míg végül csupán egy „fantomszerű” jelenség maradt belőle, amely felénk mozgott.

Kétségtelenül ugyanúgy hatolt át most a hordozóhajó burkolatán, ahogyan mi korábban.

Ennek az új csészealjnak az érkezésével valamennyi kikötőhely foglalttá vált.

Az egész jelenet most elhalványult, és átadta helyét a másik dimenzió mély világűrének látványának, lenyűgöző ködképződményével és gazdag csillagmezőjével.

Nyilvánvalóan teljes dimenzióátmenetet hajtottunk végre.

És a hajónk valóban mozgott is, mert ezek az idegen csillagok elsuhantak mellettünk.

Igen, kétségtelenül úton voltunk valahová ebben az idegen világűrben!

Most alaposabban szemügyre vettem lakosztályomat a hordozóhajóban.

Hatszögletű helyiség volt, körülbelül tizenkét láb átmérővel, ferde falakkal, amelyek mintegy tizenöt láb magas „piramist” alkottak.

A helyiség közepén egy kör alakú bútordarab állt, amely valamiféle légágynak bizonyult.

Az egyik oldalon egy nagy, átlátszatlan műanyag tábla helyezkedett el, a másik falnál pedig egy groteszk üvegszoborra emlékeztető tárgy.

Szerettem volna tudni, hogy ezek a dolgok valamilyen gyakorlati célt szolgálnak-e, vagy csupán díszítésre valók.

A hatszögletű helyiség két megmaradt fala, amelyek az ablakot közrefogták, valójában kis fülkékbe vezető, rejtett tolóajtók voltak, hasonlóak a csészealjban találhatókhoz.

Mögöttük egy kis konyha és egy mosdóhelyiség volt, mindkettő háromszög alakú alaprajzzal.

Amikor ismét kinéztem az ablakon, a világűr képe jelentősen megváltozott.

Ebben a térségben most viszonylag kevés csillag volt, eltekintve néhány elszórt csillagtól, amelyek különösen tisztán látszottak.

Csak óriási sebesség lehetett felelős ezért a rövid idő alatt bekövetkező jelentős változásért.

Vagy az ablakom csupán a világűr egy másik részét mutatta?

Leültem az ágy szélére, és legalább egy-két órán keresztül elbűvölten figyeltem a világűrt.

Tekintetemet az ablak bal alsó szélénél látható, különösen fényes csillagra szegezve hamarosan megállapítottam, hogy valójában „zuhanunk”.

Hogy felfelé vagy lefelé, annak a világűrben természetesen nincs jelentősége, személyes érzékelésem számára azonban mégis különbséget jelentett, mert úgy tűnt, mintha „lábbal előre” repülnénk.

Miután eleget gyönyörködtem a csillagos égboltban, felálltam, és kissé kinyújtóztattam magam.

Az ablakot leszámítva lakosztályom többi része tisztán gyakorlati rendeltetésű volt, és semmi más nem keltette fel különösebben a figyelmemet.

Természetesen érdekelt, hogyan néznek ki a hajó más részei, és van-e számomra valamilyen mód arra, hogy ezt megtudjam.

Nos, legalább megpróbálhatom – gondoltam, majd odaléptem ahhoz a falhoz, amely a légzsilipbe vezető ajtót rejtette.

Mindkét kezemmel megérintettem az ajtót, és sikerült: az ajtó oldalra siklott.

Kiléptem a légzsilipbe, és velem szemben kinyílt egy másik ajtó.

Áthaladtam rajta, és egy különös, teljesen más világban találtam magam!

Egy „üvegház” trópusi dzsungelében voltam, vagy pontosabban egy kupolával fedett „sziklakertben”, amelynek átmérője húsz láb volt.

Az egyenetlen, ugyancsak körülbelül húsz láb magas „sziklafalak” körös-körül egészen a kupola széléig értek.

Egy spirális ösvény vezetett fel ehhez a peremhez, csipkézett sziklaalakzatok és egzotikus növények bősége mellett elhaladva.

A sziklafal tövében rengeteg zöld növényzet volt, továbbá vörös homokból és zöld tőzegből kialakított körút, amely néhány pad és absztrakt szobor mellett vezetett el.

A körúton belül hét, Stonehenge-re emlékeztető kőkapu vette körül a kupolás helyiség középpontját.

A tényleges középpontban egy szökőkúthoz hasonló, függőleges sugár tört elő a padlóból, és egészen a kupola negyven láb magas tetejéig ért.

Közelebbi vizsgálat során kiderült, hogy a „szökőkút” valójában a hét láb vastag középső oszlop volt, amely egy hatalmas gömböt foglalt magába.

A gömb a padló és a mennyezet között félúton lebegett – hasonló rendszer volt ez, mint a csészealjban.

Ennek a középső oszlopnak az alapja egy padlónyílással találkozott, amely egy amfiteátrumszerűen, három lépcsőfokkal körülvett kör alakú mélyedés alatt helyezkedett el.

Az egész kert növények, virágok, sziklák, bokrok és ösvények kellemes összevisszasága volt.

Részben japán sziklakertre, részben egy dzsungelkultúra alkotására emlékeztetett.

Erős illatok terjengtek a levegőben, és finom fénymintázatok az egészet „fantáziabirodalommá” változtatták.

Minden szobor, minden kapu és minden pad a maga módján különböző rezgéseket sugárzott, és számtalan hangulatot és álmodozást ébresztett bennem.

Ezt akkor vettem észre, amikor megálltam ezeknek a tárgyaknak a közelében.

Valódi művészet lehetett mindezeket az esztétikai ösztönzéseket teljes mértékben kihasználni.

Egészen nyilvánvalóan ez volt az UFO-utasok vagy vendégeik pihenőhelye.

Valóban zseniális létesítmény volt, amely hosszú űrutazások során teljesen nélkülözhetetlen.

De hol voltak a többi látogatók, az UFO-utasok vagy bárki más?

Egész idő alatt egyedül voltam ebben a sziklakertben.

Talán rajtam kívül egyáltalán senki sem tartózkodott a fedélzeten?

Vagy valamilyen okból nem volt szabad találkoznom senki mással?

Nos, mindenesetre a kert csodálatosan alkalmas volt arra, hogy az ember friss levegőt szívjon, pihenjen, álmodozzon és megőrizze fizikai erőnlétét.

Az absztrakt kőszobrok némelyikét akár mászásra és tornagyakorlatokra is lehetett használni.

Az a gyanúm is támadt, hogy a kőkapuk egy második feladatot is ellátnak, rejtett „agyrészekként” vagy álcázott számítógépekként.

A középső oszlop felé néző felületeik mindenesetre megszámlálhatatlan apró fényszikrától villództak és csillogtak.

Ez erősen emlékeztetett arra a két műszertáblára, amelyeket a csészealjból már meglehetősen jól ismertem.

A hasonlóság azonban itt véget is ért, mert abból, ami a gömbben és a kapukban zajlott, a legcsekélyebb dolgot sem tudtam megfejteni.

Semmiféle energiaátalakító vagy energiatároló sem volt látható. Ezek valószínűleg a hajó szerkezetében voltak elrejtve.

Néhányszor körbejártam, majd kényelmesen felsétáltam a spirális ösvényen a kupola pereméig, és onnan szemléltem a világűr tiszteletet parancsoló panorámáját.

Éppen arra készültem, hogy lent a kertben néhány dolgot még közelebbről megvizsgáljak, amikor a kupolás helyiség világítása szinte teljesen kialudt.

Áramkimaradás? – feltételeztem bizonytalanul.

De aligha lehetett az, mert az a folyosó, amely vendéglakosztályomhoz vezetett, erősen meg volt világítva.

Ekkor világossá vált számomra, mit jelent a meggyengült fény és a ragyogóan megvilágított átjáró.

Udvariasan arra kértek, hogy távozzam, és térjek vissza piramis alakú szobámba.

Talán most mások akarták használni a kertet, és az én időm lejárt, amíg később ismét rám nem kerül a sor.

Különös módon a saját átjárómon kívül egyetlen másikat sem láttam.

Talán varratmentesen illeszkedtek a körbefutó sziklafal felületébe?

Mindenesetre most visszamentem a lakosztályomba, és az ajtó közvetlenül mögöttem bezárult.

Ez számomra véglegesen megerősítette, hogy a nekem biztosított idő lejárt.

Következtetéseim vagy megérzéseim tehát helyesek voltak.

Vagy inkább telepatikus sugalmazásról volt szó, amelynek révén megértettem a felszólítást?

Igen, talán még a kupolás helyiség felfedezésének megkezdését is telepatikusan sugallták nekem.

Úgy tűnt számomra, hogy erre a napra már végeztem.

Torontóban időközben legalább hajnali öt órának kellett lennie, tehát már rég elérkezett a lefekvés ideje.

Most már valóban fáradt és kimerült is voltam.

Szórakozottan levettem a sisakomat, és egy pillanatra pánik fogott el.

De semmiféle káros következmény nem történt, csupán a fejemet éreztem meglehetősen nehéznek.

Ez azonban csak elősegíthette a jó alvást.

Az övvel kapcsolatban kissé haboztam, végül azonban úgy döntöttem, hogy mégis inkább magamon hagyom. Ezen a „légágyon”, vagy bármi is volt az, egyáltalán nem fog zavarni. Így hát kinyújtóztam, és elaludtam a piramis alakú szoba közepén, kellemes hőmérsékletben.

Amikor felébredtem, meglepő módon elégedettnek és kitűnő hangulatúnak éreztem magam. Ez annál is figyelemreméltóbb, mert rendszerint igazi „reggeli mogorva” vagyok. Ez a helyiség valahogyan a teljes biztonság érzését nyújtotta, ahhoz hasonlóan, ahogyan az ember egy hideg, szabadban töltött nap után az otthon melegében érzi jól magát.

Arra gyanakodtam, hogy a piramis alaknak lehet valami köze ehhez a kellemes hatáshoz.

Miután megmosakodtam a víz nélküli fürdőszobában, reggelire elfogyasztottam néhány színes kockát a konyhafülkében. A konyhafülke és a mosdóhelyiség egyaránt kisebb volt, mint a csészealjban, de teljesen elegendőnek bizonyult.

Valójában különböző méretű élőlényekhez igazodtak, és az volt az érzésem, hogy ez a szállítóhajó mindenféle lény számára szolgál, nem csupán földi embereknek.

A tárgyak vagy túl alacsonyan voltak, vagy túl nagyok voltak ahhoz, hogy kizárólag emberi használatra készüljenek. Valahogyan mégis minden megfelelt a valamivel egy méter alatti és valamivel két méter fölötti magasság közötti élőlényeknek.

Ami egyébként a kényelmet illeti, észrevettem, hogy senki sem fáradozott borotva, fogkefe vagy más apró kényelmi eszköz biztosításával. De talán voltak olyan tárgyak, amelyek erre szolgálhattak, ha tudtam volna, hogyan kell használni őket.

Egyáltalán az volt a benyomásom, hogy tudatlanságom miatt csupán töredékét tudom kihasználni a rendelkezésemre álló lehetőségeknek.

Az is csodálkozással töltött el, hogy teljesen hiányzott mindenféle kezelőgomb: például hőmérséklet-szabályozó, szellőztetés, vezérlés és energiaszabályozás, hogy csak néhányat említsek.

Minden olyan zökkenőmentesen működött, és minden olyan tökéletesnek hatott rám, hogy az már szinte gyanúsnak tűnt.

Ez a szállítóhajó nem úgy viselkedett, mint egy hatalmas műszaki repülőgép, hanem inkább mint egy „repülő bálna”.

Nem volt zaj, nem voltak lökések, hirtelen gyorsulások vagy szédítő repülési manőverek. A gravitáció és a belélegezhető levegő mindig megfelelő volt, és mindezt a kényelmet úgy élveztük, hogy közben őrületes sebességgel száguldottunk át a világűr hatalmas távolságain!

Mert arról meg voltam győződve, hogy sebességünk lenyűgöző.

Az ablakon kinézve ismét minden másként festett, mint előző nap. Ez a térrész most sokkal nagyobb mértékben volt tele csillagcsoportosulásokkal körös-körül, közel és távol egyaránt.

Nyilvánvalóan fél nap alatt egy viszonylag üres térségből eljutottunk ebbe a csillagokkal sűrűn benépesített szektorba.

Ez pedig állítólag teljes képtelenség volt!

Még a fénynek is sok-sok évre lett volna szüksége ahhoz, hogy ilyen fantasztikus távolságokat megtegyen. Sebességünknek tehát a fénysebesség sok ezerszeresének kellett lennie, ami számomra nevetségesnek tűnt.

Vagy a csillagrendszerek ebben a dimenzióban egyáltalán nem fényévekre voltak egymástól, vagy valamilyen módon teljesen rosszul ítéltem meg az egész helyzetet.

És mégis az volt a gyanúm, hogy sokkal, de sokkal gyorsabban haladunk a fénynél!

Rejtély rejtély hátán – mormoltam magamban az ágy szélén ülve, a leghalványabb remény nélkül arra, hogy megérthetem ennek a hihetetlen „csillaglovaglásnak” a folyamatát.

Hiszen még sokkal egyszerűbb dolgokat sem tudtam megmagyarázni, például a csavarok és szegecsek nélküli, varratmentes szerkezeteket, vagy egy másik „egyszerű” dolgot: az egyik dimenzióból a másikba történő átlépést.

Ideje egy kis friss levegőt szívni és reggeli sétát tenni – döntöttem el, és felálltam a légágyról.

Tenyeremet ahhoz a falhoz nyomtam, amelyben az ajtónak kellett rejtőznie, és „presto!”, már ki is nyílt.

Ez bizonyára azt jelentette, hogy kimehetek, tehát semmi akadálya nem volt.

Megint nagyon szerettem volna tudni, vajon a megfelelő időpont kiválasztása szerencsés véletlen volt-e, vagy telepatikusan idézték elő a tudatomban.

Igaz, ha rajtam kívül senki sem tartózkodott volna a fedélzeten, akkor nem kellett volna a kertet mások számára szabaddá tenni.

De valahogyan kételkedtem ebben a lehetőségben.

Erős érzésem volt, hogy valamennyi csészealj látogatókkal érkezett ide, és különben is nevetséges lett volna kizárólag egyetlen ember kedvéért végrehajtani a szállítóhajó ezt az útját.

A sziklakertet köd borította, és tele volt harmattal, akárcsak egy kora reggelen.

Talán a hajó érzékelői egyszerűen hozzám alkalmazkodtak, mivel úgy éreztem magam, mintha kora reggel lenne – vagy valami ilyesmi.

A kert mindenesetre kiválóan alkalmas volt kocogásra és sziklamászásra, aminek nagy lelkesedéssel neki is láttam.

Legnagyobb meglepetésemre néhány kőszobor még az alakját is megváltoztatta, hogy jobban megfeleljen ezeknek a testgyakorlatoknak.

Miután kissé kifárasztottam magam, hozzáfogtam a dolgok részletesebb vizsgálatához. Bár semmi igazán újat nem vettem észre, most bizonyára elegendő időm volt arra, hogy legalább megpróbáljam.

Így például az ajtómhoz legközelebb eső kaput választottam, amely alatt egy ideig üldögéltem.

Különleges rezgéseit rendkívül serkentőnek találtam az értelmem számára. Olyan érzésem volt, mintha felváltva egy könyvesboltban böngésznék, majd egy filozófiai előadáson vennék részt, vagy városnéző kirándulásra indulnék.

Hirtelen felegyenesedtem.

Vajon ezt a kaput kifejezetten úgy alakították ki, hogy megfeleljen az én különleges ízlésemnek, vagy azért választottak ki erre az utazásra, mert a rezgéseim pontosan megegyeztek ennek a kapunak a mintázatával?

Érdekes megközelítés – gondoltam.

A többi kapunak bizonyára teljesen eltérő rezgésmintázatai voltak.

Nos, a találgatásnak nem volt értelme.

Valahogyan már nem is éreztem magam képesnek rá, mert most észrevettem, milyen különbséget okoz szellemi működésemben a sisak hiánya.

Fokozatosan valóban eltompultam, és nemcsak gondolkodásomban, hanem általában egész fizikai állapotomban is.

Ekkor rájöttem, hogy a zuhanyozás után elfelejtettem visszavenni az erősítőövemet.

Úgy tűnt, az erősítőhatás egy idő után csökken, én pedig lassan visszaesem normális rezgési frekvenciámra.

Ez talán kellemetlenséget okozhatott volna, ha még tovább tart.

Ez a gondolat kissé nyugtalanított, ezért elindultam, hogy elhozzam az erősítőmet a lakosztályomból.

Ismét feltettem magamnak a kérdést, hogy ez az ötlet saját magamtól származott-e, vagy „kívülről” érkezett.

Nem tudtam eldönteni, de mégis azt gyanítottam, hogy a telepatikus emlékeztetések inkább finomabb, észrevehetetlenebb módon érkezhetnek.

Mindenesetre visszamentem a lakosztályomba, hogy újra felvegyem az erősítőmet.

És ember, micsoda különbség volt már az első perctől kezdve!

Valahogyan úgy éreztem, hogy már nem kellene visszamennem a kertbe.

Csak ültem, és néztem a csillagképeket, amikor egy homályos gondolat lassan, bizonytalanul kezdett alakot ölteni bennem.

Valami köze volt a távolságokhoz és a sebességekhez.

Aztán megértettem!

Valószínűleg különböző „térugrásokon” haladtunk keresztül, miközben a tér és az idő torzulásait használtuk ki.

Egy szemléletes hasonlat jutott eszembe.

Egy hangya másodpercek alatt átkelhet egy feltekercselt drót átmérőjén. Ha azonban a drótot letekernék és kiterítenék, talán egész napra szüksége lenne ahhoz, hogy az egyik végétől eljusson a másikig.

Fokozatosan kíváncsi lettem arra, vajon milyen messze lehet még az úti célunk, és mennyi időbe telik, amíg odaérünk.

Nem mintha siettem volna.

Ez a fantasztikus utazás olyan rendkívüli élményt jelentett, hogy az sem zavart volna, ha még hónapokig tart.

Pszichológiai szempontból azonban már nehéz lett volna egy ilyen hosszú utat egyedül végigcsinálni, csupán a rendelkezésre álló pihenési lehetőségekkel.

Ha legalább társaságom lenne, vagy valamilyen munkám, mint az űrhajósoknak repüléseik során, vagy legalább televízió és könyvek állnának rendelkezésemre!

De talán mindezek a dolgok jól megfontolt okokból hiányoztak, hogy megtanuljam az időmet építőbb módon eltölteni, anélkül, hogy szórakoztató elfoglaltságokra lennék utalva.

Talán meg kellene próbálnom néhány gondolati játékot játszani, vagy változatosságképpen egyszer jobban megismerni önmagamat.

Ebben az ötletben bizonyára volt valami.

Éhes voltam, talán elérkezett az étkezés ideje.

Mivel nem volt órám, nem tudtam megmondani, mennyi az idő, de a gyomrom tudta.

Egy kiadós étkezés után kissé elfáradtam, ezért lefeküdtem szundítani.

Amikor ismét felkeltem, kedvem támadt sétálni.

Meglepetésemre az ajtó kinyílt az érintésemre, és akadálytalanul kimehettem a kertbe.

Ezúttal nem felejtettem el viselni az erősítőimet.

Odakint ismét megváltozott a hangulat és a világítás.

Úgy tűnt, mintha délután lenne.

A sziklakert hátsó része most egy nagyon távoli hegylánc benyomását keltette, amit úgy élveztem, mintha a szabadban lennék.

A dolgok különféle perspektívákat öltöttek, amit rendkívül lenyűgözőnek találtam.

Egy lendületes körséta után leültem egy olyan kapu alá, amely a „derűs nyugalom” rezgéseit sugározta, és vidéki tájakról alkotott belső képeket ébresztett bennem.

Ezután visszatértem a lakosztályomba.

Elhatároztam, hogy hozzáfogok azokhoz a gondolati játékokhoz, amelyeket korábban terveztem.

Szerettem volna, ha a szoba világítása ehhez kissé tompább lenne.

Legnagyobb meglepetésemre a világítás valóban gyengült!

Nyilvánvalóan teljesítette a kívánságomat.

Ezért azt kívántam, hogy ismét legyen erősebb, pusztán azért, hogy ellenőrizzem, helyes-e az elméletem.

És helyes volt!

Ez arra ösztönzött, hogy ritmikus be- és kikapcsolási változatokkal kísérletezzem.

Végül ezt a kísérletet már csak egyetlen falon folytattam, majd továbbfejlesztettem a játékot, hogy különböző színű fénymintázatok keletkezzenek, valamiféle pszichedelikus bemutatóhoz hasonlóan.

El voltam ragadtatva véletlenül felfedezett játékomtól, és most a „televíziózást” akartam kipróbálni.

A fénymintázatokat a ferde falnak csupán egyetlen részére korlátoztam, majd azt kívántam, hogy emlékezetemből jelenítsen meg valamilyen képeket.

És működött!

Hamarosan kedvenc filmjeim egyes részleteit is képes voltam megjeleníteni.

Eleinte ugyan voltak problémáim a pontatlan részletekkel és a képek sorrendjével, de gyakorlással javítottam a dolgon.

Végül úgy tűnt, mintha az összes fontos részlet valahol a tudatalattimban eredeti formájában lenne eltárolva.

Hamarosan azonban elterelődött a figyelmem erről a gondolatmenetről, és a „vetítés” közbeni összpontosításom megzavarodott.

Ennek következtében rengeteg más, jelentéktelen gondolati kép keveredett bele.

Ez meglehetősen komikus hatásokat eredményezett, ezért úgy döntöttem, hogy kikapcsolom a „mozimat”.

Ekkor már csak véletlenszerű gondolati képek villantak fel és tűntek el a falon, a szabad asszociációhoz hasonló módon.

Különös keveréknek bizonyult.

Filmrészletek, televíziós reklámok töredékei, életem emlékei, amelyek tetszőleges gondolati ugrásokkal keveredtek, a telefonszámoktól egészen az újságok címsoraiig.

A szavak és számok arra az ötletre vezettek, hogy a falon „távírózást” játsszam.

Sikerült majdnem levélhosszúságú írott szöveget előhívnom, és a képernyőn megtartanom.

Mindent összevetve ez az újonnan felfedezett játék egyre növekvő nehézségeket és bonyodalmakat rejtett magában, ugyanakkor a lehetőségek megszámlálhatatlan kombinációját is.

A hosszan tartó szellemi erőfeszítés azonban mostanra kifárasztott.

Az ég tudja, mennyi ideig játszottam ezt a gondolati televíziós játékot.

Most már szerettem volna tudni, vajon mindezeket a dolgokat nem lehetne-e pusztán a saját bensőmben is végrehajtani, anélkül hogy kívülre, egy vetítőfalra kellene kivetítenem őket.

Talán lehetséges volt.

És talán éppen ez a felismerés jelentette ennek az egész televíziós játéknak a tanulságát.

Pillanatnyilag azonban elegem volt.

Mielőtt nyugovóra tértem, elhatároztam, hogy másnap ugyanezzel a módszerrel hangok létrehozásával is megpróbálkozom.

Nos, másnap jó ideig tartott, mire sikerült hangot előállítanom.

Végül azonban megvalósult, amikor azt kívántam, hogy a fal bizonyos részei rezonáljanak, és szobám piramiscsúcsa hangszóróként működjön.

Meglehetősen szórakoztató volt, de nehézséget jelentett egész zeneművek, sőt akár szólók visszaadása is.

A hangzás többnyire meglehetősen hamis volt, vagy időnként kimaradtak egyes ütemek.

Úgy tűnt, zenei emlékezetem és felidézőképességem az átlag alatt van.

Ezért semmi reményem nem volt arra, hogy nagy zenész váljon belőlem.

Kár!

Ezután az a zseniális ötletem támadt, hogy megpróbálok kapcsolatot teremteni a szállítóhajó „agyával”, vagy bárhogyan is nevezzük, mégpedig a „távírózás” segítségével.

Így a képernyőn fehér betűkkel megjelenítettem a következő szavakat:

„Felismered azt a szándékomat, hogy kapcsolatba szeretnék lépni veled?”

Nem kellett sokáig várnom a válaszra.

A képernyő azonnal kétszer fehéren felvillant.

Semmi kétség: megértettek!

„Válaszolnál nekem szavakkal ezen a »távírón« keresztül, például kezdetnek az »IGEN« szóval?”

Semmi válasz.

Még csak halvány villanás sem.

Többször is másképpen fogalmaztam meg a kérdéseimet, de minden próbálkozásom kudarcba fulladt.

Minden jel arra mutatott, hogy az idegen intelligencia nem kívánt kommunikálni.

Meg voltam ugyanis győződve arról, hogy bármilyen elképzelhető módon képes lett volna válaszolni, ha akart volna.

Türelem – mondogattam újra és újra magamnak –, türelem!

Valamikor és valahol, amikor eljön a megfelelő alkalom, majd létrejön a tényleges kapcsolat, talán még szemtől szemben is.

Egy ideig a kertben sétáltam.

Egy kocogókör után leültem egy újabb kapu alá, hogy elvégezzek néhány előre eltervezett kísérletet.

Figyelmemet azonban elterelte az a látványos jelenet, amely az alsó ablakon keresztül tárult elém.

Egyenesen egy vakítóan fénylő spirálködbe zuhantunk!

Miközben néhány percig gondolataimba merülve álltam ott, egyre közelebb és közelebb kerültünk ennek a ködképződménynek a középpontjához.

Bizonyára már hatalmas csillagközi porfelhőket vagy kozmikus gázokat is elértünk, amelyek körülöttünk szikráztak és villództak.

Ekkor még enyhe remegést is éreztem a padlón keresztül, ahhoz hasonlót, mint amikor egy repülőgépet széllökések ráznak ide-oda.

A kert világítása szinte teljesen kialudt, majd néhányszor felvillant.

Ideje „becsatolni a biztonsági övet” – feltételeztem.

Bizonyára rendkívüli helyzettel találkoztunk, és arra szólítottak fel, hogy a lehető leggyorsabban térjek vissza a lakosztályomba, bár még nem is tartózkodtam túl sokáig odakint.

Így hát visszamentem, és leültem az ágyra.

Az ablakon túl valóságos „vihar” tört ki.

Most gonoszul felvillanó, bíborszínű felhők között haladtunk, időnként pedig vakítóan hatalmas villámok cikáztak, amelyek még a szállítóhajót is érezhetően megingatták.

Ami meglepett, az a következő volt:

Korábban azt feltételeztem, hogy ez a hajó soha nem lehet ennyire kiszolgáltatva a világűr elemi erőinek.

Most azonban úgy tűnt, hogy valami nincs rendben, és nagy veszélyben vagyunk!

Az ablakomat szó szerint elsötétítették valamiféle elektromos kisülések cikcakkos mintázatai.

Olyan érzésem volt, mintha egy nagyfeszültségű „elektromos vihar” kellős közepén tartózkodnánk, vagy valami más, ugyanolyan veszélyes jelenségben.

Egy idő után még piramis alakú szobám falait is kígyószerű elektromos töltések borították el.

Sőt, sercegő és recsegő hangokat is hallottam.

El sem tudtam képzelni, hogy mindez a szállítóhajó szokásos, rutinszerű repülésének része lenne.

Ösztönösen éreztem, vagy talán telepatikusan sugallták nekem, hogy itt elsőrendű, rendkívüli veszélyről van szó.

Most már azt is megértettem, miért kellett olyan gyorsan visszatérnem ebbe a szobába.

Vagy maga a piramis alakja, vagy az anyag, amelyből készült, hatékony védelmet nyújtott a világűr odakinti elemi erőinek ilyen ellenséges hatásaival szemben.

Szabályos időközönként zöldes fény tört elő a falakból, mintha védelmet próbálna biztosítani.

Ez a zöldes derengés ugyanis kitágult, és valósággal visszalökte a bíbor- és kárminvörös kisüléseket, mielőtt maga is azonnal összeomlott volna.

Közben a szoba hőmérséklete elviselhetetlenül magasra emelkedett.

Ezenkívül különös szagot éreztem, amely égett szigetelésre emlékeztetett.

Valóban rendkívül izgatott voltam.

Ráadásul semmi olyasmit nem tehettem, amivel magam is befolyásolhattam volna a történteket.

Így hát legalább egy órán át ültem ott, tehetetlen elragadtatással figyelve az eseményeket.

Aztán egyszerre mindennek vége szakadt!

Ismét a mélyfekete világűrben voltunk, amelynek hátterében a csillagok tiszta fénnyel ragyogtak.

Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, de egyúttal teljesen kimerült is voltam.

Ahogy a szoba hőmérséklete fokozatosan visszatért a normális szintre, mély álomba merültem...

Amikor valamivel később ismét felébredtem, már nem mozogtunk. Csupán lágyan lebegtünk a világűrben.

Lenyűgöző látvány töltötte ki az ablakom felét.

Egy hatalmas, félig átlátszó űrhajót láttam!

Halvány, szórt fényben úszott. Ez a vastag, henger alakú hajó tornyaival, karimáival és uszonyszerű elemeivel valamelyest egy tengeralattjáróra emlékeztetett.

Ebben a pillanatban észrevettem egy csészealjat, amely a szállítóhajómtól a hatalmas űrhajó felé repült, és apró ponttá zsugorodott, mielőtt elérte volna.

Amikor ebből megbecsültem a henger alakú hajó méretarányait, legalább egy mérföldes hosszúságot kaptam.

(Ahogyan később még kiderül, valójában nem kevesebb, mint 2,5 kilométer hosszú!)

Az volt az érzésem, hogy szállítóhajóval megtett utazásom a végéhez közeledik, és hamarosan nekem is el kell hagynom.

Egészen mélyen, közvetlenül az ablakom alsó szélénél felfedeztem egy sötét bolygó egy részét.

Görbületét hátulról világította meg valami, valószínűleg egy addig rejtve maradt felkelő vagy lenyugvó Nap.

Néhány percen belül kinyílt lakosztályom ajtaja.

Ideje indulni – gondoltam.

Vajon ehhez az űrhajóhoz visznek, vagy inkább erre a bolygóra?

Ösztönösen az arcommal és a hajammal kezdtem foglalkozni, mintha valakivel való találkozásra számítanék.

De sem fésűm nem volt összekuszálódott hajamhoz, sem borotvám az időközben kinőtt, viszkető borostámhoz az államon.

Nos, ez legyen a legkisebb gondom – gondoltam. Legalább eddig életben maradtam.

Áthaladtam a légzsilipen, majd azon az egyetlen nyitott ajtón, amely a kikötőhelyekhez vezetett.

Nyilvánvalóan arra kértek, hogy szálljak fel ugyanarra a csészealjra, amely Torontóból idehozott, hogy most azzal ismét elhagyjam a szállítóhajót.

Miután a fedélzetre léptem, és az ajtó bezárult, félig materializált állapotban áthatoltunk a szállítóhajó cellafalán.

Amikor már kívül voltunk, és minden rendben lévőnek tűnt, visszatértünk normális állapotunkba.

Búcsúpillantást vetettem a szállítóhajóra.

Úgy nézett ki, mintha vegyi anyagok elszínezték vagy megégették volna.

Csúf elszíneződései nyilvánvalóak voltak, de semmi pontosabbat nem tudtam kivenni, mert az egész hajó gyorsan eltűnt a szemem elől.

Ereszkedni kezdtünk az alattunk sötétségbe burkolódzó idegen bolygó felé, egyre távolodva a közelben lévő űrhajótól.

Lélegzetelállító látvány volt!

Rendkívül boldog voltam, hogy mindezt magamba fogadhatom.

A bolygó látóhatára mögött most felkelt a Nap – ám röviddel ezután egy második Nap is követte!

Teljesen elállt a szavam.

Egy pillanatra azt gondoltam, hogy most őrülök meg!

Gyors ereszkedésünk során azonban a két Nap egyre magasabbra emelkedett, és meggyőzött arról, hogy amit látok, valóság.

Ezután vastag, felhős légkörbe ütköztünk, és hamarosan sötétség vett körül bennünket, mivel ismét a bolygó éjszakai oldalára merültünk.

Csak egy különös külsejű vörös hold tűnt fel, amely elkísért bennünket lefelé tartó repülésünkön.

Felhőrétegeken haladtunk keresztül, és időnként szárazföldek és tengerek homályos körvonalai látszottak.

Ezután színes fénypontok csoportosulásai jelentek meg.

Egy város!

És egyenesen felé tartottunk!

Olyan izgatott voltam, mint egy gyermek, aki a Mikulást várja.

Ahogy közelebb kerültünk a városhoz, egyre több részletet tudtam felismerni.

Hatalmas, különböző alakú és méretű üvegkupolák helyezkedtek el sűrű, de szabálytalan távolságokban, rengeteg kiemelkedő toronycsúccsal és többszintes közlekedési pályával.

A kupolákat ívelt üvegcsövek labirintusa kötötte össze egymással, amelyekben valamiféle járműforgalom zajlott.

Számtalan sokszínű fény csillogott a toronycsúcsokból álló egész „erdőn”, amelyek a felhőkarcolóink antennáira emlékeztettek.

Meseszerű, futurisztikus, de egyúttal szédítő látvány volt!

Mielőtt azonban mindent közelebbről megvizsgálhattam volna, vagy akár a korong nagyítóberendezését használhattam volna további részletek tanulmányozására, máris ereszkedni kezdtünk egy félig nyitott kupola felé, amely csillagvizsgálóra emlékeztetett.

Átrepültünk a nyíláson, és leszálltunk a talajra.

Egy percen belül a csészealj kinyitotta az ajtaját, és leeresztette a rámpát.

Véglegesen megérkeztünk!

Összeszedtem minden bátorságomat, hogy képes legyek elviselni az esetleges sokkot, amelyet egy földönkívüli lénnyel való találkozás okozhat, bármilyen alakban jelenjen is meg.

Várakozásokkal telve elhagytam a hajót.

Semmi!

Csak egy üres, hatalmas, masszívnak látszó csarnok fogadott.

Fölöttem a kupolatető zárva volt, a levegő belélegezhetőnek bizonyult, a gravitáció normális volt, és a falakból szórt fény áradt.

Egy mozgójárda, amely futószalagra emlékeztetett, a szemközti oldalon lévő kapuhoz vezetett.

Megvontam a vállamat, felléptem a futószalagra, és szórakozottan ellenőriztem az erősítőövemet és a sisakomat.

Nos, az öv rajtam volt, de meglepetésemre meg kellett állapítanom, hogy izgalmamban a sisakot a hónom alá szorítottam.

Amikor a futószalag végén leszálltam, egy nyitott liftet találtam, amelyben azonban semmiféle felirat vagy nyomógomb nem volt.

Amikor beléptem, az ajtó automatikusan bezárult, és a lift elindult felfelé.

Amikor kiszálltam, váratlan és teljesen elképesztő jelenetbe csöppentem.

Akár elhiszik, akár nem, egy minden ízében földi külsejű zongorabárban voltam!

Egy vörös hajú nő ült a zongoránál, és jellegzetes hangján az „I Left My Heart in San Francisco” című dalt énekelte!

Néhány teljesen szokványos földi ruhát viselő ember ült elszórtan a félhomályos fülkék asztalainál.

Őrület, teljes őrület!

Megráztam a fejem.

Bizonyára hallucinálok...

– Jó estét, és szívből üdvözlöm!

Egy mögöttem megszólaló, vibráló hang megriasztott.

Megfordultam, és egy valódi bárpultot láttam, amely mögül egy számomra ismerős arc vigyorgott rám.

A férfinak átható zöld szemei voltak, és szakállt viselt, amely kissé pajkos külsőt kölcsönzött neki.

Mintha villámcsapás ért volna!

Ő volt az a taxisofőr, aki fél évvel korábban elvitt a „pszichikai kiállításra”!

– Üdvözlöm az OMM–ONN rendszer ARGONA bolygóján, amely az EGYESÜLT PSZICHEÁN VILÁGOK tagja. És ha tudni akarja, „Omm” és „Onn” a két Nap neve. Nos, mit szeretne inni?

Mormoltam valamit.

Elém tett egy nyitott cigarettásdobozt és egy öngyújtót, majd összekevert két gin-tonikot.

Letettem a sisakomat, leültem egy bárszékre, rágyújtottam, és ittam egy kortyot.

Mindkettő rendkívül jólesett.

Szinte letaglózott a váratlanul földies környezet és a taxisofőrből lett csapos teljesen földi viselkedése.

– Argusnak hívnak. Úgynevezett idegen vagyok, mégpedig „pszicheán”, és ezen a bolygón én vagyok az ön számára kijelölt házigazda és vezető.

Meleg, barátságos mosollyal ajándékozott meg.

– Ember, te jó ég! – kiáltottam fel. – Én inkább kidülledt szemű, zöld sárkányszerű lényekre számítottam, lézerfegyverekkel!

– Ó, valami hasonló valóban létezik nálunk, de néhány másik, sokkal távolabbi csillagrendszerben.

– Igen, és ehelyett ezt találom itt – és önt!

– Nos, valahogyan már akkor, a taxis esetnél kapcsolatba kellett hoznia engem az idegenekkel.

– Ez igaz. De a feltételezés egy dolog, a bizonyosság pedig egy másik.

– Jól mondta. És pontosan ezért szerveztük meg önnek ezt a csészealjutazást: a bizonyosság kedvéért.

– Megszervezték? Időnként valósággal úgy éreztem, hogy manipulálnak. Pontosan úgy, mint akkor, amikor bejuttatott abba a taxiba – ha egyáltalán taxi volt...

– Nem taxi, csupán egy bérelt autó, némi finom szuggesztióval részemről. Mivel azon az estén nem akart saját elhatározásából elmenni arra a „pszichikai kiállításra”, kénytelen voltam egy kis pszichikai manipulációval segíteni, hogy eljuttassam az előkészített kapcsolatfelvételhez.

– Arra a szőke fiatalemberre gondol, Quentinre? Nem csoda, hogy olyan sok mindent tudott. Akkor bizonyára ő is pszicheán. Most itt van?

– Nem, ő nem pszicheán, és nincs is itt. Nos, mi sem reklámozással nem foglalkozunk, sem rábeszélni nem akarunk senkit. Te érdeklődést mutattál, ezért néhány nyomot helyeztünk el, amelyeket követhettél. És mivel maradéktalanul követted őket, lehetővé tettük számodra a repüléseket. A kulcs a te saját belső késztetésed volt.

– Mindenesetre tájékoztathattak volna arról, hogy mire számíthatok.

– Utazás idegenvezetővel? Nem, nem akartunk megfosztani attól a kihívástól, hogy mindent magad fedezz fel. És valóban nagyon jól boldogultál egyedül is. Számunkra pedig szükséges volt mindezt megtudni, ráadásul folyamatosan figyelemmel kísértük, milyen bátran nézel szembe az ismeretlennel.

– Ó, én mindent élveztem. Nem is panaszkodni akartam, csupán tudni szerettem volna, hogy miért. Mindenesetre „megérte az árát”.

– Nos, tréfát félretéve, a kulcsszó a „kölcsönös haszon”.

– Kölcsönös? De hogyan? Az önök világa annyira fejlett...

– Majd meglátod, hogyan – esetleg. A mi feladatunk csupán az, hogy megmutassunk és elmagyarázzunk dolgokat.

A vörös hajú nő a zongoránál éppen egy népszerű francia sanzont énekelt, pontosabban francia dallamok egész egyvelegét. Kifejezetten tetszett a stílusa, de ismét Argushoz, a házigazdámhoz fordultam.

– Nos, akkor magyarázzon tovább. Belemehetünk a részletekbe? Ezeket a személyzet nélküli repülő csészealjakat egy test nélküli intelligencia irányítja, amely a gömbben található?

– Nagyon jó! A válasz igen!

– Ön személyesen volt ez az élő, de test nélküli intelligencia?

– Istenem, az ön gondolati ugrásai rendkívül lenyűgözőek! A Tanács meg fog lepődni, ha ezt hallja.

– Nem válaszolt a kérdésemre.

– Te aztán egyenesen a lényegre törsz, mi?

Argus szemében élénk érdeklődés csillant fel. Úgy tűnt, élvezi a beszélgetést.

– Nos, ez az intelligencia nem én voltam személyesen. Az ismétlődő interdimenzionális áthaladások ugyanis kedvezőtlen mellékhatásokkal járhatnak népünk tagjai számára, még akkor is, ha védőruhát viselnek. Különösen kellemetlen a rezgési frekvencia fájdalmas lecsökkentése, amikor belépnek a ti dimenziótokba. Ezért ésszerűbb az ilyen utakhoz „BIOSZÁMÍTÓGÉPEKET” használni.

– És mi a helyzet magának a csészealjnak a szerkezetével? Nekem inkább valami élő dolognak tűnt, nem csupán egy közönséges gépnek.

– Jól mondod. Ennek az az oka, hogy „szerves” felépítésű, így jobban ellenáll a dimenzióátmenet hatásainak és más különleges megterheléseknek. Egy hagyományos gép erre nem lenne képes.

– Hasonlóan ahhoz, ahogyan mi a Földön azzal kísérleteztünk, hogy különleges formájú, hatalmas tököket növesszünk, amelyek az üvegszálas hajótesteket helyettesíthetnék?

– Igen, de ez a hasonlat csak megközelítőleg felel meg a valóságnak. Valójában a szervestől a szintetikuson át a bionikusig mindenféle kombinációt alkalmazunk, akár helyhez kötött, akár mozgékony androidokról van szó – mindig aszerint, hogy az adott funkció mit kíván meg.

(A most következő rövid párbeszéd teljesen kiragadottnak tűnik az összefüggésből. Csak akkor nyer értelmet, ha feltételezzük, hogy időközben témát váltottak. A válaszok alapján ítélve Oszkárnak a pszicheán emberek vagy általában az emberi faj eredetéről kellett kérdeznie. Argus erre értelemszerűen azt válaszolhatta, hogy a pszicheánok nagyon régen egy másik kozmikus térségből költöztek ide, és az első emberiség eredetét homály fedi, mert a kozmosz örök idők óta létezik, és azóta megszámlálhatatlan univerzum keletkezett és pusztult el. Más fajokhoz hasonlóan az emberiség is évmilliárdok óta terjed szerte a kozmoszban.)

– Akkor bizonyára nehéz megmondani, hogy eredetileg honnan, milyen formában és miért.

Argus komolyan bólintott.

– És ez természetesen rád és a világodra is vonatkozik. Nehéz megmondani, figyelembe véve mindazt a kozmikus közlekedést és a kozmoszon keresztül-kasul zajló vándorlásokat, amelyek egész korszakokon át folytak.

– Úgy érti...? Istenem, csak ne mondja, hogy én is egy „másik”, vándorló intelligencia vagyok ebben a jelenlegi testben!

– Nem mondom, hogy az vagy. Tény azonban, hogy egyes földi emberek általános mintázatában meglepő eltérések mutatkoznak. Ilyenek például időnként a te saját éles felismeréseid is. Ezért általánosságban tanulmányozzuk ezeket a dolgokat.

– Fogadni mernék, hogy így van. És azt gyanítom, hogy éppen most is lényem ezer különböző részletét vizsgálják.

– Már megint eltaláltad! Az az érzésem, hogy a Tanácsunk nagyon szívesen megismerkedne veled személyesen... De milyen rossz házigazda vagyok! Mit szólnál még egy italhoz?

– Igen, kérem. Aztán még mesélhetne nekem a munkájáról és erről a helyről.

Argus újratöltötte a poharamat, majd folytatta:

– Nos, éppen most fejeztem be utolsó szolgálati utamat a Földeteken, mint „rezidens pszicheán koordinátor”. Többek között a földi ügyeket tanulmányoztam, és segítséget nyújtottam azoknak az érdeklődő embereknek, akik többet akartak megtudni az „idegen pszicheán jelenlétről”.

– Bizonyára nagy öröm volt önnek, hogy ott nyíltan megmutathatta magát. De hogyan tudta elkerülni, hogy felismerjék?

– Nem mindig sikerült. Néhány ember erősen gyanította, hogy egyike vagyok ezeknek az „idegeneknek”. Időnként mentális védőburkot kellett magam köré vonnom, hogy fedezzem a visszavonulásomat.

– Egy ideig Huntsville környékén állomásozott? Vannak azon a területen föld alatti létesítmények? És mi volt azzal a titokzatos idegennel, akibe egyik éjszaka majdnem beleütköztem?

– Ne beszéljünk ilyen apró részletekről – szakított félbe Argus határozottan. – Nos tehát, miután eleget megtudtam a bolygótokon zajló emberi folyamatokról, idehoztak, hogy segítsek felépíteni ezt a földszerű fogadóállomást a földi vendégek számára. A berendezések minden tekintetben megfelelnek a földieknek, beleértve az ételeket és italokat is, amelyeket mi magunk állítunk elő.

– Bizonyára rengeteg problémával találkozott ennek során.

– Egyáltalán nem. A látogatóknak egyszerűen otthon kell érezniük magukat itt, ilyen messze az otthonuktól, az idegenszerű benyomások elsöprő sokasága közepette. Ez a megszakítás segít fenntartani a lelki stabilitást.

Egyébként itt mindig sok vendégünk van más rendszerekből is, köztük olyanok, akik a te saját dimenziódból érkeznek, és akiket a galaxisotokban „szomszédoknak” nevezhetnél.

Mindannyian különböző, a tiéteknél fejlettebb civilizációkból származnak, valamennyien szorgalmasan tanulmányozzák a földi ügyeket, és folyékonyan beszélik a legtöbb fontos nyelveteket.

Nézd például a vörös hajú zongoristát, Melodyt. Ő egy olyan bolygóról származik, amelyet a ti dimenziótokban „Szaturnusznak” neveznek.

A hozzá hasonló emberek földi küldetéseik között gyakran tartózkodnak itt, vagy kifejezetten azért küldik ide őket, hogy velünk dolgozzanak egy közös érdeklődésre számot tartó feladaton, az „Új Föld projekten”.

Ha így folytatódik, jelentősen bővítenünk kell majd a fogadókapacitásunkat.

Elcsodálkoztam, és körülnéztem a bárban.

– Úgy érti, ezek az emberek mind „idegenek”?

– Természetesen azok, bár a tevékenységük pontosan olyan, mint egy földi emberé. Később lehetőséged lesz megismerkedni velük, ha szeretnél.

Mintha csak jeladásra történt volna, a zongorista ebben a pillanatban felállt, és odajött hozzánk.

– Most szeretnék egy perc szünetet tartani, és köszönni, mielőtt elmegyek úszni.

Felült egy bárszékre. Argus bemutatott bennünket egymásnak, elmagyarázta, hogy éppen most érkeztem a Földről, majd kitöltötte neki a kért pohár narancslevet.

Melody feltűnően szép, vörös hajú nő volt, tengerzöld szemekkel, nagyon arisztokratikus megjelenéssel, és rendkívül „vibráló” kisugárzással.

Angolsága hibátlan volt. Minden további nélkül gazdag észak-amerikai nőnek lehetett volna tekinteni, anélkül, hogy a legcsekélyebb kétség vagy gyanú is felmerült volna.

– Szóval ön éppen most érkezett a Földről? – Meleg pillantást vetett rám, és elmosolyodott. – Milyen lenyűgöző! Egy napon én is útra kelek, hogy meglátogassam azt a jó öreg bolygót.

– Ez azt jelenti, hogy még soha nem járt ott? – Nagyon elcsodálkoztam. – Akkor hogyan lehetséges, hogy ilyen kitűnően zongorázik, és ilyen jó stílusa van?

– Ó, otthoni tanulmányaim idején gondosan oktattak antropológiai tanulmányaim legkülönbözőbb területeire. Egyébként nincs okom panaszkodni amiatt, hogy még semmi földit nem láttam, hiszen már jelentős tapasztalatokkal rendelkezem a „NOVA TERRA” révén, amely bizonyára a legközelebb áll a valósághoz.

Argus közbeszólt, hogy segítsen megértenem:

– A Nova Terra az a közös érdeklődésre számot tartó projekt, amelyet korábban említettem.

Egy doktori címmel rendelkező hölgy egy távoli Föld-projektben? Nagyon rejtélyes.

Közelebb hajoltam hozzá, és megérintettem Melody kezét.

– Mi késztette arra, hogy ilyen különös foglalkozást válasszon?

– Különös? – kérdezte meglepetten, és nagy szemekkel rám nézett. – Én éppen ellenkezőleg gondolom. Tudja, mindig gyógyíthatatlanul romantikus voltam. Mindig szerettem a régit és az igazán régimódi életformákat, amilyen az önök számára nehezen felfogható Föld is. Nem csoda, hiszen gyakorlatilag „ÚJ ATLANTISZ” élő múzeumaiban nőttem fel, ahol apám a Kereskedelmi Bizottságban töltött be egy tisztséget.

Tekintetét Arguson tartotta, mintha támogatást vagy megjegyzést várna tőle.

Beszámolóját rendkívül izgalmasnak találtam, de mielőtt tovább kérdezhettem volna, Argus közbeszólt:

– Melody arra gondol, hogy a zenéje egy jellegzetes mellékágat képvisel, amely különleges tevékenysége teljes alapjának egy részét alkotja. Valójában komoly tudós, akivel nem szabad tréfálkozni.

– Nos, akkor jobb lesz, ha most megyek – mondta Melody, és felállt. – Eljött az ideje az erőnléti edzésemnek és a többi effélének. Gondolom, később még találkozunk. És akkor már nem fogok kifecsegni belső dolgokat, megígérem.

Távozása teljesen természetesnek hatott, mégis szerettem volna tudni, hogy Argus a szavaival valamiképpen figyelmeztetni akarta-e.

Egy „információszivárgás” tanúja voltam, és ez véletlenül történt, vagy megrendezték?

– Nem tanulhatsz meg mindent egyszerre.

Argus megvonta a vállát, mintha kimondatlan kérdésemhez fűzne megjegyzést.

– A megfelelő időben egyre többet fogsz megtudni. Mit szólnál hozzá, ha először ezt az Argona bolygót fedeznéd fel? Ez az „ALKALMAZOTT PSZICHIKAI TUDOMÁNYOK ÉS MŰVÉSZETEK KÍSÉRLETI KÖZPONTJA”.

– Azokra a kupolával fedett városokra gondol, amelyeket leszállás előtt láttam?

– Azok is a részét alkotják, de sok más, vidéken szétszórt közösség is létezik. Ezeket nagyszámú látogató népesíti be, akik még a Pszicheán Föderáción kívülről is érkeznek, a galaxis különböző részeiből.

Ezek a látogatók különböző fajokhoz tartoznak, és eltérő alakúak. Némelyikük humanoid, mások csak megközelítőleg azok.

– Milyen lenyűgöző! Feltételezem, hogy a kupolák arra szolgálnak, hogy biztosítsák a különböző éghajlati feltételeket.

– Nem egészen. A legtöbb látogató képes elviselni az itteni körülményeket, és csak keveseknek van szükségük védőruhára.

A kupolák inkább arra szolgálnak, hogy távol tartsák a rendkívüli hőséget, a páratartalmat, a homokviharokat és hasonló jelenségeket, amelyek a drámai évszakos változások következtében keletkeznek.

Tudod, ez a bolygó rendkívül szokatlan a két Napjával és a sodródó mágneses tereivel.

Ideális művészeti célokra és tudományos kísérletekre, de alig alkalmas normális benépesítésre.

Bár a gravitáció csak valamivel gyengébb, mint a Földön, a napok csupán körülbelül fele olyan hosszúak, ami hosszú távon nem tesz jót az emberi anyagcserének.

De később lehetőséged lesz mindezt személyesen is látni.

– Alig várom!

– Csak ne olyan sietősen. Most szükséged van egy kis pihenésre. Megígérem, hogy ma este magammal viszlek a városba. Most megmutatom a szobádat, ahol egy kicsit kipihenheted magad, vagy önállóan is körülnézhetsz itt.

Elhagytuk a bárt. Argus kivezetett egy teraszra, ahonnan egy háromemeletes, „floridai stílusú” szálloda látszott. Körülbelül harminc szobája volt, a tetőn pedig egy penthouse lakosztály. Lent egy belső kert és úszómedence helyezkedett el, buja trópusi növényzetbe ágyazva. Mindent ragyogó napsütés árasztott el, pontosan úgy, ahogyan a Földön megszoktuk.

Nagyon meleg volt, és a levegő tele volt illatokkal. A medence mellett három férfit és öt nőt számoltam meg, valamennyien fürdőruhában voltak. Minden tökéletesnek és elbűvölőnek tűnt – azzal az egyetlen kivétellel, hogy odakint tulajdonképpen éjszakának vagy kora reggelnek kellett volna lennie, nem pedig délnek.

– Itt saját, független napfényhatásunk van, éppen olyan jó, mint Floridában – magyarázta Argus, és felfelé mutatott a kupola alig felismerhető felületére, amely inkább ragyogó kék égboltnak látszott. – Miután átöltöztél a szobádban, levezethetlek ezekhez az emberekhez, ha szeretnéd.

Az egyik lakóegységhez vezetett, amelyből tolóajtó nyílt a teraszra. A helyiség légkondicionált volt, berendezése ugyanolyan, mint a Földön, beleértve a fürdőszobát is.

Nagy örömömre borotvakészüléket, szappant, valódi vizet, fogkefét, pizsamákat, megfelelő szabadidőruhákat és fürdőnadrágokat találtam.

– Egyébként itt, a fogadóközpontban nincs szükséged a sisakodra és az erősítőövedre – mondta Argus.

– Tulajdonképpen mennyi ideig tart majd az itt-tartózkodásom?

– Három vagy négy napig, az itteni helyi idő szerint.

– Nos, feltehetően körülbelül három napba telt, mire ideértem. Ha a visszautat is hozzászámítjuk, több mint egy hétig leszek távol otthonról.

– Igen. Csakhogy a Földön ténylegesen eltelt idő legfeljebb másfél nap lesz. Az átváltási arány hét az egyhez – ez is egy paradoxon.

– Már észrevettem, hogy a „hetedik” más vonatkozásban is jelentőséggel bír. Például a szállítóhajón: a csészealjak száma és a kőkapuk száma, amelyek különböző, egyedileg meghatározott kisugárzással rendelkeznek.

– Így van. De ne keverd össze az időviszonyoknál szereplő hetest a két dimenziónk rezgési frekvenciái közötti különbséggel. Ez utóbbi ugyanis a hét többszöröse.

És még valami: a csészealjak száma az anyahajóban, valamint elhelyezkedésük fontos tényező az „idő- és tértorzulásokon” keresztül történő utazás szempontjából. Alakjuk és elrendezésük ebben az esetben elengedhetetlen a működéshez.

És még egy dolog: a kapuk kisugárzásuk tekintetében „a teremtmények motivációjának és élethez való hozzáállásának hét különleges változatához” tartozó elsődleges hajtóerőknek felelnek meg.

A kapuk sok más dolog mellett megfelelő ösztönzést adhatnak a jó közérzethez és az ihlethez.

– Csak mellékesen kérdezem: miért nem volt a szállítóhajón a kupola alatt egy ilyen kis „floridai szálloda”?

– Nos, elsősorban azért, mert nem célszerű nagy víztömegeket szállítani egy űrhajóban. Ezenkívül a kupola igen sokféle látogatót szolgál ki, nem csupán földi embereket.

Beszélgetésünk közben levettem az utazóegyenruhámat, fürdőruhát öltöttem, és már majdnem végeztem a borotválkozással.

Különös, hogy mindezek a banális földi tevékenységek mennyire jól estek.

Argusnak igaza volt: szükségem volt egy kis szünetre az idegen világban átélt kalandok között.

– Nos, menjünk le, és ismerkedjünk meg a többiekkel – mondtam. – Egyébként androidok is vannak közöttük?

– Tudtommal nincsenek. De nálunk udvariatlanságnak számít ilyen irányban kíváncsiskodni.

(Itt valószínűleg egy olyan illetlenül közvetlen kérdésre gondol, mint például: „Jó napot, asszonyom, ön android?”)

– Azokat az embereket, akiket itt látsz, szülőbolygóik választották ki a Pszicheán Föderáció ezen Föld-projektjéhez. Némelyikük már járt a Földön, mások még nem, de valamennyien teljesen természetesen viselkednek, mintha valódi földi polgárok lennének.

Beszélgess velük kellemesen, mert ez számodra örömet és kikapcsolódást kell, hogy jelentsen. Nem mintha itt bármiféle titkok lennének, de ha komolyabb kérdéseid támadnak, kérlek, azokat nekem tedd fel.

Lementünk a többiekhez.

Mindannyian nagyon kedves fiatalok voltak, szinte valamennyien harminc év alattiak, ragyogó egészséggel és vonzó külsővel.

Első pillantásra nem lehetett megkülönböztetni őket a valódi földi emberektől, mégis éreztem bennük valami másságot, valamiféle különleges lényegi sajátosságot, amely bizonyos körülmények között kiemelte volna őket a földi tömegből.

Bár magam is szépen lebarnultam, és fizikailag jó erőnlétben voltam, szerettem volna tudni, vajon ők kinek tartanának engem.

Mindannyian nagyon jól beszéltek angolul, és bemutatkozáskor csupán hétköznapi hangzású keresztneveket, valamint különböző országokból származó, tetszőleges földi szülőhelyeket mondtak.

A következő órák során úszás közben, a pingpongasztalnál és a teraszbár napernyője alatt sok lehetőség nyílt tréfálkozásra és általános beszélgetésekre.

Különösen a vörös hajú Melodyval barátkoztam össze, aki élénken érdeklődött minden iránt, ami a személyemmel kapcsolatos volt, méghozzá elbűvölő, nőies módon.

Valódi származását sohasem említette, hanem úgy viselkedett, mintha New York környékéről érkezett volna.

Napnyugtakor – vagy amikor a mesterséges eszközöknek köszönhetően annak látszott – Argus azt javasolta, hogy mindannyian pihenjünk néhány órát, majd találkozzunk ismét egy aperitifre.

Nekem azt mondta, hogy vacsora után magával visz városnézésre, míg a többiek saját személyes és kulturális érdeklődésüknek megfelelő elfoglaltságokat választanak.

Sőt, azt is javasolta, hogy amikor valamennyien visszatértünk, rendezzünk egy önkéntes részvételű éjszakai kerti partit zenével és tánccal.

Olyan boldognak éreztem magam, mint egy igazi vendég valamelyik földi üdülőhelyen, és örömmel vártam az este és az éjszaka elkövetkező eseményeit.

Argus azt mondta, valaki felébreszt majd, ha most szundítani szeretnék egyet.

Így is tettem: fáradtan, de elégedetten lefeküdtem az ágyamra.

Nagy meglepetésemre a vacsora egészen különlegesnek bizonyult.

Húsból és különféle földi ételekből állt, amelyeket a többiek hoztak be a szomszédos konyhából.

Nem győztem csodálkozni az elkészítés részletein. Argus azonban bevallotta, hogy az egész kivétel nélkül szintetikus fehérjéből készült.

A valódi ételek hiányát azonban bőségesen ellensúlyozta a sok vidámság és nevetés. Mindannyiunk számára csodálatosan telt ez az éjszaka és a következő is.

A következő délutánt is játékos tevékenységek töltötték ki.

Alapelv volt, hogy nem folytattunk szakmai eszmecseréket a világűrről és a dimenziókról. Csak a szokásos földi nyaralási beszélgetések, tréfák és kulturális témájú társalgások zajlottak.

Egy idő után teljesen lehetetlennek tűnt elhinni, hogy ezek az emberek valóban földönkívüliek.

Már azt a homályos érzést sem tudtam fenntartani, hogy csupán ügyes tudósok kis csoportjáról van szó, akik titokban, mintha élő laboratóriumukban lennék, a személyiségemet figyelik.

A valóság az volt, hogy a földi emberi ügyekbe beavatott, azokat tanulmányozó diákok voltak, akik stílusosan játszották el a földi emberek szerepét.

Hálás voltam a társaságukért, különösen természetesen Melody társaságáért, valamint azért a lehetőségért, hogy ilyen módon teljesen kikapcsolódhattam.

Az első vacsora után Argus elvitt a csoporttól arra az estére.

Megkért, hogy vegyem fel az űrruhámat az övvel és a sisakkal együtt, majd lifttel levitt egy mélygarázsba.

Beültünk egy apró, gömb alakú lebegőjárműbe, amely szinte hangtalanul működött, majd egyfajta zsilipen keresztül kihajtottunk a szabadba.

Argus ujjai végigfutottak egy konzolon elhelyezett billentyűzet különféle gombjain.

Szórakoztatott, hogy mindazok után, amiket láttam, itt még látható mechanizmust is használtak.

– Éppen most tápláltam be az útvonalunkat a közlekedési számítógépbe, amely ennek az automata pilótának a segítségével az egész utazásról gondoskodni fog. Nagyon kényelmes – jegyezte meg Argus, amikor a lebegőjármű felemelkedett velünk.

– Miért használnak itt mechanikus berendezést az érzékszerveken túli észlelés helyett, mint a csészealjakban?

– Egy számítógépet vagy megfelelő „agyat” egyetlen autóhoz? Ez óriási pazarlás lenne. Ráadásul egyszerűbb nyomógombokkal megadni a haladási irányt, mint pszichikai eszközökkel.

– Akkor miért nem alkalmaznak hasonló nyomógombos rendszert az űrhajók vezérlésére és kommunikációjára?

(Megjegyzés: más UFO-típusokban egyébként létezik ilyen.)

– Ezek a tevékenységek túlságosan összetettek ahhoz, hogy puszta nyomógombokkal lehessen őket elvégezni. Egyébként a kézi eszközökkel történő kommunikáció és vezérlés is lehetséges annak, aki tudja, hogyan kell csinálni.

Lebegőjárművünk mezők fölött siklott egy távoli főút felé.

Amikor végre elértük ezt a „főutat”, megállapítottam, hogy valójában egyáltalán nincs ott burkolt út. Csupán a földre helyezett fényjelzések mutatták az irányt, akárcsak egy kifutópályán.

Rengeteg jármű száguldott el mellettünk nagy sebességgel, méghozzá a levegőben, körülbelül ötven lábbal a talaj fölött.

Ahogy közeledtünk a városhoz, a virtuális útsávok, kereszteződések és felhajtórámpák száma hatalmas mértékben megnövekedett, mindez valóban létező, fizikai út nélkül.

Mindenesetre ilyen módon sem útépítési, sem útjavítási problémáik nem voltak!

Argus sok mindent elmagyarázott abból, amit láttunk.

Azt mondta, hogy számos kupola különféle kutatólaboratóriumokat és műhelyeket foglal magában, más kupolákban pedig ellátóüzemek, lakások és pihenőhelyek találhatók.

Én magam azonban nem sok értelmet tudtam felfedezni az épületek és fénymintázatok zavaros összevisszaságában.

Időnként olyan érzésem volt, mintha egysínű vasúton utaznék keresztül egy utópisztikus világkiállításon.

Járművünk a legnagyobb kupola belsejében, közvetlenül a város központjában tett le bennünket.

Ezután a sok érkezési rámpa egyikén haladtunk tovább, miközben lebegőautónk magától ismét felemelkedett, és eltűnt egy alagútban.

Hamarosan egy nyilvános tér szélén találtuk magunkat, ahol szökőkutak és hatalmas absztrakt szobrok álltak.

Mozgójárdák szállították az embertömegeket különféle irányokba, miután elhagyták eltérő járműveiket.

Az emberek humanoidok voltak, de fantasztikus változatosságot mutattak: a szinte teljesen emberi megjelenéstől az abszolút „földöntúliig”.

A szivárvány szinte minden színe képviseltette magát, magasságuk pedig az alig egy métertől a több mint két méterig terjedt.

Semmi okom nem volt feltételezni, hogy a megjelenésem bárkit is arra késztetett volna, hogy kétszer rám nézzen.

Argus elmondta, hogy ez a városi üdülő- és szórakoztatónegyed.

Valamennyi épület „futurisztikus” formájú, kellemes megjelenésű, üvegszerű szerkezet volt. A pasztellszínű világítás további elbűvölő, álomszerű hatást kölcsönzött a városnak.

A mindenütt megfigyelhető esztétikai harmónia rendkívül jóleső volt.

A mozgójárdák és felvonók használata közben egy idő után az a benyomásom támadt, mintha egy többszintes pályaudvari csarnokban lennék.

Minden szörnyen izgalmas volt!

És minden nagyon tisztának és lenyűgözően újnak látszott. Még a műanyagszerű járdaburkolat és a talaj is ragyogott a tisztaságtól.

Az általunk megszokott üzletek és boltok itt nem voltak láthatók.

Sok helyen azonban számomra ismeretlen tárgyak halmai álltak, amelyekből ingyenesen lehetett elvenni.

Reklámtáblák sem voltak, ellenben rengeteg tájékoztatás szerepelt a helyekről és a haladási irányokról.

Ezeken a táblákon különböző színű jelek és geometriai alakzatok voltak, és sokat hieroglifákra emlékeztető szimbólumokkal láttak el.

Ahogy Argus elmagyarázta, itt általánosan az „INTERGALAKTIKUS SZABVÁNYNYELVET” használták.

Nos, számomra ez inkább lágy éneklésnek hangzott, tulajdonképpeni szavak nélkül, de nagyon dallamos volt.

Különböző helyeken leültünk, pusztán azért, hogy figyeljük az embereket, akik gyalog, mozgójárdákon, spirális felvonókon és mindenféle más lifteken haladtak el mellettünk.

Annyi látnivaló volt, annyi tanulmányozható részlet, annyi megfejtendő dolog!

Még azt is sikerült kitalálnom, hogyan kell használni az egyik nyilvános italadagolót, közvetlenül egy furcsa külsejű, erőteljes testalkatú hölgy éber tekintete előtt, aki a közelben ült.

Az ital borzasztóan különös ízű volt, nagyjából olyan, mint a folyékony kaviár.

Argus majdnem kipukkadt a nevetéstől, amikor így szólt:

– Ez az ital arra szolgál, hogy visszaadja a fáradt látogatók csökkenő életerejét. Ahogyan ittál, és közben arra a nőre néztél, az az itteni szokások szerint egyenértékű volt egy szexuális meghívással.

Még szerencse, hogy Argus sietve elhúzott onnan, különben esetleg megerőszakoltak vagy letartóztattak volna, talán mindkettő megtörténik!

Ezután egy épületegyüttesbe mentünk, amelynek belsejében hatalmas kupolák egész csoportja rejtőzött.

Az egyik kupola semmi mást nem tartalmazott, mint több száz kristálypiramist, amelyeket koncentrikus körökben rendeztek el.

Argus elmondta, hogy ezek a csoportos meditációk felerősítésére szolgálnak.

Ugyanebben az épületegyüttesben néhány nyitott csarnok mellett haladtunk el, amelyek úgy néztek ki, mint valamilyen varietéműsor színhelyei.

Argus azonban felvilágosított, hogy ezek csupán „holografikus televíziós központok”, amelyek hatásukban teljes mértékben felérnek az igazi színházzal.

Más csarnokok sportarénákra emlékeztettek, megint másokban törökfürdők előcsarnokára emlékeztető szag terjengett, vagy tömjénillatú szépségszalonoknak tűntek.

Én azonban egyelőre eltekintettem attól, hogy további kísérleteket végezzek.

Valójában teljesen elegendő volt számomra, hogy mindent nézzek, és hagyjam, hogy a látottak hatással legyenek rám.

Még ez is fárasztóvá vált egy idő után, és szellemi kimerültség kezdett eluralkodni rajtam, hiszen szó szerint „bombáztak” a teljesen új benyomások hihetetlen tömegével.

Minden további nélkül elszakadtam Argustól, és beléptem egy ajtón, amelyről azt feltételeztem, hogy nyilvános mosdóba vezet.

Ez újabb tévedésnek bizonyult.

Azonnal valamilyen gőzáramlat emelt fel testileg a magasba!

Pezsgőillatot éreztem, és súlytalannak éreztem magam, teljesen szabadon lebegtem magasan a levegőben, mintha egy gravitáció nélküli bálteremben lennék, csodálatos pszichedelikus hatások és dallamos hangok között.

Ekkor Argusnak sikerült megtalálnia engem, és elvonszolt egy valódi mosdóba.

Már meglehetősen „be voltam állva”, akár egy részeg aranyhal.

Ezután folytattuk városnéző utunkat.

Eljutottunk az épületegyüttes legbelső és legnagyobb kupolatermébe, amely planetáriumra emlékeztetett, és megálltunk, hogy körülnézzünk.

Minden ülésen volt egy sisak, amelyet a látogatónak fel kellett vennie.

Ezután a kupola felületén megjelenő színes fénymintázatok zavarba ejtő sokaságát bámulta.

Amikor végül felállt, hogy távozzon, a karfából egy műanyagcsík csúszott elő, amelyet magával vitt.

Argus elmagyarázta, hogy ez valami olyasmi, mint a személyes csillagállások láthatóvá tétele, és a folyamat végén elkészül az írásos horoszkóp.

Az egésznek azonban nem csupán asztrológiai jelentősége volt.

A kupola színes fénymintázatai sokféle működő kozmikus erőt és tényezőt ábrázoltak.

A sisak mintegy összekapcsolta az illetőt a számára fontos és különleges konfigurációval, és még abban is segített neki, hogy azt pszichikailag megértse.

Ilyen módon az adott személy felismerhette vagy ismét ellenőrizhette, hol tart a számára ajánlott életúton.

Rövid útmutatásokkal kedvező cselekvéseket és döntéseket javasoltak személyes ügyeiben.

A vékony műanyagcsík mindennek a másolatát tartalmazta.

A rajta rögzített információkat kényelmesen elő lehetett hívni úgy, hogy az ember a tenyerére helyezte, és magába fogadta a belőle kiáradó rezgéseket.

Nyilvánvalóan nagyon pontos, tudományosan kipróbált segítség volt ez a személyiség fejlődéséhez.

És éppen e fejlődés érdekében érkeztek ezek az emberek erre a bolygóra.

Az efféle asztrológiai segítség azonban számomra nem lett volna lehetséges, mert a saját „várható életmintázatom” egy másik dimenzióhoz tartozott.

Mindez nagy hatást tett rám.

Valamennyi ember ragyogott az egészségtől, és olyan önbizalmat sugárzott, mint egy „very important person” (VIP), vagyis egy nagyon fontos személy a Földön.

Argus azt mondta, hogy ez természetes azoknál az embereknél, akik megvalósítják önmagukat, és szokatlanul magas szinten tevékenykednek.

Hozzátette, hogy a Föld lakosságának egy kis százaléka, úgyszólván az emberiség „krémje”, megközelíti ezt az általános fejlettségi szintet.

Az itt élő, magasan fejlett emberek azonban azért jöttek ide, hogy még tovább tökéletesítsék önmagukat!

Argus mosolyogva elmagyarázta, hogy az indíték nem egyszerűen önző önfejlesztés.

Sokkal inkább arról van szó, hogy a megnövekedett észlelőképesség révén elérjék a lehető legmagasabb fejlettségi szintet.

Sikerre törekvésük során arra ösztönzik őket, hogy képességeiket széles körben a közösség javára fordítsák.

Ez a bolygó pedig vendégszeretetével lehetőséget biztosít az észlelés és a felismerés saját énjének jobb észlelésére és megismerésére. Növeli az érzékenységet, a fegyelmet és a kifejezőképességet – a tudat valamennyi szintjén.

Az egész folyamat önmagában is örömöt jelent, nem is beszélve az összes résztvevő számára nyújtott általános haszonról.

Mivel Argus érezte, hogy nehezen értem meg mindezt, tovább magyarázott.

A személyiségfejlesztés több, mint egy szép, egzotikus üdülőparadicsom milliomosok számára. Olyasmi, aminek segítségével mindenki fejlesztheti a képességeit, és sokkal több dologban találhat örömet.

Nos – gondoltam szárazon –, ez a fajta tanulási folyamat számomra akár évekig tartó vállalkozássá is válhatna.

Másrészt – folytatta Argus – a fejlődés történhet aszketikusabb és misztikusabb utakon is, vagy a művészi és tudományos tevékenységek váltakozásával, attól függően, hogy az egyén milyen kombinációkat és mintázatokat választ magának.

Ezt saját megítélésére bízzák, kiegészítve olyan önkéntes vizsgálatokkal, mint amilyen például az „Asztrokupolában” található.

Mivel Argus észrevette, hogy az új benyomások túlsúlya miatt teljesen „túltelítődtem”, úgy döntött, hogy aznapra befejezzük a városnézést és az oktatást.

Lementünk egy rámpán, ahol lebegőjárművünk magától előjött, akár egy „jó kutya”.

Felemelkedtünk, és visszaindultunk a fogadóközpont felé. Én pedig már örömmel vártam a közelgő kerti partit.

Másnap reggel Argus magával vitt egy félnapos vidéki kirándulásra.

Amikor magunk mögött hagytuk szálláshelyünket és a civilizációt, a vidéki levegő édes, kellemes illatától kissé megszédültem.

A látóhatár lágy, rézszínű reggeli ködbe veszett. A hajnal színei, különösen a rézzöld árnyalat, szinte teljesen lenyűgöztek, akár Vincent van Gogh valamelyik látomásszerű festményén.

De még inkább lenyűgöztek azok a különös kettős árnyékok, amelyeket az időközben felkelt, türkizszínű égbolton álló két Nap vetett.

„Argona” helyett szívesebben neveztem volna a bolygót „Oxydusnak”, mert olyan volt, mintha oxidálódott volna.

Ennek az idegen világnak az egzotikus benyomása rendkívül felvillanyozott, de nem fenyegető módon, hanem inkább olyan érzést keltett, mint egy kellemes, költői fantáziabirodalom.

A táj ugyanis valóban gyönyörű volt a maga különös, finom módján.

Argus azt mondta, hogy ez kiváló hely a festők számára, akik itt szokatlan árnyalatokat és ködös hangulatokat tanulmányozhatnak, és nagyon inspiráló a költői hajlamú embereknek is.

Ezt könnyen beláttam, különösen a növényzet mindenféle zavarba ejtő, vad foltjai láttán, amelyek úgy néztek ki, mintha egy részeg botanikus rendezte volna el őket.

Mindenesetre azt hiszem, megszerettem ezt a bolygót.

Volt benne egy leheletnyi „bohémság”, a maga őrült varázsával.

Argustól megtudtam, hogy tucatnyi hasonló város található elszórva az egész bolygón, amelyeket több száz mérföldnyi vidéki térség vesz körül. Az emberek többsége ezeken a területeken, kis, szétszórt településeken lakik.

Egy látogató bárhol lakhatott – ez kizárólag attól függött, hogy milyen tevékenységekkel akart foglalkozni.

Ezért a települések erősen különböztek egymástól: a fényűző üdülőhelyektől a festői művészfalvakon át egészen az aszketikus gyakorlatokra szolgáló egyszerű kolostorokig terjedtek.

A legkülönfélébb környezetben helyezkedtek el, a szubtrópusi szépségű vidékektől a magányos, sőt sivár hegyvidékekig.

Minden település közelében különféle nagy, kupolával fedett területek voltak, amelyek elkülönített kísérleti helyszínekként szolgáltak.

Ezek sokkal inkább felkeltették a kíváncsiságomat, mint maguk a települések.

Egyes kupolák szinte teljesen üresek voltak, eltekintve azoktól a résztvevőktől, akik az „önmaguk által előidézett lebegést” gyakorolták.

Más kupolák belseje különös építkezési helyszínre emlékeztetett.

Kőlapok materializálódtak a semmiből, látható segédeszközök nélkül lánggal vágták őket, majd daru nélkül felemelték a magasba, és a helyükre illesztették!

Argus azt mondta, hogy mindezt alapvetően a „jellegzetesen pszichikai energia létrehozásával és átalakításával” hajtják végre.

Más kupolákban ezzel szemben „kóborló” energiaviharok és kisülések voltak, amelyeket a kísérletezők saját akaratukból hoztak létre és irányítottak, valamilyen titokzatos módon.

53. oldal

– Amit látsz, csak ezeken az erős, erőfokozó mezőkön belül működik. Arra szolgál, hogy bemutassa az emberi lehetőségeket, és néhány alapvető készséget elsajátítsanak. Ám valami ilyesmit kizárólag a puszta akaraterő segítségével végrehajtani mélyen az alapvető törvények és okok birodalmában rejtőzik, és még messze meghaladja a jelenlegi átlagos pszicheán képességeit is – magyarázta Argus vállat vonva.

Ennek ellenére rendkívüli hatást tett rám mindez.

Kérésemre elhagytuk a lebegőjárművet, és beléptünk az egyik kupolaépületbe, ahol éppen sikerült egy apró papírdarabkát az asztallapról néhány hüvelyk magasra „felvarázsolnom”.

Nagy dolog!

És mégis elragadtatott az eredmény.

Továbbmentünk, hogy más kupolaépületeket is meglátogassunk.

Némelyikben különféle, egymástól bizonyos távolságban elhelyezett, rácsszerű szerkezetek voltak.

Argus azt mondta, hogy az emberek itt „a tiszta harmónia elméleteihez kapcsolódó rezgésrezonanciákkal” kísérleteznek, amelyeket később valahol a kozmoszban alkalmazhatnak.

Ugyanígy újfajta zenék, költészeti alkotások, pszichikai állapotok, matematikai vagy technológiai megoldások létrehozására is használhatják őket, és ki tudja, még mi minden másra.

Ezek az emberek egyáltalán nem hivatásos szakemberek voltak, hanem egyszerű átlagpolgárok, akik megszokott életükből kiszakadva érkeztek ide, hogy néhány hónapot itt töltsenek.

Argus elmagyarázta, hogy a Pszicheán Föderáció minden csillagcsoportjában vannak ehhez a bolygóhoz hasonló helyek.

Mindez arra szolgál, hogy az emberek többet hozhassanak ki az életükből, kreativitásuk és cselekvőképességük fokozásával, mindegyikük a saját különleges területén.

Szerettem volna tudni, milyen mindennapi életet élnek az emberek ebben a másik dimenzióban.

Argus elmondása szerint általános törekvésük elsősorban a lehető leggazdagabb tapasztalatszerzésre, örömre és fejlődésre irányul.

De itt is mindenki hozzájárult a közösség életéhez valamilyen alkotó tevékenységgel!

Hiszen még a játékos kísérletezés eredményei is hasznosíthatók voltak a művészet vagy a gazdaság valamely területén.

A gyártás, az ellátás és a közlekedés ezzel szemben szinte teljesen automatizált volt, hogy az embereket felszabadítsák az értékesebb tevékenységek számára.

A földi viszonyokkal teljes ellentétben itt a munka egyáltalán nem gazdasági szükségszerűség volt, hanem sokkal inkább kiváltság és öröm.

Igen, ezt világosan felismertem.

A belső hajtóerő itt nyilvánvalóan az alkotás és a kiválóság iránti sürgető vágy volt, mintha mindenki közpénzből támogatott művész vagy kézműves lett volna.

Mindez foglalkoztatta a gondolataimat, és azon töprengtem, vajon a földi emberek eljuthatnak-e valaha ilyen messzire.

Úgy tűnt számomra, hogy a szegénység, a tudatlanság és a kapzsiság egy gonosz, negatív ördögi körben tartja fogva őket.

Pedig egy pozitív körforgás, amelyet általános jólét, fejlődés és felvilágosult életmód jellemez, ugyanígy önmagától is tovább folytatódhatna, ha egyszer elindulna.

De hogyan lehetséges átlépni az egyik állapotból a másikba?

Biztosan nem beszédekkel és üres szavakkal!

Akkor hogyan lehet megszakítani ezt az ördögi kört?

Mi a válasz?

Ha egyáltalán létezik...

Argus bizonyára olvasott borús gondolataimban, mert amikor visszatértünk a „szállodába”, így szólt:

– Ennek a városnéző kirándulásnak jó oka volt. Holnap még más tényezőket is megmutatok neked. Aztán egy napon, talán hamarosan, világossá válik számodra, mit tehetsz saját kezdeményezésedből azért, hogy kilépj a régi rutinodból...

Másnap egyáltalán nem mentünk ki.

A késői reggeli után valamivel Argus felvitt a stúdiójába.

A helyiség kényelmesen volt berendezve, és más földi kényelmi eszközök mellett még kávéfőző is volt benne.

Az egyik falon hatalmas, üres vetítőfelület helyezkedett el.

Argus ezt használta előadásszerű magyarázataihoz, amelyek során most számos tényt kezdett részletesen ismertetni.

Eközben egyes képeket és filmeket vetített a „vászonra”, anélkül, hogy vetítőgép lett volna látható, és anélkül, hogy bármiféle gombot megnyomott volna – látszólag kizárólag az akaraterejével.

Amikor megkérdeztem tőle, honnan származik egyáltalán ez a hatalmas információáradat, azt mondta, hogy ebben nincs semmiféle különleges trükk, és szinte minden művelt ember képes rá.

Az illető vagy saját adattárolóját használja, vagy kapcsolatba lép valamiféle „könyvtári számítógéppel”.

(Ez megfelel egy PowerPoint-bemutatónak, amelyben internetes oldalakat használnak egy nagy felbontású lapos képernyőn – ma már magától értetődő dolog, 1976-ban azonban még tiszta utópia volt!)

Azzal kezdte, hogy emlékeztetett arra: az előző éjszaka meglátogatott „Asztrokupola” számos olyan kozmikus erő és tényező pillanatnyi elrendeződését ábrázolta, amelyek általában befolyásolják az életet.

Egy képet vetített a falra, amely az Asztrokupolában látható, sűrűn elhelyezkedő színmintázatokhoz hasonlított, és elmagyarázta, hogy a különböző színek különböző kozmikus erőket és tényezőket képviselnek.

Így például az égitestek egymáshoz viszonyított helyzete egy adott csillagrendszerben jelentős kapcsolatban áll az adott térségek világeseményeivel. Azt mondta, hogy ha a földi emberek ezt nem akarják elhinni, akkor készüljenek fel egy alapos meglepetésre az 1980-as években, amikor sok bolygó azonos irányban helyezkedik majd el. Ezt a jelenséget egyébként már „Jupiter-hatásként” ismerik.

A képernyőt tanulmányoztam. Egy adott színű pontok erővonalakból álló mintázatokká és különböző sűrűségű felhőkké álltak össze. Elképesztett a különböző nagyságú kozmikus erők, a bolygók mágneses mezőinek és a pszichikai kisugárzásoknak a sokfélesége. Ezek mind hozzájárultak egy felfoghatatlan „klíma” létrejöttéhez, amely mind a természetes, mind az emberek által előidézett eseményeket befolyásolta.

Argus elmondta, hogy a levegő és a víz szennyezése a Földön időközben ismert tényezővé vált, a „pszichikai mérgezést” azonban szinte sohasem veszik komolyan fontolóra.

Pedig a pszichikai klíma minden tekintetben rendkívül fontos az élet alakításában, az egyén jellemétől és motivációitól kezdve egészen a globális ideológiákig és azok következményeiig.

A képernyőn egy sűrű, zavaros színű felhőre mutatott, és elmagyarázta, hogy ez „pszichikai csapadék”, amely az én dimenziómhoz hasonló szomszédos rendszerekből érkezik, mégpedig az úgynevezett „kozmikus ablakokon” keresztül.

Ez a csapadék mérgező hatású volt a másik rendszer számos fontos működésére, mert időnként teljes összeomlásokat idézett elő az általa súlyosan érintett helyeken.

Argus interdimenzionális ábrák hosszú sorát vetítette ki, amelyekből kiderült, hogy ennek a pszichikai szennyeződésnek az előidézésében a Föld jelentős okozónak bizonyult.

Ebben nem számít, milyen nagyok a távolságok, mert a számos törés, egymást keresztező áramlat és más rendellenesség miatt a világűr nem egyenletesen lineáris.

A párhuzamos univerzumok miatt sok átfedés és kölcsönös egymásba hatolás létezik a dimenziók között. Ezért két olyan hely, amelyet látszólag hihetetlen távolság választ el egymástól, a pszichikai kisugárzások szempontjából gyakorlatilag közvetlenül egymás mellett helyezkedhet el.

Argus ezután tovább magyarázta, hogyan és mi által keletkezik ez az egész pszichikai csapadék.

A következő, részletesebb képeken szó szerint a pszichikai mérgezés súlyos felhőit láttam olyan területek fölött, mint a Közel-Kelet, Dél-Afrika, India számos vidéke és a Távol-Kelet. Különböző foltok mutatkoztak Európa és Amerika egyes részei fölött is.

Ezek a felhők és foltok önmagukért beszéltek. Nyilvánvaló térképe volt ez a gyűlöletnek és félelemnek, az agressziónak és a társadalmi nyugtalanságnak.

A „békeszerető”, gazdag országok nagy központjai fölött látható más foltokról sem volt nehéz felismerni, hogy a félelem, a gyűlölet, az irigység és a kíméletlen versengés kisugárzásai.

Egy nagyobb észak-amerikai város közeli térképén a megkülönböztetés, a gőg, a durva materializmus és hasonló jelenségek kisugárzásai voltak felismerhetők.

Mindez egy általános „pszichikai szmoggá” adódott össze, amely még rosszabb dolgokat is előidézhetett.

A földi „pszichikai időjárás-jelentés” képei nem szorultak további magyarázatra. Mélyen megrendültem!

Megszakítottuk a leckét, és kávészünetet tartottunk.

Amikor folytattuk a beszélgetést, kifejeztem megdöbbenésemet az emberiség helytelen útjai miatt, amelyek az évszázadok során oly sok szenvedést és nyomorúságot okoztak. Ugyanakkor a természet is kegyetlen, hiszen csak az erősebbek túlélését engedi meg.

Argus erre azt válaszolta, hogy mindezt nagyobb összefüggésben kell szemlélni.

Alacsony fejlettségi szinten a túlélés elve kétségtelenül érvényes, de amikor az evolúció már előrehaladottabb, kizárólag a csapatmunka és az együttműködés garantálhatja egy civilizáció további fejlődését.

Ekkor a korábbi túlélési taktikák valódi akadályokká, sőt halálos veszélyekké válnak.

Az optimális közjólét csak akkor érhető el, ha mindenki felismeri, hogy valóban „testvérünk őrzői” vagyunk, és az egyéni érdeket alá kell rendelni a közösség egészének jólétének.

(Testvérünk őrzői? A kölcsönös felügyelet értelmében? Alárendelődés a közjó érdekében? Ebben bizonyára sok ember más véleményen lenne!)

Visszatértünk az oktatáshoz”.

A képernyő következő képei különböző földi környezetben lévő embercsoportokat mutattak, saját pszichikai kisugárzásukkal együtt.

Kiderült, hogy az olyan meghatározott tevékenységek, mint például a tanulás, a sportolás, a vásárlás vagy a vallási tevékenységek, saját jellegzetes kisugárzást hoznak létre.

Ez nemcsak embercsoportokra vonatkozott, hanem minden egyes egyénre is, mert minden személynél olyan alapvető kisugárzások is láthatók voltak, amelyeknek semmi közük nem volt az éppen végzett tevékenységhez.

Argus gyors egymásutánban különböző képeket villantott fel.

Személyek „sziluettszerű” ábrázolásai voltak, pszichikai kisugárzásuk színeivel együtt, amelyek körülöttük „aurát” alkottak.

Az auraszínek belső része az illető „alaprezgéseit” jellemezte, például egészségi állapotát, erkölcsi értékeit és érdeklődési körét, viselkedésmódját és motivációit. Az aura külső részei inkább a felszínes érzelmeket, állapotokat és tevékenységeket mutatták.

Egy meghatározott képsorozat szemlélése közben Argus elmagyarázta egy földi ember napjának főbb eseményeit, és azt, hogyan változtak ennek megfelelően az aurája színei.

Ezután egy öttagú családot mutattak be, tagjainak egyéni auraváltozásaival együtt – templomba menet, étkezés közben és a strandon.

Lenyűgözött, mennyire különböztek egymástól, és milyen eltérően reagáltak és viselkedtek közös helyzetekben.

Mindez „összesűrűsödött” az egyén legmélyebb belső jellemzőivé. Szinte előre meg lehetett jósolni, hogyan fog viselkedni bizonyos helyzetekben.

Az aurára vetett egyetlen pillantás lehetővé tette az erkölcsi beállítottság, a belső egyensúly, a jellemerő, az értékrend és az adott fejlettségi szint megítélését.

Vagyis ez könnyű volt valaki olyan számára, mint Argus, vagy egy csészealj mesterséges intelligenciája.

Én is általában meg tudtam érteni az aura színeit és mintázatait, de azok teljes mélységükben történő felfogása külön tudomány volt.

Mindenesetre így minden egyes személy azonosítható volt a tömegben, akár nagy távolságból is. Egy ember finomabb lelkiállapotának vagy egész személyiségének azonnali felismerése azonban már határozottan szakemberekre tartozó feladat volt.

Most már legalább tudtam, miért tudott az űrhajó nagy távolságból kiválasztani és megvizsgálni engem.

(Jó, de képzeljük csak el ezt a technológiát diktatórikus rendszerek kezében!)

Argus elmondta, hogy egyes földi emberek részben képesek látni az aurát, néhányan pedig még magasabb szintre is fejlesztették ezt a képességüket.

E dimenzió embereinél azonban ez természetes, veleszületett képesség volt.

Láthatták az aurákat, ha tudatosan ráhangolódtak, és általános ítéletet is alkothattak róluk.

Argus ezután a képernyőn egymás mellett bemutatott egy átlagos embert ebből a dimenzióból és egy átlagos földi embert.

Az előbbi auramintázata általában egészségesebb, erőteljesebb és határozottabban kirajzolódó volt a mentális és pszichikai tulajdonságok tekintetében.

Ennek a szemléltetésnek a segítségével Argus elmagyarázta a test hét „erőközpontját”.

Beszélt arról, hogyan hoznak létre ezek az erőközpontok önmagukban erős rezgéseket, ha megfelelően működnek.

A földi embereknél ezek a központok vagy csak gyengén működnek, vagy egyáltalán nem.

Megtudtam, hogy az e központokban működő erők intenzitása az ember egész lényét alacsonyabb vagy magasabb szintre helyezi.

Nyilvánvalóan ezt a célt szolgálták a sisakomban és az övemben található erősítők.

Hozzájárultak rezgési frekvenciám növeléséhez azáltal, hogy felerősítették ezeket az erőközpontokat, így testem és szellemem egy ideig képes volt ebben a dimenzióban működni.

Argus elmondta, hogy ez az állapot hosszú távon nem tartható fenn, még azoknak a testem kémiai és molekuláris szerkezetében bekövetkezett változásoknak az ellenére sem, amelyek tibeti látogatásom eredményei voltak.

Miután ilyen módon diagnosztizáltuk és elemeztük az embereket, megkérdeztem Argust, hogyan változhatna meg egy ember jobb irányba.

Három út létezik erre – mondta.

Először is az embernek értelmesebben, együttérzőbben és pozitívabban kell kezdenie élni.

Másodszor növelnie kell tudatának észlelőképességét.

Harmadszor emelnie kell rezgési frekvenciáját.

Nem számít, melyikkel kezdi, mert bármelyik területen bekövetkező változás hasonló változást von maga után a többi területen is, hiszen mindezek a szempontok végső soron ugyanannak az anyagnak csupán különböző szintjei.

Azt szerettem volna tudni, mi közük van ezeknek a rezgéseknek az emberi testhez és az életfunkciókhoz.

Argus elmagyarázta, hogy minden a saját, különleges rezgési frekvenciáján rezeg, beleértve minden emberi lényt is.

– Egy emberi lény ugyanis sokkal több, mint pusztán egy „biokémiai gépezet”, amelyet a DNS-molekulák génjei hoznak létre.

A kódolt géneken és a biokémián túl alakunk és működésünk nem anyagi természetű szervező tényezőktől függ, amelyek energiamintázatok, úgynevezett „rezgésmezők” formájában nyilvánulnak meg.

Az emberi lény átfogó rezgésmezőjén belül létezik egy úgynevezett „ÉLETMEZŐ”, vagy „ÉTERI MEZŐ”, amely az atomokat, molekulákat, sejteket és szerveket irányítja.

E mezők rezgési erejének megváltoztatása módosítja a molekuláris szerkezetet és a kémiát, ezek pedig ismét az egész emberi lényt.

Láttad, milyen sokfélék lehetnek ezek a változások. Eredményeként kialakulhat más dimenziók észlelése, az emberi lehetőségek felszabadítása és a pszichikai erők fejlődése.

Szűk korlátaikon belül a földi emberek is láthatják már működés közben a frekvenciaelvet, hiszen általánosan ismert, hogy a hő, a hang, a fény, a telekommunikáció vagy az atomsugárzás csupán rezgési frekvenciájukban különböznek.

Ahogyan mondtam, kémiai felépítésedet és működésed természetét egy magasabb rendű éteri mező irányítja.

Ezt azonban egy még finomabb szervező tényező határozza meg, amely teljesen kívül esik az emberi hozzáférés lehetőségein: az úgynevezett „OKSÁGI MEZŐ”.

Ez az a mező, amely valójában létrehozza az éteri mezőt, valamint az azzal egyidejűleg létező „MENTÁLIS MEZŐT” is. Ez a két mező pedig a testet, illetve a szellemet hozza létre.

Mi orvosi szempontból nem pusztán a tünetek fizikai vagy pszichikai kezelésével gyógyítunk, hanem a gyógyulási folyamatot a gyökerénél kezdjük, mégpedig a „mezők kiegyensúlyozásával”.

Ennek következtében alig vannak komolyabb egészségügyi problémáink és élettartamunk is jóval hosszabb.

Technikai vagy pszichikai eszközökkel különféle más változtatásokat is végrehajthatunk az éteri és mentális mezőkön, de e kezeléssel nagy, tartós változásokat nem lehet elérni.

Az oksági mező, amely fenntartja jelenlegi „status quódat”, ezt nem engedné meg, hacsak nem a növekedés és fejlődés természetes folyamatán keresztül történne.

Ez a természetes folyamat valójában fokozatos kibontakozás a lehető legmagasabb potenciál eléréséig, ami egyébként minden élőlény közös sajátossága.

Még a kozmikus fejlődés is ugyanígy történik, lépésről lépésre, meghatározott ciklusokban.

Így például egy bolygó ciklusai a nyers, kezdetleges körülményektől minden tekintetben egyre kifinomultabb viszonyok felé vezetnek.

Az egyik ciklusból a másikba történő ugrás sokkoló „kvantumugrásnak” tűnhet, ahogyan a ti őstörténeti, geológiai és ciklikus változásaitok, vagy drasztikus éghajlati átalakulásaitok is.

Az ilyen ciklikus változások figyelmen kívül hagyása saját veszélyedre történik: vagy megfagysz, vagy megsülsz, vagy a dinoszauruszok sorsára jutsz.

A Föld bolygó most nagyon közel áll egy ilyen drasztikus ciklusváltáshoz.

Legfeljebb egyetlen nemzedéken belül már megkezdődik a következő ciklus, mégpedig egy olyan dimenzióban, amely nagyon különbözik jelenlegi földi körülményeitektől.

Ez egy „Aranykor” kezdete lesz, egy valóban érzékeny és csodálatos világé, sokkal magasabb rezgési szinten.

Sajnos azonban jelenlegi világotok még alacsony rezgési szinten működik, a kölcsönös „egymás felfalásának” képmutató alapelvén.

Ha a még hátralévő rövid időben nem következnek be átfogó javulások, ez az elkerülhetetlen kozmikus változás rengeteg globális méretű szerencsétlenséget hoz magával.

A közelgő ciklus drasztikus rezgésszint-emelkedése ugyanis összeütközésbe kerül majd a Földet elárasztó pszichikai mérgezéssel, és súlyos összeomlást idéz elő.

Bár alapjában véve „tisztulási folyamatról” van szó, elkerülhetetlen elemi erők szabadulnak fel, amelyek az alacsony szinten álló, szűk látókörű emberek összeomlásához vezetnek, és politikai zavargásokat, pusztító háborúkat, valamint természeti katasztrófákat is okoznak.

Mindez aztán még több pszichikai csapadékot hoz létre, amely ránk is hatást gyakorol a többi dimenzióban, amit szeretnénk elkerülni.

Magától értetődik, hogy az új ciklusba történő békés átmenet minden érintett számára sokkal áldásosabb lenne.

Ez az oka annak, hogy ebből a dimenzióból megjelenünk nálatok. Már hosszú ideje fáradozunk a földi körülmények javításán.

Ezenkívül hatalmas űrhajókból álló nagy flottával állunk készenlétben, hogy a lehető legtöbb embernek segítséget nyújthassunk, ha a rettegett, átfogó pusztítások nem hagynak más választást.

A lakosságnak azonban csak kis része lesz képes túlélni és alkalmazkodni az új dimenzió megnövekedett rezgéseihez.

Ezek kellően magas fejlettségű embertípusok lesznek, akik erősítőberendezések segítségével végre tudják hajtani az átmenetet az eddigi földi dimenzióból.

Vészhelyzetben ezeket a fejlettebb embereket az űrhajók „aurafelismeréssel” azonosíthatják, és különféle módokon a fedélzetükre vehetik.

Aki hajlandó és alkalmas alkalmazkodni az új dimenzióhoz, azt egy másik bolygóra szállítják, amelynek neve „Nova Terra”.

Ez jelenleg előkészítés alatt áll, és dimenziója a tiétek és a miénk között helyezkedik el.

Amikor a csészealjad ebben a köztes állapotban az anyahajó fedélzetére lépett, már némi benyomást szereztél erről a Földhöz hasonló bolygóról.

Ez az a hely, ahol a túlélők addig maradnak, amíg eléggé fejletté nem válnak ahhoz, hogy tartósan magasabb rezgési szinten élhessenek.

És addig, amíg a Föld „megtisztul”, és maga is alkalmazkodik az új dimenzió magasabb rezgési frekvenciájához, készen arra, hogy a Nova Terráról származó, továbbfejlődött emberi faj ismét benépesítse.

Argus szavainak súlya lényem legmélyéig megrendített!

Sürgősen innom kellett valamit.

Ezután még néhány kérdést tisztázni kellett, amit Argus készségesen meg is tett.

– Az új, továbbfejlődött emberiség alapállománya csak az átmeneti időszak alatt marad a Nova Terrán, az ideiglenes „mentőbolygón”.

A tervezett visszatérés oka az, hogy a Föld mindezek után is az igazi otthon marad, saját fejlődésével és rendeltetésével.

A földi emberek fantasztikusan sokfélék, részben értékes (!) faj, számos figyelemre méltó és megbecsülendő tulajdonsággal és lehetőséggel, és valóban méltók a megmentésre.

Egyébként e dimenzió jövőbeli rendeltetése szorosan összefügg a földi emberiséggel.

Mivel képesek vagyunk segíteni népeteknek, etikánk szerint nincs lehetőségünk megtagadni ezt a segítséget.

Végül pedig ebben az ügyben tulajdonképpen nincs is más választásunk.

Egy fölöttünk álló hatalmas erő, amelyet „ŐRZŐKNEK” nevezünk, azt kívánja, hogy segítsünk.

Ők „az egész emberiség idősebb testvérei”, az „egyetemes törvény őrzői”.

– Akkor miért ez az egész bújócska a Földön zajló UFO-tevékenységekkel? Miért nem tisztázzák az egészet egy világszerte közzétett, nyilvános kapcsolatfelvétellel? – kérdeztem.

– Mert nincs felhatalmazásunk ilyen drasztikus módon beavatkozni – mondta Argus –, legalábbis akkor nem, ha ez nem feltétlenül szükséges.

Gondolj arra a hatalmas pszichológiai hatásra, amelyet egy tömeges leszállásunk kiváltana.

Ez jogosulatlan beavatkozás lenne a földi fejlődésbe, amelyet kizárólag maguknak a földi embereknek kell előmozdítaniuk.

Mindazonáltal folyamatosan igyekszünk elhárítani a globális katasztrófákat és a fenyegető háborúkat, mégpedig a lehető legkisebb és legkevésbé feltűnő eszközökkel, abban a reményben, hogy időt nyerhetünk az új kozmikus ciklusba történő valamivel békésebb átmenethez.

És valóban, mindeddig megvan a remény a „Vízöntő korszakának” békés hajnalára.

Ezenkívül tudatni akarjuk népetekkel létezésünk igazságát, és fel akarjuk hívni a figyelmüket arra a tényre, hogy a földi emberek nincsenek egyedül a kozmoszban, és egészen biztosan nem ők a legfejlettebbek.

De a már említett okokból jobb, ha az igazságot kezdetben csak lassan engedjük „beszivárogni”, és fokozatosan haladunk.

Egyébként távolabbi szövetségeseink közül néhányan, az „Éteriek”, a legalkalmasabbak arra, hogy ezt a fokozatos behatolást megvalósítsák.

Ők maguk alig mutatkoznak, de a „telepatikus közvetítések” segítségével nagyon sokat tesznek a földi emberekért.

(Talán ez alatt az időközben teljesen elburjánzott „channeling” jelenséget kell érteni, amely egymásnak ellentmondó kijelentéseket közvetít, és látszólag alig vagy egyáltalán nem kapcsolódik a tényleges földi valósághoz.)

– Sok UFO-észlelés és elszigetelt kapcsolatfelvétel is történik. Más kapcsolattartók különböző repüléseken vehettek részt. Minden egyes eset valamennyire eltérő, mert nagyon sok különböző típusú UFO-t alkalmaznak, amelyek eltérő módokon és különböző formákban érkeznek.

Ez összefügg azzal, hogy galaktikus szövetségünkben a Pszicheán Föderáción kívül sok más csillagrendszer is létezik, amelyek kultúrái erősen különböznek egymástól.

Mivel mindezt néhány nap alatt nem láthatod, ki kellett találnunk egy lehetőséget arra, hogy legalább néhány jellegzetes módszerünket megismertessük veled.

Ezért hoztunk ide erre a különleges bolygóra ilyen rendkívül szokatlan módon: hogy a lehető legátfogóbb képet kapd, a lehető legtöbb „első kézből” származó tapasztalattal együtt.

Más földi emberek más kapcsolatfelvételeket élhettek át, más utazásokat tehettek, másként megfogalmazott üzeneteket kaphattak, de ezeknek az erőfeszítéseknek a lényege mindig és mindenütt ugyanaz az üzenet:

Földi ember, változz meg, különben elpusztulsz!

Ami téged és a hozzád hasonlókat illeti, azt tanácsolom, hogy folytasd saját fejlődésedet, hogy végigjárhasd az utadat az új aranykor felé.

Meg fogod találni az ehhez szükséges lehetőségeket, ha valóban akarod.

Mondd el a barátaidnak, mondd el a lehető legtöbb embernek mindazt, amit ezen a kalandos utazáson megtapasztaltál.

Minél több emberhez beszélsz, annál nagyobb az esély arra, hogy az emberiség a lehető legszélesebb körben új irányt vegyen.

Néhányan, akik kapcsolatba kerültek velünk, beszámoltak élményeikről a sajtónak, előadásokat tartottak, sőt könyveket is írtak róluk.

Teljes mértékben rajtad múlik, hogy beszélsz-e, vagy sem.

Ennyit akartam elmondani neked...

Hallgattam.

Nem is tudtam, mit mondhatnék, mert teljesen elárasztott az ezen az előadáson feltárt dolgok özöne.

Sőt, még abban is kételkedtem, hogy valaha képes leszek mindezt feldolgozni.

– Akkor bizonyára véget ért az itteni tartózkodásom – törtem meg a csendet.

– Igen, miután láttad az itt található legfontosabb dolgokat. Hamarosan hazavisznek a Föld bolygóra, de ezt valaki más fogja elvégezni.

Argus felállt.

– Mostanra meg kellett érkeznie, ezért jobb lesz, ha felviszlek, hogy további tájékoztatást kapj.

Lifttel felmentünk a „penthouse”-ba.

Argus bekopogott egy díszes ajtón, kinyitotta, hogy bepillantson, majd ismét hozzám fordult:

– Csak menj be, Spectron parancsnok már vár rád.

Félreállt, felemelte a kezét, és szívélyesen elbúcsúzott tőlem.

– Jó utat, és béke legyen veled, testvérem... – mondta Argus halkan.

Amikor az ajtó bezárult mögöttem, egy impozáns, tágas és fényűző lakosztályban találtam magam.

A falakat faburkolat fedte, előttük könyvespolcok álltak, így a helyiség valamiféle előkelő klub benyomását keltette.

Egy magas, szőke férfi állt velem szemben, a bőr karosszékekkel berendezett egyik sarokban.

Elegánsan szabott egyenruhájában úgy nézett ki, mint egy űrflotta magas rangú admirálisa.

Mellkasán egy számomra ismerős medalion függött.

Barátságos mosollyal arra kért, hogy foglaljak helyet.

A meglepetés majdnem ledöntött a lábamról!

A férfi nem volt más, mint Quentin, az a titokzatos kapcsolattartó, akivel fél évvel korábban találkoztam a torontói „pszichikai kiállításon”.

– Milyen nagyszerű, hogy itt találkozunk! – sikerült kimondanom.

– Részemről a szerencse.

Elvett két poharat egy tálalószekrényről, és az egyiket átnyújtotta nekem.

– Akkor igyunk!

A brandy kitűnő ízű volt.

Hogy visszanyerjem lélekjelenlétemet, tekintetemet végigjárattam azon a sok ezer könyvön, amelyek padlótól mennyezetig megtöltötték a polcokat.

– Ha tudni szeretné – jegyezte meg Quentin –, ezek földi könyvek másolatai. Többségük részben a látogatók használatára szolgál, részben pedig díszítésre.

(Bosszantó, hogy Oszkár nem használja fel ezt a megjegyzést arra, hogy felálljon, és közelebbről szemügyre vegye a könyveket. Nemcsak az lett volna érdekes, hogy megtudjuk, mely földi könyveket tartják olvasásra érdemesnek a földönkívüliek, hanem az is elképzelhető, hogy korábbi földi civilizációs korszakokból, például az atlantiszi vagy lemúriai időkből származó könyvek is vannak közöttük. Talán még részletes atlaszok és képeskönyvek is, aprólékos ábrázolásokkal. Lehetséges, hogy itt egy nagy lehetőség veszett el.)

Tekintetem most Quentinre szegeződött. Milyen lenyűgöző jelenség, micsoda személyes „mágnesesség”!

– Soha nem képzeltem volna önt „pszicheán űrparancsnoknak” – folytattam a beszélgetést. – Argus tegnap azt mondta, hogy ön egyáltalán nincs itt.

– Igazat mondott, akkor valóban nem voltam itt. De nem vagyok pszicheán, hanem egy „SPECTRON” nevű világból származó tanácsadó. Ugyanis egy újabb, másik dimenzióból érkeztem ide. Feladataim közé tartozik többek között, hogy megfelelő látogatókat hozzak Argonára, és ezért kaptam az ehhez illő címet: Spectron parancsnok.

– Ó, értem. De ha ez az ön feladata, akkor mi Argus szerepe?

– Az ő szerepe elsősorban a koordinálás és a vendéglátás, de csak azután, hogy a javasolt látogató megkapta a „biztonsági jóváhagyást”. Argus a pszicheán űrflotta hírszerzésének törzstisztje.

– És ezért foglalkozik a kozmikus közlekedéssel és az „űrutazásokkal”?

– Így van. Nem csoda, hogy időnként kellemetlenül érzi magát, amikor földi pszichikai „beállítottság-vizsgálatai” során szokatlanul korlátolt és zárkózott elmékkel találkozik.

– Olyan vizsgálatokkal, mint amilyeneket rajtam végeztek?

– Igen, de ne aggódj, mert jól szerepeltél rajtuk – több szempontból is.

– Köszönöm! És még élveztem is az utolsó vizsgálatokat, amelyeket az úszómedence mellett tartózkodó emberek végeztek, játék és szórakozás leple alatt. Bár már nem látom az okát, hiszen a látogatásom úgyis véget ért.

– Igen, hamarosan visszatérsz a Földre – vagyis ha nem... ha nem akarsz még egy további, még messzebbre vezető utazásra vállalkozni.

– És hová vezetne az?

– Egy utazásra, hogy meglátogasd a „Tanácsot”, ha szeretnéd. Már kaptunk utalásokat arra, hogy érdekelné őket egy személyes találkozás veled.

– Ó, ennek nagyon örülnék.

– Örülök, hogy ezt hallom. De a dolog valójában nem ilyen egyszerű. Az utazás meglehetősen merész vállalkozás lenne. Megfigyeléseink alapján alkalmas lennél egy ilyen utazásra, és a veszélyeket a lehető legkisebbre lehetne csökkenteni. Ennek ellenére kizárólag teljesen önkéntes alapon történhetne.

– Számíthat rám! Végül is mit veszíthetek?

– Az egészségedet, talán még az életedet is, bár ennek a lehetősége nagyon csekély. Személyiséged azonban bizonyosan megváltozna, nagyon valószínű, hogy előnyödre. Többé nem lennél teljesen ugyanaz az ember.

Egy ideig haboztam, majd megvontam a vállamat.

– A kíváncsiság megölte a macskát. Menni akarok.

Quentin elmosolyodott.

– Tudtam, hogy igent fogsz mondani. Akkor minden világos. Közvetlenül az itt folytatott rövid beszélgetésünk után elindulhatsz.

– Egyébként mi ez a „Tanács”?

Szerettem volna még néhány részletet megtudni, amíg ilyen jól haladt a beszélgetés.

(Oszkár tehát úgy adta beleegyezését, hogy nem tudta, hová és kikhez fog utazni!)

– Ez az „ŐRZŐK TANÁCSA”. Az emberiség „idősebb testvéreiből” áll, mindezen dimenziók tartományaiból. A te világod ezen univerzumok egyikében található, ugyanúgy, ahogyan ez az itteni világ is, és az én saját, távoli világom is, egy újabb, másik dimenzióban.

– Idősebb testvérek? Hasonlítanak azokhoz, akiket az irodalomban „Nagy Fehér Páholynak”, „Ősinek”, „Űrtestvéreknek” vagy bármi másnak neveznek?

– Körülbelül, de nem teljesen. Egyébként a nevek vagy az elképzelések nem számítanak, csak a lényeg. Ezért az egyszerűség kedvéért nevezzük őket „Őrzőknek”.

– Feltételezem, hogy nem ezen a bolygón vannak. Megint egy másik dimenzióban élnek?

– Semmi közük a dimenziókhoz. Az „OMNIVERZUM” bármely tartományában megtalálhatod őket. E világűr anyagi szerkezetein kívül élnek és tevékenykednek, egy teljesen anyagtalan sík legmagasabb régióiban. Úgy is mondhatnánk, hogy „testetlen” lények, részben még „megnyilvánulatlanok” is...

– Úgy érti, valamiféle „szellemek”?

– Nem, mert ők sohasem haltak meg. A távoli múltban váltak halhatatlanná, amikor még emberi „hús-vér” testben éltek. Mivel többé nem volt szükségük testre, tudatuk most abban lakozik, amit „LÉLEKESSZENCIÁNAK” nevezhetnél, és ami a fizikai tartományok számára hozzáférhetetlen. Innen felügyelik fizikai világaink megfelelő működését és fejlődését, és ahol szükséges, kisebb „irányváltoztatásokat” hajtanak végre – feltéve, hogy ezek a változtatások összhangban állnak az egész „kozmikus tervvel”.

– És honnan tudják, hogy összhangban állnak-e vele?

– Részben a „nagy megnyilvánulatlan birodalomból” származó belátásuk révén tudják, részben pedig a „FELEMELKEDETT MESTEREKKEL” folytatott alkalmi tanácskozásokból nyerik tudásukat, amikor a körülmények kedvezőek.

– Mit ért „megnyilvánulatlan” alatt?

– Azt, ami bármiféle világ vagy teremtmény számára teljesen elérhetetlen és felfoghatatlan, legyen az fizikai vagy nem fizikai. A megnyilvánulatlan azonban rendkívül erőteljes módon létezik. Egyesek inkább „KOZMIKUS TUDATTALANNAK” nevezik.

– Akkor ezek az Őrzők az egész kozmoszt kormányozzák?

– Nem. Csak az emberiségek tartományait irányítják. Sok más rendszer, dimenzió és univerzum is létezik, a legkülönfélébb idegen, nem emberi életformákkal, amelyeknek megint csak saját vezető hierarchiáik vannak.

(Ha mindenki csak a saját fajáról gondoskodik, akkor nagyon hamar érdekkonfliktusok alakulhattak ki a különböző spirituális hierarchiák között, egészen a kölcsönös elutasításig és rágalmazásig, ahogyan az ellenséges földi államok esetében is történik. Ezt a feltevést érdemes szem előtt tartani a Mágocsi-anyag jobb megértéséhez.)

– De akkor ki van jelen valóban mindenütt?

– Erről nincsenek pontos tényadataink, csak szubjektív elképzeléseink. Amikor eljutunk a „Legvégsőhöz”, többé nincsenek egyszerű válaszok. Az önmagát megismerő kozmosz kifürkészhetetlen, dinamikus, állandó fejlődésben van, miközben „Isten mélységeiből” bontakozik ki...

(Eszerint a megnyilvánulatlan, vagyis a kozmikus tudattalan volna „Isten”?)

– Miért vállalják magukra ezek az „Őrzők” a fizikai univerzumainkkal járó gondokat?

– Mert világaink olyanok számukra, mint a „kertjeik”. Minél egészségesebbek és boldogabbak vagyunk, annál szebb ez számukra. Olyanok, mint a „művész-kertészek”, akik tehetségüket arra használják, hogy távol tartsák a rosszat, és elősegítsék a jó virágzását.

– De akár gonosz erők is lehetnének, amelyek csupán látszólag viselkednek jótékonyan.

– Nos, nem ez a helyzet. Jóindulatú természetük tetteikből kellőképpen nyilvánvaló. Természetesen nem lehet igazán hibáztatni téged a gyanakvásodért. A Föld fejletlen területei gyakran ugyanígy éreznek a gazdag országok gesztusaival szemben. Most pedig attól tartasz, hogy valamiféle gonosz, világűrből érkező erő trójai falovai lehetünk.

Nincs más választásunk, mint folytatni földi küldetésünket, mert nem akarjuk, hogy más, talán könyörtelen „idegenek” kényszerítsenek bennünket kapcsolatfelvételre a saját „hátsó udvarunkban”.

Hidd el, odakint vannak bizonyos ellenséges erők. Ezért teljesen logikus, hogy ragaszkodunk a saját fajtánkhoz, valamiféle emberiességen alapuló „galaktikus nemzetközösségben”.

Mindez nagyon ésszerűnek hangzott számomra. Hajlottam arra, hogy elhiggyem, de arra is, hogy némileg kételkedjem benne, mert ebben a szakaszban a dolgot sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehetett.

Quentin folytatta:

– A puszta tények szintjén hazugság nem lehetséges, és nincs is szükség rá. Teljesen nyilvánvaló, hogy az Őrzők a „Fény Erőihez” tartoznak, éppúgy, ahogyan a fennhéjázó „Sötét Erők” leplezetlen ellenségessége is nyilvánvaló. Tény, hogy a színtiszta gonoszság a neki megfelelő gondolkodásmódhoz tartozik, még akkor is, ha az udvariasság köntösébe bújik.

– Ahelyett, hogy tevékenykednének, ezek az Őrzők elmehetnének valamiféle paradicsomba, és egyszerűen csak élvezhetnék a saját létüket.

– Valójában megtehetnék, hiszen kiérdemelték az „örök áldásokhoz való jogot”. Ők azonban inkább a „külső” világban maradnak, a kibontakozó, megnyilvánult kozmoszban, hogy megvédjenek bennünket a pusztító, gonosz erőktől, támogassanak evolúciós növekedésünkben, és megkíméljenek bennünket a tudatlanságból és elmaradottságból fakadó szükségtelen szenvedéstől.

Olyanok, mint egy „mennyei békehadtest” munkatársai, akik a kreativitás pozitív és hatékony lehetőségeit mutatják meg nekünk.

Tevékenységüket tehát mindaddig folytatják, amíg valamennyien megszabadulunk a tudatlanságtól, és elérjük a számunkra megfelelő „majdnem tökéletes” állapotot.

(Valahogyan a buddhista vallási alapelvekre emlékeztet.)

– Akkor ezek szerint a Mesterek már túljutottak mindezen?

– Nem egészen. Bár számunkra elképzelhetetlennek tűnő magasságokba emelkedtek, amelyek már nem tartoznak világainkhoz, továbbra is kapcsolatban állnak az Őrzőkkel.

– Ha már itt tartunk, miért nem teremtettek bennünket eleve tökéletesnek?

(És miért kell ehelyett megszámlálhatatlan inkarnáción és lélekformán keresztül vezető, fáradságos fejlődési utat végigjárnunk? – tehetnénk hozzá.)

– De hát bizonyos értelemben tökéletesnek teremtettek bennünket! Csecsemőként tökéletesek voltunk, mint az üres lapok. Később aztán csak a jellem, a tudás és a szeretet tökéletesedése felé növekedhetünk, megszámlálhatatlan év tapasztalatai révén.

És egész létezésünk éppen erről az „állandó növekedésről” szól. Az igazi életfolyamat sokkal inkább maga a létrejövő mű, a tapasztalatok összessége, mintsem a végső eredmény. Minden tapasztalat fontos, bármely szinten történjék is. Minden pillanat összehasonlíthatatlanul egyedi.

(Ráadásul egy ilyen örökkévalóság átkozottul hosszú is lehet, ha az embernek nincs semmi értelmes tennivalója!)

– Ha a jelenlegi „itt és most” állapotunk ugyanolyan fontos, mint egy hatalmas kozmikus lényé, akkor miért ne fejlődhetnénk egyszerűen nyugodt, ráérős módon? Miért ez a nagy sietség, hogy jobbá váljunk?

– Mert jelenlegi ciklusotok ideje lejárt, és drasztikus változások állnak közvetlenül előttetek.

Bolygótok feljegyzésekben nem szereplő múltjában túl sok volt a hibás kezdet és az összeomlás. A földi emberek azonban most már nem hagyhatják figyelmen kívül az élet növekedésének valódi irányát.

Nem folytathatjátok tovább pusztító hatalmi játszmáitokat, és nem térhettek ki a valódi fejlődés elől, ha nem akarjátok, hogy fajotok ugyanúgy kipusztuljon, mint történelmetek korai szakaszában a dinoszauruszok.

Választhattok a most megkezdődő alkalmazkodás és a megsemmisülés között.

Nem hagyhatjátok tovább figyelmen kívül annak lehetőségét, hogy a jövőben valamelyik „SZUPERCIVILIZÁCIÓ” kapcsolatba lép veletek.

El kell kezdenetek civilizáltabban viselkedni, és le kell győznötök vagy ki kell szélesítenetek jelenlegi szűk gondolkodási kereteiteket, hogy sokféle új tényt tudjatok befogadni.

Nem hagyhatjátok tovább figyelmen kívül a bennetek rejlő hatalmas lehetőséget egy sokkal magasabb rendű életformára, amely felülmúl mindent, amiről valaha álmodtatok.

Embereitek többsége azonban még mindig a legprimitívebb materializmus és provincializmus mocskában fetreng.

Nem hagyhatjátok figyelmen kívül a közelgő ciklikus változásokat és bolygótok növekvő rezgési frekvenciáját, amelyeket csak a magasabb gondolkodásmóddal rendelkező emberek lesznek képesek túlélni.

– Nos, számomra teljesen világos, hogy egészségesebb és építőbb értékrendszerre van szükségünk!

– Igen. De az élet minden vonatkozása fontos a maga helyén. Ezért világméretű egyensúlyra és holisztikus szemléletre van szükség, mert fizikai természetetek, emberi mivoltotok semmivel sem kevésbé fontos, mint a szellemiség és a költészet.

– Azt hiszem, az üzenete világos: földi ember, változz meg, különben elpusztulsz!

Egy ideig csendben ültünk, aztán ismét megszólaltam:

– Azt mondta, hogy az Őrzők lélekesszenciájukban olyan síkon léteznek, amely a fizikai világok számára hozzáférhetetlen. Hogyan találkozhatnék akkor velük a fizikai testemben?

– A pontos mechanikai eljárást nem tudom elmondani neked, de valóban el fognak juttatni oda. Csak a folyamat rám eső részéről tudok beszámolni, de először valamivel hosszabb, alapvető magyarázattal kell kezdenem.

– Készen állok.

– Nos, ennek a galaxisnak a központja, amelyhez meglehetősen közel vagyunk, egy nagyon különös, ködszerű térség, áthatolhatatlan térrel. A neve „NAGY KÁOSZ-GÁT”.

Mindenféle űrhajók próbáltak már áthatolni rajta, hogy elérjék a túloldalon lévő csillagrendszereket, anélkül hogy nagy kerülőt kellene tenniük e terület körül.

Sok űrhajó megsérült vagy elveszett a hatalmas elektromos viharokban, amikor közvetlen áthaladással próbálkoztak, vagy amikor a külső területeken ritka elemek után kutattak.

Ez a gátzóna mindmáig a legtitokzatosabb és legnagyobb kihívást jelentő térség, amelyet ez a galaxis valaha ismert.

A forgó és folyamatosan sodródó Káosz-gát messzire kinyúló spirálkarjaiban felderítőink „rábukkantak” bizonyos „ABLAKTERÜLETEKRE”, amelyek átjárókat nyitottak más, különböző dimenzionalitású univerzumok felé.

Ezeknek az ablakoknak az egyike a ti univerzumotok földi Naprendszerébe nyílik.

Te ezen az ablakon keresztül érkeztél, a galaxis magjától elforduló oldalon, ezért viszonylag sokáig tartott, amíg ezen az úton idehoztunk.

Amikor visszatérsz, ezúttal rövidebb ugrás lesz ezen az ablakon keresztül, mert időközben elmozdult és közelebb került.

Ahogyan már megtapasztaltad, embereink számára nehéz és kellemetlen bejutni a ti sűrűbb rendszeretekbe, ezért többnyire személyzet nélküli űrhajókat használunk.

Egyébként a gátról már távolról is szereztél benyomást: egy távoli ködképződménynek látszott, nem sokkal az első interdimenzionális áthaladásod után.

Emlékszel azokra a vad elektromos viharokra is, amelyeken az idefelé vezető utazásod vége felé haladtál keresztül, alig néhány órával a bolygónkon történő leszállás előtt?

A vihart az egyik messzire kilökődött spirálkar okozta, amely váratlanul az útvonaladba került. Szerencséd volt, hogy túlélted!

– Akkor a gátnak elég közel kellene lennie ahhoz, hogy uralja az itteni égboltot, de nem emlékszem, hogy láttam volna a leszálláshoz való közeledésem során.

– Túl messze van ahhoz, hogy innen tisztán látható legyen. Az anyahajód ráadásul minden szokásos sebességnél hihetetlenül gyorsabban utazott, mert a sebességet különböző „térugrásokkal” kombinálta – válaszolta Quentin, majd visszatért a tárgyra.

– Valahogyan a Káosz-gát legbelső része még mindig teljesen ismeretlen maradt.

Galaxisunk „űrmítoszai” szerint ezeknek a tomboló viharoknak a mélyén létezik valamiféle „FANTOMHAJÓ”, és ez a hajó képes eljuttatni a bátor kalandorokat a galaxis „Szemébe”, az „Istenek Birodalmába”.

Természetesen hivatalosan mindezt puszta képtelenségnek tartják, ahogyan számotokra az UFO-k is felfoghatatlan jelenségek.

Általánosságban az egész gátat átjárhatatlan rejtélynek tekintik, a valóságban azonban tényleg létezik egy Fantomhajó.

Erről csak néhány kiválasztott személy tud, nem pedig a nagy tömegek, az Őrzők kívánságának megfelelően.

Barátom, az anyahajó, amely idehozott, most a Káosz-gát külső területeire fog vinni, az Őrzők látogatóinak szánt különleges hajó, a „Fantomhajó” közelébe.

A csészealjban és az anyahajón töltött idő alatt ezen az egynapos utazáson nem lesz semmi ennivaló vagy innivaló, csupán valamilyen „tisztítóanyag”, amelyet rághatsz.

Mielőtt véglegesen átszállsz a csészealjba, ürítsd ki a beleidet. A Fantomhajó fedélzetén pedig keresd meg a számodra kijelölt fülkét, vesd le valamennyi ruhádat, és csak a már előkészített, megfelelő ruhát vedd fel, majd közvetlenül ezután foglald el a helyedet.

A hajó ezután elvisz a „Szem” átviteli zónájába, ahol minden további eseményről olyan erők és folyamatok gondoskodnak, amelyek még a pszicheán flotta intelligenciája számára is ismeretlenek.

Ez hát a történet. Ez a „tájékoztatás” most véget ért, és hamarosan útnak indulhatsz...

 

3. FEJEZET

Látogatás az „Őrzők Tanácsánál”

A hét csészealjjal teljesen megrakott anyahajó elrepített bennünket valamelyik spirálkarhoz, egészen közel a tiszteletet parancsoló „ködgáthoz”.

Hat másik csészealj már a kikötőhelyén állt, amikor felszálltam az anyahajóra, és még mindig ott voltak, amikor elérkezett az ideje annak, hogy az enyém ismét elinduljon velem.

Az űrhajóm egyenesen a „Nagy Káosz” porral teli, viharos és örvénylő térségeibe vitt.

Az út körülbelül két órán át olyan rázós és heves volt, hogy szó szerint kapaszkodnom kellett.

Ekkor megpillantottam egy elmosódott, sodródó, délibábhoz hasonló alakzatot, amelynek a „Fantomhajónak” kellett lennie.

Nagy ívben körberepültük azt a helyet, ahol lennie kellett, bár a torzulások és örvénylések miatt nehéz volt megállapítani pontos helyzetét és alakját.

Egy ideig azonban, néhány percen át, tisztán láthattam.

A Fantomhajó alakjára nézve egy hatalmas, átlátszatlan, kocsonyás „halra” emlékeztetett, amelyet számos szakaszra osztottak, akár egy gyűrűs féreg testét.

Ezt néhány üvegszerű anyagból készült, „uszonyra emlékeztető” elem egészítette ki, továbbá több rakétaszerű cső, amelyek a hajó hátsó részéből álltak ki.

A hajó orrának látszó rész egy nagy, kúpszerű kupola volt, amelyet hét „torpedószerű” nyílással láttak el. Ezek ferde zsilipajtókból nyúltak elő.

Nyilvánvalóan már folyamatban volt az átszállás a Fantomhajóra, mert annak alsó része most kinyílt, és kiengedett egy csészealjat, amely gyorsan eltűnt a szemünk elől.

Egy másik korong jelent meg a külső részén, ide-oda ugrálva és himbálózva, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy bejusson a nyílásba, ami szinte lehetetlennek tűnt.

Ebben a pillanatban a belső térből bíborszínű, „moarészerű” fénysugár tört elő, vagyis egy hálószerű, vonzó energiasugár, amely magával ragadta a csészealjat.

Nem sokkal később ismét kilökték, pontosan úgy, mint az elsőt.

Ezután az én csészealjam is „csapkodva” és imbolyogva elindult a Fantomhajó felé, majd bennünket is megragadott a „vontatósugár”, és behúzott a belsejébe.

A korong kinyitotta az ajtaját, én pedig egy kanyargós, csőszerű folyosóra léptem.

Ez egy kerek helyiségbe vezetett, amelyben hét átlátszatlan fülke volt.

Kettő már foglalt volt, de egy üres fülke nyitva állt, nyilvánvalóan számomra.

Miután beléptem, a fülke varratmentesen bezárult.

Levettem az erősítőberendezést, a cipőmet és az ezüstszínű űrruhámat, majd felvettem egy másik, magától záródó ruhát, amelyet itt találtam.

Ez némileg búvárruhára hasonlított: egyetlen darabból állt, beépített arcmaszkkal, amelyen keresztül valahogyan lélegezni tudtam, és vastag talpakkal a lábaknál.

A szemek környékén átlátszó volt, másutt puha, selyemszerű, meleg és pontosan rám illő, akár egy kígyóbőr.

„Foszforeszkált”, és csillogó, pszichedelikus mintázataival valahogyan élőnek hatott.

Leültem az egyetlen ott lévő karosszékbe, és becsatoltam magam. Az egész valamiféle „hámnak” látszott.

Ezután a szék automatikusan felemelkedett homorú, félhenger alakú tartószerkezetében, miközben felülről egy másik, domború félhenger ereszkedett le, és beleilleszkedett az elsőbe.

Így most egy átlátszó, lövedék alakú kapszulába voltam bezárva, amely szabadon lebegett a fülkében.

Tekintetem egy ferde zsilipajtóra irányult, de a félig átlátszó falakon keresztül más irányokba is kiláthattam.

Időközben négy további csészealj érkezett és távozott, amelyek nyilvánvalóan a többi utast hozták a fedélzetre, így végül mind a hét fülke foglalt lett.

Az egész hajó rázkódott és remegett már azóta, hogy felszálltam rá, de kapszulámon belül semmiféle mozgást nem éreztem.

Nem sokkal azután, hogy az utolsó csészealj is elrepült, láttam, hogy mozgásba lendülünk és útnak indulunk.

Ekkor valahonnan egy közleményt hallottam:

– Hölgyeim és uraim, üdvözlöm önöket a Fantomhajó fedélzetén!

Az önök automata pilótája beszél, az ebbe a hajóba beépített „agy”, amely számára a hajó valójában a „testet” jelenti.

Ez a hajó ugyanis élőlény, nem pedig szilárd és kemény fémszerkezet.

Hajótestemet bizonyos helyeken ugyan fém borítja, de a többi részem szerves molekulákból és mindenféle szintetikus anyagokból áll. A szintetikus és fémes részeket szerves-fémes szinapszisok kapcsolják össze.

Ez az idegi tagolódás olyan tökéletes, hogy hajótestem minden egyes részét és funkcióját képes vagyok „érezni”.

Sok ezer érzékelőm segítségével a külső viszonyokat is érzékelem, még jóval előre, a haladási irányban is.

„KVÁZI-BIONIKUS HAJÓNAK” neveznek, a nevem pedig „Fantomhajó”, valamennyi részem mozgékonysága és alakom bizonyos határok között lehetséges változtathatósága miatt.

Kifejezetten azért hoztak létre, hogy a „Nagy Káosz-gát” viharos és szétszaggatott térségeiben navigáljak, ahol minden hagyományos, merev szerkezetű űrhajó hamarosan darabokra szakadna, összeroppanna vagy eldeformálódna, akár egy konzervdoboz, esetleg magától felrobbanna, befelé roppanna, megsemmisítené önmagát vagy porrá válna.

Másrészt hajótestem a „Káoszon” kívül, az úgynevezett „normális világűrben” nem működne megfelelően, és hosszú ideig fenn sem maradna.

Feladatom itt az, hogy önökhöz hasonló fizikai lényeket a „Káosz” legbelső részébe vigyek, majd onnan visszahozzam őket.

Úti célunk a „FEKETE ÖRVÉNY” közelében található, amelyen túl semmi fizikai nem juthat.

E „nullpont” túloldalán a kozmosz időtlen és végtelen, ám teljesen nem fizikai birodalommá alakul át, ahol az Őrzők és a Mesterek magasabb síkjaikon otthon vannak.

Amint elértük a „Szem” mélyén található átviteli térséget, önöket kapszuláikba zárva a fekete örvény középpontjába fogjuk kilökni.

Ott, a nullpontnál a túloldal erői veszik át önöket, és gondoskodnak önökről.

A metamorfózis egy számunkra ismeretlen folyamata révén képessé válnak arra, hogy meglátogassák ezt a nem fizikai tartományt, miközben megőrzik jelenlegi teljes lényüket.

Ez a teljesség természetesen magában foglalja teljes egészében szerves fantombőrüket is, amelyet most viselnek sugárzás elleni védelemként, rezgéserősítőként, az észlelőképesség növelésére, valamint az érzékszerveken túli észlelések átalakítására és felerősítésére.

Nos, minden jót kívánok a túloldalon tett látogatásukhoz!

Addig is élvezzék az utazást a „Nagy Káosz-gáton” belül, amíg el nem érkezik a kilökés ideje.

Kapszulájuk a henger alakú fülkén belül erőtérben lebeg, így védelmet nyújt a tér heves lökéshullámai ellen.

Ezzel kapcsolatban: ne ijedjenek meg, ha a hajó egyes részei meghajlanak, vagy alakjuk és méretük valamelyest megváltozik. Ezeket a hatásokat a kapszulában működő kiegyenlítő mező többnyire semlegesíti, az időnként fellépő kisebb kellemetlenségektől eltekintve.

„Cikcakkos útvonalon” haladunk, hogy elkerüljük az esetleg előforduló oldalsó téridő-sérüléseket.

„Normális térbeli sebességgel” utazunk, ami a fénysebesség egytizedét jelenti.

Meghajtásom és belső energiáim különféle erőkre támaszkodnak:

• HAGYOMÁNYOS SZUBNUKLEONIKA,
• ENERGIAÁRAMLÁSI MEZŐK,
• ANTIGRAVITÁCIÓ,

sőt még egy régi típusú „szilárd hajtóanyagú égőegységre” is.

A mindenkori körülményektől függően felváltva alkalmazom őket, mert nem lehet egyetlen meghajtási módra hagyatkozni.

És most: az Őrzők nevében jó utat kívánok!

Ezzel az üzenet véget ért.

Időközben végleg úton voltunk.

Száguldottunk és kígyózva haladtunk, mintha hullámvasúton ülnénk, hatalmas robbanások tomboló poklán keresztül, fenyegetően örvénylő gáztömegek és hullámzó porviharok között, ionizált térségeken át, ahol milliónyi fényvillanás cikázott.

Ez a dübörgő pokol egyre rosszabbá vált. Mind vadabbul dobáltak és ráztak bennünket, miközben odakint félelmetes színek, szerkezetek és mintázatok sodródtak el mellettünk.

Időnként himbálózó kapszulámat egyenesen a fülke falához préselték, én pedig összegörnyedtem, amikor rám tört a „tengeribetegség”.

Kisebb kellemetlenségek? – gondoltam. – Hát, kedves barátom!

Ez valóban nem volt kényelmes sétarepülés.

Gyakran puszta félelemből be kellett hunynom a szememet, de lényem legmélyén valahol ugyanakkor lenyűgözöttnek és áhítattal elteltnek is éreztem magam.

Nem tudnám megmondani, hány óra telt el ilyen módon.

Egészen hirtelen azonban egy hátborzongatóan nyugodt térségbe jutottunk, mintha egy hatalmas „semmiből álló gömb” lett volna.

Feltehetően megérkeztünk a „Káosz Szemébe”.

Rettentő feketeségbe tekintettünk, egy csillagászati méretű, örvénylő kráterbe.

Ennek kellett lennie a fekete örvénynek.

(Figyeljük meg a „fekete örvény” kifejezést – nem pedig „fekete lyuk”!)

Gyorsan betöltötte előttünk az egész látómezőt, miközben mellettünk és mögöttünk a „Káosz” milliárdszoros, száguldó tűzijátéka járta a maga „táncát”.

Hirtelen megláttam egy „torpedószerű tárgyat”, amely elszáguldott a hajótól, és gyorsan kisebbé vált a fekete örvényben.

Nyilvánvalóan a Fantomhajó megkezdte a kapszulák kilökését, tehát meg kellett érkeznünk az átviteli zónába.

Aztán egy második kapszula is elszáguldott, és eltűnt a szemem elől.

Végül hirtelen szédülésszerű mozgást éreztem, és engem is kilöktek a hatalmas, sötét ürességbe. Előttem a lehető legfeketébb feketeség!

Repülnöm kellett, vagy őrült sebességgel zuhannom, mert hamarosan már semmit sem láttam a „Káosz” változó színeiből, még akkor sem, amikor a nyakamat kitekerve próbáltam visszanézni.

Csak egy halvány derengés verődött vissza jól felismerhető kapszulám elülső részéről és falairól.

Izgalmam fokozatosan lecsillapodott.

Hátborzongatóan fenséges érzés volt ezen a semmin keresztül a középpont felé száguldani.

Ekkor azonban hirtelen pánik fogott el.

Kapszulám rázkódni és töredezni kezdett, majd a szemem előtt porrá vált!

Dermesztő hideg ölelt körül, miközben csupán a halványan foszforeszkáló fantombőrbe öltözött testem most már teljesen védtelenül zuhant szabadon, biztos pusztulása felé.

Valaminek rettenetesen rosszul kellett sikerülnie!

A következő pillanatban úgy tűnt, mintha selyemhálók egész sorozatán törnék keresztül, majd mintha erős sugarakkal permeteznének be, akár egy „automata autómosóban”.

Foszforeszkáló testem felizzott, miközben valamiféle szörnyűséges erő mintha péppé akart volna zúzni.

Egész testemben érzett heves fájdalom után a testem hirtelen eltűnt, minden testi érzettel együtt.

Feltételeztem, hogy testem alkotóelemeire bomlott, és most már csupán utolsó érzékszervi észleléseimet regisztrálom.

Ez a gyötrő gondolat villant át gyorsan halványuló érzékeimen...

Tehát ez a halál...

Aztán még több üresség, és még több üresség...

Különös!

Úgy tűnt, mintha már néhány másodperc eltelt volna, mégis érzékeltem a „Káosz” egyre kisebbre zsugorodó, halvány, távoli derengését.

Néhány pillanattal később végleg teljes és abszolút sötétség vett körül, bármi is lehetett ez a testétől megfosztott „én”.

Nem kételkedtem abban, hogy valami balul sült el az átvitelem során, és teljesen meghaltam.

Nem is feltételezhettem mást, hiszen valóban nem volt többé testem, sem semmiféle testi érzésem.

És mégis az a különös benyomásom támadt, hogy ebben az állapotban is képes vagyok valamiképpen „látni”, feltéve, hogy egyáltalán van itt bármi látnivaló.

Tehát valamilyen formában még mindig léteztem, bármi is lehetett ez az „én” ebben a néma ürességben.

Csupán korábbi éntudatom egy elvont pontja, valószínűleg az emlékezet tartalmának egy megmaradt darabja, vagy bármi más, ami még egy ideig túlélt belőlem, hogy aztán hamarosan szintén feloldódjon a semmiben.

Nagy szomorúság, lelki gyötrelem és levertség kerített hatalmába.

Olyan kínzóan elkeseredettnek éreztem magam, hogy elátkoztam az egész átkozott ügyet, amiért ezt a fájdalmas céltalanságot kellett elszenvednem.

El akartam aludni, és soha többé nem akartam felébredni.

De hogyan aludhatna el a testi emlékezet egy apró darabja? Fogalmam sem volt.

Érzelmi kimerültségemben azonban ez már nem érdekelt.

Akárhogy is, csak azt akartam, hogy az „énem” lassan elszenderedjen, mintha testileg aludnék el.

Ekkor valóban álmosság fogott el, amelynek örömmel engedtem, majd lassan, de ténylegesen „eltűntem”...

Amikor ismét felébredtem, minden ugyanúgy volt, mint korábban.

Ezért most gondolati játékok sorozatába kezdtem, mindenféle emléket, valamint érdekes régebbi és újabb eseményeket idézve fel magamban.

Még arra is gondoltam, hogy később talán megírhatnám az önéletrajzomat, vagy valamilyen zenét komponálhatnék – természetesen kizárólag gondolatban.

Úgy tűnt, hogy szellemem ebben az állapotban több adatot képes egyszerre a figyelme középpontjában tartani, mint rendesen, és a tényekkel való „zsonglőrködés” is könnyebben ment.

Így, becslésem szerint, több napot töltöttem ebben a helyzetben.

Gondolkodóképességem jelentősen javult, és lassan már büszke is lettem rá.

Még több gyakorlással talán valóban képes lennék gondolatban egy egész könyvet megírni, festeni, komponálni, épületeket emelni, tájakat létrehozni.

Az elragadtatás hulláma öntött el.

Hála Istennek! A teremtőerő!

Egyelőre ugyan csak illúzió volt, de talán mégis létrehozhattam valamit.

Végül is a képzeletem annyira megtéveszthette az „énemet”, hogy maga is elhiggye: valóban egy ilyen világban él.

Ez csupán gyakorlás kérdése volt, időm pedig bőven akadt hozzá!

Ezért lázasan dolgozni kezdtem ezen az elképzelésen.

Hogyan lehetne megtervezni és megteremteni fantasztikus vágyvilágomat, és kézzelfogható, szilárd formába önteni?

Vagy hogyan tehetném állandósult illúziómat önmagam számára „valóságossá”?

Talán a fény megteremtésével kellene kezdenem?

Némi töprengés után, miközben szüntelenül, szemek nélkül körbetekintettem a fekete semmiben, végül valóban észrevettem egy halvány, világos derengést, amely saját középpontomból indult ki.

Valóban létezett, nem csupán képzeltem!

Eleinte a fényem nagyon meghatározatlan volt, de tekintetem alatt folyamatosan növekedett.

Megpróbáltam meglátni finom, sárgás derengésem „szélét”, és eközben felfedeztem, hogy az „énem” egy „fénygömbből” áll.

Ez a fénygömb nagyon finom és művészien kialakult mintázatot mutatott.

Valahogyan „áramlott” és „örvénylett” saját középpontja körül, miközben a gömbön kívül továbbra is minden teljes „pokol előtti állapotban” maradt.

Hatalmas boldogság töltött el!

Az elragadtatás azonban annyira kimerített, hogy ismét pihennem kellett egy keveset...

Amikor ismét magamhoz tértem, jól kipihentnek, boldognak és örömtelien izgatottnak éreztem magam.

Újonnan felfedezett fényem még mindig látható volt, amikor csak akartam, így tudtam, hogy valódi, nem pedig megtévesztés.

Elképzeltem, hogy körülöttem más dolgoknak is létezniük kell valamilyen formában.

Ezért elhatároztam, hogy mozogni fogok, és közben megpróbálok más fényforrásokra bukkanni.

Éreztem, hogy valóban mozgok, bár viszonyítási pont hiányában semmiféle lehetőségem nem volt ennek bizonyítására.

Újonnan megtalált „szemeimmel” állandóan vizsgáltam a körülöttem lévő sötétséget, de egyfajta új érzékkel is, amellyel korábban sohasem rendelkeztem.

Olyan volt, mintha beépített „radarberendezésem” vagy „mentális tapogatóim” lettek volna!

Így haladtam tovább, igyekezve megtalálni valamit vagy valakit.

Sokkal később aztán valóban alakokat kezdtem érzékelni, valamiféle távoli „lényeket”, amelyek fokozatosan közelebb kerültek.

Az izgalom újabb hulláma ragadott magával.

Ó, ember, milyen csodálatos volt!

Teljesen biztos voltam a közeledő lényekben, bárkik vagy bármik is lehettek.

És lám!

Messze előttem valóban halvány derengést pillantottam meg.

Néhány csillogó fény volt, két csillaghoz hasonlóan, amelyek egyre közelebb és közelebb értek.

Egy meghatározott távolságnál azonban vagy én álltam meg, vagy ők, mert a közöttünk lévő távolság változatlan maradt.

Két csodálatos fénygömb volt, amelyek rendkívül erős energiarezgéseket sugároztak.

Felismertem, hogy ezek valamiféle élőlények.

Melegséget, barátságosságot, kíváncsiságot és bátorítást árasztottak magukból.

Bizonyára ők is láttak engem.

Fogalmam sincs, mennyi ideig álltunk így egymással szemben, mindig ugyanabban a távolságban.

A találkozás végén valahogyan eltűntek.

Ettől a pillanattól kezdve azonban már nem éreztem magam olyan magányosnak és nyomorultnak.

Tudtam, hogy jó úton járok, és ezért továbbra is ezt az irányt követtem.

„Radartapogatóim” valamiféle szárazföldi tömeget érzékeltek előttem, amelyhez a melegség és a fény homályos benyomása társult.

Ahogy közeledtem, egyre inkább éreztem bizonyos „szilárd” dolgokat, mintha egy „tapintható világba” történő átmenethez közelednék.

Ezután már kétoldalt, valamint magam fölött és alatt is szilárd tömegeket éreztem.

Meglepetésemre távoli hang jutott el hozzám.

Talán víz?

Egy folyó?

Aztán úgy éreztem, mintha valamiféle barlangon keresztül „úsznék”, halvány fénypontok egy csoportja felé, amelyek hamarosan teljes egészükben a látómezőmbe kerültek.

Valóban egyfajta ködrétegen úsztam keresztül egy hatalmas barlangban, amelyben fantasztikus kristályképződmények voltak.

Eleinte teljesen természetesen kialakultnak látszottak, később azonban egyre inkább úgy tűnt, mintha művészi módon rendezték volna el őket, akár a művészien megalkotott épületeket.

Sokszínű fény tört elő a felületükből, és hamarosan meg lehetett különböztetni a körülöttük áramló energia-mintázatokat is.

Az egész barlang „élőnek” hatott, mintha a teljes kristályegyüttes egyetlen élőlény volna.

Időközben a ködréteg valahogyan egy vízszerű áramlat csillogó felszínévé alakult át.

Ez a folyó magával sodort a barlang távoli kijárata felé, ahol a járat alagúttá szűkült.

Fénygömböm most úgy tűnt, mintha valamiféle halványan felismerhető, szilárd buborékba volna bezárva.

Talán arra szolgált, hogy elvigyen egy meghatározott helyre ezen a „föld alatti” folyón.

Hamarosan bejutottam a sötét, nagyon hosszú alagútba.

Csak haladtunk tovább és tovább.

Végre halvány fényt láttam magam előtt, amelyről kiderült, hogy az alagút végét jelzi.

A fény egyre világosabbá és erősebbé vált, mintha egy valódi, nappali világossággal teli világba vezető kijárathoz közelednénk.

Elragadtatásom ugyanabban a mértékben növekedett, ahogyan a fény erősödött.

Ezzel együtt az az érzés is társult, hogy majdnem újra testivé válok.

Valójában most a burkomon belül ismét kissé nehéznek és szilárdnak éreztem magam, mintha körülöttem újra fizikai anyag alakulna ki.

Ezután teljesen kijutottam az alagútból, egy sziklás tengerszoros vakító nappali fényébe.

Egy teljesen fizikainak látszó világba!

Micsoda boldogító látvány!

Fölöttem valódi égbolt volt, bár felhők nélkül.

Nap sem látszott, csupán egy felülről érkező, szórt fény, amely olyan benyomást keltett, mintha kora reggel volna, és ennek megfelelő árnyékokat vetett a sziklaképződményekre.

Minden kissé földszerűnek tűnt, de különös, idegenszerű szépségében még sokkal összetettebb volt.

Minden olyan intenzíven csillogott, olyan szívbemarkolóan egyedi volt, mintha az ember a Paradicsomhoz közeledne.

Még a levegő is sokkal gazdagabb és illatosabb volt, mint bármi, amit korábban valaha tapasztaltam.

Hirtelen újabb, örömteli meglepetés ért.

Buborékomon belül már nem csupán egy fénygömb voltam.

Ott volt egy valódi test.

Az én testem!

Ernyedten feküdt, de éreztem, ahogyan percről percre növekedik, egyre nehezebbé és valóságosabbá válik.

Valóban boldog voltam, szinte eksztázisban.

Éltem!

Éltem!

A hatalmas örömöt a legmélyebb elégedettség váltotta fel, miközben buborékszerű burkom továbbúszott.

Egy kanyar után a tengerszoros több mérföld széles öböllé tágult.

Az öböl távoli partja erdős vidéknek látszott, lágyan hullámzó dombokkal.

Mögöttük, nagy távolságban, hihetetlen magasságokba tornyosuló hegyek emelkedtek, amelyek csúcsait köd és felhők borították.

Jobb oldalamon a gyöngyöző víz egy pompás szivárvány alatt hatalmas tengerré szélesedett, egészen a látóhatárig, ezer csoda és öröm titkait ígérve.

Ekkor úgy tűnt, mintha egy idegen hangot hallanék a fejemben.

Vagy talán hirtelen felismerés jutott a tudatomba, amelyet minden korábbi szokásomtól eltérően automatikusan szavakká alakítottam?

A hang így tájékoztatott:

– Vándor, légy üdvözölve a nem fizikai birodalmakban!

Itt minden megjelenési forma csupán megszilárdult gondolatforma, amely a megnyilvánuló képzeleti mintázatok, azaz archetípusok bonyolult folyamatának eredménye.

Földi elméd mindezt egy fizikai világ képeiként foghatja fel.

Természetesen a földi felfogásmód a maga módján ugyancsak érvényes.

Valójában éppen ez az oka annak, hogy az alagútból való kijutásod után ismét felvetted megszokott fizikai teljességedet.

Fizikai tested a védelmező fantombőrön belül azonban megváltozott állapotban van.

Ennek ellenére úgy fog tűnni számodra, mintha megszokott módon működne, ami azonban a valóságban tisztán pszichológiai jelenség.

Mindez azonban rendben van, tehát örvendezz!

Jobbra tőled az a hatalmas víztömeg, amelyet látsz, a „Boldogság Óceánja”. Csak azokat engedik be oda, akik megérdemlik, mégpedig úgy, hogy átvezetik őket a szivárvány alatt, amely mindenki mást kívül tart.

A balra vezető vízi út a „Titkok Hét Tengeréhez” visz, a bátor és vállalkozó szellemű emberek számára. A távoli hegyek pedig, amelyeket már észrevettél, azoknak valók, akik fel akarnak kapaszkodni rajtuk, hogy elérjék a kozmikus megvalósulás magas és legmagasabb szintjeit.

A ködbe burkolódzó csúcsok elképzelhetetlen magasságokba emelkednek. Ott laknak az Őrzők, akiknek a meglátogatására érkeztél, közel a még megnyilvánult világ csúcsához.

Ám még ahhoz is, hogy elérd ezeknek a „Fény Hegyeinek” – ahogyan mi nevezzük őket – az előhegyeit, előbb át kell vándorolnod az előtted elterülő „Árnyak Síkságán”.

Hogy ehhez mennyi időre lesz szükséged, és milyen nehéz lesz számodra, szinte kizárólag tőled függ.

Amikor eléred a hegyeket, még néhány magaslatot meg kell másznod, mielőtt az Őrzők eljönnek, hogy találkozzanak veled.

Most pedig sok szerencsét és jó utat!

A hang elhallgatott.

(A spirituális irodalom beszámolói szerint a spirituális hierarchia lényeivel való találkozások rendszerint testen kívüli állapotban, úgynevezett asztrál- vagy lélekutazások során történnek. Ehhez azonban már bizonyos előrehaladott spirituális tudatfejlettségi szint szükséges.

Az ebben a fejezetben leírt – vitathatatlanul szokatlan! – módszer viszont lehetőséget adott az Őrzőknek arra, hogy kevésbé fejlett emberekkel is találkozzanak. A kiválasztott utazók talán még a földi emberiség többségét is reprezentálták.

Az a mód, ahogyan az utazók ebben az archetipikus környezetben viselkedtek, könyörtelenül feltárta még meglévő fejlődési hiányosságaikat. Egy olyan világban ugyanis, ahol alapvetően MINDEN lehetséges, az embert kizárólag saját vallási, világnézeti és pszichológiai meggyőződései korlátozzák, akadályozzák, illetve sodorják nehézségekbe.

Természetesen érdekes elképzelni, hogyan reagáltunk volna mi magunk ilyen helyzetben!

Oszkár csoportjának mind a hét utazója egészen sajátos, egyéni megoldást talált arra, hogyan juthat el a kijelölt célhoz.

Az egyik női résztvevő például, akire láthatóan nagyon erősen hatott a természetmisztika, egyszerűen pillangószárnyakat növesztett, és tündérszerű lényként elrepült a találkozóhelyre.

Az orosz Pavel is rendkívül egyszerű és ügyes megoldást talált. Történetét részletesen a „Mágocsi Oszkár - A galaktikus utazásom: kozmikus testvéreimről” című könyv írja le.

Ha Mágocsi Oszkár húsz évvel később került volna ugyanebbe a helyzetbe, valószínűleg habozás nélkül egyszerűen a kijelölt találkozóhelyre teleportálta volna magát. Akkor azonban, 1975-ben, a legtöbb útitársához hasonlóan még nehézségekkel küszködött.

Úgy tűnik, a legrosszabbul Buzz Andrews, a „Buzz Andrews-történet” hőse járt, aki azonnal egy összetett, apokaliptikus világot és jelenetsort képzelt maga köré, amelyből csak nagy nehézségek árán tudott kiszabadulni. Nagyon nehéz megérteni, mi zajlott a pszichéjében.

Az Őrzők mindenesetre e hét utazás és további hat utazócsoport értékelése alapján dönthették el, milyen további lépéseket kell kezdeményezniük a földi emberi tudat fejlődésének előmozdítására. Talán még az úgynevezett NEW AGE MOZGALOM kialakulása is összefüggésbe hozható ezzel.)

Időközben burkom a partra sodródott. Amikor kiléptem a homokos tengerpartra, a burok széttört, majd semmivé foszlott.

Helyreállított testem arccal lefelé feküdt a hullámverésben.

Számba vettem valódi „énem” állapotát, majd arra kényszerítettem magam, hogy felálljak és kinyújtóztassam a tagjaimat.

Minden rendben volt, és tetőtől talpig boldognak éreztem magam.

Hirtelen azonban ismét arra vágytam, hogy „behunyjam a szememet”. Az alvilágszerű előtérben szerzett újabb élményeim félelmei és feszültségei valószínűleg felülkerekedtek rajtam.

Ahelyett azonban, hogy küzdöttem volna e természetes reakció ellen, elhatároztam, hogy szundítok egyet, akár pszichológiai szükségszerűség volt ez, akár nem.

Lefeküdtem hát a meleg homokra, és lassan elaludtam...

Amikor felébredtem, úgy tűnt, dél van.

Fantasztikusan éreztem magam, mintha egymillió dollárt nyertem volna.

Felkeltem, és elindultam a szárazföld belseje felé, a fűvel borított dombokon keresztül.

Minden valóban szilárdnak és valóságosnak látszott: a talaj, a növényzet és a testem is, amely könnyűnek és éppen megfelelőnek érződött.

A fantombőr tetőtől talpig beborított, a kezem és az arcom kivételével. Ezek teljesen normálisnak érződtek, bár vékony, sellakra [állati eredetű gyantára] emlékeztető anyagréteg fedte őket.

Semmiféle testi szükségletet nem éreztem, ami nagyon megfelelt nekem.

Sem éhség, sem szomjúság, sem fáradtság nem akadályozhatott. Ha mégis jelentkeznének, az csupán pszichológiai jelenség lenne, legalábbis így értettem a dolgot.

Hamarosan elértem az erdő első fasorait, és megpillantottam egy körülbelül húsz láb széles utat, amely az erdőbe vezetett.

Természetes kövekkel burkolt út volt, lábnyomok és keréknyomok nélkül.

Mivel a távoli hegyek irányába akartam haladni, amelyeket feltehetően körülbelül fél nap alatt el lehetett érni, ez az út éppen megfelelőnek tűnt számomra.

Az öreg, magas és pompás fák valószínűleg tölgyek voltak.

Illatuktól kissé megszédültem, de az egész környezet csodálatos volt.

Feltételeztem, hogy előbb-utóbb valamelyik kanyar után nagyszerű felfedezésre bukkanok.

Hogy ez mikor történik meg, nem érdekelt különösebben, hiszen nem siettem.

Az volt a célom, hogy ezt a csodálatos hangulatot és tökéletes környezetet a lehető legtovább élvezzem.

Túláradóan jókedvű voltam. Valóban minden rendben volt, pontosan úgy, ahogyan a test nélküli hang mondta.

Már bizonyára néhány mérföld mélyen behatoltam ebbe a varázslatos erdőbe.

Ez valóban nem volt hétköznapi hely.

A göcsörtös öreg fáktól egészen a hatalmas gombákig minden olyan életteliséget sugárzott, mintha „természetszellemek” lakoznának bennük.

Eddig azonban még senkivel és semmivel nem találkoztam. Csak madárcsicsergést hallottam, valamint néhány állat motoszkálását a bokrok között.

A lombokon átszűrődő tompa fényből ítélve már késő délután lehetett.

Amikor egy magaslatról leereszkedtem, nagy tisztásra értem.

Nem akartam hinni a szememnek!

Tökéletes mesekönyvbeli jelenet tárult elém, mintha egy gyermekkori álom vált volna valóra.

Vidám ruhába öltözött törpék táncoltak körben egy aprócska falu szélén, amelyben kis mézeskalácsházikók álltak.

A körön belül három tündér ugrándozott vidáman, és valamennyi lény finom, gyermeki hangon énekelt.

Ez különös. Valakinek meg kellene csípnie – gondoltam.

Megálltam a lejtőn, és elbújtam az utolsó nagy fatörzs mögé.

A jelenetet minden részletében megfigyeltem, hogy felfedezzem egy esetleges csalás vagy hallucináció hibáit, de minden hitelesnek és tökéletesen valóságosnak látszott.

Az apró lények szemmel láthatóan remekül szórakoztak.

Féktelen ugrándozásukkal olyanok voltak, mint egy csapat kisgyerek.

Végül mégis elhatároztam, hogy megmozdulok.

Végtére is nem állhattam ott az örökkévalóságig, ráadásul már majdnem besötétedett.

Ezért kiléptem a tisztásra.

Érkezésem pusztító hatást váltott ki.

Az egész társaság sikoltozni kezdett, és rejtekhelyet keresett. Néhány pillanat alatt teljesen kiürült a tér.

Átsétáltam a tisztáson és a falun, amely körülbelül egytucat törpeméretű házból állt.

Egyetlen lelket sem lehetett látni, csupán egy mulatságos külsejű macskát, amely magasan egy faházon ült, és fújva rám vicsorította a fogait.

Nyilvánvalóan senki sem akart velem beszélgetni.

Vagy talán valami hatalmas szörnyetegnek tartottak? Ki tudja?

Nos, a nappali fény időközben teljesen elhalványult, ezért visszatértem az országútra, és folytattam vándorlásomat.

Besötétedett, az erdő elcsendesedett, a levegő pedig érezhetően lehűlt.

Kellemetlenül azonban nem éreztem magam, és fáradt sem voltam.

Mivel továbbra is jól felismertem az út szélét, és botladozás nélkül tudtam haladni, elhatároztam, hogy folytatom az utamat.

Néhány órának tűnő idő elteltével útelágazáshoz értem.

Éppen jobbra akartam továbbmenni, amikor közvetlenül a fejem közelében egy hatalmas szempár villant fel.

Ugyanabban a pillanatban hátborzongató sikoly hallatszott, amitől ijedtemben nagyot ugrottam.

Átkozott bagoly! Így megijeszteni egy szegény vándort, amilyen én vagyok!

Ez a találkozás mindenesetre idegessé tett, ezért úgy döntöttem, hogy inkább a bal oldali utat választom.

Az erdő barátságos hangulata immár teljesen megszűnt. Most minden gonosznak és fenyegetőnek látszott, mintha rejtett dolgok leselkednének rám a sötétségben.

Hamarosan újabb tisztásra értem, ahol újabb meglepetés fogadott.

Egy kísértetkastély magasodott egy dombon, csupán néhány száz yardnyira tőlem.

Sötét tornyocskái kísértetiesen nyúltak az ég felé, amelyet holdfény világított meg, noha sehol sem látszott a Hold.

Az út egyenesen a kastély felé vezetett, egy fekete szakadék peremén haladva, amelynek láthatatlan mélységéből kénes bűz áradt fölfelé.

Igazán „szép hely” a látogatáshoz – jegyeztem meg gondolatban.

A közelben fedett híd ívelt át a szakadék fölött.

Elhatároztam, hogy felmegyek a dombra, és közelebbről megnézem a kastélyt.

Amikor azonban végigdübörögtem a recsegő hídon, hátborzongató érzésem támadt, hogy valami rettenetes fog történni ott.

Ennek ellenére továbbhaladtam, a túloldalon húzódó, fákkal szegélyezett úton.

Az első kanyar után szinte jéggé dermedtem.

Biztos voltam benne, hogy a kastély irányából közeledő paták dobogását hallom.

Aztán egyetlen pillanat alatt megjelent előttem egy borzalmas „valami”, amely egyenesen felém tartott.

Vágtató ló volt, rajta egy vadul hadonászó, fej nélküli lovassal!

Félreugrottam, hirtelen rémületemben azonban megbotlottam.

Te jó ég, mi folyik itt?

A legnagyobb félelmemben az út széléhez húzódtam.

A ló közben továbbvágtatott, és átdübörgött a hídon.

A túloldalon megfordult és ágaskodni kezdett, mintha újabb rohamra, sőt akár gyilkosságra készülne.

Gyorsan vissza kellett vágnom!

Felragadtam egy ott heverő ágat, hogy legalább bot legyen a kezemben.

Amikor azonban eltörtem, észrevettem, hogy erősen világít, amit a növényzet bomló anyaga idézett elő.

Ez őrült, kétségbeesett ötletet adott.

Most nekem kell lennem annak, aki rémületet kelt!

Nagy sietséggel néhány világító csíkot festettem a testemre és a végtagjaimra, hogy úgy nézzek ki, mint egy elszabadult csontváz.

Ekkor már hallottam is, ahogyan a ló ismét átdübörög a hídon, egyenesen felém.

Pontosan a megfelelő pillanatban az út közepére ugrottam, és vadul hadonászni kezdtem a világító bottal.

(Aki ismeri Mágocsi Oszkárt videókról vagy UFO-konferenciákról, és most maga elé képzeli ezt a jelenetet, az bizonyosan nevetőgörcsöt kap!)

A felém vágtató ló megtorpant, felágaskodott, és rémülten felnyerített.

Lovasa az útra zuhant, a ló pedig megfordult és elmenekült.

Amikor ez a fej nélküli rémalak ismét talpra állt, és eltűnt a bokrok között, ruhájának redői részben szétnyíltak.

Egy pillanatra emberi alakot pillantottam meg alattuk, teljesen normálisat, fejjel együtt, és ugyanolyan fantombőrt viselt, mint én.

Dühbe gurultam.

Miféle játékot űz ez a gazember?

Hogyan képes egy hozzám hasonló utazó, aki valószínűleg még ugyanabból az űrhajóból is érkezett, ilyen elvetemült trükköt kipróbálni rajtam?

Most azonban nem volt időm azon töprengeni, milyen elvetemült lehet ez a feltételezett útitársam.

Ebben a pillanatban ugyanis vadul sikoltozó denevérek egész raja támadt rám.

Némelyikük akkora volt, hogy akár vámpír is lehetett volna.

Bevetettem magam a bokrok közé, megbotlottam és elestem.

Ezután továbbcsúsztam, és tehetetlenül legurultam egy feneketlen szakadékba...

Egy bűzös mocsárban találtam magam, tetőtől talpig sárral borítva.

Megpróbáltam értelmet találni a történtekben.

Világos volt számomra, hogy teljesen elveszítettem a lélekjelenlétemet, és most egy mocsárban vagyok, láthatóan mindenféle szörnyűséges, nem földi bestia társaságában.

Amennyire a sötétségben ki lehetett venni, valószínűleg rengeteg krokodil és különféle hatalmas hüllő tartózkodott a közelben.

Legalábbis erre következtettem azokból a csúf alakokból, amelyek előbukkantak a sárból, vagy abban pancsoltak.

Üdvözöllek a sárkányok földjén – gondoltam keserűen.

Hová is kerültem?

Biztosan valamilyen félreértés történt, hiszen ez egészen biztosan nem pusztán gondolatok által létrehozott világ.

Túlságosan is valóságosan bűzlik!

Szerencsétlenségemre azonban nem minden bizonyult ilyen valóságosnak és szilárdnak.

A helyzetet tovább rontotta, hogy az erős fa, amelybe kapaszkodtam, valójában egy apró, úszó sziget része volt.

Ez most lassan a mocsár nyíltabb vidékei felé sodort.

Csak abban reménykedtem, hogy egyetlen megvadult bestia sem tép szét vagy fal fel, mielőtt megvirrad, és végre megtalálom a kijutást a szárazföldre.

Jóval később, amikor már majdnem teljesen kimerültem, valahonnan előbukkant egy gyengén megvilágított csónak.

Körülbelül egytucat szőrös, ősi ruházatot viselő vadember evezett benne.

Legalább embereknek néznek ki – gondoltam, amikor szó nélkül behúztak a csónakjukba.

Természetesen szerettem volna tudni, hogy valóban megmentettek-e, vagy foglyul ejtettek, hogy reggelire megfőzzenek.

Néhány mérfölddel távolabb szilárd talajhoz értünk, és kiszálltunk.

Egy nagy, sziklás tisztásra vezettek, közel egy egykor hatalmas pogány templom romjaihoz, amelyet a hegy szikláiba vájtak.

A hely tele volt éneklő vademberekkel, akik örömtűz körül táncoltak.

Nyilvánvalóan ünnepséget tartottak.

Egy padként szolgáló sziklára ültettek, körülbelül egytucat majdnem meztelen, szép testalkatú nő közé.

Úgy tűnt, én vagyok a „díszvendégük”.

Hamarosan rájöttem, hogy itt valamiféle termékenységi szertartásról lehet szó, mert a gesztusokat és mozdulatokat nem lehetett félreérteni.

Néhány szépség szorosan hozzám simult, míg egy különösen feltűnő nő közvetlenül az orrom előtt csábító, erotikus táncot járt.

Vágy ébredt bennem, mert úgy véltem, ez egyértelmű meghívás arra, hogy komolyan részt vegyek az eseményben.

De hogyan lenne ez lehetséges, amikor teljesen be vagyok zárva a fantombőrömbe?

Nos, a probléma magától megoldódott, mert egy drámai esemény durván félbeszakította a jelenetet.

Földrengés kezdődött, amely hevesen megrázta a talajt, a vademberek pedig menekülőre fogták a dolgot.

Én is kihasználtam az alkalmat, és felfelé futottam a hegyoldalon, egyre magasabbra.

Hamarosan már senki sem volt a közelemben, sőt magát a földrengést is messze magam mögött hagytam.

Mégis tovább rohantam, csak hogy végre biztonságba kerüljek.

Amikor megkerültem egy sziklatömböt, majdnem lezuhantam egy meredek lejtőn.

Lihegve álltam meg egy fantasztikusan hatalmas kráter peremén.

A krátert mérföldeken át mindenféle elektromos világítás töltötte be.

Lenyűgözött ennek az óriási űrkikötőnek az éjszakai látványa!

Az előtérben alakok szaladgáltak a legkülönfélébb űrhajók sokasága körül.

A távolban, a látóhatárnál egy űrváros futurisztikus tornyai és épületei látszottak.

Ennek az óriási kráternek az egész területét átlátszó, üvegszerű anyagból készült kupola fedte.

Valósággal megfélemlített, ugyanakkor el is ragadott a látvány.

A legjobban azonban az lepett meg, hogy ilyen élesen eltérő környezetek gyakorlatilag egymás közvetlen szomszédságában létezhetnek.

Ezúttal elhatároztam, hogy elég sokáig nézelődöm ahhoz, hogy mindent megértsek.

Válaszokat akartam kapni ezekre a rejtélyekre, és arra is, miért sodornak egyik eseményből a másikba.

Ezért úgy döntöttem, leereszkedem az űrkikötőbe, és megpróbálok beszélni a személyzettel.

Elindultam lefelé a lejtőn.

Arra még csak nem is gondoltam, hogy a kupolának esetleg erőtere lehet.

Csak akkor döbbentem rá, amikor szikrák kezdtek pattogni, és körülöttem izzani kezdett a levegő.

Ennek ellenére sikerült átjutnom rajta.

Meg sem sérültem, ami újabb rejtélyt jelentett.

Valahogy úgy éreztem magam, mint Frankenstein szörnye, és talán már úgy is néztem ki.

Most éles, huhogó kiáltások hallatszottak, és egy épületből egyenruhás férfiak csoportja rohant felém.

Nyilvánvalóan behatolásom működésbe hozta a riasztót, és riadóztatta az őröket.

Félkörben felsorakoztak körülöttem.

Minden előzetes figyelmeztetés nélkül ketten tüzet nyitottak rám valamiféle „energiasugárzóval”.

Mindössze rövid felizzást és némi meleget éreztem a mellkasom tájékán.

A kisülés ezután véget ért, én pedig sértetlen maradtam.

Ekkor négy másik őr még erősebb sugárral lőtt rám.

Ismét kissé felizzottam, de ennek sem volt semmi hatása.

Ehelyett mind a négyen összegörnyedve a földre zuhantak, mintha saját maguk ellen fordították volna sugárfegyvereiket.

A többi őr számára ez ugyanúgy rejtélynek tűnt.

Halkan tanácskoztak egymással, majd hátraléptek és vártak.

Nem sokkal később három buldózerhez hasonló jármű érkezett, amelyek nekem ütköztek.

Az egyik mechanikus fogóival megragadott, és elhajtott velem, mintha a trófeája lennék.

Egyenesen keresztülvitt azon az erőtéren, amelyen korábban bejutottam.

Ezután továbbhajtott felfelé, át a kráter peremén, majd egyre messzebb és messzebb.

Ez az őrült utazás jó ideig tartott, mert közben lassan megvirradt.

A gép végül még mérföldekre behatolt egy sivár sivatagba, majd egyszerűen kiborított magából, és visszahajtott...

Megkönnyebbültem, de még inkább csodálkoztam, minden korábbinál jobban, ezeknek az őrült eseményeknek a következtében.

Testileg mindenesetre sértetlen voltam, és különösebben fáradtnak sem éreztem magam.

Mivel pillanatnyilag semmi jobbat nem tudtam tenni, egyszerűen bolyongani kezdtem ezen az elhagyatott vidéken.

Ebben a magányban sem útjelző táblák, sem bármi hasonló nem volt látható, ennek ellenére nem féltem túlzottan.

Úgy képzeltem, hogy előbb-utóbb eljutok valahová, vagy újabb kellemetlen kalandba keveredem.

Reménykedtem, hogy eljutok a célomhoz, a hegyekhez, bár egyáltalán nem volt lehetőségem megkeresni őket.

A látótávolság itt mindössze egy-két mérföld volt, mert a látóhatárt vagy pára, vagy por takarta.

Így gyalogoltam egész nap, anélkül, hogy a táj lényegesen megváltozott volna.

Különös módon a gyilkos déli hőség ellenére sem éreztem magam különösebben kellemetlenül.

Késő délután megálltam, csak úgy, hogy kinyújtóztassam magam és leüljek, bár erre valójában egyáltalán nem volt szükségem.

Tisztában voltam vele, hogy hamarosan valami határozott célt kell találnom, amelyet mindenképpen el kell érnem, különben továbbra is céltalanul bolyongok.

Ezért szundítottam egyet, és utána ismét rendkívül felfrissültnek éreztem magam.

Amikor újra felébredtem, a nappali fény már eltűnt.

A tájat gyenge holdfény világította meg, bár Holdat sehol sem lehetett látni.

A látási viszonyok jelentősen javultak, a látóhatár pedig jóval távolabbra tolódott.

Körülbelül öt mérföldnyire magasba nyúló hegyeket pillantottam meg.

Jellemző rám! Bizonyára egész nap párhuzamosan haladtam velük.

Ez azonban valójában nem lepett meg különösebben, mert legbelül valamiféle különös összefüggést kezdtem érezni.

Lassan ugyanis halvány sejtésem támadt arról, milyen jelentősége lehet ennek az egész utazásnak az „Árnyak Síkságán”.

Felálltam, és továbbindultam a hegyek irányába.

Hamarosan hatalmas sziklaképződményekhez értem, jellegzetes kidudorodásokkal.

Az egész sziklás táj olyan elbűvölően szép volt, hogy elhatároztam, megállok egy hatalmas kanyon bejáratánál, óriási sziklatömbök között.

Itt akartam eltölteni egy kis időt, és hagyni, hogy a látvány varázsa hasson rám.

Javíthatatlan romantikus vagyok?

Igen, az vagyok.

Ráadásul egyáltalán nem siettem, hogy eljussak valamely meghatározott helyre.

Leültem hát egy földsáncra, és ott maradtam, ebben a csodálatos nyugalomban, a teremtésnek ezen a magányos helyén.

Itt igazán tetszett!

Mély béke vett körül ebben a magányban.

Ám mégsem voltam teljesen egyedül.

Egy idő után ugyanis megfoghatatlan jelenléteket kezdtem érezni magam körül.

Kíváncsian rám szegeződő tekinteteket érzékeltem.

Néhányszor az a benyomásom is támadt, hogy látómezőm szélén elsuhanó árnyakat pillantok meg.

Tudtam, hogy valami történik, mert időközben kifinomultabbá vált érzékeim már nemcsak különös és barátságos, hanem kifejezetten barátságtalan és rosszindulatú rezgéseket is érzékeltek.

Ez azonban nem tett rám különösebb hatást, bármi is volt az.

Úgy éreztem ugyanis, hogy valójában nem akarnak ártani nekem.

Ráadásul nem akartam olyan könnyen ismét valamilyen rettenetes kalandba keveredni.

A hajnal csodálatos színzuhataggal érkezett.

Valósággal elvarázsolt.

Felkeltem, és elindultam befelé a kanyonba, amely körülbelül öt mérföld után hirtelen véget ért.

Körülöttem a falak majdnem függőlegesek és megmászhatatlanok voltak: sima, vörös sziklák.

Vissza kellett fordulnom, és megfelelőbb sziklafalat keresnem, amelyen repedések és párkányok voltak.

Ott türelmesen és óvatosan mászni kezdtem.

Ez meglehetősen nehéznek, egyes szakaszokon pedig szinte lehetetlennek bizonyult.

A nap nagy részére szükségem volt, mire végül feljutottam a fennsíkra.

Onnan hatalmas magashegységet pillantottam meg, amelynek legmagasabb csúcsai ködbe vesztek.

Rövid gyaloglás után a fennsík véget ért: hirtelen egy újabb hatalmas kanyonba szakadt le, amely olyan mély volt, hogy még az alját sem lehetett látni.

Csodáltam ezt a legalább egy mérföld széles kanyont.

Szerencsétlenségemre azonban ez a mély szakadék elválasztott a túloldalán emelkedő hegységtől.

És éppen ezt a hegységet kellett elérnem, ebben egészen biztos voltam.

Amikor a túloldalon egy pontra néztem, már a hegyek közelében, legalább egy mérfölddel az én szintem fölött egy tornyocskákkal és teraszokkal ellátott homlokzatot tudtam kivenni, amelyet a sziklába vájtak.

Lehetett erőd vagy kolostor.

A túloldalon még egy út is látszott, amely oda vezetett.

Ez volt az úti célom, ezt lényem legmélyéig éreztem.

Bárcsak valahogyan át tudnék jutni oda!

Balra tőlem úgy tűnt, hogy a kanyon összeszűkül.

Ezért több mérföldet gyalogoltam ebbe az irányba, míg elértem egy helyet, ahol a túloldal már legfeljebb néhány száz yardnyira volt.

Itt még egy sziklakiszögellés is volt, amely messze benyúlt a szakadék fölé.

Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy egészen a végéig kimenjek rajta.

Szerencsétlenségemre lépteim bizonyára meglazították az ingatag sziklakőzetet.

A kiszögellés mögöttem lévő része ugyanis leszakadt, és mennydörgő robajjal a mélységbe zuhant!

Ez a baleset fogollyá tett egy immár teljesen elszigetelt sziklacsúcson, amely a fennsík mindkét oldalától körülbelül száz yardnyira helyezkedett el.

Igazán siralmas helyzet volt!

Óráról órára töprengtem a dolgon, de semmiféle lehetőséget nem találtam arra, hogyan szabadulhatnék ki innen.

A kolostor és a hozzá vezető út még mindig túlságosan messze volt ahhoz, hogy akár a leghalványabb reményem is lehessen az onnan érkező mentésre.

Sehol sem mozdult semmi, és talán évezredekig így is marad minden.

Ott feküdtem tehát hanyatt, és a Nap és felhők nélküli eget bámultam, mintha onnan remélhetnék választ.

Hamarosan azonban álomszerű állapotba merültem, majd egy ideig mélyen aludtam.

Amikor ismét felébredtem, az éjszaka kellős közepén jártunk.

Aztán nappal lett, dél, majd délután.

Mély depresszióba zuhantam.

Elképzeltem, hogy az örökkévalóságig itt kell majd ülnöm, hacsak előbb meg nem őrülök.

Ez rosszabbnak tűnt, mint valóban meghalni, vagy „élőhalottként” bolyongani az alvilág előterében.

Ekkor azonban megcsillant bennem a remény, és egy ötlet kezdett alakot ölteni a fejemben.

Nem is olyan régen, ezen az utazáson teljesen sértetlenül megmenekültem a „tisztítótűzből”.

(Valószínűleg a „Fekete Örvényben” szerzett élményére gondol.)

Tehát képesnek kell lennem arra, hogy megismételjem ezt a folyamatot, és megkeressem a szabadulás útját.

Mégpedig úgy, hogy a fizikai eszközöktől eltérő módon próbálok változtatni siralmas helyzetemen.

Hiszen azt mondták, hogy ez az egész táj csupán gondolatformákból áll...

Leültem hát ellazult, meditatív testhelyzetben, behunytam a szememet e világ előtt, és kizártam valamennyi érzékszervi benyomást.

Ez még könnyen ment.

A lelkem háborgását lecsillapítani azonban már egészen más dolog volt.

Mire végül feladtam a próbálkozást, ismét besötétedett.

Egy ideig a tiszta, éjszakai tájat szemléltem, abban a reményben, hogy kissé megszabadít belső feszültségemtől.

Szerettem volna egy időre elfelejteni a bánatomat, és csupán magamba fogadni ezt a költői látványt.

Néhány órányi céltalan bámészkodás után a látómezőm álomszerű módon valahogyan elhomályosult.

Ez azonban kifejezetten jólesett.

Szinte egyáltalán nem gondoltam semmire.

És ekkor hirtelen minden magától megtörtént!

Úgy találtam magam, mintha a fekete világűrben lebegnék.

Csupán halvány, sárga derengés áradt lényem középpontjából.

Bár alig lehetett megkülönböztetni őket, hosszú, szürke anyagból álló „szálakat” tudtam kivenni magam körül, amelyeket mintha „megfagyott füst” borított volna.

Halvány, sárga derengésű alakzatom az egyik ilyen „selyemszerű” képződmény felszíne fölött lebegett.

Talán ez volt annak a sziklacsúcsnak a megfelelő gondolatformája, amelyen fogságba estem.

A fölöttem lévő többi vonalnak pedig bizonyára a hegytömegeket kellett jelentenie.

Különös módon ez a felfedezés egyáltalán nem hozott izgalomba.

Tudatom annyira távolinak tűnt, mintha nem is hozzám tartozna.

Szenvtelenül arra „kényszerítettem” saját szétáradó derengésem egy részét, hogy irányított sugárrá alakuljon, amelyet a szakadék fölé tudtam vezetni.

Néhány gyenge próbálkozás után azonban mindössze néhány imbolygó, fénycsíkra emlékeztető vonalat sikerült létrehoznom.

Ezek még csak megközelítőleg sem voltak olyanok, mint amit homályosan elképzeltem.

Ezért rosszkedvűen feladtam.

Bár a fénycsíkok a szakadék fölött megszilárdulni látszottak, valójában csak törékeny semmiségből álló, szabálytalan összevisszaságot alkottak.

El akartam hagyni ezt az egész tudatalatti jelenetet, és egy időre megszakítani ezt a különös állapotot, hogy visszatérhessek a „valóságos” világba.

Amikor kinyitottam a szememet, láttam, hogy valami hihetetlen történt.

A fizikai valóságban is durva kötelek kusza hálózata feszült most a szakadék fölött, akár egy kezdetleges függőhíd!

Nyilvánvalóan gondolati kísérleteim eredménye materializálódott itt, szilárdan beágyazódott kötélvégekkel, mintha egyenesen a sziklából nőttek volna ki.

Felálltam, hogy húzással és rángatással kipróbáljam a kötélrendszert.

Minden valóságos és szilárd volt.

A legnagyobb boldogság hullámai öntöttek el!

Eltekintve attól, hogy most már elmenekülhettem innen, mélyen megrendített a „gondolatformálás elvének” bizonyítéka, valamint az a diadalmas eredmény, amelyet e folyamat kezdetleges, ügyetlen alkalmazásával értem el.

Ezután minden további késlekedés nélkül nekivágtam ennek a himbálózó, tekergő, furcsa hídszerkezetnek, ahogyan csak tudtam.

Kúszva és óvatosan haladtam át a szakadék fölött, és hamarosan elértem a túloldali sziklapárkányt.

Szinte hisztérikus megkönnyebbülés fogott el, amely csak lassan csillapodott.

Utolsó búcsúpillantást vetettem a magányos sziklacsúcsra, amelyről ilyen különös módon sikerült megszabadulnom, majd teljes figyelmemet az előttem vezető útra fordítottam.

Hirtelen mozgás vonta magára a figyelmemet.

Legnagyobb meglepetésemre a kanyon mélyéből egy hatalmas pillangó emelkedett fel, és a hegyek irányába repült.

Gyorsan eltűnt a szemem elől, jóval az én magasságom fölött.

A pillangó teste emberi alakú volt, megjelenése alapján kétségtelenül nő.

Ő is az enyémhez hasonló fantombőrt viselt.

Velem ellentétben azonban okosabb útitárs volt, aki inkább repült, mint mászott!

Miért nem jutott eszembe nekem is valami ilyesmi?

Most gyors léptekkel elindultam a kolostor irányába.

Néhány mérföld múlva elértem a kanyargó, felfelé vezető utat.

Végtelennek tűnő szerpentinek után végre egy sziklába vájt lépcsősor aljához jutottam.

Ez az!

A szívverésem felgyorsult, amikor ráléptem az első lépcsőfokra.

Tudtam, hogy most már nagyon közel vagyok a célomhoz.

Hosszú kapaszkodás után a lépcső egy félhold alakú teraszra vezetett.

Velem szemben széles ajtónyílás tátongott a sziklafalban.

Már késő délután volt, amikor utolsó pillantást vetettem a mögöttem húzódó kanyonra.

Ezután beléptem az ajtón.

Fáklyákkal megvilágított átjáróba jutottam, amely egy kerek sziklakamrába vezetett.

Itt az út hét különböző irányba ágazott szét.

A kerek sziklakamra falai mentén öt régi karosszék állt, egy égő fahasábokkal teli tűzhely felé fordítva.

Valahogyan rendkívül tiszteletet parancsolónak találtam ezt a jelenetet.

Az egyik székből egy magányos emberi alak emelkedett fel, és felém fordult.

Olyan csodálatos és ünnepélyes hangulatot sugárzott, hogy megborzongtam, és tudatosult bennem: most valami valóban nagy személyiség jelenlétében vagyok.

Hirtelen hátrahullott ennek a papi alaknak a csuklyája, és ismerős arcot tárt fel.

Az arcot azonban valamiféle, számomra addig ismeretlen „szent ragyogás” övezte, amely lényem legmélyéig megrendített.

Csak ámulni tudtam.

A férfi Quentin volt!

Jó ideig némán álltunk egymással szemben.

Végül barátságosan mosolyogva megszólalt:

– Légy üdvözölve, vándor! Tudtam, hogy nem várakoztatsz túl sokáig.

Alig tudtam magamhoz térni sokkoló meglepetésemből, és mindenfélét dadogni kezdtem, leginkább kérdéseket.

Felemelte a kezét, mintha meg akarná állítani szavaim áradatát.

– Most, hogy elérkeztél utazásod utolsó állomásához, már elmondhatom: az volt a rendeltetésed, hogy ide, erre a helyre juss, éppúgy, mint a többi hat utazótársadnak.

– Valami ilyesmire számítottam.

Egyszerűen nem tudtam befogni a számat.

Leültünk a régi karosszékekbe, úgy, hogy közben félig a lobogó tüzet néztük.

Quentin folytatta beszédét.

– Hogy itt üdvözölhesselek, jóval előbb érkeztem meg, de más módon, mint te.

Nekem például nincs szükségem űrhajókra. Inkább „spectron módra”, kozmikus alakban utazom.

(Quentin egyszerűen odateleportálta magát, mindenféle technikai segédeszköz nélkül. Ezt a képességet akkor lehet megtanulni, amikor az ember már nagyon magas spirituális fejlettségi szintet ért el.)

Egyébként ezt az eljárást néhány földi személyiség is ismerte, akik kapcsolatban álltak az ősi misztériumiskolákkal.

Nagyot nyeltem.

Sejtettem, hogy ő valami egészen más, mint pusztán emberi lény, legalábbis ahogyan én az emberi lényt értettem.

– Ki vagy mi ön valójában? Valamiféle „angyal”?

– Nos, tekints annak, aminek akarsz – válaszolta Quentin. – Ne ragaszkodj nevekhez és kifejezésekhez, semmiképpen! Csak a lényeg számít, és az, amit képvisel.

Általában azonban a hozzám hasonlókat „KOZMIKUS UTAZÓNAK” nevezik.

Olyasféle „szabadon tevékenykedő erő” vagyok, amely különböző dimenziók és univerzumok között vándorol, és közben önkéntesen dolgozik az Őrzők Tanácsának.

Jelenlegi feladatom az volt, hogy első UFO-találkozásod óta vezesselek, hogy végül idehozzalak a másik hat útitársaddal együtt.

– A többiek már itt vannak? Mi a helyzet a pillangónővel?

– Két másik utazónak még meg kell érkeznie. Igen, az a nő már megjött!

Figyelemre méltó találékonyságról tett tanúbizonyságot, amikor gondolati összpontosítással megváltoztatta az alakját.

De a te kötélhidas megoldásod is legalább annyira érdekes volt a végletes egyszerűségében.

Egyébként ez a nő is földi, akárcsak te.

Talán egy napon még keresztezik egymást az útjaitok, anélkül, hogy tudatában lennétek annak: valaha útitársak voltatok.

Az efféle meglepetéseket és titokzatos „véletleneket” nagyon mulatságosnak találom.

Quentin elmosolyodott.

– De miért volt szükség erre a sok színjátékra és rejtélyre? Bizonyára egyszerűbb módon is idehozhattak volna!

– Idegenvezetővel, első osztályon? Nem. Így sokkal többet tanultál önmagadról.

A személyes tapasztalatot semmivel sem lehet helyettesíteni, ahogyan a felmerülő problémák saját kezű megoldását sem.

Ez az egyetlen út a valódi fejlődéshez.

– Azt hiszem, ez nagyon igaz.

Ennek ellenére nem tudtam semmiféle értelmet találni azokban a kellemetlen kalandokban, amelyeket odalent, az „Árnyak Síkságán” éltem át.

Állítólag minden csupán megszilárdult gondolatformákból áll, mégis „sziklaszilárd” valóságnak tűnt.

Akkor most minden valóban valóságos volt, vagy nem?

– A viszonylagos valóságban itt egy érintetlen táj létezik, tiszta gondolatformában, amelyet az egód a megszokott, földszerű érzékszervi benyomások módján kíván érzékelni.

Ezt az alapjában véve érintetlen, archetipikus formát azonban folyamatosan módosítják valakinek az analógiákra vonatkozó elképzelései.

Ez történhet általad is, de az is előfordulhat, hogy valaki más képzeletvilágába kerülsz, feltéve, hogy „együtt rezegsz” vele, és tudatalattid „táplálja” a jelenetet.

A táncoló tündérekkel kapcsolatos jelenet például valaki más gondolati alkotása volt, amelyet te szándékosan megszakítottál.

A kastélyjelenetben szintén kölcsönös félelmeket cseréltél egy útitársaddal, aki viszont téged tartott gonosz, csúf teremtménynek.

A mocsárral kapcsolatos rémálom ezzel szemben kizárólag elfojtott tudatalattid terméke volt.

A termékenységi szertartás egy réges-régen létrejött, már elfeledett gondolatforma volt, amelyet azonban élénk, túlzott együttrezgésed új élettel töltött meg.

Kételyeid és bűntudatod viszont hirtelen véget vetettek a jelenetnek azáltal, hogy előidézték a földrengést.

Ennek ellenkezője történt a sivatagban, ahol inkább nem engedted, hogy a sok lehetséges materializáció bármelyike magával ragadjon.

Az űrkikötő rendkívül erős és aktív gondolati konstrukció volt, amelyet „lázadó” gondolatok egy csoportja hozott létre.

Ezt valószínűleg egyszerűen nem tudtad megváltoztatni, miközben az viszont képes volt téged megváltoztatni.

Az egyetlen megoldás az volt, hogy fizikailag eltávolodj onnan.

Minden egyes jelenetben különböző módon reagált a pszichéd, de a jellemednek megfelelően előre láthatóan.

Néha te voltál a védtelen áldozat, máskor pedig te magad nyíltan beavatkoztál, és ezzel előre eltervezett események egész láncolatát indítottad el.

Mindezek a jelenetek próbahelyzetként szolgáltak, hogy tájékoztatást kapjunk jelenlegi fejlettségi szintedről, szellemi képességeidről és intelligenciádról – az Őrzők Tanácsa számára, és remélhetőleg saját magad számára is.

Te és útitársaid mindannyian a magatok útján érkeztetek meg. A nappalok és éjszakák idejét saját szokásaitok szerint osztottátok be, és saját kalandjaitokat éltétek át, amelyeket saját lelketek hozott létre.

A számodra kiutalt energiamennyiség, amely ezen a rezgésszinten tartott téged, elfogyott, így látogatásod most véget ért.

(Ha ez szerepet játszik, akkor kívülről kellett beavatkozniuk, hogy az embereket még idejében kiszabadítsák részben kilátástalan kényszerhelyzeteikből. Akkor azonban mit ér az egész kísérlet?)

– Talán csodálkozol azon, hogy mindannyian pontosan ugyanazon a helyen és ugyanabban az időpontban fejeztétek be vándorlásotokat, noha a látszólagos irány és időtartam tekintetében nagy egyéni különbségek voltak köztetek.

Nos, ebben a világban a „tér” és az „idő” tényezőinek nincs jelentőségük. A mi esetünkben kizárólag az a tervezett részvétel meghatározó az utazók „központosítása” és „szinkronizálása” szempontjából, amely az itt hamarosan bekövetkező eseményre vonatkozik.

Őrült gondolat jutott eszembe.

Ha itt a normális időnek nincs jelentősége, vajon útitársaim esetleg olyan időszakból érkeztek, amely évekkel korábbi vagy későbbi volt, mint ez az én 1975-ös évem?

(Nem ennél az utazócsoportnál, de amint később kiderül, összesen hét ilyen utazás történt, a huszadik század második felében elszórva. A 7-es szám iránt itt nyilvánvalóan megmutatkozó előszeretet alapján az utazócsoportoknak az 1954-es, 1961-es, 1968-as, 1975-ös, 1982-es, 1989-es és 1996-os évekből kellett érkezniük.)

Quentin folytatta magyarázatát:

– Ez ugyanis idő és tér nélküli világ. Ennek ellenére számodra eltelt bizonyos „biológiai” idő, még ha csak rövid is, a magasabb rezgésszintre történő átalakulás különbségének megfelelően.

Amikor visszatérsz a „Káosz-gátba”, majd a Fantomhajó fedélzetére, onnan nézve alig egy óra telik el a „kilökésed” és az „újbóli fedélzetre szállásod” között.

Azok az események, amelyekben való részvétel céljából idejöttél, hamarosan elkezdődnek. Néhányan mások is jelen lesznek.

Quentin egy széken lógó ruhakötegre mutatott.

– Kérlek, vegyél fel egy csuhát, majd kövess. A többiek is ugyanilyet fognak viselni.

Így hát felvettem egy szürke csuhát, és Quentin utasításának megfelelően fejemre húztam a csuklyát.

Ezután Quentin levett egy fáklyát a falról, és felszólított, hogy kövessem.

A középső ajtón keresztül mentünk tovább, amely utak és átjárók labirintusába vezetett.

Szorosan Quentin nyomában maradtam. Fáradhatatlanul kanyargott végig az útvesztőn, biztos és határozott léptekkel.

Egész idő alatt felfelé haladtunk, egyre magasabbra, de továbbra is a hegy belsejében.

Amikor végül már jó egy mérföldnyit emelkedhettünk a kerek fogadóterem elhagyása óta, fényt pillantottam meg előttünk.

Úgy tűnt, egy szabadba vezető kijárathoz közeledünk.

Quentin ekkor szólalt meg először azóta, hogy beléptünk ezekbe a járatokba.

– Hamarosan elérjük a „Kertet”. Amikor már ott leszünk, minden magától megmagyarázódik, vagy a fontos kérdésekre szellemi úton kapod meg a választ.

Ez azon a magas síkon történik, amely ugyanakkor a legalacsonyabb olyan sík, ahová az Őrzők a természeti törvényeknek megfelelően még teljes lényükkel leereszkedhetnek.

Egyfajta ókori teraszra léptünk ki.

Quentin még egyszer magához intett, és elmagyarázta:

– Ez az a Kert, ahol az eseményen való részvétel, amelyet „AZ ÜNNEPNEK” neveznek, meg fog történni.

Ezt az ünnepet földi időszámítás szerint százévenként kétszer tartják meg. Sőt, távoli Földetek bizonyos köreiben is megünneplik.

(Mágocsi Oszkár egy UFO-konferencián maga hozta összefüggésbe a buddhista „Vészák-ünneppel”.)

Az ottani résztvevők közül néhányan itt is jelen lesznek rövid ideig, testetlen állapotban.

Most pedig menj, és csatlakozz a többiekhez, akik hozzád hasonlóan teljes testi mivoltukban vehetnek részt itt.

Menj le, és érezd jól magad!

Hihetetlenül gyönyörű látvány tárult hitetlenkedő szemeim elé.

Márványteraszon álltam, hatalmas, művészien megformált oszlopok között.

A teraszról termékeny völgyre nyílt kilátás, amely elképzelhetetlen magasságokba emelkedő hegycsúcsok közé simult.

Szerettem volna tudni, milyen magasra nyúlnak ezek a csúcsok.

Alattam félkör alakú fennsík terült el, több mérföld hosszan, és bizonyára néhány száz yard szélességben.

Botanikus kertre emlékeztetett, tele hihetetlenül sokféle virággal és bokorral.

A felém áradó finom illat leírhatatlan volt, az ózonban gazdag levegő pedig szinte megzavarta az érzékeimet.

Minden annyira földöntúli, alig elképzelhető és egyedülálló volt, hogy arra gondoltam: ez maga a mennyország.

Drámai ellentétben állt az imént magam mögött hagyott kanyon rettenetes vadságával és a hegy belsejében húzódó labirintussal.

Széles márványlépcsők sora vezetett le egy másik teraszszintre.

Onnan színes ösvények és lépcsők folytatódtak, amelyek még lejjebb vezettek a tulajdonképpeni, félhold alakú kerti fennsíkhoz.

És ott emberek százai, talán ezrei voltak szerzetesi ruhákban, padokon ülve vagy a füves területeken tartózkodva.

A kerti fennsík szemközti oldalán a hegyoldalt félkörben további teraszok borították, hasonlók ahhoz, amelyen én álltam.

Némelyiken magányos alakok jelentek meg, akik lefelé haladtak a lépcsőkön.

Mivel a nappali fény gyorsan alkonyattá változott, úgy döntöttem, még gyorsan körülnézek, majd továbbmegyek.

Megfordultam, hogy szóljak Quentinnek, de ő már nem volt ott.

Egyszerűen eltűnt.

Így hát egyedül kezdtem lemenni a márványlépcsőkön, hogy felfedezzem az ünnepség helyszínét.

Olyan volt, mintha az ősi idők egykor „lüktető” Akropoliszát látnám.

Túláradó boldogságot és várakozást éreztem.

Senki sem szólított meg, miközben áthaladtam a kerten, a fennsík szemközti oldalára.

Ott leültem egy füves lejtőre, ahonnan minden irányba jó kilátás nyílt.

Az emberek mindannyian külön-külön maradtak, én azonban baráti, sőt családias kapcsolatot éreztem velük.

Az éjszaka leszállt a völgyre, és fokozatosan beburkolta a szemközti hegyláncokat.

Köd ereszkedett a csúcsokra.

Amikor már teljesen besötétedett, a szemközti hegyoldalról rendezett sorokban apró fénypontok kezdtek lefelé ereszkedni.

Fáklyákat hordozó, éneklő szerzetesek körmenetének látszott.

Ünnepélyes, szívmelengető látvány volt, amelyhez mintha a mennyből érkező, pentaton kórus hangja társult volna.

Egész lényemet béke, ünnepélyesség és áhítat töltötte el.

Ekkor az oszlopok közötti teraszokon pasztellszínű, lágyan világító és pulzáló fénygömbök jelentek meg, mintha őrszemek volnának.

Körülbelül ötvenen voltak, valamennyien élettel teli, hatalmas erejű lények.

– Az „ŐRZŐK” itt vannak!

Izgatott „telepatikus morajlást” hallottam végigfutni az összegyűlt tömegen.

Tehát ezek a lenyűgöző, nem fizikai alakzatok alkották az „ŐRZŐK NAGY TANÁCSÁT”!

A völgy fölötti égbolt lassan ezernyi és ezernyi apró fényponttal telt meg, amelyek a sötétségben mindenütt felvillantak.

Ebben a pillanatban tudtam, hogy élő lelkek ezek, amelyek valamilyen „asztrális” módon érkeztek ide.

Mágnesként vonzotta őket ez a mélyreható esemény, miközben testük messze távol, a legkülönfélébb dimenziókban tartózkodott.

Időnként egy-egy lényegesen erősebb fénypont villant fel, majd felülről lefelé ereszkedett, akár egy leszálló űrhajó.

Ahogy közelebb értek, fényük számomra majdnem olyan erősnek tűnt, mint az Őrzőké, de más árnyalatú volt.

Nem szálltak le, hanem a jelenet fölött, kis magasságban lebegve maradtak.

És ismét minden kétséget kizáróan tudtam: ezek a „KOZMIKUS UTAZÓK”!

Azok az önkéntesen közreműködő lények, akik saját személyes küldetésükben járják a többdimenziós kozmoszt, az Őrzők Tanácsának szolgálatában, akárcsak a bibliai „munkások az Úr szőlőskertjében”.

Ezek a Kozmikus Utazók ezúttal „tiszta energiaformájukban” jelentek meg, de feladatuknak megfelelően más alakot is ölthettek, pontosan úgy, ahogyan Quentin is tette.

Már attól a gondolattól is megfélemlítve éreztem magam, hogy milyen természetűek lehetnek valójában.

Most a zene jellege teljesen megváltozott.

Hirtelen úgy hangzott, mintha egyszerre minden irányból és sok különböző úton érkezne, de végül minden egyetlen nagy harmóniában egyesült.

Hallottam valamennyi Őrző és Kozmikus Utazó gondolatsebességű, egymást keresztező kapcsolatait.

Fülem számára külön-külön érthetetlenek voltak, de végül valami olyasmivé álltak össze, mint egy sok zenekar által egyszerre játszott szimfónia.

Sejtettem, hogy ez a „szimfónia” egyéni beszélgetésekből, beszámolókból és a távoli világok állapotáról folytatott véleménycserékből áll.

Az együttműködést nagy örömmel és túláradó lelkesedéssel ünnepelték.

És bár mindebből csak kis részt fogtam fel, én is éreztem a rajtam áthullámzó öröm és összetartozás hullámait.

Még azoknak a tudatoknak a villódzó fénypontjai is, amelyek asztráltestükben voltak jelen, mintha valamilyen örömteli ritmusban együtt rezegtek volna.

Ekkor hirtelen felragyogott az előttünk magasodó egész hegyfal, mintha a felkelő Nap sugarai fürdetnék.

A fény gyorsan terjedt tovább, egészen a legmagasabb régiókig, és így álomszerű paloták, valamint ősi jellegű aranyvárosok csúcsainak ragyogó sokaságát tárta fel.

Rendkívül drámai látvány volt: valódi betekintés egy teljesen más világ éteri kecsességébe és szépségébe!

Ezután ezekből a messzi magasságokból lassan hét különböző, hatalmas és nagy erejű lény ereszkedett alá.

Pompásan ragyogó aurájuk a szivárvány valamennyi színében tündökölt, akár egy üstökös csóvája.

És ismét anélkül, hogy kérdeztem volna, a válasz megjelent izgatott tudatomban:

A „MESTEREK” készülnek eljönni hozzánk!

A még megnyilvánult teremtés legmagasabb régióiból ereszkedtek le, olyan úton, amely távolról az én Földről megtett utazásomhoz volt hasonlítható.

Világuk legalsó határpontjához érkeztek, hogy közvetlenül találkozzanak velünk, és olyan sokrétű, átfogó eszmecserét folytassanak, amelyet jelenlegi fejlődési állapotomban valószínűleg elképzelni sem tudtam.

Mindenesetre már annak is örültem, hogy legalább halvány sejtésem lehetett az események természetéről.

A Mesterek érkezésével fantasztikus „felemelkedés” és diadalmas távlatosság érzése töltött el.

Mintha hirtelen sok-sok fátylat húztak volna el előlem, és szédítően sok dimenzióra és világra láthattam volna rá, a létezés végtelenül sok különböző formájával.

Mindezek a tartományok az élet végtelen változatosságától nyüzsögtek, akár fizikai, akár nem fizikai környezetben!

Ez a hirtelen tudásrobbanás, az információk megatonnáival, majdnem „kiégette bennem az összes biztosítékot”.

Tudatom eksztatikus kitágulását éreztem, amely most hihetetlen kozmikus tartományokat látszott átfogni.

Diadalmas öröm töltött el, amelyet egy kívülálló el sem tud képzelni.

Úgy éreztem, közel vagyok a „szétrobbanáshoz”, és azt hittem, örökre „távozom”.

Éreztem, hogy teljesen lehetetlen ezt a látomást tovább fenntartanom magamban, különösen nem ennyi megszámlálhatatlan részlettel, amelyek még ezer emberi agyban sem férnének el.

Szerencsére ebben a pillanatban új fejlemény következett be, amely minden mást elhomályosított, és kiszorította azt a félelmetesen nagyszerű kozmikus panorámát, amelyet szegény emberi értelmem felfogott.

Fölöttem szó szerint megnyílt az indigókék égbolt közepe, és ragyogó, fehér-arany fényt árasztott mindannyiunkra, lágy, szinte gyengéd módon.

Szívemet, egész lényemet szinte elviselhetetlen öröm járta át, amikor valamennyi jelenlévővel együtt úgy éreztem, hogy hatalmas szeretet érint meg és ölel körül bennünket.

– Ő az! Ő jön!

Telepatikusan hallottam a tömeg ujjongását.

Különös módon azonban senki sem nevezte meg őt, ami akkoriban teljesen természetesnek tűnt számomra.

Erős energiahullám ragadta meg lényem legmélyét.

Hirtelen olyan volt, mintha ezer szemmel tekintenék a fehér-arany fénybe, és felfoghatatlan módon leírhatatlan szférák és hatalmas harmóniák átfogó sokaságába látnék bele.

És mindennek teljes összessége egyetlen, mindent átfogó lényben egyesült: „BENNE”.

Ez a „létezés” végső lehetőségének tűnt.

Ezen túl már csak halvány utalás volt még magasabb tartományokra és lehetőségekre, amelyek ezután következhetnek és amelyek mögött egész lényem valósággal „összeolvadna” a fehér-arany fénynek ezzel az eredeti „Forrásával”.

Ahogyan én magam ebbe a nagyszerű jelenetbe tekintettem, ugyanúgy azt is éreztem, hogy engem is szemügyre vesznek, egészen lényem legmélyéig.

Elemeztek és megítéltek, hogy én és földi emberi mivoltom hol foglalunk helyet.

Sőt, ebben a pillanatban mintha az ő szemükön keresztül is láthattam volna önmagamat.

Egy parányi pillanatra találkozott az én „kifelé tekintésem” és az ő „befelé tekintésük”, majd mindkettő összeolvadt, úgyhogy többé már nem tudtam megmondani, ki kicsoda.

Ennek azonban már nem volt jelentősége, mert valamennyien „Egyek” voltunk, a belül és kívül pedig csupán ellentétes nézőpontok kérdésévé vált.

Végül felhagytam azzal, hogy saját kicsiny „énemet” elválasszam a hatalmas „Őktől”, vagy bárkik is voltak ők.

Feladtam az összehasonlítást és a kategóriákba sorolást.

Valahogyan tudtam, hogy mindennek megvan a maga értelme.

Valamennyi különbség feloldódott egy sokkal, de sokkal magasabb és mindent átfogóbb nézőpontból.

És nyilvánvaló korlátaim miatt nem is az én dolgom volt, hogy mindezt már most teljesen megértsem.

Megismerésem e legmagasabb pontján túl csupán hatalmas megkönnyebbülést éreztem, és tudtam, hogy minden valóban jó.

És hogy mindennek számomra és saját állapotom számára éppoly nagy jelentősége volt, mint a körülöttem lévő magasabb rendű lények számára.

Valamennyien egyetlen nagy családot alkottunk, a legegyszerűbbektől a legfejlettebbekig.

Mindannyian ugyanahhoz a hatalmas emberi családhoz tartoztunk, tekintet nélkül alakunkra vagy dimenziónkra.

A távoli jövőben én is olyanná válok majd, mint ők, és valamikor ők is olyan egyszerű lények voltak, mint én.

Minden csupán tapasztalatszerzés kérdése volt, a létezés sokféle formáján keresztül, a tanulásé, a tudásban és képességekben való növekedésé.

Ennek az evolúciós kalandnak azonban minden egyes szakasza önmagában ugyanolyan fontos volt, és a maga teljességében kellett élvezni és minden pillanatában teljesen átélni.

Az egyetlen igazán fontos dolog az volt, hogy az ember az „itt és most”-ban éljen.

Hiszen ez a létezés és növekedés örökké érvényes tanácsa mindenki számára.

Ellenkező esetben az ember elhaladna a létezés valódi értelme mellett.

A formák, a megjelenési módok és a szintek csupán a tudat termékei voltak.

A tér és az idő tulajdonképpen, a szó legszorosabb értelmében, nem létezik önállóan.

Csupán önmagunkat korlátozó rendszereink kísérőjelenségei.

Az olyan kevésbé fejlett lények, mint én, csak bizonyos ideig képesek egy adott rendszerben létezni.

A magasabb fejlettségűek azonban egyidejűleg több különböző rendszerben is létezhetnek, bármilyen formában, vagy akár forma nélkül, ahogyan azt megfelelőnek találják.

A Mesterek például legszívesebben „Esszenciájukban” élnek, minden különleges forma vagy alak nélkül.

Szükség esetén azonban megfelelő formát ölthetnek, hogy meghatározott okból megnyilvánuljanak.

Olyan alakot, amely megfelelő módon jelképezi lényüket.

Természetesen észlelőképességem erősítői nélkül meg sem közelíthettem volna annak lehetőségét, hogy mindezt felfogjam.

Arról nem is beszélve, hogy akár csak töredékét megértsem annak, amit talán megerősített állapotomban lehetséges lett volna megértenem.

És még akkor is csupán megközelítőleg juthattam volna közel a tényleges igazsághoz.

Az emberi lény érzékszervi észlelésen alapuló pszichológiai szerkezete ugyanis csak az értelmezésnek ezt a lehető legjobb módját engedte meg.

Mindezek a felismerések, és még sok minden más, szinte „automatikusan” töltötték el lényemet, bármilyen formájú „lény” lehettem is akkor.

Bár tudatom, akárcsak a Kertben tartózkodó többi jelenlévőé, hatalmas mértékben kitágulhatott, mégis azt gyanítottam, hogy mindannyian csupán a tudat egy hatalmas „KOLLEKTÍV MEZŐJÉBEN” egyesültünk.

Csak egyéni nézőpontjaink maradtak meg, amelyek annyi elvont „ént” őriztek meg az emlékezetükben.

Egy idő után a dolgok egyre homályosabbá váltak, miközben arra törekedtem, hogy mindezen megnyilvánulások puszta külső formája helyett inkább a lényegükbe hatoljak bele.

Aztán, amikor lényem valamelyik része még mélyebben tapogatózott az Esszencia felé, úgy éreztem, hogy egész lényemet szó szerint magába húzza a fehér-arany fény, miközben eksztatikus boldogság hullámai öntöttek el.

Tudatos gondolatom utolsó foszlánya azt mondta, hogy most már valójában minden lényegtelen.

Semmi, valóban semmi másnak nincs többé semmiféle jelentősége.

Mert otthon voltam.

Az egyetlen otthonban, amely egyáltalán létezhet.

Fogalmam sincs, mennyi ideig voltam ilyen módon „magamon kívül”.

Amikor ismét visszatértem „normális” állapotomba, körülöttem minden sötét és csendes volt.

Az egész Kert kiürült, de továbbra is barátságos és békés maradt.

Túláradóan boldognak és rendkívül „könnyűnek” éreztem magam.

Rajtam és hat másik, csuklyás szerzetesen kívül, akik a közelben álltak, senki sem volt ott.

Köd emelkedett fel a völgyből, és eltakarta az amúgy is korlátozott kilátást.

Egy szerzetesi ruhába öltözött alak bontakozott ki a ködből, és megállt kis, héttagú csoportunk mellett.

Fedetlen szőke hajáról könnyen felismerhető volt.

Quentin volt az!

Valóban ő, de egy hatalmas különbséggel.

Most nyugodt kisugárzás övezte, lágy fényderengés, amely valóban földöntúli megjelenést kölcsönzött neki.

Micsoda változás!

– Üdvözöllek benneteket, bátor utazók!

Beszélni kezdett, ezúttal nyilvánvalóan mindannyiunkhoz egyszerre.

– Az Ünnep véget ért. Kísérjen benneteket hosszú ideig annak komolysága és szépsége!

Számotokra az egész esemény csupán néhány órának tűnt, mások számára azonban több mint egy hónapig tartott.

Minden viszonylagos, attól függően, hogy az egyén milyen szinten képes felfogni.

Az Ünnep végével most ebben a világban tett látogatásotok is a végéhez közeledik.

„Odüsszeiátok” célja teljesült, az én küldetésem pedig befejeződött.

Emlékezetes utazásban volt részetek.

Láttátok az Őrzők Tanácsát és a Felemelkedett Mestereket.

Ők is láttak benneteket, és így első kézből tudták meg, hogy ti és a földi emberek a kozmikus evolúció melyik fokán álltok, valamint milyen megvalósítható lehetőségek állnak előttetek a jövőben.

Mindegyikőtökkel külön-külön kapcsolatba léptek, ugyanakkor a tömeg valamennyi többi résztvevőjével is.

Ennek a folyamatnak bizonyos részeit csodálatos módon sikerült megértenetek.

Ezenkívül valamennyien a megszokott testi teljességetekben éltétek át az egész Odüsszeiát és az Ünnepen való részvételt.

Mindent objektív érzékszerveitekkel érzékeltetek, nem csupán álomban vagy látomásban.

Ez a „teljes” részvétel volt küldetésünk másik célja.

Ezért hoztunk ide benneteket testileg, űrutazás és külön erre kidolgozott molekuláris folyamatok segítségével.

A technológia azonban nem jelenti a végső választ, bármilyen szükségesnek és hasznosnak tűnik is.

Teljes mértékben lehetséges hasonló utazásokat saját akaratotokból is végrehajtani, mégpedig saját bensőtök felé.

Természetesen a fizikai test nélkül, kizárólag a tudatotokkal, amely az egyetlen valódi utazó és az egyetlen valódi „felderítő”.

Minél fejlettebbé válik tudatotok, annál valóságosabb lesz utazásotok a különböző dimenziókba.

A folyamat távolról hasonlít ahhoz, amit a földi emberek „ASZTRÁLUTAZÁSNAK” vagy „LÉLEKUTAZÁSNAK” neveznek.

(Számomra ez pontosan ugyanannak tűnik.)

Ezt a képességet különleges meditációs és más, rokon módszerekkel lehet fejleszteni.

Ezek a módszerek kezdetben nagyon hasznosak lehetnek, de végül nektek magatoknak kell megtanulnotok, éleslátásotok és találékonyságotok segítségével.

Máskülönben nem fogtok továbbjutni.

Látogatásotok most véget ért.

Visszaviszünk benneteket saját otthoni környezetetekbe.

Hamarosan egy „ÉTERHAJÓ” fog itt leszállni, és a „Szemen” keresztül elvisz benneteket a „Káosz-gátba”.

Ez a hajó, amely hamarosan megérkezik, több, mint egyszerű gondolatforma.

A Tanács kifejezetten erre az alkalomra teremtette.

Miután teljesítette feladatát, fel fog oldódni.

A meghajtóerőt saját, egyre nehezebbé váló anyagi rezgésetek szolgáltatja.

Az irányt fantombőrötök és a Fantomhajó közötti affinitás határozza meg.

Egyszerű és zseniális!

Mivel tudatállapototok még mindig rendkívül magas, visszautatok valamennyi fontos technikai részletét fel fogjátok ismerni.

Ez a hajót irányító intelligencia tudatösszekapcsoló folyamatán keresztül történik.

Teljes mértékben képesek lesztek megérteni minden hajó „agyát”, legyen az a hamarosan érkező Éterhajó, a Fantomhajó, a csészealj vagy bármilyen más jármű.

Tény, hogy ezen az úton azt is megtanuljátok, hogyan kell saját magatoknak irányítani valamennyi ilyen járművet.

Ez pedig teljes összhangban van az Őrzők Tanácsának szándékával.

Ők ugyanis valóban azt akarják, hogy megtanuljatok vezetni.

Hiszen ez volt az Odüsszeia egy további célja.

Visszatérésetek során azt is gyakorolni fogjátok, hogyan kell nagyobb típusú „MENTŐHAJÓKAT” kezelni, amelyekben emberek százai helyezhetők el.

Ugyanígy kiképzést kaptok a „VILÁGŰRBÁRKÁK” irányítására, amelyekkel ténylegesen több ezer embert lehetne egyszerre elszállítani.

E kiképzés révén sokféle módon segítséget nyújthattok, ha szélsőséges körülmények esetén szükségessé válna a „Föld megmentése” elnevezésű művelet.

A Tanács azt kívánja, hogy a legnagyobb körültekintéssel járjatok el, amikor a földi emberek megmentéséről van szó.

Ugyanez vonatkozik az űrhajó központi intelligenciájának irányítására is, ha a helyi körülmények ezt szükségessé tennék.

És természetesen mindez csak egy feltétellel történhet:

Az Őrzők Tanácsának szándékaival összhangban, amelyek a „KOZMIKUS TÖRVÉNNYEL” való harmónián alapulnak, és amelynek akkor teljes tudatában lesztek.

Az űrhajók irányításához szükséges tudás túlságosan bonyolult ahhoz, hogy jelen legyen tudatotokban, amíg „normális” földi állapototokban tartózkodtok.

A tudás azonban megőrződik bennetek, amíg egy különleges rezgésszint-emelkedés újra működésbe nem hozza.

Vészhelyzetben kapcsolatba lépünk veletek, feltéve, hogy a közérdek szolgálatában hajlandók vagytok együttműködni.

Addig azonban szabadon eldönthetitek, hogy hallgattok-e, vagy beszámoltok élményeitekről.

Normális állapototokban mindenesetre némi időre lesz szükségetek ahhoz, hogy mindezen eseményekről értelmes emlékeket idézhessetek fel saját emlékezetetekből.

A részleges emlékezetkiesés is teljesen normális.

Az emlékezőképesség ismételt megerősítéséhez hasznos lesz a meditáció, különösen hasonló gondolkodású emberek csoportjában.

A „csoportenergia” alkalmazásával ugyanis meglepő eredmények érhetők el, különösen akkor, ha a csoport egyik tagja képes az energiák teljes összességét meghatározott irányba terelni.

Hasznosnak találhatjátok, ha megfelelő „magcsoportot” hoztok létre, vagy csatlakoztok egy már létezőhöz, amely új irányt keres egy értelmesebb értékrendszer, egy jobb életmód és egy új tudatosság felé.

Úgyszólván a „Fény” felé.

(Ez teljes mértékben megfelel a „NEW AGE MOZGALOM” céljainak és stratégiájának.)

Ezt az eljárást általában úgy ismerik, hogy „a Fény felé fordulás”.

A Földön már sok „Fényközpont” létezik, és a közös erőfeszítéseknek köszönhetően még sokkal több fog megnyílni.

Ezekben a hasonló gondolkodású emberek tájékoztatást, támogatást és fejlődési lehetőségeket kaphatnak, a közelgő „VÍZÖNTŐ KORSZAKÁRA” készülve.

Hamarosan némi fogalmatok lesz arról, mit is jelent valójában az érzékszerveken túli kapcsolat.

Visszautatok különböző szakaszaiban mindannyian ugyanabban az űrhajóban tartózkodtok majd, de különálló fülkékben, hogy névtelenségeteket megőrizzük.

Természetes telepatikus eszmecsere révén azonban mindenki felismeri majd a másik lényegét.

Ez a folyamat minden szón és képen túlmutat.

Egy bizonyos szinten azonban valamennyi érzéketek összeolvad egymással.

Hogy ebből a folyamatból milyen további felismerésekre juthattok, minden egyes személy képességeitől függ.

Emellett érdekes kísérlet is lesz az érzékszervi ráhangolódás és az együttműködés szempontjából.

A jövőben talán keresztezik egymást az útjaitok, vagy találkoztok olyan emberekkel, akik más utazásokon vettek részt, illetve más kapcsolatfelvételeik voltak velünk.

Ilyen esetekben valamiféle homályos felismerést fogtok érezni „hatodik érzéketeknek” köszönhetően.

Időnként érdemes lesz követni egy ilyen nyomot, és kapcsolatba lépni ezekkel az emberekkel.

Közös erőfeszítéssel könnyebb lesz különböző „kirakósdarabjaitokat” egymáshoz illeszteni, és így saját Odüsszeiátok némely homályos vonatkozása is világossá válhat.

Azt fogjátok tapasztalni, hogy az egyéni beszámolók valamelyest eltérnek egymástól, attól függően, ki hogyan jutott ide, hogyan fogta fel az eseményeket, és milyen értelmezést adott mindennek.

Halvány fényderengés jelent meg a csillagtalan, indigókék égbolton, és egyenesen felénk közeledett.

Ahogyan közelebb ért, és leszállásra készült, kiderült, hogy „gyémánt alakú”, fehéreskék, finoman áttetsző űrhajó.

Valóban inkább törékeny gondolatformára emlékeztetett.

– Hölgyeim és uraim, itt van az éteri szállítójárművük! – tájékoztatott bennünket Quentin. – Szálljanak be azonnal, és menjenek a saját fülkéjükbe. A többi automatikusan történik!

– És most elérkezett a búcsúzás és a jókívánságok ideje.

Megtiszteltetés és öröm volt mindannyiatokkal együtt dolgozni.

Miután visszatértetek a Földre, azt fogjátok tapasztalni, hogy onnan történt indulásotok óta összesen körülbelül három nap telt el.

Viszontlátásra, amíg újra találkozunk!

Quentin szívélyesen integetett nekünk búcsúzóul.

Most mind a heten, mi utazók, a már leszállt és várakozó, éteri „gyémánt” alakú űrhajóhoz léptünk.

A visszaút megkezdődött és nagy UFO-kalandom a végéhez közeledett.

Mégis különös volt: egyáltalán nem éreztem úgy, hogy egész világűr-Odüsszeiám a végéhez közeledne.

Sokkal inkább új kezdetnek tűnt.

Rendkívül izgatott voltam, mintha egy még nagyobb, előttem álló kalandra készülnék felszállni...

 

*******

(Visszatérése után még négy év telt el, mire Oszkár könyv formájában megjelentette élményeit. A Mágocsi Oszkár - Az én űrodüsszeiám - Utazás egy másik galaxisba (eredeti címe: „My Space Odyssee in UFOs”) -  1979-ben jelent meg Kanadában, később pedig portugál, japán és német nyelvű kiadások is napvilágot láttak.)

Korábbi érdektelenségemmel ellentétben, amelyet az UFO-jelenségek és hasonló dolgok iránt tanúsítottam, az 1974–75-ös első UFO-kapcsolataim óta elkezdtem foglalkozni a pszichikai-metafizikai és ezoterikus területekkel.

Mindezek után az évek után földönkívüli barátaim továbbra is kapcsolatban állnak velem.

Megvannak a saját kommunikációs módszereik, beleértve az emberek és események megfigyelését is.

Időközben megértettem földönkívüli űrbarátaink küldetésének teljes jelentőségét, és elhatároztam, hogy magam is hozzájárulok a segítségnyújtáshoz.

(Később még egy 25 évre szóló szerződésről is beszél, amelyet 1975 és 2000 között kötött velük, és amely íróként és segítőként kötelezte őt.)

Szándékom, hogy közzétegyem tapasztalataimat, és az intelligens földönkívüli élet létezésének tényét minél szélesebb körben terjesszem mindazok között, akiket érdekelnek a földi ügyek.

Ugyanígy eleget kívánok tenni kitartó sürgetésüknek, hogy továbbadjam szavaikat, valahányszor új információ jut el hozzám.

Hiszen most már csapatuk részévé váltam.

Azt is érzem, hogy részvételem ezen a területen valójában még csak most kezdődött, és további élmények és találkozások várnak rám.

Hatalmas erők világában élünk, látható és láthatatlan erők között, amelyek rendkívül erős befolyást gyakorolnak.

És tény, hogy ezen erők nagy része jó és jóindulatú velünk szemben, mások azonban gonoszak és ellenségesek.

 

MELLÉKLET

A főszövegben nem szereplő anyagok az eredeti, fizikai kiadás oldalszámozásai alapján:

7. oldal – Mágocsi Oszkár előszava:

Nem véletlen, hogy ezt a könyvet a kezében tartja.

Ez nem is akármilyen könyv, hanem inkább egy kódolt üzenet, amelyet az űrlények önnek címeztek.

Meggyőződésem, hogy nagyrészt ők maguk vállalták magukra, hogy rajtam keresztül beszéljenek.

Rejtett nézőpontok és útmutatások vannak gondosan beleszőve az egész szerkezetbe, és számos szakaszban elrejtve, különösen a különös és izgalmas utolsó három fejezetben.

(Itt egyetlen fejezetbe vonták össze őket: „Látogatás az Őrzők Tanácsánál”.)

Megfejtésük drámai felismerésekhez vezethet, sőt személyes útmutatást is nyújthat saját jövőbeli szerepéről a kibontakozó kozmikus eseményekben.

Bizonyos részek olvasása együttérző, együttrezgő állapotot idézhet elő, és így közvetlen kapcsolatba hozhatja önt az űrlények körével.

Mindenesetre új felfedezőútra indul.

Tartsa tehát nyitva érzékeit!

Jó utat!

8–9. oldal – A Ventla Kiadó német kiadáshoz írt előszava.

218–220. oldal – Esemény a Bermuda-háromszög fölött; válasz egy UFO-folyóirat megkeresésére, 1985 áprilisa:

Ezúton válaszolok az 1985. március 30-án kelt levelükre, amely a Bermuda-háromszög fölött átélt különös „időmegállásomra” vonatkozott.

Az eset 1974. október 19-én, helyi idő szerint délután 3:20 és 3:40 között történt, a „Nord-Air” légitársaság egyik közvetlen charterjáratának fedélzetén.

A repülőgépnek egy előre jelzett vihar miatt északkeleti irányban kerülőt kellett tennie.

Körülbelül ötven mérföldnyire a parttól, a nyílt tenger fölött, miközben valamennyi utas még bekapcsolt biztonsági övvel ült, észrevettem, hogy az emberek hirtelen mozdulatlanná váltak, mintha „megfagytak” volna.

Ez az állapot tizenhét percig tartott, utána azonban mindenki úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna.

E tizenhét perc alatt a repülőgép levegője elektromosan feltöltöttnek tűnt, és úgy látszott, mintha sötét felhőrétegeken repülnénk keresztül.

Emlékezetem ennél tovább nem terjed.

A „GALAKTIKUS FÖDERÁCIÓHOZ” tartozó földönkívüli barátaim azonban hajlandók voltak megmagyarázni a történteket egy nemrégiben kért telepatikus kapcsolat során.

Ez egy olyan űrhajóról történt, amely a Toronto közelében fekvő Ontario-tó fölött tartózkodott.

A kapcsolatot Han-Sen flottaparancsnok tette lehetővé.

Az üzenet az én „aktivált hangomon” keresztül hangzott el, és barátom, Les Cherni rögzítette.

Han-Sen közlése:

„Amikor Oszkár repülőgépét a Bermuda-háromszög egyik állandóan sodródó és hirtelen aktiválódott „ablaka” véletlenül egy másik dimenzió világűrébe húzta, a közelben tartózkodó űrhajó, amelyet a Föderáció riasztott, segítségére sietett.

Ekkor már valamennyi utas élettelen, „megfagyott” állapotban volt, amelyet az ablak átmeneti hatása idézett elő.

(Oszkár is ugyanebben az állapotban volt, bár ennek nem volt tudatában. Sem ő, sem a többi utas egyetlen pillanatban sem érezte úgy, hogy bármi hiányozna, legfeljebb enyhe kellemetlenséget tapasztalhattak.)

Szerencsére a riasztott űrhajó éppen időben érkezett meg, hogy kirántsa a repülőgépet amnéziás állapotából, a dimenziótorzulásból.

Ehhez a gépet egy „vontatósugár” védő erőterével fogta meg és tartotta rögzítve.

A repülőgép utasainak auráit gyors számítógépes vizsgálatnak vetették alá.

Ekkor megállapították, hogy a fedélzeten egy újonnan kijelölt UFO-kapcsolattartó, Mágocsi Oszkár tartózkodik.

(Ez egy hónappal azelőtt történt, hogy űrszemélyzetünk egyik tagja kapcsolatba lépett vele első UFO-észlelése alkalmával.)

Így azt a szabadságot vettük magunknak, hogy a szükségesnél tíz-tizenöt perccel tovább tartsuk fogva a repülőgépet.

Sőt, bevittük egy fél mérföld hosszú űrhajó nyitott, de védett dokkjába is, ahol a flotta személyzetének tagjai fizikailag fel is szálltak a fedélzetére.

Mindez azért történt, hogy közelről megvizsgáljuk Oszkár auráját és biológiai mezőit, elsősorban a lehetséges jövőbeli kapcsolatfelvételek és űrutazások szempontjából.

Eközben a többi utast is rutinszerűen megvizsgáltuk...”

Úgy tűnik számomra, hogy a fent leírt esemény hasznos volt az 1975-ös űrodüsszeiám szempontjából.

Talán még szándékosan is idézték elő, akárcsak az azóta űrbéli barátaimmal történt sok más kapcsolatfelvételt.

Egy újabb találkozásra 1985 februárjában került sor, a Mexikóváros közelében lévő teotihuacáni piramisoknál.